Mióta világ a világ, az ember azóta érez leküzdhetetlen vágyat, hogy erejét, kreativitását és tudását összemérje másokéval, és egy nemes küzdelem győzteseként valamely terület legjobbjának vallhassa magát. Ez a versengés éppúgy az emberi természet elválaszthatatlan része, mint az a bizarr vonás, hogy a megdicsőülésért folytatott küzdelem minden perce remek szórakozás a szemlélő számára. Mehet a párbaj első vérig vagy akár életre-halálra, minél nagyobb a tét, a lelátóról annál lebilincselőbbnek érezzük a műsort.
Forrás: StockPhoto.com
Már az ókori görögök is…
Elég csak visszapillantanunk a történelem bármely korszakára, a versengés kultúrája mindenhol tetten érhető. Az olimpiai játékok története időszámításunk előttre nyúlik vissza, amikor négyévente volt lehetőségük a legkülönbözőbb sportágak képviselőinek, hogy összemérjék erejüket. A győzteseket kitüntetett figyelem övezte, verseket és szobrokat készítettek felmagasztalásukra. Az ötkarikás játékok ókori megfelelője egy fáradságos, de alapvetően barátságos módja volt a legek kiválasztásának. Ugyanez nem mondható el a gladiátorjátékokról, ahol a legrátermettebbek jutalma többnyire abban állt, hogy aznap még élve vonulhattak le a pályáról. Feltételezhetően az sem vigasztalta őket, hogy heroikus küzdelmüket szemlélve a publikum mindvégig remekül szórakozott.
Forrás: unilife.hu
De nemcsak az erőnlét bizonyítására, hanem a mesterségbeli tudás és kreativitás fitogtatására is ismerünk egészen korai példákat. Elég csak Plinius történetére gondolnunk, amelyben két görög festő, Zeuxisz és Parrhasziosz mérte össze tudását. Az előbbi olyan élethű szőlőfürtöt remekelt a vászonra, hogy rászálltak a madarak és csipegetni kezdték. A sikert látva Zeuxisz elbizakodottan szólította fel vetélytársát, hogy csak a formalitás kedvéért, de húzza már el a függönyt az általa megfestett vászon elől. A verseny ezen a ponton Parrhasziosz javára el is dőlt: az ő alkotása a függöny maga volt, amellyel vetélytársa érzékeit tévesztette meg. De a későbbi századokban a trubadúrok is művészeti jártasság alapján választották ki maguk közül a legkiválóbbat. Ebben a versengésben a hangi adottságok és persze a lebilincselő tartalmi mondanivaló nyomott igazán sokat a latban. De ha már a zenei virtuozitás összeméréséről szólunk, akkor nem hagyhatjuk említés nélkül a zenetörténet talán leghíresebb párbaját sem, amelyre Bach és a Drezdában vendégeskedő népszerű orgonista, Louis Marchand készült 1717-ben. A ringbe szállás előtt a francia rögtönzőművésznek alkalma nyílt meghallgatni zárt ajtók mögött gyakorló ellenfelét, amitől úgy inába szállt a bátorsága, hogy a verseny napján már csak hűlt helyét találták a lakosztályában. A történelem az emberi erőfitogtatás kifogyhatatlan tárháza, így vég nélkül sorolhatnánk a példákat, de most inkább nézzük, a bizonyítási vágy milyen formát ölt napjainkban, a Müpa színpadán.
Forrás: mult-kor.hu
A fókuszban Hollandia
A szeptemberi EU Hidak programsorozat keretében egy különösen izgalmas párbajnak lehetünk szem- és fültanúi, amelynek választott fegyverneme első hallásra veszélytelennek tűnik. Való igaz, hogy orgonapárbajban még senki nem sérült meg komolyabban, ennek ellenére a küzdelem közel sem lesz gyerekjáték. A gigantikus hangszer, amely – Tóth Endre zenetörténész szavait idézve – „egy vadászgép pilótafülkéjére emlékeztet leginkább”, itt valóban csak eszköznek tekinthető. A résztvevőknek zsigeri szinten kell ismerniük a hangszer adottságait és lehetőségeit, mert az igazi megmérettetés ott kezdődik, hogy nem előre begyakorolt darabokat játszanak majd, hanem kizárólag rögtönzőkészségükre kell hagyatkozniuk. Az EU Hidak fesztivál legfőbb célkitűzése, hogy minden évben más külföldi város művészeti hagyományával és alkotásaival pezsdítse fel Budapest kulturális életét. Idén Amszterdam kerül a figyelem középpontjába, így a szeptember 28-i orgonapárbajon is holland és magyar színekben indulnak a versenyzők. Két világhírű művész, Sietze de Vries és Fassang László méri össze hangszeres tudását és előadói kvalitásait a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem orgonája mögött.
Seitze de Vries a 2019-es Orgonapárbajon, Fotó: Csibi Szilvia
A műfaj nem ismeretlen a közönség számára, hiszen ez a speciális lovagi torna több mint tíz évvel ezelőtt honosodott meg a Müpa programjai közt, és azóta a világ leghíresebb orgonaművészeit ösztönözte már a megmérettetésre. Sietze de Vries is járt már nálunk: először épp tíz éve, amikor Karosi Bálinttal állt ki, majd 2019-ben a német Dirk Elsemann-nal szállt harcba a dicsőségért.
Az Észak-Hollandiából érkező rögtönzőművész azon kevesek egyike, akik saját templommal büszkélkedhetnek, sőt, szenvedélyes gyűjtőként több különösen értékes hangszerritkaság büszke tulajdonosa is. A groningeni Márton-templom falai között sorakozó, orgonákból, harmóniumokból és csembalókból álló gyűjteményén örömmel kalauzolja végig virtuális látogatóit.
A holland vonalat ezen az estén nem csak Sietze de Vries képviseli. Az improvizációs feladványok egy részével a szervezők a németalföldi orgonahagyomány megteremtője, Jan Pieterszoon Sweelinck zenei világát igyekeztek megidézni. A résztvevőknek a barokk orgonaművész korára jellemző hangzatokat és komponálási formákat is alkalmazniuk kell majd a játék során. Érdemes tudni a németalföldi zseniről, hogy mindössze 15 éves volt, amikor kinevezték az amszterdami Öreg templom orgonistájának, és ezt a tisztséget közel fél évszázadon keresztül töltötte be.
Az összecsapás protokollja
Mint minden mérkőzésnek, az orgonapárbajoknak is megvannak az előre lefektetett szabályai és formai protokollja. A párbajkultúra alapkövetelménye, hogy a résztvevők segédekkel érkezzenek, akik a feladat teljesítésében támogatják őket, és ez esetben arról is gondoskodnak, hogy a külföldi versenyzők dolgát nyelvi akadályok se nehezíthessék. A grandiózus hangszer játszóasztalának két oldalán tehát a párbajozók és kísérőik foglalnak helyet. A feladványok tolmácsolásában a játékvezetőknek is kulcsszerep jut. Velük szemben is alapvető elvárás a szakavatottság. A szeptemberi mérkőzés alkalmával a zenetörténész Fazekas Gergelyt és az orgonaművész Dobszay Pétert köszönthetjük műsorvezetői szerepben. Mivel a verseny egyik legfontosabb célkitűzése a közönség szórakoztatása, a feladatok megálmodói sosem félnek szabadjára engedni fantáziájukat. A sztenderd improvizációs feladványok mellett – mondjuk egy kisorsolt zenei részlet folytatása 60 másodperc rögtönzéssel – olyan kihívások is várják a művészeket, mint egy ismert költemény vagy képzőművészeti alkotás zenévé transzformálása. És ha még mindig nem tartanánk elég embert próbálónak a kihívást, akkor képzeljük csak magunkat egy brit vagy német versenyző bőrébe, akinek Ady Héja-nász az avaron című versét kell dallammá varázsolnia. Az sem ritka, hogy a nézők is szabad kezet kapnak: a szünetben bárki lekottázhat egy-egy dallamtöredéket, amelyek közül a művészek húznak egyet-egyet, és ebből indul ki a következő improvizációs feladat. A feledhetetlen zenei élmény, a lenyűgöző virtuozitás és a remek hangulat tehát garantált, de hogy ki viszi el végül a pálmát, azt még homály fedi. És bár a részvétel a fontos, a legjobb mégis csak egy lehet.
Orgonapárbaj 2015, Fotó: Kotschy Gábor