Az emberben az idők kezdte óta vonzódnak a hangokhoz, a ritmushoz, a zenéhez. Egy idő után pedig felmerült az igény a zenekarok nélküli zenelejátszásra is. Bár már a legtöbben az okostelefonjukon hallgatnak zenét, a régebbi megoldások – mint a bakelit és a zenedoboz – is újra virágkorukat élik nosztalgikus jellegük miatt. A Müpa például épp ezt vette alapul, amikor elkészítették a világ legnagyobb zenedobozát, a Müpa Hangjátékot, amit június 5-ig a Madách téren lehet kipróbálni.
Zenedoboz
Hivatalosan az első zenedoboz a 18. század végére datálható, és a genfi órásmester, bizonyos Antoine Favre nevéhez fűzhető. A zenedoboz igazán népszerűvé a 19. század második felére vált, mikor is a svájci export 10 %-át ezek az aprócska zenélő ketyerék tették ki. Működési elvük igencsak egyszerű volt: egy hengerre bizonyos sorrendben felerősített kis pöckök pendítették meg az edzett acél hangzófésűket, így a hengert adott ritmusban megforgatva lehetett előcsalogatni a dallamot. A zenedobozok a 19. és a 20. század elején élték virágkorukat. A fonográf, az első világháború és a ’29-es gazdasági világválság hatására, illetve a relatív magas gyártási költségek miatt kiszorultak a piacról. Manapság már inkább nosztalgiából vásárolnak ilyen darabokat.
Svájci antik hengerfejes zenedoboz
Fonográf
Thomas Edison 1877-es találmánya volt az első olyan szerkezet, amely egyszerre volt alkalmas a hang lejátszására és felvételére is. Az első prototípus még csak néhány szó lejátszására rögzítésére volt alkalmas, az utolsó pedig akár négy percnyi, jó minőségű zenét is képesek voltak tárolni. Készültek miniatűr, beszélő babákba szerelt fonográfok ugyanúgy, mint asztali, vagy nagy méretű álló készülékek. A hangot egy tölcsér gyűjti össze, amik rezgésbe hoznak egy, a tölcsér végén elhelyezkedő membránt, a membránhoz kapcsolódó acéltű pedig egy viaszhengerre karcolja a hangnak megfelelő rezgéseket. A visszajátszás pedig ennek a műveletnek a fordítottja. A hordozható, viszonylag kis méretű fonográfkészülékek évtizedeken át használatban maradtak,mint egyetlen opció a házi vagy stúdión kívüli hangrögzítésre; használták diktafonként, népdalok gyűjtésére, vagy éppen híres emberek hangjának megörökítésére.
Az Edison-féle fonográf
Gramofon
A 19. század végén jelent meg Emile Berliner találmánya, ami forradalmasította az otthoni zenehallgatás kultúráját. A gramofon működési elve megegyezett a fonográffal, azzal az aprócska különbséggel, hogy ezesetben henger helyett egy lapos korongon rögzítették a hangokat. Bár a fonográffal ellentétben rögzíteni nem tudott, a hanglemezek nagymennyiségű gyártása jóval egyszerűbb volt, mint a viaszos hengereké. A lapos korongba préselt barázdák mélysége állandó, a tű a hangrezgések ütemében oldalirányba rezeg, ez az ún. Berliner-féle oldalírás technika. A zenét egy membránhoz rögzített hatalmas tölcsér fogta fel, ami közvetlen mozgatta az írófejet, ami a lemezbe karcolta a hangrezgéseket (ez eleinte cinkből, majd később viaszból készült). A viaszlemezről galvanizálással előbb negatív, majd pozitív lemezek készültek, amiket forró sellakba (természetes polimer anyag, ami nagyon hasonlít a hőre lágyuló műanyagra) préselték. Így készült a hanglemez. először csak egyik oldalon volt információ, később tértek át a kétoldalas lemezgyártásra. A játékidő oldalanként 5-6 per volt.
A klasszikus gramofonok teljesen mechanikusan működtek. Volt otthoni, nagy tölcséres, illetve egy hordozható verzió is, amelyben a dobozba volt elrejtve a tölcsér. A lemez forgatását egy kézzel felhúzható rugós motor biztosította. Az 1930-as években kezdtek elterjedni az elektromos változatok, majd az elektronika gyors fejlődésének köszönhetően megjelentek a lemezjátszók, ahol az elektromos erősítés miatt már nem a hanglemez barázdái biztosították a hangerőt, csak a jelet szolgáltatták a hangszedő és az erősítő felé. Így csökkenteni lehetett a lemez szélességét és a fordulatszámot, míg a játékidő jelentősen megnövekedett. A technika fejlődésével, a bakelitlemezek és a mágnesszalagos lejátszók megjelenésével a hagyományos gramofonlemez hamar idejétmúlttá vált, az utolsó darabok a ’60-as években jelentek meg.
Magnetofon
A magnetofon időben változó villamos jelek mágneses rögzítésére, és visszajátszására alkalmas készülék, amely a bejövő villamos jelet mágnesezhető anyagra (eleinte acélhuzalra, később mágnesszalagra) rögzíti. Ez a hordozó elhalad egy törlőfej előtt, ami az esetleges korábbi felvételt törli a szalagról, majd a felvevőfej fel előtt elhaladva felmágneseződik. Nagyjából így lehetne lebutítva összefoglalni a magnetofon működési elvét. A mágneses szalag hangrögzítésre való használata az 1930-as évekre datálhatóm, mikor mind a rádió, mind a zeneipar világát forradalmasította, hiszen újra és újra felvehették az anyagot minimális minőségromlással. A 21. századra szinte teljesen átvette a helyét a digitális rögzítési technika, bár az analóg rögzítés újra visszajött a divatba az elmúlt években nosztalgikus jellegének köszönhetően.
A magnetofon egyik hordozható, táskaverziója
Fajtájától függően van orsós és kazettás, ilyenek például az üzenetrögzítő, a magnó, a diktafon, a videólejátszó vagy épp a walkman.
Walkman / Discman
A walkman eredetileg a Sony által 1970-es években piacra dobott hordozható kazettalejátszó márkaneve volt, mára azonban eggyé vált a produktummal. Megjelenése teljesen átalakította a zenehallgatási szokásokat, hiszen ezután bárhol és bármikor lehetett zenét hallgatni. A prototípust 1978-ban építette a japá audio-viuális mérnök, Nobutoshi Kihara a Sony társalapítójának, Masaru Ibuka kérésre, aki hosszú utazásai alatt szeretett volna zenét hallgatni. Az eredeti ötlet egyébként a brazil-német feltalálótól, Andreas Paveltől származik.
Korabeli reklám a Sony Walkmanjéhez
A CD lemezek megjelenésével egyidőben merült fel az igény a hordozható CD-lejátszóra is. 1984-ben, alig 2 évvel azután, hogy a CD-k tömegygártása elkezdődött, a Sony piacra dobta piacra az első discmant, a D-5 (némelyik országban D-50) néven. Ennek 350 dollár volt az akkori ára. Akkora volt rá az érdeklődés, hogy fél éven belül megtérült a fejlesztésébe és gyártásába fektetett összeg.
Mp3 lejátszók /iPod
Az MP3 egy veszteséges tömörítésen alapuló, zene tárolására jelenleg az egyik legelterjedtebben használt fájlformátum. Az MP3 formátumú fájlok lejátszására szolgáló készüléket 1987-ben Németorszában kezdték kifejleszteni egy Fraunhofer-Gesellschaft nevű intézetnél. A projektet a matematikus Karlheinz Bradenburg vezette, aki Suzanne Vega által szerzett Tom’s Diner című CD-t használta az MP3-as tömörítési algoritmus modellezésekor. A választás oka az album tisztasága és egyszerűsége volt, ami könnyen hallhatóvá tette a tömörítés által okozott változásokat a visszajátszások során. Számos kudarc után 1997-ben állították elő a prototípust, ami Tomislav Uzelac nevéhez fűződik. 2001-ben pedig megjelent a piacon az első iPod, bár borsos ára és limitált kompatibilitása (a z iPodok csak Mac gépekkel voltak kompatibilisek) miatt azonban 2004-ig elég mérsékelt számban fogytak.
Ezer dal a zsebedben - szólt az első iPod reklámszövege
A nevet egyébként Vinnie Chieco találta ki, akit az Apple kért fel a név megalkotására. Chieco inspirációjaként az 1968-ban Stanley Kubrick rendezte 2001: Űrodüsszeia film szolgált, illetve annak egy mondata: „Open the pod bay door, Hal!” (Nyisd ki a zsilipkaput, HAL). Igen ám, de az iPod márkanév más foglalt volt, Joseph N. Grosso be 2000-ben lefoglalta egy internet kiosknak (ez egy közterületen felállított fülke volt, ahol bárki internethez juthatott). Végül 2003-ban jegyezték be, majd 2005.ben Grosso átadta az Apple-nek.
A Müpa Hangjáték tavaly novemberben mutatkozott be a nagyközönség előtt. A nagy siker után idén májusban a Madách téren tér vissza a Hangjáték, amelyet jánius 5-ig próbálhat ki a közönség minden nap 12.00-20.00-ig.