Egy gyűrű, amely végtelen hatalommal ajándékozza meg, de romlásba taszítja viselőjét. Egy fiatalember, aki apja kardjával együtt küldetést kap. És hősies nők, akik harci helikopterekhez hasonlóan szántják be az eget. Honnan ismerősek ezek a motívumok? Természetesen Wagner monumentális sorozatából, a Ring tetralógiából. És még egy csomó helyről a popkultúra tágas szegleteiben.
Richard Wagner sosem volt egészen meggyőződve róla, hogy a művei túlélik őt. Abban már biztosabb volt, hogy életével így vagy úgy, de nyomot hagy a világban. „Úgy hiszi, halála után a műveit egészen elfeledik majd, és csak fantomként él majd az emberek emlékezetében” – írta felesége, Cosima Wagner egy 1869. januári naplóbejegyzésben. A zeneszerzőnek tizenhárom teljes operából álló életművével végül mindkettő sikerült: nem csupán a bayreuthi Festspielhausban vagy a Müpában, de világszerte játszott komponista, akinek rejtélyes, szenvedélyes és szélsőséges személyisége máig izgatja a hallgatót. Wagner népszerű zeneszerző és elűzhetetlen fantom: nem csoda, hogy a popkultúrában is mély nyomokat hagyott.
Richard Wagner kezet fog I. Vilmos német császárral a zeneszerző irányításával felépített Bayreuthi Fesztiválpalota (Bayreuther Festspielhaus) 1876-os megnyitóján (A Liebig cég reklámképeslapja 1913-ból)
Az összművészettől a New Yorkba költözött Karajanig
Talán mindenki emlékszik az Apokalipszis most című film képsoraira: amerikai harci helikopterek manővereznek Vietnám fölött, miközben A walkürök lovaglása szól. Wagner és a mozi közös története korántsem rövid és egyszerű. Amikor a neves és rettegett 19. századi zenekritikus, Eduard Hanslick felkelt a Festspielhaus bordó nézői üléséről, úgy érezte, nem egyszerűen operát látott, hanem „egy élénk képet sötét keretben, egy diorámát”, amely hipnotikusan hat a szemlélőre. Évekkel később a zeneszerző unokája, Wolfgang Wagner – aki neves rendező lett Bayreuthban – magabiztosan kijelentette, hogy nagyapja, ha ma élne, Hollywoodban dolgozna. Egy német médiateoretikus, Friedrich Kittler pedig csipetnyi túlzással azt állította: „a mozi sötétben villódzó spektákuluma a Festspielhausból származik”.
Egyszerűbben megfogalmazva: Wagner nagyszabású, összművészeti víziója nélkül talán a mozi sem lenne olyan, mint amilyennek most ismerjük.
A Wagner által megalkotott összművészet (Gesamtkunstwerk) koncepciója nagy hatással volt a múlt század kreatív filmeseire, Szergej Eisensteinra, Luis Buñuelre, Luchino Viscontira és Abel Gance-re, akik többször felhasználták a zenéjét is egy-egy alkotásukban. A szélesebb közönség azonban máshogy ismerte meg Wagnert. Amikor a harmincas évek közepén a hitleri Németország fegyverkezésbe kezdett, a náci fenyegetés és propaganda heves ellenreakciót váltott ki az Egyesült Államokban, az amerikai filmekben pedig felbukkant a Wagner-imádó náci közhelyes alakja. Ekkoriban tucatnyi film noir, krimi és thriller készült, amiben a szereplők jellemrajzát szemléletesen egészíti ki Wagnerhez való viszonyuk. A nácik főideológusa, Alfred Rosenberg által kreált jelenség – ő tette ugyanis a nemzetiszocialista filozófia részévé Wagnert – a világháborút követően is tartotta magát és olykor teljesen abszurd módon bukkant fel: a Tapsi Hapsi 1957-ben bemutatott What’s Opera, Doc? című epizódjában Izé Mizéke a Walkür-dallamot dúdolja, miközben nyúlra vadászik.
Még az extravagáns ötleteiről ismert Philip K. Dick sem tudott ellenállni a közhelynek, amikor az Ember a fellegvárban című 1962-ben megjelent regényében – amely egy alternatív történelemben, a nácik által megnyert második világháború után kiépült fasiszta Amerikában játszódik – a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója (a valóságban az együttes élén álló Leonard Bernstein helyett) Herbert von Karajan, a program pedig bombasztikus Wagner- és Orff-művekből áll.
Wagner-mentő Chaplin és helikopterek
A walkürök lovaglása kétségkívül a legsűrűbben használt Wagner-idézetté emelkedett, és miként Alex Ross komolyzenei szakíró 2020-as kötetében megjegyzi, hiába, hogy a walkürök amazontermészetű hölgyek, ezekben a filmekben a zenerészlet mégis a maszkulin virtuskodást hivatott illusztrálni. Kivételt képez ez alól a Marlene Dietrich főszereplésével forgatott, Nagy Katalinról szóló 1934-es film, A vörös cárnő, amelyben a hatalomért folytatott mámoros küzdelmét Wagner zenéje festi alá.
Charlie Chaplin egyike volt azoknak, akik ellenálltak a klisének. Chaplin állítólag – ezt éppenséggel Buñuel visszaemlékezéséből tudjuk – nevetésben tört ki, miután megnézte Leni Riefenstahl filmjét, Az akarat diadalát, hiszen saját kefebajszos csavargófigurájának torz ellentétét látta a német kancellárban. Amikor 1940-ben elkészítette a Hitler-paródiának szánt A diktátort, két ízben is szerepeltette benne Wagner zenéjét: elsőként abban a híres jelenetben, amikor Hynkel egy felfújt földgömbbel labdázik, másodszor pedig a még híresebb zárójelenetben, amelyben Hynkel hasonmása, a zsidó borbély békéről szónokol az emelvényen. Mindkétszer a Lohengrin másvilági atmoszférát teremtő prelűdje szólal meg, Chaplin intenciója nem is lehetne világosabb: Wagnert igyekszik megmenteni attól, hogy végleg a nácizmussal mossák össze halhatatlan remekműveit.
De térjünk vissza Francis Ford Coppola eposzához, az Apokalipszis mosthoz! Az egyik forgatókönyvíró, John Milius ötlete volt, hogy Wagner zenéjével fesse alá a Bell UH-1 Iroquois helikopterek döngését (a filmben hallott felvételen Solti György vezényli a Bécsi Filharmonikusat). A vietnami háborúban a lélektani hadviselés része volt a zene, amit hatalmas hangszórókból bömböltettek – nem komolyzenét, hanem amerikai rock’n’rollt –, a film pedig, hiába bírálta élesen az USA nagyhatalmi agresszióját, épp ellenkező hatást váltott ki: 1983-ban a karibi Grenada megszállásakor, az 1991-es öbölháborúban, majd Irak megszállásakor a hadsereg végül „igaziból” is eljátszotta a film képsorait, helikopterekből üvöltő Wagnerrel. Coppola filmje Wagner zenéjével vont párhuzamot a Harmadik Birodalom eszméi és Amerika militáns, hódító politikája között, amelynek keserű kritikáját végül a Marlon Brando által megformált Kurtz ezredes mondja ki a film végén.
Ki birtokolja a gyűrűk urát?
Ne higgyük, hogy Wagner zenéje és A Nibelung gyűrűje csak a mozira gyakorolt számottevő hatást! A skandináv mitológiából táplálkozó operák a fantasyregények két úttörő figurája, C. S. Lewis és J. R. R. Tolkien számára is meghatározó élményt jelentettek. A Narnia-könyvek szerzőjének első, kiskamaszként írt verses eposza rajnai sellőkről szólt, kedvenc operái pedig a Ring harmadik és negyedik része, a Siegfried és Az istenek alkonya voltak. Tolkien sosem vallotta be, milyen sokat emelt át Wagner operáiból A gyűrűk ura cselekményébe, és elutasította saját és a német komponista műveinek összehasonlítását. „Nos, a gyűrűk ugyanolyan kerek alakúak, és ebben ki is merült a hasonlóság…” – mondta egy ízben.
Talán Tolkiennek, aki birtokában volt az óészaki nyelvnek, túl színpadias volt Wagner. Talán az zavarta, hogy a zeneszerző túl szabadon formálta át az északi mitológia hőseit. A rá hajazó motívumokból mégis hosszú listát lehet írni: a gyűrű megszerzésére irányuló szégyentelen igyekezet mindkét történetben testvérgyilkossághoz vezet (Fafner megöli Fasoltot, Sméagol pedig Déagolt), van egy kard, amely széttört és össze kell kovácsolni (Nothung és Narsil), egy nő, aki elveszíti halhatatlanságát (Brünnhilde és Arwen), és mindkettő végén el kell juttatni a gyűrűt eredendő helyére (a Rajnába, illetve Mordorba), ahol akad még egy mohó, aki hataloméhségéért halállal lakol (Hagen és Gollum). A hasonlóságokra csak részleges magyarázat, hogy Wagner és Tolkien azonos forrásból, a skandináv mitológiából dolgoztak. A regényciklus címe például A Nibelung gyűrűje első darabjából, A Rajna kincséből származik, amelyben Alberich kijelenti: a gyűrű ura rabja is annak.
Hogy miért ágált Tolkien a Wagnerrel való összevetés ellen? Talán azért, mert A gyűrűk ura üzenetében mélyen Wagner-ellenes. Szereplői sokkal fekete-fehérebbek, mint a nibelungok, akik hatalmi harcaik mellett szexuális késztetéseikkel, lélektani vakfoltjaikkal is szembe kell nézniük. Wagnernél elmosódik a határvonal hősök és gonosztevők között, Tolkien világában viszont a hobbitok ártalmatlan, de dicső tettekre hivatott aprólények. Az író úgy vélte, meg kell tisztítania az északi mítoszt, visszaadva annak ethoszát.
Militáns nők, űropera és Tarantino fekete Siegfriedje
Ha George Lucas nem is Wagnerre gondolt, amikor a Csillagok háborúja ötlete megfogant a fejében, John Williamsnek biztosan eszébe jutott Siegfried, amikor a zenét komponálta. Hasonlóan Siegmund kardjának örököséhez, Luke Skywalker is elhivatásának jelképeként kapja meg Anakin Skywalker kék fénykardját. Nem véletlen, hogy a fiatal hős és az Erő kürtön megszólaló vezérmotívuma nagyon hasonlít Wagner Siegfried-motívumához.
A Ring hatása észrevétlenül begyűrűzött a geek-kultúra képregényeibe is, amikben állandó eposzi kellékek lettek a varázsitalok, a gyűrűk, a törpék, a sárkányok és a walkürök is. 1989-ben Roy Thomas és Gil Kane képregényt rajzoltak a Ring librettója alapján, 1999-ben pedig P. Craig Russell készítette el a maga festőibb, visszafogottabb adaptációját.
A 90-es évek népszerű sorozathősét, Xenát természetesen a walkürök ihlettek (egy jelenetben sellőkkel mártózik meg a folyóban). A szuperhősfilmek sem vonták ki magukat Wagner hatása alól. A 2011-es Amerika kapitány-film (Az első bosszúálló) csúcsgonosza, Red Skull Wagnert hallgat hegyi laboratóriumában, a DC-képregényekből ismert Hellboy ősképe pedig egyértelműen Siegfried figurája. A Chris Hemsworth által megformált Thorról talán csak a legprecízebb Marvel-rajongók tudják, hogy a skandináv mitológiai panteon leghatalmasabb tagjának, Odin (német nevén Wotan) fia. George R. R. Martin regényciklusa, a Trónok harca szintén sokat kölcsönzött a nibelungoktól: a vérfertőző testvérpár, a gonosz törpe, az apagyilkosság és féltve őrzött vérvonal mind ismerősek a Ringből is.
Az elmúlt évek nagymozijai közül vitán felül Quentin Tarantino Django elszabadul című filmje viseli magán a Ring hatását. Nem újdonság, hogy filmrendező a grindhouse moziktól a szamurájfilmeken át a spagettiwesternig bármilyen műfajt szívesen állít a feje tetejére, operához azonban korábban nem nyúlt. (Waltz és Tarantino egyébként a film elkészítése előtt közösen nézték meg a Siegfriedet a Los Angeles-i Operában.) A történetben Django (Jamie Foxx) útra kel, hogy kiszabadítsa a maga Broomhildáját, mestere, a szabadságát és méltóságát visszaadó német fejvadász, Dr. Schultz (Christoph Waltz) pedig nem is mulasztja el, hogy észrevegye a fekete férfi és Siegfried közötti párhuzamot. „Amikor egy német találkozik egy hús-vér Siegfrieddel – mondja a tábortűznél, megismerkedésük után Schultz –, az nagy dolog.” Tarantino szándéka nem is olyan rejtett. Siegfried a nyers és fenséges germán erő szimbolikus alakja, ám ezúttal egy elnyomott, fekete szereplővel kerül párhuzamba, a polgárháborút megelőző időszakban játszódó történetben pedig a Leonardo DiCaprio által alakított Calvin Candie prédikál faji felsőbbrendűségről.
Megosztó, de megkerülhetetlen
Jöhetnek korok és eszmék, Wagner nagyszerű tetralógiája mindig is túl érdekes volt ahhoz, hogy margóra kerüljön – a zeneszerző műveit nagy sikerrel játsszák a világ minden pontján Izraeltől Németországon át Amerikáig. A cikkünkben már említett zenetörténész, Alex Ross 2020-ban megjelent Wagnerism című könyvében az operák új, „zöld” megközelítéséről is beszél, amennyiben a zeneszerző az elsők között figyelmeztetett az iparosodó világ kiüresedésére, a természetrombolás káros hatására. Ross rámutat, hogy a német természeti romantikában már megtalálható az ökotudatos gondolkodás csírája. Az istenek alkonya ilyen szempontból is parabolának tekinthető.
A Nibelung gyűrűje, amely maga is ősi mitológiából táplálkozott, még hosszú ideig ihletforrás lesz. Olyan monumentális saga, amit lehetetlen megkerülni. Érdemes hát minél jobban megismerkedni vele, ráadásul a Budapesti Wagner-napok a pandémia okozta kényszerszünetet most jócskán bepótolja: kétszer is elhangzik a tizenhat órányi zenével kecsegtető ciklus (június 9–12., valamint 16–19. között), de a Ring operái mellett egy világhírű énekes, René Pape dalestje és a Rienzi című opera is belefért a műsorba. Nietzsche állítólag azt mondta, Wagnerről nem szabad „talán”-ok nélkül beszélni, szóval mi csak annyit mondunk: talán tetszeni fog.
Csabai Máté
Felhasznált forrás:
Matthew Bribitzer-Stull: Understanding the Leitmotif: From Wagner to Hollywood Film Music. Cambridge University Press, 2017.
Barry Millington: Richard Wagner: Bayreuth varázslója. Rózsavölgyi és Társa, 2013.
Alex Ross: Wagnerism: Art and Politics in the Shadow of Music. Farrar, Straus and Giroux, 2020.