Nina Simone, Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Sarah Vaughan, a jazz koronázatlan királynői. Kirobbanó tehetségük, erőteljes hangjuk, vibráló színpadi jelenlétük örökre megváltoztatta a jazzszcénát. Jogosan merül fel a kérdés, vajon ki lesz méltó az általuk üresen hagyott trón elfoglalására? Kiben lesz meg a megkérdőjelezhetetlen tehetség mellett az a bizonyos plusz, ami ezeket az énekesőnek felejthetetlenné tette. Hölgyeim és uraim, íme Cécile McLorin Salvant.
Cécile McLorin Salvant © Mark Fitton
Annak ellenére, hogy a kishölgy csak idén tölti be a huszonhetet, már több helyen is kikiáltották a jazz következő királynőjének. Tény és való, hogy van valami megfoghatatlan varázslat abban, ahogy az ismertetőjegyévé vált fehér keretes szemüvegében a színpadra lép, és korát meghazudtoló érzelmi intelligenciával olyan mélységekig képes bevonni személyes vonzáskörébe a közönséget, amire csak a legnagyobbak képesek. Mindegy, hogy angolul, franciául vagy spanyol énekel, minden dalban érződik a fiatal énekesekre oly jellemző manírok nélküli teljes átélés.
Cécile-re akkor figyelt fel a szakma, amikor 2010-ben megnyerte a híres Thelonious Monk Nemzetközi Jazzversenyt, mégpedig nem kis előnnyel. Pedig saját bevallása szerint nem készült rá különösebben, még a jelentkezést is az édesanyja adta be helyette. Tudniillik épp a verseny előtti nyáron veszített el egy másik jazzversenyt, egy harmadikra pedig még a jelentkezését se fogadták. Így érthető, hogy nem volt túl lelkes egy esetleges következő megmérettetés hallatán. Persze nem kell azt gondolni, hogy pusztán a szerencsének köszönhető, az akkor 21 éves lány fölényes győzelme.
A For One to Love-ért átvehtte a Legjobb Vokális Jazz Albumért járó Grammy-díjat
McLorin Salvant muzikális családból származik, ahol emlékei szerint mindig szólt a zene. Haiti származású édesapjának és francia származású édesanyjának köszönhetően már kiskorától kezdve számos zenei műfajjal ismerkedett meg, a francia sanzonoktól kezdve a haiti folk zenén át a portugál fadoig. Ez a fajta kíváncsiság érződik a lemezein is, ahol a klasszikus jazzsztenderdeken kívül az 1920-30-as évek jazzslágereiből és saját dalaiból is hallhatunk válogatást.
4 éves volt, amikor az első zongoraleckéket vette, 8 éves korára már klasszikus zenét és éneket tanult, és a miami egyetem tanáraitól vett magánénekórákat. 18 évesen aztán úgy döntött, ideje megtapasztalni a világot, így jelentkezett a dél-franciaországi Darius Milhaud Konzervatóriumba, ahol a klasszikus és barokk zenén kívül politológiát és jogot tanult. "Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott", magyarázza a furcsa tantárgyválasztást. Itt került igazából közel a jazzhez, köszönhetően Jean-Francois Bonnel jazztanárnak. Az ő biztatása kellett ahhoz, hogy elhatározza, hivatalosan is ezzel akar foglalkozni. Azt hihetnénk, aki ilyen hangi adottságokkal van megáldva, semmi más nem akar lenni, mint énekes.
Pedig a kis Cécile egészen mást válaszolt a klasszikus 'Mi leszel, ha nagy leszel?' kérdésre: történelem vagy irodalomtanár, író, művész, színésznő vagy éppen operaénekes. Amikor látta, hogy az akkor 12 éves Charlotte Church szó szerint könnyekig meghatotta előadásával a közönséget, azt gondolta: "Én is ezt akarom csinálni. Sírva akarom fakasztani az embereket a hangommal". Végül mégiscsak a jazzéneklésnél kötött ki, a legnagyobb szerencsénkre.
"Nem gondoltam, hogy a zenész élet nekem való. Nincs a művész magányához fogható magány. Nem voltam biztos benne, hogy tudnám ezt kezelni. Azt gondoltam, kell egy normális munka is, ahol emberekkel vagyok. Képtelen lennék folyton a saját fejemben lenni. Teljesen kiakasztott! Kellett három vagy négy év, mire azt mondtam, gyerünk, csináljuk, lássuk mi fog ebből kisülni."
Kevesen tudják róla, hogy az éneklés mellett rajzolni is szokott. A családi hátteret elnézve ez nem meglepő, hiszen az édesapja szintén rajzolt, az édesanyja olajfestményeket festett és ácsmunkákat készített, a nővére szobrászkodik, varr és ruhákat tervez. Cécile az iskolában folyamatosan rajzolt a jegyzetei és füzetei szélére. Mintegy lázadásként mindig provokatív, sokkoló ábrákat szkeccselt, hátha a tanár kiküldi az óráról, de ez sosem történt meg. Aztán amikor az éneklés belépett az életébe, a rajzolás háttérbe szorult. Mostanában a turnék alatt újra előveszi a ceruzát és tollat, csak hogy elüsse valamivel az unalmas órákat.
2010-ben Bonnel jazzkvintettjével jelentette meg debütáló albumát, majd a Thelonious Monk verseny megnyerésével járó lemezszerződés segítségével 2013-ban adta ki Womanchild címre keresztelt korongot, ami rögtön Grammy jelölést ért. 2015. szeptemberben pedig megjelent a For One to Love, ami már nemcsak jelölést, de február közepén Grammy-díjat is hozott az énekesnőnek. Ez az album sokkal személyesebbre sikerült, mint a Womanchild. Egyrészről mert saját szerzeményeket is tartalmaz, másrészről a második albummal ellentétben ezt nem egy stúdió zenekarral vették fel, hanem Cécile saját bandájával, akikkel az elmúlt 2,5 évben énekel és járja a világot, és akikkel március 11-én a Müpában is koncertezik majd.
