Az egyik legsokoldalúbb hazai énekesnő, aki otthonosan mozog a pop és a jazz műfajában is – utóbbit autodidakta módon sajátította el. Sikerei ellenére azonban szorongó típusnak vallja magát, olyannak, aki mindig a maximumra törekszik. Nagy sikerű Woody Allen-estje után most egy újabb óriás életművét dolgozza fel színpadi est formájában. Augusztus 28-i Kozma Orsi: Barbra Streisand! – és én? című koncertjén azonban esze ágában sincs arra törekedni, hogy a színésznő-énekesnő dalait egy az egyben úgy adja elő, ahogyan Streisand – szerinte ez ugyanis lehetetlen –, hanem a saját képére formálva, egészen izgalmas módon tárja majd a közönség elé, mit jelent számára gyerekkori ikonjának a munkássága. Kozma Orsival az est kapcsán megfelelési kényszerről, önmarcangolásról, színészetről és többek közt arról is beszélgettünk, milyen különbségek vannak a színpadi és a privát énje között.
Hogy vagy ebben a forróságban?
Nem panaszkodom, inkább fáradtan, de jól.
Elég sok a munkád most, úgy látom. Van időd töltekezni?
Ez a nyár nem a pihenésről fog szólni, de őszintén szólva ennek most örülök is kicsit. Jó, hogy lehet énekelni, koncerteket adni és új projekteket csinálni – olyanokat, mint a Barbra Streisand-estem, ami kapcsán most mi is beszélgetünk.
Elég érdekes párhuzamokat fedeztem fel köztetek, kezdjük rögtön ott, hogy te magad is színésznőnek készültél, és olyan nagy volumenű darabokban láthatott a közönség, mint a Koldusopera, az Operettszínház Valahol Európában című előadása vagy a Dzsungel könyve. A sikerek ellenére viszont azt nyilatkoztad korábban: középszerűnek érezted magad. Visszatekintve a maximalizmusod volt az, ami végül elzárt a színészettől?
Alapvetően szorongó alkat vagyok, és igen, van bennem egy jó adag maximalizmus, tökéletességre törekvés, fiatalabb koromban pedig a külvilág felé való megfelelési vágy is erősen munkált bennem. Meg az állandó hajszolása annak, hogy mindig a legtöbbet tudjam kihozni magamból. Ez pedig a színészetben erős önmarcangoláshoz vezetett: ahhoz az érzéshez, hogy nem vagyok elég jó, hogy valójában középszerű vagyok. Erre pedig csak ráerősített, hogy annak idején nem sikerült bejutnom a Színművészetire; az nagy csalódás volt. Szóval ez a szorongás valahol megbénított, ahogy az is, hogy tudtam: a színművészetis évek nélkül az ember a szakmában általában mindig kívülálló marad. Azokat a lehetőségeket, amiket említettél, és amik óriási lehetőségek voltak, emiatt és a naivitásom miatt nem tudtam megfelelően kihasználni, nem tudtak egy idő után tovább lendíteni. És az élet is az éneklés felé sodort, amiben több pozitív visszajelzést kaptam, több sikerélményt élhettem meg.
Azt hozzá kell tenni, hogy valójában nagyon sűrű is volt az az időszak számodra, hiszen például, amikor Egerben a Koldusoperát játszottad – egyebek mellett Hegedűs D. Géza, Molnár Piroska és Bodrogi Gyula oldalán –, már javában a nagy sikerű Cotton Club Singersben énekeltél és Nagy Kriszta Tereskovával is felléptél.
Ez valóban nagyon megterhelő időszak volt fizikailag, mentálisan és hangilag is, és tényleg nem lett volna fenntartható hosszú távon – így választani kellett, merre tovább. A Cotton akkor egy biztos pontot jelentett számomra, azt pedig hozzá kell még tenni, hogy a szorongásaim és az izgulósságom miatt nehezen tudtam elképzelni, hogy színészi castingokra járjak. Hozzáteszem, sosem tudtam úgy teljesíteni a castingokon, mint ahogy később a színpadon, meglehetősen erős jóindulatra, megelőlegezett bizalomra volt tehát szükség a produkciós oldalról, hogy alkalmazzanak. Így pedig egyértelmű volt, merre menjek tovább…
Az éneklés során is ez a típusú szorongás, izgulás volt meg benned, vagy akár van ma is?
Érdekes, hogy az éneklésben sosem volt jelen a szorongás. Egy egészséges izgalmi állapot persze igen, de az is azonnal szertefoszlik, amint fellépek a színpadra. Ott képes vagyok elengedni a frusztrációimat és a rosszkedvemet. Énekesnőként Jazz+ Az volt az első nagy volumenű dolog az életemben, és emlékszem, hogy amikor színpadra léptem, mintha lehúzták volna bennem a függönyt: egy teljesen más Orsi volt már ott. Ez persze kicsit skizofrén állapot, de mindig nagyon élvezem az ilyen átváltozásokat. Az a fajta ember vagyok ugyanis, aki teljesen külön választja a színpadi énjét az otthoni, privát személyiségétől. A magánéletemben nem törekszem arra, hogy felismerjenek, hogy díváskodjak – sosem sminkelek például, inkább próbálok elrejtőzni a világ elől, mint felhívni magamra a figyelmet. De a színpad, az más helyzet…
Nyilván az ember nem éghet olyan lángon, akkora amplitúdókkal sem a hétköznapi életben, amik a színpadon kijönnek belőle. Beyoncé még saját nevet is adott a színpadi alteregójának, ezzel is érzékeltetve a különbséget, hogy ami ott történik, az egy teljesen más működés.
Igen, Sasha Fierce-nek nevezi őt. Én is folyamatosan próbálom a határaimat feszegetni a színpadon, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az ember önmagát is jobban ismerje. Erre sok energiát fordítok, és ebben van egy csodálatos segítőm is Kovács Brigitta énektanár, énekművész személyében. Máig ő az énekmesterem, nagyon sokat köszönhetek neki, és nemcsak szakmailag. Olyan mentális és lelki tréninget is kapok tőle, ami szerintem ebben a szakmában elengedhetetlen. Egy jó énektanár egy jó pszichológus is egyben: Brigitta segített a szorongásaimon is lazítani. És olyan nagy volumenű projektek kapcsán is számíthatok rá, mint a Streisand-estem. Segít, hogy Barbra nagyívű dalait a lehető legtökéletesebben át tudjam adni – anélkül, hogy attól szoronganék, hogy úgy kéne őket elénekelnem, akár Streisand. Mert azt nyilván nem lehet.
Pláne, hogy Streisand bevallottan nem énekli el kétszer ugyanúgy ugyanazt a dalt.
Próbálom a saját képemre formálni a zenéjét. Ahogyan a zenekarral a dalaihoz nyúltunk, abból az köszön vissza, hogy mit gondolok Streisandról, illetve az életművéről. A saját stílusomat, hangomat, személyiségemet mutatom meg az ő dalain keresztül.
Erre utal az est címe is, a „Kozma Orsi: Barbra Streisand! – és én?”. De mit keres a végén a kérdőjel?
Amikor Zöldi Gergellyel, az est dramaturgjával elkezdtük összerakni a produkciót, mondtam neki (én, a szorongó), hogy biztosan lesznek fanyalgók, akik azt kérdezik majd: hogy jövök én – aki Barbra nyomába sem érhet – ahhoz, hogy Streisand-dalokat énekeljek? Gergőnek pedig megtetszett a „nyavalygásom”, és azt mondta, akkor álljunk bele ebbe a dologba, és jelenjen meg valahogy a címben is. És persze azt is hozzá kell tenni, hogy az est folyamán nemcsak énekelni fogok, hanem lesznek Streisanndal kapcsolatos sztorizgatások is. Ebben Szabó Kimmel Tamás lesz a kiváló partnerem, akivel duetteket is éneklünk majd: egyszer Barry Gibb, másszor Neil Diamond bőrébe fog belebújni. Egy nagyon fordulatos, és abból a szempontból szokatlan este lesz, hogy a nagy slágerek mellett, mint a People, az Evergreen vagy a The Way We Were, kevésbé ismert dalai is elhangzanak majd. Barbra kis jazzklubokból indult a világhírnév felé, abból az időből is fogunk dalokat játszani – kronológiai sorrendben haladva. De felcsendül majd a New York State of Mind is, amit imádok, és amivel annak idején a kőbányai Szt. László Gimnázium „Ki mit tud?”-ját megnyertem. Számomra ez egy szerencsét hozó dal, de erről is lesz majd egy jó történet, amit elmesélek az este folyamán, amelyen a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar lesz a kísérőm – ők fogják a Cseke Gábor és Hárs Viktor által írt gyönyörű vonós hangszereléseket életre kelteni.
Barbra gyerekkori ikonod, de mióta érlelődött benned egy ilyen est létrehozásának ötlete?
Igen, gyerekkoromban hallottam őt először énekelni, és már akkor nagyon nagy hatással voltak rám a dalai. Azóta is meghatározó számomra az éneklési stílusa, ami semmivel sem összehasonlítható. Ő olyan előadó, aki sosem kötött kompromisszumokat, legyen szó a művészetéről vagy a külsejéről (rengetegen próbálták rábeszélni például, hogy műttesse meg az orrát, de nem állt kötélnek). És ez számomra ugyancsak példaértékű.
Számomra pedig az is figyelemreméltó, hogy ahogy Streisand autodidakta módon tanult meg énekelni, te magad a jazzt tanultad így.
Valóban nem végeztem jazz tanszakot, teljesen önállóan tanultam a műfajt, ebben nemcsak az volt segítségemre, hogy rengeteg jazzt hallgattam, hanem az is, amilyen feladatok megtaláltak, mondjuk a Cotton Club Singersszel.
Aztán lett egy jazz kvartetted is…
Az egy véletlennek volt köszönhető: Maloschik Róbert által a legkiválóbb emberekkel, olyanokkal kezdtem dolgozni, mint Cseke Gábor, a néhai, drága Mohai Andris, Szandai Mátyás – a legelső felállás még ez volt. Ők egytől egyig olyan kiváló zenészek, akik mellett muszáj volt felkötnöm a gatyámat, és akiknek rettentően hálás vagyok. Ahogy Dés Andrisnak is, aki megmutatta nekem Nancy Wilson vagy Dee Dee Bridgewater lemezeit. Ők mind nagy hatással voltak rám. Meg persze a már említett Streisand is, akinek nagyot sokat hallgattam a dalait, és akinek a színésznői munkássága is lenyűgöz. Annyira természetesen és magával ragadóan árad belőle a vele született tehetség – ilyen őstehetségek pedig nagyon ritkán pottyannak közénk a Földre.
A tehetség mellett Streisand nagyon hisz a kemény munkában, amit magad is korán megtanultál. Énekesnőként megjártad a szamárlétrát, a pályád eleje óta sok energiát és alázatot teszel a produkcióidba.
Köszönöm, hogy ezt mondod! És remélem, nem tűnik majd szerénytelennek, de iszonyúan szorgalmas tudok lenni, nagyon szeretek gyakorolni, próbálni – ez az egyik vesszőparipám, ez által tudom magamból kihozni a maximumot. Azt gondolom, azért tudok még fennmaradni és felvenni a versenyt a mai énekesnők mellett, mert a szorgalmam, a kitartásom visz. Ezt úgy tanultam meg, hogy amikor bekerültem a zenész szakmába, a szamárlétra legaljáról kellett kezdenem, de mindig mindenben megtaláltam a szépséget! Imádtam nagy előadók, zenekarok vokalistájaként lemezeken dolgozni, koncerteken énekelni. A próbákon vokalistaként rengeteget tanultam abból, hogy figyeltem, hogyan dolgozik Tátrai vagy Koncz Zsuzsa, miként tudják megfogalmazni a lényegét egy dalnak, és aztán hogyan működnek a színpadon. Én akkor – és már jóval azelőtt is, a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként – megtanultam, mi a munka. Azóta is szeretek dolgozni, szeretek szorgalmasnak lenni, és azt vallom, ha az ember kellő energiát fektet a munkába, ha nem félgőzzel csinálja, hanem megpróbálja a legjobbat kihozni közben magából, akkor nagyon jó dolgokat képes létrehozni.