Barthold Heinrich Brockes 1712-ben jelentette meg szövegkönyvét, amelynek A világ bűneiért kínhalált szenvedő Jézus címet adta. A hamburgi városi tanácstag első írói megnyilvánulása a pietizmus fontos dokumentuma, amelyet a megjelenését követő másfél évtized alatt harminc alkalommal adtak ki, és kitűnő komponisták zenésítettek meg. A feldolgozások közül a Händel egyetlen passiójaként ismertté vált Brockes-passió két és fél évszázaddal később, 1986-ban jelentős szerephez jutott Magyarországon: egyike volt azon felvételeknek, amelyek létfontosságú valutához segítették a dorogi hanglemezgyárat. Kocsis Zoltán, Perényi Miklós és a Liszt Ferenc Kamarazenekar albumai mellett tehát a korhű barokk zene művelői is hozzájárultak ahhoz, hogy legyen mit feltenni a musikcenterre a házibuliban. Rövid kitekintésünkben választ keresünk arra is, miért nem találni nálunk szinte semmit a régmúlt zenéjéből, és miért juthatott kivételes szerephez a komolyzene a könnyűvel szemben.
Pasztircsák Polina (Fotó: Giancarlo Pradelli)
Magyarországon az 1980-as évek elejétől jelentkezett a barokk hangszereken játszó zenekarok második jelentős hulláma. Az 1981-ben alapított szombathelyi Capella Savaria a történeti sorrendiséget tekintve tehát nem, de a számottevő külföldi ismertséget tekintve mindenképp az első volt. A mozgalom népszerűsítésében jelentős szerep jutott a Hungarotonnak is, amely megérezte a korhű felvételek értékesítésében rejlő nemzetközi potenciált, és rendszeresen jelentetett meg régi hangszeres felvételeket. Nem véletlenül, ugyanakkor évtizedes késéssel, hiszen addigra már olyan jelentős labelek ugrottak rá a műfajra (függetlenek és óriások egyaránt), mint az azonos nevű, egymással szinte egy időben alapított, versenytársi létük dacára mégis jól együttműködő francia és német Harmonia Mundi kiadók, a Telefunkenhez tartozó Das Alte Werk, a Deutsche Grammophon Archiv Produktion sorozata, a francia zeneműkiadóból brit lemezcéggé vált L'Oiseau-Lyre, vagy a német EMI Reflexe szériája.
Adja magát a kérdés: mit és hogyan érdemes lemezre venni a régizenéből? Főként azt, ami valamely szempontból lényeges mű, és úgy, hogy újdonságértéke is legyen. A historikus előadói gyakorlat egyik örömteli következménye, hogy a jól ismert zenetörténeti csúcsteljesítményekről azokra a művekre terelte a figyelmet, amelyekből mint táptalajból a legnagyobb kompozíciók kisarjadtak. Fontos előrelépés volt a jól ismert „nagyokkal” párhuzamosan működő kismesterek újrafelfedezése – persze csak ott, ahol volt rá lehetőség: míg a Lajtán túl korábban ismeretlen, de fajsúlyos életműveket rejtettek a könyvtárak, nálunk korántsem ez volt a helyzet. A javarészt elveszett életművű Bakfark Bálint, illetve a török uralom „jóvoltából” elbarbarizált (azaz lényegében sosem kifejlődött) magyar barokk stílus egyetlen, európai művészi szintet képviselő dokumentuma, a törökverésben jeleskedő Esterházy Pál herceg önmaga tetszésére komponált Harmonia Caelestise (1711) maradt fenn a magyar historikusoknak. Ez utóbbi művet a rendszerváltás előtt két különböző felvételen is kiadta a Hungaroton, de szerencsére nem csak abból lehet építkezni, ami itt, helyben termett.
A barokk passiók világában amúgy mintha elmaradt volna az előbb említett előadói kutatómunka. A koncertgyakorlat még ma is makacsul ragaszkodik a két nagy bachi monumentum, a János- és a Máté-passió kizárólagosságához, leginkább ezt a kettőt szokták műsorra tűzni. A lemezek terén már jobb a helyzet, a Brockes-passiónak jelenleg hét teljes felvételét jegyzik, ebből a Hungaroton vitte el a pálmát az első korhű hangszeres megjelenéssel 1986-ból.
Sebastian Noack
A rendszerváltás előtt állami monopóliumként regnáló Hungaroton a barokk zene népszerűsítésével amúgy nemcsak hangzatos művészeti célokat teljesített, hanem jól artikulált anyagi érdeke is fűződött hozzá. A hanglemezek előállítása nyugati technológiáktól függött, azonban a vállalat egyetlen valutaforrása a hanglemezek külföldi (ez esetben nyugat-európai és tengerentúli) értékesítése volt. Ez a gyakorlatban főként a komolyzenei kiadványokat érintette. A dorogi hanglemezgyár 1979-ben és 1982-ben beszerzett, csúcsminőségű Neumann vágógépei, valamint az importálandó alapanyagok árát többek között az első Bartók-összkiadás, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Tátrai-kvartett és a Bartók Vonósnégyes, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Schiff András lemezei, valamint Perényi Miklós csellista felvételeinek külföldi bevételei fedezték.
A könnyűzenei lemezekkel exportszerű kereskedés csak a szocialista országok felé zajlott, viszont ebből a tevékenységből a KGST működési jellege miatt ropogós bankókat aligha látott az ország. A Nyugat kizárása politikai okokból eredt: akadtak ugyan olyan felvételek, amelyek minden bizonnyal ott is megállták volna a helyüket – akkoriban mindent, ami a Vasfüggönyön túlról érkezett, különös érdeklődéssel fogadtak –, de ha ki is jutott valami a turistapoggyászban, a hivatalos nyugati terjesztése vagy kiadása szóba sem jöhetett a 70-es évek legvégéig, amikortól kezdve már egyes esetekben teret engedtek ennek. A kultúrpolitika válogatott módszerekkel (többek között a zenészeket különösen érzékenyen érintő útlevélbevonással) díjazta, akit azon kaptak, hogy túlzott módon ismerkedik a „nem baráti országokkal”, netán disszidáláson töri a fejét. Jól ismert például az Omega esete, akiknek első lemezét az angol Decca kiadó vette fel az 1968-os brit turnéjuk alatt. Megneszelvén ezt, az addig szándékosan a halogatásra játszó hanglemezgyár, illetve az akkoriban pozícióba került Erdős Péter az együttes tagjainak visszaemlékezései szerint lényegében kipateroltatta a a Rádiózenekart a Rottenbiller utcai hangstúdióból, hogy a Ferihegyről odafuvarozott Omega mielőbb szalagra játszhassa azokat a dalokat, amelyekből megszületett az első magyar könnyűzenei lemez (olyan, amin csak egyetlen együttes szerepel). Ennek az árát sajnos busásan „megfizettették” a zenekarral: nem utazhattak egy ideig külföldre, így lemaradtak a saját, nagy-britanniai lemezbemutató turnéjukról is. (Mások pedig ma fizetnek érte sokat: az angol kiadású Omega Red Star from Hungary az egyik legkeresettebb magyar vonatkozású lemezritkaságnak számít.)
Eric Stoklossa (Fotó: Julius Gunzel)
Voltak azonban gazdasági okai is annak, hogy a magyar könnyűzenét nem lehetett értékes valutára váltani. Ez a szocialista tervgazdálkodás és a primitív cserekereskedelem különös frigyeként jellemezhető KGST működési elvéből fakadt. A keleti blokk kereskedelmi együttműködési szervezete ugyanis nem használt konvertibilis devizaegységet, ebből következően a felek nem tudtak egymásnak hitelt adni (hiszen nem lett volna, amiben elszámolják azt). A praktikus megoldás ehelyett az lett, hogy a tagállamok „testhez álló” exporttermékeket gyártottak: a Magyarországra bízott feladat többek között a világ szocialista részének Ikarus buszokkal való ellátása volt. Bizonyosságot nyert, hogy a magyar rockzene a brezsnyevi vidékeken kelendő portéka, hiszen rendkívül „nyugatinak” hangzott (az Omegának és az LGT-nek a mai napig sok rajongója van Oroszországban), ugyanakkor egy raklap könnyűzenei lemezért pénzt semmiképp, legfeljebb egy újabb raklapnyi lemezt lehetett szerezni. (Esetleg – értékegyeztetést követően – becserélték szovjet személyautóra, csehszlovák elemes bútorra vagy kelet-német halászhajóra.)
Capella Savaria
Visszatérve a Brockes-passió első hazai felkarolóira, a Capella Savaria opera- és passiósorozatának világhírű karmestere, a Händel-specialista Nicholas McGegan tizenhat lemezt készített az együttessel. A fuvolistaként végzett, ír származású McGegan a brit zenészlétből dobbantott az Újvilágba a hetvenes évek végén, és 1985 óta áll a San Franciscó-i barokk zenei együttes, a Philharmonia Baroque Orchestra élén. Az ilyen irányú transzatlanti karriermozgás meglehetősen szokatlan a régizene világában (általában mindenki Európába igyekszik, azóta is), ennek fényében egyáltalán nem furcsa, hogy a karmester egy másik barokk zenei peremvidéken, Magyarországon is megvetette lábát. A Capella Savariával Händel Atalantája és Vivaldi concertói, valamint sinfoniái után Händel Brockes-passiója volt harmadik közös munkája, egyszersmind a második felvétel, amely elnyerte „Az év hanglemeze” díjat, együttműködése a zenekarral – némi szünetet követően – jelenleg is tart.
Magyarország legrégebb óta működő barokk zenei együttese a Magyar Rádió Énekkarával, no meg kitűnő szólistákkal egyesülve idézi fel a jelentős eseményt: március 23-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben három évtized elteltével ismét felcsendül a magyar régizenét a világhír felé elindító Brockes-passió.
(A fotókon a március 23-i előadás szólistái és a zenekar látható.)