Mendelssohn után ismerkedjünk meg a január 31-i Maraton másik főszereplőjének, Robert Schumann tragikus életével.
Mendelssohnhoz hasonlóan a romantikus éra másik nagy zeneszerző-egyénisége, Robert Schumann is értelmiségi családból származik, bár barátjától eltérően ő eleinte jobban vonzódott az irodalomhoz, mint a zenéhez. Ez nagyban édesapjának hatása volt, aki könyvkereskedőként és irodalmárként maga is írt és jelentetett meg könyveket.
Bár szülei nem kifejezetten támogatták, de nem is ellenezték zenei törekvéseit, hétévesen zongoraleckéket kezdett venni a zwickaui líceum zenetanárától, és akárcsak az irodalom, a zene is hamar szenvedélyévé vált. A zongorázás mellett már a komponálással is megpróbálkozott, és bár a zeneszerzés alapvető szabályait sokszor figyelmen kívül hagyta, fiatal korához képest kiemelkedőt alkotott. 14 éves korára zeneesztétikai esszéket publikát, több fejezetet is írt apja könyvében, míg szabadidejében Schiller, Goethe és Byron munkásságát tanulmányozta vagy éppen görög tragédiákat olvasott. Különösen nagy hatással volt rá a német író, Jean Paul Richter munkássága.
Édesapja halála után se anyja, se gondviselője nem támogatta az akkor 16 éves fiú zenei ambícióit, így a családi nyomásnak engedve Lipcsébe ment jogot tanulni. Folyamatosan vívódott a jog és a zene között, 1830 júliusában a következőképp írt erről édesanyjának egyik levelében:
„Most válaszúton állok, és ijeszt a kérdés: merre?... Az egész életem egy folytonos küzdelem a Poézis és a Próza, vagy méginkább a Zene és a Jog között."
Végül egy frankfurti koncertélmény segített meghozni a döntést, ami után Schumann az egyetemet otthagyva teljesen a zene felé fordította figyelmét. A színpadon nem más játszott, mint Niccolò Paganini. Robert eltökélt volt, szerény számításai szerint pár év tanulás után sikeres koncertzongoristává tudja magát képezni. Ebben Friedrich Wieck volt segítségére, akitől Lipcsében vett leckéket. Az ígéretes zongorakarriernek végül egy kézsérülés vetett véget. A sérülés eredetéről ellentmondóan az információk. Wieck szerint a Schumann által, egy gyufásdobozból és drótokból összerakott bizarr szerkezet okozta az irreverzibilis károsodást, ami jobb kezének középső ujját volt hivatott megnyújtani, miközben a többit erősíti. Egy másik teória szerint higanymérgezés okozta perifériás neuritis következtében bénult meg az ujja. Tudniillik, Schumann igen szertelen élemódja miatt szifiliszfertőzést kapott, amit akkoriban higannyal kezeltek.
A meghiúsult zongoristaálmok után Robert minden figyelmét a zeneszerzésre koncentrálta, de közben irodalmi tevékenységével sem hagyott fel teljesen. Verseket írt, latinból fordított, zenekritikáit az Allgemeine musikalische Zeitung közölte le. Itt jelentek meg először fikcionális alteregói, Florestan (Schumann szenvedélyes és beszédes oldala) és Eusebius (Schumann befelé forduló, álmodozó énje), akik Chopin munkásságát vitatták meg. Ekkor tűnik fel először Meister Raro figurája is, aki mind Schumannra, mind Weick lányára, Schumann későbbi feleségére, Clarara is utalhat ( Clara + Robert). 1834-ben megalapítja a Neue Zeitschrift für Musik című folyóiratot, ahol zenekritikákat publikál.
Clara Wieck és Robert szerelme még akkor bontakozott ki, mikor Schumann Clara édesapjának növendékeként a Wieck házban lakott és étkezett. A tinédzser Clara hamar beleszeretett a nála 9 évvel idősebb zeneszerzőbe, ám édesapja hevesen ellenezte a kapcsolatot, többek közt Schumann viharos életvitele, alkoholproblémái, szerelmi kalandjai és depressziós időszakai miatt. Képtelen volt elfogadni, hogy lánya eldobja ígéretes zongoristakarrierjét egy nincstelen zeneszerző miatt. Schumann folyamatosan igyekezett bizonyítani a zenemesternek, ebben az időszakban olyan remekművek születtek, mint a Dávid-szövetségi táncok (Davidsbündlertänze), amikben ismét megjelennek alteregói, Florestan és Eusebius vagy épp a Fantázia-darabok (Fantasiestücke). 1832 és 1839 között szinte kizárólag zongoradarabokat komponált, csak 1840-ben 138 dalt jegyzett.
A szerelmesek végül hosszadalmas titokos találkák és rejtjeles levelezések után egy nappal Clara 21. születésnapja előtt, 1840. szeptember 12-én keltek egybe, egy bírósági döntés segítségével, mivel Clara apja továbbra se enyhült meg (akkoriban jogilag 21 éves koráig apai beleegyezés nélkül nem mehetett férjhez). Clara odaadó feleség volt, igyekezett mindenben támogatni férje zenei ambícióit és népszerűsíteni műveit, miközben 8 gyermeket nevelt és maga se hagyott fel zongorista karrierjével. Kettőjük házassága csodálatos szövetség volt. Schumann rajongott feleségéért és gyerekeiért, ám az ekkor már gyakori depressziós időszakok megnehezítették mindkettőjük életét.
1840-es dalciklusaiban többek közt korábbi irodalmi hősei, Heine, Goethe, Byron és Rückert verseit zenésíti meg. Mendelssohnnal ellentétben Schumann zenéjét kevésbé ismerte el a nagyközönség, míg felesége, Clara ünnepelt zongoraművész volt. Emiatt és saját meghiúsult zongorista álmai miatt Schumann néha igencsak neheztelt rá. Egy alkalommal, mikor Clarat kísérte el egyik oroszországi koncertjére, megkérdezték tőle, hogy ő is foglalkozik-e zenével. Ez az időszak nemcsak Schumann amúgy is törékeny önbizalmát, de egészségét is megtépázta. 1844 első felét Oroszországban töltötte, ahol Clara koncertezett, míg ő minden idejét Goethe Faustjának megzenésítésére fordította, de amint munkához látott hidegrázás és halálfélelem gyötörte, miközben mániákusan rettegett a magasságtól, a fém hangszerektől és a gyógyszerektől. Naplójából az is kiderül, hogy folyamatosan az A5 hangot hallotta a fülében visszhangzani. Ez a gyötrelem és az egyre növekvő ideggyengeség visszaköszön a C-dúr szimfónia hangjaiban is.
Amikor a mániás periódusok rövidültek, csodálatos művek születtek, 1850-ben Düsseldorf városi karmesterének nevezték ki, de nem volt igazán sikeres. A zenészek és a kritikusok panaszkodni kezdtek rá, így alig egy évvel később eltávolították az állásból.1853 szeptemberének végén egy hívatlan vendég érkezett a Schumann házhoz. Az akkor 20 éves Johannes Brahms lenyűgözte Clarat és Robertet, akik pártfogásukba vették az ifjú zenészt, együtt komponáltak és Schumann hosszú évek után először újra írt, a Neue Zeitschriftben közzétett esszéjében üdvözli az ifjú tehetséget.
1854-ben mentális zavarai visszatértek, a tünetek egyre erősödtek, víziók és hallucinációk gyötörték. Megelőzendő, hogy kárt tegyen imádott feleségében saját kezével akart véget vetni életének és a jeges Rajnába ugrott, de kimentették. Betegsége olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy 1856-ban saját kérésére vonult be egy bonni elmegyógyintézetbe, ahol két évvel később bekövetkezett haláláig kezelték. A hivatalos boncolás alapján szifilisz eredetű paralisis prograssiva okozta halálát, illetve az ennek kezelésére adott higany eredetű mérgezés. Más források szerint egy agyalapi tumor lehetett az oka az életét végigkísérő mentális zavaroknak. Megint más orvosi hipotézisek szerint skizofréniában és bipoláris zavarban szenvedett, ami megmagyarázná a váltakozó depresszív időszakokat és hangulatingadozásokat, illetve a naplójában sokszor említett fülzúgást. Ez utóbbi annyira zavarta, hogy néha még zenét is képtelen volt hallgatni tőle. "Mintha késsel hasítanák az idegeimet", írta.
Bár Schumann nem mutatta az elmebetegség jeleit, feleségét szinte teljesen eltiltották a látogatástól.Csupán a halála előtt 2 nappal látogathatta meg először. Clara férje halála után is odaadóan ápolta emlékét és zenei hagyatékát, hangversenyein is szinte kizárólag Schumann-műveket játszott. Ezekben az években legfőbb támasza Brahms volt, aki gyengéd érzelmeket táplált az asszony iránt. Végül nem sokkal Schumann halála után, az iránta érzett tiszteletből elhagyta a Schumann házat. Clara 40 évvel Robert halála után, 1896-ban, 77 évesen szélütést kapott, és rövid szenvedés után elhunyt. Halálos ágyán megkérte unokáját, hogy játssza el Schumann Fisz-dúr románcát.