Radetzky-induló, Kék Duna-keringő vagy A négy évszak? Van ötletünk, milyen zenei aláfestéssel tekintsenek céltudatosan és optimistán a jövőbe.
Az ember egy bizonyos életkor felett megérik rá, hogy magánál és eszméleténél legyen újév reggelén is. Amikor végre rájön – leghamarabb huszonöt-harmincöt között –, hogy az év első napját másnaposság, fejfájás és kóros fáradtság nélkül is eltöltheti, rögtön felmerül az igény, hogy hallgasson zenét is: lehetőleg valami olyasmit, amit szeret, ami felemeli a szívét és a lelkét; kevésbé patetikusan fogalmazva, kiegyensúlyozottságot, a „tiszta lap”-érzését adja.
Ha újév és komolyzene, akkor rögtön a bécsi újévi koncert juthat eszünkbe, amely valóságos intézménye az osztrák fővárosnak. Ha lazák vagyunk, akkor 1838 óta: a császári rezidencián, a Hofburgban ugyanis ekkor adták az első újévi koncertet. Ez azonban nem az, amit a Bécsi Filharmonikusoktól hallunk: ők az idősebb és az ifjabb Johann Strauss keringőit és polkáit játsszák újév reggelén, és a tradícióra az sem tud túl nagy árnyékot vetni, hogy a legelső rendezvénnyel kapcsolatban tényleg nincs mivel dicsekedni. Azt ugyanis 1939-ben, a II. világháború kitörése után négy hónappal rendezték meg először, Adolf Hitler kezdeményezésére – ez volt az egyetlen, ami valójában szilveszter reggelén hangzott el, bevételeit pedig a téli háború finanszírozására fordították. A Kék Duna-keringő, mindenki kedvence, Kubrick legendás képsorainak kísérője csak 1945-ben hangzott el először, s bár a háború végeztével mind a filharmonikusoknak, mind karmesterüknek, Clemens Kraussnak nehéz feladatot jelentett a dicstelen évekkel való szembenézés, az újévi koncert tradíciója nem halt el. Sőt! Nagy elismerésnek számít, hogy ki vezényli a bécsi együttest, újabban ugyanis évente adják egymásnak a kilincset pálcát a dirigensek. Idén az osztrák Franz Welser-Möst kapta a megtisztelő feladatot.
Az angolszász kultúrának is megvannak a maga hagyományai. A magyar olvasónak talán nem mond semmit, de biztosan száz és ezer filmben hallotta már az Auld Lang Syne című skót dalt. Szerzőjét nem ismerjük, a szöveget Robert Burns költőnek tulajdonítják, népszerűségét pedig Guy Lombardo kanadai énekesnek köszönheti, aki 1929-ben először vette programjára hagyományos szilveszteri rádióműsorában. Nos, a dal szerinte is giccses és ciki volt, de tradíciót teremtett: azóta is az óév utolsó és az új év első napjának kísérőzenéje. Kerüljön ide most – ne az eredeti verzió, hanem Ernest Tomlinson fantáziája, amelyben persze az Auld Lang Syne is megjelenik, nyomokban pedig még vagy 150 népszerű dal.
A világ nagyvárosai ezen a napon is kínálnak koncerteket. Párizsban, Madridban, Londonban vagy Rómában visszatérő sláger ilyenkor is A négy évszak Vivalditól, ahogy a spirituálékoncertek, Chopin, Mozart vagy Beethoven Kilencedik szimfóniája. Akárhogy nézegeti az ember a klasszikus zenei programkínálatot széles e földön, a Müpa immár hagyományosnak mondható újévi koncertje különlegesnek tűnik. Fischer Ádám vezetésével rendszerint Joseph Haydn két oratóriuma közül szokott elhangozni egy: vagy a világ keletkezéstörténetét megéneklő Teremtés, vagy a szellem világosságát, a természet sokféleségét és megújhodását hirdető Évszakok. Idén ez utóbbit adja elő a Düsseldorfi Szimfonikus Zenekar, a Magyar Rádió Énekkara, valamint három énekszólista: Baráth Emőke, Uwe Stickert és Sebestyén Miklós.
Haydn élete alkonyán, 1801-ben komponálta Az évszakokat, főként A teremtés sikerén felbuzdulva. A librettó, amelyet a kor népszerű pasztorálköltője, James Thomson szövegeiből Gottfried van Swieten báró állított össze, nem tetszett neki különösebben, a téma viszont annál inkább: az édenkerti, idealisztikus élet zenei portréja és az egyszerű emberek felmagasztalása jól illett a derűs, felvilágosult eszméket valló, idősödő szerzőhöz. Az oratóriumban ugyanis az évszakok váltakozásával, a természettel együtt élő parasztok jelennek meg, akik örülnek a napsütésnek, a reggeli harmatnak, a szellőnek és a föld javainak – hálával gondolnak arra, hogy élhetnek és gazdálkodhatnak. De ne higgyük, hogy Haydn pusztán a gazdálkodó örömeiről beszél ebben a műben! A zeneszerző kora embere volt, aki élénken érdeklődött a filozófia iránt is, és ez az érdeklődés tükröződik Simon, a földműves karakterében, aki az utolsó szakaszban – egy kicsit A varázsfuvola Sarastrójához hasonlóan, humanista értékeket közvetítve – azt énekli: ha minden elmúlik, elvirágzik az élet és megöregszik az ember, „csak az erény marad” – és ez az erény egyszerre jelenti a természet rendjét, az emberi élet rendjét és az erkölcsöt, ahogy ezek a felvilágosult ember képzeletében is egyet jelentettek. Az utolsó kórustételben egy négyszólamú fúgát hallunk, majd a diadalmas befejezést csillogó rézfúvósfanfárokkal. Talán felesleges hangsúlyozni, hogy ránk fér egy kis drukk az év első napján.
