Ha megkérdeznénk az embereket, mi az első dolog, ami Toulouse-Lautrec nevét hallva eszükbe öltik, biztos, hogy a top háromban a törpe, a Montmarte és a festő szavak lennének. Pedig a posztimpresszionizmus egyik legeredetibb figurája sokkal több volt, mint egy centiméterben megadott magasság, egy párizsi negyed és egy foglalkozás.
Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec-Monfa
Henri - akit eredetileg Henryként kereszteltek meg, mintegy utalásként anyja brit származására - a klasszikus francia nemesi famíliák gyermekeként cseperedett fel a család dél-franciaországi birtokain, Albiban és Célyrandban. A családi châteaou-ban a mai napig megtalálható az a fal, amin 300 évre visszamenőleg - a családfát egészen Nagy Károlyig lehet visszavezetni - kis rovátkákkal jelölték a Toulouse-Lautrec csemeték növekedést. Henri utolsó rovátkája 152 centinél van, ami ha jobban belegondolunk, nem is olyan vészesen kevés. Ezzel a magassággal még a francia seregbe is felvételt nyert volna. Eddig akár egy szokványos romantikus családtörténet is lehetne, de a Lautrechez hasonlatos zsenik ritkán jönnek „normális” háttérből.
Önarckép, karikatúra, 1885-ből
Amikor a kis Henri 13 évesen elcsúszott a parkettán és eltörte a bal combcsontját, majd majdnem pontosan egy évre rá egy vizes árokba beleesve sikerült eltörnie a jobb combcsontját is, lábai megálltak a növekedésben, köszönhetően a „családi örökségként” hozott genetikai rendellenességnek, a pyknodysostosisnak. A más néven tömött csontúság miatt a csontok ürege, ahol a csontvelő is található jórészt elcsontosodik, így kifejezetten hajlamossá téve a csontot a törésre. Az örökletes betegség igen gyakran előfordul olyan családokban, ahol a tagok egymás között házasodnak. Lautrec szülei és nagyszülei is elsőfokú unokatestvérek voltak.
A család egészen Henri haláláig tagadta a festő testi deformitásának valódi okát, édesanyja a család hírnevét óvva váltig állította, hogy fia egy lovasbaleset miatt sérült meg. Hosszas és fájdalmas kezeléseknek vetették alá, gyógyfürdőkbe küldték, ahol órákig kellett a záptojásszagú vízben lábára aggatott súlyokkal ücsörögnie. Gyakorta morfiumot is adtak neki, hogy csöndben maradjon. A kis Henri többek közt ezeket a holt időket használta ki arra, hogy már korábban fellángolt rajzszenvedélyét tökéletesítse. Érdekes, hogy bár a szülei sosem ellenezték a művészkarriert, sőt, magántanárokat is fogadtak mellé, apja, Alphonse gróf csak gyenge skicceknek titulálta a műveket. Szerencsére Henri tanárai nem osztották a véleményét.
Számtalan plakátjának volt főszereplője a Moulin Rouge táncosnője, Louise Weber, művésznevén La Goulue (1891)
Az igazi élet akkor kezdődött számára, amikor Fernand Cormon stúdióját elhagyva - ahol olyan festők alkottak, mint a szimbolista Émile Bernard és Vincent van Gogh – saját műtermet bérelt a Montmarte-on. A torz teste miatt folyton önbizalomhiánnyal küszködő fiatalember új otthonra lelt Párizs híres bohémnegyedében, ahol annak ellenére, hogy számtalan különc figura megfordult, Toulouse-Lautrec alakja összetéveszthetetlen volt. Főleg, mivel előszeretettel vette magát körbe sudár termetű barátokkal, mint egykori iskolatársai Maxime Dethomas és Louis Anquetin vagy unokatstvére, Gabriel Tapié de Céleyran.
Hamar a társaság kedvelt központi figurájává vált, a különböző mulatók és bordélyházak szinte második otthonává váltak, az éra nagyjai egymásnak adták a kilincset messzeföldön híres lakomáin. Sosem volt kifejezetten gazdag, de keresett művészként – alig 20 éves pályafutása alatt 737 festmény, 275 akvarell, 363 nyomat és plakát, 5048 rajz hagyta el a kezét – sosem fenyegette veszély anyagi biztonságát. Annak ellenére, hogy testalkata miatt tele volt bizonytalansággal, mindenki jó kedélyű, szellemes embernek ismerte, aki mérhetetlen érzékenységgel és empátiával közelített a szívéhez közálló témákhoz.
Egyik leghíresebb műve, a 11 litográfiából álló Elles sorozat címlapja (1896)
Az egyik ilyen volt a női lélek. Lautrec úgy ábrázolta a lokálokban dolgozó nőket, ahogy addig senki. A képek nem egyszerűen nőket ábrázoltak, sokkal inkább egész élettörténeteket meséltek el a szemlélőnek, nélkülözve a szex és az erotikus túlfűtöttség legkisebb árnyalatát is. Helyette viszont kapunk érzéseket. Nem is keveset. A realizmus határát súrolóan aprólékos kidolgozottság és élethű arányok helyett elnagyol ecsetvonásokat, eltúlzott karakterek, szokatlan nézőpontokat. Egyik kedvenc trükkje volt, hogy a kép alanyának nem mutatta az arcát; vagy háttal fordulva, a karjukra borulva vagy épp a hajtincsek mögé rejtőzve ábrázolta őket. Ez a technika rögtön felkeltette a szemlélő kíváncsiságát. Vajon kik lehetnek ezek a nők? Vajon mi járhat a fejükben?
Alone (az Elles sorozat darabja) , 1896
Ahogy az élet más területein is, Lautrecet a festészetben sem a díjak és elismerések motiválták. A képein szereplő nőkben nem az örömlányt, hanem az embert látta, akik ugyanúgy szenvednek és örülnek, mint bárki más. Másik nagy szenvedélyében, a főzésben is az extremitásokat követte. Számára a pompás lakomák ugyanazt a célt szolgálták, mint a fényűző kiállítások: összehozták az embereket.
A 19. század művészei egymásnak adták a kilincset a sokszor egész éjszakába nyúló pazar vacsorák alkalmával. Lautrec a konyhaművészetben ugyanolyan forradalmár volt, mint a festészetben. Ételei nem egyszerűen bonyolultak voltak, de a legmerészebb képzeletet is felülmúlták. Szerepelt az étlapon 7 órán át főtt báránycomb, borókás rigó, grillezett szöcske Keresztelő Szent János módra, delfinpörökölt és párolt mormota is.
"Miután megölte a mormotát, hasnak felfelé és orrukkal a nap irányába szárítsa ki a szeptemberi napsütés melegében, nyúzza meg, majd óvatosan tegye félre a kinyert zsírt, amely kiválóan alkalmas a terhes nők hasának, a térd és a bokák dörzsöléséhez, és rándulásból adód ízületi fájdalmak kezelésére, illetve a bőrcipők ápolására. Vágja fel a mormotát és bánjon úgy vele, mint a párolt nyúllal tenné, mely szintén értékes és egyedülálló illatanyagokat tartalmaz."
- részlet Toulouse-Lautrec The Art of Cusisne című szakácskönyvéből
Ahogy a főzésben, az italok terén se ment messzire egy kis kísérletezésért. Többek között neki köszönhető, hogy Párizsban elterjedtek a koktélok. A Földrengés nevű koktélt a mai napig kérhetjük a bárpultnál, már ha van hozzá merszünk.
Az Earthquake, ahogy Toulous-Lautrec szerette: három rész abszint és három rész konyak, ízlés szerint egy kis jéggel megspékelve
(forrás: Savour.com)
Aki pedig szeretne egy igazi hamisítatlan Lautrec vacsorát adni, annak van egy jó hírünk. Már potom 70 dollárért hozzá lehet jutni az eredeti recepteket tartalmazó The Art of Cuisine szakácskönyv első kiadásához, ami a receptek mellett természetesen eredeti Toulouse-Lautrec grafikákkal illusztrált. És nagyjából itt végére is értünk az egyszerű résznek. Tudniillik Lautrec a legegyszerűbb ételeket is képes volt feltunningolni valamivel, amitől különleges és szokatlan lesz. Kissé nehézkes lenne például megvalósítani a szőlőtőkén grillezett gémet, de valószínűleg friss mókushúst sem fogunk kapni a sarki hentesnél.
Lautrec szakácskönyve, The Art of Cuisine, amely csak évtizedekkel a halála után jelent meg
Annak ellenére, hogy óriási gourmand hírében állt, Lautrec csak nagyon ritkán evett étteremben. Londonban azonban több törzshelye is volt, amik közül a kedvence, a Sweeting’s még ma is működik. Ahogy a Regent streeti Café Royal is, ahol sűrűn megfordult Oscar Wilde barátjával, vagy a Piccadillyn ma is üzemelő Criterion.
Ezek után nehéz elképzelni, hogy a pezsgő társasági élet középpontjaként ismert festő milyen démonokkal küzdött. Az 1890-es évek végére már erősen ivott. Sétapálcáját is úgy alakított ki, hogy a nyelében elférjen egy italos flaska. Mikor 1899. januárjában, amikor imádott édesanyja hirtelen elhagyta Párizst, idegösszeomlást kapott. Rövidesen ezután beutalták a Neuilly-sur-Seine-ben található idegszanatóriumban, ahol hivatalosan 3 hónapot töltött, de saját döntésére még majd két hónappal meghosszabbította a bent létét. Bár látszólag javult, egy évvel később újra a pohár után nyúlt és alig három hónappal a 37-ik születésnapja előtt elhunyt.
Tragikus élettörténetét már sokféleképp feldolgozták. Szeptember 23-án Gergye Krisztián és társulata az Európai Hidak programsorozat keretében a tánc segítségével jeleníti meg a francia zseni alakját.