A múlt évben két idősebb hölgy robbantott Brazíliában: Elza Soares nyolcvan, Dona Onete hetvennyolc évesen. A kubai Omara Portuondo (szül. 1930.) és a zöld-foki Cesaria Evora (szül. 1941.) átütő sikere után persze már senki sem gondolja, hogy egy bizonyos kor felett csak szabályt erősítő kivételként illik érvényesülni a showbusinessben, de amit Elza és Dona művelt, attól tényleg leesett az áll. Mert az több volt, mint szenzáció: kész forradalom…Ráadásul Dona szinte a semmiből bukkant elő.
Elzát ismerhették a brazil zenék, sőt a brazil foci hívei is, hiszen vagy húsz évig a híres Garrinchával élt. Született egy közös gyerekük is, de tíz évesen egy autóbaleset áldozata lett. Szegény Elza amúgy nyolc gyermeket hozott a világra, és négyet elveszített – bár ezt tekintve homályosak az életrajzi adatai. De az biztos, hogy szélsőséges: poklokkal és mennyekkel teli élet volt az övé.
Pályafutása az ötvenes években indult a riói klubokban, már amikor engedtek egy fekete nőt énekelni. A katonai uralom éveiben száműzetésbe kényszerült, de nem érhette olyan dráma, hogy ne kapaszkodjon vissza a csúcsra. Nem véletlenül tartották „a szamba királynőjének”, és nem véletlenül kapta 2000-ben a BBC-től „az ezredforduló énekese” címet. Ami pedig a 2016-os A mulher do fim do mundo című albumát illeti, az pedig nem véletlenül lőtte be „a világ végét”. Elza fiatal punk, noise-rock, dzsessz és afrobeat zenészekkel állt össze, hogy egy olyan mámorosan vad albumot hozzanak létre, amilyenek a São Pauló-i utcák, és ahogyan ő élt.
Reméljük, hamarosan hozzá is szerencsénk lesz, ahogy most Donához, március 27-én.
Dona Brazília északkeleti részén cseperedett fel, ahol a lakosságban együtt csörgedezik az afrikai rabszolgák, a bennszülött indiánok és az európai gyarmatosítók vére. Magánmitológiája szerint az Amazonas delfinjei döntötték el, hogy énekes legyen. Még kislány volt, amikor ruhákat mosva magához csalogatott egyet az énekével. Másnap már két delfin várta, harmadnap pedig egy egész delfincsalád…
Tizenöt évesen a helyi bárokban énekelt, csak miután férjhez ment, akkor szakadt meg előadóművészi pályafutása. Azt ugyanis nagyon rossz szemmel nézte az ura. Még szerencse, hogy miután kutatni és tanítani kezdte az amazóniai indiánok történetét, szemléltetésképpen énekelhetett. Így már csak azt kellett kivárnia, hogy férjhez menjen újra.
Csak közben folytak az évek, évtizedek…
Dona hatvankét éves volt, amikor nyugdíjasként és új férjével Belémbe költözött. És ott a város kulturális tanácsában munkálkodva összejött egy helyi zenekarral is. Előbb csak a lemezükön hallatta a hangját, aztán jöttek a közös fellépések, és utána végre, a csúcsra ért.
Pokol és menny – mondható megint.
Dona palettáján ott fénylik a latin világ krémje: a helyi értékű carimbók mellett a szamba, a cumbia, a bolero… És ami e változatosságnál is fontosabb számára: olyan dalokat írhat, melyekkel kiállhat az indiánok, a munkások, a melegek – egyszóval a megkülönböztetettek – jogaiért. Olyan dalokat, amik majd’ kicsattannak a frissességtől és az élet szeretetétől. A csókok és a halpiacok illatáról…
Fiatal zenésztársainak ugyancsak össze kellett magukat kapni, hogy kísérni tudják. Pedig Dona már nem boldogul kerekesszék nélkül.
De csak a járás esik nehezére, szárnyalásban utolérhetetlen.
Aki nem hiszi, nos, repülhet vele!
F.D.J.