Pénztelenség, házassági krízis, menekülés a hitelezők elől országhatárokon át, halálközeli élmény egy hajóúton, hiábavaló vágyakozás az elismertség és az ismertség után – a húszas évei közepén járó Richard Wagner ilyen emberpróbáló körülmények között írta meg a Rienzi című ötfelvonásos történelmi nagyoperáját, ami végül meghozta számára az áhított sikert. Miért játsszák mégis ritkán és mitől valódi kuriózum ez az opera? Miért nem akarta Wagner, hogy valaha is előadják Bayreuthban? Elmeséljük.
Richard Wagner 1861-ben Párizsban
1837-et írunk, Wagner súlyos kölcsönökből él, 24 évesen már a válás szélén áll első feleségével, Minna Planerrel, és épp az asszony visszaszerzésén ügyködik, amikor a kezébe kerül az angol író, Edward Bulwer-Lytton regénye, a Rienzi, az utolsó római tribun. Ennek hatására pattan ki a fejéből egy új nagyopera terve, aminek rögtön fel is vázolja a librettóját. A szövegkönyvben megritkítja a politikai vonatkozásokat, inkább az emberi mozzanatokra és szenvedélyekre épít.
Augusztus végén Wagner a rigai színházban vállal állást, nem sokkal később pedig a felesége is visszatér hozzá – sikerül a nagy kibékülés. Szabadidejében a Rienzin dolgozik, de pontosan tudja, hogy ott helyben sem az énekesgárda, sem a zenekar nem elég erős ahhoz, hogy valaha is előadhassák. Nem talál lelki társakat, teljes szellemi elszigeteltségben él: „Sehol sem találtam egyetlen olyan egyéniségre sem, aki a legcsekélyebb mértékben is ösztönzően hatott volna rám. Teljesen magamra utalva, mindenkinek idegen maradtam.”
Ebből az állapotból az állása elvesztése rázza fel: a hitelezők elől menekülve Minnával együtt átszöknek a határon Kelet-Poroszországba, később egy kocsibaleseten, kegyetlen tengeri viharokon (a házaspár egymásnak kötözve várja a biztos halált kajütjében), majd Londonon keresztülvergődve jutnak el Párizsig, a zenei élet központjáig.
A rigai Wagner-terem épülete, amelyben Liszt Ferenc, Hector Berlioz és Anton Rubinstein is fellépett
Párizsi pokol
Wagner arról ábrándozik, hogy a francia fővárosban mutatják majd be a Rienzit, természetesen sikerrel, így a többi fontos európai színpadon is tárt karokkal fogadják majd. Párizs azonban inkább bizonyul pokoli kitérőnek. A felfedezésre váró tehetség és az ambíció itt nem elég: befolyásos barátok, francia nyelvtudás és pénz nélkül labdába sem rúghat. Az adott körülmények között az opera komponálása is megakad: Wagner inkább dalokkal próbálkozik, hogy pénzhez jusson, de eladni azokat sem sikerül.
1840 szeptemberében aztán elkészül az ötödik felvonás – ez a kétségbeesett franciaországi próbálkozás nagyjából egyetlen pozitív hozadéka. A házaspár anyagi helyzete egyre drámaibb, elfogy körülöttük a levegő, Wagner pedig az adósok börtönébe kerül. Innen kiszabadulva (sok könyörgés és némi méltóságvesztés eredményeképpen), 1840 novemberében készül el a még hiányzó nyitány, amit – a teljes operával szemben – a mai napig gyakran hallhatunk a koncerttermekben.
A Párizsnak szánt romantikus operáját aztán Wagner egy hirtelen huszárvágással Drezdába küldi. Öt év európai bolyongás után szülőföldjében látja az utolsó reményt, és a szász királyhoz fordul segítségért. 1841 nyarán érkezik a hír, hogy a drezdai udvari színház bemutatja a Rienzit. Itt a nagy esély!
Maratoni bemutató, „mámoros öröm”
1842 augusztusában kezdik el a próbafolyamatot, de a drezdai udvari színház intendánsa nem túl megértő és rugalmas a maximalista szerzővel szemben. A karmester, Carl Reissiger vetélytársat lát Wagnerben, ezért közönyösnek mutatkozik, a két főszereplő, Wilhelmine Schröder-Devrient és Josef Tichatschek, az imádott hőstenor viszont kifejezetten lelkesek, szenvedélyük pedig szép lassan átragad az egész együttesre. Októberben Wagner már így fogalmaz: „A nagy színpadi próbák végre mámoros örömmel töltöttek el. Azt hiszem, az egész színpadi személyzet, az utolsó alkalmazottig, valóságos csodaként szeretett…”
A boldog próbafolyamat egy még boldogabb bemutatóban csúcsosodik ki 1842 októberében. Bár az előadás hat óra hosszú (hat órakor kezdődött és éjfél után lett vége), a közönség végig kitart. Beüt a várva várt hangos siker.
Wagner így ír erről: „El kell mondanom nektek azt, amiről mindenki biztosított, hogy tudniillik Drezdában még egyetlen operát sem fogadtak ilyen lelkesedéssel, mint az én Rienzimet. Izgalmat váltott ki, valóságos forradalmat az egész városban; – engem négyszer hívtak ki zajongva… Az előadás elragadóan szép volt – Tichatschek – Devrient – és minden-minden olyan tökéletes volt, amilyet itt még sohase láttak. Diadal! Diadal!”
A Rienzi sikere új kapukat nyit ki a zeneszerző előtt: Drezda megszerzi Berlintől az időközben szintén elkészült A bolygó hollandi bemutatójának jogát, és zeneigazgatói állást ajánlanak neki. A drezdai udvari színház nem sokkal később élethossziglan szász királyi karmesterré nevezi ki.
A siker azonban nem a pénzben jelentkezik, amit Wagner kissé csalódottan és lemondóan így összegez a Rienzi és A bolygó hollandi bemutatója között: „Túlságosan is váratlanul érkezett jelenség vagyok én valamennyi színház számára. Várhatok még jócskán, amíg alkalmat találnak rá, hogy műsorukba iktassanak… Egyáltalán nem látom még azt az időt, amikor anyagi gond nélkül élhetek.”
A Rienzi harmadik felvonásának utolsó jelenetét ábrázoló korabeli illusztráció az opera 1869-es előadásáról a párizsi Théâtre Lyrique-ben
Miért hallhatjuk ritkán a Rienzit?
Érdekes, hogy bár a Rienziben Wagner még a Spontini- és Meyerbeer-féle francia nagyoperák stílusát utánozza, valójában a mű bemutatójának idejére már bőven meghaladja ezt az utat. A bolygó hollandival – bár az egyértelmű bukás volt tíz héttel a Rienzi sikere után – olyan új irányzatot hoz létre, ami teljes mértékben az övé. Ennek zsenialitása megcsillan már többek között Rienzi imájában is.
A kezdeti hangos siker ellenére ma már ritkán hallhatjuk ezt a jellegzetesen ifjúkori alkotást. A Rienzi mellőzöttségének egyik oka maga Wagner, aki tudatosan dolgozott azon, hogy operája ne maradjon fent az utókornak. Egyáltalán nem szerette ezt a művet, ahogy másik két ifjúkori operáját (A tündérek, A szerelmi tilalom) sem. A Wall Street Journal szerzője, Matthew Gurewitsch épp ezért „Wagner árváinak” nevezi ezt a zsenge triót. A zeneszerző „túlságosan olaszosnak” és „éretlennek” tartotta és megtagadta őket, ahogy azt is, hogy valaha is előadják őket Bayreuthban. Wagner halála után özvegye, Cosima is vasököllel küzdött ennek betartatásáért.
Paul Driscoll, az Opera News főszerkesztője szerint az is eltántorítja a művészeket az opera előadásától, hogy a címszerep elképesztően nehéz – egy „éneklő gép” kell hozzá. Nincs szinte semennyi pihenő vagy megnyugvás, végig sorjáznak a tetőpontok, miközben az egyik legnehezebb mutatványra, a fent már említett Rienzi imájára csak az utolsó, ötödik felvonásban kerül sor. Kérdés, ki az az énekes, akinek még marad energiája és lélekjelenléte egy igen technikás áriára egy rövidítés nélkül hat óra hosszú opera végén? Apróságnak tűnhet, de Driscoll szerint az is levon az opera népszerűségéből, hogy a legátütőbb női áriát egy elhanyagolható mellékszereplő, Adriano bitorolja, akinek a fellépése nélkül is tökéletesen megállná a helyét a történet.
A Müpa mindezekkel együtt fontos missziójának tartja, hogy megőrizze ezt a különleges kincset a Wagner-életműből, így nem először mutatja be koncertszerűen – idén négy órás változatban – a Budapesti Wagner-napokon.
Felhasznált forrás:
Eősze László: Richard Wagner életének krónikája. Zeneműkiadó, 1983.
Till Géza: Opera kézikönyv. Zeneműkiadó, 1964.