A kortárs magyar irodalom mestere, kiváló regényíró és egy olyan szép hagyományokkal rendelkező, itthon kihalófélben levő műfaj egyik utolsó színvonalas fenntartója, mint az esszé. Sándor Iván gazdag munkásságának március 18-án szentelnek önálló estet a Müpában, amelyen Fodor Tamás Jászai Mari-díjas színész, rendező és Lukács Miklós cimbalomművész is fellépnek közreműködőként. Az eseményre Sándor Iván egyes műveiből kiemelt, magával ragadó idézettel hangolódunk.
Sándor Iván megélte a 20. századi történelem legsötétebb időszakait: 1930-ban zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot, a második világháborút sárga csillagos házban, majd gyermekotthonokban, pincékben bujkálva vészelte át. A Rákosi-korszakban munkaszolgálatra küldték, de még ott, akkor is rendíthetetlenül írt. Saját súlyos tapasztalásai ellenére azonban műveiben nem a krónikás szerepét vállalja magára. „Nem írok történelmi regényt. Az ismétlődő emberi helyzeteket, kelepcéket, létösvényeket keresem a história folyamatosságában” – olvasható legújabb regénye, A hetedik nap (Magvető, 2018) fülszövegében. Regényeiben és esszéiben is nagy szerep jut a tudatábrázolásnak, annak, hogy milyen változásokat okozott a történelem az emberi lélekben.
A József Attila-, Márai- és Kossuth-díjas írót az esszé egyik utolsó, színvonalas fenntartójaként is emlegetik, ötvennél is több megjelent könyvének jelentős hányada esszékötet. Szerb Antal, Bibó István és Halász Gábor örököseként pedig ő is komolyan veszi, hogy az írónak kötelessége az ország ügyeire, mindenkori állapotára reflektálni úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a történelem máig fehér foltjait sem. Így kerül érdeklődése középpontjába például a tiszaeszlári per, az 1956-os forradalom utóélete, a rendszerváltás bizakodásai és csalódásai, és egyebek mellett a regény jövője is. Éppen emiatt mindenfajta túlzást mellőzve kijelenthető, hogy a vele való találkozás életre szóló szellemi élmény lehet. Pláne, ha olyan művészek csatlakoznak hozzá, mint Fodor Tamás, Jászai Mari-díjas színész, rendező, és Lukács Miklós cimbalomművész.
Addig is, íme, 10 magával ragadó idézet Sándor Iván méltán ismert műveiből:
"Hosszú az út az emlékezéstől a felejtésig, még hosszabb a felejtéstől az emlékezésig.”
(A hetedik nap)
"Az előítéleteken alapuló közmegvetés légkörében a bélyeges vagy szabadulni próbál megvetettségének okától, vagy még szenvedélyesebben vállalja mindazt, amiért a kiközösítés éri.”
(A vizsgálat iratai)
"Olvasni anyja tanította, de azért úgy olvasott, mint apja, az erdei munkához szokott ember áhítatával, mozdulatlanná dermedt nagy kezeivel tartva a könyvet, mintha egész testi valósága vegyülne el a gondolatokkal, s mikor megpihent, körültekintő mozdulattal úgy helyezte el maga mellett olvasmányát, mint szerszámot, amit használat után fényesre tisztított.”
(A futár)
"Ön még nem találkozott azzal, uram, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen vádolunk, védekezünk, emlékezünk és felejtünk?”
(A Vanderbilt-jacht hajóorvosa)
"Mi elől menekülök, és hová akarok eljutni, úgy látszik, az is az én terhem, ahonnan jövök és az is, ahová megyek, most már tudom, hogy amit a hozzám tartozó történetekből még nem is ismerek, az is készül rá, hogy egyszer zsák legyen a vállamon.”
(A futár)
"Elhiszi nekem, hogy lehet egyszerre szeretni és elutasítani? Gyűlölni valamit, ami megtörtént és ragaszkodni ahhoz, akivel történt?”
(A Vanderbilt-jacht hajóorvosa)
"Ne méltóztassék engem arra ösztönözni, hogy lehunyt szemmel éljek, ismétlem, sokat szenvedtem, de mondhatom, leginkább akkor, amikor úgy tettem, mintha hülye lennék, és nem vettem tudomást arról, ami velem és embertársaimmal történik.”
(A futár)
"Ő ebben a véres gomolygásban már nem tudott nézni és nem kívánt látni.”
(A 7-es autóbuszon az ókorba – litera.hu)
"Mit jelent az, uram, hogy a múlt velünk van? Mit jelent az, hogy meg kell őriznünk? Hányféle jelentése van az ilyen kérdéseknek? Azt mondja, hogy másképpen látja. Azt mondom, hogy nem akarom látni.”
(A Vanderbilt-jacht hajóorvosa)
Az univerzum, mint metafizikai színtér szűkült be. Nemcsak a bolygók kerültek közelebb. Sok minden, amit metafizikai érzékelés közelíthet meg, az empirikus tapasztalás tárgya lett. A lét titkait az információ tárja elénk, nem a lélek, az erkölcs, a szeretet és a felelősségtudat. Hit, ideológia, eszmetan boldogtalanul egymásba kavarodott, elsősorban nem a bátorság hiányzik a megkülönböztetésükhöz, hanem a világosság az orientációs pontok minősítéséhez. A szó megnevezésből zsivajjá lett, beszélhetünk a szavak vízözönéről, amely ellepi a látomások völgyét is. Az égbolt lejjebb csúszott, de semmivel sem tájékozódunk jobban, sehol egy zug a lét megszólításának csendjéhez…”
(A karnevál harmadik napja)
