Zenekarok, akinek koncertjeire pillanatok alatt fogynak el a jegyek, akikért a fanatikus rajongók képesek 16 órát várni az esőben, csakhogy az első sorból láthassák a kedvenceket, akiknek zenéjén generációk nőttek fel, és nőnek fel még ma is. De bizony volt idő, amikor stadionok helyett a nagyi garázsában próbáltak, és csak álmodoztak arról, hogy lányok alélnak majd el tőlük az első sorban vagy milliók előtt adnak koncertet a brazil tengerparton.
The Beatles
A tizenhat éves John Lennon 1957 márciusában iskolai barátaiból szervezte első együttesét, Blackjacks néven. Miután felfedezték, hogy egy másik helyi zenekar is erre a névre hallgat, Quarrymenre változtatták, utalva a banda „származására”, a Quarry Bank iskolára. Még ugyanebben az évben egy júliusi koncertjük után történt, hogy bemutattak neki egy 15 éves fiatalembert, aki balkezes létére egy jobbkezes gitáron játszotta el Eddie Cochran 20 Flight Rockját. Ő volt Paul McCartney. 1958. februárjában McCartney elhívta egyik barátját, George Harrisont az egyik fellépésükre, aki a koncert után felvételizett a bandába, ám Lennon túl fiatalnak találta a 14 éves fiút. Harrison egy hónapig nyúzta, míg végül beadta a derekát és bevette a zenekarba.
Az In Spite of All The Danger 1958-ban...
... és 58 évvel később.
Mikor 1959. kezdetén Lennon Quarry Bank-i iskolatársai kiszálltak a zenekarból, pár koncert erejéig Johnny and the Moondogs néven léptek fel. Ezután Lennon és a basszusgitáros Stuart Sutcliffe brainstormingba kezdtek, amiből a következő variációk születtek: The Beetles, The Beatlas, egy rövid turné idejére Silver Beatlesként léptek színpadra, amit sok helyen rosszul írva Silver Beetlesként hirdettek. 1960. augusztusában végül megegyeztek a Beatlesben.
A Beatles 1960-ban: Pete Best, George Harrison, John Lennon, Paul McCartney és Stu Sutcliffe (b-j)
A képet Astrid Kirchherr, Sutcliff barátnője készítette
Ezután csatlakozott hozzájuk Pete Best dobos, aki végigdobolta a botrányos és rendőrségi ügyektől sem mentes németországi turnékat. A Bambi Kinoban történt hírhedt tűzeset után például Harrisont (aki még kiskorú volt), McCartneyt és Bestet kiutasították az országból, míg Lennon vonattal ment utánuk, Sutcliffe pedig inkább Hamburgban maradt barátnőjével, és csak később utazott vissza Liverpoolba. Ugyan 1961. márciusában visszatért az együttessel, áprilisban mégis kiszállt a zenekarból, hogy művészeti tanulmányaira koncentráljon. 1962. áprilisában agyvérzésben hunyt el.
Ringo Starr, John Lennon, Paul McCarney és George Harrison (b-j) 1962-ben egy koncert után
© Harry Hammond/V&A Images/Getty Images
Egy hónappal később a zenekar aláírt az EMI leánykiadójával, a Parlophone-nal és 1962. júniusában az Abbey Road-i stúdióban George Martin kezei alatt megkezdődtek az első lemezfelvételek. Miután se Martin, se a hangmérnök nem volt megelégedve Best stúdióban nyújtott teljesítményével, így végül napra pontosan két évvel azután, hogy csatlakozott a zenekarhoz, Brian Epstein menedzser kirúgta Bestet. Helyére pedig a Rory Storm and the Hurricanes dobosa, Ringo Starr érkezett. A rajongók nem vették könnyen a jóképű Best távozását, aki igencsak népszerű volt a hölgyek körében. A rossznyelvek azt suttogták, a Lennon, Harrison, McCartney hármas féltékenységből vált meg a dobostól, aki a zenélés után pékként kereste a kenyerét.
1963. március 23-án Nagy-Britanniában megjelent a Please Please Me nagylemez, és elszabadult a Beatlemania.
The Rolling Stones
Keith Richards és Mick Jagger, a „Csillám Ikrek” (Glimmer Twins) gyerekkori barátok és osztálytársak voltak, egészen míg a Jagger família Dartfordból Wilmingtonba nem költözött. Jagger és Dick Taylor, a The Pretty Things basszugitárosa itt alapították meg közös bandájukat, akikkel Muddy Waters és Chuck Berry számokat játszottak a garázsban. Keith és Mick 1960-ban a dartfordi vasútállomáson futottak össze újra, ahol a Jagger hóna alá csapott bakeliteknek köszönhetően felfedezték, hogy egyezik a zenei ízlésük. Keith csatlakozott Jaggerhez és Taylorhoz, majd egy év múlva Alan Etherington és Bob Beckwith is belépett a zenekarba és megalapították a The Blue Boyst. A fiúk küldtek egy demot a brit blues atyjának, Alexis Kornernek, akit lenyűgözött az anyag. Meg is hívta Micket és Keith-t jammelni Blues Incorporated nevű zenekarával, amelyben akkoriban a Stones két leendő tagja, Ian Stewart és Charlie Watts is zenélt.
A "Csillám Ikrek", vagyis Keith Richards és Mick Jagger
1962. májusában történt, hogy Ian Stewart felfedezett egy hirdetést a Jazz News nevű lapban, amelyben Brian Jones zenészeket keresett újdonsült R&B bandájába. Stewart elsőként jelentkezett. Nem sokkal később felbukkant Jagger is, aki korábbról ismerte már Jonest, és elcipelte az első próbára Keith Richardsot is. Már ekkor konfliktusba is keveredtek, mert a gitáros Geoff Bradford és az énekes Brian Knight nem voltak hajlandóak a Jagger és Richards által preferált Chuck Berry dalokat játszani. Ez olyan feloldhatatlan ellentétnek bizonyult, hogy nem is jöttek el több próbára, így a következőképp alakult a felállás: Jagger, Jones, Richards, Stewart, Taylor és Tony Chapman dobos. A banda, Keef visszaemlékezései alapján Brian Jonesnak köszönheti a nevét, aki egy telefonos beszélgetés során arra a kérdésre, hogy mi a nevük rápillantott a földön heverő bakelitekre, és Muddy Waters egyik számán akadt meg a szeme. Így született meg a Rollin’ Stones.
Az első hivatalos koncert után a londoni Marquee Jazz Clubban, 1962-ben
© Dezo Hoffmann
Első hivatalos koncertjüket 1962. július 12-én adták. Még ebben az évben csatlakozott hozzájuk Bill Wyman basszusgitáron, 1963. januárjában pedig Charlie Watts dobon. A zenekar leszerződött Andrew Loog Oldham publicistával, akit korábbi kliensei, a Beatles irányított a Stoneshoz. Mivel Oldham még csak 19 éves volt - fiatalabb a zenekar minden tagjánál - az anyukája aláírása volt szükséges minden hivatalos dokumentumhoz. Oldham több dolgot is változtatott a bandán. A nevük The Rolling Stonesra változott, Richardsnak azt javasolta, hagyja el az s betűt a neve végéről, mert úgy sokkal poposabban cseng, és kirakta Stewartot, mert nem illett a 'hosszú hajú vékony srácok' imidzsbe. Stewart turnémendzserként azért a zenekar közelben maradt és egészen 1985-ös haláláig többször beugrott billentyűsként. Oldham kvázi a Beatles ellenpólusaként identifikálta a fiúkat, akik hétköznapi ruhákban, szigorú arccal pózoltak az első lemezborítójukon, szemben az egyen frizurás, egyen öltönyös Beatlesszel. Az első kislemez, Chuck Berry Come On-jának feldolgozása a 21. helyen végzett a slágerlistán. A második kislemez, az I Wanna Be Your Man, már a 12. helyig jutott (ez egyébként egy Lennon-McCartney szerzemény), a harmadik, a Not Fade Away (egy Buddy Holly szám) pedig már a 3. pozícióig küzdötte fel magát.
Oldham (balról a második) és a Stones © Bob Bonis Photographs
Oldham nem fűzött sok reményt a zenekarhoz, lévén saját számok híján, csak 'középkorú fekete zenészek ' számainak feldolgozásából nem lehet karriert csinálni. Unszolására Jagger és Richards dalszerzésbe kezdek. Az eredmény, hogy Oldhamat idézzük, erőtlen és majmoló lett. Mivel a dalszerzés nem ment túl jól, az első Stones nagylemezen egy saját és egy Nanker Phlege által jegyzett dalon kívül csak feldolgozások kerültek. Ennek megfelelően az első, 1964-es amerikai turné katasztrófálisra sikeredett.
A '64-es amerikai turné során felléptek Dean Martin műsorában is, aki nem túl hízelgően konferálta fel a zenekart
Egy előnye mégis volt, hiszen ezalatt a turné alatt rögzítették az első number one számukat, az It's All Over Nowt (szintén feldolgozás, Bobby és Shirley Womack jegyzi az eredetit). Az 1965-ös év aztán úgy tűnt, meghozza az áttörést. A második nagylemez Nagy-Britanniában első, míg az Államokban 5. helyezést hozott, és megszületett az első Jagger/Richards éllovas (igaz, csak a brit listákon), a The Last Time, majd az (I Can't Get No) Satisfaction meghozta a nemzetközi első helyet is. Mi több, négy hétig tanyázott a Billboard Hot 100 listájának élén, megerősítve ezzel a a Rolling Stones azóta is töretlen nemzetközi szerepét.
AC/DC
Az ausztrál rockbanda életében annyi tagcsere történt már, hogy talán csak a legelhivatottabb rajongók tudnák felsorolni az eredeti tagokat. Ha csak az énekesi pozíciót nézzük is jócskán volt fluktuáció, hiszen épp nemrég került Brian Johnson helyére a Guns’n’Roses frontembere, Axl Rose. Johnson 1980-ban, Bon Scott halála után lett a zenekar énekese, és 36 év után hallásproblémái miatt idén áprilisban volt kénytelen kiszállni. Axl személyében egy meglepő, de az eddigi 6 közös koncert után egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte tökéletes utódra találtak. Bár azt még nem tudni, hogy a turné végeztével is továbbél-e majd ezt a felállás.
A színpadon a tinédzser Angus Young. Nem sok minden változott azóta
Amikor 1973-ban a Young fivérek, Angus és Malcom megalakították és egy varrógépen látott címkéről elnevezték az együttest még Larry Van Kriedt játszott basszusgitáron, Colin Burgess dobolt, és Dave Evans énekelt.
AC/DC - Can I Sit Next To You - a mikrofonnál, Dave Evans
Ebben a felállásban adták első koncertjüket 1973 szilveszterén. Ezen a koncerten Angus már az azóta védjegyé vált iskolai egyenruháját viselte, ami egyébként Margaret nővére ötlete volt. Angus ötletei a következők voltak: Pókember, Zorra, gorilla és SuperAng (Superman Angus féle változata). Sajnos képi dokumentációt nem találtunk a Supermanes ruhapróbáról. A csapat többi tagja egyébként csillogó szatén cuccban nyomta,valahogy így:
Az első hivatalos AC/DC fotók egyike (b-j): Rob Bailey, Angus Young, Malcolm Young, Dave Evans és Peter Clack
Szerencsére hamar elhagyták ezt a szerelést. Miután Evans finoman szólva sem volt túl karakteres frontember - sokszor a zenekar első menedzsere, Dennis Laughlin énekelt helyette -, rövid úton kirakták a zenekarból. 1974. szeptemberében került a zenekar élére Bon Scott, aki, akárcsak a Young fivérek, Skóciában látta meg a napvilágot, mielőtt Ausztráliába emigrált családostul. A debütáló High Voltage albumot már vele rögzítették, és indultak el a hírnév útján.
Az AC/DC 1973-ban: Malcolm Young, Phil Rudd, Angus Young, Mark Evans és Bon Scott (b-j)
Phil Rudd, Angus Young (a doboz tetején), Bon Scott és Malcolm Young (b-j)
Néhány hónap és pár tagcsere után állandósult a felállás is: A Young testvérek és Scott mellett basszusgitáron Mark Evans, a rimtusszekcióban pedig Phil Rudd játszott. Pár hónappal később jött ki a klasszikus rockhimnusszá avanzsált It's a Long Way to the Top, ami az 1975-ben megjelent második albumon, a TNT-n is helyet kapott. Egy év múlva leszerződtek az Atlantic Recordsszal, és végre Európában is megjelent az első AC/DC album (szintén High Voltage néven), ami az első két ausztrál album számaiból tartalmazott válogatást. Bár a lemez 3 millió példányban kelt el, az amerikai sikerre egészen a Back in Black megjelenéséig várni kellett, ami azóta több mint 50 millió példányban kelt el, ezzel a világ ötödik legkeresettebb lemezévé vált. Azóta pedig a rock rajongók soha többet nem tudtak ugyanúgy nézni a trafóházak áramjelzéseire.
Ezek után csöppet sem elképzelhetetlen, hogy a június 4-i Garázsband Fesztivál ifjú zenekarai néhány év múlva az NME vagy a Rolling Stone címlapjáról mosolyognak (vagy a Stonest követve, nem mosolyognak) vissza ránk, legújabb lemezsikereiket promotálva, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra a székben, hogy láttuk őket fellépni, mielőtt híresek lettek.
