Sibelius, a nagy finn zeneszerző anyanyelve a svéd volt, mégis komponált egy karácsonyi dalt, amit családja körében finnül énekelt. Armas Maasalo a polgárháborúban is a zenének szentelte idejét, Cyrillus Kreek pedig az elnyomó cári rendszer alatt kezdett észt népdalok gyűjtésébe. Knut Nystedt az első norvég komponista volt, akit Grammy-díjra jelöltek, Tõnu Kaljuste pedig az első észt karnagy, aki megkapta az elismerést. Az Észt Filharmónia általa vezetett, világhírű kamarakórusa november 27-én egy számunkra ismeretlen világba kalauzol: észak-európai szerzők karácsonyi dalait éneklik a Müpa adventi koncertjén. Sorba vesszük Sibeliuson túl és Arvo Pärten innét, miben áll a titok!
Feleségem kedvéért finnül
A nyelvben és lélekben rokon északi nép neves zeneszerzője, Jean Sibelius műveit általában véve jól ismerjük. A konok tekintetű komponista egész dalciklust szentelt a karácsonynak; az ebben található, a világbékéért és a tehetősebbek és nincstelenek számára egyaránt meghitt ünnepért fohászkodó Karácsonyi dal azonban valódi kakukktojás. A zeneszerző az opus 1-es jelzésű, 1895 és 1913 között keletkezett ciklusának első négy szerzeményét eredetileg Zacharias Topelius svéd nyelvű verseire, az ötödiket pedig Vilkku Joukahainen finn nyelvű költeményére írta; ez utóbbi 1901-ben a Mikulás (Joulupukki) című újságban jelent meg. Sibelius svéd anyanyelvű volt, és bár fennománságához soha nem férhetett kétség, hazájának többségi nyelvét élete végéig nem sikerült jól elsajátítania. (Egyetlen fennmaradt rádióinterjújában, amelyet 1948-ban finnül adott, lassacskán és szűkszavúan válaszolt az Yleisradio riporterének kérdéseire.)
Sibeliusék karácsonyi összejövetelei Ainolában, a família Helsinki környéki birtokán hagyományosan a karácsonyi dalbokréta utolsó darabjának közös eléneklésével kezdődtek, amelyhez Sibelius szolgáltatta a zongorakíséretet, miközben a család svédül énekelt. A zeneszerző egyik lánya, Margareta visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a ciklus negyedik dalát, az észt kórus koncertjén is elhangzó, Ne adj csillogást, aranyat, tündöklést kezdetű szerzeményt ugyanakkor minden alkalommal Sibelius felesége kísérte a zongorán. A család szokásjoga úgy kívánta, hogy a zongorán közreműködő szülő anyanyelvén énekeljenek – ez azonban Aino Sibelius esetében nem a svéd, hanem a finn volt, ezért ez a dal (az öt közül egyedüliként) finnül szólalt meg. A mai napig szokás felhánytorgatni a komponistának a nyelvi hiányosságokat, ugyanakkor egyértelmű, hogy egyik finn anyanyelvű kortársának – főként Leevi Madetojára, illetve az 1918-ban egy hazafias szópárbajt követő lövésbe fiatalon belehalt Toivo Kuulára gondolunk – sem sikerült megfosztania őt a legnagyobb finn zeneszerzőnek járó képzeletbeli címtől. Érdekesség, hogy az anekdota forrásául szolgáló Margareta Sibeliust később feleségül vette Jussi Jalas karmester, aki az 1970-es években Budapesten az Állami Hangversenyzenekar élén apósa több művét is szalagra rögzítette; ezek a lemezek a brit Decca lemezkiadó jóvoltából jelentek meg.
Sibelius: Ne adj csillogást, aranyat, tündöklést Op. 1, No. 4 (finn nyelven)
Az Észt Filharmónia Kamarakórusa, vezényel Heikki Seppänen
Dőlhetnek a Romanovok, én dolgozom
Térjünk vissza a 19. század végi Finn Nagyhercegségbe, amelyet akkoriban a cári Oroszország uralt. 1885-ben Viipuriban (ma az oroszországi Viborg) jött világra Armas Maasalo, akinek életrajza meglepő tényeket rejt – szokatlansága tulajdonképpen abból fakad, hogy a Sibeliusnál húsz évvel fiatalabb zeneszerző és orgonista szorgalmasan végezte a feladatait akkor is, amikor a világ teljesen felfordult körülötte.
Az eredeti svéd családnevét (Masalin) 1905-ben finnesítő komponista a Helsinki Egyetem filozófia szakán végzett 1911-ben, miközben a Helsinki Filharmóniai Társaság zenekari iskoláját is látogatta. Európában javában dúlt az első világháború, amikor Maasalo 1915-ben átvette a Helsinki Nemzeti Lelkületű Fiatalok Vegyes Karának* vezetését, a rákövetkező évben pedig zenetanári állást kapott a Helsinki Líceumban. Mindemellett 1923 és 1951 között a Helsinki Egyházzenei Konzervatórium, 1951 és 1955 között pedig a Sibelius Akadémia egyházzenei tanszékének vezetőjeként tevékenykedett. Kórusvezetői tisztségét egészen 1949-ig viselte, pedagógusként és intézményigazgatóként közel négy évtizeden át dolgozott – egyidejűleg több helyen is. Megbízatásainak folytonossága arra enged következtetni, hogy munkával tölhette az orosz cári birodalom összeomlásának és a finn függetlenség kikiáltásának időszakát 1917-ben, az azt követő finn polgárháborút és I. Vejnő (Väinö I) kérészéletű királyságát 1918-ban, és akkor még nem is ejtettünk szót a második világháború Finnországot ért megpróbáltatásairól. A nagy világégés Karjala (Karélia) nagy részének – és benne az akkoriban negyedik legnagyobb finn városnak számító Viipurinak – Szovjetunióhoz csatolásával ért véget, ami a modern kori Európa egyik legjelentősebb méretű népvándorlását idézte elő.
* Az együttes ma Nemzeti Kórus (Kansallis-Kuoro) néven működik.
Maasalo: Karácsonyi harangok (finn nyelven)
Cathedralis Aboensis kórus, Turkui Filharmonikus Zenekar, a szólót énekli Karita Mattila, vezényel Pertti Pekkanen
A zeneszerző a vérzivataros esztendők idején is töretlenül komponált a finn evangélikus egyház részére, 1926 és 1958 között Helsinki (és egyben Finnország) legnagyobb kőtemploma, a Johanneksenkirkko orgonistája volt. Egyik legkomolyabb teljesítménye, hogy Taneli Kuusistóval és Aleksi Lehtonennel közösen megalkották a finn evangélikus egyház korálkönyvének 1938-as kiadását, amelyből közel fél évszázadon keresztül buzgalommal énekeltek a hívők. Maasalo kreatív ereje nagy részét feltehetően egész életében tanári hivatására és vezetői-szervezői megbízatásaira fordította, de mindezek dacára meglepően sokszínű zenei életművet hagyott hátra. Alkotói termésének gerincét a liturgikus célra komponált művek adják, ami mellett két zenekari ciklust, zongoraversenyt, orgona- és kórusműveket is köszönhetünk neki, no meg persze karácsonyi dalokat, amelyek közül a leghíresebbet, az 1914-ben megjelent Karácsonyi harangok című szerzeményt a tallinni kórus anyanyelvén fogja előadni a Müpa közönségének.
Fonográffal a független észt kultúráért
Maasalo kortársa volt az észt zeneszerző, Cyrillus Kreek, akinek 1889-es születése idején Észtország – gazdag múltja ellenére – az orosz birodalom csekély jelentőséggel bíró peremterületének számított. A cári kormányzat oroszosítási intézkedései komoly feszültségeket keltettek – a német nyelvű intézményeket, így a Tartui Egyetemet is kötelezték az orosz nyelvű oktatásra –, az 1905-ös orosz forradalom híre pedig tüntetéshullámmal söpört végig a Baltikumon. Akkoriban egyre többen kezdtek Észtországban kulturális gyökereik felkutatásába, ami nagy hatással volt az ifjú Kreekre is, aki Bartókkal és Kodállyal nagyjából egyidőben kezdett el érdeklődni az észt népzene iránt. 1911-ben fogott hozzá a haapsalui vallásos népénekek összegyűjtésébe, amihez magyar kollégáihoz hasonlóan Kreek is a kor technikai vívmányait használta: az észtek között elsőnek fonográfhengerre rögzítette népzenei gyűjtései egy részét. A mintegy hatezer tételből álló kollekció lejegyzése élethosszig tartó elfoglaltságot jelentett számára. Kreek e tevékenységét oly alapossággal végezte, hogy gyűjtése azóta a modern észt kórusrepertoár részévé vált, műveit manapság is előszeretettel adják elő. Komponált zenekarra, sőt citerára is, de legfontosabb instrumentuma mindvégig az emberi hang maradt. Legfőbb műve a Rekviem – amelynek szövege Mozart művének észt fordításán alapul –, azonban stílusának esszenciáját leginkább népzenei színezetű zsoltárletét-miniatűrjei képviselik; a Dávid zsoltárai című sorozat egy darabját a koncerten is hallani fogjuk. Illetve, ha már szót ejtettünk Kodályról: az ő ritkán elhangzó, kórusra és orgonára írt Laudes organija is felcsendül majd.
Kreek: Dávid zsoltárai No. 104 – Boldog az ember (észt nyelven)
Az Észt Filharmónia Kamarakórusa, vezényel Daniel Reuss
Az első norvég Grammy-jelölt
A 2014-ben egy híján százéves korában elhunyt norvég Knut Nystedt kilóg az eddig szóba került zeneszerzők sorából: szinte a kortársunk lehetne, továbbá nem valamely finnségi nyelvet beszélő nemzet alkotója. Ugyanakkor ő is a nemes egyszerűséggel északinak nevezett európai kulturális jelenséget és szellemiséget képviseli, és róla már azt is bátran állíthatjuk: skandináv. Nystedt az egyik legjelentősebb 20. századi amerikai zeneszerzőnél, Aaron Coplandnél pallérozta tudását, majd 1946-tól kezdve a norvég fővárosban található Torshov templomának orgonistája volt közel négy évtizeden át, mialatt kórusvezetést is tanított az Oslói Egyetemen. Alapítója és vezetője volt a Norvég Szólisták Kórusának és a Schola Cantorumnak. Az Ensemble 96 által kiadott 2005-ös Halhatatlan Nystedt az első norvég lemez volt, amit Grammy-díjra jelöltek, Nystedt pedig az első norvég zeneszerző, akit felterjesztettek a díjra. Ha ezt végül nem is kapta meg, kárpótolhatták érte a korábban neki odaítélt norvég elismerések, mások mellett a Szent Olaf rend lovagi (1966) és parancsnoki (2002) címe, valamint a Spellemann-díj (1978).
Nystedt: Halhatatlan Bach
A Norvég Szólisták Kórusa, Ensemble Allegria, vezényel Grete Pedersen
Nystedt legkorábbi zenei emlékei a családja életében meghatározó keresztény vallásosságból és a komolyzene szeretetéből fakadtak, így nem csoda, hogy legjelentősebb, kórusra és szóló énekhangra írt szerzeményei is bibliai szövegekre és egyéb mitológiai témákra épülnek. Palestrina és a gregorián zsoltárok is komoly hatással voltak rá; ebben tulajdonképpen szorosan kötődik olyan ma élő zeneszerzőkhöz, mint Philip Glass, Arvo Pärt és Steve Reich, akik szintén a régmúlt korok zenéivel éreznek rokonságot, és jobbára lehunyt szemmel tekintenek a 19. század nagy romantikusaira. A koncertre Halhatatlan Bach című, éteri hangzású remekművét válogatta be a tallinni kórus: ez az alkotás Johann Sebastian Bach egyik vallásos dalának kezdősorán alapul, akinek alkotói ereje szintén a gregoriánból szerezte ősenergiáját.
Borítókép: Jean Sibelius derűs pillanata järvenpääi birtokán (1939)