A világhírű trombitás, Boldoczki Gábor az idei koncertszezonban az évad művésze a Müpában. Ennek apropóján beszélgettünk vele repertoárjáról, kortárs zenéről, pályájának alakulásáról, tanításról és a kikapcsolódás fontosságáról.
Az évad művészeként jegyzett koncertjei műsorát végignézve bátran állíthatjuk, hogy Ön igazi zenei mindenevő. Vagy esetleg vannak olyan korszakok vagy szerzők, amelyekkel, illetve akikkel kevésbé szívesen foglalkozik, mint a többivel?
Hála Istennek, nincs ilyen. Egyrészt a trombitának nem annyira széles az irodalma, így nem igazán van lehetőségem válogatni: furcsa lenne egy bizonyos szerzőre vagy korszakra specializálódni, és összesen csak néhány darabot játszani. Persze tisztelem a barokk trombitásokat is, de nekem nagyon fontos a változatosság. Például mindenhol más apparátus fogad, egy barokk műsornál historikus hangszerek, ezeknek köszönhetően meghittebb kamarazene, egy kortárs darab, mondjuk egy ősbemutató pedig elsősorban a felfedezés örömét kínálja. Egy új darabnál már az első próbák is izgalmasak, a szerzővel való találkozás, nem beszélve magukról a bemutatókról, amikor először találkozhat a közönség is egy-egy új kompozícióval. A lényeg, hogy nagyon szeretek egyik repertoárból a másikba átváltani.
Kimagasló helyen szerepel repertoárjában a kortárs zene, ráadásul fontos találkozásokról is beszámolhat, hiszen Penderecki és Fazıl Say is komponált művet az Ön számára, azonban az „ősbemutató“ vagy a „kortárs“ szó a zenében még mindig idegenkedést vált ki a közönség egy részéből. Hogyan lehet ezen változtatni, illetve Önt mi vonzza az új, 21. századi művekben?
Aktív szólistaként felelősségemnek érzem, hogy minél több szerzőt megszólítsak, és motiváljam őket új trombitaművek komponálására. Ezeket aztán a későbbi generációk is játszhatják. Amikor összeállítok egy koncert- vagy lemezműsort, az egyik legfőbb szempont, hogy olyan zenéket játsszak, amelyeket én is szívesen hallgatok. Egy CD esetében lényeges, hogy ne csak különböző darabok szerepeljenek egymás után, hanem a kerek egész is élvezhető legyen. Szerintem a kortárs darabokat be kell illeszteni a tradicionálisabb koncertműsorba, bár egy új művekből álló program is lehet változatos. Azonban megértem, ha a hallgatóság egy ilyen műsor hallatán elfárad szellemileg. Fontos, hogy egy koncerten az ember kiszakadjon a hétköznapok problémáiból, és feltöltődjön, ehhez bizony szükség van a hagyományosabb művekre, viszont egy-egy kortárs kompozíció érdekes és új kapukat nyithat meg a közönség számára is, és jól illeszkedhetnek a klasszikus művekhez.
Édesapja is trombitatanár, így feltételezem, könnyen adta magát a hangszerválasztás annak idején. Hogyan indult el a pályán, és melyek voltak az első meghatározó sikerei?
Valóban, édesapámmal együtt kezdtünk muzsikálni, kilencéves voltam, amikor kezembe adta ezt a csodálatos hangszert. Nem volt kötelező, de nekünk is van egy csodálatos hároméves kisfiúnk, és mi is szeretnénk, hogy majd ő is tanuljon zenét, hiszen a zenetanulás olyan impulzusokat ad az agy számára, amilyeneket máshonnan nem lehet megkapni. Esetemben ez nem volt őrületesen intenzív munka – a sok focizás mellett volt egy kis gyakorlás is –, de minden hangszernél nagyobb a sikerélmény, ha rendszeres a gyakorlás. Édesapám erre nevelt engem. Már húszéves voltam, amikor pont a születésnapomon, a Genfi Nemzetközi Trombitaversenyen kaptam a kezembe az első nemzetközi díjat, és az volt a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy trombitaművész szeretnék lenni. A szólókoncertek akkor még nem fordultak meg a fejemben, hiszen elsősorban minden fúvós pedagógusnak vagy zenekari játékosnak készül, tulajdonképpen az ARD Nemzetközi Zenei Verseny, illetve a párizsi Maurice André Verseny első díja indította el a szólókarrieremet. Utóbbi megmérettetésen ismertem meg a menedzseremet is, akivel azóta nagyon jó kapcsolatot ápolok.
A koncertezés mellett Ön is tanít a Zeneakadémián. Időben és térben mennyire összeegyeztethető az oktatás a szólistaléttel? Milyen kölcsönhatásban van egymással életének e két meghatározó tevékenysége?
Mindig is nagyon szerettem tanítani, és mindig volt is valaki, aki szeretett volna játszani nekem. A zeneakadémiai oktatói munkámmal ez az élmény heti rendszerességűvé vált. Nagy megtiszteltetés ebben a fantasztikus múltú intézményben tanítani, és nagyon szeretek a fiatalokkal dolgozni. Az elmúlt húsz évben sokat fejlődött a rézfúvós kultúra Magyarországon, fantasztikus, hogy mennyi mindent tudnak már az ifjú zenészek tizennyolc évesen, és az is szerencsés, hogy magam is aktív, koncertező művész vagyok, így a próbák és koncertek során szerzett tapasztalataimat meg tudom osztani a növendékeimmel. Én is nap mint nap tanulok, fejlődöm nekik köszönhetően.
Az elmúlt évek, évtizedek során számos magyar trombitaművész ért el jelentős nemzetközi sikereket, többen a világ legrangosabb zenekaraiban játszanak. Mi lehet ennek az oka? Beszélhetünk a képzés magyar sajátosságairól, magyar trombitaiskoláról?
A magyar zenei képzés egyedülállóan magas szintű a világon. A versenyeken a magyar zenészek az élvonalban vannak nemzetközi szinten is – erre joggal lehetünk büszkék. Azt hiszem, hogy ebben kiemelkedő szerepe van a zeneiskolai képzésnek. Míg külföldön egy növendék heti fél óra főtárgyórát kap, nálunk heti kétszer fél órát, az átlagnál ügyesebbek akár heti két órát is. Nyilvánvalóan a tanár személye is meghatározó, és szerencsére vannak nagyon jó zeneiskolák és konzervatóriumok. Édesapám után Kis Andrástól, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában magam is kiváló alapokat, rengeteg trombitaórát kaptam. A zeneakadémiai évek alatt és külföldön is tudtam ezeket tovább finomítani, de az alapok elengedhetetlenek. Akiben megvan a motiváció, a munkamorál és a zene iránti alázat, az kiforrott művésszé válhat.
Egy korábbi interjújában a kikapcsolódás fontosságáról is nyilatkozott. Mit csinál szívesen akkor, amikor épp nem gyakorol, próbál, koncertezik vagy tanít?
Meg kellett tanulnom, hogy milyen fontos a pihenés és a feltöltődés, hiszen csak úgy lehet kreatívan dolgozni, ha az ember néha eltávolodik a napi feladatoktól. Pihenésképpen szívesen olvasok vagy kertészkedem, de emellett, magam sem gondoltam volna, talán a tánc lehet a legérdekesebb: örülök, hogy az élet összehozott egy fantasztikus emberrel, Zákány Magdolnával, aki balettmester, csodásan koreografál, és akivel emellett a művészetekről, zenéről is rengeteget lehet beszélgetni. Egyébként egy amatőr, modern tánc csoportról van szó, akikkel minden évben volt előadásunk is, még pas de deux-t is adtam elő másodmagammal. A zenészek sokat ülnek, utaznak, kevés a mozgás, a friss levegő, a tánc pedig nagyon izgalmas mozgásforma, amelynél meg kellett tanulnom hangszer és szavak nélkül kifejezni azt, amit zenével el tudok mondani. Nemcsak átmozgatja az izomzatot, de fejben is felfrissít. Nagy kihívást jelentett akárcsak egy mozdulatsort is megjegyezni, de nekem nagyon sokat segített a zenélésben is: egy-egy gesztus vagy karakter gyakran bevillant a táncórákról gyakorlás közben. Természetesen olyan mozgásformákat is kerestem, melyeket egyedül egy szobában vagy utazás közben is lehet végezni, így került képbe a jóga. Jelenleg azonban minden szabadidőnket, figyelmünket kisfiúnknak szenteljük, aki mellett szintén remekül ki lehet kapcsolódni a hétköznapok problémáiból.
Tóth Endre
Boldoczki Gáborral a közönség legközelebb október 6-án, Varga Judit szerzői estjén találkozhat, ezt követően november 10-én a Suisse Romande Zenekar koncertjének egyik szólistájaként hallhatjuk, február 24-én pedig nagyszerű lengyel historikus együttes, a Wrocław Baroque Orchestra muzsikusainak társaságában lép színpadra. Végezetül május 13-án Szergej Nakarjakov és a Prágai Szimfonikus Zenekar estjén találkozhatunk az évad zeneszerzőjének alkotásával és az évad művészének hangszeres játékával.