Villám-Barcelona és Carmen-élménybeszámoló
A Karc-pályázat nyerteseként, a Müpa jóvoltából egészen Barcelonáig utaztam, hogy megnézzem életem első operáját a Palau de la Música Catalanában.
Barcelona aktív. Politikailag és művészetileg is. Szomszédos ablakokban némán harcolnak egymással a spanyol és katalán zászlók. Pár éve még Carme Solé Vendrell grafikái lógtak az erkélyekről, hogy a háborúkban szenvedő ártatlanokra hívják fel a figyelmet.
A falakon ismeretlen utcaművészek kézjegyei, néha csak egy-egy gyors szignó, máskor flamingókon vágtázó ufók vagy szomorú szerelmesek.
A barcelonaiak utálják a turistákat. Meg tudom érteni, azon viszont újra és újra meglepődöm, hogy a TOURISTS GO HOME feliratok ellenére soha senki nem néz rám csúnyán ebben a városban, ha épp angolul próbálok kommunikálni. Mosolyognak, segítenek, és imádnivalóak.
Szerencsém van. Érkezésem reggelén tűzoltók éves jótékonysági futása miatt a fél város le van zárva, szóval biciklire pattanok, és a futók között szlalomozom Barcelona egyébként legnagyobb és legforgalmasabb útjain.
A gótikus negyedben egymást érik a múzeumok és galériák. A Museo Europeo de Arte Moderno kis sikátora mellett például kétszer sétálok el, mire rájövök, az erős vizeletszagú utcácskában háromemeletes múzeum rejtőzik. A hallban kétméteres, fehér női aktot ölelnek egzotikus növények, lába alatt nénik és bácsik kávéznak. A rozoga lépcsők pedig Pedro del Toro felnőttfilmes állóképes jelenetekre emlékeztető olajfestményeihez visznek, önmagukat ölelgető nők, akik feszülten néznek a festő szemébe, vajon elég szorosan markolják-e saját testrészeiket. Az egyik teremben éppen élő modell után mintáznak. A modell ingerülten szól rá a háromgyerekes édesanyára, aki úgy gondolja illendő más meztelen testét kamerázni. Nem meglepő, a spanyolok még a megszokottnál is intimebb viszonyt ápolnak a mobiljukkal.
Eltekerek a Museo de Historia de Barcelonába is, hogy Barcino romjai fölött sétálgassak. A második legnagyobb és a legjelentősebb mértékben feltárt római kori város falai a talpam alatt, meg furcsa, félgömb alakú kráterek, amikben – szegényes spanyoltudásom szerint – a szerzetesek talán sós halat készíthettek, de lehet, hogy igazából valami teljesen másra voltak jók.
A Palau de la Músicába egy espresso martini után érkezem – ha valaki Barcelonában járna, igyon egyet az egészségemre valamelyik Alsur Caféban –, nekivágok a fényes, tükrökkel tágított térnek, hogy megtaláljam a jegyem. Ami egyébként öt perc alatt sikerül, de ezalatt legalább nyolc ember segítségével próbáltam kitalálni, kinél is van. Én rontottam el, rossz ajtón mentem be. De legalább rengeteg kedves emberrel beszélgethettem.
A „zenepalota” nézőterén megannyi túlméretezett szentjánosbogár nyeli el tulajdonosa arcát, pedig már rég tart az előadás. Bizet Carmenjét még a régi Nokia 3310-esem monofonikus csengőhangjaként ismertem meg, aztán apukámmal sokat játszottuk cd-n. Nagyon erős élmény végre élőben is hallani. Főleg az emeletről, a nézőtér egyik legjobb helyéről, ahonnan egyszerre látom a színpadot a szereplőkkel és a zenekarral, meg a halványlila fényeket ontó rózsaablakszerű csillárképződményt. Az épület a katalán art nouveau egyik mézeskalácsház gyöngyszeme, tele izgalmas részletekkel, amik elsőre talán kicsit idegennek tűnnek egymás mellett, de pont ez teszi egyedivé és megismételhetetlenné Barcelona zenepalotáját. A rengeteg domborodó apróság egyedül a színházterem akusztikájának nem tesz túl jót, de szerencsére a Xavier Puig által vezényelt zenekarnak ez nem okozott kihívást – a kicsit gyengébb hangú operaénekeseknek már annál inkább.
A cigánylányok vadul flamencóznak, hárman még a szoknyájukat is letáncolják magukról – nem, sajnos nem direkt. A szerelmes-szerény Mikaela telt, finom és az impulzív-deviáns Carmen rekedtes, éles hangjának kontrasztja és a kártyavetéses jelenet lilás fényei viszont tökéletesek. Hirtelen Carmen szeretnék lenni, torreádorokat meg a törvény erőit szédítgetni, és soha haza nem menni Barcelonából.
Másnap búcsúzóul kibiciklizek a tengerpartra. Lerúgom a cipőm, és besétálok a tengerbe. Egy kincskereső bácsi, hátán a nehéz fémdetektorral felém biccent. Jön egy hatalmas hullám, amitől térdig ázik a nadrágom, még a repülőgépen is vizes egy kicsit. Szuvenírként vagy fél kiló katalán homokot viszek haza a zoknimban.
Írta: Gubán Mária, a Müpa 2018/2019-es évadára kiírt Karc kritikaíró pályázatának nyertese
