Narancskertek, szerelmes libikókák – nyári könyvajánló

Narancskertek, szerelmes libikókák – nyári könyvajánló

Narancskertek, szerelmes libikókák – nyári könyvajánló

Lehet-e a szerelemről klisék nélkül, mégis ismerősen mesélni? Lehet-e szívvel gondolkozni? Lehet-e őszinte a kacagás egy pusztító lágerben? Nyári könyvajánlónk közelebb visz a válaszokhoz.

greg-rosenke-7bgm-_sn09c-unsplash.jpgPhoto by Greg Rosenke on Unsplash

Márai Sándor: Itália életérzés

„Amalfiban. Vasárnap, súlyos fény, aranyfényű selyemlepel a tengeren, az öblön a domboldalon. A narancskertek organtin takaró alatt. A katedrálisban mise.” Néhány mondat, és máris Olaszországban érezzük magunkat. Márai imádta ezt a tájat fiatal utazóként, kényszerű kivándorlása idején és tizenöt éves amerikai emigrációjából visszatérve is. Szerette kulturális-szellemi gazdagságát, szépségét, otthonosságát. Naplóbejegyzésekből, regény- és levélrészletekből, tanulmányokból és képekből áll össze az általa ábrázolt itáliai életérzés, amelyhez nagyon könnyen kapcsolódhat az olvasó. Nápoly és Salerno, Amalfi és Formio, Positano és Castellammare… Nápoly Márai szerint a legemberségesebb helyek egyike, az európai kultúra bölcsője, Salerno a „rideg és légkör nélküli” New York után öregkori menedék, megnyugvás. A táj, a tenger és az emberek alkotóműhellyé varázsolták számára ezt az országot. Ahogy írja: „Milyen okos ez a nép, milyen szelíd! Hangosan beszélnek, de csendesen, a szívükkel gondolkoznak. Az olaszok nagysága az, hogy jóindulatúak.”

Oravecz Imre: 1972. szeptember

„Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenféle kényszertől, még attól is, melynek önként vetem alá magam. Ez a mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként. Csak később értettem meg, mire való ez a szokatlan, mondhatni, obskúrus foglalatosság, mi az értelme. És mikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát (azzal írok), és mind gyakrabban öntöttem ki magamból, ami fojtogatott, ami kikívánkozott belőlem” – írja az 1972. szeptember előszavában Oravecz Imre. A pályája egyik csúcsát jelentő kötetben 92 utánozhatatlan prózaverset írt a szerelemről. Vakító lángolás, szétdobált ruhadarabok, házasságok, titkok, csalódások, remények, kiszolgáltatottság, szakítások – lendülettel, természetességgel és nyílt őszinteséggel elbeszélve. Fájóan ismerős, felemel, elhajít, emlékezésre késztet – felültet a szerelem szépséges libikókájára.
A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával életműve legfontosabb állomásait megidézve találkozhatunk a Literárium Extra előadásán. 

Fotó: Szabó Réka/Index

Visky András: Kitelepítés

Visky András kétéves sem volt, amikor 1956 után református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték, őt pedig az édesanyjával és hat testvérével együtt kitelepítették a romániai gulágra. Csaknem hét év telt el, mire az osztrák–magyar család minden tagja kiszabadult a fogságból és újra együtt lehettek. A munkatábor brutális hétköznapjait a legkisebb gyerek nézőpontjából ismerhetjük meg, a regény keretét pedig a véletlenül náluk hagyott családi Bibliából naponta felolvasott történetek adják. A Kitelepítés mégsem lágerregény, hanem egy megrendítő erejű és szépségű irodalmi mű, amely a borzalmak ellenére is tele van humorral és derűvel. Bár kifejezetten szörnyű dolgok történtek velük, az édesanya szenvedései és kétségbeesett erőfeszítései pedig felfoghatatlanok, Visky mégis boldog történetet akart írni. „Az otthon – mint a szabadság boldogsága – egy sötét diktatúra idején sem biztos, hogy elvehető, mert a lelkedben magaddal viheted”fogalmazott korábban az Indexnek adott interjújában. Visky édesapjának is egyetlen receptje volt a nehézségek túlélésére: a hit és a humor.
Aki már olvasta a könyvet, azért jöjjön el a decemberi Literárium estre, aki még nem, azért: minden valószínűség szerint feledhetetlen élménynek lesz részese.

Pilinszky János: Önéletrajzaim

„Életbevágóan szükségem van a versre, de most regényt írok. […] Milyen könyv lesz ez? Megpróbálok alászállni a poklokba. Tehát mindenki leszek. Egy őrült lány – aki valahogy úgy elmeháborodott, mint a görög tragédiák hősei, tehát nem klinikailag – mondja el a történetét. […] Furcsa könyv lesz.” – mesélte Pilinszky egy interjúban Nádor Tamásnak 1980-ban. „És ez nem is az én önéletrajzom, hanem a figyelem önéletrajza. Egy ötéves kislányé, egy filozófusé, egy fiatal prostituálté, egy apácáé. És ez mind én vagyok.” Pilinszky úgy írt önéletrajzot, hogy az szinte minden elemében eltér a megszokottól – nem arról mesél, ami megtörtént vele, hanem arról, amit észrevett élete során. Izgalmas prózai kísérlet tele költészettel. Regénye befejezetlenül maradt, de így is érdemes belekóstolni ebben a töredékes, sokszor zavarba ejtő családi történetbe, amely – ahogy a Könyves Magazin kritikájában olvashatjuk, akkora teret ad a képzeletnek és a gondolatoknak, hogy olykor már a hallucináció határát súrolja.

anna-hamilton-e5imvsjz1da-unsplash.jpgPhoto by Anna Hamilton on Unsplash

Csoóri Sándor: Párbeszéd, sötétben

QJÚB – a kocka kibontása címmel rendezett irodalmi-koncertszínházi estet Pilinszky János és Csoóri Sándor szövegeiből Vecsei H. Miklós, melyet októberben a Müpa közönsége is láthat. A produkciónak előzménye is van: a Párbeszéd, sötétben című előadás során Vecsei H. és csapata az eltávolodás és uniformizálódás ellen keresett szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat – akkor tisztán Csoóri szövegeiből építkezve. Az előadás szövegéből könyv is készült, amely a Poket automatákból akár meg is vásárolható. És hogy miért érdemes alámerülni a költő világába? Orbán Ottó költő válaszol: „Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit, nekünk, sorsa közeli tanúinak vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta, a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.”

Irány a nyár!

Irány a nyár!

Irány a nyár!

Június 23-án nálunk is hivatalosan beköszöntött a nyári szünet, és – enyhe képzavarral élve – az épület megkezdi téli álmát. Az előcsarnokokban a nyüzsgő tömeg zsivaját a csiszológép hangja váltja, a széksorok védőtakaró alá rejtőznek, a színpadokra pedig a művészek helyett a szorgos karbantartó kollégák lépnek majd.

bartok_tavasz_2021_023_c_posztos_janos_mupa.jpgSzeptemberben találkozunk! Fotó: Posztós János, Müpa

Míg a külső szemlélő számára elcsöndesedik az épület, bent egy másfajta munka kezdődik ilyenkor: a termekben serényen folynak a felújítási munkák, amelyekre az évad közben nincs lehetőség, míg a színfalak mögött a kollégák már a következő évad előadásainak megszervezésén dolgoznak. És bár szeptemberig zárva marad a ház, a nyári napokon sem kell teljesen nélkülöznie a Müpa-élményt: a Müpa Blogon továbbra is számos könnyed olvasnivalóval és tematikus Spotify-listával készülünk. Elsőként mindjárt itt egy dalválogatás a nyaralás kezdetére, a pihenés felé vezető, véget nem érőnek tűnő sztrádákra. Ablakot le, hangerőt fel!

Iréne és Brünnhilde

Iréne és Brünnhilde

Iréne és Brünnhilde

Iréne Theorin Brünnhildeként kétszer is színpadra lép a Budapesti Wagner-napokon – A walkürben és Az istenek alkonyában bizonyítja, hogy igaz a New York Times megállapítása: „született színésznő”. Ezen kívül azt is, hogy erőteljes, ugyanakkor bársonyos drámai szopránja a szerep felkent interpretátorává avatta az utóbbi évtizedekben.

irene_theorin_c_chris_gloag_0b4a9416_1.jpgFotó: © Chris Gloag

Lehet-e szebb születésnapi ajándék egy Wagner-énekesnő számára annál, mint hogy az adott napon (és előtte két nappal) Brünnhildét énekeljen?

Nagyon nagy öröm ez számomra még akkor is, ha tudom, hogy hiányozni fog a családom. Szeretem a Budapesti Wagner-napokat, és büszke vagyok arra, hogy visszahívnak. Néhány éve szintén a születésnapomra esett az egyik Brünnhilde-alakítás a Müpában, és sosem felejtem el az öltözőmet elborító virágtengert, az engem énekkel üdvözlőket, és a sorban érkező gratulálókat. Az akkor készült képek láttán ma is elérzékenyülök… Most is ezt a feladatot tekintem a fő születésnapi ajándéknak: ha három Brünnhildét már nem is vállalok egy Ringen belül, de az apja akaratával szembeszegülő walkür-Brünnhilde még nem kiteljesedett figurája után a hőssé vált Siegfriedtől méltósággal búcsúzó szerelmest is eljátszani – és az utóbbit éppen a születésnapomon – a legnemesebb ajándék.

Felsorolni is nehéz, hány helyszínen öltötte már magára ezt a jelmezt a világ megannyi operaházában és fesztiválján. Ilyen előzmények után még mindig akkora örömöt szerez a szerep, mint amikor elkezdett vele foglalkozni?

Kezdetben minden új volt számomra. Állandóan tanulnom kellett a különböző szerepeket, meg kellett ismernem a pályatársakat, karmestereket, helyszíneket, rendezőket… Eleinte elénekeltem a Ring mindhárom Brünnhildéjét, ami nagyon kimerítő. Később megtanultam, hogy vagy A walkür, vagy a Siegfried. A Siegfried Brünnhilde-figuráját kereknek, lezártnak éreztem, utána nem maradt bennem hiányérzet. A walkür esetében ez nem így volt; így alakult ki aztán az az elképzelésem, hogy ezután még el kell énekelnem Az istenek alkonyát. Így már elég gazdagnak és teljesnek éreztem a figurát. Mára minden produkcióban kicsit újra tudom formálni a szerepet, amely így nem válik merevvé.

_mg_6929.JPGAz Istenek alkonyában 2014. júniusában © Posztós János, Müpa

És itt a felfedezés öröme is: milyen lesz a színpad, a rendezés, a karmester, a kollégák…. Egy újabb előadás még akkor is várakozással tölt el, ha történetesen – mint például a Müpában – a legtöbb tényező ismerős a számomra. Vajon kik lesznek most a partnerek? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Mindez valamennyire az én helyzetemet is meghatározza. Mindenki változik az idők során, érhetik az embert meglepetések. Ők is részesei voltak különböző produkcióknak, találkoztak új partnerekkel, új szerepekkel. Vajon mit hoztak magukkal, ami miatt mások lesznek, mint a legutóbbi találkozásunkkor? Olyan ez, mint a pingpong. Sosem tudom, mikor fogok pontot nyerni, vagy éppen veszíteni. Most végre oda tudok figyelni minden rezdülésre, amit évekig hiányoltam, amíg bele nem rázódtam a Ringbe.

Eleinte az ijedség volt a legmeghatározóbb érzés, aztán fokozatosan elmúlt, és mára a várakozás jellemző: vajon milyen új elemmel, új gesztussal tudom megtölteni az alakot? Átlátom, átérzem az egész szerepet, boldoggá tesz, hogy újra énekelhetem. Most is, ahogy belegondolok, igazi örömöt érzek az előadások miatt. Újra átnézem a kottát, mindig van benne újdonság. Nyugodtan tudok készülni magából a figurából, hiszen a zene birtokában vagyok. Ez maga a hőn áhított szabadság érzése.

Egy-egy felkérés kapcsán meg szokta kérdezni, hogy kik lesznek a partnerek? Volt olyan, akivel nem volt hajlandó fellépni? Egyáltalán – megengedhet magának ilyesmit az ember?

Még senkit sem utasítottam el. Már csak azért sem, mert különböző – más-más képzést, országot, környezetet, kultúrát maguk mögött tudó – emberekkel együtt dolgozni olyan, mint különböző tanulmányokat folytatni. Ezek inkább apróságok, amelyek éppen abban nevelnek, fejlesztenek engem is, hogy a különböző partnerekkel a különböző rendezésekben, a különböző karmestereknek meg tudjak felelni. Így lehet elérni, hogy ők is figyeljenek rám, vegyék észre, ha valamit másképpen szeretnék, ha többet szeretnék – egyszóval így tud kialakulni egy olyan kölcsönösség, amely nagyon jót tesz a munkának. Ezért is szeretem, hogy nagyon különböző művészekkel kerülök össze minden Brünnhilde-alakítás során. Meg sem kérdezem tehát, kik lesznek a partnerek. Kivéve, ha beugrásról van szó. Akkor nincs helye a véletlennek. Fontos tudni, ki lesz a karmester, ki Wotan, ki Siegfried – tisztában kell lennem azzal, ami várható. Ilyenkor nem kockáztathatok, tudnom kell, kikkel lépek színpadra.

2017-2018_tavasz_170618_wagner_az_istenek_alkonya_rpt_net_mupa_18_rpt_wagner_istenek_alkonya_2017.jpg2017-ben Az istenek alkonyában @ Réthely-Prikkel Tamás, Müpa

Nemcsak Wagner-énekesként, de számos más szerepben is nagy sikereket aratott. Meg kell gondolnia, hogy egy Ring-produkció előtt mennyi idővel és milyen szerepeket vállal?

Kényes kérdés, mert minden azon múlik, hogy csak az énekelni való más, vagy a rendezés is. És hogy hány próba lesz az előadás előtt. A bécsi Staatsoperben például nincs hosszú próbaidőszak. Épphogy elég egy biztonságos produkcióhoz. Teljesen új rendezés esetén viszont mindennel meg kell ismerkedni: a technikával, a karmesterrel, a zenekarral. Olyankor hosszabb próbaidőszak szükséges.

A Brünnhilde-szerepek nemcsak vokálisan, de mentálisan és érzelmileg is nagyon igénybe veszik az énekest. Mennyire tudatosan készül arra, hogy semmi ne befolyásolja a szereppel való azonosulását?

Tudatosan és türelemmel felvértezve. Néhol a Ring minden epizódjában más a Brünnhilde-kosztüm. Gyakran ez kilenc-tíz öltözetet jelent – csak a ruhapróbákhoz teljes munkaidő kell. Ehhez jön hozzá a haj, a smink, a világítás. És akkor még egyetlen hangot sem énekeltem! Minden színpadi helyzetet ki kell próbálni: hogyan térdelek le, hogyan lógok a tetőn adott esetben. Ilyenkor nincs utazgatás, ide-odarepülés a próbaidőszak alatt.

Gondolkozott már azon, mihez kezd majd, ha már nem énekelhet több Brünnhildét, Izoldát, Elektrát és más szerepeket?

Nagyon-nagyon szomorú leszek – de hát tudom, hogy ez a pálya nem tart örökké. Ilyen a hang természete: változik a korral, és nem minden tekintetben kedvező irányban. Ha majd nem dolgozom ennyit, szeretném átépíteni a házamat. Nagy a belső tere, hat és fél méter magas. Úgy szól benne az énekhang, mintha templomban lennénk. Szeretnék itt tanítani. Egy részét már át is alakítottam a járvány alatt. Még vendégszobákat is kialakítottam, hogy szükség esetén itt alhassanak, akik eljönnek. És amikor éppen nem énekelnek, kimehessenek a szabadba: egy tó partján áll a ház, ahol kiválóan lehet horgászni. Egy kis second hand kereskedést is szeretnék nyitni, amelyben apró dolgokat – dísztárgyakat, használati eszközöket, üvegeket, ékszereket – árulnék. Az egyik kiszemelt beszerzési helyem éppen a csodálatos Budapesten van.

 

Tóth Anna

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023. május-júniusi számában jelent meg.

 

Vidd magaddal a Wagner-élményt!

Vidd magaddal a Wagner-élményt!

Vidd magaddal a Wagner-élményt!

Az idei év sem múlhat el  Budapesti Wagner-napok nélkül! A 2022/23-as évad sokak által legjobban várt eseményén újra elérhetőek lesznek a méltán népszerű wagneres ajándéktárgyak: visszatér a a New York Times kritikusának méltató soraival díszített, bestseller női és férfi póló, ismét lesz elegáns Wagner-legyező a forró nyári napok enyhítésére és újra elérhető lesz a lezser Wagner-hátizsák is! A korábban megismert kézműves Wagner-sörök ezúttal négy vadonatúj, Ring-karakter inspirálta ízben lesznek kóstolhatóak, és ismét kapható lesz A nibelung gyűrűje technikailag felújított, 2019-es változatának HD minőségű felvétele is.

345024361_225901760158907_806949780723919760_n.jpg

A négy DVD-t tartalmazó exkluzív kiadvány a Müpa+ kártya felmutatásával 7% árelőnnyel vásárolható meg, valamint 10% kedvezményt biztosítunk a Müpa+ hűségprogram tagjainak a női és férfi póló, hátizsák és legyező árából.

polo_kozeli_v1.jpg
Női és férfi póló a New York Times kritikájából (George Loomis, 2013) vett idézettel: „Elfogytak a jegyek Bayreuthba? Budapesten is van Wagner-fesztivál!”

noi_polo.jpg
(A farkasálarc a Ring-produkció jelmeztárából származik.)

wagner23-merch-facebook-1080x1080px.jpgBudapesti Wagner-napok ajándéktárgyakat keresd a földszinti Vince könyvesboltban!

 

wagner23-sor-twitter-1200x675px.jpg
A Szent András Sörfőzde Ring-karakterek inspirálta kézműves sörei idén négy új ízben, üveges és csapolt verzióban (Hagen, Brünnhilde) is kóstolhatóak lesznek. Sőt, díszdobozban akár mind a négy karaktert haza is viheted!

Alberich: kétféle valódi gyümölcsöt is tartalmazó - meggy, szilva -, markáns ízű stout
Brünnhilde: valódi sárgabarackkal és bazsalikommal ízesített, kellemesen fűszeres, markánsan komlózott New England IPA
Hagen: magas extrakttartalmú, erős komlózottságú imperial pilsner
Siegmund: szűretlen bajor búzasör, citrusos jegyekkel és banános, gyümölcsös aromával


wagner23-dvd-twitter-1200x675px.jpg
A nibelung gyűrűje technikailag felújított változatának 2019-es felvétele, HD minőségben, négy DVD-t tartalmazó kiadványban

„Beleborzongtunk, amikor felkért minket a Müpa”

„Beleborzongtunk, amikor felkért minket a Müpa”

„Beleborzongtunk, amikor felkért minket a Müpa”

A 4S Street két tagjával, Alin Nicutával és Fülöp Loránddal beszélgettünk

Csupa lélek, alázat, őszinteség az erdélyi 4S Street zenekar. Dalaikban a szomorkás hangulat és a pozitivitás izgalmas egyértelműséggel keveredik. Június 9-én különleges koncertet adnak a Müpában, ahol most először fúvósok és vonósok kísérik majd őket. Erről is beszélgettünk a csapat két tagjával, Alin Nicutával és Fülöp Loránddal. 

4s_street-2.jpg

Öt év van már a 4S Street mögött. Nyilván egy folyamatról van szó, rengeteg mérföldkővel, állomással, amikről egyenként is lehetne beszélgetni, de kíváncsi vagyok, hogy ha visszagondoltok az elmúlt időszakra, az összességében milyen hangulatot, érzést hoz elő?

Alin Nicuta: Három szóval tudnám megragadni az utazásunk lényegét: munka, ambíció és kitartás. Mindig fokozatosan haladtunk, voltak rövid, közép- és hosszú távú céljaink. Napról napra fejlődünk, nem csak zeneileg, de emberileg is. Ez fontos, mert így tudjuk jól szolgálni a közönségünket, idővel talán példává válni számukra. Mindig nagyon tudatosan dolgoztunk, így amit el szerettük volna érni, azt el is értük. Persze ehhez kellett a szerencse vagy a Jóisten támogatása is.

Fülöp Loránd: A legmélyebb ponttól a legmagasabbig mindent megéltünk ez alatt az öt év alatt. Gondolok itt a pandémiás nehéz időszaktól az első teltházas koncertünkig, vagy épp a Fonogram és Petőfi Zenei Díjakra. A két szélsőség között gyakorlatilag mindenben volt már részünk.

 Ebből gondolom, sokat lehetett tanulni.

F.L.: Az benne a legjobb, hogy amit a zenekartól kapunk, azt az élet más területein is tudjuk hasznosítani. Rengeteg mindenre megtanít ez a fajta létezés: elfogadásra, az egymáshoz való viszonyulásra, kompromisszumokra. Arra, hogy nem mindig az van, amit én akarok, figyelembe kell venni mások hangulatát is, a különböző értékrendeket.

Erre rá is akartam kérdezni. Öten vagytok, öt férfi... Valamiért mégis azt gondolom – olvasva a nyilatkozataitokat, és hallgatva azt, amiben hisztek, ami hajt titeket ­–, hogy nincsenek súrlódások. Mennyire valós az elképzelésem?    

A.N.: Vannak vitáink, de én azt gondolom, hogy anélkül nehezen megy előre bármi is. Itt mindenki jót akar, de közben nem a saját igazát erőlteti, hanem maximum másképp akarja azt a jót. Rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de mindig konszenzusra jutunk. Ezek a konstruktív viták viszik előre a zenekart. Ha mindenben egyetértenénk, lehet, hogy többször hibáztunk volna. Így viszont öt szemszögből vizsgáljuk meg a döntéseket. Egyenrangúak vagyunk, nálunk nem létezett soha zenekarvezető, maga a fogalom is idegen számunkra.

Ez abban a zenei vegyületben is megmutatkozik, amit együtt hoztok létre? Mindenki beleteszi saját magát, amiből aztán kijön valami igazán egyedi?

F.L.: Öten öt különböző zenei környezetben szocializálódtunk. A fontos inspirációk, amik miatt beleszerettünk ebbe az egészbe, teljesen különbözőek. Viszont pont ettől színes a 4S Street világa. Teljesen más elvárásokkal indulunk neki egy készülő albumnak, más ötleteket hozunk, és ebből születik meg a végeredmény. Alapvetően nincs közöttünk főnök, aki minden mondat végére pontot tesz, de mindig tudjuk, az adott helyzet kinek a terepe, ki kell, hogy magához vegye az irányítást. A Müpa-koncertnél nem is volt kérdés, hogy Mihály Csaba, a billentyűsünk lesz ez a személy, hiszen ő konzervatóriumot végzett. Ezen a koncerten pedig fúvósok és vonósok egészítik ki a csapatunkat. Az első pillanattól kezdve szabadkezet adtunk Csabának, amellett, hogy természetesen mi is hozzátesszük a meglátásainkat a fellépéshez.

Fentiek alapján valóban egy jó kis személyiségfejlődés is volt számotokra ez az út. Kíváncsi vagyok, mit hoztatok magatokkal öt évvel ezelőttről vagy akár még korábbról, a gyerekkorból, Gyergyószentmiklósról. A Mesélek a bornak című dalotok egyik fontos sora így szól: „ha az ember messze menne, el ne feledje a házát, merre tart és honnan érkezett”. Mit tudtatok mélyről, lélekből beletenni a zenekarba?

A.N.: Bennem teljesen átértékelődtek az utóbbi időben ennek a dalnak a sorai. Román vidéken születtem, Gyergyószéken nevelkedtem. A haza fogalma mindig is azt a hidegrázós érzést jelentette számomra, amikor megérkeztem egy olyan helyre, amihez lelkileg is kötődöm. Viszont nemrég arra jöttem rá, hogy a haza jelentheti azt is: soha ne felejtsem el, ki vagyok. Mindig legyen erőm, lehetőségem lelkileg is hazatérni önmagamhoz, akármilyen külső hatás ér.

F.L.: Sokszor éreztem azt, hogy más zenekarokhoz képest mi zárkózottabbak vagyunk. Gyerekkorban nem egy nagyvárosban éltünk, ahol folyamatosan idegen arcok jöttek szembe. Én szűkebb körben nőttem fel, kis baráti társasággal, kevés rokonnal. A mai napig azokhoz kötődöm leginkább, akikkel a gyermekéveimet együtt töltöttem. A zenekar is sok esetben összezár, számíthatunk egymásra. Ennek tudom be azt is, hogy nálunk nincsenek tagcserék, és egy másik zenekarral felvett koprodukció is csak távoli gondolat egyelőre.

Hasonlót fogalmaztam meg magamban korábbi interjúitok alapján. Nem az arcoskodó, látványos magabiztosság ordít rólatok, mint sokakról, hanem az alázat, a visszafogott, csendes profizmus. Hogy csapódik le mindez az egyébként kemény zeneiparban?

A.N.: Az első pillanattól fogva úgy létezünk, hogy nem akarunk senkit meggyőzni arról: mi vagyunk a legjobbak. Tiszteljük a zenét, mert szeretünk vele foglalkozni. El se tudjuk képzelni, hogy más életünk legyen. Először magunknak akarunk bizonyítani, és csak azután a világnak. Azariah fogalmazta ezt meg nagyon szépen nemrég. Azt mondta, hogy ő genetikailag képtelen az elszállásra. Le a kalappal, nagyon jó megfogalmazás! Ez ránk is igaz szerintem.

F.L.: Egyre ritkább és egyre fontosabb a hitelesség a zeneiparban és az életben is. 

A dalaitokat hallgatva azt érzem, hogy mindegyik nagyon életigenlő, még a melankolikusabb, mélyebb számok is át vannak itatva valamiféle napfényes pozitivitással...

A.N.: Stúdiózás közben mondtam múltkor a srácoknak, hogy nekem a pozitívan nyomasztó leírás nagyon tetszik magunkra. A magyar embernek mindig jelen van az életében a keserű-édes párhuzam. A mi zenénk is picit melankolikus, szomorkás, de mégis pozitív. Ez egyfajta hitelesség részünkről, ami nem is feltétlen tudatos. Idővel tudtuk egyáltalán megmagyarázni, hogy hogyan is lehet a stílusunkat leírni. Nemsokára kijön az új dalunk, ennek a verzéjében például a halált emlegetjük, a refrén mégis az örök boldogságról szól.

A mostani koncerten is játsszátok már? Ez az egyik ígért meglepetés?

A.N.: Igen! Emellett lesz egy pontja a koncertnek, amit személy szerint nagyon várok. Az lesz az egyik legfontosabb pillanat az este folyamán. Remélem, úgy alakul, ahogy elképzeltem, és ha igen, akkor az egy csoda lesz! Akkor bőgni fogok...

F.L.: Csak utána énekelni kell, úgyhogy inkább ne bőgj! 

A.N.: Jó... Mondjuk már megszoktam, mert amikor a Mesélek a bornak megy, szinte minden koncerten rám kell szólni, hogy nyugi... 

F.L.: Idő kellett nekünk is, hogy érzelmileg megszokjuk azt a dalt.

 A.N.: Ha a fater ott van a közönségben, akkor végem... De jó dolog sírni, nem bánom.

Meséljetek még a koncertről! Mit jelent számotokra, hogy a Müpában léptek fel, és mire számíthat a közönség? 

A.N.: A zenekar megalakulása óta nagy álmunk volt a Müpa. Azóta nézegetjük vágyakozva az épületet. Azt pedig, hogy már három hónappal a koncert előtt elkelt minden jegy, még fel se fogtuk.

F.L.: Amikor megyünk haza Erdélybe Budapestről, itt szoktunk elmenni a kocsival, látjuk esténként az épület villódzó fényeit. Amikor megvalósult ez az álom, abba hirtelen beleborzongtunk. Ha hamarabb jön a lehetőség, az nem is lett volna ennyire jó, mert ki akartuk várni, hogy megszülessenek a nagyobb dalaink, mint amilyen most a Bor, az Üzenet a távolból vagy a Hova tűntél. A megfelelő pillanatban értünk el ide, és a legnagyobb odaadással várjuk ezt a koncertet.

 A.N.: A közönség cserébe egy olyan 4S Streetet kap, amit eddig még sosem láthatott. 

347567386_931961118112040_2667089887579343327_n.jpgA fiúknak a május 17-i Szabadság, szerelem - Petőfi 200 előadás apropóján már volt lehetőségük megismerkedni a Fesztivál Színház tereivel
Fotó: 4S Street Facebook

„A Co Lee élő felállás a Müpában fog debütálni”

„A Co Lee élő felállás a Müpában fog debütálni”

„A Co Lee élő felállás a Müpában fog debütálni”

Halász Kolossal beszélgettünk

Co Lee részben az Iceberg című dallal, részben első, Don C-vel közös Air című angol nyelvű hiphop-albumával tűnt fel 2022-ben, aztán elkezdett magyarul is rappelni és Cirque de L'Homme című idei első magyar nyelvű albumával is szép sikert aratott. A Müpában ezt mutatja be, első ízben élő hangszeres kíséretes átdolgozásban. De nem csak erről beszélgettünk vele, hiszen történetekkel és kanyarokkal teli izgalmas az útja, bécsi sulin, bohócképzőn, Beton.Hofival közös turnén át a sámán édesapáig. 

co_lee.jpg

Magyarországon, ahogyan a világban is, az elmúlt években a hiphop és annak leágazásai lettek a legnépszerűbb műfajok. Te hogyan találkoztál a rappel?

Nálam ez egy nagyon régre visszanyúló sztori, és leginkább azzal függ össze,amikor általános iskola ötödik osztályban megkaptam a legelső telefonomat. Akkor arra még csak néhány szám fért fel, de egy Linkin Park-dalon kívül már ekkor is csak rapzenék szerepeltek rajta, Eminem, 50 Cent. Amióta a zenehallgatás része az életemnek, azóta a hiphop is. A lüktetés, a tempó és a szövegelés kombója azonnal elkapott.

Melyik volt előbb: a szövegírás és rappelés, vagy általában az önkifejezés vágya, hogy megmutasd magad valamilyen művészeti tevékenységgel?

Előbb jelent meg az önkifejezés vágya, a rap csak később jött. A szövegírás általánosságban már jóval a rapszövegírás előtt jelen volt az életemben. Nagyon sok verset, haikut, rövid történetet írtam, ráadásul mindezt főleg angolul, mert amikor 2014-ben kiköltöztem Bécsbe, amerikai nemzetközi suliba írattak be a szüleim, ahol amerikai tanárok tanítottak, és leginkább amerikai osztálytársaim voltak. Egy nem-európai atmoszféra vett körül, ebből táplálkozva születtek a legelső szövegeim.

Egy dél-afrikai osztálytársaddal kezdtél el rappelni, ez hogyan történt?

Elég sok időbe telt, mire megtaláltam magamban, hogy mi az, amiből valóban táplálkozom, hogy honnan jönnek a szövegeim. Ibróval, a szóban forgó osztálytársammal instrumentális alapokat hallgattunk a kertben, és órákon át szövegeltünk, improvizáltunk rá, freestyle-oztunk – így fedeztem fel, hogy van képességem a rappelésre.

Milyen zenék hatottak rád ekkoriban?

Oldschool hiphopra tanultam meg rappelni. Ezt fontos kiemelni, hiszen akkor már abszolút jelen volt a trap és az újvonalas hiphop, de engem az elejétől az ősibb változata fogott meg, a 80-90 bpm körüli boom bap rap és a nagyok, a Wu-Tang Clantól a west coaston át, Ice Cube-ig. De hallgattam rengeteg Earl Sweatshirtöt és Tyler, the Creatort is, sok más underground hiphop mellett.

Hogyan lett ebből komoly rappelés, hogyan fordult át előadásba a dolog?

Már javában írtam a szövegeimet, rögzítettem az első demóimat otthon, amikor egy vicces dominó-effektus végén volt szerencsém eljutni – még Bécsben – egy komolyabb producerhez, akinek profi stúdiója volt. Elkezdtük együtt dolgozni három-négy évig, én közben még suliba jártam. Ennek ellenére bennem még sokáig motoszkált a kérdés, hogy mivel is kellene igazából foglalkoznom, és az ilyen útkeresések során mindig oda jutottam, hogy „ja, de én közben már régóta zenélek.” A zene, mint út, cél, életcél, nagyon kívül esett a perspektívámon. Nem éreztem idevalónak, vagy elfogadottnak. Sok időbe telt, mire elfogadtam, hogy ez az én utam, és e köré építem az életemet.

Az útkeresés természetes folyamat ilyen fiatalon, a te életednek is része volt, kezdve a modellkedéstől a bohóc-iskoláig és a cirkuszi világig. Ezek mennyire részei még az életednek?

Azt hiszem, hogy ezek az útkeresések – és volt még sok más is, például volt egy elég hosszú futókarrierem, de előtte sokáig úsztam is – mind adtak valamit, mind hasznosak voltak számomra. Édesapám miatt bejött az életembe a spirituális vonal is, ami nagyon sok önismeretre adott lehetőséget. Ezek mind olyan tapasztalások voltak, amik nélkül nem lehetnék most ott, ahol vagyok. Ezeknek meg kellett történnie, hogy aztán lemorzsolódhassanak rólam, és megmaradhasson az esszencia. Az, ami tényleg én vagyok.

Említetted apukádat, ami egy valóban izgalmas szál az életedben, aki különféle elvonulásokon segít az embereken, egyfajta sámán. Nálad hogyan zajlott ez a szellemi ébredés? Mi volt az, amit apukád mellett tanultál?

Ha őt kérdeznéd, valószínűleg elsőre nem azt mondaná, hogy ő egy sámán, de számomra az apám egyértelműen egy sámán. Ezt igazából úgy kell elképzelni, hogy önismereti csoportokat vezet. A 2000-es évek közepén kezdett el itthon összegyűlési és élménymegosztási találkozókat meghirdetni férfiaknak. Amikor én tudatra ébredtem, akkor úgy ismertem meg az apámat, hogy ő ezzel foglalkozik; elvonulásokat tart, utakat vezet, mesterekhez jár tanulni, fejlődni. Egyszer csak felfedeztem mindennek a testközeli  lehetőségét, hogy csak annyit kell mondanom neki, hogy vigyél el egyszer engem is. És így is történt. Több mint két éve mentem el vele az első négynapos elvonulásomra, ami által egy nagyon új, nagyon őszinte módon tudtam kapcsolódni saját magamhoz. Úgy tapasztaltam meg magam, ahogyan azt a nagyvárosi, fejlett közegben soha. És persze vérszemet kaptam, és mondtam apámnak, hogy mostantól mindenre menni fogok, amit csinál.

Ezzel párhuzamosan lett egyre tudatosabb, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal, mivel szeretnél foglalkozni?

Így van. Egyre otthonosabban kezdtem mozogni a budapesti undergroundban is, mindezt az angol nyelvű zenéimmel.

Ekkor még fel sem merült a magyar nyelvű rappelés?

Azt azért nem mondanám, biztosan felmerült, de akkor még nagyon intenzív volt az az inspiráció, amiből jöttem. Nem igazán fért bele a képbe, hogy magyarul próbálkozzak.

Ennek az időszaknak a terméke a Don C-vel közös 2022-es Air című lemez? Ez egyfajta összegzése az addigi útnak?

Így is lehet mondani, azt hiszem. Akkor már tényleg olyan állapotban voltam az angol szövegírással és a zenéléssel, hogy ez volt a csúcspontja annak az időszaknak. Két hét alatt raktuk össze ezt az angol nyelvű lemezt. Nagyon dolgozott bennem az addig megtett út.

co_lee_2023_cut.jpgFotó: Co Lee Facebook

Időközben tagja lettél a Wavy nevű hazai alternatív, kísérleti hiphop-kollektívának, ami feltételezhetően szintén új impulzusokat adott.

Ez egy nagyon szép, még most is zajló folyamat. Egy éve van folyamatosan Wavy, és nagyon sok olyan lépést tettünk meg a kollektíván belül, ami segített felnőni saját magunkhoz. Ez egy nagyon szuper, inspiráló közeg, aminek nem csak mc-k és producerek, de vizuális artistok, újságírók és más egyebekhez értő arcok is a tagjai. Lényegében azt a célt szolgálja, hogyha a kollektíván belül van valakinek egy megjelenése, akkor azt házon belül teljesen le tudjuk fedni a klipektől a promócióig. Május 26-án, a születésnapomon fog megjelenni az első Wavy-album, amit egy dalszerző táborban indítottunk útjára, ahová a kollektíva tagjai mellett vendégzenészeket is hívtunk. A dalok nagy része is ekkor született.

Ezzel lényegében párhuzamosan mentél egy országos turnét Beton.Hofival, ami során felfedezted a magyar nyelvű hiphopban rejlő lehetőségeket.

Ádi (Beton.Hofi) már a turné előtt is nagyon fontos pont lett nekem a magyar nyelven alkotásban a hazai színtéren, de a turné ezt végképp megerősítette. Leginkább rajta keresztül jutottam el ahhoz a bensőséges, inspiráló közegbe, amibe bekerültem itthon. Valójában nem arról van szó – nagyon lesarkítva –, hogy felkarolt engem, de kicsit mégis ez történt. Meglátott bennem valamit, és ennek bizalmat szavazott. A zenéjén túl is egy nagyon-nagyon szerethető személy, nagyon fontos szerepe volt abban a folyamatban, hogy én itthon magamra találtam.

Az angol után a magyar nyelvű szövegek is könnyen jöttek?

Azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Ami furcsán hangozhat ahhoz képest, hogy előtte meg azt gondoltam, hogy soha nem fogok tudni magyarul írni. Azt tanultam meg mindebből, hogy a rap mint műfaj arról a közegről szól, amiben létezel. És arról, hogy annak te mit tudsz visszaadni. Mi az, amit be tudsz csatornázni, vissza tudsz forgatni. Végül is az indította el ezt a folyamatot, hogy a hazai közegnek angol nyelven nem tudom visszaadni, amit szeretnék. De ez is csak útközben tudatosult bennem, nem terveztem meg semmit, hanem ez egy újabb helyzet, egy újabb lépcső volt, ami elém került.

A közeg, amiről beszélsz – az elmúlt durván három év története a hazai zenében, és az, hogy a hiphop, a trap, az újvonalas rap mennyire gyorsan nőtt ekkorára – valóban egy elképesztő történet. Az előadók és a közönség közti rezonanciák szinte kézzel foghatóak. Hogyan látod mindezt belülről?

Abszolút azt érzem, hogy van most egy ilyen felemelkedés, egy nyitás a hazai zenei színtéren. És ez magában hordozza azt is, hogy az előadó-közönség kapcsolat valóban új szintre emelkedett. Jó példa erre Beton.Hofi Citromail Gangje, ami egy egyesítő erejű közösséget hozott létre, és ez szuper lépés volt. Ugyanezt tapasztalom én is: a közönségünk közelebb akar kerülni hozzánk, és ezt én pozitívumként élem meg. Beton.Hofival turnézni azért is volt jó tapasztalás, mert ezt is megélhettem belülről.

A színtérnek abszolút részese vagy, idén jelent meg az első magyar nyelvű albumod, a Cirque de L'Homme, amin visszaköszön ez a fajta szemlélet, amiről most beszéltünk. Az Emberölelés című szám abszolút kulcsdal ilyen szempontból.

Igen, teljes mértékben ezt a szemléletet szeretném közvetíteni.

A lemezen ott van az artistaképzős tapasztalat, a bohóctematika is. Adta magát, összekapcsolni ezt a két életedet?

Jó kérdés. Valahol talán tudtam, hogyha csinálok egy nagylemezt, akkor szeretném majd belevinni a cirkuszi létet, és azt, hogy nekem ez mit jelent. Metaforikus síkon amúgy a zenei színtér és a cirkusz világa nagyon közel áll egymáshoz. Mit jelent előadónak lenni, mit jelent a popszakmában részt venni – az egész egy hatalmas cirkuszi sátor. Ebben már az elejétől láttam a párhuzamot, azt viszont nem tudtam, hogy majd pont a debütlemezem fogja mindezt magában hordozni.

A lemez fogadtatása is abszolút sikeres. Hogyan látod a további utad innentől? Megtartod a kétnyelvű rappelést, vagy egy ideig a magyar lesz az uralkodó?

Alapjáraton nagyon a jelenben élő ember vagyok. A magyar nyelvű inspirációk leginkább most aktuálisak, ebben most tudok működni, elmerülni. Szárnyalok a magyarságommal, ami megint csak egy olyan dolog, amit nem tudtam volna kiszámolni, amire nem gondoltam soha. Mindemellett az angol nyelvűség is ott van bennem, szeretnék majd visszatéri hozzá, de ez már a hosszútávú gondolkodásom része. Az biztos, hogy most egy nagyon intenzív magyar inspiráció hullámot lovaglok.

Ha már angol nyelvű dalok, a tavalyi, Beatrickkel közös Iceberg szép sikereket ért el külföldön is. A dalban ráadásul egy neves producerrel, a sokan mások mellett a Gorillaz lemezein is dolgozó John Foyle-lal is közreműködtél. Hogy jött össze mindez? És mit tanultál mellette?

Egyrészt nagyon örülök, hogy összejött egy sikeres dal, ki nem örülne ennek? A szám hatalmas utat tett meg attól kezdve, hogy megvolt az első verzéje, odáig, hogy megjelent. A két pont között nagyjából egy év telt el. Az Iceberg kapcsán egy kis indie-kiadóval voltam leszerződve, projekt alapon, aminek a vége egy kellemetlen jogdíj-visszavásárlás lett. Erős tanulópénz is ez a dal számomra, és örülök, hogy ezen a tapasztaláson túl vagyok. John Foyle úgy került képbe, hogy a kiadó a tudtom nélkül beküldte a dalt egy pályázatra, amit az megnyert. A nyeremény az volt, hogy John Foyle kiválasztotta további gondozásra, iderepült Magyarországra és dolgozott velünk rajta egy napot. Nagyon inspiráló volt ez a session. A dal 70-80%-ban már úgy szólt, ahogyan most is, de kellettek hozzá azok a nüanszok, amit ő hozzátett. Megtanította azt, hogy egy hiba, nem biztos, hogy hiba. Egyébként a megőrülős-gitáros részt a végén ő játssza.

Vezeték nélkül. Ez a címe a müpás koncertnek. Mit takar?

Nyilván ezt a koncertet nem fogjuk tudni lehozni vezetékek nélkül, ez inkább azt jelenti, hogy kötetlen koncert lesz. Elsősorban a magyar nyelvű albumom dalait ültetjük át élő hangszerelésre, és elég sok olyan szám lesz, ami nagyon nem úgy fog szólni, mint a lemezen. A Vezeték nélküliséget arra is értem, hogy szeretnék egy nagyon szabadon áramló koncertélményt adni a közönségnek.  Ennek a felállásnak ez lesz az első koncertje, és bár minden zenésszel dolgoztam már korábban, együtt még sosem álltunk színpadon. A Co Lee élő felállás a Müpában fog debütálni. 

Az angol nyelvű számok is terítékre kerülnek?

Igen, azokból is feldolgozunk néhányat, és átültetjük élőbe.

Túl vagy az egymillió Spotify-lejátszáson, fontos koncertek előtt állsz ezen a nyáron. Mit látsz a horizontodon?

A nyaram a fesztiválfellépések mellett – amik közül kiemelném az első Sziget-koncertemet – részben erről a Müpa-koncertről szól majd, ahol debütál az élő felállás. Egy belső irány megvan, hogy merre tartsak, de pontosan csak a nyaramig látok. Amire mostanság lehetőségem van, azt szeretném magamhoz mérten nagyon jól kimaxolni. 

 

Nem csak a húszéveseké

Nem csak a húszéveseké

Nem csak a húszéveseké

Kezdjük egy beugratós kérdéssel: mit gondoltok, mi köze egymáshoz Adriano Celentanónak, Rita Pavonénak, Gianni Morandinak, Hofi Gézának, Cserháti Zsuzsának és Pege Aladárnak? A díszes felsorolás még sokáig lenne folytatható, de mi inkább eláruljuk a jó megoldást: a több átalakuláson átesett, idén hatvanéves Stúdió 11 több generáció jeles külföldi és főleg hazai énekesei mellett és mögött állt már a színpadon. Születésnapi koncertjük műsora a folyamatos változásban megjelenő állandóság jegyében fogant.

20230527_jm_studio11_kredit_zsoldos_katalin_fotocella.JPG

Ha a kezdetekről beszélünk, jóleső nosztalgiával kell szólnunk a születés körülményeiről is. A második világégést követően, 1946-ban jött létre a Magyar Rádió Tánczenekara: a közszolgálati rádióhoz tartozás – mint azt akkor már számos példa mutatta világszerte, Moszkvától Londonig és tovább – eleve komoly rangot biztosított a zenészeknek, akik a rádiónak köszönhetően naponta több százezer otthonban muzsikáltak. 1963-ban, vagyis kereken hatvan évvel ezelőtt az addig tizenhat tagú együttes létszáma öt fővel csökkent. Az új formáció új, mai szemmel nézve tán nem túl eredeti, viszont könnyen magyarázható nevet kapott: rádióstúdiókban zenéltek és tizenegyen voltak, így hát Zsoldos Imre és Dobsa Sándor vezetésével megszületett a Stúdió 11.

A nagy, közös munka megkezdődött, aztán pedig múltak az évek-évtizedek, és ez idő alatt több tízezerre (!) nőtt azoknak a lemezfelvételeknek a száma, amelyeken a Stúdió 11 zenélt. A formáció létszáma ha nem is gyorsan, de több ízben változott, a csapattagok összefogásával újabb és újabb kiszenekarok is alakultak, majd szűntek meg. Volt olyan időszak, amikor évente tíz-tizenöt magyar film zenéjét is ők vették fel, közben dolgoztak a tévében és a lemezgyárban is. És akkor még nem beszéltünk a többhetes külföldi vendégjátékokról: a hatvanas-hetvenes években a Stúdió 11 a közvetlen baráti országok határain túl is messzire eljutott – játszottak az NSZK-ban, Svájcban, Franciaországban, sőt Kubában is.

De mi most összpontosítsunk Magyarországra, hiszen a Stúdió 11 a korszak olyan emblematikus eseményein muzsikált, mint például 1966–72 között a táncdalfesztiválok, de említhetnénk a Tessék választani!, illetve a Made in Hungary szintén népszerű sorozatait is, amelyeket egy ország figyelt. A Stúdió 11 kiragyogott a kor ipari slágergyárosai közül: a hőskorban minden zenésze szólistaként is ismert és kedvelt volt. Háttérzenekar, kísérőzenekar – óhatatlanul is van némi mentegetőzés a terminusokban, éppen ezért kell hangsúlyozni: a Stúdió 11 tagjai elsőrangú hangszerelők, sokszor komponisták is, és persze hangszerük tökéletes urai.

A 2005-ben elhunyt alapító, Dobsa Sándor 1998-ban így foglalta össze a Stúdió 11 ars poeticáját a Magyar Hírlap olvasói számára: „Az együttes sohasem volt igazán reflektorfényben; inkább arra törekedtünk, hogy a háttérben maradva, magas színvonalú munkával segítsük a legkülönbözőbb szórakoztató zenei műfajokhoz tartozó előadókat, szólistákat.” Alázatos, ezért aztán rokonszenves hitvallás, még ha a rendszerváltás utáni években a zenekarnak a saját bőrén is kellett megtapasztalnia a zenei ízlés és főleg a piac változásainak nem mindig üdvös hatását. A már említett cikkben Dobsa rezignáltan beszél arról, hogy nem tervez hosszú távra – szomorú, hogy nem lehet már tanúja: negyedszázaddal később is lehet és kell is mit ünnepelni.

Fölösleges volna ugyanakkor tagadni, hogy van itt egy generációs szakadék: a táncdalfesztiválokon, Kovács Katin, Korda Györgyön, Szécsi Pálon és kortársaikon felnőtt korosztály számára a Stúdió 11 neve egyértelműen egyet jelent a minőségi könnyűzenével. De mi lesz azokkal, akiknek ezek a nevek már csak történelemkönyvek lapjain szereplő adatok, nem pedig egykorvolt nagy szerelmek? A Stúdió 11 máig tartó sikerének egyik titka alkalmazkodó-, ha úgy tetszik, átváltozóképessége. A szalonzene, a sanzon, a kuplé, a táncdal, a dixieland, a jazzes tánczene az aranykor fő műfajai, de azóta a jazz legalább annyira meghatározóvá vált, s a repertoáron ott a rock is. A Stúdió 11 nem csupán hallja, de kimondhatjuk, hogy maga is alakítja az idők szavát.

Apropó régi szép idők: bizony kell hogy legyen ideje és helye annak a fajta elegáns régimódiságnak is, amit ma már talán csak ők képviselnek a hazai könnyűzenei kínálatban. Dobsa Sándor egy 2000-ben megjelent interjúban frappáns képpel helyezi el a Stúdió 11 örökségét: „Olyan ez, mint a bogárhátú Volkswagen története: ma már megmosolyogják, pedig harminc éve ez volt a legmenőbb modell...”

Nagybátyja, Zsoldos Imre és édesapja, Zsoldos Ernő után a tavaly 70. születésnapját szintén a Müpában ünneplő Zsoldos Béla is a Stúdió 11 meghatározó alakjai közé tartozik: 1970 óta tagja az együttesnek. Ütőhangszerre minden felállásban szükség van, válaszolja egy beszélgetésben arra a kérdésre, miért mozog otthonosan több műfajban is. „A zeneszerzők nagyon szeretik, ha többet kapnak egy előadótól annál, mint hogy pusztán csak visszahallják az általuk leírt hangokat. Komponistaként magam is tudom a zenésztársaimról, hogy ki az, akitől többet fogok kapni. Tőlem is ezt kapták, ezért engem szívesebben és többet hívtak zenélni” – fűzte hozzá.

A Film Színház Muzsika egy 1971-es cikkében a Stúdió 11-et méltató cikk végén a szerző azon tűnődik, vajon mi a siker oka? A némi töprengés után megfogalmazott konklúzió nem is állhat távol az igazságtól: „Közönségüknek szerencsés érzékkel mindig azt nyújtják, amit az hallani akar – röviddel azelőtt, hogy tudná, mit is akar hallani.” Egy dolog pedig egészen biztos, és alighanem ez itt a lényeg: a ma tizenkét fős Stúdió 11-nek messze még a nyugdíjkorhatár...

80 lenne, ha élne – Koncert Jim Morrison emlékére

80 lenne, ha élne – Koncert Jim Morrison emlékére

80 lenne, ha élne – Koncert Jim Morrison emlékére

A rocktörténet egy egészen fiatal ága a zenetörténetnek, még bőven szoknunk kell, hogy a műfaj alapítói most jutnak életük végére, vagy jutnának, ha élnének. És sokan vannak, akik már nagyon régóta nem élnek, de az emlékük, hatásuk felbecsülhetetlen, és lényük, lényegük mindig velünk van. Ilyen a The Doors alapító-énekes-szövegírója, a rockzene egyik legkarizmatikusabb frontembere, a „27-esek klubjának” egyik indítója, Jim Morrison. Aki előtt egy egészen pozitív értelemben meglepő felállású alkalmi trió – Nóvé Soma-iamyank-Vangel Tibor – tiszteleg, a Hey, June! programsorozat keretében, június 6-án.

A When The Music’s Over – Jim Morrison 80: Nóvé/iamyank/Vangel re-imagine The Doors című este során tehát a trió a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja előtt tiszteleg azzal, hogy újraértelmezi a Doors dalait.

when_the_music_s_over_tipo_nelkul.jpg

Az egyik legnagyobb inspiráló

Jim Morrison hatása 1971-es halála óta nem múlik. Persze ez nem csoda, hiszen zenekarának, a Doors-nak a hatása már az első, cím nélküli 1967-es nagylemez óta azonnali volt, a pszichedelikus rockra, blues rockra, később a progresszív rockra, de még a glamre is jelen időben gyakorolt döntő befolyást, majd pedig hullámokban folyamatosan visszatért (először a hetvenes évek végén). Mára bőven az egyik legnagyobb inspirációs erővel rendelkező formációként szilárdult meg. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején például akkora reneszánsza volt Magyarországon is, mintha egy éppen működő zenekarért rajongott volna az egész világ, tele Jim Morrison-hasonmás fiatalokkal – igaz ekkoriban készült róla hollywoodi életrajzi film is. De nagyon hosszan lehetne sorolni a későbbi példákat is, álljon itt csak három nagyon eltérő: a Massive Attack népszerűsége csúcsán feldolgozta a Light My Fire című alapdalt. A Doors az egyik legtöbbször hangmintázott zenekar a hiphopban – Jay-Z-től a De La Soulig több százan nyúltak a grúvjaikhoz. Skrillex a 21. században az EDM-közönséghez is eljuttatta Morrisont. És ráadásnak egy hazai példa: Yonderboi nagyhatású bemutatkozó albumán értelmezte újra a Riders On The Storm című art-rockos, jazz-rockos, filozofikus, sötét dalt.

A rocksztár egyik prototípusa

Az 1943. december 8-i születésű James Douglas Morrison fiatal korától ellentmondásos alak volt, remek alapanyag a jövőbeli rocksztárhoz. Katonacsaládba született, szigorú, konzervatív nevelésben részesült, ami ellen természetesen lázadt, és ez az attitűd később művészetében is segítette. Ugyanakkor rendkívül intelligens, nagyon olvasott gyerek volt, jóval műveltebb kortársainál – ez pedig szövegírói, költői énjének volt a táptalaja. Négyévesen nagy hatással volt amúgy is élénk fantáziájára egy baleset, amely során halott indiánokat látott, már ekkor kapcsolatot érzett a szellemvilággal, amit később mindenféle hallucinogénekkel igyekezett erősíteni.

A hatvanas évek második felében bontakozó rockzenében bőven volt helye a költői szövegeknek, Morrison allegorikus, szimbolikus, énkereső versei, dalszövegei maximálisan rezonáltak a pszichedelikus, hippi, forradalmi korszellemmel. Szexepilje, imidzse – ő volt a bőrnadrág divatba hozója – és színpadi jelenléte csak még alkalmasabbá tette a példamutató, úttörő, szeretett-gyűlölt szerepre, amit a Doors villámgyors berobbanása csak erősített. A második kislemez, a Light My Fire listavezető lett, ő pedig pillanatok alatt generációja szócsöve, és egy korszak emblematikus alakja, ami együtt járt (nála főleg) az alkoholizmussal, egyéb drogokkal és általában az önpusztító, kicsapongó életvitellel. És azzal is, hogy a hatvanas évek végén, hetvenes évek hajnalán a rockzene számos emblematikus alapítója egyaránt 27 évesen – és jellemzően tisztázatlan körülmények között – csekkolt ki az életből. A Rolling Stones-os Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin után 1971-ben Jim Morrison is ennyi idősen hunyt el, lett a 27-esek klubjának egyik alapítója (későbbi tagok: Kurt Cobain, Amy Winehouse stb.), ami persze sorsszerűen tovább növelte legendáját.

A Doors 1968-as amszterdami koncertje során Morrison egyszerűen addig pörgött körbe-körbe a színpadon, amíg össze nem esett
Fotó: Michael Montfort, Swann Auction Galleries

A Doors forradalmi zenéje

Az 1965-ben, egy Los Angeles-i filmes iskola közegében alapított The Doors már első lemezével teljes pompájában jelent meg. De már itt egyértelmű volt, hogy a zenekar és a frontember között kiegyenlítetlen a viszony, hiszen az énekes Morrison annyira karizmatikus volt, hogy generációja sztárjaként egyedül emelkedett ki a négyesből. Holott a három zenész, a billentyűs Ray Manzarek, a gitáros Robby Krieger és a dobos John Densmore mégiscsak meghatározó volt, az ő – szokatlan, jellemzően basszusmentes – zeneiségük nélkül nem lehetett volna ennyire jelentős együttes a Doors-ból, bármilyen jó szövegeket is írt a frontember, és azokat bármilyen szenvedélyességgel adta is elő. Már az 1967 első napjaiban megjelent cím nélküli bemutatkozó album műfajokat inspiráló gigaklasszikus, ugyan még érezhetők a blues-os, a beatles-es, az R&B-s, a jazzes, vagy az egyértelmű brecht-weill-i hatások, egy „honnan jöttem” lemez is ez, amely sokfelé tart, vagy inkább sokféle tudását mutatja a négyesnek, de már az egyéniség sugárzik a dalok mögött. Megmutatja, hogy nagyjából mindenben jók, amihez csak nyúlnak: slágerek (Break On Through, Light My Fire), elégiák (The Crystal Ship) art-rockos elszállások (The End).

A hamarosan, szintén 1967-ben érkező, Strange Days című második LP ilyen értelemben már erősebben önazonos, itt már a végérvényes Doors játszik – és egységesebb az anyag is. Az 1968-as Waiting For The Sun meg egy igazi slágerparádé, a dalok diadala, koncentrált, színes, arányokra figyelő és kissé alulértékelt az életműben. Eddigre a Doors már bőven a legnagyobb, trenddiktáló zenekarok közé tartozott, bármit megtehetett, és ez érződik is a negyedik lemezen, az 1969-es The Soft Parade ugyanis kissé szétfolyik, helyenként barokk-poposabb, valóban lágyabb dalok sorakoznak rajta, talán a legkevésbé sikerült kiadvány. Amire válaszul a zenekar is érezte, hogy vissza kell keményednie, és a proto-hardrockos, részben ismét blues-dominanciájú 1970-es Morrison Hotel ezt teljesítette is. A Morrison életében kiadott utolsó LP-n ezt a vonalat folytatták, de az 1971-es L.A. Woman kicsit a teljes életmű keresztmetszete is, egy nagyon ritkán előforduló, pazar, hatlemezes sorozat lezárása, ami Iggy Poptól Patti Smith-en át Ian Curtis-ig a legnagyobbakra volt meghatározó hatással.

Jim Morrison nagyon is elképzelhető 80 évesen – már halálakor is koravénnek, inkább negyvenesnek tűnt, mint 27-nek –, talán már nem állna színpadon, talán már nem lenne obszcén, de egészen biztosan költői képekben beszélne a világ állapotáról, és benne az emberről, amiről dalai alapvetően mindig is szóltak.

„Különleges, egyszeri alkalom”

„Különleges, egyszeri alkalom”

„Különleges, egyszeri alkalom”

Tóth Kristóf KRSÁ-val beszélgettünk

Rendhagyó projektbe vágta fejszéjét a Pannonia Allstars Ska Orchestra. Hazánk első számú skazenekara Bartók Béla által gyűjtött népdalokat helyezett karibi hangulatú zenei környezetbe a neves amerikai producer, Victor Rice felügyelete alatt. Az album dalait a PASO május 19-én adja elő a Müpában, egyetlen alkalommal. A lemezről, a fellépésről és a huszadik évfordulóról mesélt nekünk az együttes frontembere, Tóth Kristóf KRSA.

_pj_9903.jpgKRSÁnak és a zenekarnak nem lesz ismeretlen a hangversenyterem színpada, hiszen több teltházas Müpa-koncert van a hátuk mögött
Fotó: Posztós János, Müpa

Húsz éve alakult a PASO. A legendárium szerint ennek az volt az egyik előzménye, hogy a gimnáziumi zúzós zenekarodban, ahol doboltál, volt egy raggabetéted, ami a koncerteken olyan jól sült el, hogy végül abba a zenei irányba mozdultál el. Mi igaz ebből?

Az én részem a történetből valóban valahogy így kezdődött. Nagyon megfogott a jamaicai patois dialektus, és ahogy próbáltam minél jobban kutatni és elsajátítani, egyre közelebb kerültem a karibi zenékhez is. Ez vezetett végül oda, hogy előrejöttem a dobok mögül, és nem sokkal ezután már a PASO frontsorában találtam magam.

Egy régi Wan2-interjúban az olvasható, hogy a PASO egy kocsmában alakult meg. Hogy történt ez pontosan?

Ez a másik fele, a legeleje a történetnek. Az első dobosunk és gitárosunk egy underground zenei klubban találkozott, ahol a beszélgetésük során rájöttek, hogy mindketten egy tradicionális, jamaicai típusú skazenekar összehozásán fáradoznak. Már létező, más formációkból toborozták maguk mellé a tagságot, így kerültem én is a keretbe.

Hogy tekintesz vissza az elmúlt két évtizedre? Sikerült kihozni a zenekarból mindazt, amit szerettetek volna? Mik voltak az eddigi csúcspontok?

Amikor elindult a zenekar, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ennyire sikeres lesz majd. Mind a nemzetközi, mind a hazai sikerek messze túlszárnyalták az eredeti elképzeléseket. Fennállásunk alatt több mint 1000 koncertet adtunk, mintegy 23 országban. Játszottunk a Sziget Nagyszínpadán, a Müpában a könnyűzenei produkciók közül elsőként állítottunk színpadra egy teljes szimfonikus koncertet, rádiók slágerlistáit vezették a dalaink. Már az első nagylemezünket a ska műfaj vezető amerikai kiadója, a Megalith Records adta ki, számtalan nemzetközi válogatáson jelentek meg felvételeink, és mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket Spanyolországtól Belgiumig, Hollandiától Görögországig. Egyáltalán nem számítottunk mindezekre. Egy rétegműfaj képviselőiként sokkal nagyobb, szélesebb közönséghez jutottunk el, mint ami várható lett volna, és ezért hálásak vagyunk a sorsnak.  

krsa-victor-rice2.jpgA kétszeres Latin Grammy-díjas Victor Rice-szal már az első találkozás óta tervezik a közös lemezt

A neves producerrel, Victor Rice-szal készítettétek el az új, Bartók-tematikájú népdalos lemezeteket. Már jó másfél évtizede ismeritek egymást, hogyhogy most lett ebből munkakapcsolat?

Már a legelső találkozásunkkor felmerült a közös munka ötlete. Victor New York-i zenei tanulmányai során vált Bartók-rajongóvá, és azóta nagy vágya volt, hogy egy magyar népzenét a karibi világgal ötvöző anyagon dolgozzon. Mivel mi épp hasonlókkal kísérleteztünk, amikor megismerkedtünk, egyből bevillant neki, hogy ideális partnerek lennénk ehhez. Bár készített nekünk korábbi lemezekre is dub mixeket, illetve ő keverte a PASO’s Roots Rockers című albumunkat is, a teljes népzenei konceptalbum megvalósítása sokáig váratott magára. Időbeli és anyagi akadályai is voltak, és végül még a járvány is közbeszólt. 2022 áprilisában tudott személyesen Magyarországra utazni, hogy egy intenzív próbaidőszakot követően közösen fel tudjuk venni a lemezt, amit aztán tavaly év végén Brazíliában kevert meg.

Mit lehet egy ilyen neves producertől tanulni?

Victor Rice egy kétszeres Latin Grammy-díjas producer, hangmérnök. Számtalan kis trükköt tanított nekünk, és voltak elsőre furának tűnő meglátásai is, amiket aztán a végeredmény feltétlenül igazolt, de talán a legfontosabb, amit magunkkal vihetünk a közös munkából, az a hozzáállása, a profizmusa.

Milyen szempontok voltak fontosak a különböző népdalok kiválasztásánál?

A hangulat, a kompatibilitás. Nem minden dalnak áll jól ez a karibi zenei környezet. Igyekeztünk eszerint válogatni. Volt, amikor ez már előre látszott, hallatszott; de volt, amikor csak a munka során derült rá fény. Így nem minden ötletből lett végül dal. Victor a magyar népzenei antológiákból választott dalokat, és mi is elküldtük neki a saját ötleteinket, javaslatainkat. Ezekből állt össze a számok végső listája, amiket már együtt dolgoztunk ki.

Bartók Béla munkássága mennyire fontos számodra? Mi a véleményed a komolyzenei műveiről?

Én az iskolai zenei oktatásban találkoztam a munkásságával, és feltétlenül elismerem. A komolyzenei műveit is hallgattam, de ez egyértelműen egy más szint, mint amilyen hatást Victorra gyakorolt

paso_folk_teljes_csapat_mladin_bence.jpgA PASO május 19-én igencsak kibővült létszámmal áll majd színpadra
Fotó: Mladin Bence

Kik a vendégművészek az új lemezen? Ők is fellépnek a müpás koncerten?

Nádasdy Fanni (Dalinda, Korinda) énekel, Egervári Mátyás (Góbé) cimbalmon, hosszúfurulyán, fuvolán, Hajas Gábor (Folkfree, Janicsák Veca) tekerőlanton, Mester Dániel (Nasip Kismet, Budapest Jazz Orchestra, BrothersBe) pedig szaxofonon és klarinéton játszik, és természetesen Barna György (Kolompos, Berka, Zurgó, MilyenMorález) hegedül – utóbbi alapból is a PASO állandó vendége, tiszteletbeli tagja. Ők mind velünk lesznek a május 19-i koncerten, illetve csatlakozik még a lemezen nem szereplő Endrődi Szabolcs (Berka) is kavalon és furulyán, valamint Agócs Márton, az Aurevoir. frontembere.

Melyik lesz hangsúlyosabb ezen az estén: a jubileum vagy az új lemez?

Egyértelműen az új lemez, a koncert elsősorban ennek a bemutatója. Lesznek azért még korábbi PASO-dalok is, de ezek jó részét szintén a lemez hangulatához igazítottuk, sok esetben át is hangszerelve őket. Tervezünk a jubileumra jobban fókuszáló eseményt, de mivel jelenleg is dolgozunk az új dalaink felvételén, várhatóan ott is vegyül majd az új anyag a régi slágerekkel. Nem szeretnénk kizárólag múltidézést tartani. 

Milyen kihívásokat jelentett a korábbi PASO-számok „népzenésített” áthangszerelése?

Elsősorban olyan dalokat választottunk, amik eleve ilyen hangulatúak, így inkább csak fokozottan kidomborítjuk ezt a karakterüket a népi hangszerekkel. A tervek szerint ez egy különleges, egyszeri alkalom. Aki tehát szeretné meghallgatni a produkciót, annak május 19-én feltétlenül érdemes eljönnie a Müpába! 

Hogy áll a várható amerikai turné?

A művészvízum ügyintézése zajlik. Lényegében az első amerikai megjelenésünk óta várunk arra, hogy összejöjjön egy tengerentúli fellépés. Most a legnagyobb keleti parti skarendezvényre, a Supernova International Ska Festivalra kaptunk meghívást. Itt harminc-negyven skazenekar lép fel három nap alatt, akik a világ minden tájáról érkeznek.

A zenélés mellett természetfotózással is foglalkozol. Mi a következő úti célod? Melyik az a hely, ahol még sohasem jártál, de nagyon szívesen lefotóznád?

Városokat, utcaképeket is szívesen fotózom; bármit, ami az utazással kapcsolatos. Van is egy oldalam, ahol látni ennek egy kis töredékét: http://instagram.com/krsainsta. Ritkán frissül, de valami képet, hangulatot talán át tud adni. Legutóbb Grúziába terveztünk utat, de végül meghiúsult. Remélem, sikerül majd pótolni. Ahova nagyon szívesen mennék fotózni, de még sosem jutottam el, az Bhután, Costa Rica, Új-Zéland és Namíbia, de a sor szinte végtelen.

Nagy István

Jazztől zsong a tavasz!

Jazztől zsong a tavasz!

Jazztől zsong a tavasz!

A hazai jazzrajongók naptárjában immáron tizenkilenc éve szinte már bérelt helye van a Jazztavasz koncertjeinek minden év májusának első napjaiban. A minden alkalommal a műfaj rendkívüli előadóit felvonultató sorozat idén sem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek.

jazztavasz23-hirlev-650x250px2_1.jpg

Elsőként az énekesnőként és szaxofonosként is kiváló Camille Thurman érkezik, aki Darrell Green dobossal közös Fortitude projektjét hozza el a Fesztivál Színházba, másnap pedig a lenyűgöző hangú jazzdíva, Judith Hill tér vissza négy év után a hangversenyterem színpadára legújabb, Baby, I’m Hollywood című anyagával.

Tessék tehát pirossal bevésni a kalendáriumokba: május 5-6-án Jazztavasz a Müpában!

Addig pedig hallgassátok a hölgyeket a kifejezetten erre az alkalomra összeállított Spotify-listánkon.

Fado, a portugál nemzeti kincs, amin sírni kell

Fado, a portugál nemzeti kincs, amin sírni kell

Fado, a portugál nemzeti kincs, amin sírni kell

Fado: melankolikus nosztalgia, izzó szenvedélyek, a lélek legmélyén rejlő titkok. Mísia Müpa-beli  fellépése előtt jöjjön egy kis zenetörténeti áttekintés arról, hogyan vált a portugálok identitásává ez a szívet tépően gyönyörű stílus.    

portada-fado-1.jpgFotó: Jeanne Menjoulet

A PORTUGÁL LÉTEZÉS ESSZENCIÁJA

A fado jelentése: végzet. Alapvetően természetesen zenei műfaj, és mindjárt kifejtjük a történetét is, de megjegyzendő, hogy a fado életérzésként sem utolsó! Egy másik portugál kifejezést hoznánk ide, hogy megmagyarázzuk, méghozzá a saudade-ot. Ez a melankólia, a keserédes nosztalgia és a sóvárgás egyfajta keveredését jelöli, de benne van a szerelem, a boldogság és a kiteljesedés lehetősége is. Összegezve: „a fado a létezés egy módja”. Ezt már nem mi mondjuk, ilyen találóan hivatkozik rá egy turisztikai oldal.

Az sem véletlen, hogy ilyesféle platformon találjuk meg a fado frappáns leírását. Hiszen ez Portugália zenei büszkesége, nemzeti kincse, amely egyben turistacsalogató elem is, kávézók, pubok, éttermek gyakori látványossága. Az UNESCO 2011-ben még a szellemi kulturális örökségek listájára is felvette.

A FADO KIRÁLYNŐJE

A fado születését az 1820-as évekre datálják a történészek. Egyesek szerint afrikai rabszolgák és portugál tengerészek dalaiból alakult ki, amibe arab hatások is beleszóltak. Mások a brazil lundum és modinha stílussal rokonítják, de olyan elmélet is van, miszerint a fado alapját mór dalok adják, amelyek a több mint 400 évig tartó mór uralom alatt honosodtak meg. Az biztos, hogy egészen a 20. századig tartott, míg elérte mai, népszerű formáját.

Az 1940-es évektől rohamosan nőtt a fadozenészek száma Portugáliában. Az egyik legismertebb, ikonikus fadoénekes Amália Rodrigues, a Rainha do Fado, vagyis a fado királynője. A 40-es évektől egészen 1999-ben bekövetkezett haláláig istenítették őt, a műfaj meghatározó alakja lett. Amália volt az, aki miatt ma is fekete ruhában és vállkendővel adják elő az énekesnők a fadoszámokat. Gyönyörű volt, szenvedélyes, és puszta létezésével is világhírűvé tette a műfajt. Halálát háromnapos nemzeti gyász követte.   

A LISSZABONI ÉS A COIMBRAI FADO

Amália a fado lisszaboni irányzatának képviselője volt. A tengerészek, prostituáltak és bohém művészek, vagyis belső-Lisszabon egykor jellemző népességének életét átitatták a veszteségek, a vágyakozás és a nehézségek. Körükben terjedt el elsőként a fado. Kezdetben tehát a szegényebb néprétegek sajátja volt, jellemzően női és férfi énekeseket is felsorakoztatott, és az élet nehézségeit lemondással kezelte.

A másik irányzat a coimbrai. Ezek a dalok a kiváltságosok szórakozásáról gondoskodtak, és általában férfiak adták elő őket. Ez az irányzat sok szállal kötődik a város egyetemi diákságához is, akik Portugália különböző területeiről érkezve alakították ezerféleképpen a stílust. A viszontagságokra a coimbra[M2]  dalai reménnyel válaszoltak.     

A FADO ÉS A PORTUGÁL IDENTITÁS

 A 20. század közepére a fado folklórfordulatot vett, és a portugál kultúra öntudatos reprezentánsává lépett elő. Érdekesség, hogy megítélésére mindig is erősen hatott az ország aktuális politikai helyzete. A diktátor, António de Oliveira Salazar 1932-ben került hatalomra, és bár uralma alatt balos mivolta miatt a cenzúra lesújtott a fadóra, a műfaj népszerűségének ez nem sokat ártott. A hatalomnak pedig lassacskán be kellett látnia, hogy saját érdekében hasznosabb, ha inkább támogatja. Ennek egyenes következménye lett, hogy sokan elkezdtek gyanakodni a rezsimmel való komfortos kapcsolatára. A 80-as, 90-es évekre a portugál popzene inkább az amerikai és a brit behatásokat kereste, mintsem hogy a helyi hagyományokból táplálkozzon, a műfaj legújabb formája, a Novos Fados azonban ma már ismét központi kérdéssé teszi a portugál identitást. És hogy mi fán terem a Novos Fados?

AZ ÚJ FADO IRÁNYAI

Izgalmas tendencia, hogy mint annyi más stílus (lásd még jazz, blues...), a fado is vérátömlesztésen esik át éppen. Megrendítő, egyben csípős tónusait hiphoppal, R&B-vel, poppal keverik a legifjabb zenész titánok. Erről a RA elektronikus zenei magazin közölt hosszabb írást tavaly, az afrobeatet és a trapet jelölve meg a Novos Fados legjellemzőbb ihletőiként. Az új fado művelői szívesen kísérleteznek újító hangszereléssel és énekstílusokkal, nemzetközi hatásokat emelve be a hagyományosba, a fado szívből jövő, nemzeti szellemiségébe. Ana Moura, az egyik legnépszerűbb „újfadista” például így vall a riportban: „Miért akadályoznám meg, hogy más stílusok is hassanak rám? Engem a kapcsolódások, az új formák felfedezése érdekel.” 

FADOMŰVÉSZEK A MÜPÁBAN

A Müpa közönsége már számtalan alkalommal élvezhette e különleges, édesen szívszorító műfaj előadásait, méghozzá több világhíres fadoművész előadásában. Mariza ez év elején is állt már a Müpa színpadán, a modern fadostílust képviselő Lina hangja is éppen pár éve ragyogta be a Fesztivál Színházat. És nem kell sokat várni egy újabb fadoeseményre sem.

2023. május 24-én Mísia lép fel a Müpában, méghozzá legújabb, Animal Sentimental című albumát hozza el a magyar közönségnek. A lemez Mísia költői életének, művészi fejlődésének humoros, szentimentális pillanatképeit, apró tragédiáit dolgozza fel. Az énekesnő a keserédes fadohagyomány képviselője, de szabad szellemű alkotó, éppen ezért modernizálta is azt. Új hangszereket, például harmonikát és hegedűt is beemel zenéjébe, és a legnagyobb portugál költők verseit zenésíti meg. A legendás fadistát zongorán, valamint a műfaj jellegzetes hangszerein, portugál gitáron és fadogitáron kísérik majd zenésztársai.

Mísia hangja a lélek legmélyebben rejlő titkait hozza felszínre. „Amikor színpadon állok, az egy teljesen más állapotmeséli. – Nem véd semmi, bizonyos értelemben meztelen vagyok. A közönség pedig nem fél az érzelmeimtől.” Érdemes vele tartani ebben az édesbús zenei keresgélésben.

Mari Kalkun, aki énekszóra bírja az erdőket

Mari Kalkun, aki énekszóra bírja az erdőket

Mari Kalkun, aki énekszóra bírja az erdőket

Az észt népzene varázslatos, meditatív világát tárja fel előttünk a természet szerelmese, Mari Kalkun. Dalaiban erdők, lápok és kertek suttognak vagy épp morajlanak, miközben Mari ősi észt hagyományokkal vegyíti nemzete kortárs költészetét. Április 29-én Palya Bea meghívására a Müpában hallhatjuk őt, ahol a két karizmatikus énekes közös, „lélektől lélekig" koncertet ad majd.

mari_kalkun_by_ruudurahumaru2020_2.jpg

Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy egy elvarázsolt énekhang mesebeli, északi nyelven szól hozzád! Sötét, de hívogató, titkokkal teli erdőből érkezik, mint egy fuvallat. A meséjét pedig annak ellenére jól érted, hogy a nyelv maga ismeretlenül cseng. Ez Mari Kalkun észt énekesnő varázslata. Azé a Mari Kalkuné, akit a Mojo magazin nemes egyszerűséggel csak „az erdő hangjaként" aposztrofál.

De álljon itt egy kézzelfoghatóbb történet arról, milyen szoros viszonyban áll Mari a természettel. Ahogy a Womex magazin is beszámolt róla, 2020 tavaszán az énekesnő kiadott egy koncept-EP-t Õunaaia Album (Almáskert-album) címmel. A lemezt a karanténidőszak kitörésekor, otthona magányában vette fel, és élőben prezentálta az érdeklődőknek a saját kertjéből, miközben körülötte éppen virágba borultak az almafák. A dalok témái természetesen ember és természet kapcsolatát vizsgálták, de még ezeknél is beszédesebb infó, hogy a limitált korong borítóját Mari kézzel készítette, és az almafák virágait ragasztotta rájuk, mintegy mementóként mindannyiunk furcsa tavaszáról.

Mágikus költőiség, melyhez nem kell észt nyelvtudás

Marira semmi más nincs olyan ihlető hatással, mint az őt körülvevő természet, szülőhazája erdős, lápos vidéke, emellett pedig az ősi észt hagyományok. Az 1986-os születésű énekes-zeneszerző a világ számtalan pontján népszerűsítette már a kortárs észt népzenét. Az ország délkeleti részéből, az alig több mint negyvenezer főt számláló Võru megyéből többek közt Franciaországba, Finnországba, Oroszországba és Japánba is eljuttatta már az erdők muzsikáját. Meditatív dalai az archaikus észt énekstílus, a regilaul hagyományait is felidézik. A nyolc szótagos sorokból álló, az ősi finnugor világot idéző, élettel teli stílusnak titokzatos erőket tulajdonítottak.

És akkor jöjjön pár kimondhatatlan albumcím Mari pályájáról ezen a végtelenül kedves nyelven. 2007-ben adta ki első szólólemezét Üü tulõk (Az éjszaka érkezése) címmel. 2015-ös korongján, mely a szintén elbűvölő Upa-upa ubinakõnõ címet viseli, võrui nyelvjárásban énekel. 2012-ben alapította zenekarát, a Mari Kalkun & Runorunt, amely az improvizációban, játékos kísérletezésben hisz. 2015-ös albumuk, a Tii ilo az utazás, úton levés szépségéről mesél, miközben a dalok belső, intim hangokból indulva vad morajlássá fajulnak. 2018-ban jelent meg Mari nemzetközileg is leginkább ünnepelt albuma, az Ilmamõtsan, amelyet kimondottan szülőhazája falvai ihlettek, és amely helyi költők verseinek felhasználásával született.

mari_author_ruudu_rahumaru_2_ilmamotsan.jpg

Kalkun éneke mágikus alkotófolyamat – írja róla a The Guardian kritikusa. – Felváltva örömteli és fájdalmas, de mindig dallamos, költőisége pedig az észt nyelv ismerete nélkül is érzékelhető.” A német közszolgálati rádió, az SWR2 tudósítója a folklór új olvasataként jellemzi Mari művészetét, mely Bartók Bélára és John Cage-re emlékezteti őt. „Nemcsak kreatív energiája lenyűgöző, hanem a hangja is elvarázsol, egyszerre tanúskodik anyai mélységekről és idézi bennünk elvarázsolt lények duruzsolását.”

Marit 2013-ban az észt etnozenei díjátadón a legjobb énekesnek választották, 2020-ban pedig „Az év zenésze" díjat nyerte el – elsőként a világzene képviselői közül – az észt közszolgálati műsorszolgáltatótól. Személyiségétől nem idegen a szociális érzékenység: nemrég a háborúra is reagált egy egyszerű, szívhez szóló dallal. Aggodalmainkról, szorongásainkról énekel benne, a gesztus pedig Bob Dylant vagy John Lennont idézheti fel bennünk. Bölcsen szól arról, hogy mindannyiunkban lakik egy belső gyermek, aki a sebezhetősége ellenére jobb hellyé tudja tenni a világot.

Rokon lelkek a Müpa színpadán

Ezek után nem meglepő a kijelentés: Mari sokat tesz azért, hogy az észt népzenét felfedezze Európa zenére kíváncsi közönsége. Az énekesnő saját bevallása szerint az anyanyelvén elhangzó dalokban tudja leginkább kifejezni érzéseit. Egy 2013-as interjúban úgy nyilatkozott: nagy álma, hogy zenéjével beutazza a világot, kíváncsi arra, hogyan tud a dalaival párbeszédet kezdeményezni az övétől különböző kultúrákkal.

A magyar közönség legközelebb 2023. április 29-én a Müpában tapasztalhatja ezt meg, amikor is Palya Bea vendége lesz a „Selymeim” – Énekesnők a nagyvilágból koncertsorozat legújabb részében. A két énekesnő egy tallinni Palya Bea-koncerten találkozott először, és azonnal rokon lelkekre ismertek egymásban. Bea szerint Mari „lényéből, hangjából ősi nőiség árad”. A hasonlóság tehát adott, éppen ezért ezen a koncerten a közös zenélés lesz a mérvadó motívum.

mari_kalkun_ruudurahumaru_2019_2_autumn.jpg

A koncerten a két karakteres nő mellett négy férfi is közreműködik: Orbán György (nagybőgő), Czirják Tamás (dob, ütőhangszerek), Szokolay Dongó Balázs (fúvós hangszerek) és Lisztes Jenő (cimbalom). Palya Bea és Mari Kalkun pedig többek között olyan, valóban mesebelinek hangzó hangszerekkel ejti ámulatba a közönséget, mint a kannel, a lábcsengő, a sansula vagy éppen a tapan és a televi.

„A régi időkben az emberek felültek a lovas kocsijukra, nekivágtak a végtelennek, és közben végigénekelték az utat – mondja Mari. ­– Nem pusztán arról volt szó, hogy egyszer csak majd megérkeznek valahova – az út maga, a jelenben való létezés is nagy jelentőséget kapott. Számomra erről szól a zene.” Mari Kalkun nemsokára a budapesti tavasz felé veszi az irányt. Éljük át vele együtt a most varázslatát!

Egy szilaj tánc, amit a madárpók csípése ihletett

Egy szilaj tánc, amit a madárpók csípése ihletett

Egy szilaj tánc, amit a madárpók csípése ihletett

A pizzica a dél-olaszországi kultúra egyik legnépszerűbb exportcikke, melynek története is igen szórakoztató. A tradicionális mediterrán ritmusokat reszelős blueszal vegyíti áprilisban Justin Adams és Mauro Durante közös fellépése. Előtte elmondjuk, mit érdemes tudni a pizzicáról.

Hogy a féktelen zene és a vad tánc képes az emberből kiűzni az átvitt értelemben vett gonoszt, azt egy jól sikerült koncert után mindannyian érezhettük már. A ritmus tisztító, felemelő erejétől újjászületünk, a szívbemarkoló ének felold bennünk valamit. Nincsenek ezzel máshogy a mediterrán Dél-Olaszországban sem, ahol a pizzica, vagyis a sirató- és szerelmes dalok műfaját speciális történettel fűszerezte meg a folklór.

Pókok, skorpiók és Szent Pál, a gyógyító

A pizzica salentina Puglia régióból, a Salentói-félszigetről származik, és a tarantella egyik népszerű alfaja. Bármennyire csábító is arra gondolni, hogy az elnevezés valamiféleképpen kapcsolódik az olaszok nemzeti ételéhez, ki kell ábrándítsunk, egyben fel is kell villanyoznunk mindenkit: ez a kedves kis szó azt jelenti, csípés.

A folklór úgy tartja, hogy azokat, akiket megcsípett a tarantula, vagyis a mérges madárpók, és hisztérikus, transzszerű rohamok közt vergődnek, csakis ütemes dallamokkal és tánccal lehet meggyógyítani. A balszerencsés áldozat a legtöbb esetben nő volt, akin a zene, az ének, a ritmus és a tánc erejével igyekeztek segíteni. Ha ennél tényszerűbbek szeretnénk lenni, a parasztasszonyok valószínűleg ebben a formában szabadultak meg a mindennapi élet keserveitől, nehézségeitől.    

 A pizzica szó első írásos említése 1797-ből származik. Ekkor látogatott Taranto városába IV. Ferdinánd király, és az ő tiszteletére bemutatott táncot nevezték így. A pizzicához hasonló előadásmódok létezését azonban egészen a görög gyarmatosításig követi vissza a folklórtörténet, a bor és mámor istene, Dionüszosz tiszteletére rendezett szertartásokon ugyanis szintén a féktelen zene és vad tánc volt a jellemző.

Aztán jött a kereszténység, és vele együtt Szent Pál, a gyógyító – aki leváltotta kivételezett pozíciójából Dionüszoszt. A tánc viszont maradt, és onnantól kezdve már Szent Pálnak áldoztak ebben a formában a lelkes tánchívők. A 19. századtól már kifejezetten a „tarantismo” fent említett, terapeutikus gyakorlatát jelölték a műfajjal.

A szabadságérzés transzba hajló megtapasztalása

 Na de kik is művelhetik ezt a hipnotikus táncot? Bár megalkotói az ördögöt elsősorban a nőkből igyekeztek kiűzni, a szórakozás már jár a férfiaknak is! Van, hogy a pizzicában a két nem képviselői vegyesen állnak párba, udvarlást mímelve. A nő ilyenkor egy piros zsebkendővel, a szerelem szimbólumával csábítja táncra a kiválasztott férfit. Hagyományosan egy olyan konstelláció is létezik, amelyben két férfi kezd imitált párbajba. A legvadabb pizzicarajongók pedig már biztosan láttak olyan felállást is, ahol két férfi közül az egyik nőnek öltözik, és így komédiáznak tánc közben.

 Dél-Olaszország egyik legnagyobb művészeti kincsében tehát büszke történelem és játékos folklór keveredik. A kicsapongó energiákat, a merev korlátok elutasítását és a szabadság transzba hajló megtapasztalásának vágyát jelzi ez a buja forma. 

 A 19. századig a tánchoz a zenét elsősorban a zampogna nevű olasz dudaféle adta, amelyet aztán leváltott a hegedű, a mandolin, a tambura és a harmonika. Ezek kevercsének izgalmas hangzása és az általában kíméletlenül felgyorsított tempó biztosította a teljes észvesztést a pizzica művelése közben. „Mezítlábas táncosok, ritmikus ringatózás a mámorító ütemekre és fájóan szép énekhangokra, gyorsuló ritmus, egészen az őrületig. Csábító, gyönyörű, zsigeri...” – lelkendezik a műfajról az Issimo című, olasz témákra specializálódott online magazin.

 Érdekesség, hogy az 1980-as években elterjedt az úgynevezett „neo-pizzica” irányzat is. Míg a tradicionális pizzica rengeteg ritualizált alakzatot, testtartást mutat be, és a paraszti életformához kötődik, addig ez az új változat eltávolodott az eredeti keretektől, és sokkal inkább hagyatkozott az adott táncos aktuális érzelmeire. Manapság a pizzica közösségteremtő erejét hangsúlyozzák az olaszok, és mindenki más is, akit már legalább egyszer elbűvölt a műfaj. Aki csak meghallja a dallamot és meglátja a lelkes örömtáncot, szívesen csatlakozik a körbe. Természetesen fesztivált is rendeznek köré: 1998 óta hódít a Notte della Taranta, vagyis a Tarantula éjszakája Salento városában. Így lett mára a pizzica Salento folklórörökségének a világon bárhol átélhető ünnepe.

Váratlan kombináció: féktelen pizzica és reszelős blues

 2023. április 18-án a pizzicából is ízelítőt kaphat a Müpa közönsége, hiszen Justin Adams és Mauro Durante fúziósjazz-koncertjén kiemelt szerepe lesz a műfajnak. Ez nem véletlen, hiszen Durante a vezetője az egyik legismertebb pizzicaegyüttesnek, a Canzoniere Grecanico Salentinónak, amely ma Olaszország igencsak népszerű zenei exportterméke.   

 Most izgalmas világzenei lemezét, a 2021-es Still moving címűt mutatja be közösen a brit gitárossal, aki többek között Sinéad O’Connorral is játszott már. Adams az észak-afrikai és észak-amerikai zord blues dallamait hozza a dzsemborira. „Lángoló rockzene, fájdalmas szerelmes dalok” – áradozik a korongról a The Guardian kritikája. „Teljesen kiszámíthatatlan és mélyen meditatív” – írja a The Times.   

 Ahogy Mauro Durante egy 2014-es Magyar Narancs-interjúban fogalmaz, „a zene és a tánc hatalma tovább él, és bizonyos értelemben gyógyulást is hoz, (...) jobbá teszi az életet”. Hozzáteszi: „A démonok, a »taranták« a mai generációt is mérgezhetik, csak egészen más, például materiális formában jelentkeznek.” Tisztítsuk meg magunkat mindettől egy vérpezsdítő estén a Müpában!

 

Források:
https://www.visititaly.eu/history-and-traditions/history-of-pizzica-salentina-between-dance-and-magic
https://italian-traditions.com/pizzica-italian-popular-dance/
https://en.wikipedia.org/wiki/Pizzica

 

„Kell hozzá a csillagok együttállása”

„Kell hozzá a csillagok együttállása”

„Kell hozzá a csillagok együttállása”

Dorozsmai Péterrel beszélgettünk

A hazai progresszív rock egyik kulcszenekara, az East utolsó felállásából Takáts Tamás énekes, Pálvölgyi Géza billentyűs és Dorozsmai Péter dobos hozta létre – további zenészekkel kiegészülve – az iLand zenekart. 2022-ben megjelent remek bemutatkozó lemezük, A sziget című artisztikus rockalbum anyagát március 30-án a Müpában adják elő – a koncert előtt Dorozsmai Péterrel beszélgettünk minderről.

 iland_color.jpg

Amikor a nyolcvanas évek közepén a Korálból az Eastbe kerültél, egy átalakuló együttes tagja lettél. Az 1986 című lemezen még Homonyik Sándor énekelt, de aztán Takáts Tamással kialakult az East második nagy felállása, amellyel három nagylemezt készítettetek. Ezek szépen elkülöníthetők az East első, nyolcvanas évek eleji korszakától, és önmagukban is egy nagyon erős, egyéni világot építettek fel. Milyen volt ekkoriban az Eastben játszani?

A kialakult felállás nyilvánvalóan hozta magával azt a helyzetet, hogy új zenészek új, másfajta zenék megszületését jelentik. Az Eastben nagyon szerettem, hogy nem akartunk semmilyen divathullámnak megfelelni, hanem a magunk kis lelkületét muzsikáltuk el. Hosszú távon ez a legkifizetődőbb, legjobb dolog, mert ha az ember valami eredetit alkot, az sokkal időtállóbb, mint az aktuális divathangzások, amelyek jönnek-mennek.

Az ebben a felállásban (Móczán Péter basszusgitáros, Pálvölgyi Géza billentyűs, Dorozsmai Péter dobos, Takáts Tamás énekes) rögzített második, angol nyelvű lemez, az 1992-es Taking The Wheel remek formában mutatja a zenekart. A nyelvváltás miatt esetleg ti is éreztétek, hogy külföldön is jobban tudnátok promotálni, sikerre vinni a zenekart?

Az angol nyelvű lemez úgy indult, hogy egy svájci kiadó, a Blue Martin Records látott bennünk fantáziát. Zenészfejjel nem feltétlenül gondolkozik máshogy az ember semmilyen esetben, de itt adódott egy óriási lehetőség, hogy a világpiacra nyitottabb verziókat alkossunk. A zene persze egyetemes, a világ minden részén érthető, átélhető, talán inkább a szöveg az, amelyre jobban oda kell figyelni, ha külföldre ír dalokat az ember, és ebben nagy segítségünkre volt Duncan Shiels nevű barátunk, aki a Reuters hírügynökségnek dolgozott, és itt élt Magyarországon. Ő egy rendkívül muzikális ember, nagyon kreatív ötletei voltak a szövegekkel kapcsolatban. Ezenkívül persze zeneileg is igyekeztünk a legjobban sikerült dalokat összeválogatni, ha már egy ilyen lehetőség adódott, hogy nemzetközi megjelenésű lemezt készíthettünk.

Hogyan működött ekkoriban a belső dinamika az Easten belül? Hogyan születtek a dalok? Te is alaposan kivetted a részed a dalszerzésből. 

Csapatmunka volt – összejöttünk a próbateremben, és mindenki hozzáadta a maga egyéniségét. Remek légkörben születtek a számok, amire bizonyíték, hogy időtállóak lettek, és a mai napig nagyon jó visszahallgatni őket. 

Abszolút így van, hiszen mindkét magyar nyelvű lemezre, az 1988-as A szerelem sivataga címűre és az 1994-es Radio Babelre is igaz, hogy időtálló, vagy még inkább időtlen. Nagyon sok minden ötvöződik ezekben a kiadványokban: egyrészt az East alaphangütése, az artisztikus, progresszív rockzene, de egy olyan egyéni megszólalásmód is, amelynek nem nagyon volt párja akkoriban itthon. Még azt is lehet mondani ezekre a kerekre formált artisztikus popdalokra, hogy rengeteg volt köztük a slágeres, akár rádiókba való.

Nem ez volt a fő szempont, bár egy zenésznek nyilván jó, ha a dalait játssza a rádió. Nem voltunk erre rákényszerítve, se rászorulva, de közben tényleg olyan számok születtek, amelyeket simán játszhatott volna a rádió. Örülök, ha ez másnak is átjött, mert az mindig jó, ha szélesebb körben is értelmezhető, amit az ember csinál. Szép kihívás, hogy valami artisztikus is legyen, de szélesebb tömeg számára is befogadható, és ez a legtöbb, amit el lehet mondani egy jó dalról. 

Az East az 1994-es lemez után pihenőpályára állt. A 2010-es években lett újra aktív, majd 2017-ben adtatok egy nagyobb, karrierösszegző koncertet, amelyből, ha jól sejtem, idővel kinőtt az új formáció, az iLand. Hogyan történt ez pontosan?

Ha az ember zenésznek születik, és nem áll színpadra, akkor egy idő után mindenféle baja kezd támadni emiatt. Ez a mi közegünk, ahol élni tudunk, és hiányzik, ha hosszú ideig nincs jelen. Pálvölgyi Géza barátom hívott fel egy idő után, hogy nincs-e kedvem csinálni valamit. Jöjjünk össze, írjunk dalokat. Az Easttel Móczán Péter zenekarvezető rengeteg egyéb elfoglaltsága miatt hosszú évekig nem nagyon voltak koncertek, mi pedig úgy éreztük, hogy van még közlendőnk a színpadon. Így jött létre az iLand, ami tagságában majdnem az East utolsó felállása, és játsszuk azokat a számokat is, amelyeket ezzel a formációval szereztünk. 

Az East folytatása mindez, vagy – stílusosan – inkább egy önálló zenei sziget?

Ahogy a nevünkkel is utaltunk rá, lehet inkább azt mondani, hogy önálló sziget. Azt se mondanánk, hogy megszűnt az East, inkább csak szünetel, hiszen ott Móczán Péter zenekarvezető álmodja meg, hogy mi történjen. Mi viszont kitaláltuk, hogy ezt szeretnénk csinálni, és ehhez nagyon jó társakat találtunk Madarász Gábor gitáros és Kontor Tamás basszusgitáros személyében. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk mi így, öten.

A sziget címmel 2022-ben jelent meg az iLand bemutatkozó albuma, amely egy nagy léptékű, mégis egy lélegzetvételű, egybefüggő anyag, egy nagy zenei gondolatfolyam. Hogyan született meg?

Nekem különösen örömteli volt azt érezni, hogy szembe tudtunk menni a jellemző példákkal. Mert ugye általában az a jellemző, hogy fiatalabb korában egy zenekar ír egy-két nagy slágert, aztán az egész pályáján abból él, úgy, hogy már nem sikerül megismételnie önmagát. Nekünk sikerült úgy összehozni egy új albumot, hogy jobbnál jobb dalok vannak rajta, amelyek felveszik a versenyt a régiekkel, ráadásul szép kerek egységet képeznek. Hogy ezt minek köszönhetjük? Jókor, jó helyen, jó emberekkel csináltuk az anyagot. Ez mindannyiunk lelkében egy kis sziget – nagyon találó a zenekar elnevezése, mert mindannyian a szívünket, lelkünket beletettük, és fantasztikus érzés mindezt zene formájában átadni a közönségnek. Ilyen ritkán jön össze egy zenész életében, kell hozzá a csillagok együttállása.

Honnan jött az ötlet, hogy egy bónuszlemezt is csatoljatok a lemez mellé, amelyen az East említett korszakának dalaiból játszotok egy műsornyit?

Géza is, én is úgy éreztük, tartozunk magunknak annyival, hogy összefoglaljuk a régi évek dalait, azt a hangulatot, amely végigkísérte az Eastet. Arra voltunk leginkább kíváncsiak, hogy hogyan játssza, szólaltatja meg az iLand ez a műsort. És persze mindez a közönségnek is szólt: visszük tovább azokat a dalokat.

A lemezt hallva, illetve ahogyan mesélsz most a projektről, adja magát a kérdés, hogy merre tovább az iLanddel? Nem tűnik egyszerinek a történet.

Biztos vagyok benne, hogy lesz folytatás. Látva a zenésztársaimat, mindenkiben az él, hogy ezt csinálni kell. Fogunk még új dalokkal jelentkezni, mert nekünk is nagy örömet okoz mindez.

Már a lemezbemutató koncert is nagy siker volt…

Ilyet én még nem láttam koncerten! Az első három számot egybefüggően játszottuk, így egy jó darabig nem volt lehetőség arra, hogy leálljunk, és lemérjük, hogyan fogadja őket a közönség. Vagy húsz percig játszottunk, mire reagálhattak, de egy zenész ritkán élheti meg, hogy ilyen tapsvihar és siker jöjjön vissza a nézőtérről. Az, hogy a koncert elejétől ennyi szeretet áradt felénk, hihetetlenül inspiráló volt. 

Mire számíthatunk a Müpa színpadán?

Nagyon készülünk, próbálunk a koncertre, úgy állunk neki, hogy ugyanezt egy még nagyobb helyen is átélhessük. A Müpa gyönyörű, a szellemek ott vannak a falakban, és mi is szeretnénk ott megtalálni a helyünket. Bízom benne, hogy itt is megszületik a katartikus hangulat.

Arany függöny, kristálycsillár, kanyargó lépcső és grandiózus előadások: hát ez a Met!

Arany függöny, kristálycsillár, kanyargó lépcső és grandiózus előadások: hát ez a Met!

Arany függöny, kristálycsillár, kanyargó lépcső és grandiózus előadások: hát ez a Met!

„Az ember erős késztetést érez, hogy behunyja a szemét” – írta 1966 szeptemberében, a Metropolitan Opera új épületének átadását követően Ada Louise Huxtable, a New York Times kritikusa. Mi tagadás, a ma világszerte csak Metként emlegetett, Wallace K. Harrison által tervezett operaház párját ritkítóan modern vonalvezetése sok tekintetben szembement az addigi tradíciókkal – aki azonban járt már ott, tudja, hogy a Metbe belépni olyan, mint besétálni (legalábbis nézőként) a zenetörténetbe. Ráadásul szó szerint minden lépcsőfordulóban összefuthatunk egy filmsztárral, esetleg világhírű művésszel, divattervezővel, sportolóval – bárkivel.

A Lincoln Center nyolcadik épülete az opera szerelmeseinek egyik fő zarándokhelye
Forrás: Metropolitan Opera

A Metropolitan Opera társulata száznegyven éve, 1883-ban alakult, s a hatvanas évekig a 39. utca és a Broadway sarkán volt az otthona. 1883. október 22-én Gounod Faustjával avatták fel az épületet, amely a legenda szerint azért született meg, mert a befolyásos és gazdag Vanderbilt család egyik örökösnője pocsék helyet kapott az Academy of Music Opera House egyik előadására – férje pedig elhatározta, hogy megépítteti New York legelőkelőbb operaházát, hogy ilyesmi még csak véletlenül se fordulhasson elő többé.

fuggony_julie_skarratt.jpgA 65 láb (kb. 19 m)  magas, 44 láb (kb 13 m) széles aranyszínű függönyt eredetileg Mozart Varázsfuvolájához tervezte az a Marc Chagall, akinek az előtéri két falifesmtényt is köszönhetjük  
Fotó: Julie Skarratt

A jelen operahallgatói számára a Met már egyértelműen összekapcsolódik a hatalmas boltívekkel és az emblematikus lépcsővel, amely a világ egyik legrangosabb, aranyszínű függönnyel takart operaszínpada felé vezeti a látogatókat (előadásonként mintegy négyezret!). Érdekesség, hogy az új Met eredetileg ott állt volna, ahol ma New York másik ikonikus épülete, a Rockefeller Center magasodik – ez utóbbiról George és Ira Gershwin még dalt is komponált: They All Laughed című szerzeményükben elhangzik, hogy az emberek csak nevettek a Rockefeller Centeren, most meg egymás lábát tapossák, hogy bejussanak – nos, egy kicsit így volt ez a szokatlanul modern új Mettel is.

13_met_construction.jpgItt már látszanak az ikonikus boltívek (1964)
Fotó:  Metropolitan Opera Archives

A Lincoln Center nyolcadik épülete az opera szerelmeseinek egyik fő zarándokhelye, és ezt gyakran szó szerint kell érteni: korabeli felvételekből tudjuk például, hogy amikor Maria Callas a tengerentúlon lépett fel, rajongói a jegypénztárak előtt sátoroztak, hogy láthassák-hallhassák a dívát. A Met több tucatnyi modern és kortárs opera ősbemutatójának helyszíne (amelyek közül jó néhányat a The Met Live in HD közvetítéseknek hála, mi, magyar nézők is átélhettünk). Már a nyitóelőadás is ősbemutató volt: Samuel Barber Antonius és Kleopátrája, legutóbb pedig Kevin Puts Az órák című művét láthattuk az elsők között a világon.

A hivatalos nyitás előtt néhány hónappal diákokat vezényeltek a nézőtérre, hogy meggyőződjenek arról, akusztikai szempontból minden rendben – még pisztolylövéssel is tesztelték az auditóriumot! A Met akusztikája híresen kiváló, épp ezért a HD-közvetítések előírásai is igen szigorúak: csak egészen remek hangrendszerrel rendelkező intézmények kapnak engedélyt ezekre.

met_csillar.pngAz operaház védjegyévé vált "Szputnyik"-csillárokat egy hétköznapi baleset ihlette
Fotó: Eileen_10 / Shutterstock.com

Ha Met, akkor nem feledkezhetünk meg az ikonikus csillárokról sem. Igen: ez az operaház egyik védjegye. Az osztrák J. & L. Lobmeyr cég tervezője, Dr. Hans Harald Rath által megálmodott csillárokat az osztrák kormány ajándékozta a Metnek, az Egyesült Államok iránti hálából a második világháború utáni újjáépítésben nyújtott segítségért.

 Az előtérben tizenegy, az auditóriumban huszonegy csillár szórja 49 ezer (!) kristály fényét: a legnagyobb közülük ötméteresnél is nagyobb átmérőjű. Az előadások kezdete előtt a csillárok a nézőtér fölött alacsonyan lógnak – azért azonban, hogy senki elől ne takarják ki a színpadot, a nyitány előtt a tizenkét, nézőtér fölötti csillárt elektromos szerkezet segítségével pillanatok alatt felhúzzák. (Ha nem is annyira lenyűgöző, mint a monumentális díszletek, azért tapasztalatból mondom: igen látványos „produkció” a maga nemében!)

A jellegzetesen kanyargós lépcső mellett az előtér egyik legfőbb látványossága a két hatalmas Chagall-murál, A zene diadala és A zene forrása című, amelyeket a művész kifejezetten a Met számára tervezett. Apró szépséghiba, hogy fordítva kezdték őket felvinni a falra... Bár Chagall eleinte őrjöngött a hiba láttán, végül egyes elemeket beépített a tervébe, s azok a mai napig fordítva láthatóak. S ha már a hibáknál tartunk: a fent említett csillárok alakja némi tintának köszönhető, amit Tadeusz Leski, a Wallace K. Harrison mellett dolgozó építész borított rá véletlenül a majdnem kész tervekre...

Chagall eredetileg pont fordítva képzelte el a freskókat a falon
Fotó: Untapped Cities/ Michelle Young

Noha a The Met Live in HD sorozat közvetítései a legmodernebb technológia segítségével jönnek létre estéről estére, a rádióközvetítések – őrület! – több mint kilencven esztendeje tartoznak hozzá az operarajongók mindennapjaihoz. (Igaz, 1910-ben már volt két előadás, amit amatőr technológia segítségével New Jersey-ben is hallhattak, ám Giulio Gatti-Casazza főigazgató minden erejével hadakozott a rádióközvetítések ellen.) Az első hivatalos közvetítés igazi ajándék volt: 1931 karácsonyán Humperdinck Jancsi és Juliska című művét kapták a rádióhallgatók.

Apropó, technológia: a Met látogatói a kilencvenes évek óta maguk dönthetik el, van-e szükségük feliratra az előadás teljes élvezetéhez, és ha igen, milyen nyelven olvasnák a librettót: minden egyes székhez külön kis monitor tartozik ugyanis, ami akkoriban egyedülálló volt a világon. Ha pedig a szünetben kicsit körbetekintünk a nézőtéren, érdemes úgy felnéznünk az akusztikai szempontok szerint kialakított „kagylós” mennyezetre, hogy tudjuk: egymilliónál is több, egyenként 6 négyzetcentiméteres aranylapocska borítja azt. A legértékesebb arany mégsem itt található, hanem a színpadon – az énekesek torkában!

1_photo_jonathan_tichlermetropolitan_opera.jpgA plafonon elhelyezkedő "kagylók" nem pusztán dekorációs célt szolgálnak
Fotó: Jonathan Tichler/ Metropolitan Opera

2008 óta az operavilág első számú fellegvárának reprezentatív előadásait a Müpa Fesztivál Színházának és Előadótermének nézőteréről is megtekinthetjük, s nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar operarajongók előtt valósággal új horizontokat nyitott ez a lehetőség. A kiváló minőségben közvetített produkciók ugyanis nem egyszerűen élőben, hanem a jelenidejűség egészen újfajta élményét felajánlva jutnak elénk: új operákat, rendezéseket, operai trendeket és – korántsem mellékesen – a szemünk láttára és a fülünk hallatára világsztárrá váló énekeseket megismertetve velünk.

2023/3/16 : mupa 1 komment
Ugye nincs harag?

Ugye nincs harag?

Ugye nincs harag?

Nem mondhatjuk, hogy harag nélkül válunk el a Müpa fiatalokat megszólító, a zenében fellelhető alapérzelmeket számba vevő sorozatától: az utolsó, márciusi alkalommal ugyanis másodszor kerül ez az emóció a figyelem középpontjába.

2020 őszén indította útjára Alapérzelmek a zenében című szériáját a Müpa: a cél az volt, hogy a zeneszeretők új generációja ráébredjen, hogy a nagy komponisták összetett, mégis jól tetten érhető eszköztárral dolgoztak azon, hogy hallgatóságukból érzelmi reakciókat váltsanak ki. A zenekari és énekelt darabokat egyaránt felvonultató népszerű sorozat házigazdája, egybenállandó énekes közreműködője Szélpál Szilveszter, akit tapasztalatairól, meg persze a „haragos” zenékről is kérdeztünk. 

szelpal_szilveszter.jpg

 „Legerősebb élményem a sorozatról, hogy vegyes korosztályt sikerült megszólítanunk: a nagyszülőktől az unokákig mindenki ott volt a telt házas eseményeken. Ki merem mondani, hogy szerették a koncerteket: ezt lehet érezni abban a pillanatban, amikor az ember színpadra lép. És ez azon is jól lemérhető volt, hogy a nézők szívesen működtek együtt, hagyták magukat megnevettetni, élvezték az interakciót.” – meséli az operaénekes. 

Amikor arról kérdezem, mit érez igazán sikeresnek a vállalkozásban, így felel: „Két dolgot említek: az egyik, hogy a nézők mennyire élvezték a 20. századi, kevéssé ismert zenéket. A másik pedig az, hogy a zenésztársak több alkalom után is lelkesen jöttek gratulálni. Gondolja meg: ha egy profi zenésznek is, aki számtalan koncertet végigült már, sikerül érdekessé tenni egy-egy témát, az igazi fegyvertény.

A felhangzó darabok javát jól ismerte Szélpál Szilveszter, de vajon nem jelentett ez nehézséget a felkészüléskor? „Igen és nem: amikor megkaptam a vezérfonalat és a koncert műsorszámait, újra és újra meghallgattam a zenéket, közben új színeket, hangulatokat fedeztem fel. Sok olyasmit észrevettem, amin első hallgatásra esetleg átsiklottam. Ezután építettük fel a koncert menetét a szerkesztővel és a karmesterrel. Mindig zenével kezdtünk, majd a szöveges és zenés betétek váltották egymást, de a végéhez közeledve tudatos törekvés eredményeként fogyott a próza – a zene maradt a centrumban.

matine_erzelmek_iskolaja_szelpal_szilveszter_harag.jpg

A korábban gimnáziumi tanárként is sikeres énekestől eleve nem áll távol a közönség aktivizálása. Elárulta, hogy ennél a sorozatnál a zongoristával közösen csempésztek bele némi játékosságot a zeneművekbe: új ritmus, váratlan tempók, más hangnem, és máris rácsodálkozunk a zene rejtett aspektusaira.

Apropó, változások: Szélpál Szilveszter elmondja, hogy aki két és fél éve már részt vett a haragot taglaló eseményen, bátran jöhet az újabb alkalomra is. „Van egy alap, amire építkezünk, de mindig tiszta lappal indulunk: kíváncsiak vagyunk, ezúttal hová jutunk el. Azért is ajánlom ezt az alkalmat, mert korántsem csak dühös muzsikák hangzanak fel: Schumanntól éppen a Nem haragszom… kezdetű dalt éneklem. Szeretjük a váratlan asszociációkat, ahogy szeretjük meglepni a közönségünket is.

Jászay Tamás

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. március-április számában jelent meg. 

 

Ismerje meg a Literárium-sorozat következő főszereplőjét, Schein Gábort

Ismerje meg a Literárium-sorozat következő főszereplőjét, Schein Gábort

Ismerje meg a Literárium-sorozat következő főszereplőjét, Schein Gábort

„százezer igazság trappolása hallik”

Schein Gábor pályája olyan, mint egy kaleidoszkóp, folyton változó színes üvegdarabjaival. Vagy legutóbbi kötetének főszereplőjét játékba hozva azt is mondhatjuk: „a rinocérosznak százezer alakja és korlátlan kiterjedése van.” Miből is áll tehát ez a számtalan formájú és kiterjedésű, sokszínű alkotói világ? 

A költő, író, műfordító és egyben irodalomtörténész a kortárs magyar irodalom egyik legtermékenyebb és legváltozatosabb életművel rendelkező középgenerációs szerzője. Tudása széles és elmélyült, érdeklődése és figyelme sokirányú, érzékenysége pedig mindezt a tudást, sokféle ismeretet mozgósítja, hogy saját és szűkebb-tágabb közösségének életét, múltját, de nemegyszer aktuális jelenét is művészetté, irodalmi alkotássá formálja.

Schein Gábor írásművészete számtalan műfajban, formában megmutatkozott már. Kezdetben elsősorban a költészet állt alkotói tevékenységének előterében. Lírája ezer szállal kötődik a költészeti hagyományhoz, hiszen irodalomtörténészként is elsősorban a költői életművek, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Füst Milán és a Nyugat költészete áll érdeklődésének középpontjában. Ugyanakkor magabiztos formaismerettel rendelkező lírája el is rugaszkodik a mesterek örökségétől, és új megszólalási lehetőségeket keres, mint például a (retus) című kötet prózaverseiben, amelyben a kiretusált múlt darabjainak visszanyerése, helyreállítása történik.

Fotó: Szilágyi Lenke

A múltra és az aktuális jelenre egyaránt irányuló alkotói tekintet egy-egy életszakaszt s annak belső lenyomatait sűríti össze egy-egy kötetben. Így a megszólalásmód, a líranyelv az élet- és léthelyzet változásával szintén örök változásban van. Ennek köszönhető, hogy Schein verseskötetei mindig valami mást, újat hoznak, akad köztük mitikus-mesei versfolyam (Irijam és Jonibe), verses regény (Bolondok tornya), teret és időt bejáró mozgás (Éjszaka, utazás) vagy éppen a bezártság, változtathatatlanság tapasztalatait közvetítő Üdvözlet a kontinens belsejéből. A költő legutóbbi verses műve, az Ó, rinocérosz pedig az ovidiusi átváltozástörténetekre rájátszva a mítoszok átírásával, rombolásával-építésével alkotja meg az egyszerre bumfordi és légies rinocéroszlét kortárs világnézetét.

A szerző prózájában az egyéni és a kollektív múltfeldolgozás egyaránt szerepet kap. A lírai művek tematikájához, kérdéseihez hasonlóan a törésvonalakkal szabdalt múlt és a gyerekkor kap történetet a Lázár! című regényben, a Svéd pedig idegen közegbe helyezve, külső nézőpontból ábrázolja a kollektív történelmi traumák hatásait az egyes emberre. Schein prózai művei, legyenek azok novellák (Megölni, akit szeretünk), politikai esszék (Esernyők a Kossuth téren) vagy regények, megmutatják, hogy a múltnak milyen következményei vannak az egyén életére, a társadalom rossz beidegződéseire, mentális állapotára, a jelen közérzetére.

Művei összességükben közélet és magánélet szétválaszthatatlanságát, könyörtelen összefonódottságát sugallják, menekülni nem lehet.

Visy Beatrix

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. március-áprilisi számában jelent meg. 

Schein Gáborral a Literárium-sorozat műsorvezető-házigazdája, Jánossy Lajos beszélget március 6-án.

Magány-ügyek - Sorsok a német újfilm sűrűjéből

Magány-ügyek - Sorsok a német újfilm sűrűjéből

Magány-ügyek - Sorsok a német újfilm sűrűjéből

Döntéseink, választásaink rendszerint nem magányos kalandok, még ha annak tűnnek is. Ott van mögöttük a közösség, a szokás, a hagyomány, az erkölcs – ott vannak az emberek. De mi történik akkor, ha a körülöttünk lévő világ beszűkül, vagy elenyésznek a vele való kapcsolataink? Vagy ha a világ nem tetszik, és ki akarunk iratkozni belőle? Vagy ha nem találjuk a kapcsolatot? A hetvenes évek német újfilmjének legizgalmasabb alkotásai roppant különbözőek, de szinte mindegyikben ott sunnyog a gondolat: milyen döntésekre sarkall bennünket a magány, az egyedüllét. Ha valaki most, fél évszázaddal később mégis élőnek, aktuálisnak érzi ezt a gondolatot, az talán nem a véletlen műve.

mupamozi_fejlec_1920x500.jpg

Rainer Werner Fassbinder a saját drámája nyomán vitte filmre a Petra von Kant keserű könnyeit (1972). Bár csupa nő játszik benne, nem „nőfilm”. Hősnőnk, akit akár narcisztikusnak is minősíthetünk, egy végtelenül szűk közegre redukálja világát, amelynek természetesen ő maga áll a középpontjában. Kérdés, hogy ennek a centrális égitestnek a gravitációja mennyire képes összetartani ezt a nagyon apró bolygórendszert. Képes-e még átlátni, érteni és kezelni az ehhez a maroknyi emberhez fűződő viszonyát? Magánycsapda. Petra von Kant, a divattervező szerepeket kreál az őt körülvevőkre, miközben képtelen arra, hogy az ő nézőpontjukból vegye szemügyre önmagát. Vagy bármilyen más külső nézőpontból. Érdekes adalék: François Ozon rendező 2022-ben elkészítette a történet férfi változatát Peter von Kant címmel. Hogy miért nem lett annyira ismert és elismert, mint Fassbinder alkotása? Talán a közben eltelt ötven esztendő miatt, mert ma már a digitális magányt gyakoroljuk?

Hogy ki volt valójában Kaspar Hauser (1812–1833), csak találgatják. 1828-ban Nürnbergben felbukkant egy fiatalember, aki beszélni nem tudott, járni is alig. Addig valami rémes lyukban őrizhették. Ha a történetéből kibontakozó 1974-es film rendezője, Werner Herzog krimiíró lenne, jó kis történetet kerekíthetett volna a feltételezett dinasztikus bűnesetből. Herzogot azonban sokkal inkább az foglalkoztatta, képes-e befogadni a társadalom, a közösség ezt a „vadembert”, s hogy képes-e az ifjú Kaspar Hauser elsajátítani mindazt, ami az el- és befogadásához elengedhetetlen. Nyilvánvalóan megbújik a filmben egy szatirikus szál: vajon logikus és konzisztens-e az a civilizált világ, amelyhez hősünknek alkalmazkodnia kellene? De legalább ilyen fontos a magány és a bizalom furcsa viszonya. A magányból következik, hogy annak, aki egyedül van, kívül van, már-már feltétel nélkül kell bíznia abban a néhány emberben, aki a világhoz kapcsolja. Belső sajgás kiváltására alkalmas gondolat ez, hiszen ez a bizalom egyben kiszolgáltatottságot, esendőséget is jelent. Kemény dilemma.

Wim Wenders más nézőpontot választ Az amerikai barátban (1977). A Patricia Highsmith regénye nyomán forgatott film főhőse, Zimmermann lényegében megoldhatatlan helyzetbe kerül. Beteg, és egy gengszterek hamisította diagnózis meggyőzi arról, hogy nincs sok neki hátra. Márpedig ha semmi sem biztos, csak a közeli halál, miért is ne vállalhatna el egy olyan megbízást, amely a hátramaradóknak kedvez. Döntés, választás. Ha az embert halállal riogatják, furcsa döntéseket tud hozni. A „meg fogsz halni” olyan premissza, amelyből szinte lehetetlen racionális következtetésre jutni. És megbeszélni sem nagyon lehet, mert ez már a magány legvégső stádiuma. Noha Az amerikai barát jóféle film noirnak tűnik, ráadásul a történet rokonságot mutat azokkal a Hitchcock-filmekkel, amelyekben a hősök kényszerpályán kénytelenek közlekedni, ebben is erős hangsúlyt kap az egyedül maradás drámája. Mai szemmel nézve is aktuális. Képesek vagyunk-e józan, bölcs döntéseket hozni, amikor egy totális és globális online gépezet naponta bombáz a halál, a közeli végpusztulás jóslataival?    

Oskar Matzerath nem akar felnőni. És úgy dönt, hogy megmarad gyereknek. Volker Schlöndorff Günter Grass 1959-es regényére építette 1979-es filmjét, A bádogdobot. A felnőni nem kívánó gyerek ráadásul egy cseppet paranormális képességeket is mutat. Fantasztikum. És ha a fantasztikummal nem egy sci-fiben vagy fantasyben találkozunk, joggal gyanakodhatunk arra, hogy szatírával van dolgunk. Ez esetben gyilkos szatírával. A német újfilmesek között ugyanis Schlöndorffot foglalkoztatják leginkább a társadalmi problémák, a német múlt és identitás kérdései. A bádogdobnak azonban van egy igen erős morális kérdésfeltevése is: jogodban áll-e megtagadni a felnövést, a felelősségvállalást, ha a világ rossz, kegyetlen, vérengző és erkölcstelen? A bádogdob szinte minden lehetséges filmes elismerést megkapott. És hullott rá a botrány is, mert több helyütt gyermekpornográfiával vádolták. Hogy miként ítéljük meg ezt ma? Fogós kérdés. Még az is elképzelhető, hogy ma betiltanák. Pedig a kérdés ma aktuálisabb, mint valaha: élheted-e az életed kidultként, gyermeknek maradt felnőttként az egyre ziláltabb világban?    

Réz András

A cikk eredetileg a Müpa Magazin március-áprilisi számában jelent meg.

 

A Müpa Filmklub legújabb sorozata az 1970-es évek német újfilm legjavából - Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders, Werner Herzog, Volker Schlöndorff - legjobb alkotásaiból válogat.   

21. századi jazztündérmese

21. századi jazztündérmese

21. századi jazztündérmese

A világsztárok árnyékában vokálozó énekesnő útjának története a rivaldafénybe akár Hollywoodban is megállná a helyét, ám Judith Hill esetében a forgatókönyvírók helyett inkább a tehetségé volt a főszerep a sztori végkimenetelében. Első magyarországi koncertje után négy évvel május 6-án végre visszatér Budapestre, mi pedig ez alkalomból utánajártunk, ki is ez a fantasztikus vokális adottságokkal megáldott lány, akiért a legnagyobb zenészek is rajonganak.

60585764c53f672cb6f6858c_judith_hill_001_new.jpg

2015. február 8-án Judith Hill gyerekkora óta dédelgetett álma vált valóra, amikor a Los Angeles-i Staples Centerben a legnagyobb sztárok mellett sétált végig a Grammy-díjátadó vörös szőnyegén. Alig két héttel később a 31 éves énekesnő végső elkeseredésében a csődeljárás kérvényezéséhez szükséges papírokat töltötte ki pasadenai otthonában, amikor egy futár érkezett az ajtóhoz. A kézbesített csomagban nem más lapult, mint a legjobb zenei filmnek járó arany gramofon. Ez volt a pillanat, amikor Hill realizálta, bármennyire is rögös és akadályokkal teli, az ő útja csak a zene lehet.   

605857b35ecd5645c4386a6d_judith_hill_002_new.jpg

Ahogy az a kiemelkedő zenei tehetségeknél általában lenni szokott, Judith is nagyon fiatalon csöppent bele az „iparba”. Ez annyira nem is meglepő, hiszen szülei életének is szerves része a zene: japán zongorista édesanyja (aki egyébként 2019-ben a Müpába is elkísérte lányát) és amerikai basszusgitáros édesapja egy funkzenekarban találkoztak még a hetvenes években. Nem csoda hát, hogy Judithot már egészen kicsi gyerekként is jobbnál jobb zenék vették körbe. Alig négyévesen meg is írta első saját dalát, God is Made címmel, amelyben édesanyja kíséri zongorán. Szüleinek köszönhetően angolul és japánul is folyékonyan beszél, sőt énekel is, de akkor se jön zavarba, ha spanyolul vagy franciául kell megszólalnia.

2007-ben a kaliforniai Biola Egyetemen szerzett diplomát zeneszerzésből, majd Franciaországba utazott, hogy a ’60-as évek népszerű popsztárjával, Michel Polnareff-fel dolgozzon. Hazatérése után aztán az Államokban is beindult a karrierje: háttérénekesként segítette a legnagyobb csillagok munkáját. Stevie Wonder, Anastacia, Josh Groban, Mike Oldfield, Barry Manilow, Rod Stewart és Robbie Williams csak pár név azok közül, akiknek lemezén Judith hangját is hallhatjuk.

De nemcsak a lemezfelvételek alkalmával esett rá a sztárok választása, John Legendet és Josh Grobant egy-egy turnéra is elkísérte. Sőt, a popzene királya, a néhai Michael Jackson beválogatta 2009-re tervezett búcsúturnéja, a This Is It csapatába. Sajnos a turnéra már nem kerülhetett sor, de az előkészületeket követő dokumentumfilmben így is sikerült megörökíteni egy varázslatos, megismételhetetlen pillanatot, amikor Hill és Jackson az énekes I Just Can’t Stop Loving You című slágerét próbálja. Hasonlóan libabőrös momentum volt, amikor néhány hónappal később az énekesnő a Heal the Worlddel búcsúzott idoljától annak temetésén.

2013 több szempontból is sorsfordító év volt Hill életében. Januárban a Sundance Filmfesztiválon bemutatták Morgan Neville 20 Feet from Stardom című dokumentumfilmjét, amelynek ő volt az egyik főszereplője. A 21. század legnagyobb előadói mögött dolgozó háttérénekesek történetét elmesélő film szinte minden szakmai díjat begyűjtött, köztük a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-, és a legjobb zenei filmnek járó Grammy-díjat is. Hillt pedig nem győzte dicsérni a szakma a filmben elhangzó, Desperation című daláért. 

Pár hónappal később jelentkezett az amerikai The Voice tehetségkutató negyedik szériájába, ahol a válogató során a négy zsűritag – Adam Levine, Shakira, Usher és Blake Shelton – szinte ölre ment egymással, hogy kinek a csapatát erősítse a tehetséges énekesnő. Végül a Maroon 5 frontemberére esett a választása, aki így nyilatkozott mentoráltjáról: „Ez a lány egy Grammy-nyertes szupersztár lesz, és az én csapatomban van!” Bár sokan őt tartották a legesélyesebbnek a végső győzelemre, útja a legjobb nyolc között véget ért.

2015-ben végül megjelent debütáló albuma, amelyet nem máshol, mint Prince legendás minnesotai stúdiójában, a Paisley Parkban rögzített. „Egy tévéinterjúban megkérdezték, hogy kivel dolgoznék a legszívesebben, és Prince-t mondtam. Két héttel később személyesen hívott fel”mesélte később egy interjúban. Az énekes-dalszerző eleinte csak egy közös zenélésre invitálta meg, de annyira megtetszett neki a spontán jammelés eredménye, hogy megkérte, küldje el neki pár dalát. A reakciója mindent elmond: „Ez a cucc annyira jó, muszáj csinálnod belőle egy albumot!” Így született meg a Back in Time. És Judith végérvényesen kilépett a háttérből a rivaldafénybe. 

605857d396329b0d557c962e_judith_hill_golden_child_shoot_final_full_res_images_photo_by_joe_lemke_008_2.jpg © Joe Lemke

Viszlát, tél!

Viszlát, tél!

Viszlát, tél!

Minél nagyobb hangzavar, színkavalkád, hátborzongató maszkok, máglyagyújtás – a világ szinte minden táján ezek a télűző ünnepek legfőbb hozzávalói. A tavasz előcsalogatásához persze sok energia kell, ezért minden kultúrában kötődik valamilyen jellegzetes finomság is ehhez az időszakhoz a palacsintától a fánkon át a citrusfélékig.

01_2.jpgTradicionális máglyagyújtás Mohácson
Forrás: Mohacsibusojaras.hu 

Ágyúlövés, kolompolás, kereplés – a mohácsi busók őrületes zajt csapnak farsangvasárnap azért, hogy elűzzék a telet. Fűzfából faragott, állatvérrel festett birkabőr csuklyás álarcban, szőrével kifordított bundában, cifra gyapjúharisnyában és szalmával kitömött gatyában ijesztgetik az arra járókat. A hagyománynak három fő attrakciója van. A partraszállás során a busók a túlparti „Szigetből” eveznek át ladikokon, majd a jelmezesek a Kóló térről a főtérre vonulnak. Sötétedéskor, a farsangi koporsó vízre bocsátása után az összegyűlt tömeg máglyagyújtással égeti el a telet jelképező koporsót, a főtéren pedig körtáncokat járnak. A busójárás több mint tíz éve hungarikum, és szerepel az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökségi listáján is.

5c4a2279.jpgA mohácsi busójárásra minden évben a világ szinte minden tájáról érkeznek látogatók, hogy személyesen is részesei legyenek az egyik legnépszerűbb magyar télűző hagyománynak
Forrás: Mohacsibusojaras.hu

Téltemető hagyomány a kiszebábégetés is, amely már csak néhány vidéki közösségben maradt fenn Magyarországon. A bábot hagyományosan gyerekek készítették el, majd síppal, dobbal és dudákkal, télűző rigmusokat kántálva, egy dobos és egy kikiáltó kíséretében kivonultak a térre, és máglyán elégették a bábut.

Pattogó ostorok, sündisznóbőr

A busójáráshoz hasonló hagyomány Európa több pontján is virágzik. Svájcban például Tschäggättéknek hívják a télűző alakokat. Hajmeresztő lehet februárban sötétedés után kimerészkedni a svájci Lötschental völgyében, az alpesi régióban ugyanis a szőrmébe burkolódzó, félelmetes álarcokkal felszerelt rémalakok bármikor ellophatják a sapkádat, a földre lökhetnek és a gyerekeket is megkörnyékezik – mindezt természetesen csak a móka kedvéért. Az ünnep február 20-án csúcsosodik ki egy körmenetben Blattentől Ferdenig, majd két nappal később egy karnevállal zárul Wilerben.

_105826003_ab966c2f-2079-44dd-91e8-5e29dd28df94.jpgA svájci Lötschental völgyében is félelmetes maszkok mögé rejtőzve szokás elijeszteni a hideget
Forrás: Lötschental Tourism

Szlovéniában ostorpattogtatással tisztítják meg az utat a busókhoz kísértetiesen hasonló télűző démonok, a kurentek előtt, akik a Dráva-menti települések utcáit járják a tavasz eljövetelét és a termékenységet ünnepelve. A fesztivál központja Ptuj városa – a hiedelem szerint amelyik háznál a kurentek megállnak, annak lakói egész évben szerencsések lesznek.

A kurentek is maszkot viselnek, fogaik helyén gyakran fehér babok lógnak. A Ptuj és Markovci környékiek pulyka- és libatollból füleket készítenek, szalmából vagy hasított fából pedig szarvakat, amelyekre színes pántlikákat akasztanak. A démonok magas szárú csizmát és piros vagy zöld kötött harisnyát húznak. Kezükben fából barkácsolt husángot tartanak, amelyre sündisznóbőrt csavarnak. Az ünnepségen helyi borokat és ételkülönlegességeket is kínálnak, köztük a híres ptuji fánkot.

kurenti-manjsa-tamino-petelinsek.jpgA félelmetes kurentek fogai fehérbaból készülnek
Forrás: Slovenia.si

Szatirikus versek, rejtélyes alakok

Hasonló rituálé létezik Spanyolországban is, az ő busóikat zarramacosnak hívják. Minden év első vasárnapján megrendezik a La Vijanerát a Silió nevű településen, ahol többek között szatirikus verseket olvasnak fel, így tekintve vissza az elmúlt év helyi és nemzetközi politikai eseményeire.

Az olasz Sappada fesztiválon a rollate névre keresztelt, félig embert, félig medvét formázó álarcos alakok tréfákkal, játékokkal szórakoztatják a fesztiválozókat, akik földművesnek, koldusnak vagy arisztokratának öltöznek. Bár a kis hegyi faluban mindenki ismer mindenkit, ilyenkor rejtély marad, kik is vannak a maszkok mögött.sfilata_dei_rollati_4_febbraio_2016_sappada_dolomiti-27.jpgAz olasz Sappada lakói félig medvének öltözve űzik ki a telet
Forrás: Turismofvgt.it

Bulgáriában évszázados hagyományai vannak a busójáráshoz szintén nagyon hasonló kukerifelvonulásnak. A kukerik elűzik a gonosz szellemeket, egészséget, boldogságot és jólétet hoznak az embereknek. A legtöbb kutató úgy gondolja, hogy ezek a maszkabálok az ókori görög Dionüszosz-ünnepekből erednek. A kukerik maszkjai idő- és munkaigényes darabok. Mindegyik falunak más elképzelése van a tökéletes álarcról és ruháról, csak az a közös bennük, hogy természetes anyagokat használnak.
„Minden maszkkészítőnek megvan a saját stílusa és kedvenc anyaga. Apám és én fával dolgozunk, kedvencünk a fűzfa, mert könnyű, és egyszerű megmunkálni. Rátesszük a szőrmét, kifúrjuk a szemet, rátesszük a szarvat és a hátulját”mesélte egy maszkot készítő majsztor, Ljudmil Jordanov korábban az Euronewsnak.

Palacsintaünnep, szánkózás, citromszobrok

Az oroszok a nagyböjtöt megelőző héten tartják a maszlenyicát, ezt az ősi szláv rituálét, melynek története a pogány időkbe nyúlik vissza. Ez alatt az egy hét alatt mindennap készül blini, vagyis palacsinta, amit vajjal, kaviárral, gombával, lekvárral vagy tejföllel fogyasztanak. A szokás az, hogy az első darabokat mindig a rászorulók kapják. És hogy miért éppen palacsinta? A hagyomány szerint Jarilo, a napisten feladata volt, hogy elűzze a telet, ez az étel pedig nagyon hasonlít a napkorongra. Az oroszok tömeges szánkózással, tánccal, énekkel és örömtűzzel ünnepelnek. Minél hangosabb a nevetés és minél messzebb csúszik a szánkó, annál jobb lesz a termés.

maslenitsa1.jpgAz orosz palacsintaünnep legfőbb kelléke, a blini
Forrás: Advantour.com 

Kicsit kilóg a sorból a franciaországi Menton citromfesztiválja, amelyre február második felében több mint 200 ezer ember látogat el minden évben, hogy megcsodálja az elképesztő, kizárólag citrusfélékből készült, több méter magas kreációkat, melyekhez közel 145 tonna citrusfélét használnak fel. Rezesek, akrobaták, dobosok és maszkos emberek lepik el ilyenkor az utcákat a Riviérán, ahol esténként fényjátékokkal is készülnek.

menton-lemon-festival-28-_-office-de-tourisme-de-menton.jpgJohn Lennon citrommása, "John Lemon" a franciaországi Menton citromünnepén 
Forrás: Office de Tourisme de Menton 

Február 19-én a Cifra Palotán is a farsang kerül középpontba: a tematikus gyerekelőadások mellett bálterem, maskara és jelmeztár várja a gyerekeket, február 20-án pedig Farkas Zoltán "Batyu" és zenekara űzik messzire a telet.

10 múzsa ihlette kompozíció Valentin-napra

10 múzsa ihlette kompozíció Valentin-napra

10 múzsa ihlette kompozíció Valentin-napra

Idén a legnagyobb klasszikus mesterek romantikus dallamaiból készítettünk válogatást február 14-re. Édes vágyódás, csalfa titkok, lángoló kábulat vagy épp családi boldogság? Beszéljenek helyettünk a szerelmes szerzemények.

peakpx_3.jpgForrás: peakpx 

ALMA MAHLER, AKIHEZ SZIMFÓNIÁK SZÓLNAK

 Kezdjük rögtön a legtermékenyebb múzsával, Alma Mahlerrel, aki zseniális művészeknél nem adta alább. Ma leginkább Gustav Mahler feleségeként ismerjük a nevét, de mire ők ketten találkoztak, Alma már elcsavarta zenetanára és a festő Gustav Klimt fejét is. 1902-ben hozzáment a nála 20 évvel idősebb Mahlerhez, akit többek között az V. szimfónia Adagietto tételének és az Ezrek szimfóniájának megírására sarkallt a halhatatlan szerelem.

gustav-e_s-alma-mahler-768x432.jpegGustav Mahler és felesége, Alma – forrás: My Guide Berlin

Alma nem érte be ennyivel: viszonyt kezdett az építészet egyik legnagyobb hatású alakjával, a Bauhaust alapító Walter Gropiusszal is. Mahler befejezetlen, X. szimfóniájának sötétebb dallamai erről a csalódásról is árulkodnak. Az összetört szívű férj egyébként Sigmund Freudnál kereste a megnyugvást, aki csak hetekkel Mahler halála után küldte el a számlát a friss özvegy Almának.

 CLARA WIECK, A ROMANTIKUS MESTEREK VÁGYTÁRGYA

 Clara Wieck sem tétlenkedett, ami a híres zeneszerzők elcsábítását illeti. Szerencsénkre! Hiszen így született több romantikus zenemű is, amit ma ellágyulva hallgathatunk. Robert Schumann tinédzseréveiben járt, amikor egy koncerten felfigyelt az akkor 8 éves, zongorán játszó Clarára. Amikor a lány 18 éves lett, megkérte a kezét, de a szerelmesek atyai ellenállásba ütköztek. Lett aztán ebből sóvárgás, vággyal teli levelezés, mire végül 1840-ben összeházasodhattak. Nászajándékként a Mirtuszok című dalciklust kapta a friss ara.   

clara-schumann.jpg Az igazi tinédzserlamúr", Clara Wieck

Amikor Schumann intézetbe vonult, majd 1856-ban elhunyt, Clara tanítványa, az akkor már családi barát Johannes Brahms költözött be a Schumann-házba, és ajánlotta fel segítségét. Azt a zenetörténet sem tudja pontosan, kiteljesedett-e a kapcsolat, de annyi bizonyos, hogy Brahms Clarának dedikálta Hat zongoradarab című művét, melynek egyik legszebb darabja az A-dúr Intermezzo

  DELPHINA POTOCKA, AZ IHLET AKADÁLYA

 Chopin még a húszas éveiben találkozott a lengyel grófnővel, aki olyan műveket ihletett, mint az elbűvölő Perc keringő vagy az f-moll zongoraverseny. Delphina Chopin tanítványa volt, és heves levelezés bizonyítja, hogy nem csak a zongora mellett töltötték értékes idejüket. Chopin az egyik levélben arról panaszkodik a nőnek, hogy nem tud alkotni ekkora szerelemben, elkerüli őt az ihlet, és szemére veti, hány ballada, polonéz vagy versenymű halt hamvába miatta. 

delphi.jpgChopin ihletének akadálya", Delphina Potocka 

BRUNSZVIK JOZEFIN, AKIBEN ÖRÖKKÉ LEHETETT REMÉNYKEDNI

 Beethoven sem gondolta volna, hogy Martonvásárról érkezik az örök szerelem! A Brunszvik família 1799-ben küldte két lányát Bécsbe, hogy privát zongoraórákat vegyenek a mestertől. Beethoven halálosan beleszeretett a fiatalabb, akkor 20 éves Jozefinbe. Utána többször megfordult a család kastélyában is. Állítólag Jozefin is vonzódott hozzá, mégsem ért révbe a szerelem, valószínűleg családi nyomásra. Jozefin kétszer is örök hűséget fogadott – csak éppen másnak. Két házassága között Beethoven újra közelebb került hozzá, ekkor volt a legintenzívebb a kapcsolatuk. A mester többek között a beszédes, An die Hoffnung (A reményhez) című művet írta hozzá, és a történetírás szerint évtizedekig hűséges volt a gondolathoz, hogy Jozefin az ő örök szerelme.      

 k-080035_josephine-brunsvik_2.jpgVajon Brunszvik Jozefin Beethoven híres halhatatlan kedvese"?   

EMMA BARDAC, A CSALFA MÚZSA

 Gabriel Fauré francia zeneszerző és Emma titokban szerették egymást, a nőnek ugyanis volt egy bankár férje. Úgy tűnik, a reáltudományok helyett vonzóbbnak találta a művészetet, így elvált, majd hozzáment... nos, nem Fauréhoz, hanem pályatársához, Claude Debussyhez. A végeredmény szempontjából ez talán mindegy is, hiszen a halálos szerelemben olyan művek születtek, mint a La Bonne Chanson dalciklus, amit Fauré Emmának dedikált. 

emma-bardac-12ee70ee-85d6-4430-bc25-43307b8e57a-resize-750.jpegDebussy és Fauré szerelmének origója, Emma Bardac

NINA GRIEG ÉS AZ EZÜSTLAKODALMI ÓDA

 Akad azért olyan zeneszerző is, akit nem hősies vágyakozás vagy a beteljesületlen szerelem fűtött, amikor lázas komponálásba kezdett. A norvég mester, Edvard Grieg 25. házassági évfordulójuk alkalmából lepte meg feleségét, Ninát egy boldog futamokkal teli szerzeménnyel, amely valószínűleg fiatalságuk legszebb éveit idézi, és címével közös otthonuknak is emléket állít. A hősszerelmes egyébként már az eljegyzéskor is hasonló gesztust tett: Hans Christian Andersen szövegére komponált egy dalt Jeg elsker dig címmel. Ami nem más, mint a „szeretlek” norvégül.    

vard_and_nina_grieg.jpgEdvard és Nina Grieg komolyan gondolták az örökkön-örökkét

PÁSZTORY DITTA SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉKA

 És mert a szerelmeken, jóban-rosszban leélt, közös életeken könnyezni is érdemes, álljon itt Bartók Béla feleségének, Pásztory Dittának komponált műve, a 3. zongoraverseny, amelyet a nagy magyar zeneszerző akkor írt, amikor már érezte: közel a halál. Születésnapi ajándéknak szánta, ami majd rá emlékezteti Dittát, ugyanakkor a megélhetését is biztosítja, ha ő már nem lesz. A művet azonban már nem tudta befejezni – tanítványa, Serly Tibor tette meg helyette.

ditta-bartok.jpgA gömöri lány, aki elbűvölte Bartókot: Pásztory Ditta

 A TITOKZATOS ELISE

 Zárja a sort és a Valentin-napi playlistet a klasszikusok klasszikusa, a Für Elise. Rendhagyó a felsorolásban, mivel valójában nem tudjuk múzsához kapcsolni, hiszen a zenetörténészek máig zavarban vannak, kihez is írta Beethoven ezt a kedves, éteri kis semmiséget.

 

Források:

https://limelightmagazine.com.au/features/love-song-dedications-10-classical-muses/
https://www.classical-music.com/features/articles/best-pieces-music-inspired-love/
https://www.wqxr.org/story/eight-pieces-composers-love-valentines-day-classical/
https://theimaginativeconservative.org/2017/02/immortal-beloved-musical-love-letters-from-great-composers-stephen-klugewicz.html
https://www.wqxr.org/story/eight-pieces-composers-love-valentines-day-classical/
https://www.classical-music.com/composers/who-were-the-muses-who-inspired-the-great-composers/ 
Kettős portré - César Franck és Thierry Escaich

Kettős portré - César Franck és Thierry Escaich

Kettős portré - César Franck és Thierry Escaich

Több jelentős alkotó életrajza kezdődik így: orgonista, zeneszerző, tanár. A Concerto Budapest két korszak, két zeneszerzői világ rokonságára összpontosító hangversenyén a késő romantikus César Franck és a kortárs francia zene meghatározó alakja, Thierry Escaich művei szólalnak meg.

A közkeletű vélekedés szerint a belga-francia César Franck stílusa mélyen a német hagyományban gyökerezik, de azt talán kevesebben tudják, hogy kortársai éppen tőle remélték a német stílustól független, sajátosan francia új zene megteremtését. Az orgonaművész és zeneszerző Franck Magyarországon ritkán játszott szimfonikus költeményeiben például a programzenei szimfonizmus francia eredetéhez, jelesül a berliozi világhoz való visszanyúlást üdvözölték. A Káli Gábor vezényelte koncerten felhangzó darabjában (Az elátkozott vadász – Le Chasseur maudit) mellékes körülménynek látszott, hogy a zene cselekményes mozzanatai egy jól ismert német balladát követtek, a kortársak számára fontosabbnak tűnt, hogy a túlvilági erőket megjelenítő szimfonikus vízió a Fantasztikus szimfónia zárótételének (Boszorkányszombat) szellemében fogant.

escaich-auditorium-lyon-15-03-2009-sebastien-erome-11-.jpgEscaich a lyoni Maurice Ravel Auditórium orgonájánál © Sebastien Erome

A programzenei elképzelések a sokféle műfajban alkotó, száznál is több művet jegyző Thierry Escaich-től sem állnak távol. Zenéjének meghatározó alkotóelemei az erőteljes gesztusok, a vizuális asszociációkat keltő hangszerelés, a vállaltan illusztratív effektusok és a zenetörténeti korokat idéző, eklektikus nyelv. A versenymű és a programszimfónia összekapcsolására vállalkozó, Az idő négy arca (Quatre visages du temps) című harmadik orgonaversenyének (2017) egyes szakaszaiban például a korai barokktól Vivaldin és romantikus tánczsánereken át a 20. századi folklorizmusig a nyugati zene nagy korszakait idézi meg. A néhány évvel korábban, a Konzerthaus Berlin felkérésre írt La Barque solaire (A napbárka, 2008) című, orgonát és zenekart foglalkoztató darab Olivier Messiaen szelleme előtt tiszteleg. „Bár mindketten az orgona, az improvizáció és a komponálás szentháromságának szenteltük magunkat, zenei világaink távol állnak egymástól” – nyilatkozta Escaich a mű berlini ősbemutatója előtt. „Ugyanakkor sok tekintetben mégis érzem a közelségét, például a múlt örökségéhez való viszonyunkban. Engem is foglalkoztat a gregorián, az antik metrika, a wagneri vezérmotívum-dramaturgia vagy Debussy és Ravel zenekarkezelése. Szenvedélyesen keresem a zenei kifejezés új lehetőségeit, de tartózkodom a korlátozó avantgárd attitűdöktől.”

A Müpa César Franck–Thierry Escaich-estjén orgonaművészként maga a zeneszerző, Thierry Escaich ül a játszóasztalhoz. A párizsi Conservatoire egykori neveltjét 1996-ban nevezték ki a Saint-Étienne-du-Mont-templom orgonistájává. A Müpában már többször fellépett, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nemzetközi presztízsnek örvendő hangszerét tehát jól ismeri. A koncert sokszínűségét fokozza, hogy a műsorban a közönség szólóműveket is hallhat. Escaich előadásában megszólal Franck Cantabiléja, valamint E-dúr korálja, egy régi hagyomány folytatásaként pedig improvizáció egészíti ki a műsort, mikor a kettős portré részeként az orgonaművész Hommage à Franck címmel rögtönöz.

Molnár Szabolcs

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. január-februári számában jelent meg.

A bel canto amerikai sztárja: Lawrence Brownlee

A bel canto amerikai sztárja: Lawrence Brownlee

A bel canto amerikai sztárja: Lawrence Brownlee

Bár eredetileg ügyvédnek készült, mostanra a világ egyik legjelentősebb bel canto énekesévé vált, akiért a legnagyobb operaházak állnak sorban. A kivételes orgánumú tenort, Lawrence Brownlee-t az International Opera Awards és a Bachtrack is az év énekesének választotta 2017-ben, a New York Times pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy a magas férfihang új aranykorát hozhatja el. Cikkünkből többek közt kiderül, melyik a kedvenc operája, és hogyan járult hozzá művészetéhez a gospel.

 lawrence_brownlee_credit_shervin_lainez_02_copy.JPGFotó: © Shervin Laniez

Lawrence Brownlee a mai operajátszás egyik legizgalmasabb és legüdítőbb karaktere. Szinte keresve sem találhatnánk ideálisabb hangszínt az övénél Rossini, Bellini és Donizetti romantikus olasz operáihoz. Kolléganője, a világhírű mezzoszoprán Joyce DiDonato – aki Rosinát énekelte A sevillai borbélyban Brownlee 2007-es Metropolitan Opera-beli bemutatkozásakor – a New York Timesnak így nyilatkozott az énekesről: „Mindig a zenét szolgálja. Természet adta hangszere, a hangja hihetetlenül gyönyörű. Az embernek a »méz« szó jut róla az eszébe. Ehhez technikai bátorság és mozgékonyság is társul”.

Brownlee egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként nőtt fel az ohiói Youngstownban. Amellett, hogy basszusgitározni, dobolni és zongorázni is tanult, zenei tapasztalatait nagyban gazdagította, hogy a templomban családjával gospelt énekelt. Spiritual Sketches címmel albuma is jelent meg a műfaj ismert dalaival, egészen új megvilágításba helyezve azokat. Egy interjúban rámutatott: a gospel jó alapot adott neki, hiszen az operához hasonlóan ehhez is hűvös fejre és meleg szívre van szükség. Tele van érzelmekkel, kell hozzá bizonyos bátorság, de önuralom is. „A bel cantóban fontos, hogy virtuóz legyél, úgy, hogy közben spontánnak tűnj – ez mindenképp igényel egyfajta erős kontrollt”.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy mással is foglalkozhatott volna, de egészen a középiskoláig ügyvédnek készült. Egyik tanára ismerte fel, hogy neki dolga van a klasszikus zenével: és bár először nagyon távol állt tőle a gondolat, végül mégis a muzsika győzött. Tanára vezette be a bel canto világába, és A sevillai borbély egyik áriáján keresztül mutatott rá, hogy ez az útja – bár elsőre nem igazán tudott vele kibékülni, végül Almaviva gróf lett az egyik legfontosabb szerepe. 


Az első dal, amit közönség előtt énekelt, Giuseppe Torelli Tu Lo Sai című dala volt, egy fiatal tehetségeknek rendezett eseményen. Elmondása szerint ezért is énekli még ma is gyakran, mert rendkívül nagy jelentőséggel bír az életében. A Classic Talknak adott interjújában elmondta, Rossini, Bellini és Donizetti operáit egyaránt szereti – a Metben például már mindhármat énekelte –, de a legnagyobb elismeréseket Rossini operáival aratta. Kedvencként az Ory grófját említette: „Azt hiszem, ez a zene, dráma és komédia tökéletes kombinációja, amely emlékezetes éneklésre ad lehetőséget”. Elmondása szerint ez az egyik legviccesebb darab, amit valaha hallott, és azért is fontos számára ez a mű, mert az utóbbi időszakban Cecilia Bartolival közösen volt szerencséje előadni.

Brownlee egyik fontos ismérve, hogy a magas hangok szinte meg sem kottyannak neki. A Seattle-i Operaház korábbi főigazgatója, Speight Jenkins ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Vannak más énekesek is, akik jól éneklik a bel canto repertoárt, de nem hiszem, hogy bárki más ilyen gyönyörű hanggal és kerek tónussal rendelkezne”. Jenkins az énekes lenyűgöző magas hangjai mellett sem ment el szó nélkül. A puritánok című produkciójuk kapcsán elmondta: „Ötből négy előadásban kiénekelte a magas F-et. Az ő esetében ez nem sikítás, hanem gyönyörű hang”. 

Ahogy arról a Guardian cikke is beszámol, énekesi karrierje mellett a tenor a Philadelphiai Operaház művészeti tanácsadója, ahol kiemelt feladata, hogy segítsen biztosítani a diverzitást, azaz a sokszínűséget az operában. Célja, hogy növelje az etnikai és társadalmi sokféleséget – a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Kitart amellett, hogy az operavilágra jellemző régi berögződések és előítéletek, ha lassan is, de változnak, és mindig a legjobb énekesnek kell kapnia a szerepet – még Verdi Otellójának esetében is. Míg a világ vezető operaházaiban lép fel, a sokféleség jegyében arra is jut energiája, hogy koncerténekesként egy különleges dalciklussal járja a világot. A Cycles of My Being zenéjét Tyshawn Sorey, szövegét pedig Terrance Hayes szerezte, és arról szól, hogyan látja életét egy afroamerikai férfi a mai Amerikában.

Ha mindez még nem lenne elég, Brownlee a magánéletben is izgalmas karakter. Négy nyelven beszél, remekül salsázik, emellett lelkes fotós, aki előszeretettel készít portrékat művész kollégáiról. Az Autism Speaks elnevezésű szervezet támogatójaként pedig rendszeresen felhívja a figyelmet az autizmus ügyére.

Február 19-i  estjére a bel canto műfajának legjavából, Bellini, Donizetti és Rossini legszebb áriáiból válogatott egy csokorra valót, amelyhez két, a nemzetközi színtéren is zajos sikereket arató művésztársát, az orosz származású  szoprán Lidia Fridmant és a dél-koreai bariton Gyungmin Gwont hívta vendégül.  

Az „acélkorszak” zeneszerzője

Az „acélkorszak” zeneszerzője

Az „acélkorszak” zeneszerzője

1953. március 5-én, Moszkvában elhunyt Szergej Prokofjev. És Sztálin. Érthető módon a korabeli sajtó a szovjet diktátor halálától volt hangos, a zeneszerzőről alig esett szó. Szerencsére az utókor sokszorosan kárpótolta Prokofjevet, így hetven évvel később, 2023-ban már az ő évfordulójára emlékezünk, hiszen megkerülhetetlen alakja lett a 20. század zenetörténetének. A Müpa és a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar évente ismétlődő közös zeneszerző-maratonján idén Prokofjev muzsikájában merülhetünk el, a hazai zenei előadó-művészet legkiválóbb karmestereinek, zenekarainak és szólistáinak produkcióit hallgatva.

Elkényeztetett gyermekként nevelkedett a Donyeck melletti faluban, Szoncivkában, francia és német nevelőnők vették körül, valamint az alkalmazottak gyerekei, akik magázták a kis Szergejt. Édesanyjától kapta első zongoraleckéit négyévesen, nem sokkal később már komponált, először csak saját hangszerére, nyolcévesen pedig operát is. Ez idő tájt megtanult sakkozni, a játék iránti szenvedélye egész életében végigkísérte (egyszer legyőzte a világhírű kubai nagymestert, José Raúl Capablancát is). A Reinhold Glière-től vett órák után a Szentpétervári Konzervatórium növendéke lett, ahol Ljadov, Cserepnyin és Rimszkij-Korszakov voltak mesterei, akiket Önéletrajzában folyamatosan kritizált. Az osztálytársainál jóval fiatalabb Prokofjev goromba és arrogáns stílusa mindenkinél kiverte a biztosítékot.

composer_sergei_prokofiev_rian_00006903_1000.jpgFotó: RIA Novosti


A konzervatórium után főképp saját maga által előadott virtuóz és disszonáns zongoradarabjaival vált híressé-hírhedtté, ekkoriban komponált zongoraversenyei közül az elsővel elnyerte a Rubinstein-díjat, a második premierje pedig botrányba fulladt. A zongorát ütőhangszerként használta, és mindent elutasított, amit Chopinnek és Lisztnek köszönhetett az instrumentum.

Külföldi látogatásai után az első világháború alatt a komponálásba temetkezett, az 1917-es októberi forradalom azonban félbeszakította a termékeny esztendőt, melyben több közkedvelt műve, például a D-dúr hegedűverseny és a Klasszikus szimfónia is keletkezett. Prokofjev Japánon át az Egyesült Államokba menekült, ahol elsősorban zongoristaként próbált megélni, a kritikák azonban gyakran fanyalogtak újszerű stílusán, és „bolsevik zongoristaként” jellemezték, zenéjét „hangokba öntött acélnak” nevezve. Chicagóból kapott megrendelést új operára, A három narancs szerelmesére, mely később egyik legtöbbet játszott dalszínházi műve lett, az amerikai bukás azonban arra késztette a komponistát, hogy tovább lépjen, így 1920-ban Párizsba vezetett útja. Gyagilev kihasználta ezt, és két balettre is felkérte a szerzőt (Acéllépés, A tékozló fiú), aki közben A tüzes angyal című operáján és 3. zongoraversenyén dolgozott, valamint igen sokat koncertezett.

Prokofjevben az „acélkorszak” zeneszerzőjét látták, akit lehetett szeretni, gyűlölni vagy akár kinevetni, de nem lehetett róla nem tudomást venni. Pedig neoklasszicizmusa ma már nem számít hihetetlenül modernnek: zenéje alapvetően végig tonális maradt, klasszikus formákat használt, és szikár témái mellett tudott igen szép dallamokat is komponálni, mindezt sajátos arcéllel.

Néhány rövid hazalátogatás után 1932-ben végleg hazatért. Prokofjevet végre ünnepelték! A szovjetrendszer hidegen hagyta, egyik barátja kérdésére a következőképpen válaszolt: „Minden kormány jó nekem, amelyik hagyja, hogy komponáljak, és előad minden hangjegyet, ami a tollam alól kikerül, még mielőtt megszáradna rajta a tinta.” A harmincas években kiváló művek sorát írta, nem törődve semmiféle megfelelni vágyással: szimfóniái és zongoraversenyei mellett zongoraszonáták, kamarazene és filmzene hagyta el műhelyét, utóbbiak közül említésre méltó a Kizsé hadnagy, a Rettegett Iván és az Alekszandr Nyevszkij (A jégmezők lovagja). De ebben az időszakban komponálta máig legnépszerűbb zenéit is: a Rómeó és Júlia balettet és az ifjúsági hangversenyek talán legtöbbet játszott darabját, a Péter és a farkast.             

A háborús évek művei még letisztultabbá, szelídebbé váltak, ezek közé sorolható grandiózus operája, a Háború és béke, az 5. szimfónia, a 2. vonósnégyes, a D-dúr szonáta fuvolára és zongorára, a „háborús zongoraszonáták” és másik nagy balettje, a Hamupipőke. Ezek már mintha közelebb állnának a szocialista realizmus által megfogalmazott igényekhez, melyek végül Prokofjevet is elérték 1948-ban, amikor a zsdanovi határozat az ő műveit is „formalistának” (azaz a rendszer számára disszonánsnak, zavarosnak) bélyegezte. Nem volt mit tenni, Prokofjev pályatársaival együtt megköszönte a kioktatást, és megpróbált olyan műveket írni, amelyekért nem érhette vád. Nem csoda, hogy alábbhagyott alkotói kedve. Megírta még A kővirág című balettet, a fiatal Rosztropovicsnak szánt Csellószonátát, valamint a Sinfonia concertantét és a 7. szimfóniát, de krónikus beteg lett, visszavonult a közélettől, és végül hatvanegy éves korában agyvérzés okozta halálát.

Honegger őt tartotta kortársai közül a zene legnagyobb alakjának, a nemrég elhunyt amerikai zenetörténész, Richard Taruskin szerint pedig a 20. század legeredetibb diatonikus melódiáit komponálta. Még szebben nyilatkozott róla minden idők egyik legjelentősebb Prokofjev-előadója, Szvjatoszlav Richter: „Lenyűgözött stílusának rendkívüli világossága és a zene szerkezeti tökéletessége. Soha ehhez hasonlót nem hallottam. A zeneszerző vad merészséggel rombolta le a romantika eszményképeit, és belevitte a zenébe a 20. század romboló lüktetését. [...] Amíg Prokofjev élt, mindig számíthattunk valami csodára. Mintha varázsló lett volna, aki varázspálcája suhintásával képes mesés kinccsel megajándékozni minket.”

 Tóth Endre

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. I. számában jelent meg. 

Beck Zoli: „Minden térben könnyen és önazonosan mozgok”

Beck Zoli: „Minden térben könnyen és önazonosan mozgok”

Beck Zoli: „Minden térben könnyen és önazonosan mozgok”

Beck Zoltán napjaink hazai popzenéjének egyik legismertebb dalszerző-énekese, a 30Y frontembere, emellett a Pécsi Tudományegyetem oktatója. Mintha egész élete a határátlépésekről szólna: irodalom, tudomány, zene szorosan és változatosan kapcsolódik nála. Grecsó Krisztiánnal közös estje apropóján Jászay Tamás beszélgetett vele.

2020-2021_tavasz_210604_beck_zoli_a_nemzedek_nelkuli_ember_c_posztos_janos_mupa_beckzoli_pj_13.jpg© Posztós János / Müpa 

Gyerekkorában magyartanár vagy popsztár akart lenni?

Egyik sem: nem fogalmaztam meg, hogy valami akarnék lenni. A nagymamám azt mondta, hogy mivel szépen beszélek, legyek pap, aminél ő nagyobb dicsőséget nem tudott elképzelni. Édesanyám inspirációja révén érdekelt a képzőművészet, majd tízéves korom körül megvehettem az első gitáromat. Azóta írok dalokat: valahogy eleve nem mások zenéje izgatott.

Aztán lett egy magyar szakos diplomája. Az irodalmat is zenészként vizsgálta?

A dalszövegeimnek erős az irodalmi tapadása, végtére is emberi történeteket írok. Ez általában is igaz a magyar zenei térre: az írott irodalom ott van, ott visszhangzik a dalokban. 

2010-ben védte meg disszertációját. Roma irodalommal foglalkozni határsértő volt akkor?

A romológia vagy még inkább a Roma Studies önálló diskurzustérként máig emancipációs problémákkal küzd. Ezzel együtt, mondjuk, rákérdezni arra, hogy létezik-e etnikus természetű irodalmi kánon, és ha igen, akkor milyen módon létezik, milyen stratégiák mentén lehet róla gondolkodni, mindenhogyan valamiféle szubverzív természetű dolog. Kanonikusnak tűnő, megszokott elbeszéléseket mozdítunk ki, így aztán már maga a rákérdezés is határsértés.

2020-2021_tavasz_210604_beck_zoli_a_nemzedek_nelkuli_ember_c_posztos_janos_mupa_beckzoli_pj_17.jpg© Posztós János / Müpa 

Az egyetemen a 30Y sztárjaként vagy szigorú oktatóként tekintenek önre?

Az előbb fejeztem be az előadásomat, és az épület előtt beszélgettem a hallgatókkal, közben odaszaladt egy lány papírral és tollal, persze a kötelező szelfi is megvolt, aztán beszélgettünk tovább. Szóval nem kell se álcáznom magam, se hivalkodnom azzal, ki vagyok, minden térben könnyen és önazonosan mozgok, az aktuális szerepeim természetesen választódnak el vagy érnek össze.

Pécsen létrehozta a Zenélő Egyetemet, miközben a popzene és az akadémiai szféra a köztudatban távol áll egymástól.

Egyszerű volt a ZEN alapgondolata: a popzene mint társadalmi fenomén mindenütt jelen van az életünkben a hajviselettől az öltözködésig, mégis úgy hisszük, nincs vele értelmezői feladatunk. Az is lehet, hogy popzenészként volt bennem rejtett megbántottság is, hogy ez a zene valami leértékelt ifjúsági kultúra, amit illik egy idő után kinőni. Elkezdtünk a hallgatókkal és oktatókkal egy most már több mint tíz éve futó programot, elméleti és gyakorlati kurzusokat kínálunk az összes egyetemi karunk számára.  

beckgrecso_batori_jim_gabor_sinco.jpgGrecsó Krisztiánnal közös müpás estjükre olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy a páros duplázik
© Bátori Gábor Jim 'sinco' 

Az irodalommal sokrétű a kapcsolata, a tanítás-kutatás mellett a Libri-díj zsűritagságától a kortárs irodalom jeleseivel közös előadóestekig. Grecsó Krisztiánnal lemezbemutató koncertje lesz a Müpában: mit hoznak magukból?

Valójában mi magunk leszünk és vagyunk a határsértés. Mindketten folyamatosan próbálunk ellépni az elvárásokkal teli tekintet elől: Krisztián dalokat ír, én prózát olvasok, olyan hangszereket szólaltatunk meg, amelyeknek nem vagyunk professzionális művelői. Ettől ez lehetne szimpla dilettantizmus is, ha nem arról szólna az előadásunk, ami alkotói értelemben összeér bennünk: olyasmit pakolunk az estbe, amit egyikünk se tudna a másik nélkül, és ezért a valamiért érdemes kockáztatni mindent.

Jászay Tamás

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023. I. számában jelent meg.

Évszázados popzene – gyorstalpaló a jazzről

Évszázados popzene – gyorstalpaló a jazzről

Évszázados popzene – gyorstalpaló a jazzről

Hatalmas hagyománya van, de mindig képes a megújulásra, üdítően spontán, mégis meglepően ismerős, ezerarcú és megunhatatlan, mi az? Naná, hogy a jazz! Írásunkban összeszedtünk pár érdekességet a műfajról, amely milliók kedvence, estéről estére klubokat tölt meg szerte a világon, sokak számára elsőre mégis kiismerhetetlennek tűnik.

jazz_pexels_lucasallmann.jpg

Fotó: Pexels.com

Kezdjük az alapoknál!

Aki a neten kutakodva vagy szakkönyveket böngészve próbálná megtalálni a „jazz” szóval jelölt műfaj definícióját, az rögtön abba ütközhet, hogy – bár a jazznek hosszú ideje komoly szakirodalma és intézményrendszere van – tulajdonképpen hiábavaló egy, a világon mindenütt elfogadott akadémiai tételmondatot keresni, amely összefoglalná, miről is van szó. Az elmúlt évtizedek során persze sokan tettek kísérletet a fogalom meghatározására, és többségében arra jutottak, hogy a jazz egy afroamerikaiak által életre hívott zenei stílus, amelynek legfőbb ismertetőjegye az improvizatív jelleg, gyökereit pedig részint a ragtime-ban, részint a bluesban kell keresnünk. A 20. század során folyamatosan új színekkel gazdagodó, egyre több irányzatot felmutató muzsika egyik élő legendája, a Pulitzer-díjas Wynton Marsalis például a következőket mondta: „A jazz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene, és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében.” Egy elhíresült interjújában pedig – hivatkozva az általa vezetett Jazz at Lincoln Center missziójára – egyenesen a demokrácia metaforájaként utalt a jazzre.

Százéves popzene?

2023-ból nézve elég nehéz elhinni, de a jazz az 1920-as évek elementáris sikerű popzenéje volt, és bár ma már sokan egy szűk elit műfajának tekintik, kezdetben éppen ennek az ellentéte volt rá igaz. Az egykor viharosan terjedő műfaj a korszak bulizenéjeként tett szert egyre szélesebb rajongótáborra, F. Scott Fitzgerald pedig, akit a „Jazz Age” (jazzkorszak) kifejezés egyik népszerűsítőjének tartanak, éppen ezt a hedonista, pörgős időszakot örökítette meg A nagy Gatsby című regényében. (Aki esetleg ellentmondást vélne felfedezni az Egyesült Államokban ekkoriban érvényben lévő szesztilalom és a kor dekadens mulatási szokásai között, annak eláruljuk: a gombamód szaporodó félillegális vagy teljesen törvényen kívüli szórakozóhelyeken bizony a jól csúszó muzsika mellé alkoholt is mértek.)

Örökzöld, de nem növény

Amióta zene létezik, slágerek jönnek-mennek, akadnak azonban dalok, amelyek kiállják az idő próbáját, és egy adott műfaj alapköveivé válnak. A jazzben ezeket a széles körben ismert, a zenészek repertoárjának elengedhetetlen részeként számontartott alapműveket standardeknek hívjuk, és minden valamirevaló közös örömzenélés alapját képezik. A jam sessionök legkedveltebb darabjai tehát ma is olyan, akár nyolcvan-százéves dalok, amelyek nem csupán a klubokban, de mára a tananyagban is megkapták a nekik kijáró helyet, hiszen a jövő sztárjai többek között ezek által fejlesztik műfaji ismereteiket és improvizációs képességeiket. A művek egy részét a legfontosabb amerikai dalokat és jazz standardeket összegyűjtő The Great American Songbookból ismerhetjük, de a 20. század második felében jó pár popszám is a repertoár részévé vált.

A zöld delfin és a tehetségek

Az egyik legismertebb jazz standard egy regényből készült film slágereként kezdte meg karrierjét az 1940-es években. Az Elizabeth Goudge regénye nyomán készült Green Dolphin Street című mozihoz Bronisław Kaper és Ned Washington írt betétdalt, amely talán örökre feledésbe merült volna néhány évtized múltán, ha Miles Davis nem rögzítette volna lemezre 1958-ban. Ezután azonban a dal hihetetlen népszerűségre tett szert, olyannyira, hogy a valaha volt legismertebb standardeket felsoroló toplistákon rendre az élmezőnyben végez. Nem csoda hát, hogy a feltörekvő tehetségeket bemutató Jazz Showcase idei fellépőitől azt kértük, alkossák meg saját verziójukat erre a dalra. És ha a január 27. és 29. között színpadra lépő zenészek videói nyomán kedvet kapnátok mélyebben megismerkedni a jazz műfajával, esetleg már rég feketeöves rajongók vagytok, és jó programot kerestek a hónap utolsó hétvégéjére, akkor ne habozzatok: a Müpában három napon át élvezhetitek a fiatalok örömzenélését!

Folklórlázban a magyarok: az egész világ minket akart másolni

Folklórlázban a magyarok: az egész világ minket akart másolni

Folklórlázban a magyarok: az egész világ minket akart másolni

 A beatkorszak kellős közepén lett olyan sikeres Magyarországon újra a néptánc, hogy arra még a politika is sanda szemekkel tekintett. A Müpa februári estjére, A népzene ünnepére készülve idézzük fel, hogyan vált elsöprővé a néptáncmozgalom hazánkban, és hogyan hódította meg aztán a világot is.

Ha az Andrássy úton jársz, és elsétálsz az Írók Boltja előtt, adózz egy gondolattal a magyarországi táncházmozgalomnak! Már mondjuk is, hogy miért, és hogyan függenek össze a Liszt Ferenc téri üzlet nagy ablakai a 70-es évek legendás, azóta nemzetközileg is elismert kezdeményezésével.

A Liszt Ferenc téri Könyvklub, az első budapesti táncház 1972. május 6-án
Fotó: Fortepan /Szalay Zoltán

Digitális jelenünkből nézve egészen elképesztő helyzet lehetett, amikor a magyar hagyományoknak kedvtelésből, szabadidejükben is hódolni kívánó táncosok azon vitáznak: be kell-e engedni maguk közé vagy sem az üvegkirakatnál bámészkodó, lelkesen csatlakozni kívánó, civil tömeget. A hazai folklór ápolásának egyik legfontosabb pillanata lett a döntés: lépjenek csak beljebb a beatkorszak farmeros, lobogó hajú lányai és fiai!

A szokatlan engedményből végül országos láz, a politika által is megfigyelt tevékenység, majd szépen-lassan nemzetközi siker lett. Közel negyven évvel a születése után, 2011-ben a táncházmozgalom még az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára is felkerült. A módszert, amely a hagyományos kultúrát városi körülmények között tette elképesztően népszerűvé, az egész világ fejbiccentve ismerte el. 

A magyar népzene és néptánc újjáéledése

Hivatásos és amatőr néptáncosok körében már a hatvanas években megfogalmazódott, hogy színpadon kívül, klubtevékenység formájában is hódolniuk kellene szenvedélyüknek – derül ki Abkarovits Endre tanulmányából, melyet a magyarországi táncházmozgalom létrejöttének negyvenedik évfordulójára írt. Az elképzelés 1972-es megvalósulásának volt pár közvetlen előzménye is.

Például amikor 1971-ben Novák Ferenc „Tata” koreográfus, a Bihari János Táncegyüttes megalapítója tanítványaival és munkatársaival ellátogatott az erdélyi Székre, ahol még minden elemében élt a néphagyomány. Az ottani fiatalok gyakran béreltek ki helyiségeket, fizettek zenészeknek, szervezték meg maguknak a táncházakat. A közösségteremtő erő és a tiszta, keresetlen mulatság nagy hatással volt a pestiekre. 

Sebő Ferenc és Halmos Béla játszik a Liszt Ferenc téri Könyvklubban (ma: Írok Boltja) rendezett első budapesti táncházban 1972. május 6-án (fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

1972. május 6-án végül négy amatőr együttes, a Bihari, a Bartók, a Vasas és az Építők/Vadrózsák megrendezte az első hivatalos táncházat Budapesten, a Liszt Ferenc téri Könyvklub épületében – vagyis a mai Írók Boltjában. Az alapítók között ott volt Novák Ferenc, Martin György tánctörténész, folklorista, akire Abkarovits úgy emlékezik, mint aki „bartóki munkát” végzett a tánckutatásban, és Tímár Sándor koreográfus, táncpedagógus. Ők már a 60-as években új szemlélettel közelítettek a néptánchoz. 

De ott volt Sebő Ferenc és Halmos Béla is, akik jó ideje gitárra ültetve adták elő az ismert népdalokat – jelentős meghökkenést váltva ki ezzel az újhullámos megközelítéssel. Emellett a televízió is indított kifejezetten népzenei témájú vetélkedőket, így például a Röpülj páva! címűt, a Ki mit tud? mintájára. Ezek hatására lendült fel hazánkban újra a népzene iránti érdeklődés. 

A Liszt Ferenc tértől New Yorkig

De térjünk vissza ahhoz a bizonyos kirakathoz! „A nagy üvegablakoknak köszönhetően szem előtt voltunk, és láttuk, hogy amit csinálunk, az érdekli az embereketmesél Sebő Ferenc arról, hogyan robbant be a köztudatba a néptánc izgalma –, de a hivatásos táncosok ellenálltak annak, hogy beengedjük őket. Mondván, ha az utcáról bejönnek, meg kell őket tanítani táncolni, azt pedig nem vállalják, ők művészek, nem érnek rá a civilekkel bajlódni.

A Bartók Táncegyüttes volt az egyetlen az alapítók közül, amelyik úgy gondolta, igenis ki kell nyitni a nagyközönség előtt a táncházakat, mert előremutató lehet, ha a laikusok is elsajátíthatják a magyar néptáncokat. A Bartókra egyébként is jellemző volt a különállás: míg a többi csoport még stilizált táncokat mutatott be estjein, ők már rég az autentikus táncokat favorizálták. 

 Az első nyílt táncházra a Fővárosi Művelődési Házban került sor 1973 januárjában. A következő évtől már vidéken is volt ilyesmire lehetőség, így például Székesfehérváron vagy éppen Debrecenben. A mozgalom fénykora a nyolcvanas évek közepe lett: a hét szinte minden napján volt valahol táncház Budapesten.

Országosan és külföldön is intenzíven terjedt a mozgalom. A jelentősebb magyar kolóniával rendelkező városokban evidenciává lett a szervezés – így indítottak még New Yorkban, Ausztráliában, Argentínában és Japánban is táncházat. Sőt, a magyarországi sikerekre alapozva indult meg hazánkban az iskolai népzeneoktatás, melynek első intézménye az Óbudai Népzenei Iskola volt.

Hogyan lett ellenzéki a néptánc?

Kulturális jelentőségén túl a táncházmozgalom szorosan összefonódott a kor ellenzékiségével is. Bár a Válasz Online-nak adott idei interjújában Sebő Ferenc úgy fogalmazott, hogy eleinte nem nagyon figyelték meg őket, és csak nagyjából öt év után kezdtek megjelenni a rendezvényeken a besúgók, Hamar Dániel, aki zenekarával akkor csatlakozott a táncházakhoz, amikor Sebőék 1973-ban fél évre meghívást kaptak Japánba, már erőteljesebbnek festette fel a politika hozzáállását egy három évvel ezelőtti beszélgetésben. A Muzsikás együttes vezetője szerint nem csak az zavarta a hatalmat, hogy nem tudták kontrollálni a mozgalmat. „A táncház (...) a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség gondolatához.”

Hogy mi lehetett a legnagyobb vonzerő a városi közönség számára a néptáncos klubestekben? Sebő Ferenc szerint a párostánc-paletta kibővítése. „A mi időnkben mindenki járt tánciskolába, tanultunk rumbát, cha-cha-chát, rock’n’roll-t, és Budapesten minden mulatóhelyen volt táncparkett. Oda lehetett menni a szomszéd asztalhoz, és föl lehetett kérni a lányokat. Mi ezt a repertoárt egészítettük ki a régi magyar táncokkal. Beütött, mert nagyon tetszett a zenészeknek és az utca emberének is.”

A népzene ünnepe a Müpában

A Müpa 2008 óta várja a közönséget A népzene ünnepére, melynek a világzene mellett fontos eleme a táncházak muzsikája is. 2023. február 5-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben pörgős ritmusban követik majd egymást a változatos stílusban alkotó zenészek. Básits Brankát, az új népiénekes-generáció egyik nagy tehetségét, a számos nagynevű formációból ismert Tímár Sára saját együttesét, valamint a magyar etnojazz egyik legkitűnőbb fúvósát, Borbély Mihályt és a Polygont hallhatják a nézők az első részben. Az est második felében a folkrock 60-as, 70-es évekbeli hagyományait idéző MORDÁI, a rögtönzésekben kiváló, különböző tájegységek dallamait megidéző Magyar Banda, és végül a fergeteges cigányzenét játszó Kanizsa Csillagai lesznek hallhatók. A népzene ünnepének házigazdája a legendás Vujicsics együttes tagja, Eredics Gábor lesz.

süti beállítások módosítása