Django Reinhardt (1910 – 1953.) szelleme éppoly megszállottan kísért a francia könnyűzenében, mint amilyen megszállottan élte életét és alkotta meg életművét Django a szinti swing – vagy más néven manouche jazz – megteremtőjeként. Ami az életét illeti, arról hamarosan – és a lehető leghitelesebb forrásból – többet fogunk tudni, elvégre Palya Bea alakítja Django feleségét, egy francia, az életéről forgatott filmben. Az életművéről, illetve annak hatásáról pedig bizonyára sokat elárul majd a La Gâpette, a Latcho Drom és a Paris Combo szeptember 24-i Müpás koncertje.
Django Reinhardt
Fotó: Michael Ochs Archives
Na de addig is… Nézhetjük bárhonnan, Django Reinhardt úgy vált az európai jazz egyik meghatározó alakjává, hogy 1. tizennyolc éves korában a bal kezének két ujja lebénult, miután kigyulladt az a nomád karaván, amelyben muzsikált, 2. a cigány zenészek többségéhez hasonlóan fogalma sem volt a kottáról. Sőt. Valójában az előbbi fogyatékossága következtében váltott hegedűről gitárra, és fejlesztett ki egy új akkordozási technikát. Műfajteremtőként a hegedűs Stéphane Graphellivel közösen alapított együttese, a Quintette du Hot Club de France a felelős, mely 1934 és 1939 között több száz felvételt készített.
Django ugyanakkor az Európában turnézó amerikai zenészek körében is keresett szólista volt, halld Benny Carterrel, Coleman Hawkinsszal és másokkal elkövetett lemezeit. A háború után Duke Ellingtonnal is játszott a Carnegie Hallban, bár a rossz nyelvek szerint nem jött be Django amerikai turnéja, mert kissé nagyképű volt. Na de ennyit erről. Django egyéni stílusa mellett persze más befolyásai is voltak a szinti swingnek nevezetesen az amerikai jazz és az egyik tradicionális francia tánczene, az eredetileg dudával, majd harmonikával kísért musette.
És ezzel, hoppá, máris megfejtettük a breton La Gâpette stílusának, a “muzouche”-nak a nevét. Mely egy szóba foglalta két döntő francia hagyományát, a musette-et és a manouche-t. (De azért nem kell félni, a rock és a ska frontján is büfék…)
A Latcho Drom együttest alapító Christophe Lartilleux (Djangóhoz hasonlóan) ugyancsak egy karavánban cseperedett fel. A manouche jazz mellett rá főként a kelet-európai cigányzene hatott, így akadt a nyírségi Parno Graszt nyomára. Közös albumuk is jelent meg Paris Budapest Caravane címmel, szóval helyben vagyunk. Pontosabban: vándorlunk…
S végül, ne kelljen mondanunk, a Paris Combo muzsikája felett is ott lebeg Django szelleme. Oké, abban megkerülhetetlen a harmincas évek kabaréinak, a latin tánczenéknek és a könnyed popdaloknak a szerepe is, de amit a szinti szvingről tudnak, az nem akármi… Az bizony Django.
Paris Combo