Mi inspirál egy zeneszerzőt arra, hogy gyerekközönségnek, sőt gyerekénekeseknek írjon operát? Egy fontos választ biztosan megtaláltok Ránki György Pomádé király új ruhája című meseoperájában, amelyet október 30-án láthattok a Müpában. A képmutatás halálos méreg, az igazságot pedig legtöbbször a gyerekek mondják ki – az őszinteségről tőlük mindig tanulhatunk. Bár az operairodalom nem bővelkedik meseoperákban, vannak köztük máig friss és fontos darabok tele humorral, fantáziával és elgondolkodtató üzenetekkel. Utazás a Grimm testvérek világától egy koncentrációs táboron át az elvarázsolt disznóig. Tartsatok velünk!
Andersen klasszikus meséjét a kitűnő humorú Ránki György dolgozta át
Fotó: Nagy Attila, Müpa
Karácsonyi mesék
Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliskája máig igazi karácsonyi kedvenc. Bár a zeneszerző három meseoperát is írt, halhatatlanná egyértelműen ez a műve tette. Az ötlet és a szöveg is testvérétől, Adelheid Wettétől származik: az opera magját a Grimm testvérek történetéből írt, gyermekeinek dedikált dalok adják.
A Wagner-rajongó szerző művét sokan a 19. századi operairodalom egyik csúcspontjának, sőt a posztwagneri romantika egyik legizgalmasabb darabjának tartják. A klasszikus történet kissé módosított változata 1893-as bemutatója óta járja diadalútját, igazán szerethetővé többek között népzenei ihletésű témái teszik. Jelentőségét jelzi, hogy weimari premierjén Richard Strauss, egy évvel későbbi hamburgi bemutatóján pedig Gustav Mahler vezényelte, aki bár a komponista mesterségbeli tudása előtt megemelte kalapját, az operát egyáltalán nem találta „meseszerűnek”.
Amerikában szintén fontos része a karácsonynak Gian Carlo Menotti Amahl és az éjszakai látogatók című tv-operája, ami világelső e műfajban. Ősbemutatója 1951. december 24-én volt az NBC televízió élő közvetítésében New Yorkból. Ma az egyik legtöbbször műsorra tűzött 20. századi opera a világon, melyet amatőr és hivatásos társulatok is szívesen játszanak.
„Ezt az operát gyerekeknek írtam, hiszen a saját gyerekkoromat próbálom visszahódítani benne. Olaszországban nőttem fel, ahol nem volt Mikulás. Gondolom, annyira lefoglalták az amerikai gyerekek, hogy az olaszokra már nem maradt ideje. A mi ajándékainkat épp ezért a háromkirályok hozták” – emlékszik vissza a zeneszerző, akinek ez a gyerekkori emlék, illetve egy New Yorkban kiállított Hieronymus Bosch-festmény, a Királyok imádása adta az ötletet, hogy az újszövetségi történetből írjon operát. Varázslatos mese kerekedett belőle az egész családnak, amely a premierje óta semmit sem veszített frissességéből.
Ha a matematika-tankönyv beszélni tudna…
Túl a sötét erdőn, a mézeskalács házikón és Betlehem városán nincs más dolgunk, mint teljesen szabadjára engedni a fantáziánkat. Mi történne, ha egyszer csak érteni kezdenénk a körülöttünk lévő állatokat és tárgyakat? Életre kelne a matematika-tankönyv, a számok, a tapétát díszítő pásztor és pásztorleány, az állóóra… és mindannyian nagyon dühösek lennének ránk. Ezzel a gondolattal játszik el Ravel A gyermek és a varázslat (1925) című egyfelvonásos operájában, amely csupa tánc: a teáskanna és a teáscsésze duettje foxtrott, a karosszékek tánca menüett – a zene néhol már a musical határát súrolja. Minden életre keltett tárgynak és lénynek kidolgozott énekszólama van.
Az eredeti történetet vers formájában írta meg a francia írónő, Colette még 1916-ban. A librettó gyorsan elkészült, ki is küldték az éppen Verdun mellett harcoló Ravelnek a frontra, de a csomag elkallódott, így a zeneszerző csak 1918-as leszerelése után kapta kézhez. A harcok után még sokáig lábadozott, így csak 1922-ben fogott hozzá a komponáláshoz, hogy aztán három évvel később hangos sikerrel mutassák be az operát Monte-Carlóban.
Gyerekhangok a gettóban
Egy másik szörnyű háború alakította Hans Krása Brundibár című operájának születését és első éveit. Csehország már német megszállás alatt volt, amikor 1942-ben először adták elő a zsidó származású cseh zeneszerző gyerekoperáját egy prágai fiúárvaházban. Az ebédlőben meglehetősen kevés volt a hely, ezért a zenekar csak egy zongorából, egy hegedűből és egy dobból állt. Kotta is csak egy volt, így a zongorakivonatból játszott mindhárom zenész és a karmester is.
A szellemes, könnyed, jól megjegyezhető dallamokból felépülő opera története a theresienstadti (terezíni) koncentrációs táborban folytatódott. Először egy láb nélküli zongorán játszottak, majd folyamatosan csempészték be a hangszereket. A táborban élénk művészeti élet folyt. Színház, kamarazene, nagyzenekar és operák váltották egymást, utóbbiak közül fényesen kiragyogott a Brundibár, amelyet ötvenötször adtak elő, nem számítva az ad hoc előadásokat a folyosókon, az udvar végében vagy a padláson.
A meseopera népszerűségének egyik titka, hogy a foglyok reményt meríthettek a történetben beteg édesanyjukért küzdő gyerekek gonosz felett aratott győzelméből. Nézőként mámorító lehetett elképzelniük, hogy a saját elnyomásuk, a fennálló politikai rendszer is megszűnhet egyszer. Egészen drámai, hogy az előadások énekesei és a zenészek attól függően cserélődtek, kit vittek el éppen Auschwitzba. A deportálások a gyerekeket is érintették: az itt fogva tartott ötezer gyermekből alig háromszáz élte meg a felszabadulást. Krása maga is az auschwitzi gázkamrában fejezte be életét 1944 októberében.
A sötét kéménytől a szivárványig
Benjamin Britten a műfaj 20. századi újrateremtőjeként több operát is írt az ifjúságnak, ezeket pedig zömében gyerekszereplőkkel képzelte el. A kis kéményseprő (1949) sem nyúl könnyű témához: a darab egy félárva, éhező kisfiúról szól, aki arra kényszerül, hogy reggeltől estig a kéménykürtőben dolgozzon kegyetlen munkaadója mellett. Az opera dickensi világa az 1800-as, 1900-as éveket idézi, amikor elfogadott, sőt mindennapos volt a gyerekmunka. Eric Crozier, az opera szövegírója William Blake The Chimney Sweeper (A kéményseprő) című verséhez nyúlt a librettó megalkotásakor. És bár a valóságban sokszor ért tragikus véget a kemény munkára kárhoztatott, áruba bocsátott gyerekek élete, Britten gondoskodik a happy endről: operájának főhőse, a kis Sam sikeresen megmenekül.
Az egyfelvonásos Noé bárkáját (1958) is kifejezetten amatőr előadóknak írta egy 15. századi misztériumjátékból merítve. A történet lehetővé tette, hogy többségében gyerekek adják elő, professzionális énekest csak Noé, a felesége és az Úr szerepe követelt meg. A 35 állatpárt egy nagy gyerekkórus keltette életre, a gyerekszereplők túlsúlya miatt pedig az eredeti koncepció szerint a zenekar is amatőr zenészekből állt, megerősítve néhány hivatásos muzsikussal. Különleges karaktert adnak az operának a kéziharangok, a jelzőkürtök, valamint a nagydobból, pergődobból, kisdobból, tamburinból, cintányérból és triangulumból álló ütőhangszeres szekció. És bár ahogy azt az ószövetségi történetből tudjuk, nem egyértelmű a szerencsés végkimenetel, az a bizonyos szivárvány végül itt is kifeszül az égboltra.
Tanulságos, szórakoztató és legtöbbször fülbemászó dallamokra építő meseoperák ma is születnek, de aki a kortársak közül talán a legtöbbet teszi a műfajért, az Jonathan Dove. Legnépszerűbb darabja a Pinokkió kalandjai (2007), de Az elvarázsolt disznó (2006), a Szörny a labirintusban (2015) és a Hackney-i krónikák (2001) is az egész családnak szól. És hogy miért fontos számára ez a misszió? A Bachtracknak adott interjújában így foglalta össze: „Izgalmas és nagyon inspiráló elképzelni, hogy a darab, amit írok, az első operaélmény egy gyerek számára. Ez rengeteg ötletet szül: meg akarom mutatni a fiataloknak azt a sok fantasztikus dolgot, amire az opera képes, szeretném, hogy hallják az elképesztő hangokat, amelyeket csak egy képzett énekes tud megmutatni, és fontos, hogy lássák, micsoda történetmesélő a zene. Egy ilyen feladat ugyanakkor a földön is tart: a tiszta, őszinte történetmesélés mindenek felett áll – nincs hely a puszta okoskodásnak.”