A tökéletes ráadást az a zenekar találta meg, amit a világ egyik legjobbjaként szokás nevezni. Aminek a koncertjei – minőség ide vagy oda – időnként vizet választanak. Akik egészen a közelmúltig csak férfiakat voltak hajlandó teljes állásban foglalkoztatni. A Bécsi Filharmonikusok rézfúvósai pontosan olyan dicsőségesen szólaltak meg hétfő este, mint Carlos Kleiber legendás Beethoven-felvételén. Herbert Blomstedt karmester az F-dúr hangnem miatt választotta ráadásnak az Egmont-nyitányt, majd meglepődött. Tartsanak velünk, hajtás után fény derül a mű 1956-os legendájára is!
© Pályi Zsófia, Müpa
Alig egy nappal azután, hogy forradalmi fapados villamossal lehetett a 2-es vonalán a Müpába utazni, Herbert Blomstedt karmester a koncertet koronázó taps közepette beütötte a Bécsi Filharmonikusoknak Beethoven Egmont-nyitányának első taktusát. Két Beethoven-szimfónia (a Nyolcadik és a Hetedik) után váratlan pillanat volt ez – szokásos ráadásnak lehetne nevezni, ha nem Budapesten lennénk.
Pár ütem után egy emberként csendesett el a közönség, hiszen sokunknak a korabeli 1956-os híradások és az utcákon előrenyomuló tankok jutnak eszébe a fájdalmasan kezdődő, majd elemi fináléba csúcsosodó Egmont-nyitányról.
Gondolná-e bárki, hogy erről mit sem sejtve időzítette a zenekar a forradalom évfordulója utáni koncertjére ezt a darabot? Aligha, márpedig úgy tűnik, pontosan ez történt – de az vesse rájuk az első követ, aki fejből megmondja, mikor vonult ki az utolsó megszálló katona Ausztriából. A zenekar a koncert után meglepődve hallgatta a történetünket, Herbert Blomstedt úgyszintén, aki lelkesen magyarázta a nyitány keletkezéstörténeti egybeesését a másik két művel, a tonális váltásokat a 7. szimfóniában, és a kapcsolódást a nyitány F-dúr hangneméhez. Aztán ezt írta a Müpa vendégkönyvébe:
Azaz: „a megfelelő hely az Egmonthoz”. És valóban így volt: október 26-án a szívünkbe zártuk a bécsieket. Beethoven-nyitány soha nem szólt még ennyire megindítóan a Müpában.
© Pályi Zsófia, Müpa
De miért is olyan fontos nekünk ez a Beethoven-mű? Ugorjunk vissza egy kicsit az ötvenes évekbe. A Magyar Rádió akkoriban jól el volt látva szovjet, illetve „szovjetbarátnak” ítélt zenével. Mást nem nagyon lehetett játszani, de a gyakorlatban se nagyon lett volna erre lehetőség, hiszen a kereskedelmi korlátozások miatt nyugati lemez elvétve juthatott csak át a határon. A megszálló hatalom ugyanakkor gondoskodott róla, hogy lemezek formájában is korlátlanul rendelkezésre álljon a kultúrája. (A dömping egy jó időre hatékonyan elvette nemcsak a hallgatók, hanem a szerkesztők kedvét is, hogy kedvtelésből tegyenek fel lemezt szovjet szerzőtől, legyen az akár Prokofjev vagy Sosztakovics.)
Ebben a helyezetben találta a rádiót 1956. október 23-a. A rádió épületénél a harcok miatt lehetetlenné vált az adás elkészítése, ezért a Parlamentben rendeztek be alkalmi stúdiót. A közlemények, híradások és szónoklatok közötti időre kellettek zenék, amiket a rádiónál a „háztartási” sellaklemezeknél strapabíróbb és nagyobb (16 hüvelykes, azaz 40 centiméteres) korongokról játszottak le. A rádiósok át is cipeltek az új helyszínre néhány lakklemezt, amikről úgy gondolták, hogy ilyen helyzetben szükség lehet rájuk: vitték Lehártól A víg özvegyet, Johann Strauss A denevér című operettjét, Schubert Ave Mariáját, de a szállítmányban akadt hely Tersánszky Józsi Jenő A kakukk című, saját megzenésítésű, gitárjátékkal kísért versének (minden bizonnyal köze lehetett az író Kakuk Marcijához), és Kodály egy évvel korábban bemutatott, Zrínyi szózata című kórusművének is.
Mint sejthető, ezek a felvételek az érzelmek viszonylag szűkebb szeletét fedték le. Ezzel a rádiósok már október 23-án este, Gerő Ernő nagy felháborodást keltő rádióüzenete idején szembesültek, ami nem meglepő, hiszen a „nacionalista kútmérgezésről” szóló beszéd zenés levezetésére Kakuk Marci történeténél és az operetteknél is akad jobb választás. Ennek a hiátusnak köszönhetően indult be egy régi Telefunken-felvétel szűk két hetes forradalmi karrierje: a kommunista pártvezető beszédét követően sugározták feltehetően első alkalommal az Egmont-nyitányt, ami Körmendy László főbemondó otthonról sebtében bevitt lemezéről szólalt meg. Mivel a műsorrend a kényszerű körülmények közepette a hírek és közlemények bemondására szűkült – Szepesi György például elnézést kért a gyerekektől, amiért elmaradt az esti mese, és megkérte őket, hogy bújjanak szépen ágyba –, a szerkesztők tartottak tőle, hogy azok a hallgatók, akik a szünetjel sugárzása alatt kapcsolnának az adóra, könnyedén azt hihetik, hogy a rádió elbukott. Ezt megelőzendő szólt a későbbiekben a híradások között egyre gyakrabban az Egmont-nyitány, november 4-én már szinte szünet nélkül.
Kapóra jöhetett a rádiósoknak Egmont története is, aki kapcsán nehéz lenne nem párhuzamot vonni az '56-os forradalmárokkal: Beethoven Goethe nyomán egy XVI. századi németalföldi gróf, Lamoral Egmont hősi történetét dolgozta fel, aki szembeszállt a népét elnyomó II. Fülöp spanyol királlyal – az amúgy királyhű nemest Brüsszel főterén Horne grófjával együtt lefejezték. Haláluk az egész Németalföldön felkorbácsolta az indulatokat. A felkelés, aminek élére Orániai Vilmos állt, a manapság nyolcvanéves háborúként emlegetett eseményfolyamba torkollott, aminek eredményeként létrejött a független Hollandia.
Herbert Blomstedt amúgy a Müpa történetének legidősebb fellépője, már ami a karmestereket illeti. A tekintélyes korú svéd mester 1927. július 11-én született, amivel látszólag „lemarad” az első csúcstartó, Stanisław Skrowaczewski (1923–), majd az őt váltó Neville Marriner (1924–) mögött. Előbbi „csupán” 85 éves volt, utóbbi pedig 88. születésnapja előtt pár hónappal vezényelt a Müpában – Blomstedt viszont már a nyáron betöltötte a 88-at, így néhány hónap előnnyel ugyan, de ő az új csúcstartó.
© Pályi Zsófia, Müpa