Benjamin Clementine-ról nehéz lenne nem tudomást venni. Markáns megjelenése – 193 centis magasságához pengeéles arccsontok párosulnak – mellett olyan hangja van, ami egészen az ember zsigereiben rezonál. A még mindig csak 28 éves brit zenész életútja amerikai filmekbe illik, ahogy pár év leforgása alatt a párizsi utcáról a legnagyobb hangversenytermek színpadára, sőt, divatbemutatók kifutójára került. December 12-én pedig a Müpa színpadán is fellép majd.
Ő maga azonban nem szeret ezekről beszélni. Nem szeretné ugyanis, ha a „szegény legkisebb fiú” sztorija rányomná a bélyegét arra, amit ő igazán értéknek tart: a zenéjére. „Ezekről a dolgokról igazán nem kellene beszélnünk. Minden nap megtörténik, minden nap kerülnek az utcára emberek. Ennyi.” – nyilatkozta 2014-ben a Guardiannek.
Clementine egy ötgyerekes család legkisebbjeként nőtt fel az észak-londoni Edmontonban. Egészen 11 éves koráig nagyanyja nevelte, az ő halála után került vissza ghánai származású szüleihez. Visszahúzódó, csendes gyerekként szinte törvényszerű volt, hogy az iskolai cikizések egyik céltáblájává vált. Éppen ezért elég gyakran be se ment. Ám a legtöbb tinédzsertől eltérően ő nem az utcákon töltötte az idejét, hanem a helyi könyvtárban, ahol William Blake é T.S. Elliott mellett Joseph bátyja tanácsára szótárakat olvasott. 16 évesen, miután az irodalmat kivéve minden vizsgáján megbukott, végleg otthagyta az iskolát. Összeveszett a szüleivel – akik ügyvédnek szánták eredetileg – és elköltözött London Camden negyedébe.
Évekig tartó nélkülözés után egy lakótársi vita hevében fogta magát és 60 fonttal a zsebében vett egy vonatjegyet Párizsba, csak oda. Azt mondta, azért pont Párizsba, mert az volt a legközelebb (London- Párizs alig több mint 2 óra vasúttal). A történet innentől akár egy amerikai filmbe is beillene: hosszú évek utcán, bárban zenélés és nélkülözés – eleinte szó szerint az utcán aludt, majd amikor összegyűjtött egy kis pénzt egy 10 ágyas hostelben bérelt ágyat – után felfedezte egy producer és lemezszerződést ajánlottak neki. Persze nem ennyire egyszerű a történet.
Hat éves volt, amikor először találkozott a zongorával. Az egyik lány bevitt az osztályba egy játékzongorát, de Benjamint nem engedte játszani vele, ezért amikor a lány ebédelni ment, egyszerűen elvette és hazavitte. „ Csak játszottam rajta, hallottam a hangját, és egyszerűen tetszett, nem tudom megmagyarázni, miért. Persze másnap visszavittem, miután a szüleim leszidtak miatta. Büntetésben is kerültem, de ez volt életem egyik legszebb napja.” Zongorajátékát hallgatva nehezen hiszi el az ember, hogy soha, semmilyen formális képzésben nem részesült. Még kottát olvasni sem tud.„Valószínűleg segítene is meg nem is" - válaszolta arra a kérdésre, hogy miért nem képzi magát zeneileg. - „Az, hogy nem tudok kottát olvasni, teljesen új felfedezésekhez vezetett. Ha mégis megtanulnék, talán - de lehet, hogy ez nem így lenne - elsiklanék ezek felett."
Annak ellenére, hogy az interjúkban igencsak szűkszavú a magánéletét illetően, a színpadon konkrétan a lelkét rakja a nézők elé. Minden száma erősen önéletrajzi ihletésű, a szövegek olyan kifejezőek, hogy akár zene nélkül, versként is megállnák a helyüket.
„Expresszionista vagyok; arról énekelek, amiről beszélek, arról beszélek, amit érzek, és azt érzem, amit játszom, őszintén és sehogyan máshogy, csak őszintén. Néhányan talán rám unnak majd, de a türelmes hallgatókat arra kérem, jöjjenek egy kicsit közelebb, érezzék, és legfőképp érezzék át, amit adni tudok nekik, anélkül, hogy túl sokat kérdeznének. Így talán a végére megkapják a válaszokat."
Szerinte ez leginkább a Párizsban eltöltött időnek köszönhető. Míg a brit zenészek inkább a zenébe fektetik az energiát, minél megkapóbb melódiát próbálnak írni, a franciák sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a mondanivalóba, és ezáltal a szövegbe. Benjamin zenei filozófiáját jól példázza az az eset, amikor 2015 tavaszán épp Párizsban játszott, és koncert közepén megvágta az egyik ujját, ami vérezni kezdett. Egészen addig nem vett róla tudomást és nem hagyta abba a játékot, amíg a közönség papír zsebkendőket nem kezdtek dobálni neki. Később cinikusan megjegyezte: ez történik, ha szerelembe esel; megsebeznek.