Mi is pontosan a régizene, melyik zeneszerző volt a régizene-mozgalom úttörője, kinek tulajdonítják az első operát, és ki volt az az ismert személy, akit gyerekként a szép hangja miatt számos alkalommal elraboltak? Ez is kiderül cikkünkből, amely érdekességeket villant fel a régizene történetéből.
Gerard van Honthorst: A koncert (1623)
„Régen minden jobb volt” – állítják sokan, többek közt akkor, amikor zenéről van szó. Bár ez természetesen nem jelenthető ki ilyen kategorikusan, megvan az oka, hogy időnként úgy érezzük, ma már nem születnek olyan jó zenék, mint néhány évtizede. Ahogy arra a Lángoló cikke is rámutat, a 10-30 éves korunk közötti időszakra aránytalanul sokat gondolunk vissza, feltehetően azért, mert ekkor ért minket a legtöbb új, személyiségünket meghatározó élmény. Ez is egy aspektusa a réginek, de a szó szoros értelmében vett régizene sokkal régebbre repít vissza, ennek ellenére – vagy éppen ezért – rengetegen rajonganak érte.
Mi is a régizene?
Néhány éve már körbejártuk a témát, ahol rámutattunk: a hagyományos meghatározás szerint a régizenéhez tartoznak azok a nyugat-európai klasszikus zeneművek, amelyek a középkortól a barokkig tartó időszakban születtek (500-1750), de egészen a 19. századig feledésbe merültek. Az 1800-as évekig ugyanis általános volt az a tendencia, hogy a műveket a megszületésük után legfeljebb néhány évig játszották – persze akadtak kivételek, például az egyházi zenék között.
François Puget (1651-1707) festménye
Ennek a folyamatnak végül a kései 18. század, közvetve Mozart, Haydn és Beethoven vetett véget, akiknek darabjait haláluk után is rendszeresen és sikerrel játszották és játsszák ma is. Így a terminológiát tekintve a barokk kor végét, vagyis 1750-et, Johann Sebastian Bach halálát tekinthetjük a régizenei korszak végének. Vashegyi György, az Orfeo Zenekar és Purcell Kórus alapítója és karmestere viszont sokkal megengedőbb ezzel kapcsolatban: egy interjúban úgy fogalmazott, számára az a régizene, amikor a zeneszerző már nem él. A Müpa vele készült alábbi friss videójában elmondta: az olyan időben közelebbi alkotók esetében, mint például Bartók, Kodály vagy Dohnányi, jóval könnyebb a zenekutató dolga, hiszen meghallgathat korabeli felvételeket, amelyeken sokszor maga a szerző játssza vagy vezényli saját művét.
Melyik zeneszerző volt a régizene-mozgalom úttörője?
A régizene-mozgalom úttörőjeként Mendelssohnt szokás emlegetni, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a világ újra felfedezte magának Bachot. Az ő közbenjárására valósult meg 1829-ben Berlinben az a koncert, amelyen Bach Máté-passióját – némi változtatással – a zeneszerző halála óta először játszották el közönség előtt.
Az első nyomtatott kották
Kezdetben csupán a szájhagyomány és a kéziratok segítettek egy-egy dallam továbbörökítésében. A zene terjedésében később döntő szerepet játszottak az első zenei nyomdák, amelyek lehetővé tették, hogy a korábban csak kéziratos példányokból ismert darabok közkinccsé válhassanak. Eleinte különböző eljárásokkal kísérleteztek, ilyen volt például a fatáblás nyomás, amit a XV. század végén alkalmaztak először: így készült például az első magyar hangjegynyomtató, a kolozsvári Hoffgreff György nyomdájában Tinódi Lantos Sebestyén Cronicája. Az első, mozgatható típusról készült nyomtatott kotta kiadása a velencei Ottaviano Petruccihoz fűződik (1501), aki fémből készült betűket és menzurális hangjegytípusokat használt (ekkor még nem volt ütemvonal, a hangjegyek formái azonban már a hangok időtartamára is utaltak).
Francesco Spinacino művének kottája Ottaviano Petrucci kiadásában (1507)
Mégsem Monteverdi írta az első operát?
Bár az első igazán jelentős operaként Monteverdi Orfeóját szokás emlegetni, az első opera Jacopo Peri Dafné című műve volt, amely feltehetően 1597-98 körül, a firenzei karnevál időszakában hangzott el először. A Fidelio cikke rámutat: a zeneszerzőt hamarosan megbízták egy következő művel, ez volt az Euridiké, amelyet már sokkal monumentálisabb keretek között, Medici Mária és IV. Henrik esküvői ünnepségén mutattak be 1600-ban.
Bordalok, ivónóták
A régizene korántsem csak az emelkedett dallamok tárháza, hiszen az élet és a jó italok élvezete már azokban a századokban is része volt a mindennapoknak. A bordalok, ivónóták gyökerei egészen az ókori költészetig nyúlnak vissza, és a középkorban is előszeretettel magasztalták a bort és a borivást. Elég csak a Carmina Burana gyűjteményében fennmaradt vágánsdalokra gondolnunk, amelyeket Carl Orff zenésített meg a harmincas években. A barokk korszak szintén remek táptalaja volt a műfajnak, Jean-Philippe Rameau, a 18. század egyik legjelentősebb zeneszerzője például 1719-ben Avec du vin, endormons-nous („Aludjunk el borral”) címmel írt dalt.
A zeneszerző, akit gyerekként elraboltak
A reneszánsz korban voltak, akik vérre menően komolyan vették a zenét. A nagy franko-flamand zeneszerzőt, Orlande de Lassust például a legenda szerint szép hangja miatt többször is elrabolták a Szent Miklós-templom gyermekkórusából más kórusok számára.
Fotó: BBC
Régizene a filmekben
A filmművészet is korán rátalált a régizenében rejlő potenciálra, és hol korhű módon, kosztümös filmek aláfestéseként, hol pedig a drámai hatás fokozására alkalmazza. Nem véletlen, hogy az operaházak, a színházak, illetve a koncertek helyszínéül szolgáló szalonok számos filmben fontos szerepet kapnak, hiszen a kulturális események a feltöltődés mellett már évszázadokkal ezelőtt is remek alkalmat szolgáltattak a találkozásra és a legfrissebb pletykák begyűjtésére. Jól érzékelteti ezt a Choderlos de Laclos 18. századi levélregényéből John Malkovich, Glenn Close és Michelle Pfeiffer főszereplésével készült 1988-as film, a Veszedelmes viszonyok. Az alábbi jelenetben Händel Xerxész (Serse) című operájának híres áriáját, az Ombra mai fùt hallhatjuk. Vivaldi muzsikáját is előszeretettel használják a filmes alkotások, sorozatok: C-dúr concertója például a Kramer kontra Kramerben (1976), a Moll Flandersben (1996) és a Casanovában (2005) is felcsendül. A sort természetesen még folytathatnánk.