Hogyan válhat az irodalom átélhetővé és emberközelivé? A Literárium közel egy évtizede rendszeresen jelentkező irodalmi estjein újszerű megközelítésben, a társművészetek bevonásával ismerhetitek meg egy-egy író, költő életművének kiemelkedő darabjait. A Müpa a közösségi platformjain áprilist az irodalom hónapjaként ünnepli, így ezúttal a Literárium-estek podcastváltozataiból ajánlunk válogatást. Következzenek a kortársak!

Fotó: Janko Forli

 Traumákból egyedi költői nyelv

Fotó: Marno János © Posztós János

Marno János költészetének kialakulásában hatalmas szerepet játszottak korai éveinek hányattatásai, családja meghurcolása, kitelepítése, és a stigma, amelyből önmaga is rendszeresen igyekezett viccet csinálni: osztályidegensége az osztályokban, ahová járt. Ahogy ő mondja: „abszolút motiválatlan voltam, nem érdekelt semmi”, persze egyetlen dolog, az irodalom, azon belül is főleg a próza kivételével. Gyerekkorától kezdve rengeteget olvasott, tíz-tizenkét évesen már Thomas Mann és Marcel Proust könyveit falta, és a maga koraérett, kamasz módján hamar szembe is került a hatalommal.

Ironikus módon a költészet sem mozgatta meg különösebben, egyedül Arany János Toldija érintette meg, sőt: saját bevallása szerint még undort is érzett a versektől, és esze ágában sem volt ilyesmivel foglalkozni.  „Nem éreztem úgy, hogy bármihez bármi közöm lett volna.” – mondta arra is utalva, hogy már a gimnáziumi évek alatt rebellissé vált, olyanná, aki a lázadás ellen is lázad. Nagy részben ennek az alapélménynek köszönhetjük a magyar lírában példa nélküli költői életművét, a teljesen egyedi nyelvet, amelyen a versei megszólalnak. Digitális irodalmi gyűjteményben elérhető estjén a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház művésze, Béres Márta tolmácsolásában élvezhetitek a verseit, Cserna Ildikó és Sándor Szabolcs előadásában pedig Schubert-dalokat hallhattok. 

 Régi forma újratöltve

Fotó: Markó Béla © Rab Zoltán

Markó Béla a határon túli magyarság egyik legismertebb költője, aki a hetvenes-nyolcvanas években robbant be az irodalmi köztudatba. Meredeken fölívelő költői pályáját valamelyest megfékezte, de nem térítette el politikai-közéleti munkája, amelynek középpontjában az erdélyi magyarok közössége állt. Mára negyven köteten is túl van, és a kortárs magyar líra egyik sajátos hangú alkotójaként tartjuk számon, aki ráadásul kortársaitól teljesen különböző utat választott, amikor tökélyre fejlesztette a szonettformát. De vajon miért nyúl valaki a huszadik század végéhez közeledve egy ilyen évszázadok óta létező formához, amikor a korszellem azt diktálja, hogy modern kifejezésmódokat válasszon, új költői alakzatokban beszéljen, szabadverset írjon…?

Markó azt mondja, ő éppen ebben a szabályos és zárt formában lelhette meg a szabadságot, mondhatni „kapóra jött” az adott kor Romániájában, ahol a hatalom nemigen tolerálta a formabontó kísérleteket. A szonettekben azonban testet ölthettek a merészebb gondolatok is, ráadásul művészi szempontból is izgalmas kihívást jelentett egy-egy ilyen költemény megírása, és a szimbolikus rendteremtő szándék is érvényesülhetett általuk. Persze Markó Béla nem kényelmesedett bele ebbe a „találmányába”, 2016-ban ismét meglepte olvasóit a Kerítés című, szabadversek gyűjteményét tartalmazó kötetével. Estjén költői termésének legjavából kaphattok ízelítőt Éder Enikő előadásában, Borsos Pál közreműködésével.  

 A kristálytiszta költészet útja a netes szenzációig

A tavalyelőtt Aegon-díjjal jutalmazott, korábban is számos elismerésben részesült Takács Zsuzsa sokoldalú irodalmi alkotó, aki a próza és vers műfajában is maradandót alkotott. Elsősorban költőként, íróként, fordítóként ismerjük, utóbbi tevékenysége önmagában is szerteágazó, a spanyol és katalán verseken kívül olasz, francia és angol költők munkásságára is kiterjed. A hatvanas években a tudása bámulatos messzeségekig repítette, így dolgozhatott Kubában anyanyelvi lektorként, és ekkortájt már a versei is elkezdtek megjelenni a legnevesebb hazai lapokban, az Élet és Irodalomtól az Alföldig. Pedig nem feltétlenül magától értetődő, hogy egy spanyol filológiából tudományos fokozatot szerző, diplomáciatörténetet és társadalmi ismereteket tanító egyetemi oktató, különösen nőként ilyen páratlan irodalmi karriert is befusson. De Takács Zsuzsának nemcsak a huszadik század második felében sikerült eljutnia az irodalomkedvelő közösségekig, de finomsággal, érzékenységgel átitatott verseivel még a huszonegyedik század médiaricsajában is képes volt sokak szívébe beférkőzni.

Ha van lelkünk ugyan című, megrendítő versét pár hónap leforgása alatt több tízezren olvasták, sokezer lájk és rengeteg megosztás érkezett rá, bizonyítva ezzel a szavak és a művészet erejét, és azt, hogy a költészetnek nemcsak a könyvespolcokon, de mindannyiunk életében helye van. Takács Zsuzsa estjén versek és a prózai szövegek egyaránt helyet kapnak Molnár Piroska és Wunderlich József előadásában, Novák Eszter rendezésében, a Nádor Quartet közreműködésével.

Fotó: Takács Zsuzsa © Posztós János

 Aki soha sehova nem akart betagozódni

Zalán Tibor egy interjúban azt mondta, kitagadták a népiesek és az avantgárdok, nem fogadták be az újholdasok, és ő maga sem akart soha semmilyen csoportosulás vagy szövetség tagja lenni. A divatok, trendek és kánonok sosem izgatták, nem mások igényeihez vagy a remélt népszerűséghez igazította saját alkotásait. A nyelvhez való viszonyát örökségnek tekinti édesapjától, aki vőfélyként dolgozva a rémes lakodalmi versek strófáit rendszeresen átírta, jobban csengő sorokra cserélte a sutákat, így Zalán Tibor rajta keresztül tapasztalta meg először a szavakkal való szabad és bátor játék élményét.

„Én költő vagyok, akinek nincs témája, azért ír verseket” – felelte egyszer az Élet és Irodalom megkeresésére, amikor is tárcák megírására kérték fel. Végül persze írt prózát is, sőt, ma már elismert drámaíróként és dramaturgként is ismerjük, de elsősorban mégiscsak költőnek vallja magát. Mindig a saját útját járta, első megjelent verseitől számítva kérlelhetetlenül független volt, akár vaskos drámája, akár érzelmes költeményei, akár üdítően újszerű gyerekkönyvei jelentek meg épp. Munkatársnak is rendre hasonlóan hiteles arcokat választott maga mellé, ahogyan a neki és vele rendezett esten is szabad és független vendégek és zenészek társaságában lépett színpadra.

Fotó: Zalán Tibor © Posztós János

 Szabálytalan pályamódosító

Alig van olyan szeglete az irodalmi életnek, ahol Kukorelly Endre ne járt volna vagy legalábbis ne kukucskált volna be kicsit: írt verset (felnőtteknek és gyerekeknek), prózát, színdarabot, de hosszú ideje tanít, és a szervezőmunkából is kiveszi a részét, ha úgy hozza az élet. Költői munkásságát kötötték már a neoavantgárdhoz és a posztmodernhez is, de mintha minden kategóriából ki-kilógna valamilyen oknál fogva, és úgy tűnik, nem is igyekszik sem magát, sem az alkotásait beszuszakolni valamiféle kánonba. A hétköznapiság és a spontaneitás költője, különös ismertetőjele a beszélt nyelvi elemek virtuóz beleszövése a költői szövegeibe, az irónia és a fanyar humor, no meg a kendőzetlen őszinteség. Szinte hihetetlen, hogy ez az egyedi hangú költő, aki nemcsak a kedélyborzoló lírájával, de a világról és a poézisről alkotott markáns véleményével is messze megelőzte a korát, most töltötte be a hetvenedik életévét! (Ráadásul tíz év után épp most jelentkezett új verseskötettel!) Még sok szép évet és sok jó meccset kívánunk neki a magyar íróválogatottal, nektek pedig jó szórakozást az estjéhez!