Két gitár és két hang. Egyszerűnek hangzik, nem? És ha őszinték akarunk lenni, még akár unalmas is lehetne. Hiszen ahhoz, hogy egy ennyire szimpla (legalábbis elsőre annak tűnő) felállás sikeresen tudjon működni, valami tényleg különlegesre van szükség. Erlend Øye és Eirik Glambek Bøe 24 évvel ezelőtt megtalálta ezt a valami különlegest. És azóta sem eresztik. Aki nem hiszi, most személyesen is meggyőződhet róla, az akusztikus populáris zene egyik legnagyobb hatású duója ugyanis szeptember 26-án érkezik a Müpába.
Az egyszerűség nagyszerűsége
A Kings of Convenience története sok zenekaréhoz hasonlóan indult: Erlend Øye és Eirik Bøe osztálytársakból lettek zenésztársak, bár a saját stílus megtalálása előtt ők is átestek a szokásos kísérletezős fázison. 16 évesen alapították első közös zenekarukat: a Skog (norvégul annyit tesz: erdő) névre keresztelt banda rajtuk kívül még két tagból állt, és inkább a rock irányába húzott. A csapat 1996-ban még egy négyszámos kislemezt is kiadott, de útjaik kisvártatva elváltak – bár 2006-ban, Øye nélkül ugyan, de újra összeálltak Kommode név alatt –, Øye és Bøe pedig saját projektbe kezdett. Ez volt a Kings of Convenience. A zenekar ötlete és maga a név is egy tunéziai nyaralás során született meg, amikor is ráeszméltek, mennyivel kézenfekvőbb, ha csak egy-egy akusztikus gitárral játszanak egy egész zenekar helyett (a convenience jelentése magyarul kényelem). Tán még ők maguk sem gondolták volna, hogy ez a minden cikornyától mentes, lecsupaszított hangzás mennyi emberrel rezonál majd. Szívmelengető, egyedi, lélekhez szóló – csak néhány jelző, amivel illetni szokták a dalaikat. Még egy kisebb zenei mozgalom is elindult a hatásukra: a millennium idején felbukkanó New Acoustic Movement leginkább az egyesült királyságbéli zenekarokat inspirálta, úgy mint a Turin Brakes, a Starsailor vagy Badly Drawn Boy.
Az ellentétek vonzzák egymást?
Egy olyan minimalista formációban, mint a KOC, szinte elengedhetetlen, hogy a tagok jól kijöjjenek egymással. Az ember pedig azt gondolná, ehhez alapvető, hogy hasonlóak is legyenek. Vagy mégsem? Míg Øye – mivel szívből utálja a hideget – évek óta a szicíliai Siracusában él, Bøe még ma is szülővárosukban, Bergenben lakik. Miközben Bøe családot alapított és három gyereke született, Øye szívesebben utazgat és fedezi fel a világot. Ahogy hangmérnökük, Andre Trebbi fogalmazott, olyanok, mint ugyanazon érme két ellentétes oldala. Egymás teljes ellentétjei, miközben ennél hasonlóbbak nem is lehetnének. A duóról forgatott dokumentumfilmben Erlend így jellemezte zenésztársát: „A legjobban talán így lehetne leírni Eirik személyiségét: képzeld el, hogy megérkezünk egy házibuliba, és az ajtóban találkozunk valakivel. Eirik elkezd beszélgetni ezzel az emberrel. Én bemegyek a konyhába, találkozom más emberekkel, aztán átmegyek a nappaliba, ott is találkozom emberekkel. Majd kimegyek a teraszra, beszédbe elegyedek valakivel, aki épp cigarettázik. Aztán játszom valamit a gitáromon, beszélgetek egy keveset valakivel a konyhában, miközben egy újabb üveg sört hozok magamnak. Majd úgy döntök, ideje menni. És ahogy épp távoznék, az ajtóban ott áll Eirik, és még mindig ugyanazzal az emberrel beszélget, akivel először találkozott. Azt hiszem, ezért vagyunk még mindig együtt. Mert én voltam az az ember, akivel Eirik először találkozott a buliban.”
Jó munkához idő kell – jó albumhoz még több
Amikor egy zenekar két albuma között több év telik el, óhatatlanul is szárnyra kap a kétely a rajongókban és a szakmában is – mi lehet a probléma? Mert mi más lehet az oka annak, hogy egy sikeres lemezt nem követ újabb? 2001-es debütáló albuma, a Quiet Is the New Loud utáni 8 évben a Kings of Convenience két másik lemezt is kiadott (a 2004-ben megjelent Riot on an Empty Street címűt 2009-ben követte a Declaration of Dependence), és összességében elmondhatjuk, hogy a duó jó úton haladt. Miért kellett mégis több mint egy évtizedet várni a következő korongra? Ha azt nézzük, mennyit változott a világ, 12 év bizony borzalmasan sok időnek tűnik. 2009-ben – amikor a duó (addigi) utolsó albuma napvilágot látott – Barack Obama éppen belekezdett második elnöki ciklusába, a Facebooknak még „csak” 350 millió felhasználója volt (viszonyításképpen: 2022-ben majdnem 3 milliárdan használják), az Instagram nem is létezett (erre 2012-ig várni kellett), a Sony pedig éves szinten 12 millió floppyt adott el (2011-ben szüntették be az adattároló gyártását).
Mi lehetett vajon az oka ennek a hosszúra nyúlt hiátusnak? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: Øye és Bøe csak a tökéletest voltak hajlandóak elfogadni. „A végén sokkal több időbe telt, mint gondoltuk. […] Az, hogy valami ilyen egyszerűnek hangozzon, nagyon-nagyon nehéz munka” – foglalta össze Bøe. És tényleg. A korongon szereplő dalok könnyedek, elegánsak, az erőlködés legapróbb jele sem fedezhető fel rajtuk. Nem is gondolnánk, hogy mennyi munka van mögöttük.
Edvard Grieg szomszédságából Nils Frahm stúdiójáig
A dalok 2016-ra gyakorlatilag már készen voltak, ám a rögzítésük a vártnál sokkal bonyolultabb folyamatnak bizonyult. „Nagyjából ötször vettük fel ezt az albumot – mondja Eirik. – Ahhoz, hogy egy látszólagos könnyedséggel tudjuk játszani a dalokat, mindennek klappolnia kell. […] Tudatosan nem lehet varázslatot teremteni. A varázslat mindig a megfelelő pillanatban születik, amikor elengedsz mindent.” Nem is hinnénk, hogy olyan apróságok is belerondíthatnak a tökéletesnek tűnő felvételbe, mint ha valamelyikük körme hozzáér a gitárhúrhoz, ami Bøe szerint kifejezetten kellemetlen és csúnya hangot tud eredményezni. (A Kings zenéjére jellemző, hogy szinte kizárólag az angolul pickingnek nevezett technikával játszanak, köröm helyett ujjal pengetik a húrokat).
A 2021-ben megjelent album 11 dalát 5 különböző városban rögzítették: vettek fel dalokat Erlend szicíliai és bergeni otthonában, a svédországi Göteborgban, de a híres 19. századi norvég zeneszerző, Edvard Grieg házának szomszédságában is. Utóbbit ráadásul nem másnak, mint Grieg dédunokaöccsének közreműködésével. A Love Is a Lonley Thinget Nils Fraham híres berlini stúdiójában, a Funkhausban rögzítették a kanadai énekes-dalszerzővel, Leslie Feisttel közösen, míg a Catholic Countryban a brit folktrió, a Staves hallható, az Angelt pedig Santiago de Chilében vették fel először (de nem utoljára).
Dalok, amiket az élet írt
Ha a frissítő tengeri szellő vagy a hűsítő jegeskávé egy olasz piazzán dal lehetne, így szólalna meg – hangzik a Pitchfork albumkritikája. A Peace or Love dalait hallgatva az ember könnyedén egy idilli szcenárióba képzelheti magát, ahol kék csíkos lenvászon ingben fürdőzik a lemenő nap fényében, békésen ringatózva egy katamaránon valahol a Baleár-tenger közepén. A lemez olyan témákat dolgoz fel, amelyek mindenki számára ismerősek lehetnek, miközben a páros elmúlt 12 évét és annak minden nehézségét is dokumentálja. Erlend mindkét szülőjét elvesztette, Eirik házassága pedig 21 év után ért véget. Mindez a mélység és kőkemény tapasztalatból eredő életbölcsesség pedig azonnal kihallatszik a dalokból. Erlend saját bevallása szerint fiatalkorában mindig azt érezte, nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy komoly dalokat írjon. Nem élt meg elég dolgot, amik az inspiráció forrásául szolgálhattak volna. Ám az idők változnak. Ahogy a Washing Machine dalszövege szól: „It’s true I’m more wise now than I was when I was 21 / It’s true I’ve less time now than I had when I was 21.” (Igaz, bölcsebb vagyok, mint 21 évesen voltam / Igaz, kevesebb időm maradt, mint 21 évesen volt.) De ahogy egy régi közmondást idéz: „A tapasztalat a fésű, amit az élet akkor ad, mikor már az összes hajszálad kihullott.”