Nem szereti, ha kategóriákba szorítják; bár jazzénekesnőként tartják számon, ő maga lázad a címke ellen. Három oktávot átfogó hangterjedelmével ugyanúgy otthon érzi magát a népzene, a popzene vagy éppen a blues műfajában is, de annak ellenére, hogy magabiztosan kalandozik a különféle zenei világokban – legyen szó akár Cyndi Lauper világslágerének „jazzesítéséről”, E. E. Cummings verseinek feldolgozásáról vagy Tom Waits dalainak újragondolásáról –, komoly önbizalom-problémákkal küzd... Amikre nem mellesleg fittyet hány, ugyanis ahogy a művészetében, úgy a magánéletében is a szabadság az, ami meghatározza. Rebekka Bakken november 2-án különleges koncerttel örvendezteti meg a Müpa közönségét: Tom Waits-számok újraértelmezéseit tartalmazó, Little Drop of Poison című albumának anyagát a Modern Art Orchestrával adja elő, de hallhatóak lesznek legutóbbi lemeze, a Things You Leave Behind dalai is.
Fotó: Rebekka Bakken © Andreas H. Bitesnich
Bátran az ismeretlenbe
Rebekka Bakken generációjának egyik – ha nem a – legsikeresebb skandináv jazzénekesnője, dalszövegírója, akinek muzikalitása már nagyon korán megmutatkozott. Gyerekkorában, autodidakta módon tanult meg zongorázni és hegedülni, tizenévesen pedig már norvég R&B-, rock- és funkegyüttesek énekese volt. És ha valakiben ennyire erősen él a zene, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így bár filozófiai és közgazdasági tanulmányokkal is próbálkozott, végül egy merész lépéssel belevetette magát az ismeretlenbe, és 1995-ben New Yorkba költözött, hogy elindítsa zenei pályafutását. A kilencvenes években a Soho maga volt a pezsgés: izgalmas emberekkel, különc művészekkel, sok-sok szeretnivaló furcsasággal. Amerika pedig a lehetőségek országa. Miután Rebekka megérkezett, másnaptól már állásinterjúkra járt; éttermekbe jelentkezett pincérnői munkákra, két-három hónap elteltével pedig már össze tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy megalapítsa első együttesét. „New York hívogató volt. Mindenki kíváncsi volt rád, és lehetőséget adott neked. Ez valami olyasmi volt, amit Norvégiában sosem tapasztaltam előtte” – emlékezett vissza egy nemrég vele készült interjúban.
A szíve azonban visszahúzta Európába, méghozzá a szomszédságunkba. Mivel korábban Amerikában már koncertezett Wolfgang Muthspiel osztrák jazzgitárossal és Julia Hülsmann német zongoristával, Bécs felé vette az irányt. A megérzései nem csaltak, igazi sikerei ugyanis itt kezdődtek el. Julia Hülsmann-nal kiadta a Scattering Poems című lemezt, amin E. E. Cummings verseit dolgozták fel, a 2003-ban megjelent The Art of How to Fall pedig két országban is aranylemez lett. „Azok az évek Wolfganggal és a többi remek zenésszel erősen hatottak rám. Szeretek olyan emberekkel dolgozni, akik jobbak nálam – ez sokat ad hozzám” – mesélte azokról az évekről.
Az önbizalomhiánya az a dolog, amivel egyszerűen nem foglalkozik
Sokáig úgy érezte, egyszerű dallamvilága, a harmóniák iránti rajongása annak a jele, hogy ő maga, illetve a művészete is nagyon egyszerű – a szó negatív értelmében. „Szégyenkeztem emiatt. Talán az alacsony önbecsülésem volt az oka ennek” – mondta. Azt hitte, ahhoz, hogy „valamilyenné” válhasson, a jazz fogja elvezetni a maga összetett, komplikált ritmusaival, dallamvilágával. Sosem tanult azonban jazzsztenderdeket, sosem tudott skálára improvizálni, és miután New Yorkban – az ő szavaival élve – találkozott az igazi jazzel, egyszerűen nem hívhatta magát jazzénekesnek. Ennek ellenére a műfaj nagy hatással volt művészetére. Végül az improvizáció szeretete, a zenén belüli nyitottság lett az, ami igazán meghatározóvá vált számára.
És hogy az önbizalommal hogy áll? Annak a mai napig híján van, de nem így vagyunk ezzel olykor mindannyian? „Nincs egyetlen olyan ember a földön, akiknek ne lennének önbizalom-problémái az élete során. (…) Az önbizalomhiány azonban sosem akadályozott semmiben. Megpróbáltam nem foglalkozni vele (…) Várnom kellene arra, hogy csak akkor vágjak bele dolgokba, amikor már megvan a kellő önbizalmam hozzájuk? Nincs nekem erre időm” – mondta.
A rebellis kívülálló
A nosztalgia egy idő után visszarepítette New Yorkba, ami másodjára nagy csalódás volt számára. Az évek során nemcsak ő maga változott meg, hanem a város is, és már nem passzoltak annyira össze, mint elsőre. „Azt hittem, Európa az évek során egyre unalmasabbá vált, de kiderült, hogy már én vagyok túl unalmas New Yorkhoz” – mondta. Ahhoz ugyanis, amivé maga a város és a Soho negyed alakult, ahol élt, már nem tudott kapcsolódni. „Korábban a Soho egy izgalmas olvasztótégely volt, tele különcökkel, művészekkel, normális emberekkel. Most viszont szinte csak nagyon fiatal, gazdag kölykök élnek ott, akiknek a szüleik fizetik az albérletüket és a tandíjukat. Másról sem szól az egész, csak a koktélozgatásról és a Gucci táskákról (…) Én viszont szeretem a kissé furcsa dolgokat, azt, ha valami több izgalmas összetevőből áll. Sosem akartam csoportokhoz tartozni. Nem bízom bennük és a dinamikájukban sem” – és talán ez a válasz arra is, miért nem szerette soha, ha a zenéje miatt kategóriákba szorítják.
Ennek az irritált állapotnak, kiábrándultságnak a hatására aztán elkezdtek új dalok születni. Előkerült Cindy Lauper Time after Time-ja, amit a maga stílusában értelmezett újra, vagy éppen Tom Waits dalai, amelyekből egy egész lemez született: a Little Drop of Poison című albumon – amelynek anyagát a Modern Art Orchestrával kiegészülve adja majd elő a Müpában – egészen új megvilágításba helyezi Waits whiskey-zamatú zenéjét. Az átdolgozások során Rebekka számára a legfontosabb, hogy magáénak érezze a dalokat, mindent átfolyat azon a különleges szűrőn, amitől azok zsigerien az övéivé válnak.
A dolgok, amiket maga mögött hagyott
Az elmúlt évek sok változást hoztak Rebekka életébe, aki végül egy új szerelem miatt ismét visszatért szülővárosába, Oslóba, ahol ma is él – és ahol immár gyereket is nevel. Turnémenedzsere halálával szakmailag is új csapatot kellett maga köré építenie, a sok változás, ez az olykor komoly káoszba forduló időszak pedig végül egy albumban öltött testet. Things You Leave Behind című lemeze, amiről szintén énekelni fog a Müpában, épp erről szól: hogy nem létezik állandó, hogy le kell rombolnunk az elvárásainkat, és bele kell törődnünk abba, hogy káosz esetén néha a kapaszkodóink is elvesznek – de épp emiatt juthatunk el egy nagyon is zsigeri és tiszta létezésbe. Az elengedéssel új energiák, utak nyílnak. „Minél kevesebb elképzelésem van arról, hogy milyennek kellene a dolgoknak lenniük, annál több minden kerül a felszínre” – fogalmazott az albummal kapcsolatban, ami az ő személyes felszabadulása is.
Oslóban ezúttal megtalálta a helyét, de míg a városi közeg sok szempontból inspirálja, szüksége van arra is, hogy kiszakadjon belőle. Hogy legyen egy menedéke, ahol megtalálhatja a saját békéjét, amiben alkothat. „Innen származik a zene: a csendből” – mesélte. Ez a hely számára Svédországban található, a vidéki házában, ahová időről időre visszavonul. Persze azt sem zárja ki, hogy egy idő után ismét útra kel, és új helyen ver gyökeret. Lehet, hogy visszatér Bécsbe, ami minden város közül az egyik legkülönlegesebb helyet foglalja el a szívében; ahol a barátai élnek, és ahol élete során igazán otthon érezte magát. Sosem lehet tudni… Aki ugyanis annyira szabad, mint ő – a művészetben és a magánéletben is –, az bárhol boldog tud lenni.
