Skót vándorlók, ír vándorlók, roma vándorlók – ha más-más etnikumhoz tartoznak is, travellernek nevezik magukat mind, hiszen az életmódjuk ugyanaz. Egy részét az évnek ott töltik, ahová idénymunkájuk köti őket, aztán felkerekednek és továbbállnak jobbára csodásan díszített ekhós szekereiken.
Többnyire a mezőgazdaságból élnek, de mutatványosokat, zenészeket és komédiásokat is szép számmal láthatunk közöttük. (Mint a moziban, fűzhetjük hozzá, Juliette Binoche és Johnny Depp Csokoládéja ismeretében, zárójel bezárva.) A félreértések elkerülése végett gyorsan azt is leszögezhetjük, hogy nem az efféle vándorlók időznek börtönökben, viszont mélyebben kötődnek istenükhöz, családjukhoz, hagyományukhoz és művészetükhöz, mint az őket gyakran kiközösítő többségi társadalom. Így zajlik ez már vagy ötszáz éve az Egyesült Királyságban, leszámítva az úgynevezett New Age Travellereket, akik nem családi, hanem baráti körben vándorolnak a hatvanas évek hippi mozgalmai nyomán. Amúgy az össznépi travellerek számát hatvanezer körülire becsülik, de mást közöl szinte minden kimutatás.
A skót travellerek közösségéből az 1975-ben elhunyt Jeannie Robertson tűnt ki az énekeivel. A legendás amerikai népzenekutató, Alan Lomax is padlót fogott tőle, egyszerűen „monumentálisnak” tartotta művészetét. Jeannie elévülhetetlen érdemei közé tartozott az is, (a)hogy továbbadta tudományát, többek közt az unokaöccsének, Stanley Robertsonnak. 1940-ben, amikor Stanley született, jobbára már Aberdeenben élt a Robertson család, de gyerekkorát még lent aratva vándorlással töltötte. Aztán állandó munkára váltott az aberdeeni halfeldolgozó gyárban, de az is lenyűgöző élménytárral szolgált. Stanley mesés történeneteiből több kötet is napvilágot látott 1988 és 1993 között; és hát elképesztően énekelt, amit nem csak lemezei tanúsítanak, de az is, hogy amikor egy koncertjén meghallotta Sam Lee, mindent félretéve kérte, hogy a tanítványa lehessen.
Az addig antropológiával, vizuális művészettel és burleszktánccal foglalkozó Sam négy évet töltött Stanley társulatával, hogy kikristályosodjék benne: nem a könyveken, hanem csakis az adatközlők életén át vezet út a dalok lelkéhez. Ha úgy tetszik, beavatottá vált. 2009-ben, amikor Stanleyt elvitte egy szívroham, Sam készen állt arra, hogy tovább gondozza és a következő nemzedéknek tovább adhassa Stanley ötszáz évre visszatekintő dalait.
S hogy gyűjtse tovább.
„Ez a zene olyan számomra – mondta egyszer –, mintha fára másznék, és a legfelső ágaihoz érve átérezném a kötődést a gyökerekhez, a föld mélyén.”
Mélység és magaslat, gyökerek és szárnyalás. És folytathatjuk tovább: a városi és a természetközeli lét, az archaikus és a vadonatúj formák, amik így együtt nemcsak jól megférnek Sam Lee előadásában, de olyan messzire röpítenek, amerre csak a legelszántabb vándorlók juthattak el. Legfeljebb az a kérdés, hogy miként lehet visszakeveredni, ha érdemes egyáltalán…
Sam Lee és kollektívája legközelebb a Müpában hallható, május 27-én.
F.D.J.
