Legtöbbünknek valószínűleg Schubert ugrik be elsőre, ha a dalest szót halljuk. Pedig a dalest és a német Lied műfaja közé korántsem lehet egyenlőségjelet tenni. Rolando Villazón kizárólag spanyol nyelvű, ráadásul javarészt 20. századi dallal készül október elsejei koncertjére.
Még mielőtt bárki megijedne: csupa dallamos, könnyen befogadható darabról van szó – édesbús és szívhez szóló melódiákkal, táncos ritmusokkal, mindennel, amit az ember latin zenétől csak várhat. Színes, aromás és rövid alkotások, de komolyan kell venni őket (ha nem is úgy, mint Schubertet)!
Mivel hamar elege lett a spanyol zenei élet intézményeiből, Manuel de Fallának kapóra jött, hogy 1907-ben zongorakísérőként meghívták turnézni Franciaországba. A következő hét évre Párizsban telepedett le. Debussy vezette be zenei körökbe, és tanácsokkal is ellátta. De Falla már ott tartott, hogy a családját is kiköltözteti, amikor az első világháború kitörése kényszerítette, hogy visszatérjen hazájába. Utolsó párizsi évében fejezte be a Hét spanyol népdalt, amely de Falla legtöbbször átdolgozott művévé, egyúttal a leggyakrabban előadott spanyol nyelvű műdalsorozattá nőtte ki magát. A Hét spanyol népdal ciklusnak legfeljebb témája miatt nevezhető: mindegyik szöveg a szerelem (mi más) egy-egy aspektusát járja körül. A dalok zenei stílusa erősen elüt egymástól, és a bennük megjelenő hagyományos anyagok az Ibériai-félsziget más-más részéről származnak, például a Seguidilláé Murciából, az Asturianáé Asturiasból, a Jotáé pedig Aragóniából.
Ha már francia kapcsolatok. 1910-ben egy katalán fiatalember, hivatását tekintve zongorista, késve érkezett egy fontos koncertre (megesik az ilyen, de ne vegyünk róla példát). Nem is engedték be a terembe, így kintről hallgatta végig Gabriel Fauré hangversenyét. Az élmény akkora hatást tett rá, hogy elhatározta, maga is zeneszerző lesz, sőt, egyenesen Faurénál fog tanulni. Ajánlólevelet kért hát a mesterhez, és beiratkozott a párizsi Conservatoire-ba (Fauré ekkor az intézmény igazgatója volt). A fiatalembert Frederic Mompou-nak hívták. Két éven át tanult Párizsban, az ajánlólevél azonban sosem jutott el a címzetthez, és Mompou végül nem is mutatkozott be Faurénak. Hogy miért? Ugyanazért, ami megakadályozta, hogy koncertzongorista legyen belőle. Túlságosan félénk, visszahúzódó alkatnak született. Művei rövid, improvizatív jellegűek, hangulatuk nemritkán meditatív. A harangszerű hangzások szeretete is Mompou vérében volt: anyai nagyszülei híres harangöntő vállalkozást vezettek. Villazón koncertjén két dalával ismerkedhetünk meg. A nosztalgikus hangvételű Neu egy négy dalból álló sorozat záródarabja, Mompou saját versének megzenésítése. A melankolikus Damunt de tu només les flors szintén sorozat része (a Combat del somni nyitószáma), de a pódiumon azóta önálló életre kelt, lévén a zeneszerző legismertebb dala és egyik leghosszabb alkotása.
Kissé kilóg a sorból a katalán Fernando Obradors, akit édesanyja tanított meg zongorázni, ám zeneszerzés, ellenpont és összhangzattan terén autodidaktának mondható. A barcelonai rádió és a Liceo, illetve az Orquesta Filarmónica de Gran Canaria karmestere zarzuelákat és szimfonikus műveket is írt – feldolgozta például a Dzsungel könyvét. Obradors 1921 és 1941 között Klasszikus spanyol dalok címen négy kötetet adott közre, amelyekben a spanyol költészet legfőbb alkotásait zenésítette meg a 15.-től a 19. századig. A könnyed és egyszerű, neoklasszikus stílusú sorozatból az első kötet a legnépszerűbb, Villazóntól is ezt hallhatjuk majd.
Rend a lelke mindennek. Az első félidő tisztán európai programja (és persze a szünet) után a koncert második felét Villazón Latin-Amerikának szenteli. Silvestre Revueltas igazi mexikói művészcsalád sarja, legközelebbi rokonai között festőket, színész-táncosnőt és írót is találunk. Hegedűművészként és tanárként dolgozott, az 1929 és 1935 közti időszakot Carlos Chávez karmesteri asszisztenseként töltötte a Mexikói Nemzeti Filharmonikusoknál. Az Öt gyermekdalban Revueltas népies dallamokat ágyazott csípősen disszonáns harmóniák közé, ami a rövid motívumok ismételgetésével párosulva néhol Stravinsky zenéjére emlékeztet.
Ha közvetve is, Schubert azért csak előkerül a koncerten. Carlos Guastavino (1912–2000) azon kevés komponisták egyike, akik műveikből eleget kerestek ahhoz, hogy ne kelljen más állást vállalniuk. Az argentin zeneszerző életművét többségében dalok teszik ki – ez nem olyan meglepő, ha tudjuk, hogy a műfaj a 19. század második fele óta fontos szerepet játszik Argentína nemzeti zenéjében. Guastavino hevesen ellenezte a modern zenei tendenciákat, és olyannyira ragaszkodott a tonális-romantikus zenei nyelvhez, hogy néhányan elkeresztelték „a pampák Schubertjének”.
Maradunk Argentínánál: Alberto Ginastera Canción al árbol del olvido c. dalában nem nehéz felfedezni Astor Piazzolla leendő tanárát. A következő dal szerzőjét, Alberto Nepomucenót (1864–1920) az első nemzeti elemeket is felhasználó brazil komponistaként tisztelik. Európai tanulmányútja során járt többek közt a párizsi Conservatoire-ban és a római Accademia di Santa Cecilián; svéd, francia, német, olasz és portugál szövegeket egyaránt megzenésített. A hivatalos műsort befejező Gitanát pedig jóféle táncalapból főzte ki a kolumbiai Luis Antonio Calvo. Ez a három darab igazán populáris ízű zárlatot kölcsönöz a koncertnek. Vagy inkább álzárlatot? Ha a közönség is úgy akarja, Villazónnak bőven marad miből válogatnia a ráadásokhoz...
Molnár Fanni
A szerző a Müpa 2018/2019-es Karc kritikaíró pályázatának harmadik helyezettje
