Három regisztert felölelő, kivételes hangterjedelem. Utolsó pillanatban lemondott koncertek, csalódott intendánsok végső elkeseredésben eszközölt kitiltásai. Drámaiságban gazdag magánélet, válást követő perlekedés, vitatott halálozási ok, ellopott hamvak. És persze az a több tucatnyi, 1952 és 1964 között készült hivatalos felvétel, ami a mai napig a bel canto alapvetésének számít. De mégis mi köze a halhatatlan emlékű Maria Callasnak a Facebookhoz, és hogy jön mindehhez a csütörtök este fellépő Anja Harteros?
A 20. század talán legnagyobb szopránegyéniségének tartott, görög származású primadonna assolutáról az internet nélkül is temérdek sztori lenne ismert. 1977-es halálakor a világháló őse ugyan már létezett, de hol volt még a mai valójától? Ami a Facebookot illeti, jelenleg öt különböző oldal, és két rajongói csoport élteti Maria Callas emlékét.
Hozzá képest az Észak-Rajna-Vesztfáliában görög apától és német anyától született Anja Harteros karrierje közel sincs ennyire alaposan dokumentálva. Tegyük hozzá: ami késik, nem múlik. Hivatalos formában mégsem áll a rajongói rendelkezésére az interneten, és igen ritkán ad interjút. Mint mondja, azért, mert rosszak a tapasztalatai, bár ezeknek az élményeknek a lenyomatára alig lehet ráakadni. A rajongó, ha nincs kielégítve a kíváncsisága, újságíró módjára elkezd szimatolni, és az internetnek teszi fel a kérdéseit, amikről úgy gondolja, hogy a rájuk kapott válaszok majd közelebb viszik őt a művész megértéséhez. A leggyakoribbakat a kérdések közül a Google megjegyzi. Egy rövid gépelés után kiderül, hogy mondjuk Joyce DiDonato (mezzoszoprán), de még a kifejezetten bulvárbarát karriert építő Erwin Schrott (basszbariton, az egykori Netrebko–Schrott álompáros egyik fele) esetében a koncertjeik, honlapjuk és Facebook-oldaluk áll az érdeklődés középpontjában. Anja Harterosnál azonban más a helyzet. Előkelő arányban sorakoznak a magánéletét firtató kérdések, a Google-találatok főoldalát pedig olyan cikkek vezetik, amelyek sejtetni engedik: Harteros a szó minden értelmében tüneményes énekesnő.
Az ok talán magában a dívaságban rejlik. Ez a megkopottnak tűnő fogalom tulajdonképpen a fél Európát delíriumos állapotba „taszító” turnézongorista, Liszt Ferenc kora óta az impresszáriók és művészeti menedzserek megbízható segítőtársa (mármint ha énekesnőkről van szó), és sikeresen átmentette magát a modern korba. Ráadásul a dívaság – véleményvezér legyen a talpán, aki erre magyarázatot talál – igen stabilan tartja magát a közösségi média bármilyen térhódításával szemben. Tehát a lényeg: nincs lájkolás dedikált fotóért, cuki képek posztolgatása az operaház művészbüféjéből, és a koncert utáni koccintás vidám pillanatai sem landolnak az Instán.
A díva soha nem fog megküzdeni a közönség kegyeiért. Ők mennek a dívához. Persze inkább „mehetnek”, ha nem is feltételes, hanem inkább kivételes módban, és úgy tűnik, október 29-én ez az Európa-szerte is ritka konstelláció látható és hallható egy estén át a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Maria Callas általában olyan asszonyok bőrébe bújt, akik meghalnak vagy ölnek szerelmükért, vígoperából csak kettő volt a repertoárján. Anja Harteros ennél jóval emberibb, sőt, néhány héttel ezelőtt eljuttatta a Müpához a kérését: Verdi maradhat. De a másik félidőnyi Wagner-áriát becserélné Mozartra, Cileára és Puccinire.
Teljesítettük óhaját.