Kodály Zoltánról, fiktív nagyapánkról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy felnőttként, mi több büszke tartású, csodálnivaló öregemberként – és persze mindenekelőtt szakállasan – született. Aki nem szereti, annak igen nehéz élete lehet, hiszen Kodály a mai napig mindenhol ott van.
A fiatal Kodály Zoltán
Aki azonban csak egy kicsit is rajongója, vagy úgy érzi, hogy legalább tíz százalékban Kodályból áll a szíve – mint e cikk szerzőjének is – azt jó eséllyel hajtja valami belülről. Egy érzés, ami ott dörömböl a lelkében, a dicső Háry János, akit látott egyszer ellovagolni a szeme sarkából, vagy a „Kodály-módszer”, ami kóbor szellőként megül a gyerekek vállán.
Rendhagyó kertész ő, hisz elültet egy különös magot az ember lelkében, amiből aztán nem csak zene-, de identitásfa is lesz. És ha valaki azt érzi, az ő Kodály fája hatalmasra nőtt odabent, ha azt érzi, Kodály egy kicsit már benne is lakik, ha menthetetlenül csiklandozzák belülről a Kodály-levelek, és úgy tűnik a szíve egy kicsit már Kodály-szív is, jó eséllyel előbb-utóbb a Müpában fog kikötni. Ez nem gyanú, nem tévedés, majdhogynem tudományos tény, e cikk szerzője az élő példa rá.
És ha bárki számon kérné Kodályon, mit keres a lelkében a sok zeneszeretet, és e célból megállna kiabálni a Müpa bejáratánál, „itt lakik-e Kodály?”, a válasz garantáltan igen lenne. Éppen ezért nem is érdemes kiabálni. Érdemes viszont bemenni, és ha az eltántoríthatatlan Kodály-rajongó jól informált, december 15–17. között hajtja végre az „ostromot”.
A hétvégén tudniillik neves művészek szivárognak be a Müpa hátsó bejáratain, sőt, talán még el is vegyülnek a hömpölygő hallgatósággal. A nagy Kodály-lázban nem érdemes szaladni, hisz ki tudja, a neves zongoraművész-karmesterbe, Vásáry Tamásba, Gulyás Dénes operaénekesbe vagy történetesen Somos Csaba karnagyba botlik-e bele az ember.
Ha viszont az egész hétvégére beköltözik a Müpába, a vasárnap esti koncert előtt érdemes leülnie egy fotelbe, és kezébe vennie a műsorfüzetet. Hamar Zsolt karmester ugyanis elmeséli benne, nem titkoltan a változatosságra építi a koncertet, levezényelve egy villámutazást Kodály életművébe. Nemcsak szólódalok, de a cappella, zenekari, kamara- és oratórikus művek is felcsendülnek a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Énekkar és neves szólisták tolmácsolásában.
Hamar Zsolt karmester
(Fotó: Nemzeti Filharmonikusok, Raffay Zsófia)
De van valami, amit nem árt tudatosítani, mielőtt teljesen átadnánk magunkat az extázisnak. 135 év – ennyi esztendeje született ugyanis Kodály Zoltán.
És ha ezen valaki meglepődne, annak biztosan az az oka: hiszen még most is itt van… Tegye fel a kezét, aki még nem találkozott Kodállyal! Akit nem tanítottak szolmizálni, aki nem látott róla képet vagy filmet, aki nem olvasott vagy beszélt róla, aki nem hallotta még művét, aki nem adott hálát neki szolfézsfelelés előtt. Mert szolmizálni azért mégiscsak nagyon jó.
Ha már a tudatosításnál tartunk… hogy lehet, hogy valaki egyszerűen csak elindul a múlt ( előtti!) századból, Kecskemétről, „végigszánt” egy országot, szíveket, nem mellesleg „végigszántja” a jövőt – a mi jelenünket? Hogy lehet, hogy a század összehozza olyan géniuszokkal, mint Bartók Béla vagy Weöres Sándor? Hogy lehet, hogy létrehoz egy módszert Ádám Jenővel karöltve, amit 2016-ban az UNESCO szellemi kulturális örökségnek nyilvánít? És hogy lehet, hogy mintegy papírrepülőt hajtogat a népzenéből, ami átszállva évtizedek, háborúk és generációk felett még mindig töretlenül repül?
Hogy lehet, hogy ilyesmi van? …hogy Kodály Zoltán volt? …hogy velünk maradt?
Már hogy ne lehetne? – kérdezne erre vissza az öntudatos Kodály-rajongó, majd nekiállna megkeresni őt a Müpában. Érezné, hogy Kodály tényleg ott van valahol, talán a könyvesboltban nézelődik, talán a hangszerboltban vásárol, talán menekül a szelfit követelő rajongók elől, vagy talán az egyik oszlop mögül lesi őt jókedvűen a mester, és amikor nem figyel oda, hanggalacsinokkal dobálja a hátát.
És ha a rajongó mégsem találná őt, mert időközben bezárták a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ajtaját, bánatában azt énekelné: Mi mindig mindenről elkésünk, valaki más, hasonló helyzetű pedig azt válaszolná: Látod pajtás, hogy többen is vagyunk!
Komolyra fordítva azonban a szót, megállapíthatjuk, hogy a klasszikus zene hódolói két nagy csoportra oszthatók. A Kodályt szenvedélyesen szeretőkre és a Kodályt nem kedvelőkre, akik az előbbi csoport szerint nem tudják, mi a jó. Hogy ezen cikk szerzője mely tábort erősíti, az könnyen kitalálható, ahogyan az is, hogy nem objektív igazságok ismerője.
Kodály nélkül nem lennénk te, én, mi, és éppen ezért, ha azt nem is tudjuk, miképp vélekedjünk rólad, rólam, magunkról, egy dolog mégiscsak biztos:
Kodály Zoltánra büszkék lehetünk.
Isten éltesse hát őt!
Fodor Ágnes
A Müpa Karc kritikaíró pályázatának 2017-es közönségdíjasa