Kifordított zongora

Kifordított zongora

Kifordított zongora

Minden, amit a cimbalomról még nem tudtál

Európa szülöttei közül azon keveseket, akiknek vezetékneve megelőzi a keresztnevét, biztosan nem lehet sarokba szorítani azzal a kérdéssel, hogy mi a közös az alábbiakban: fröccs, fűszerpaprika, magyar huszár, beregi keresztszemes hímzés, tiszavirágzás, cimbalom és tárogató? Bár Puskás Öcsi nevét szándékosan nem említettük, de – néhány kivételtől eltekintve – a fenti fogalmak hallatán ők biztosan tudják, hogy itt hungarikumokkal állnak szemben. A magyarság attribútumaival kapcsolatos találós kérdés aktualitását a Müpa évente megrendezett Világraszóló fesztiválja adja, amelynek célja, hogy a 2015-ben hivatalosan is hungarikummá nyilvánított cimbalom és tárogató előtt tisztelegjen. Ahogy mindig, idén is a hangszer egyik igazi virtuózával ünnepelhetünk. Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band fergetegesnek ígérkező koncertjére hangolódva nézzük meg, mit érdemes tudni erről a jellegzetes hangú, ezer húrral ellátott, kibogozhatatlanul technikásnak tűnő instrumentumról.

balogh_kalman.jpgBalogh Kálmán, Fotó: Raffay Zsófia

 Az acélhúros hangszerek királynője

Mielőtt felvillantanánk a hangszer evolúciójának legizgalmasabb epizódjait, összeszedtük azokat az árulkodó karaktervonásokat, amelyek láttán a történészek már gyaníthatják, hogy a cimbalom elődjével van dolguk. Az egymásra kísértetiesen hasonlító zeneszerszámokat ugyanis a különböző történelmi korokban vagy földrajzi területeken merőben eltérő nevekkel illették. Mik tehát a legárulkodóbb jegyei egy cimbalomnak? Legyen trapéz formájú, dobozszerű, teljes szélességében húrokkal ellátott, és vízszintes helyzetben, akár akácból vagy diófából készült verővel, akár pengetővel, de zenélésre lehessen bírni.  

kotschygabor201124_uj_cimbalom_mupa.jpgA Müpa legújabb hangszerbüszkesége, Fotó: Kotschy Gábor

A korabeli kiscimbalmok igen változatos méretben készültek. Ennek egészen prózai oka volt: általában házilag, ritkább esetben szakműhelyekben állították elő őket, így méretüket leginkább a rendelkezésre álló alapanyag és készítőjük elképzelése szabta meg. Általánosságban azért elmondható, hogy a fenyőből, időnként jávorfából készült hangszertest 40 cm-nél nem volt magasabb, rövidebb oldala 60, míg a hosszabb 80 cm-re volt tehető. Ezek a hangszerek még nem lábakon álltak, így könnyen szállíthatóak voltak, és asztalra vagy felállított hordóra helyezve, esetleg ölbe véve szólaltatták meg őket. Mivel szóló- és zenekari muzsikálásra is tökéletesen alkalmasnak bizonyultak, mindig is rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek.

kiscimbalom.jpgKorabeli kiscimbalom (Pula, 1967), Forrás: indafoto.hu

Erre jött még a cimbalomtörténet kopernikuszi fordulata a 19. században: megszületett a pedálcimbalom. Jelentősen megnőttek a szárak: méteres és másfél méteres oldalhosszak között már 75 cm magas hangszertest terpeszkedett, amelynek nemcsak hangereje és megjelenése, de súlya is egyre tekintélyesebbé vált. A mázsás hangszereket lábakkal és hangtompító pedállal látták el, ami addig a cimbalom hiányossága volt. A ma is használt pedálcimbalom hangereje ugyanis a zongoráéval vetekszik. Szabó Dániel cimbalomművész szavait idézve: „A cimbalmot egy kifordított zongorához tudnám hasonlítani, a hangszeren való játék már önmagában látványt jelent.”

 A hangszer térhódítása

Hungarikum ide vagy oda, mielőtt a hangszert teljes egészében magunkénak tudnánk be, vessünk egy pillantást az eredetére. Bármilyen meglepő, cimbalomhoz kísértetiesen hasonló hangszerábrázolásokat már az asszír birodalom területén, Ninivében is találtak, de a történészek szoros összefüggést látnak az ősi Kínában honos selyemhúros kinnel, sőt az arábiai fennsíkról származó, négyszögletű szekrényhez hasonló kanunnal is. Ennek bélhúrjait nem verőkkel, hanem acélpengetővel szólaltatták meg. A trapéz formájú húros hangszerek szép lassan meghódították Európa teljes területét, és az egyházzenétől a főúri udvarokig mindenhol nagy népszerűségre tettek szert. Az alászálló kultúrjavak megszokott mintájára a 18. század első felére már a polgári szalonok vendégei is egyre gyakrabban élvezhették a cimbalomvirtuózok lenyűgöző játékát, ugyanakkor a 19. századra nemesi körökben Európa-szerte kissé visszaszorult a jelenléte.

Kis magyar cimbalomtörténet

Míg Európa többi részén az újabbnál újabb hangszerek megjelenése marginalizálta a cimbalmot, nálunk nemhogy töretlen volt a népszerűsége, de a század második felétől kezdve egyenesen magyar jellegzetességgé vált. „A magyar érzelemvilágának vannak olyan sajátos elemei, amelyeket semmiféle hangszer sem adhat vissza oly melegen, híven és közvetlenül, mint a cimbalom” – írta Schunda Vencel József, aki a család budapesti hangszergyárában az 1860-as években vetette bele magát a cimbalom lázas fejlesztésbe. Kitartó munkájának és külföldi tapasztalatainak köszönhetően az 1873-as bécsi világkiállításra a gyár előrukkolt az akkor még pedáltalan, ám alakját, hangbeosztását és hangszínét tekintve teljesen megújult cimbalommal, amelyet még Ferenc József és Erzsébet királyné is megcsodált. Egy évvel később az igazi „reformcimbalom” is napvilágot látott: a jelentősen megnövelt hangszertestet Schunda lábakra helyezte, hangterjedelmét kibővítette, és a harmóniák összezengését hangtompító pedálszerkezettel szüntette meg. Ezzel a hangszer komolyzenei művek előadására is alkalmassá vált.

schunda-cimbalom.jpgA Scunda-féle cimbalom, Forrás: ringve.no

Az instrumentum további fejlődéstörténetében Bohák Lajos hangszerkészítő műhelye is kulcsszerepet játszott. Ők állapították meg ugyanis az optimális húrhosszúságot, amely a hangszer teherbírásával összhangban egyenletes hangzást biztosított, emellett a hangterjedelmet is tovább bővítették, az ólommal súlyozott hangfogó rendszert pedig rugós pedállal látták el. A cimbalomkészítés lényegében azóta is a Bohák-féle rendszeren alapszik. Bár nem a magyar hangszergyártók hírnevét öregbíti, de a cseh cimbalomkészítő mester, Pavel Všianský neve is kihagyhatatlan a hangszer tökéletesítőinek sorából. Hozzá kötődik ugyanis a 2002-ben megalkotott, Herencsár Viktória cimbalomművész-zeneszerző kezdeményezésére és szakmai tanácsai alapján kifejlesztett könnyített szerkezetes cimbalom, amelynek súlya az eredeti 100 kg-hoz képest a felére csökkent. A „Viktoria” néven is ismert modell nagy népszerűségre tett szert, jelentősen kisebb súlyának köszönhetően ugyanis lényegesen egyszerűbbé vált a szállítása.

 eb6a9160-1200x800-q75.jpgPavel Všianský  'Viktóriája', Forrás: cimbaly.cz

 

A cimbalom reneszánsza

A mesteri fejlesztéseknek köszönhetően a főként cigány kultúrába ágyazott, falusi kocsmákban és lakodalmakban használatos hangszer ismét visszaszerezte az őt megillető helyet a polgári közönség szívében. Egyre gyakrabban bukkant fel szalonokban, operai és színházi környezetben, ezzel együtt pedig egyre több kamarazenei és szimfonikus mű is született kifejezetten cimbalomra. Liszt például nagy csodálója volt az instrumentumnak, büszkén mutogatta a Zeneakadémián lévő példányt a hazánkba látogató zeneszerzőknek.

cymbalum-moderne.jpgLiszt Ferenc és a pedálcimbalom, Forrás: Zenetörténeti Múzeum, Budapest

A 20. századi komponisták közül Bartók, Kodály, Stravinsky, Debussy, Saint-Saëns, Kurtág György, Ránki György, Kósa György, Szokolay Sándor, Kocsár Miklós, Zádor Jenő és még sokan mások járultak hozzá szerzeményeikkel ahhoz, hogy a magyar hangszerészet Szent Grálja világszintű ismertségre tegyen szert. Ám a cimbalom fejlődés- és sikertörténete még közel sem zárult le. Balogh Kálmán víziója szerint „az elektromos cimbalom megszületésével a könnyűzenében is megszerezheti az őt megillető helyet. Egyébként vissza kellene nyúlni a barokk korhoz, amikor mások voltak az elvárások a zenészekkel szemben. Ha a mai cimbalmosok nemcsak előadók, hanem kreatív zenészek lehetnének, mindenki megértené, hogy ez a hangszer bármire alkalmas.” Cimbalmosok, rajtatok a világ szeme!

2022/11/14 : mupa Szólj hozzá!
A Schubert-opera, amit csak befejezése után 170 évvel mutattak be

A Schubert-opera, amit csak befejezése után 170 évvel mutattak be

A Schubert-opera, amit csak befejezése után 170 évvel mutattak be

Alfonso és Estrella viszontagságos útja a színpadig

Élete rövidsége ellenére Franz Schubert a 19. század egyik legtermékenyebb zeneszerzője volt. 1828-ban bekövetkezett haláláig mintegy 1500 művet komponált, szinte minden műfajban kivételeset alkotott. Vonósnégyesei Haydn és Mozart legszebb darabjaival említhetők egy napon, szimfóniái Beethoven műveivel vetekszenek, zongoradarabjai pedig kikövezték az utat Chopin és Schumann előtt. Operáiról azonban méltatlanul kevés szó esik, és még ritkábban tűzik őket műsorra, pláne eredeti formájukban. A Helsinki Barokk Zenekar azonban vállalta a kihívást.

franz-schubert-130_h-558_v-img_16_9_xl_w-994_-e1d284d92729d9396a907e303225e0f2d9fa53b4.jpg

A valaha élt legköltőibb zenész, aki holdfénybe és a nap lángoló sugarába mártotta pennáját – így jellemezte Liszt és Schumann a 19. század egyik legtehetségesebb zeneszerzői közt számon tartott Franz Schubertet. A dallamokra és a líricizmusra különösen fogékony osztrák zeneszerző tragikusan rövid élete során azonban sosem élvezhette ki ezt a mindent elsöprő elismerést. Műveinek alig töredéke jelent meg nyomtatásban, és azok is csak mérsékelt sikert arattak. Schubert hozzávetőleg 630 dalt, 13 szimfóniát (bár ezekből csak hetet fejezett be teljesen), 17 operát, 22 vonósnégyest, több mint 20 szonátát, tucatnyi zongoravariációt és ländlert (a lassú keringő régebbi, népi formája), több négykezes és kisebb zongoradarabot, számos egyházi zeneművet, köztük 7 misét, 2 Stabat Matert és 4 offertóriumot, 18 színpadi és több mint 200 egyéb zenei kompozíciót hagyott örökül az utókorra.* Hihetetlen alkotókedve ellenére sem tudott azonban állandó megélhetést biztosítani magának, legtöbbször barátai és édesapja jótékonyságára szorult.  

Az, hogy zsenialitása nem veszett a feledés homályába, legfőképp pályatársainak – többek közt Mendelssohnnak, Schumann-nak, Brahmsnak és Lisztnek – köszönhető, akik nemcsak életben tartották Schubert művészetét, de azt a világ elé tárva lehetőséget teremtettek arra is, hogy megkapja az őt megillető elismerést. 

Bár gyermekkorától kezdve foglalkozott zenével, Schubert a legendás Antonio Salieri kezei alatt kezdett igazán elmélyedni a zeneszerzés titkaiban, az ő óvó tekintete alatt született meg első saját kompozíciója, a Gretchen am Spinnrade. Innentől pedig nem volt megállás. 1815-ben, egy esztendő leforgása alatt több mint 20.000 ütemet jegyzett le – többek közt 9 egyházi művet, egy teljes szimfóniát és közel 150 dalt, előfordult, hogy utóbbiak közül egy napon nyolc dal megszületett serény kezei alatt. És ekkor még alig volt 18 éves! Ám más korabeli zeneszerzőkhöz hasonlóan ő is egyetlen műfajban látta a népszerűség kulcsát: az operában.
Első szárnypróbálgatásai, a Die Zwillingsbrüder (1820) és a Die Zauberharfe (1820) kéziratain még erősen érződött Salieri befolyása és a megrendelő bécsi impresszáriók igényei, Schubert azonban eltökélt volt abban, hogy következő operája teljes egészében a saját ízlését tükrözze. Így született meg az Alfonso és Estrella – de ne szaladjunk ennyire előre!

schubert-composant.jpg

1821 őszén az akkor 24 éves Schubert és jóbarátja, a nála egy évvel fiatalabb költő és szövegíró, Franz von Schober a Traisen folyó partján fekvő Sankt Pölten városába utaztak, hogy Bécs nyüzsgését maguk mögött hagyva kizárólag készülendő főművükre koncentrálhassanak. A munka a Schuberttől megszokott feszített tempóban zajlott: szeptember 20. és október 16. között, röpke 27 nap alatt elkészült az első felvonás, november 2-ára pedig a második is. Az utolsó, harmadik felvonást 1822. február 27-én, Bécsben fejezték be, az i-re a pontot pedig az 1823 februárjában hozzáadott nyitány tette fel. Már csak a bemutató volt hátra.

Utóbbi azonban a vártnál keményebb diónak bizonyult, bárhová fordult ugyanis, Schubert zárt ajtókba és rideg elutasításba ütközött. Még kedvenc énekeseitől sem számíthatott támogatásra. A bariton Johann Michael Vogl mélységes csalódottságát fejezte ki az operával kapcsolatban, és visszautasította Schubert arra irányuló kérését, hogy beajánlja a művet a bécsi operaházba. Ugyanígy negatív kritikát fogalmazott meg a szoprán Anna Milder-Hauptmann is, aki abbéli aggodalmát fejezte ki, hogy a mű nem a berlini operaszerető közönség ízlésének való. (A rossznyelvek szerint véleményét erősen befolyásolta a tény, hogy az operában nem volt drámaiszoprán-szerep). Bár a drezdai koncertmester eleinte kifejezetten izgatottan fogadta a művet, érdeklődése hamar lelohadt, amikor Schubert nem éppen hízelgő szavakkal illette a színház legutóbbi operabemutatóját. Miután Grazból is elutasító válasz érkezett, a kudarc okát kutatva, ahogy sok más zeneszerző, Schubert is darabokra cincálta saját művét. A nyitányt a Rosamunde-kvartettbe komponálta bele, míg a második felvonás egy dala a Téli utazás ciklusba került át.  Bár a teljes operának két kézirata is létezett – egy Bécsben, egy pedig Grazban –, Schubert már nem élhette meg a darab bemutatását. Sőt, a világnak is majdnem 170 évet kellett várnia arra, hogy az Alfonso és Estrella úgy kerüljön színpadra, ahogy a zeneszerző megálmodta.

franz-schubert.jpeg

 De mi volt ennek az oka? Az opera librettójának szerzője, Schober kezdeményezésére és Liszt Ferenc állhatatos munkájának köszönhetően harminckét évvel befejezése után a közönség végre megismerhette az Alfonso és Estrellát. Jobban mondva annak egy változatát, hiszen az 1854-es weimari koncerten Liszt egy erősen módosított verziót tűzött az egyébként tizenkét műből álló előadás programjára. Ezzel egyidejűleg a fellelt kéziratok alapján egy részletes, a darab cselekményét ismertető szöveget is közzétett, így neki tulajdoníthatjuk az opera első hivatalos leírását is. Bár a művet az 1880-as években többször is bemutatták többek közt Karlsruhéban, Bécsben és Berlinben, ezek mind erősen lerövidített és átírt verziók voltak. Az eredeti zenemű teljes egészében először 1949-ben hangzott el a svájci Radio Beromünster adásában, míg színpadra állítására egészen 1977-ig kellett várni, amikor a Readingi Egyetem tűzte műsorra, igaz, angol nyelven. Eredeti formájában és terjedelmében, eredeti német nyelven először több mint másfél évszázaddal a megírása után, 1991-ben került színpadra Grazban, a svájci Mario Venzago vezényletével. November 17-én a Helsinki Barokk Zenekar tettre kész fiatal előadógárdája Aapo Häkkinen vezetésével készül megismételni ezt a bravúrt, és oly módon tisztelegni Schubert munkája és személye előtt, amit bár többszörösen megérdemelt volna, élete során sosem kapott meg.


* Schubert műveinek pontos számáról megoszlanak a vélemények, a különböző katalógusok eltérő módon rendszerezték munkáit halála után. Emellett több befejezetlen zenetöredék maradt fent, munkájának egy része pedig elveszett.

 

2022/11/10 : mupa Szólj hozzá!
Ősidők óta éneklünk a halottainkért

Ősidők óta éneklünk a halottainkért

Ősidők óta éneklünk a halottainkért

A zenetörténet nagy gyászmiséi mind más-más állításokat közölnek a halálról, de aligha találunk különlegesebb és különcebb darabot Berlioz Requiemjénél

A csodálatos uruguayi költő, Mario Benedetti egyik versében barlangban rejtőző tolvajokhoz hasonlítja az időt, amely lassan minden élőt elnyel, és felteszi a kérdést: ha a levegő sem igazán jó levegő már, szeretteink ölelés nélkül távoznak, és az élet csak mozgó célpont, miért éneklünk? Pár sorral lejjebb több választ is ad rá, az egyik különösen szép: „Éneklünk, mert a megmaradtak / és a halottaink is így akarják.

Amikor 2017-ben terrortámadás érte Manchester városát, a helyiek egy perc néma csenddel emlékeztek az áldozatokra a St. Ann’s Square-en. Utána néhányan belekezdtek az Oasis Don’t Look Back In Anger című számába, amit végül a tömeg együtt énekelt el. A spontán eseményről készült videók bejárták az internetet, sokan a közösség és a dal erejét méltatták.

Pedig az éneklés évezredek óta a gyász tudatosításának és feldolgozásának jól ismert módja, akkor is, ha a rítusait és szokásait elhagyó modern ember kevésszer alkalmazza. A Tibeti halottaskönyv verseit az elhunyt ágya mellett zsolozsmázzák, hogy a lélek eligazodjon a bardók útvesztőjében. A siratóasszonyok általában a halott erényei és élete mellett a hátrahagyottak sorsát is megénekelték. Nem véletlen, hogy a nyugati zenetörténet egyik legrégebbi műfaja a rekviem, amelyre a Dies irae-dallamtól Ligeti, Schnittke és Arvo Pärt műveiig találunk példát.

69-locatelli-caxias.jpgDies irae-freskó a brazil Caxias do Sul városának egyik templomában

A halál tragikus esemény, a hozzá kötődő hiedelmek és tapasztalások pedig egyenesen félelmetesek. Magyarán: nem minden gyászmise könnyfakasztó emlékezés. Miközben a Dies irae szövege például az utolsó ítélet fenyegetéséről számol be, a harag napjáról, amelyen az égnek és a földnek is vége lesz, az ortodox liturgia jóval szelídebben közelíti meg a kérdéskört. A klasszikus zeneirodalom kiemelkedő gyászmiséi mind-mind más megközelítését kínálják a halálnak, ahogy a gyászmunkát is többféle módon lehet elvégezni. Mozart utolsó, befejezetlen művének zenéjére Händel operai felfokozottsága hatott leginkább, és ha ismerjük is a Requiem köré szőtt anekdotákat, nem lehet figyelmen kívül hagyni, milyen erővel beszél az életről ez az alkotás: „et lux perpetua luceat eis” (ragyogjon rájuk örök fény) – énekli a kórus rögtön az első tételben. A zeneszerző együttérző és türelmetlen, azonnal megadná a feloldozást mindenkinek.

the_last_hours_of_mozart.jpgMozart a Requiem kottájával Henry Nelson O'Neil festményén

Brahms anyanyelvű szövegre írott Német requiemje viszont Jézus bátorító szavaival kezdődik: „Boldogok, akik most sírnak, mert Isten megvigasztalja őket.” Britten gyászmiséjében, amit egy, az I. világháborúban elesett katonaköltő szövegeire írt, nem pusztán a halál, hanem a háborúellenesség is megjelenik. Talán nem is érdemes a háborúról máshogy beszélni a tömegpusztító fegyverek korában, mint így: „Mily harang szól értük, kik mint a barmok hullnak?” Verdi ugyan latin szövegre írta saját alkotását, amit egy barátja elvesztése ihletett, de az egyházi zene elvárásainál jobban izgatta, hogy emberi drámát írjon – így született végül nagyon „operás” darabja, ami azóta is közönségkedvenc alkotás.

Ha van különutas zeneszerzője a zenetörténetnek, az mindenképpen Hector Berlioz, aki Requiemjével is kilóg a fenti sorból. A művet a francia belügyminiszter rendelte 1837-ben, hogy ezzel emlékezzenek Giuseppe Fieschi 1830-as korzikai puccsmerényletének 18 áldozatára. Azt nem tudjuk, Berliozt mennyire érdekelték szegény elhunytak, de mivel mindig is vonzotta a művészeti grandioso és a babonás, varázs középkor, azonnal tűzbe jött. „Egy dies irae...” – kiáltotta, és gyorsan munkához látott. Emlékirataiban azt írta, nem bírt elég gyorsan körmölni, annyi ötlete támadt. A munka sebesen elkészült, alig négy hónap múlva már premier lett volna, de időközben a francia politikusok már attól féltek, hogy ha három napon át emlékeznek a korzikai puccsra, az ismét lázongást szít a nép körében. Hogy, hogy nem, fél évvel később már a hadügyminisztériumból érkezett a megkeresés, ahol hallották, hogy a neves zeneköltőnek van egy gyászmiséje parlagon, s pont most veszett oda Charles de Damrémont tábornok és serege Algériában. Az előadás 1837 decemberében hatalmas siker lett, a zeneszerző pedig olyannyira elégedett volt művével, hogy kijelentette: ha csak egyetlenegyet menthetne meg alkotásai közül, akkor a Nagy halotti misének kérne kegyelmet.

berlioz_concert_mitraille.PNGBerlioz, a monumentális szimfóniák mestere egy korabeli karikatúrán

Nem is járhatnánk messzebb az igazságtól, ha azt gondolnánk, hogy Berlioz műve mindössze politikai megrendelésre született csinnadratta. A Requiem az utolsó ítélet gigantikus zenei ábrázolása, egyszerre nagyopera és mise – valójában az első igazi, romantikus egyházzenei darab. Berlioz, aki sok zeneszerzőtől eltérően nem zongoránál komponált, vizionárius tehetséggel sejtette meg, hogy a hangzásban nagyobb lehetőségek vannak, mint a harmonizálásban. Ez egy olyan darab, amitől az embernek feláll a szőr a kezén – de a hátán vagy a fején is, érzékenysége szerint. Az első tételben a luceat (ragyog) szó egy erőteljes és váratlan dúr akkorddal szólal meg, a Tuba mirum szakaszban ugyanilyen meglepetést okoz négy harsona, később az üstdobokon megszólaló egész akkordok. Talán nem kell mondani, hogy micsoda újításnak hatottak ezek a megoldások a maguk korában, de még ma is meglepik a hallgatót. A pompát sugárzó Rex tremendae vagy a pokoli energiákat mozgató Lacrimosa mellett szerencsére akadnak nyugalmasabb tételek is, például a Palestrina stílusát imitáló Quaerens me vagy a Domine Jesu Christe.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar november 1-i koncertjén minden adott, hogy a Requiem olyan bombasztikus hatással szólaljon meg, ahogy azt Berlioz elképzelte. A zenekart Howard Williams vezényli, a tenor szólista a brit Andrew Staples lesz. A zeneszerző kínosan számolgatta, hogy a hatalmas hangerő elfér-e majd az Invalidusok templomában, ahol az ősbemutató zajlott; nos, a Müpában nem kell izgulni, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az ilyen művek nagyszerűen szólalnak meg.

2022/10/27 : mupa Szólj hozzá!
Új csillagok a komolyzene egén

Új csillagok a komolyzene egén

Új csillagok a komolyzene egén

Ismerd meg Európa feltörekvő zenei tehetségeit, akikre már most érdemes odafigyelni

Frissek, energikusak, szuggesztívek és szenvedélyesek – olyan fiatal művészek, akik üstökösként robbantak be a klasszikus zene horizontjára, de már most látszik, hogy helyüket az állócsillagok között fogják megtalálni. Ők az ECHO Rising Stars ifjú tehetségei, akik Európa-szerte komoly reputációval bírnak, és akiknek nevét már most érdemes megjegyezni – ismerd hát meg őket budapesti koncertjük előtt!

James Newby, a brit bariton briliáns hanggal… és verhetetlen humorral

Még nem töltötte be a harmincat, de már most korosztálya legígéretesebb tehetségei közé tartozik a brit bariton, James Newby, akinek sokoldalúságát – otthonosan mozog az opera világában, énekel oratóriumot és a dalirodalom sem áll távol tőle – számos rangos díjjal ismerték már el.

egesz_oldalas_james_newby_c_gerard_collett.jpg

De nemcsak éneklésben verhetetlen, hanem öniróniában és humorban is. Arra a korábbi újságírói kérdésre, hogy mikor fedezte fel magában, hogy van tehetsége az énekléshez, viccesen csak úgy válaszolt: „azt hiszem, még mindig várok rá, hogy felfedezzem”. Majd komolyra fordítva a szót azért hozzátette, hogy első igazi színpadi élménye az általános iskola idejéből datálódik, amikor egy musicalben kapott szerepet. Ha nem énekes lenne, akkor állítása szerint biztosan valami sporthoz köthető dologgal foglalkozna: esetleg sportpszichológus vagy sportújságíró lenne. Szerencsénkre azonban jelenleg semmi nincs, ami eltántorítani pályájától az énekest, akit november 12-én a hazai közönség is megismerhet.

Az Aris Quartet a kivétel, amely erősíti a szabályt

A frankfurti Aris Quartet igazi „keményvonalas” kamarazenei együttes – már a szó legpozitívabb értelmében. Kifejező, dinamikus, látványos előadásmód az övék, amitől szó szerint transzba esik, aki nézi, hallhatja őket. Több mint egy évtizede mozognak otthonosan a nemzetközi színpadokon: felléptek már a londoni Wigmore Hall, a hamburgi Elbphilharmonie, a párizsi Philharmonie és a bécsi Konzerthaus közönsége előtt. Összetéveszthetetlen hangzása miatt jó ideje a világ legkiemelkedőbb kamarazenei együtteseként tartják számon az annak idején egyetemi csoporttársakból verbuválódott együttest.

Ugye azt mondani sem kell, milyen ritka, amikor ezek az iskolai formációk kitartanak – hiszen az ember ilyen időtávlatban nemcsak művészileg, hanem magánemberként is sok változáson megy át. Az pedig még ritkább, ha meg sem állnak a világsikerig. Az Aris Quartettel azonban ez történik, a közös gyökerek, az egyetem óta együtt bejárt fejlődési ív pedig nem tette fásulttá őket, csak további esszenciát adott a játékuknak: a tagok közötti összeszokottságnak és bizalomnak köszönhetően bátran kísérleteznek is – például a jazz és a kortárs zene területén. November 13-án a klasszikusok – Haydn és Mendelssohn – művei mellett egy különlegességgel is készülnek: a japán Misato Mochizuki új kompozícióját is bemutatják.

Vanessa Porter, aki miatt átértékelődik bennünk mindaz, amit korábban az ütőhangszeres zenéről gondoltunk

Minimalista, impulzív, szenvedélyes és kísérletező – ha csupán néhány egyszerű szóval kellene jellemezni az ütőhangszeres művész zenei világát, akkor talán ezek lennének azok. Ezek közül Vanessa Porter az utóbbi miatt szolgáltatja a legtöbb meglepetést a színpadon, ahol nem riad vissza attól sem, hogy az emberi testet hangszerként alkalmazza, vagy hogy az előadás során a vibrafontól a szintetizátoron keresztül az elektronikus hangzásokig szinte minden rendelkezésére álló eszközzel, stílussal és módszerrel kísérletezzen.

Fellépései során gyakran improvizál, előadásai már-már a performanszművészet határát súrolják. Idén jelent meg első szólóalbuma cycle.sound.color. címmel, őt hallgatva pedig teljesen átértékelődik az, amit korábban az ütőhangszerekről és az ütőhangszeres zenéről gondoltunk. Koncertjeit már most minden alkalommal óriási várakozás előzi meg, ezért sem érdemes kihagyni november 11-i fellépését a Fesztivál Színházban.

Cristina Gómez Godoy játéka felér egy meditációval

A nemzetközi sajtó az egekig magasztalta a spanyol világklasszis oboás, Cristina Gómez Godoy játékát, aki már egészen fiatalon olyan elismerésben részesült, hogy meghívták a Bayreuthi Ünnepi Játékok zenekarába, emellett pedig ő lett a Staatskapelle Berlin szólóoboása.

1121-cut_christina_gomez_godoy_20181216-_felixbroede.jpg

Elmondása szerint a legtökéletesebb módja annak, hogy valaki a zenéjét élvezze, ha egy pohár jó borral a kezében elhelyezkedik egy kényelmes székben. És milyen igaza van! Kifejező, hihetetlenül érzékeny játékát hallgatni ugyanis felér egy meditációval. A Müpába november 12-én egészen különleges repertoárral érkezik, amely tele lesz ritkaságokkal, mint Adolphe Deslandres zenéje vagy Doráti Antal – Heinz Holligernek ajánlott – Duo concertantéja oboára és zongorára.

Diana Tishchenko, akinek harminckét évesen már a lábai előtt hever Európa

A krími születésű, Berlinben élő hegedűművészt az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb vonóstehetségeként tartják számon – és ebben semmiféle túlzás nincs. Tizennyolc évesen már a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarban hegedült, húszéves korára pedig a zenekar koncertmestereként dolgozott. Jelenleg még csak harminckét éves, de már fellépett Európa legnevesebb koncerthelyszínein. A járványidőszakot – mint a művészek többsége – nehezen élte meg, de szerinte a Covid legalább rámutatott arra, milyen fontos a lelkünk számára a kultúra, a zene, amely nélkül szerinte nem is érdemes élni.

Játékát olyan nagy magyar művészek inspirálták, mint Rados Ferenc és Schiff András, a portugál kortárs szerző, Vasco Mendonça pedig kifejezetten neki komponált egy művet, amelyet november 13-i fellépésén először hallhat majd a magyar közönség.

2022/10/26 : mupa Szólj hozzá!
Melody melódiái

Melody melódiái

Melody melódiái

Már első hallásra könnyű beleszeretni Melody Gardot dalaiba. A napjaink jazzénekesnőinek élvonalába tartozó előadóművész fátyolos hangja összetéveszthetetlen másokéval, különös képessége van az örökzöldek újszerű interpretálására, de saját, jól megkomponált szerzeményeivel sem vall szégyent.

2017-2018_tavasz_180705_melody_gardot_jazzlegendak_kicsi_mupa_palyizsofia_180705_melodygardot_02.jpgVarázslatos hangjával és lebűvölő személyiségével azonnal belopta magát a Müpa közönségének szívébe
Fotó © Pályi Zsófi / Müpa

2018-as koncertjét óriási várakozás előzte meg, lebilincselő személyisége, egyéni hangszíne, változatos műsora és vele együtt lélegző zenésztársai pedig rendkívüli lelkesedést váltottak ki hazai rajongóiból. Négy év után ismét hasonló élményben lehet részünk. 2020-ban elkészült egy új lemez, a pandémia színezte Sunset In The Blue, idén májusban pedig napvilágot látott egy még frissebb kiadvány Entre eux deux címmel, így régebbi és új gyöngyszemekre is számíthatunk október 26-i koncertjén. 


 

2022/10/24 : mupa Szólj hozzá!
„A tiszta, őszinte történetmesélés mindenek felett áll” – meseoperán innen és túl

„A tiszta, őszinte történetmesélés mindenek felett áll” – meseoperán innen és túl

„A tiszta, őszinte történetmesélés mindenek felett áll” – meseoperán innen és túl

Mi inspirál egy zeneszerzőt arra, hogy gyerekközönségnek, sőt gyerekénekeseknek írjon operát? Egy fontos választ biztosan megtaláltok Ránki György Pomádé király új ruhája című meseoperájában, amelyet október 30-án láthattok a Müpában. A képmutatás halálos méreg, az igazságot pedig legtöbbször a gyerekek mondják ki – az őszinteségről tőlük mindig tanulhatunk. Bár az operairodalom nem bővelkedik meseoperákban, vannak köztük máig friss és fontos darabok tele humorral, fantáziával és elgondolkodtató üzenetekkel. Utazás a Grimm testvérek világától egy koncentrációs táboron át az elvarázsolt disznóig. Tartsatok velünk!

na20180930_16_1.JPGAndersen klasszikus meséjét a kitűnő humorú Ránki György dolgozta át
Fotó: Nagy Attila, Müpa

Karácsonyi mesék

Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliskája máig igazi karácsonyi kedvenc. Bár a zeneszerző három meseoperát is írt, halhatatlanná egyértelműen ez a műve tette. Az ötlet és a szöveg is testvérétől, Adelheid Wettétől származik: az opera magját a Grimm testvérek történetéből írt, gyermekeinek dedikált dalok adják.

A Wagner-rajongó szerző művét sokan a 19. századi operairodalom egyik csúcspontjának, sőt a posztwagneri romantika egyik legizgalmasabb darabjának tartják. A klasszikus történet kissé módosított változata 1893-as bemutatója óta járja diadalútját, igazán szerethetővé többek között népzenei ihletésű témái teszik. Jelentőségét jelzi, hogy weimari premierjén Richard Strauss, egy évvel későbbi hamburgi bemutatóján pedig Gustav Mahler vezényelte, aki bár a komponista mesterségbeli tudása előtt megemelte kalapját, az operát egyáltalán nem találta „meseszerűnek”.

Amerikában szintén fontos része a karácsonynak Gian Carlo Menotti Amahl és az éjszakai látogatók című tv-operája, ami világelső e műfajban. Ősbemutatója 1951. december 24-én volt az NBC televízió élő közvetítésében New Yorkból. Ma az egyik legtöbbször műsorra tűzött 20. századi opera a világon, melyet amatőr és hivatásos társulatok is szívesen játszanak.

„Ezt az operát gyerekeknek írtam, hiszen a saját gyerekkoromat próbálom visszahódítani benne. Olaszországban nőttem fel, ahol nem volt Mikulás. Gondolom, annyira lefoglalták az amerikai gyerekek, hogy az olaszokra már nem maradt ideje. A mi ajándékainkat épp ezért a háromkirályok hozták” – emlékszik vissza a zeneszerző, akinek ez a gyerekkori emlék, illetve egy New Yorkban kiállított Hieronymus Bosch-festmény, a Királyok imádása adta az ötletet, hogy az újszövetségi történetből írjon operát. Varázslatos mese kerekedett belőle az egész családnak, amely a premierje óta semmit sem veszített frissességéből.

Ha a matematika-tankönyv beszélni tudna…

Túl a sötét erdőn, a mézeskalács házikón és Betlehem városán nincs más dolgunk, mint teljesen szabadjára engedni a fantáziánkat. Mi történne, ha egyszer csak érteni kezdenénk a körülöttünk lévő állatokat és tárgyakat? Életre kelne a matematika-tankönyv, a számok, a tapétát díszítő pásztor és pásztorleány, az állóóra… és mindannyian nagyon dühösek lennének ránk. Ezzel a gondolattal játszik el Ravel A gyermek és a varázslat (1925) című egyfelvonásos operájában, amely csupa tánc: a teáskanna és a teáscsésze duettje foxtrott, a karosszékek tánca menüett – a zene néhol már a musical határát súrolja. Minden életre keltett tárgynak és lénynek kidolgozott énekszólama van.

Az eredeti történetet vers formájában írta meg a francia írónő, Colette még 1916-ban. A librettó gyorsan elkészült, ki is küldték az éppen Verdun mellett harcoló Ravelnek a frontra, de a csomag elkallódott, így a zeneszerző csak 1918-as leszerelése után kapta kézhez. A harcok után még sokáig lábadozott, így csak 1922-ben fogott hozzá a komponáláshoz, hogy aztán három évvel később hangos sikerrel mutassák be az operát Monte-Carlóban.

Gyerekhangok a gettóban

Egy másik szörnyű háború alakította Hans Krása Brundibár című operájának születését és első éveit. Csehország már német megszállás alatt volt, amikor 1942-ben először adták elő a zsidó származású cseh zeneszerző gyerekoperáját egy prágai fiúárvaházban. Az ebédlőben meglehetősen kevés volt a hely, ezért a zenekar csak egy zongorából, egy hegedűből és egy dobból állt. Kotta is csak egy volt, így a zongorakivonatból játszott mindhárom zenész és a karmester is.

A szellemes, könnyed, jól megjegyezhető dallamokból felépülő opera története a theresienstadti (terezíni) koncentrációs táborban folytatódott. Először egy láb nélküli zongorán játszottak, majd folyamatosan csempészték be a hangszereket. A táborban élénk művészeti élet folyt. Színház, kamarazene, nagyzenekar és operák váltották egymást, utóbbiak közül fényesen kiragyogott a Brundibár, amelyet ötvenötször adtak elő, nem számítva az ad hoc előadásokat a folyosókon, az udvar végében vagy a padláson.

A meseopera népszerűségének egyik titka, hogy a foglyok reményt meríthettek a történetben beteg édesanyjukért küzdő gyerekek gonosz felett aratott győzelméből. Nézőként mámorító lehetett elképzelniük, hogy a saját elnyomásuk, a fennálló politikai rendszer is megszűnhet egyszer. Egészen drámai, hogy az előadások énekesei és a zenészek attól függően cserélődtek, kit vittek el éppen Auschwitzba. A deportálások a gyerekeket is érintették: az itt fogva tartott ötezer gyermekből alig háromszáz élte meg a felszabadulást. Krása maga is az auschwitzi gázkamrában fejezte be életét 1944 októberében.

A sötét kéménytől a szivárványig

Benjamin Britten a műfaj 20. századi újrateremtőjeként több operát is írt az ifjúságnak, ezeket pedig zömében gyerekszereplőkkel képzelte el. A kis kéményseprő (1949) sem nyúl könnyű témához: a darab egy félárva, éhező kisfiúról szól, aki arra kényszerül, hogy reggeltől estig a kéménykürtőben dolgozzon kegyetlen munkaadója mellett. Az opera dickensi világa az 1800-as, 1900-as éveket idézi, amikor elfogadott, sőt mindennapos volt a gyerekmunka. Eric Crozier, az opera szövegírója William Blake The Chimney Sweeper (A kéményseprő) című verséhez nyúlt a librettó megalkotásakor. És bár a valóságban sokszor ért tragikus véget a kemény munkára kárhoztatott, áruba bocsátott gyerekek élete, Britten gondoskodik a happy endről: operájának főhőse, a kis Sam sikeresen megmenekül.

Az egyfelvonásos Noé bárkáját (1958) is kifejezetten amatőr előadóknak írta egy 15. századi misztériumjátékból merítve. A történet lehetővé tette, hogy többségében gyerekek adják elő, professzionális énekest csak Noé, a felesége és az Úr szerepe követelt meg. A 35 állatpárt egy nagy gyerekkórus keltette életre, a gyerekszereplők túlsúlya miatt pedig az eredeti koncepció szerint a zenekar is amatőr zenészekből állt, megerősítve néhány hivatásos muzsikussal. Különleges karaktert adnak az operának a kéziharangok, a jelzőkürtök, valamint a nagydobból, pergődobból, kisdobból, tamburinból, cintányérból és triangulumból álló ütőhangszeres szekció. És bár ahogy azt az ószövetségi történetből tudjuk, nem egyértelmű a szerencsés végkimenetel, az a bizonyos szivárvány végül itt is kifeszül az égboltra.

Tanulságos, szórakoztató és legtöbbször fülbemászó dallamokra építő meseoperák ma is születnek, de aki a kortársak közül talán a legtöbbet teszi a műfajért, az Jonathan Dove. Legnépszerűbb darabja a Pinokkió kalandjai (2007), de Az elvarázsolt disznó (2006), a Szörny a labirintusban (2015) és a Hackney-i krónikák (2001) is az egész családnak szól. És hogy miért fontos számára ez a misszió? A Bachtracknak adott interjújában így foglalta össze: „Izgalmas és nagyon inspiráló elképzelni, hogy a darab, amit írok, az első operaélmény egy gyerek számára. Ez rengeteg ötletet szül: meg akarom mutatni a fiataloknak azt a sok fantasztikus dolgot, amire az opera képes, szeretném, hogy hallják az elképesztő hangokat, amelyeket csak egy képzett énekes tud megmutatni, és fontos, hogy lássák, micsoda történetmesélő a zene. Egy ilyen feladat ugyanakkor a földön is tart: a tiszta, őszinte történetmesélés mindenek felett áll – nincs hely a puszta okoskodásnak.”

2022/10/18 : mupa Szólj hozzá!
A miniszter, akinek a hangja olyan, mint a folyékony bársony

A miniszter, akinek a hangja olyan, mint a folyékony bársony

A miniszter, akinek a hangja olyan, mint a folyékony bársony

Youssou N’Dour az elmúlt több mint hatvan évben nemcsak figyelemreméltó zenei pályát épített fel, de a The New York Times egyenesen Nyugat-Afrika kulturális nagykövetének nevezte, hazájában turisztikai miniszterként is szolgált, és nem mellesleg négy Grammy-díjjal büszkélkedhet. Élete olyan tartalmas, mint az afrikai kontinens, melynek izgalmas színeit fáradhatatlan lendülettel igyekezett megismertetni a világgal az elmúlt évtizedekben. Budapesti koncertje előtt összeszedtük, mit kell feltétlenül tudni róla.  

youssou_n_dour-dsc0195-modifier_web-1497545417.jpg 

DAKAR FÉNYES CSILLAGA

Ha más zene nem is ugrik be tőle elsőre, egy egészen biztosan megvan. A svéd énekesnővel, Neneh Cherryvel közös, 7 seconds című számát sokan kívülről fújják, még 30 év távlatából is.

Youssou N’Dour 1959-ben született Szenegál fővárosában, Dakarban. Vallási ünnepségeken kezdett el énekelni 12 éves korában, barátaival pedig városa klubjai előtt mutatták be tehetségüket, legálisan ugyanis bent még nem tudták ezt megtenni. 16 évesen csatlakozott a régióban népszerű Star Band de Dakar együtteshez, akik úttörői voltak a mbalax műfaj népszerűsítésének. (Erről a furcsa hangzású stílusról később még lesz szó.)

1977-ben pár barátjával kiléptek a bandából, és megalapították sajátjukat, az Étoile de Dakart. Az 1980-as évek közepén Európában és Észak-Amerikában turnéztak, büszkén népszerűsítve az afrikai zenét. Az évtized végére Youssou már olyan világhírű zenészekkel lépett egy színpadra a Human Rights Now! adománykoncerteken – többek közt Magyarországon is –, mint Bruce Springsteen és Peter Gabriel. Utóbbival több közös slágert is jegyez, így például az In Your Eyes címűt. A négyszeres Grammy-díjas brit zenész folyékony bársonyként jellemezte Youssou varázslatos, négyoktávos tenorját.

 Valódi világhírre csak később, 1994-ben tett szert, miután megjelent első önálló albuma, a The Guide (Wommat). Érdekesség, hogy 1993-ban afrikai operát is írt, 1998-ban pedig ő volt a labdarúgó-világbajnokság hivatalos dalának egyik szerzője.

AZ AFRIKAI EGYSÉG SZÓSZÓLÓJA

 1984-ben, karrierje kezdetén írta meg Africa című számát, mely – ahogyan Jenny Cathcart, a Notes from Africa: A Musical Journey with Youssou N’Dour című könyv szerzője fogalmaz – egy „álomszerű, impresszionista óda az egykor egyesült, a gyarmatosítás által felszabdalt, majd szabaddá vált, de már töredezett kontinenshez”.

 Youssou számára kiemelkedően fontos Afrika sorsa, helye és szerepe a világban. Nelson Mandela volt a legnagyobb példaképe, akire minden afrikai apjaként hivatkozik. „Annyit adott önmagából, mint senki más – pusztán azért, hogy egy jobb világot építsen fel.” 2016-ban Youssou megjelentette Africa Rekk, vagyis Afrika most című albumát, amellyel elsősorban hazája fiataljai felé fordult, hogy vállaljanak felelősséget kontinensükért.

A GRIOT ÖRÖKSÉG MODERN KÉPVISELŐJE

 Népe iránti kiemelt szolidaritása talán nem csupán szociális érzékenységéből fakad, hanem származásából is. Youssou édesanyja ugyanis a griot tradíciók őrzője. A griotok a 13. századtól kezdve a nyugat-afrikai országok mesemondói, zenészei, vallási énekesei, akik szájról szájra örökítik át a történelmet, tartják életben a közösség tradícióit a zene segítségével.

youssou_n_dour_-dsc_8051-modifier.jpg

 „Valamikor régen trubadúrok, mulattatók, a történelem őrzői és a Mande királyok főtanácsadói voltunkmondja egy interjújában. – Mielőtt végleg nyitottunk a világ felé, az utolsó pillanatig a hagyományoknak éltünk. Én már modern griotnak tartom magam, de tisztában vagyok vele, hogy a zene még ma is képes üzenetet hordozni és megváltoztatni az emberek életét.” 

Youssou hívő szúfi muszlim háztartásban nőtt fel, mint Dakar legtöbb lakosa, de kulturálisan és nyelvében édesanyja volof öröksége határozza meg őt. A 7 secondsben az angol és a francia nyelv mellett a volofot is használja.

A FILANTRÓP ÜZLETEMBER

 Debütáló albuma, a The Guide (Wommat) után közvetlenül Szenegál felemelkedésére kezdett el koncentrálni. Szülőföldjén már 1991-ben zenei stúdiót és kiadót alapított, illetve létrehozott egy kisebb médiabirodalmat is: rádiót üzemeltetett és újságot adott ki, később pedig tv-csatornát is indított. Fontosnak tartotta, hogy az afrikai emberek is élvezhessék a világháló előnyeit, így internetkávézókat nyitott szerte Szenegálban.

 Nelson Mandela kiszabadítására koncertet szervezett, a szegénység ellen tartott Live Aiden zenélt, az UNICEF felkérte őt nagykövetének, saját neve alatt afrikai családokat és gyermekeket segítő alapítványt hozott létre, később pedig a malária afrikai pusztítására igyekezett felhívni a világ figyelmét, többek között a washingtoni Fehér Házban.

youssou_n_dour-photo1-1489094218.jpg

 Sosem hagyta figyelmen kívül, hogy a zene jót tesz minden ügynek. „Ez egy közös nyelv, talán a legfőbb mind közül, és egyben erő is – nyilatkozta még 2009-ben az Al Jazeerának. – Sokkal könnyebben érsz el vele az emberekig. Afrikában akkor is táncolunk, ha valami szomorú dologról mesél a ritmus. A lényeg, hogy az üzenet eljut hozzád, és másnap talán változtatsz az életeden.”

 Ezt olyannyira hitelesen képviselte, hogy egy 1990-es dalával, a Settel akaratlanul is konkrét mozgalmat indított el. A szó volof nyelven tisztaságot jelent. Dakar gettóinak fiataljai megőrültek a számért, és hatására elkezdtek szemetet szedni az utcákon, történelmi személyek portréit pingálták a szürke házfalakra, felújították a pusztuló víztározókat. A Set-Setal felkiáltás a környezetükért vállalt felelősség szlogenje lett. Mindehhez pedig elég volt Youssou egyik szerzeménye! 

 KULTURÁLIS ÉS TURISZTIKAI MINISZTER

 Társadalompolitikai érdeklődése már zenei karrierje kezdetén is megmutatkozott, bár akkor még csak dalszövegeibe csempészte bele személyes életének olyan sürgető kérdéseit, mint az apartheidrendszer kegyetlenségei és az afrikai kulturális identitás fontossága. 2012-ben aztán ténylegesen is politikai pályára lépett, amikor bejelentette, hogy elindul a posztért az akkori elnök ellenében. A megfelelő számú támogatást nem kapta meg a jelöltséghez, de az új elnök, Macky Sall kinevezte őt kulturális és turisztikai miniszterré, mely pozíciót nagyjából másfél évig töltötte be.  youssou_n_dour-dsc0146-modifier-1497544810.jpg

 Nevéhez fűződik a Fekete Civilizációk Múzeuma ultramodern épületének engedélyeztetése. Az intézményt végül 2018-ban nyitották meg, Youssou pedig a kiállítóhely nagykövete lett. Azok között volt, akik határozottan lobbiztak azért, hogy a világban található afrikai tárgyak és kortárs művészeti alkotások visszakerüljenek eredeti helyükre.

A Fekete Civilizációk Múzeuma 2019-ben felkerült a Times magazin "A világ 100 legjobb helyének" listájára
Fotó: AFP

A MBALAX TÖKÉLETESÍTŐJE

 Africa Rekk című albumát 2019-ben a History követte, amelyen korábbi zenéit dolgozta fel újra. Legfrissebb lemezére ezután két évet kellett várni: 2021-ben jelent meg a Mbalax, amelynek dalait a karantén alatt szerezte. A bezártság alatt örök témáiról, a pánafrikanizmusról, a környezetvédelemről és az emberek egymáshoz való jóságáról gondolkodott, így születtek meg az új dalok. 

 Ígértük, hogy visszatérünk erre a különleges szóra. A mbalax stílust Youssou ismertette meg a világgal: a műfaj a hagyományos volof formákat ötvözi kubai és más latin-amerikai dallamokkal, sőt akár jazzel, hiphoppal és soullal is. Ezt a szenegáli tánczenét ő maga fejlesztette tökélyre, és rajta keresztül lett a popzene része.

 A Mbalax óda Afrikához, a jelen történeteivel és egy jobb jövő reményével. „A lemez legelső hallgatója azt mondta nekem, lehetne az album címe La parole is, mert annyi üzenetet hordoz!” – mesélte nemrég egy interjúban. Bár a volofot, a lemez leghangsúlyosabb nyelvét valószínűleg nem sokan fogják érteni Youssou november 8-i koncertjén, de a világhírű énekes hatalmas lelke biztosan elér majd a közönséghez a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében.

2022/10/11 : mupa Szólj hozzá!
Boldoczki Gábor: „Egy ősbemutató elsősorban a felfedezés örömét kínálja”

Boldoczki Gábor: „Egy ősbemutató elsősorban a felfedezés örömét kínálja”

Boldoczki Gábor: „Egy ősbemutató elsősorban a felfedezés örömét kínálja”

A világhírű trombitás, Boldoczki Gábor az idei koncertszezonban az évad művésze a Müpában. Ennek apropóján beszélgettünk vele repertoárjáról, kortárs zenéről, pályájának alakulásáról, tanításról és a kikapcsolódás fontosságáról.

 20220202_boldoczki_gabor_c_csibi_szilvia_mupa_11.jpg

 Az évad művészeként jegyzett koncertjei műsorát végignézve bátran állíthatjuk, hogy Ön igazi zenei mindenevő. Vagy esetleg vannak olyan korszakok vagy szerzők, amelyekkel, illetve akikkel kevésbé szívesen foglalkozik, mint a többivel?

 Hála Istennek, nincs ilyen. Egyrészt a trombitának nem annyira széles az irodalma, így nem igazán van lehetőségem válogatni: furcsa lenne egy bizonyos szerzőre vagy korszakra specializálódni, és összesen csak néhány darabot játszani. Persze tisztelem a barokk trombitásokat is, de nekem nagyon fontos a változatosság. Például mindenhol más apparátus fogad, egy barokk műsornál historikus hangszerek, ezeknek köszönhetően meghittebb kamarazene, egy kortárs darab, mondjuk egy ősbemutató pedig elsősorban a felfedezés örömét kínálja. Egy új darabnál már az első próbák is izgalmasak, a szerzővel való találkozás, nem beszélve magukról a bemutatókról, amikor először találkozhat a közönség is egy-egy új kompozícióval. A lényeg, hogy nagyon szeretek egyik repertoárból a másikba átváltani.     

Kimagasló helyen szerepel repertoárjában a kortárs zene, ráadásul fontos találkozásokról is beszámolhat, hiszen Penderecki és Fazıl Say is komponált művet az Ön számára, azonban az „ősbemutató“ vagy a „kortárs“ szó a zenében még mindig idegenkedést vált ki a közönség egy részéből. Hogyan lehet ezen változtatni, illetve Önt mi vonzza az új, 21. századi művekben?

 Aktív szólistaként felelősségemnek érzem, hogy minél több szerzőt megszólítsak, és motiváljam őket új trombitaművek komponálására. Ezeket aztán a későbbi generációk is játszhatják. Amikor összeállítok egy koncert- vagy lemezműsort, az egyik legfőbb szempont, hogy olyan zenéket játsszak, amelyeket én is szívesen hallgatok. Egy CD esetében lényeges, hogy ne csak különböző darabok szerepeljenek egymás után, hanem a kerek egész is élvezhető legyen. Szerintem a kortárs darabokat be kell illeszteni a tradicionálisabb koncertműsorba, bár egy új művekből álló program is lehet változatos. Azonban megértem, ha a hallgatóság egy ilyen műsor hallatán elfárad szellemileg. Fontos, hogy egy koncerten az ember kiszakadjon a hétköznapok problémáiból, és feltöltődjön, ehhez bizony szükség van a hagyományosabb művekre, viszont egy-egy kortárs kompozíció érdekes és új kapukat nyithat meg a közönség számára is, és jól illeszkedhetnek a klasszikus művekhez.

 Édesapja is trombitatanár, így feltételezem, könnyen adta magát a hangszerválasztás annak idején. Hogyan indult el a pályán, és melyek voltak az első meghatározó sikerei?

 Valóban, édesapámmal együtt kezdtünk muzsikálni, kilencéves voltam, amikor kezembe adta ezt a csodálatos hangszert. Nem volt kötelező, de nekünk is van egy csodálatos hároméves kisfiúnk, és mi is szeretnénk, hogy majd ő is tanuljon zenét, hiszen a zenetanulás olyan impulzusokat ad az agy számára, amilyeneket máshonnan nem lehet megkapni. Esetemben ez nem volt őrületesen intenzív munka – a sok focizás mellett volt egy kis gyakorlás is –, de minden hangszernél nagyobb a sikerélmény, ha rendszeres a gyakorlás. Édesapám erre nevelt engem. Már húszéves voltam, amikor pont a születésnapomon, a Genfi Nemzetközi Trombitaversenyen kaptam a kezembe az első nemzetközi díjat, és az volt a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy trombitaművész szeretnék lenni. A szólókoncertek akkor még nem fordultak meg a fejemben, hiszen elsősorban minden fúvós pedagógusnak vagy zenekari játékosnak készül, tulajdonképpen az ARD Nemzetközi Zenei Verseny, illetve a párizsi Maurice André Verseny első díja indította el a szólókarrieremet. Utóbbi megmérettetésen ismertem meg a menedzseremet is, akivel azóta nagyon jó kapcsolatot ápolok.

 A koncertezés mellett Ön is tanít a Zeneakadémián. Időben és térben mennyire összeegyeztethető az oktatás a szólistaléttel? Milyen kölcsönhatásban van egymással életének e két meghatározó tevékenysége?

 Mindig is nagyon szerettem tanítani, és mindig volt is valaki, aki szeretett volna játszani nekem. A zeneakadémiai oktatói munkámmal ez az élmény heti rendszerességűvé vált. Nagy megtiszteltetés ebben a fantasztikus múltú intézményben tanítani, és nagyon szeretek a fiatalokkal dolgozni. Az elmúlt húsz évben sokat fejlődött a rézfúvós kultúra Magyarországon, fantasztikus, hogy mennyi mindent tudnak már az ifjú zenészek tizennyolc évesen, és az is szerencsés, hogy magam is aktív, koncertező művész vagyok, így a próbák és koncertek során szerzett tapasztalataimat meg tudom osztani a növendékeimmel. Én is nap mint nap tanulok, fejlődöm nekik köszönhetően.

20220202_boldoczki_gabor_c_csibi_szilvia_mupa_07.jpg

 Az elmúlt évek, évtizedek során számos magyar trombitaművész ért el jelentős nemzetközi sikereket, többen a világ legrangosabb zenekaraiban játszanak. Mi lehet ennek az oka? Beszélhetünk a képzés magyar sajátosságairól, magyar trombitaiskoláról?

 A magyar zenei képzés egyedülállóan magas szintű a világon. A versenyeken a magyar zenészek az élvonalban vannak nemzetközi szinten is – erre joggal lehetünk büszkék. Azt hiszem, hogy ebben kiemelkedő szerepe van a zeneiskolai képzésnek. Míg külföldön egy növendék heti fél óra főtárgyórát kap, nálunk heti kétszer fél órát, az átlagnál ügyesebbek akár heti két órát is. Nyilvánvalóan a tanár személye is meghatározó, és szerencsére vannak nagyon jó zeneiskolák és konzervatóriumok. Édesapám után Kis Andrástól, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában magam is kiváló alapokat, rengeteg trombitaórát kaptam. A zeneakadémiai évek alatt és külföldön is tudtam ezeket tovább finomítani, de az alapok elengedhetetlenek. Akiben megvan a motiváció, a munkamorál és a zene iránti alázat, az kiforrott művésszé válhat.

 Egy korábbi interjújában a kikapcsolódás fontosságáról is nyilatkozott. Mit csinál szívesen akkor, amikor épp nem gyakorol, próbál, koncertezik vagy tanít?

 Meg kellett tanulnom, hogy milyen fontos a pihenés és a feltöltődés, hiszen csak úgy lehet kreatívan dolgozni, ha az ember néha eltávolodik a napi feladatoktól. Pihenésképpen szívesen olvasok vagy kertészkedem, de emellett, magam sem gondoltam volna, talán a tánc lehet a legérdekesebb: örülök, hogy az élet összehozott egy fantasztikus emberrel, Zákány Magdolnával, aki balettmester, csodásan koreografál, és akivel emellett a művészetekről, zenéről is rengeteget lehet beszélgetni. Egyébként egy amatőr, modern tánc csoportról van szó, akikkel minden évben volt előadásunk is, még pas de deux-t is adtam elő másodmagammal. A zenészek sokat ülnek, utaznak, kevés a mozgás, a friss levegő, a tánc pedig nagyon izgalmas mozgásforma, amelynél meg kellett tanulnom hangszer és szavak nélkül kifejezni azt, amit zenével el tudok mondani. Nemcsak átmozgatja az izomzatot, de fejben is felfrissít. Nagy kihívást jelentett akárcsak egy mozdulatsort is megjegyezni, de nekem nagyon sokat segített a zenélésben is: egy-egy gesztus vagy karakter gyakran bevillant a táncórákról gyakorlás közben. Természetesen olyan mozgásformákat is kerestem, melyeket egyedül egy szobában vagy utazás közben is lehet végezni, így került képbe a jóga. Jelenleg azonban minden szabadidőnket, figyelmünket kisfiúnknak szenteljük, aki mellett szintén remekül ki lehet kapcsolódni a hétköznapok problémáiból.

 Tóth Endre

Boldoczki Gáborral a közönség legközelebb október 6-án, Varga Judit szerzői estjén találkozhat, ezt követően november 10-én a Suisse Romande Zenekar koncertjének egyik szólistájaként hallhatjuk, február 24-én pedig nagyszerű lengyel historikus együttes, a Wrocław Baroque Orchestra muzsikusainak társaságában lép színpadra. Végezetül május 13-án Szergej Nakarjakov és a Prágai Szimfonikus Zenekar estjén találkozhatunk az évad zeneszerzőjének alkotásával és az évad művészének hangszeres játékával.

Kifejezés és kísérletezés

Kifejezés és kísérletezés

Kifejezés és kísérletezés

Interjú az évad zeneszerzőjével, Varga Judittal

A 2022/2023-as hangversenyévadban több ízben is felhangoznak a Müpában a Bécsben élő és tanító Varga Judit művei: ő az évad zeneszerzője. Az operától a filmzenén át a versenyműig sokféle műfajban alkotó komponista reméli, hogy ennek a különleges alkalomnak köszönhetően a szélesebb közönség is megismeri munkásságát.

2021-2022_tavasz_varga_judit_az_evad_muvesze_2022-2023_mupa_4n5a7471.jpg

Mit hallunk öntől az évad folyamán?

Három kiváló együttes programjában szólalnak meg tőlem darabok. Legkorábban, idén októberben a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában négy művem hangzik el, majd jövőre, áprilisban a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar ősbemutatóként játssza el egy új kompozíciómat, nem sokkal később pedig a Prágai Szimfonikus Zenekar tűzi műsorára egyik munkámat. Ezen a koncerten egyébként ugyanúgy fellép majd Boldoczki Gábor, az évad művésze, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar estjén.

Az utóbbi koncerten minden darabja mellett elhangzik egy-egy régebbi mestertől származó mű is. A koncepciót ön alakította ki?

Amikor a Müpával való együttműködés kereteiről kezdtünk el beszélgetni, már a legelején elhangzott egy olyan fantasztikus ajánlat, amivel kortárs zeneszerző nagyon ritkán találkozik: gondoljam át, mit szeretnék, milyen darabok szólaljanak meg, mire van szükségem, és a Müpa ehhez megpróbál minden szükséges erőforrást előteremteni. A Müpa arra a javaslatomra is nagyon nyitott volt, hogy ne szerzői keresztmetszetekben gondolkodjunk, hanem – nevezzük így – hagyományos szerkezetű koncertekben, melyeken klasszikus művek mellett hangoznak el a darabjaim. Bevallom, zeneszerzőként és koncertlátogatóként is sokkal jobban szeretem az ilyen programokat, hiszek abban, hogy ez a kínálat kölcsönösen jó hatással van a művek befogadására. Ha választanom kellene egy önálló est és egy olyan koncert között, amelyen csak egy darab szólal meg tőlem, az utóbbira szavaznék. 

A Liszt Ferenc Kamarazenekar programjában Bibertől Arvo Pärtig, Griegtől Ivesig sokféle korstílusban alkotó szerző fordul elő. Nem könnyű megtalálni közöttük a közös nevezőt, de a színpadiasságig elmerészkedő intenzív kifejezőerő és a kísérletezés, azaz az expresszivitás és az experimentális gondolkodás kisebb-nagyobb mértékben talán mindegyik szerző alkotói termésében jelen van. Az ön munkásságában viszont e két fogalom kulcsfontosságú.

Örülök, ha így látja. A darabok kiválasztásakor két szempont vezérelt. Egyrészt valóban olyan műveket kerestem, amelyekben a bátor kísérletezés nem öncél, hanem a kifejezés intenzívebbé tételét szolgálja. A második szempont pedig az volt, hogy a régebbi korok darabjai és az én műveim már-már tételpárokat alkotva kapcsolódjanak össze. Minden Varga-darabban van valami, ami konkrétan utal a vele párban megszólaló régire. Nem biztos, hogy ez valamilyen jól kihallható idézetben ragadható meg, ennél legtöbbször összetettebb a helyzet. Például Biber nevezetes szvitje, a Battalia és a Black & White esetében találni konkrét, anyagszerű kapcsolatokat: kisebb részleteket átvettem, melyeket aztán a saját módszereimmel, eszközeimmel továbbépítettem, ám az idézeteket még úgy sem könnyű felfedezni, hogy a két mű egymás szomszédságában szólal meg. Azt hiszem egyébként, hogy Biber a maga idejében sokkal modernebb, sokkal meghökkentőbb lehetett, mint én – ez a kis háborús szvitje extravagánsabb kísérlet, mint a Black & White.

2021-2022_tavasz_varga_judit_az_evad_muvesze_2022-2023_mupa_4n5a7693.jpg

A megválaszolatlan kérdéshez, Charles Ives darabjához kapcsolódó, egészen friss művem (Bending Space and Time) az eredeti darab térbeliségére reagál. Az érdekelt elsősorban, hogy a különböző hangszercsoportok között hogyan alakítható ki markáns feszültség, hogyan ütközik például a vonószenekar a trombitával. Nem az foglalkoztatott, hogy miképpen olvadhatnának össze, hanem éppen ellenkezőleg: mitől lesznek még hangsúlyosabbak a különbségek. Azzal, hogy egy ütőhangszeres és egy zongorista is szólószerephez jut, mint egy „igazi” concerto grossóban, ugyanezt a hatást akartam fokozni. Fontos különbség azonban, hogy az Ives-darabot semmilyen formában nem idézem, mivel ez a mű még túl közel van a mi korunkhoz. Száz év távolság nekem nem elegendő ahhoz, hogy egy idézet valóban idézetnek hasson. Az idézhetőséghez vagy időbeli, vagy műfajbeli távolságra van szükség.

Utóbbira jó példa a Mosar II. című darab.

Igen, mert ebben jól felismerhetően szerepelnek idézetek, ráadásul nem is annyira távoli korból. Műfaji szempontból viszont – például egy beat-dal esetében – a távolság nagyon is érzékelhető. Maga a kompozíció egy korábbi kamaradarabom radikális átdolgozása, és helyet kapott benne egy teljesen új filmzenémet újragondoló tétel is.

Ha már filmzenéről beszélünk: egy Lou Andreas-Saloméról szóló játékfilm kísérőzenéje is elhangzik majd, és ebben ön is közreműködik zongoristaként.

A film egy olyan rendező alkotása, aki kizárólag dokumentumfilmeket szokott készíteni. Eredetileg ezúttal is ebben gondolkodott, de hamar kiderült, hogy az anyag játékfilmhez is ideális: fikciós elemek nélkül lehet elmesélni egy rendkívüli nő történetét.

A német filmrendező, író és producer, Cordula Kablitz-Post (1964) Lou Andreas-Salomé életét feldolgozó filmje, a Szabadnak lenni két nappal Varga Judit szerzői estje után kerül közönség elé az Előadóteremben. A filmvetítéshez beszélgetés kapcsolódik, amelynek házigazdája Réz András, beszélgetőtársa a film zeneszerzője, Varga Judit. Lou Andreas-Salomé (1861–1937) korát megelőző módon független gondolkodású és életvitelű, inspiráló szellemű alakja volt a századfordulónak és a 20. század első harmadának – olyan múzsa-alkatú, öntudatos és szuverén nő, akit szoros kapcsolat fűzött egy nagy filozófushoz, egy nagy pszichiáterhez és egy nagy költőhöz: Nietzschéhez, Freudhoz, Rilkéhez.

Molnár Szabolcs

Az interjú a Müpa Magazin szeptember-októberi számában jelent meg, amely online fellapozható itt vagy megtalálható a Müpába. 

Isten óvja a királynőt!

Isten óvja a királynőt!

Isten óvja a királynőt!

Az elmúlt napokban a hírvilágot egyetlen szomorú esemény uralta: 2022. szeptember 8-án elhunyt II. Erzsébet, Nagy-Britannia királynője. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a 96 éves uralkodó halálával lezárult egy korszak. II. Erzsébet 70 éves regnálása egyedülálló jelentőséggel bírt: talán nincs még egy olyan uralkodó, akinek bár hatalma inkább formális, mintsem végrehajtói volt, befolyása és hatása mégis az egész világon érezhetővé vált. Ahogyan az a leírhatatlan szomorúság is, amivel halálhírét fogadták szerte földön. II. Erzsébetet nemcsak a britek gyászolják, hanem az egész világ. 

lizzie_2.jpgErzsébet Alexandra Mária, a brit történelem leghosszabban regnáló uralkodója 70 évig állt a brit nép szolgálatában Fotó: Chris Levine / Rob Munday  © Jersey Heritage Trust

A királynőre mindenki másképp emlékszik. Vannak, akiknek a megingathatatlan uralkodó képe él majd az emlékeikben, aki még szinte tinédzserként tett élete végéig tartó szent fogadalmat a brit nép előtt, amit az utolsó napig be is tartott. Másoknak az a színtiszta, őszinte öröm, amely szétterült az arcán, amikor meglátta kedvenc corgijait az asztal alatt somfordálni egy-egy hivatalos eseményen. Vannak, akik a sziklaszilárdságú nagymamára emlékeznek, aki oroszlánként védi és óvja az életük legnehezebb pillanatát átélő unokáit, megint mások pedig a szenvedélyes lovasra, aki már-már extázisban biztatta lovát az ascoti derbin, és jóval 90 fölött is gyakorta kilovagolt reggelente balmorali birtokán.

lizzie_1.jpgErzsébet 1947-ben ment feleségül Fülöphöz, 73 évig tartó házasságukból 4 gyermek született. Összesen 8 unokája és 12 dédunokája született

Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a zene is fontos szerepet töltött be az életében. Mi sem illőbb hát, mint hogy miközben Londonban utolsó útjára kísérik, mi néhány kedves zenés anekdotával emlékezzünk meg róla. Isten Önnel, Felség!

De vajon mi lehet ilyen vicces Wagnerben?

A következő kis történetet a királynő kuzinja, Lady Elizabeth Anson osztotta meg a BBC jubileumi különkiadásában arról, miért nem tartozott az opera a királynő kedvencei közé. Egy alkalommal ugyanis a tinédzser hercegnőket, az akkor 13 éves Erzsébetet és 11 éves húgát, Margitot szüleik elvitték Wagner legendás Ring-ciklusának egyik darabjára. A két lány pedig a várakozásokkal ellentétben igencsak jól szórakozott: bár ők a zene helyett inkább azt találták felettébb mulatságosnak, hogy az emberek énekelve kommunikálnak ahelyett, hogy a lényegre térve egyszerűen közölnék a mondanivalójukat. Állítólag annyira hangosan kuncogtak, hogy kénytelenek voltak őket a királyi páholy hátsó soraiba „száműzni”, hogy ne zavarják az előadást.

queen-mother-elizabeth-margaret-1419423482-view-0.jpgA 12 éves Erzsébet és húga, Margit hercegnő megérkeznek édesanyjuk, Erzsébet anyakirályné kíséretében a Royal Albert Hallba Fotó: AP

„Dear Ben” – egy szívhez szóló levél története

Élete során Erzsébet számos zeneszerzővel találkozott, ám volt egyvalaki, akihez különleges viszony fűzte. Köztudott, hogy a 20. század egyik legnagyobb angol zeneszerzőjének tartott Benjamin Brittent maga Erzsébet kérte fel a Gloriana című opera megkomponálására, amely 1953-as koronázását volt hivatott megünnepelni. A királynőnek azonban volt egy másik, kevésbé ismert, ám hasonlóan történelmi jelentőségű megbízása is Britten számára.

uk0000226-royal-visit-to-aldeburgh-1_34b3e8fa289b30e4d1874c773035e7c8.jpgA királynő és Britten a Snape Maltings koncertterem megnyitóján, a 20. Aldeburgh Fesztiválon 1967-ben. A háttérben Peter Pears, Imogen Holst zeneszerző és Fülöp, Edingburgh hercege
Forrás: www.brittenperasarts.org 

A briliáns komponista 20 évvel később, 1973-ban, nem sokkal azután, hogy befejezte Halál Velencében című operáját, életmentő szívműtéten esett át. Műtét közben sztrókot kapott, aminek következtében tolószékbe kényszerült, és jobb kezére lebénult, ez utóbbi pedig gyakorlatilag egyet jelentett zongoristakarrierjének végével. Barátai elmondása szerint Britten ezután csak árnyéka volt régi önmagának, és nem komponált többé. Egészen addig, amíg 1975 januárjában egy királyi futár nem kézbesített egy bizonyos levelet. A levelet, amelyet II. Erzsébet saját kézzel írt, és így kezdődött: „Dear Ben(Kedves Ben). Ebben Erzsébet felkéri, jobban mondva megkéri Brittent, hogy írjon egy darabot édesanyja, az anyakirályné közelgő 75. születésnapjára. Sorait így zárta: „Please try(Kérem, próbálja meg). Britten pedig nem tudott nemet mondani.  

Állapota miatt már nem volt képes nagy ívű, összetett művek komponálására, így az anyakirályné skót gyökerei előtt tisztelegve a 18. századi skót dalszerző és költő, Robert Burns verseit zenésítette meg hárfakísérettel. A Birthday Hansel kéziratát az anyakirályné születésnapjának reggelén kézbesítették az ünnepeltnek, aki pár nappal később háromoldalas, halványkék papírra vetett, saját kezűleg írt levélben köszönte meg azt. A kész művet 1976 januárjában az anyakirályné udvarhölgye, Lady Fermoy norfolki otthonában Sir Peter Pears tenor – aki mintegy negyven évig volt Britten társa a zenében és a magánéletben is – és Osian Ellis, a Londoni Szimfonikus Zenekar vezető walesi hárfaművészének előadásában hallhatta először az igencsak szűk közönség: a szerző és a művészek mellett csak az anyakirályné és két lánya, II. Erzsébet és Margit hercegnő, valamint Lady Fermoy és a Brittent ápoló nővér volt jelen. Britten 1976 decemberében hunyt el. Halála után Erzsébet személyes levélben nyilvánította ki részvétét Pearsnek.

Vekker helyett skót duda

A skót dudás ébresztés hagyománya egészen az 1800-as évekig, Viktória királynő idejére nyúlik vissza, aki a Skót-felföldre tett utazása során annyira beleszeretett a hangszerbe, hogy úgy döntött, nem akar többet a skót duda hangja nélkül élni. Le is szerződtette Angus MacKayt, akiből így lett az első királyi dudás, és aki minden reggel 8 és 9 óra között dudaszóval ébresztette a királynőt. A hagyományt II. Erzsébet is megtartotta; bármerre vitte is az útja, pontban reggel 9-kor 15 percre felhangzott kedvenc hangszere. A királyi dudás élete nem volt egyszerű, hiszen repertoárja több mint 700 dalból kellett álljon, mert Erzsébet szeretett minden reggel másik nótára ébredni. További feladatai közé tartozott, hogy a vacsora utáni kávé felszolgálása alatt az asztalt néhányszor körbejárva dudaszóval szórakoztassa a családot és a vendégeket.

_126683779_f2cf410a904a7241d387c701a9f3b93fd4ff33a4.jpg Scott Metheven 4 évig minden reggel 15 perces dudaszóval ébresztette a királynőt, bárhol is járt
Fotó: PA Media

Az egykori királyi dudás, Scott Metheven, aki 2015 és 2019 között töltötte be a pozíciót, számos kedves emléket őriz ezekről az évekről. Ő mesélte, hogy a királyi család szeretett viccelődni vele, Fülöp herceg például többször megpróbálta játékosan elgáncsolni, miközben az asztal körül vonulva zenélt, de volt alkalom, amikor filmzenéket játszott Erzsébetnek és családjának, Károly pedig megkérdezte, el tudná-e játszani az AC/DC slágerét, a Thunderstruckot. A királynő utolsó, 17. királyi dudása, Paul Burns szeptember 8-án reggel is dudaszóval ébresztette az uralkodót Balmoralban. Ma pedig a westminsteri apátságban még egyszer, utoljára felhangzik őfelsége kedvenc hangszere, méltó búcsút véve egy rendkívüli uralkodótól és egy rendkívüli asszonytól.

lizzie_3.jpgIsten óvja a királynőt!
Fotó: WPA Pool/ Getty Images

Dalok meghitt őszi estékre

Dalok meghitt őszi estékre

Dalok meghitt őszi estékre

Szeptember beköszöntével megérkezik az őszi hangulat is. Rövidülnek a nappalok, hamarabb borul ránk az alkonyat, jól esik már hazafelé egy kabát vagy egy vastagabb pulóver, esténként pedig egy bögre forró tea vagy kakaó, kinek-kinek kedve szerint. A meghitt hangulathoz pedig elengedhetetlen a lelket simogató háttérzene. Ehhez válogattunk most régi-új kedvenceink közül, akik az elmúlt években jártak vagy nemsokára jönnek a Müpába.

mupa_osz_1.jpg

Marianne Faithfull összetéveszthetetlen füstös altja,  Melody Gardot és Diana Krall bársonyos hangja és Gregory Porter mélyen zengő baritonja tökéletesen illik a borongósabb őszi estékhez, Jonny Greenwood, Nils Frahm, Ólafur Arnalds és Joep Beving minimalista akusztikája az elcsendesülésben segít, míg a csodagyerek Jacob Collier, az akusztikus pop norvég nagykövetei, a Kings of Convenience,  a dél-kaliforniai indie folk dalnok Iron & Wine duó, és a folkból a hetvenes évek pop-rockjára váltó Father John Misty dalai az indiánnyár utolsó napsugarait őrzik hangulatukban.


Bújjatok hát be egy takaró alá, vegyetek magatokhoz egy bögre gőzölgő teát - vagy egy pohár testes vöröset, ki mit szeretne - és hallgassátok meg ezeket a csodálatos dalokat!   

Bölcsőből a koncertterembe, avagy sosem lehet elég korán kezdeni

Bölcsőből a koncertterembe, avagy sosem lehet elég korán kezdeni

Bölcsőből a koncertterembe, avagy sosem lehet elég korán kezdeni

A Müpa megnyitása óta kiemelt hangsúlyt fektet arra, hogy programkínálatában minden korosztály találjon ízlésének és életkorának megfelelőt, az egészen fiataloktól az érettebb generációkig. Az évek során a családi és ifjúsági programok sora egyre csak bővült: a 2022/23-as évad első felében 60 különböző produkció és foglalkozás több mint 180 alkalommal várja a kicsiket és kicsit nagyobbakat. Nem csoda hát, ha a szülők a bőség zavarában azt se tudják, melyik irányba induljanak. Mi most minden korosztálynak ajánlunk programot!

 

2021-2022_tavasz_220529_cifra_palota_xxl_gyermeknap_c_palyi_zsofia_2_kicsi_mupa_220529_cifrapalota_hangulatfoto_palyizsofia_kicsi_024.jpg 

Az első találkozáshoz: Babakoncert

A legfiatalabb Müpa-látogatóknál nemcsak az ifjú nézők szükségleteihez és befogadóképességéhez igazodó műsor fontos, de az is, hogy a koncertre érkező csemeték kényelmesen és biztonságban érezzék magukat. Az Üvegterem puha játszószőnyegén kedvük szerint jöhetnek-mehetnek – vagy épp kúszhatnak, ki-ki életkorának és képességeinek megfelelően –, miközben élőben szól a gyönyörű muzsika, ami nemcsak a babáknak, de a szülők esetlegesen megtépázott idegeinek is jót tesz.

 

Ajánlott korosztály: 0-3 év

Mikor: kéthetente hétfőn 10:15 és 11:30 órától

Ha tetszett, érdemes kipróbálni ezt is: Ringató

 cifra_palota_003_c_palyi_zsofia_mupa.jpg

 

 

Nem lámpalázas babáknak és szüleiknek – Tesz-vesz muzsika

Azok a szülők, akik az általános iskolai énekórán nem csak tátogták, hogy „által mennék én a Tiszán ladikon”, biztosan nem jönnek majd zavarba a Tesz-vesz muzsika foglalkozásain. Merthogy itt bizony a felnőttek is kiveszik ám a részüket a mókából: közös éneklés, mondókázás, játékok várnak rájuk is. De azoknak sem kell megijedniük, akik kevésbé szeretik a rivaldafényt – akárcsak az iskolában, itt is lehet csak tátogni a dalokat. Mi nem mondjuk el senkinek!

 

Ajánlott korosztály: 1,5-3 év

Mikor: minden szerdán 10:00-től és 10:45-től

Ha tetszett, érdemes kipróbálni ezt is: Tesz-vesz óvoda

 

2016-2017_osz_160922_tesz-vesz_ovoda_kicsi_mupa_palyizsofia_160922_teszveszovoda_015.jpg

 

Fazekakon zenélő jövőbeni zenészeknek: Zenebona – ne csak hallgasd!

Egy gyerek számára mindenből válhat hangszer: a levesesfazékból dob, a fedőkből cintányér, a fakanálból pedig dobverő lehet. A konyhai felszerelés megóvásának érdekében érdemes inkább a Zenebonára elhozni a leendő dobfenoménokat, hiszen itt nemcsak játszhatnak a hangszereken, de még el is készíthetik őket.

 

Ajánlott korosztály: 5-9 év

Mikor: minden második szombaton 11 órától

Ha tetszett, érdemes kipróbálni ezt is: MUS-E – Kreatív zenés foglalkozások

 

Örökmozgó energiabombáknak: Hetedhét táncház

Míg a legtöbb felnőtt a reggeli dupla presszó nélkül a létezés alapvető formáira is képtelen, vannak gyerekek, akik már reggel hatkor olyan fordulatszámon pörögnek, ami egy kisebb Pest megyei falu havi energiaszükségletét is fedezné. Őket (is) várják a Hetedhét táncház táncmesterei, hogy a túltengő energiák egy részét tánclépésben vezessék le.

 

Ajánlott korosztály: 5-12 év

Mikor: havonta egyszer vasárnap 12 órától

Ha tetszett, érdemes kipróbálni ezt is: Zenés tízórai

 

2016-2017_tel_161211_hetedhet_tanchaz_kalotaszegi_tancok_foto_nagy_attila_mupa_a47a1311.jpg 

Operarajongó és leendő operarajongó ifjoncoknak: Matinékoncertek

Az operához értők szerint az első operaélmények markánsan meghatározzák az ember műfajhoz való további viszonyát. A Matinékoncertek pedig tökéletes kezdésnek bizonyulhatnak, hiszen programjukat kifejezetten az iskolás korosztály ízléséhez és befogadási készségeihez igazítva állították össze a szerkesztők. Innen pedig egyenes út vezet Wagnerhez!

 

Ajánlott korosztály: 8-14 év

Mikor: változó napokon délelőtt 11 órától

(legközelebb: szeptember 19., október 3., október 17., november 29.)

Ha tetszett, érdemes kipróbálni ezt is: Iskoláskoncertek

 

Könyvmoly tinédzsereknek: Literárium Junior

Ki mondta, hogy az iskolai tananyagnak unalmasnak kell lennie? Pláne, ha irodalomról van szó! A gimnáziumi anyaghoz igazodó esteken a kortárs és klasszikus irodalomról és annak „céljáról”, az olvasás nyújtotta élményről és az olvasmányélmény keltette érzésekről beszélget a tinikkel az egyik legnépszerűbb, legolvasottabb írók egyike, Grecsó Krisztián. Garantáljuk, hogy erről az irodalomóráról egyik tini se szeretne lemaradni!

 

Ajánlott korosztály: 14-18 év

Mikor: havonta egyszer szerdán 11:00-tól

Ha tetszett, érdemes kipróbálni ezt is: Hangulat Junior

 

cifra_palota_004_c_palyi_zsofia_mupa.jpg

 

Jolly Joker az egész családnak: Cifra Palota

Ha az öcsi dobolni szeretne, a huginak táncolni lenne kedve, míg a nagyok inkább kreatívkodni vágynának, ember legyen a talpán, aki olyan programot talál, ahol mindenki megtalálja a számítását. Van egy jó hírünk! A minden vasárnap délelőtt megrendezett Cifra Palotán mindez és még sokkal több is van, így az egész család egy helyen szórakozhat. Ráadásul mindezt ingyen, hogy senki ne maradjon ki a jóból!

 

Ajánlott korosztály: 0-12 év

Mikor: minden vasárnap 10-13 óra között

 

cifra_palota_001_c_palyi_zsofia_mupa.jpg

Holland művészek a vásznon – Vermeertől Verhoevenig

Holland művészek a vásznon – Vermeertől Verhoevenig

Holland művészek a vásznon – Vermeertől Verhoevenig

Festői utazás Hollandia fővárosába? Bizony, az Európai Hidak zseniális művészeinek köszönhetően Amszterdamba repülhetünk számos klasszikus zenei, jazz- és popkoncerttel, de a kultikus holland vonatkozású filmek se maradhatnak ki a fesztivál programjából. Filmes barangolásunk során nemcsak holland rendezők és operatőrök munkáit élvezhetjük, de a németalföldi festészet olyan nagy alakjait is megidézzük, mint Rembrandt vagy Vermeer.

ROAD MOVIE, WESTERN ÉS HOPPER

A sort szeptember 17-én a Párizs, Texas (Paris, Texas; 1984) című film nyitja, melynek rendezője Wim Wenders, operatőre pedig a legendás Robby Müller, aki Hollandia szülötte. A Párizs, Texas egy férfi utazásának, a világba való visszatérésének és egyben önmagára találásának története: az alkotók lélegzetelállító képekkel idézik meg a vásznon az amerikai road movie-k, westernfilmek jellegzetes hangulatát és Edward Hopper festményeinek összetéveszthetetlen világát. Amikor 1983-ban a forgatás elkezdődött, még nem volt kész a forgatókönyv, az író Sam Shepard úgy tervezte, hogy majd a karakterek fejlődése, megismerése szerint fejezi be a történetet. Végül egy másik munka miatt ott kellett hagynia a forgatást, így a jegyzeteit volt kénytelen elküldeni Wim Wendersnek arról, hogyan is kellene véget érnie a sztorinak. Az alkotás az 1984-es cannes-i fesztiválon Arany Pálmát nyert.

ULTRAMARINKÉK ÉS SÁRGA 

Holland utazásunk második állomására rögtön másnap, szeptember 18-án este érkezünk. Peter Webber filmje, a Leány gyöngy fülbevalóval (Girl with a Pearl Earring; 2003) sokak által ismert mozifilm, hiszen a címadó Vermeer-festmény titokzatos modelljét a népszerű Scarlett Johansson, a művészt magát pedig Colin Firth alakítja. A két főszereplő mellett Cillian Murphyt és Tom Wilkinsont is láthatjuk a vásznon. A forgatókönyv Tracy Chevalier regényén alapul, és nagyrészt fiktív. Már csak azért is szükség volt az írói fantáziára, mert bár összesen 36 Vermeer-festmény létezéséről tudunk, a modellek egyikét sem sikerült soha egyértelműen azonosítani. Chevalier-t a hálószobájában lévő másolat inspirálta, hogy megírja saját verzióját arról, hogyan is készülhetett a Leány gyöngy fülbevalóval című festmény. 

johannes_vermeer_1632-1675_the_girl_with_the_pearl_earring_1665.jpgJohannes Vermeer: Leány gyöngy fülbevalóval

Rembrandt mellett Jan Vermeer van Delft a holland aranykor másik legnagyobb festője, képeinek egyik legkarakterisztikusabb ismérve a színek tökéletes összhangja: az ultramarinkék és a sárga együttes használata. A film is a festő palettájáról kölcsönzi a színeket, így a jelenetek gyönyörű festménnyé állnak össze Eduardo Serra operatőr segítségével.

Griet (Scarlett Johansson) a filmben akkor inspirálta Vermeert a címadó festmény megalkotására, amikor stúdiójának ablakát mosta. Ez a filmbeli jelenet egy létező Vermeer-festmény, a Nő vizeskancsóval alapján készült, amely jelenleg a New York-i Metropolitan Museumban van kiállítva.

„A dráma egyik forrása a magába zárkózó festő, aki a tökélyre tör, és senkit sem bocsát be a maga világába – kivéve egyetlen személyt. De ez a személy, Griet, a szolgáló nem egyszerűen modell, hanem érzésekkel, vágyakkal teli ember is, aki sajátos metamorfózison esik át a művész világába való belépés következtében” – olvashatjátok a film ajánlójában is.

MINDEN IDŐK LEGDRÁGÁBBJA 

A Fekete könyv (Zwartboek; 2006) című filmmel folytatjuk utunkat: szeptember 24-én a háborús filmdrámák, thrillerek vagy Paul Verhoeven életművének kedvelői is megtalálják majd a számításukat. Az amszterdami rendező több műfajban is maradandót alkotott: dráma, történelmi film, thriller, akciófilm, de fantasy, sőt sci-fi is akad a művei között, a legtöbben talán a Robotzsaru, Az emlékmás vagy az Elemi ösztön kapcsán hallották a nevét. Műveinek legfőbb témái közé tartozik az erőszak és a szexualitás kapcsolata, valamint a lélek sötét oldalának ábrázolása.

A rendezőnek és Gerard Soeteman forgatókönyvírónak a Futás az életért (1977) című filmhez végzett kutatás során jutott eszébe a Fekete könyv ötlete. Közel 20 éven át írták a forgatókönyvet, és végül számos forgatókönyvi problémát oldottak meg azzal, hogy a főszereplő nő lett. A film valós eseményeken alapul, a világháborús Hágában játszódik: egy zsidó lány történetén keresztül mutatja be, hányféleképpen lehetett megélni, átélni, túlélni a német megszállást, a holokausztot és a világháborús eseményeket.

Érdekesség, hogy Carice van Houten holland színésznő – akit manapság a Trónok harca sztárjaként is megismerhettünk – például négy nyelven beszél folyékonyan a vásznon: héberül az izraeli jelenetekben, németül a náci katonákkal, angolul a kanadaiakkal és hollandul a film nagy részében. A körülbelül 16 millió eurós költségvetésű alkotás minden idők legdrágább holland filmje lett.

A MEGOLDÁS KULCSA

Az Európai Hidak eseménysorozat utolsó filmvetítésére szeptember 25-én kerül sor: Peter Greenaway Éjjeli őrjárat (Nightwatching; 2007) című alkotását nézhetjük meg, egy olyan trilógia első részét, amely holland mesterek munkáit dolgozza fel. (A második film a Goltzius és a Pelikán társaság (2012) volt, amely Hendrik Goltzius, a 16. század végi holland nyomdász és erotikus metszetek készítőjének életéről szól, a harmadik pedig még készül, és nem mást, mint Hieronymus Boscht állítja majd a középpontba.) Az Éjjeli őrjáratot Rembrandt azonos című festménye, az amszterdami Rijksmuseum gyűjteményének leghíresebb darabja ihlette.

the_nightwatch_rijksmuseum.jpgRembrandt: Éjjeli őrjárat

A forgatókönyv a festmény létrejötte kapcsán bűnügyi sztoriba kezd: a képen egy összeesküvést fedezhetünk fel, és a megoldás kulcsa a kép részleteiben van elrejtve. A film Rembrandtja – Martin Freeman (A hobbit, Világvége) – sikeres, jómódú művész, egyben pedig nyomozó. Ráadásul a festőművész szakmai és szerelmi életébe is betekintést nyerhetünk Reinier van Brummelen holland operatőr kameráján keresztül, aki egyedi fényjátékkal emeli ki a szereplőket.

Ahogy azt már megszokhattátok, a filmvetítések házigazdája most is Réz András filmesztéta lesz. A vetítéseket megelőző és az azokat követő beszélgetések magyar nyelven zajlanak. 

Bővebben ide kattintva böngészhettek a fesztivál teljes kínálatából.

Utazzatok velünk Amszterdamba!

„Egy orgonapárbajra nem lehet felkészülni”

„Egy orgonapárbajra nem lehet felkészülni”

„Egy orgonapárbajra nem lehet felkészülni”

Budapest és Amszterdam között épül híd szeptemberben az Európai Hidak fesztiválon, így az Orgonapárbaj is ehhez kapcsolódik, ráadásul több szálon. Az egyik: a nagy németalföldi kora barokk mester, Jan Pieterszoon Sweelinck emlékére rendezik meg a „megmérettetést”. A másik: a holland orgonaművész, Sietze de Vries a Müpa orgonakoncertjeit szerkesztő Fassang Lászlóval méri össze tudását. Az Európai Hidak Orgonapárbaja kapcsán a magyar muzsikust kérdeztük.

220928_europai_hidak_budapestand8211_amszterdam_orgonaparbaj_sweelinck_emlekere_fassang_laszlo_c_csibi_szilvia_mupa_fassang_laszlo_c_mupa_csibi_szilvia.jpgFassang László: Fotó: Csibi Szilvia / Müpa

Mit érdemes tudni Sweelinck orgonamuzsikájáról? Hol szerepel az ő zenéje az orgonisták repertoárján, és milyen formában valósul meg az improvizatív esten a róla történő megemlékezés?

Sweelinck az amszterdami Oude Kerk (Öregtemplom) orgonistája volt. Nagyon érdekes karriert futott be, melynek csúcsán elérte Amszterdamot a reformáció. Ennek következtében az orgonát lényegében száműzték a szertartásokról. Sweelinck úgy vészelte át a helyzetet, hogy átkerült a város alkalmazásába, így koncertsorozatokat indíthatott el templomában. Ezeken a koncerteken előszeretettel improvizált variációkat ismert dallamokra. A később lekottázott darabok billentyűs életművének fontos részét alkotják. Úgy tudott végig megmaradni a templom orgonistájának, hogy sosem tért át a protestáns hitre, közben mégis a csodájára jártak. Reprezentatív és megbecsült szerepet töltött be, játszott állami küldöttségeknek, „amszterdami Orfeuszként” emlegették. Számos jelentős tanítványa volt, saját házában rendezte be az akkori zeneakadémiát, odajártak növendékei. Ez a stílus meghatározta a későbbi észak-német orgonakultúrát, közvetve Bachra is hatással volt.

 sweelinck_free-scores_com.jpg
Jan Pieterszoon Sweelinck, Forrás: free-scores.com

Nem pusztán múltidézés lesz a koncerten. Sweelinck példájából kiindulva azt a kérdéskört is körbejárjuk, hogy a mindenkori orgonista hogyan tud új műfajt teremteni, hiszen Sweelincknek is másfajta kapcsolatot kellett kialakítania a közönséggel, olyan témákra alkotta meg improvizációit, amelyek közel álltak hallgatóihoz. Ez a jelenség korunkra alkalmazva és mai nyelvre lefordítva a Müpában és általában az improvizációs koncerteken is fontos szempont. Vagyis ezen az orgonapárbajon nem csak 17. századi stílusú improvizációkat fognak hallani: ez csupán a kiindulás, hogy innen haladjunk a kortárs zene felé.

A holland Sietze de Vries többször párbajozott már a Müpában. Hogyan jellemeznéd groningeni kollégádat?

Letisztult személyiség, játékában pedig leginkább az nyűgöz le, hogy úgy érzem, mindenre van ideje. Ez nem azt jelenti, hogy lassú, sőt elképesztő, milyen komplexitást tud improvizációiban megvalósítani. A reneszánsz és barokk kontrapunktikus formákat anyanyelvi szinten ismeri, emellett nagyon jó pedagógusnak is tartom. Nyaranta több növendékem is megfordul nála mesterkurzuson Groningenben, ahol megvett egy üres templomot, melynek templomi részében munkaterülete található több orgonával és más billentyűs hangszerekkel, a többi részén pedig a családjával él. Fantasztikus környezet, melynek néhány kilométeres körzetében rengeteg történelmi orgonát találhatunk a különböző templomokban.

220928_europai_hidak_budapestand8211_amszterdam_orgonaparbaj_sweelinck_emlekere_sietze_de_vries_c_goteborg_sietze_de_vries_00fotogoteborg2.jpg Sietze de Vries, Fotó: Goteborg

Milyen gazdag a németalföldi orgonarepertoár? Mennyire beszélhetünk sajátosságokról a holland orgonazene területén?

Hollandiában már nagyon korán megjelent a historikus szemlélet, nagyon korán felismerték az értékeiket, és restaurálták a hangszereket ahelyett, hogy átépítették vagy modernizálták volna őket. Ilyen értelemben meglehetősen tradicionális az orgonakultúrájuk. Voltak kiváló szerzők is: meg kell említenünk Anthoni van Noordt nevét vagy éppen Sweelinck német tanítványait: Jacob Praetoriust, valamint Gottfried és Samuel Scheidtet, hiszen a németalföldi repertoár összefügg az észak-német iskolával és repertoárral.   

220928_europai_hidak_budapestand8211_amszterdam_orgonaparbaj_sweelinck_emlekere_fassang_laszlo_c_csibi_szilvia_mupa_0u0b4074_fassang_laszlo_c_csibi_szilvia_mupa.jpgFassang László, Fotó: Csibi Szilvia / Müpa 

Gyakran inkább műsorvezetője, szervezője vagy az Orgonapárbajoknak. Mennyire szeretsz játékosként, párbajozóként jelen lenni? Hogyan lehet felkészülni egy ilyen „összecsapásra”? 

Egy orgonapárbajra nem lehet felkészülni. Legfeljebb mentális felkészülésről beszélhetünk. Számomra az a nagy kihívás, hogy egy ilyen eseményen el kell vonatkoztatni a párbaj vagy a versengés mozzanatától. Fontos, hogy ne akarjak semmit se bizonygatni, vagy fitogtatni azt, amit tudok, és ne féljek attól, amit nem tudok. Teljesen természetes, hogy különböző háttérrel különböző személyiségek játszanak, és ez gazdagítja a palettát. Az a cél, hogy inspiráljuk egymást, és nem az, hogy bizonyos feladatokban az egyik, míg másokban a másik legyen jobb. Vállalnom kell a saját egyéniségemet, azt, amit én szeretek az orgonajátékban. A felkészülés másik része inkább technikai: képességek, készségek fejlesztése, ami mindennapos feladat. Nagy segítség, ha végigjátszom a Sweelinck-köteteket, elemzem a stílust, de olyan tervem is van, hogy elmegyek a Deák téri templomba, hogy gyakoroljak az ott található torvaji orgonán, mely Sweelinck-korabeli temperatúrával és ugyanolyan rövid oktávval rendelkezik. De nem akarom ebben legyőzni az ellenfelemet, hiszen ez az ő anyanyelve, inkább talán hozzá tudok tenni az összképhez a közönség számára is izgalmas aspektusokat.

 

Szerző: Tóth Endre

A cikk a Müpa Magazin augusztus-szeptember-októberi számában jelent meg, amelyet itt is fellapozhat.

„Az andalítóak mellett fájdalmas pillanatokat is átélünk”

„Az andalítóak mellett fájdalmas pillanatokat is átélünk”

„Az andalítóak mellett fájdalmas pillanatokat is átélünk”

Négy nagyszerű film szerepel a szeptemberi Európai Hidak: Budapest–Amszterdam műsorán: a Wim Wenders rendezte Párizs, Texas, a Leány gyöngy fülbevalóval (rendező: Peter Webber), Paul Verhoeven híres műve, a Fekete könyv, illetve az Éjjeli őrjárat, amelynek rendezője Peter Greenaway. Réz Andrással, Müpa moziszerkesztőjével arról beszélgettünk, milyen szempontok alapján állította össze a programot, és mi jellemzi a holland film közelmúltját és jelenét.

rez-hangosbeszelvel-2-1.jpgRéz András, Forrás: librarius.hu
 

Hogyan döntötte el, hogy a bőséges kínálatból mely holland, illetve holland  vonatkozású filmek kerüljenek bele a válogatásba?

Nem volt egyszerű feladat! Nagyon sokféle filmet összegyűjtöttem, és végül az alapján szűkítettem le a válogatást, hogy vajon mi jut eszükbe az embereknek, ha azt a nevet hallják, Hollandia. Szélmalmok, tulipánok, híres festők, az ország a tenger szintje alatt fekszik – ezek természetesen közhelyek, de a közhelyek ilyenkor kifejezetten hasznosak, mivel kapaszkodókat kínálnak. A szűrésből elsőként a festészet emelkedett ki témaként, így választottam ki végül egy Vermeer- és egy Rembrandt-filmet, hiszen az ő nevüket és művészetüket mindenki ismeri. Mindkét alkotás tekinthető egyfajta életrajznak, mert maga a két történet tényekből indul ki, de a megközelítésük teljesen más, és ez rendkívül izgalmas párosítást ad. A 2003-as Leány gyöngy fülbevalóval különlegessége, hogy nagyon hasonló színekkel és fényekkel dolgozik, mint a festő. Ebbe a varázslatos látványvilágba könnyű belefeledkezni, és elhinni, hogy a 17. századi Hollandia valóban ilyen volt. De miközben nézzük a filmet, az andalító mellett fájdalmas pillanatokat is átélünk, megértjük, hogy a korabeli művész mennyire kiszolgáltatott volt a megrendelőknek.

 lany_gyongy_fulbevaloval.jpgLány gyöngy fülbevalóval, Forrás: port.hu

 Mennyiben különbözik ettől a Rembrandt-film világa

Ez a fajta dráma – hogy mi a művész hivatása, mennyire kell alkalmazkodnia a környezete szorításához – Peter Greenaway filmjében még erősebb lesz. Míg a Vermeer-film inkább esztétizál, itt a rendező azt boncolgatja, hogy Rembrandt kora politikai-közéleti kérdésekkel terhelt kor. Abban a században járunk, amikor Hollandia elnyeri függetlenségét, és a korszak egyik legjelentősebb gazdasági hatalmává és gyarmatosítójává válik. Greenaway felteszi a kérdést, vajon ez a gazdaság és hatalom miből ered, és hogy még bonyolultabb legyen, belekever egy feltételezett bűnesetet is. Ugyanakkor Greenaway igazi művészlélek, és egy nagyszerű holland operatőrrel, Reinier van Brummelennel dolgozik együtt, már nem első alkalommal.

image-w1280.jpgPeter Greenaway: Éjjeli őrjárat, Forrás: mubi.com

Miközben a rendező nevét általában megjegyezzük, ritkán figyelünk fel arra, ki az operatőr, és mi a szerepe egy film sajátos világának megteremtésében.

A hollandok soha nem számítottak filmes nagyhatalomnak, elsősorban a saját problémáik és konfliktusaik foglalkoztatták őket. Közben viszont a holland operatőrök nemzetközi ismertségre és elismertségre tettek szert. Kiváló képviselőjük volt Robby Müller, aki sajnos már nem él. Ő és Wim Wenders nagyon sokat dolgoztak együtt, és nem kis mértékben neki köszönhető Wenders világa. Ez a szoros kapcsolat a rendező és az operatőr között, ahogyan együtt hoznak létre egy filmnyelvet, egy közös alkotást, jól megmutatkozik a Párizs, Texasban. Müller operatőri munkája meghatározó, mert a film kompozícióját mintha a már említett erős festészeti hagyomány befolyásolná, nagyon műalkotásszerűen megszerkesztett képekből áll. Müller számtalan jelentős rendezővel dolgozott együtt, forradalmian új dolgokat művelt, és neki köszönhetően elgondolkozhatunk azon, vajon mit is csinál az operatőr, hogyan teremt jellegzetes képi világot.

paris_texas_1a.jpgWim Wenders: Párizs, Texas, Forrás: arturfilm.blog.hu

 A válogatás negyedik darabja a mindeddig legnagyobb költségvetésű holland film, a Fekete könyv, amelynek rendezője Paul Verhoeven, és amelyet valós események ihlettek.

A festőkről szóló filmekben a történelem csak háttér, ám a hollandoknak a saját múltjuk ugyanolyan fontos, mint nekünk a miénk. Az egyik központi témájuk, amely nem egészen lezárt, és rengeteg vitát és zavarodottságot hordoz: Hollandia a 2. világháborúban, a német megszállás idején. Ez olyan morális kérdéskör, amelyről pokolian nehéz beszélni. Amszterdam kereskedőváros, a gyémántkereskedelem központja, egykor ott élt a holland zsidó népesség nagy része, akiknek mintegy háromnegyedét elhurcolták és megölték a németek a holokauszt során. Ugyanakkor más hollandok meg kiálltak a zsidóik mellett. Vagy mégsem? A holland ellenállás kérdése is ilyen iszonyúan érzékeny téma. Létezett a kollaboráció? Mi az igazság Anne Frank sorsáról? A mi napig ott lappang a kérdés, mit tettek a nagypapák a háború alatt. Verhoevent elsősorban nem művészfilmesként ismerjük, az Elemi ösztön meg a Robotzsaru nem magas művészet, még ha profi is. Ebben a filmjében nem oldja fel az említett ellentéteket, és ez jó. Olyan kérdéseket vet fel, hogy vajon tudjuk-e pontosan, mi történt. Vagy együtt élünk mindenféle hazugságokkal? A Fekete könyv nem azért született, hogy egyfajta propagandafilmként megnyugtassa mindenkinek a lelkiismeretét, hanem hogy felmutassa a történet összetettségét.

feketekonyv.jpgPaul Verhoeven: Fekete könyv, Forrás: port.hu

Szöveg: Mörk Leonóra

A cikk a Müpa Magazin augusztus-szeptember-októberi számában jelent meg, amelyet itt is fellapozhat.

 

 

Karizmatikus nők a Müpa-őszben

Karizmatikus nők a Müpa-őszben

Karizmatikus nők a Müpa-őszben

Bátrak, intuitívak, érzékenyek, bonyolultak, tiszták, álmodozóak és tudatosak. Férfiakat vezetnek erős kézzel. Saját karrierjüket irányítják megkérdőjelezhetetlenül. Ősszel három varázslatos nő, Miho Hazama, Tineke Postma és Varga Judit egyenként is különleges világában merítkezhet meg a Müpa jazzt és klasszikus zenét szerető közönsége.

mupa2022_girlpower_pexels_cottonbro.jpg

Fotó: Pexels.com/cottonbro

MIHO HAZAMA, AZ INNOVATÍV VARÁZSLÓ

„Zeneszerető családban nőttem felválaszolta korábban a JazzBluesNews kérdésére Miho Hazama tokiói születésű zeneszerző és karmester. – Beatles-t, diszkót, jazzt, rockot, Beethovent is hallgattunk otthon. A klasszikus és leginkább a szimfonikus zene, majd később a big bandek világa volt rám a legnagyobb hatással.” Miho hamar rájött, hogy bár jazzképzést kapott Tokióban és New Yorkban, saját, jellegzetes stílusa a jazz és a szimfonikus hangzás határán mozog. Ezzel a lendülettel meg is alapította saját jazz kamarazenekarát, az m_unitot. Ahogy nemrég a DR Koncerthuset interjújában mondta, egyik legfontosabb feladatának is érzi, hogy hidat építsen a két műfaj közé. 2019 az akkor 33 esztendős Miho egyik nagy éve volt. Életében először jelölték Grammy-díjra: az m_unittal felvett Dancer in Nowhere című albumért zsebelte be a jelölést a legjobb jazznagyzenekar kategóriában. Majd vezető karmestere lett az 1964-ben alapított rádióegyüttesnek, a Danish Radio Big Bandnek, amely posztot addig nő még nem töltötte be. „A DRBB számára zenét írni nagy felelősség. Kiemelten igyekszem figyelni a lenyűgöző zenei örökségükre és történelmükre.” 2021-ben Imaginary Visions címmel adtak ki közös albumot.

„Zenét írni egy big bandnek a mai napig kihívást jelent számomranyilatkozta Miho tavaly a textura.org-nak. ­– Alapvetően szimfonikus dallamok jelennek meg az agyamban komponáláskor, ezért gyakran indulok el swinges irányba. Imádom a kürtökből érkező támadást és azt az erőt, amit a zenészek közösen hoznak létre.”

„Miho generációjának egyik legígéretesebbje, és valódi friss fuvallat a big band muzsikában” – olvasható róla a San Sebastian-i jazzfesztivál, a Jazzaldia honlapján. Zenéjét képzeletgazdagként, pulzálóként, kifejezőként és váratlan csavarokkal teliként jellemzik, amely bonyolultság és tisztaság közt egyensúlyoz. A Jazz Times kritikusa szerint állandó dilemmában és varázslatban tartja hallgatóságát. Az All About Jazz pedig úgy véli: „lendületes, intellektuálisan ösztönző és egyedülállóan innovatív.” 2020-ban egy másik neves együttes, a jazzt, popot, elektronikát és világzenét több, mint 75 éve páratlanul ötvöző, négyszeres Grammy-díjas The Metropole Orkest állandó vendégkarmestere lett. Lenyűgöző zenei örökségből ennél a truppnál sincs hiány: első amerikai karmesterük Vince Mendoza volt, koncertjeiken és lemezeiken olyan művészek működtek közre, mint Ella Fitzgerald, Dizzy Gillespie, Herbie Hancock vagy éppen Bono és Robbie Williams.

Szeptember 16-án új, Miho-val közös estjüket, az Arakatakot hallhatja az Európai Hidak fesztivál nyitókoncertjének közönsége, méghozzá több, élőben most először hallható zeneművel, valamint a pop és a funk által inspirált nagyzenekari jazzdarabokkal.

VARGA JUDIT, A SOKOLDALÚ JELENETFESTŐ

Ahogyan Tineke zenei világában rendkívül fontos a képiség és az érzelmek jelenetekbe foglalása, Varga Judit számára is elengedhetetlen ez a művészi megközelítés. „Gyakran hallom, hogy a zeném beszédes, és hogy erős karaktereket, dramaturgiát vagy hangulatot jelenít meg – mondta még 2018-ban a brit Riot Ensemble együttes zeneszerzőjének, Tim Rutherford-Johnsonnak egy közös koncert alkalmából. ­– Valóban történeteket akarok mesélni, de szeretem a zene szavaknélküliségét, kifinomultságát.”

Varga Judit Erkel Ferenc- és Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjas magyar zeneszerző, zongoraművész. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetemen diplomázott, azóta egyetemi oktatóként is működik Budapesten és az osztrák fővárosban. Műveit olyan elismert együttesek játsszák, mint az Ensemble Modern, a BBC Szimfonikus Zenekar, a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara vagy épp a Concerto Budapest. Nem csak koncerttermek közönségének komponál. Úgy számolja: munkásságának 30 százalékát teszik ki a filmzenék. Bár gyakran hallja másoktól, hogy művészetének történetmesélő jellege abból ered, hogy filmzenéket is ír, ő erről pont fordítva gondolkodik. „A zeném mindig is ilyen volt, éppen ezért érzem olyan jól magam a mozi világában.” 2014-ben elnyerte az Osztrák Filmakadémia legjobb filmzenének járó díját a Deine Schönheit is nichts Wert című moziért.

Saját bevallása szerint az utóbbi időben az érdekli leginkább, hogy lehet a vizuális és kinetikus energiákat a zene nyelvére lefordítani. Közönségében mozgásformák előidézését szeretné elérni. Fekete Gyula zeneszerző úgy nyilatkozott róla, mint lenyűgöző technikai virtuozitásról tanúbizonyságot tevő, az emberi lét legmélyebb értelmét ismerő művészről. Mindig is kíváncsian, új impulzusokat keresve folytatta zenei tevékenységét. „Sosem akartam egy irányba nézni, nyitottan álltam a különböző határterületekhez mesélte még 2019-ben. – Ma mindez nagy előnynek számít. Többet ér egy zenész, ha a sokoldalúságra helyezi a hangsúlyt.”

Varga Judit a 2022-23-as szezonban az évad zeneszerzője a Müpában, ennek köszönhetően lesz látható október 6-i szerzői estje a Fesztivál Színházban. „Nagy megtiszteltetés, és nagyon várom – mondja a Müpa róla szóló portréjában. – A koncerten leginkább a vonós zenekari darabjaim lesznek hallhatók, és mindegyik mű mellé választottunk egy nem általam írt zenét.” Így került a műsorba Judit kedvence barokk, klasszikus-romantikus valamint 20. századi kompozíciói közül Heinrich Ignaz von Biber, Charles Ives, Arvo Pärt és Edvard Grieg egy-egy alkotása. A közönség hallhatja majd Judit legújabb, Bending Space & Time című opuszát is, melyben az évad másik művésze, Boldoczki Gábor trombitaművész lesz a vendége. Az ősbemutató mellett pedig magyarországi premierként felhangzik pár részlet Lou Andreas-Salomé című darabjából is.

Véresen komoly párbaj, amiben még senki nem sérült meg

Véresen komoly párbaj, amiben még senki nem sérült meg

Véresen komoly párbaj, amiben még senki nem sérült meg

Mióta világ a világ, az ember azóta érez leküzdhetetlen vágyat, hogy erejét, kreativitását és tudását összemérje másokéval, és egy nemes küzdelem győzteseként valamely terület legjobbjának vallhassa magát. Ez a versengés éppúgy az emberi természet elválaszthatatlan része, mint az a bizarr vonás, hogy a megdicsőülésért folytatott küzdelem minden perce remek szórakozás a szemlélő számára. Mehet a párbaj első vérig vagy akár életre-halálra, minél nagyobb a tét, a lelátóról annál lebilincselőbbnek érezzük a műsort.   

racing-snails-front-finish-line-close-up-themes-competition-winning-funny-animals-188956906.jpgForrás: StockPhoto.com

Már az ókori görögök is…

Elég csak visszapillantanunk a történelem bármely korszakára, a versengés kultúrája mindenhol tetten érhető. Az olimpiai játékok története időszámításunk előttre nyúlik vissza, amikor négyévente volt lehetőségük a legkülönbözőbb sportágak képviselőinek, hogy összemérjék erejüket. A győzteseket kitüntetett figyelem övezte, verseket és szobrokat készítettek felmagasztalásukra. Az ötkarikás játékok ókori megfelelője egy fáradságos, de alapvetően barátságos módja volt a legek kiválasztásának. Ugyanez nem mondható el a gladiátorjátékokról, ahol a legrátermettebbek jutalma többnyire abban állt, hogy aznap még élve vonulhattak le a pályáról. Feltételezhetően az sem vigasztalta őket, hogy heroikus küzdelmüket szemlélve a publikum mindvégig remekül szórakozott. 

20210729olimpia-erdekesseg.jpgForrás: unilife.hu

De nemcsak az erőnlét bizonyítására, hanem a mesterségbeli tudás és kreativitás fitogtatására is ismerünk egészen korai példákat. Elég csak Plinius történetére gondolnunk, amelyben két görög festő, Zeuxisz és Parrhasziosz mérte össze tudását. Az előbbi olyan élethű szőlőfürtöt remekelt a vászonra, hogy rászálltak a madarak és csipegetni kezdték. A sikert látva Zeuxisz elbizakodottan szólította fel vetélytársát, hogy csak a formalitás kedvéért, de húzza már el a függönyt az általa megfestett vászon elől. A verseny ezen a ponton Parrhasziosz javára el is dőlt: az ő alkotása a függöny maga volt, amellyel vetélytársa érzékeit tévesztette meg. De a későbbi századokban a trubadúrok is művészeti jártasság alapján választották ki maguk közül a legkiválóbbat. Ebben a versengésben a hangi adottságok és persze a lebilincselő tartalmi mondanivaló nyomott igazán sokat a latban. De ha már a zenei virtuozitás összeméréséről szólunk, akkor nem hagyhatjuk említés nélkül a zenetörténet talán leghíresebb párbaját sem, amelyre Bach és a Drezdában vendégeskedő népszerű orgonista, Louis Marchand készült 1717-ben. A ringbe szállás előtt a francia rögtönzőművésznek alkalma nyílt meghallgatni zárt ajtók mögött gyakorló ellenfelét, amitől úgy inába szállt a bátorsága, hogy a verseny napján már csak hűlt helyét találták a lakosztályában. A történelem az emberi erőfitogtatás kifogyhatatlan tárháza, így vég nélkül sorolhatnánk a példákat, de most inkább nézzük, a bizonyítási vágy milyen formát ölt napjainkban, a Müpa színpadán.

 matte_6-parrhasius.jpgForrás: mult-kor.hu

A fókuszban Hollandia

A szeptemberi EU Hidak programsorozat keretében egy különösen izgalmas párbajnak lehetünk szem- és fültanúi, amelynek választott fegyverneme első hallásra veszélytelennek tűnik. Való igaz, hogy orgonapárbajban még senki nem sérült meg komolyabban, ennek ellenére a küzdelem közel sem lesz gyerekjáték. A gigantikus hangszer, amely – Tóth Endre zenetörténész szavait idézve – „egy vadászgép pilótafülkéjére emlékeztet leginkább”, itt valóban csak eszköznek tekinthető. A résztvevőknek zsigeri szinten kell ismerniük a hangszer adottságait és lehetőségeit, mert az igazi megmérettetés ott kezdődik, hogy nem előre begyakorolt darabokat játszanak majd, hanem kizárólag rögtönzőkészségükre kell hagyatkozniuk. Az EU Hidak fesztivál legfőbb célkitűzése, hogy minden évben más külföldi város művészeti hagyományával és alkotásaival pezsdítse fel Budapest kulturális életét. Idén Amszterdam kerül a figyelem középpontjába, így a szeptember 28-i orgonapárbajon is holland és magyar színekben indulnak a versenyzők. Két világhírű művész, Sietze de Vries és Fassang László méri össze hangszeres tudását és előadói kvalitásait a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem orgonája mögött.

2018-2019_tavasz_190403_orgona-parbaj_sietze_de_vries_es_dirk_elsemann_c_csibi_szilvia_mupa_190403_orgona-parbaj_sietze_de_vries_es_dirk_elsemann_c_csibi_szilvia_csi20190403_26.JPGSeitze de Vries a 2019-es Orgonapárbajon, Fotó: Csibi Szilvia

A műfaj nem ismeretlen a közönség számára, hiszen ez a speciális lovagi torna több mint tíz évvel ezelőtt honosodott meg a Müpa programjai közt, és azóta a világ leghíresebb orgonaművészeit ösztönözte már a megmérettetésre. Sietze de Vries is járt már nálunk: először épp tíz éve, amikor Karosi Bálinttal állt ki, majd 2019-ben a német Dirk Elsemann-nal szállt harcba a dicsőségért.

Az Észak-Hollandiából érkező rögtönzőművész azon kevesek egyike, akik saját templommal büszkélkedhetnek, sőt, szenvedélyes gyűjtőként több különösen értékes hangszerritkaság büszke tulajdonosa is. A groningeni Márton-templom falai között sorakozó, orgonákból, harmóniumokból és csembalókból álló gyűjteményén örömmel kalauzolja végig virtuális látogatóit.   

A holland vonalat ezen az estén nem csak Sietze de Vries képviseli. Az improvizációs feladványok egy részével a szervezők a németalföldi orgonahagyomány megteremtője, Jan Pieterszoon Sweelinck zenei világát igyekeztek megidézni. A résztvevőknek a barokk orgonaművész korára jellemző hangzatokat és komponálási formákat is alkalmazniuk kell majd a játék során. Érdemes tudni a németalföldi zseniről, hogy mindössze 15 éves volt, amikor kinevezték az amszterdami Öreg templom orgonistájának, és ezt a tisztséget közel fél évszázadon keresztül töltötte be.

Az összecsapás protokollja

Mint minden mérkőzésnek, az orgonapárbajoknak is megvannak az előre lefektetett szabályai és formai protokollja. A párbajkultúra alapkövetelménye, hogy a résztvevők segédekkel érkezzenek, akik a feladat teljesítésében támogatják őket, és ez esetben arról is gondoskodnak, hogy a külföldi versenyzők dolgát nyelvi akadályok se nehezíthessék. A grandiózus hangszer játszóasztalának két oldalán tehát a párbajozók és kísérőik foglalnak helyet. A feladványok tolmácsolásában a játékvezetőknek is kulcsszerep jut. Velük szemben is alapvető elvárás a szakavatottság. A szeptemberi mérkőzés alkalmával a zenetörténész Fazekas Gergelyt és az orgonaművész Dobszay Pétert köszönthetjük műsorvezetői szerepben. Mivel a verseny egyik legfontosabb célkitűzése a közönség szórakoztatása, a feladatok megálmodói sosem félnek szabadjára engedni fantáziájukat. A sztenderd improvizációs feladványok mellett – mondjuk egy kisorsolt zenei részlet folytatása 60 másodperc rögtönzéssel – olyan kihívások is várják a művészeket, mint egy ismert költemény vagy képzőművészeti alkotás zenévé transzformálása. És ha még mindig nem tartanánk elég embert próbálónak a kihívást, akkor képzeljük csak magunkat egy brit vagy német versenyző bőrébe, akinek Ady Héja-nász az avaron című versét kell dallammá varázsolnia. Az sem ritka, hogy a nézők is szabad kezet kapnak: a szünetben bárki lekottázhat egy-egy dallamtöredéket, amelyek közül a művészek húznak egyet-egyet, és ebből indul ki a következő improvizációs feladat. A feledhetetlen zenei élmény, a lenyűgöző virtuozitás és a remek hangulat tehát garantált, de hogy ki viszi el végül a pálmát, azt még homály fedi. És bár a részvétel a fontos, a legjobb mégis csak egy lehet. 

2014-2015_tel_150127_orgonaparbaj_ronny_krippner_gb_es_dirk_elsemann_d_mupa_gk_5994.JPGOrgonapárbaj 2015, Fotó: Kotschy Gábor

Norvégia válasza Simon & Garfunkelre

Norvégia válasza Simon & Garfunkelre

Norvégia válasza Simon & Garfunkelre

Először koncertezik Magyarországon a 12 év után új lemezzel jelentkező Kings of Convenience

Két gitár és két hang. Egyszerűnek hangzik, nem? És ha őszinték akarunk lenni, még akár unalmas is lehetne. Hiszen ahhoz, hogy egy ennyire szimpla (legalábbis elsőre annak tűnő) felállás sikeresen tudjon működni, valami tényleg különlegesre van szükség. Erlend Øye és Eirik Glambek Bøe 24 évvel ezelőtt megtalálta ezt a valami különlegest. És azóta sem eresztik. Aki nem hiszi, most személyesen is meggyőződhet róla, az akusztikus populáris zene egyik legnagyobb hatású duója ugyanis szeptember 26-án érkezik a Müpába. 


koc.jpg

Az egyszerűség nagyszerűsége

A Kings of Convenience története sok zenekaréhoz hasonlóan indult: Erlend Øye és Eirik Bøe osztálytársakból lettek zenésztársak, bár a saját stílus megtalálása előtt ők is átestek a szokásos kísérletezős fázison. 16 évesen alapították első közös zenekarukat: a Skog (norvégul annyit tesz: erdő) névre keresztelt banda rajtuk kívül még két tagból állt, és inkább a rock irányába húzott. A csapat 1996-ban még egy négyszámos kislemezt is kiadott, de útjaik kisvártatva elváltak – bár 2006-ban, Øye nélkül ugyan, de újra összeálltak Kommode név alatt –, Øye és Bøe pedig saját projektbe kezdett. Ez volt a Kings of Convenience. A zenekar ötlete és maga a név is egy tunéziai nyaralás során született meg, amikor is ráeszméltek, mennyivel kézenfekvőbb, ha csak egy-egy akusztikus gitárral játszanak egy egész zenekar helyett (a convenience jelentése magyarul kényelem). Tán még ők maguk sem gondolták volna, hogy ez a minden cikornyától mentes, lecsupaszított hangzás mennyi emberrel rezonál majd. Szívmelengető, egyedi, lélekhez szóló – csak néhány jelző, amivel illetni szokták a dalaikat. Még egy kisebb zenei mozgalom is elindult a hatásukra: a millennium idején felbukkanó New Acoustic Movement leginkább az egyesült királyságbéli zenekarokat inspirálta, úgy mint a Turin Brakes, a Starsailor vagy Badly Drawn Boy.

Az ellentétek vonzzák egymást?

Egy olyan minimalista formációban, mint a KOC, szinte elengedhetetlen, hogy a tagok jól kijöjjenek egymással. Az ember pedig azt gondolná, ehhez alapvető, hogy hasonlóak is legyenek. Vagy mégsem? Míg Øye – mivel szívből utálja a hideget – évek óta a szicíliai Siracusában él, Bøe még ma is szülővárosukban, Bergenben lakik. Miközben Bøe családot alapított és három gyereke született, Øye szívesebben utazgat és fedezi fel a világot. Ahogy hangmérnökük, Andre Trebbi fogalmazott, olyanok, mint ugyanazon érme két ellentétes oldala. Egymás teljes ellentétjei, miközben ennél hasonlóbbak nem is lehetnének. A duóról forgatott dokumentumfilmben Erlend így jellemezte zenésztársát: „A legjobban talán így lehetne leírni Eirik személyiségét: képzeld el, hogy megérkezünk egy házibuliba, és az ajtóban találkozunk valakivel. Eirik elkezd beszélgetni ezzel az emberrel. Én bemegyek a konyhába, találkozom más emberekkel, aztán átmegyek a nappaliba, ott is találkozom emberekkel. Majd kimegyek a teraszra, beszédbe elegyedek valakivel, aki épp cigarettázik. Aztán játszom valamit a gitáromon, beszélgetek egy keveset valakivel a konyhában, miközben egy újabb üveg sört hozok magamnak. Majd úgy döntök, ideje menni. És ahogy épp távoznék, az ajtóban ott áll Eirik, és még mindig ugyanazzal az emberrel beszélget, akivel először találkozott. Azt hiszem, ezért vagyunk még mindig együtt. Mert én voltam az az ember, akivel Eirik először találkozott a buliban.

Jó munkához idő kell – jó albumhoz még több

Amikor egy zenekar két albuma között több év telik el, óhatatlanul is szárnyra kap a kétely a rajongókban és a szakmában is – mi lehet a probléma? Mert mi más lehet az oka annak, hogy egy sikeres lemezt nem követ újabb? 2001-es debütáló albuma, a Quiet Is the New Loud utáni 8 évben a Kings of Convenience két másik lemezt is kiadott (a 2004-ben megjelent Riot on an Empty Street címűt 2009-ben követte a Declaration of Dependence), és összességében elmondhatjuk, hogy a duó jó úton haladt. Miért kellett mégis több mint egy évtizedet várni a következő korongra? Ha azt nézzük, mennyit változott a világ, 12 év bizony borzalmasan sok időnek tűnik. 2009-ben – amikor a duó (addigi) utolsó albuma napvilágot látott – Barack Obama éppen belekezdett második elnöki ciklusába, a Facebooknak még „csak” 350 millió felhasználója volt (viszonyításképpen: 2022-ben majdnem 3 milliárdan használják), az Instagram nem is létezett (erre 2012-ig várni kellett), a Sony pedig éves szinten 12 millió floppyt adott el (2011-ben szüntették be az adattároló gyártását).
Mi lehetett vajon az oka ennek a hosszúra nyúlt hiátusnak? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: Øye és Bøe csak a tökéletest voltak hajlandóak elfogadni. „A végén sokkal több időbe telt, mint gondoltuk. […] Az, hogy valami ilyen egyszerűnek hangozzon, nagyon-nagyon nehéz munka” – foglalta össze Bøe. És tényleg. A korongon szereplő dalok könnyedek, elegánsak, az erőlködés legapróbb jele sem fedezhető fel rajtuk. Nem is gondolnánk, hogy mennyi munka van mögöttük. 

Edvard Grieg szomszédságából Nils Frahm stúdiójáig

A dalok 2016-ra gyakorlatilag már készen voltak, ám a rögzítésük a vártnál sokkal bonyolultabb folyamatnak bizonyult. „Nagyjából ötször vettük fel ezt az albumot – mondja Eirik. – Ahhoz, hogy egy látszólagos könnyedséggel tudjuk játszani a dalokat, mindennek klappolnia kell. […] Tudatosan nem lehet varázslatot teremteni. A varázslat mindig a megfelelő pillanatban születik, amikor elengedsz mindent.” Nem is hinnénk, hogy olyan apróságok is belerondíthatnak a tökéletesnek tűnő felvételbe, mint ha valamelyikük körme hozzáér a gitárhúrhoz, ami Bøe szerint kifejezetten kellemetlen és csúnya hangot tud eredményezni. (A Kings zenéjére jellemző, hogy szinte kizárólag az angolul pickingnek nevezett technikával játszanak, köröm helyett ujjal pengetik a húrokat).
A 2021-ben megjelent album 11 dalát 5 különböző városban rögzítették: vettek fel dalokat Erlend szicíliai és bergeni otthonában, a svédországi Göteborgban, de a híres 19. századi norvég zeneszerző, Edvard Grieg házának szomszédságában is. Utóbbit ráadásul nem másnak, mint Grieg dédunokaöccsének közreműködésével. A Love Is a Lonley Thinget Nils Fraham híres berlini stúdiójában, a Funkhausban rögzítették a kanadai énekes-dalszerzővel, Leslie Feisttel közösen, míg a Catholic Countryban a brit folktrió, a Staves hallható, az Angelt pedig Santiago de Chilében vették fel először (de nem utoljára).

Dalok, amiket az élet írt

Ha a frissítő tengeri szellő vagy a hűsítő jegeskávé egy olasz piazzán dal lehetne, így szólalna meg – hangzik a Pitchfork albumkritikája. A Peace or Love dalait hallgatva az ember könnyedén egy idilli szcenárióba képzelheti magát, ahol kék csíkos lenvászon ingben fürdőzik a lemenő nap fényében, békésen ringatózva egy katamaránon valahol a Baleár-tenger közepén. A lemez olyan témákat dolgoz fel, amelyek mindenki számára ismerősek lehetnek, miközben a páros elmúlt 12 évét és annak minden nehézségét is dokumentálja. Erlend mindkét szülőjét elvesztette, Eirik házassága pedig 21 év után ért véget. Mindez a mélység és kőkemény tapasztalatból eredő életbölcsesség pedig azonnal kihallatszik a dalokból. Erlend saját bevallása szerint fiatalkorában mindig azt érezte, nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy komoly dalokat írjon. Nem élt meg elég dolgot, amik az inspiráció forrásául szolgálhattak volna. Ám az idők változnak. Ahogy a Washing Machine dalszövege szól: „It’s true I’m more wise now than I was when I was 21 / It’s true I’ve less time now than I had when I was 21.” (Igaz, bölcsebb vagyok, mint 21 évesen voltam / Igaz, kevesebb időm maradt, mint 21 évesen volt.) De ahogy egy régi közmondást idéz: „A tapasztalat a fésű, amit az élet akkor ad, mikor már az összes hajszálad kihullott.”

Operát az egész bolygónak!

Operát az egész bolygónak!

Operát az egész bolygónak!

A Met 2022/23-as közvetítései a Müpában

Az izlandi zongoraművész, Víkingur Ólafsson egy interjúban azt mondta, sosem hallgatott annyi ember klasszikus zenét, mint napjainkban, hiszen a technika segítségével ma már azokhoz is elér, akik nem feltétlenül jutnak el hangversenyekre. Ha jobban belegondolunk, hasonló lehet a helyzet az operával is, hiszen bár nagyszerű lenne mindig elugrani New Yorkba, ha a Metropolitan valamelyik előadását szeretnénk megnézni, a teleportálás ma még nem kivitelezhető. De sebaj, a város egykori zűrös negyede helyén épült kulturális központ legjobb előadásai végre ismét a Fesztivál Színház és az Előadóterem kényelmében lesznek élvezhetők, és rögtön mutatjuk is, mit kínál a Metropolitan a 2022/23-as évadban!

metropolitan-opera_jonathan_tichler_1.jpg

Fotó: Jonathan Tichler/Metropolitan Opera

Az operavilág egyik ikonikus központjának előadásait szerte a bolygón tömegek követhetik, és 2008 óta a Müpa közönsége is minden évadban a legkiválóbb Met-produkciók közül válogathat. A soron következő évad repertoárjában az újragondolt és visszatérő klasszikusok, a közkedvelt Verdi-, Mozart és Wagner-darabok mellett egy Pulitzer-díjas regény nyomán született világpremier is helyet kapott. A tízből hét produkció újonnan került a válogatásba, köztük egy többszörös Grammy-díjas komponista bemutatója, és még jobb hír, hogy öt előadás esetében akár repetázhatnak is majd a nézők.

A díjesőn át egy ősbemutatóig

Három idősík, három rendkívüli nő, három másképpen megrázó, de egyformán izgalmas sors – így summázható Michael Cunningham Pulitzer-díjas regénye, Az órák, amely – miután felkavarta az irodalmi életet a 90-es évek végén – film formájában is kirobbanó sikert aratott. Ez az a mozi, amelyben a legnagyobb élő színésznőként is emlegetett Meryl Streep és az azóta szintén Oscar-díjas Julianne Moore mellett Nicole Kidman is feltűnt, és rögtön el is nyerte a legjobb színésznőnek járó Oscart. A műből most a generációja egyik legfontosabb komponistájaként ünnepelt, ugyancsak Pulitzer-díjjal jutalmazott Kevin Puts alkotott operai adaptációt, amelynek színpadi világpremierje a Metben lesz, és természetesen a Müpa közönsége sem maradhat ki belőle. Az előadás ráadásul kivételes sztárparádét tartogat, Renée Fleming, Joyce DiDonato és Kelli O’Hara éneklik a főszerepeket!

A nagy visszatérők

A Met következő szezonjának újra műsorra tűzött darabjai egytől egyig az operaélet jól ismert és közkedvelt történetei. Verdi Traviatája a kezdeti nehézségeket (vagy nevezzük inkább csúfos bukásnak?) leküzdve már jó ideje alapműnek számít; a bukott nő irodalmi ihletésű története különböző színpadra állításokban csak a Metben több mint ezer alkalommal vívta ki a nézők csodálatát, most pedig Michael Mayer nagyszabású, színpompás 2018-as rendezése tér vissza a Müpa vásznaira, hogy elkápráztassa az operarajongókat.  

Szintén nagy érdeklődésre tarthat számot Verdi utolsó operája, a Shakespeare-től kölcsönzött történeteket feldolgozó, Robert Carsen rendezte Falstaff, amelynek címszerepében a népszerű német bariton, Michael Volle brillírozik, mellette pedig olyan ragyogó énekesek erősítik a komédiát, mint Marie-Nicole Lemieux, Ailyn Pérez és Christopher Maltman.

A visszatérő trió harmadik darabja nem más, mint Richard Strauss fülledt hangulatú bécsi vígoperája, A rózsalovag, amelyet ezúttal a 18.-ból a 19–20. század fordulójára helyezett cselekménnyel, élvonalbeli énekesek tolmácsolásában láthatunk. A rendkívül látványos produkciót a Falstaffot is jegyző Robert Carsen vitte színpadra, és bátran állíthatjuk, kiváló atmoszférateremtő képessége és a humorhoz való rendkívüli érzéke ez alkalommal sem hagyta cserben.

A 21. század zenés színháza

Hogy milyen napjaink operája? Terence Blanchard tavaly történelmet írt azzal, hogy a Charles M. Blow önéletrajzi bestsellere nyomán írt Fire Shut Up in My Bones című alkotását műsorra tűzte a Met. Ez volt ugyanis az intézmény történetében a legelső afroamerikai komponista által szerzett opera. A hatszoros Grammy-díjas jazztrombitás-komponista máris újabb premierrel készül, ezúttal első, a minden idők egyik legeredményesebb bokszolójának tartott Emile Griffith átlagosnak cseppet sem mondható élettörténetét feldolgozó művét, a Bajnokot mutatja be a dalszínház James Robinson rendezésében. Így aki kicsit pihentetné a klasszikusokat, vagy valami újra vágyik mellettük, az is megtalálja a számításait a Met Live in HD közvetítései között.

Az eposzoktól a legendákig

Időnként a téma az utcán hever, de az sem ritka, hogy a zeneszerzőket a régmúlt idők regényes históriái vagy éppen nevezetes személyek köré szőtt mesék ihletik meg. Így született sok más mellett több opera Don Juan alakjáról és a 13. századi Lohengrin-eposzból is. A legendás 17. századi nőcsábásznak dallamos emléket állító Mozart-művet ezúttal a Tony-díjas belga Ivo van Hove, míg a hattyúlovag népszerű wagneri történetét a Baricco-műből készült Selyem című filmmel is ismertséget szerzett François Girard állítja színpadra. Lohengrin megformálójaként ráadásul Piotr Beczała lép színpadra, akinek úgyszólván védjegyévé vált a karakter, hiszen már több különböző produkcióban remekelt ebben a szerepben.

Nők a középpontban

Az opera műfaját gyakran éri kritika amiatt, hogy a női főszereplők általában megőrülnek vagy meghalnak, esetleg mindkettő, ebben a sorrendben... Az azonban elvitathatatlan, hogy ezeknek a nőalakoknak többnyire éppen azért fordul tragikusra a sorsuk, mert valamiképpen kiemelkednek a szürkeségből. Társadalmi helyzetük, isteni mivoltuk vagy önfeláldozásuk teszi őket rendkívülivé – a következő évadban pedig több ilyen karakteres nővel is találkozhatnak a nézők.

mupa2022_szonjajoncseva_c_victorsantiago.jpg

Fotó: Szonja Joncseva © Victor Santiago

A bosszúvágytól fűtött mitológiai varázslónő, Médeia drámai történetét először mutatja be a Met, méghozzá a már megannyi emblematikus szoprán főszerepben bizonyító Sondra Radvanovskyval. Médeia nem éppen a legszimpatikusabb figura, nem a kedvességéért kedveljük, de nincsen ezzel egyedül az operairodalomban, hiszen – hogy mást ne említsünk – A varázsfuvola Éj királynője sem szelíd simulékonyságáról híres. Szédítően magas hangjai viszont annál emlékezetesebbek, és ez alkalommal Kathryn Lewek dalolja majd őket, így bízvást kijelenthetjük, hogy bravúros előadásra számíthatunk – különösen, ha eláruljuk, hogy Pamina szerepében Erin Morley, Taminóként pedig Lawrence Brownlee lép színpadra Mozart utolsó operájában. Ugyancsak szenvedélyekben gazdag produkciónak ígérkezik a lenyűgöző bolgár sztárszoprán, Szonja Joncseva főszereplésével látható Fedora, amely huszonöt év után különleges díszlettel, parádés szereposztásban tér vissza a Lincoln Centerbe – és a Müpába. Lesz tehát miből válogatniuk mindazoknak, akik személyesen most nem tudnak ellátogatni New Yorkba, de nem szeretnék kihagyni az évad legizgalmasabb tengerentúli operaelőadásait!

Are you reggae? – A raszta életérzés világhódítása

Are you reggae? – A raszta életérzés világhódítása

Are you reggae? – A raszta életérzés világhódítása

Az Irie Maffiát egyetlen hazai zenerajongónak sem kell bemutatni. A csapat immáron több mint 15 éve meghatározó szereplője a magyar könnyűzenei szférának, az összes jelentős hazai fesztiválon felléptek már, és számos telt házas koncertet tudhatnak a hátuk mögött. 2005-ös megalakulásuk óta természetesen ők is sok változáson estek át, nemcsak a csapat bővült az elmúlt évek alatt, de repertoárjuk is színesedett, így aztán a kezdetekben rájuk oly jellemző jamaicai ritmusok is el-elmaradtak már a későbbi lemezekről. Most azonban egy koncert erejéig visszatérnek a gyökerekhez, és újra a reggae veszi át a hatalmat a zenekarban. De mi is pontosan a reggae? Ennek járunk most egy kicsit utána.

Forrás: thomann.de

Színes rongyok kavalkádja – így született meg hivatalosan a reggae

Ha reggae, akkor mindenkinek elsőre Jamaica és Bob Marley ugrik be először. Nem véletlen, hiszen a reggae mint zenei stílus Jamaicából, közelebbről annak fővárosából, Kingstonból ered, még az 1960-as évekből. Magát a reggae meghatározást azonban gyűjtőfogalomként is szokás használni a jamaicai zenére, ideértve a ska, a rocksteady, a dub, a dancehall és a ragga műfaját is. A reggae kifejezést 1968-ban használták először a Toots and the Maytals zenekar Do The Reggay című dalában. A szó a jamaicai rege-rege kifejezésből ered, ami annyit tesz, rongy (rags) vagy rongyos ruha, utalva arra, hogy a ’60-as évek elején a reggae-t inkább más zenei műfajok – nevezetesen a ska, a jamaicai mento és az Amerika felől érkező jazz és r’n’b – összevissza keverékének tartották, mintsem önálló műfajnak. Mint amikor valaki minden rongyot magára aggat, a végeredmény pedig egy színes kavalkád lesz.

A jamaicai rasztafari falu a turisták számára is nyitva áll, hogy megismerkedjenek ezzel a különleges kultúrával
Fotó: africanquarter.com 


A raszta élet hírnöke

A reggae története elválaszthatatlan a rasztafariánus mozgalomtól, ami az 1930-as években vetette meg a lábát Jamaicában. A különleges mozgalom és vallás keletkezése, története önmagában is megérne egy külön blogposztot, így meg sem próbálkozunk annak rövid összefoglalásával. Napjainkban a raszták vallása, életvitele, zenéje, ruhái, szokásai az egész világon – afrikai, európai, ázsiai, amerikai vidékeken – elterjedtek, ma már nem tipikus fekete vallás, a származás és bőrszín, ahogy az eredeti tanításokban is szerepelt, lényegtelen. A raszták mindenhol a békét, a szeretetet, az egységet és a toleranciát képviselik. Abban pedig, hogy ez a szemlélet a karibi sziget határait átlépje és az egész világon elterjedjen, óriási szerepe volt a zenének. Egészen pontosan a reggae-nek. 

 

Bob Marley, a reggae királya

A reggae-ről nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük a műfaj legismertebb alakját. Természetesen Bob Marley-ról van szó, akinek neve, arca és zenéje szinte szinonimájává vált a reggae életérzésnek. Többek közt neki, jobban mondva Peter Toshsal és Bunny Wailerrel közösen alapított zenekarának, a The Wailersnek köszönhető, hogy a reggae nemzetközileg is elterjedt. A debütáló albumukon szereplő One Love a mai napig az egyik legismertebb reggae-nóta, ami hetekig vezette a brit slágerlistákat.

Nem kellett sokáig várni, hogy a reggae a nemzetközi zenei színtéren is felüsse a fejét: olyan punkzenekaroknál jelent meg, mint például a Clash, 1974-ben pedig Eric Clapton feldolgozta Marley I Shot the Sheriff című számát. A mai napig ez Clapton egyetlen olyan dala, ami a Billboard Hot 100 lista éléig menetelt. A műfaj gyorsan népszerű lett az óceán túloldalán, kiváltképp a szegényebb londoni munkásrétegek közt, ahol könnyedén tudtak azonosulni a dalszövegekkel. Ha ma is élne, Marley munkásságának értéke egyesek szerint közel 130 millió dollárra rúgna. 

A reggae öröksége

Azt gondolnánk, egy akkora szupersztár, mint Marley, biztosan számos Grammyvel rendelkezik, de nem. Bob Marley egyetlen arany gramofont sem vihetett haza, és ennek egészen prózai oka van: a reggae műfajt csak 4 évvel Marley halála után, 1985-ben kezdték el díjazni, a legjobb reggae-albumért járó első Grammy-díjat a Black Uhuru Anthem című korongja kapta. (A pontosság kedvéért illik megemlítenünk, hogy Marley-nak 2001-ben posztumusz odaítélték a Grammy-életműdíjat, technikailag tehát van Grammy-díja). A raszta életmód egyik jelmondata a free love, vagyis a szabad szerelem, aminek Marley is örömmel hódolt: összesen 11 gyereke született, közülük többen is továbbvitték híres apjuk zenei örökségét. 2008 óta Jamaicában február hivatalosan is a reggae hónapja, amikor filmfesztivállal, konferenciával és számos koncerttel ünneplik a műfajt, 2018-ban pedig az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára is felkerült.

2016-ban a GQ hozta össze a Marley-utódokat - gyerekeket és unokákat - egy fotózás erejéig
Fotó: Eric Ray Davidson 

A reggae Magyarországon

A reggae műfaja Magyarországon is szolid bázissal rendelkezik, köszönhetően leginkább a Ladánybene 27 zenekarnak. Az ő nevükhöz fűződik az első magyar reggae-lemez, és elidegeníthetetlen érdemük van a reggae magyarországi meghonosításában és elterjesztésében. Évente megrendezett fesztiváljuk, az LB27 Reggae Camp a hazai reggae-élet legfontosabb eseménye.

Az Irie Maffia 2007-es Fel a kezekkel című debütáló albumán is a jamaicai hangzás uralkodott, a reggae mellett a dancehall és még egy kis dub is megfért. És bár a jamaicai hangulat sosem hagyta el teljesen az Irie-hangképet, a zenekarnak ma már más a zenei profilja. Szeptember 21-én azonban egy estére visszatérnek a gyökerekhez, és egy teljes műsornyi dalt alakítanak át és vissza reggae-be, olyan vendégekkel, mint az LB27-es László M. Miksa. 

irie_maffia_mi_ezt_hasznaljuk_2000x850px-cut-im2022.jpg

 

Játékos, merész és jókedvre derít – bemutatjuk a holland Metropole Orkestet

Játékos, merész és jókedvre derít – bemutatjuk a holland Metropole Orkestet

Játékos, merész és jókedvre derít – bemutatjuk a holland Metropole Orkestet

Ha meglátsz egy nagyzenekart, egyből komolyzenére gondolsz? Akkor itt az ideje, hogy állítsunk kicsit az optikán, mert hitünk szerint „komoly” nem, legfeljebb klasszikus zene létezik, és azt is olyan sokszínűen lehet művelni, hogy mára szinte értelmüket veszítették a műfaji határok. Legalábbis érdemes néha figyelmen kívül hagyni őket, hogy valami meglepően örömteli és élvezetes rétegeket rejtő élménnyel gazdagodjuk. A nagy múltú Metropole Orkest tagjai éppen ebben a legelkötelezettebbek, ezért játszanak mindenféle muzsikát a jazztől a popon át a filmzenéig! Ráadásul ehhez olyan művészeket hívnak segítségül, mint Robbie Williams, Woodkid, Herbie Hancock, a Basement Jaxx vagy épp Bono. Lássuk, mit kell tudni a vállalkozó szellemű kompániáról, amely az Európai Hidak fesztivál keretében hamarosan végre Budapestre érkezik!

mupa2022_metropoleorkest_c_reinoutbos.jpg

Fotó: Metropole Orkest © Reinout Bos

Egy darabka történelem

1945 finoman szólva sem sorolható a világtörténelem legrózsásabb időszakai közé, hiszen Európában az év első felét (másutt még többet) még drámaian beárnyékolták a második világháború megrázó eseményei, a hátralévő hónapokban pedig az érintett országok lakói próbáltak feleszmélni a fájdalmas és feldolgozhatatlan élményekből. Az emberek szinte szomjaztak egy kis könnyedségre, sóvárogtak az öröm, a muzsika és a tánc iránt. Ez az igény hívta életre a holland Metropole Orkestet, amely történetesen a londoni száműzetésben élő királyi család és a kormány kezdeményezésére alakult meg. A cél az volt, hogy a hollandok életébe visszacsempésszenek egy kis örömöt, kultúrát és legfőképpen reményt. Ez volt tehát a páratlan sikertörténet kezdete, a kollektíva pedig a mai napig működik, és számos műfajban nyűgözi le időről időre a közönséget.

2 in 1? 

A Metrolope Orkest megalakulására Európa minden tájáról összegyűltek a jobbnál jobb zenészek, akiknek fő célja – amellett, hogy egy csipetnyi boldogságot vigyenek az emberek életébe – az volt, hogy egy modern, az addig megszokottaktól eltérő, friss hangzású zenekart hozzanak létre. Vagy akár többet! Hiszen a Metropole Orkest voltaképpen egy hibrid képződmény, több felállást rejt magában: egyrészt egy teljes értékű szimfonikus együttes, másrészt tagjaiból jazz-zenekar és big band is formálódott. Egy műfaji kötöttségektől mentes, dinamikus társaság, amely egyaránt játszik klasszikus szerzeményeket, jazzt annak hőskorától napjainkig, valamint fantáziadús és kreativitásról árulkodó popfeldolgozásokat, de fennállásának története alatt a banda számos filmzenével is megajándékozta a nagyérdeműt.

Elismerések és egy feminista tündérmese

A Metropole Orkest hamar Hollandia és a világ legjelentősebb színpadainak állandó vendége lett, ünnepelte őket az Amsterdam Paradiso és a Concertgebouw közönsége, sikert arattak a londoni Barbicanban és a Royal Albert Hallban, valamint rangos nemzetközi fesztiválok, mint a North Sea Jazz, a BBC Proms, a Holland Festival vagy a Musikfest Bremen fellépőjeként is. Több mint 150 albumot és megszámlálhatatlanul sok rádió- és tévéadást készítettek, évi mintegy 600 feldolgozást, új hangszerelést vonultatva fel. Az egészben pedig az a legérdekesebb, hogy bár zenei sokoldalúságuk szinte határtalan, a közönség mégis szerte a világon ráismer a társulás sajátos hangzására, és elképesztő hálával díjazza azt. Persze szakmai elismerés is bőséggel akad: az eltelt évtizedek során különböző együttműködések révén nem kevesebb mint 21 Grammy-jelölést kaptak, négy Grammy-díjas produkcióban működtek közre, 2016-ban a Snarky Puppyval a legjobb kortárs instrumentális albumért járó elismerést szerezték meg, míg 2020-ban Jacob Collier díjnyertes All Night Long című dalában bizonyítottak.

Hab a tortán, hogy az 1996-os Oscar-gálán a legjobb külföldi filmnek járó szobrot bezsebelő Antonia története sikerének örülhettek, hiszen a feminista tündérmeseként is emlegetett mozi zenéjét bizony ők játszották.  

Kísérletező kedv és meglepő kollaborációk

A világ egyik vezető nagyzenekaraként a Metropole Orkest mindig is törekedett a bátor határátlépésekre és újszerű produkciók bemutatására, merész vállalkozásaikhoz pedig rendre megnyerik partnernek a zenei élet krémjét. Kezdetben olyan legendákkal osztoztak a színpadon, mint Ella Fitzgerald vagy Dizzy Gillespie, később zenéltek Pat Methenyvel, Brian Enóval, Herbie Hancockkal, Caro Emeralddal, a Woodkiddel, a Snarky Puppyval, sőt: Bonóval és Robbie Williamsszel is jegyeznek közös projektet, ez a lista pedig korántsem teljes!

Karinthy valószínűleg nem tévedett nagyot, amikor a „hat lépés távolság” elméletét megfogalmazta. A teória szerint bolygónkon bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy maximum öt elemből álló ismeretségi láncon keresztül, ám a Metropole Orkest és a Müpa esetében nincs szükség öt köztes lépésre, a zenekar ugyanis már sok Müpában is megfordult művésszel lépett fel Cory Henrytől Jacob Collier-n és Pat Methenyn át Anoushka Shankarig, így tulajdonképpen csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk, de már nem sokáig! Budapestre új állandó vendégkarmesterükkel, Miho Hazamával az élen érkeznek, és sok olyan darabbal is készülnek, amelyeket először hallhat élőben a közönség!

Fellini szárnysegédjei

Fellini szárnysegédjei

Fellini szárnysegédjei

Ha egy mindenre elszánt filmesztéta azzal rázna fel álmunkból, hogy azonnal mondjunk három filmrendezőt, akkor nagy valószínűséggel szerepelne köztük Federico Fellini neve is. Talán több nagy klasszikusát is gond nélkül fel tudnánk sorolni – mint az Országúton, az Amarcord, a 8 és ½ vagy Az édes élet –, amelyekkel az olasz alkotó beírta magát a mozgókép történetébe, ám ha azok közül az alkotótársak közül kellene hármat említenünk, akik Fellini igazi szárnysegédjeinek tekinthetőek, lehet, hogy már zavarba jönnénk. Olyan művészekre gondolunk, akik különleges tehetségükkel és karizmájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a rendező a fejében megszülető fantasztikusan gazdag álomvilágot képes legyen megjeleníteni a filmvásznon, és ezzel ne csak egy újabb fejezetet nyisson a neorealista film történetében, de öt Oscar-díjjal is gazdagodhasson. Erre az esetre, illetve hogy felkészülten vághassunk bele a Müpa Mozi szeptembertől induló új sorozatába, felvillantunk pár olyan nevet, akik nélkül Fellini nem lenne az, aki. Nézzük is, hogy kikre gondolunk!

federicofellini_nytimes.jpg

Fotó: Federico Fellini (Forrás: New York Times/Getty)

Az igazi múzsa

A karikaturistából lett rendezőt érzékenysége és filozofikus alkata minduntalan arra sarkallta, hogy filmjeivel tükröt tartson az ember gyengeségeinek és a társadalom visszásságainak. Egy igazi analitikus szemével figyelte a világot. Kritikát persze sosem úgy gyakorolt, mint híres szkeccsének született nyárspolgár főhőse, Doktor Antonio, aki az erkölcs önjelölt védelmezőjeként szétrebbenti az utcán csókolózó párokat, hanem a szatirikus hangnem és a szürrealitásba hajló cselekménybonyolítás finom eszközeivel. Sosem kegyetlen és ítélkező módon. Alkotásaival arra ösztönözte közönségét, hogy kövessék őt a primer valóság kulisszái mögé, ahol a titkok, a lélek sóvárgásai, az álmok és a modern világ emberének magánya rejtőzik.

Ennek az érzékenységnek köszönhető, hogy egy általa írt rádiójáték felvétele közben azonnal felismerte: a színészek közt megtalálta későbbi múzsáját és leendő feleségét, Giulietta Masinát. A színésznő törékeny alkata és magával ragadó lénye előhívta a rendezőből „az elveszett ártatlanság fölötti sajnálkozás vagy az elárult ártatlanság érzését”. Ezt az adottságát aknázta ki az Országúton és a Cabiria éjszakái főszerepeiben, ami a színésznő született tehetségével párosulva feledhetetlen alakításokhoz vezetett. A két hősnőben azonos, hogy mindkettőjük önzetlenségét kegyetlenül kihasználják a férfiak, de a megpróbáltatások ellenére sem veszítik el jóságukat és tisztaságukat. Az előbbiben a mélyszegénységben élő Gelsominát édesanyja eladja a vándormutatványos Zampanónak, hogy könnyítsen a család nyomorán, az utóbbiban pedig egy örök optimista utcalány története bontakozik ki előttünk, akit a férfiak kedvükre kihasználnak. Fellini szemében Giulietta Masina a „tökéletes erkölcs iránti nosztalgia” megtestesítője volt, aki ráadásul mozgásával és karakterével tökéletesen tudta hozni a Chaplinhez hasonló csavargó- vagy bohócfigurát. Joggal gondolhatnánk, hogy mindez indifferens, ha Fellininek nem a vándorcirkuszosok világa lett volna a gyengéje. Szenvedélyesen vonzódott a bohócok filozofikus, társadalmon kívüli alakjához, és a mutatványosok zárt világához, ahol az álom és a valóság a mindennapokban is éppúgy összemosódik, mint a rendező képzeletében és filmjeiben. Giulietta nyílt tekintetével, gombszemeivel tökéletesen belesimult ebbe a világba. „Olyan színésznek tartom, akit egyedülálló tehetséggel áldott meg az Isten: rendkívüli közvetlenséggel tudja kifejezni egy bohóc csodálkozását, rémületét, kirobbanó vidámságát és komikus szomorúságát. Giulietta ugyanis bohóc-színész, valódi női bohóc. Az én szememben ez nagy dicséret, sok színész azonban bosszankodva fogadja, lekicsinylést gyanít mögötte, nem tartja elég méltóságteljesnek, inkább gorombának érzi. Tévednek: szerintem a bohóctehetség a legnagyobb adomány, a lehető legarisztokratikusabb adottság a színészmesterségben.”

Irigylésre méltó, hogy a páros ötven évig élt boldog házasságban. Az 1993-as Oscar-díj-átadón, amikor a rendező – ezúttal életművéért – ötödször is átvehette az aranyszobrocskát, egy véletlen kiszólásnak köszönhetően ízelítőt kaphattunk töretlenül gyengéd és érzelemdús kapcsolatukból. Történetük utolsó fejezete bizonyság arra, hogy a sors rendezői kvalitásait sem szabad alábecsülni. Ötvenedik házassági évfordulójuk másnapján Federico agyvérzést kapott, és hamarosan meg is halt. Fél év sem telt bele, és felesége követte őt. 

A végzet nagyasszonya

Fellini univerzumában nemcsak a feddhetetlen erkölcsi tisztaságnak van hősnője, hanem a vágyak vezérelte, bujasággal fűszerezett ösztönvilágnak is, akit Anita Ekbergnek hívnak. A színésznő különleges adottságait Bob Hope humorista úgy érzékeltette, hogy „szüleinek kellett volna adni az építészeti Nobel-díjat”. Fellini szemében ő maga a „dolce vita”: az ember hedonista életszeretetének szimbóluma, aki a percnek él és bátran enged a kísértésnek. Persze nem Fellini volt az első, aki felruházta ezzel a szereppel. „A »jéghegynek« becézett Ekberget a külsőleg hideg, de érzéki szépség szerepébe skatulyázták be. A skandinávokra jellemző magas szőkesége olaszos vérmérséklettel párosult – ezt a tulajdonságát használta fel Federico Fellini olasz rendező is, aki 1960-as, Az édes élet című filmjében egy Rómába látogató egocentrikus, híres amerikai filmsztár szerepét osztotta rá. Ekberg nevét a nézők többsége e film híres jelenetéből ismeri, amikor Marcello Mastroianni partnereként fekete atlaszból készült káprázatos ruhájában éjszaka megmártózik a Trevi-kút hűs vizében.”

A malmői szépség meglehetősen szerény körülmények közé született, ahonnan isteni adottságainak kiaknázásával igyekezett kitörni. Kezdetben fotómodellként dolgozott, majd húszévesen elnyerte a „Svédország szépe” címet, ami kaput nyitott számára Amerikába, ahol ringbe szállt a Világszépe-díj megszerzéséért. Bár a koronát nem sikerült elhoznia, csodával határos módon, angol nyelvtudás nélkül is szerződést ajánlottak számára egy filmes produkcióban. Így sodorta össze az élet Fellinivel is, aki nem csak Az édes életben szerepeltette őt a bujaság emblematikus alakjaként. A korábban említett Doktor Antonio vesztét is ő okozta az 1962-ben forgatott Boccaccio ’70 című szkeccsfilmben. Fellini álomszerű epizódjában Ekberg egy óriásplakáton elnyújtózva buzdítja tejfogyasztásra a városlakókat, ám a reklám képi világa rabul ejti a férfiakat. Mi történik akkor, ha a plakátról lelépő hatalmas nőalak elszabadul Róma utcáin? Ha valakit érdekel, hogy Doktor Antoniót utoléri-e álmai asszonya, annak nem kell sokat várnia, mert a Müpa Mozi nyitóelőadásaként vetített Boccaccio ’70-ből ez is kiderül.

A hangjegyek mestere

Ha Fellini igazi társairól beszélünk, semmiképp sem maradhat ki a felsorolásból a világhírű zeneszerző, Nino Rota sem. Nemcsak tökéletes szakmai partner és szellemi társ volt a rendező számára, de életük végéig elválaszthatatlan barátság fűzte egymáshoz őket. A filmzenék készítése mellett Rota rendívül termékenyen alkotott klasszikus zenei műfajokban is: igazi csodagyerekként 11 évesen írta első oratóriumát, majd két év múlva kipróbálta magát a vígopera terén is. Mindamellett, hogy több mint 150 film zenéje fűződik a nevéhez, számtalan egyházi mű és opera is kikerült a kezei közül. Fellini és Rota közös munkáinak érdekes vonása volt, hogy a zeneszerző elvétve dolgozott képekhez, sokkal inkább a forgatókönyv alapján komponált. Így születtek Az édes élet, az Országúton vagy a 8 és ½ feledhetetlen dallamai. „A legértékesebb együttműködő partnerem kétségtelenül, és gondolkodás nélkül mondhatom, Nino Rota volt – közöttünk egyből tökéletes és teljes harmónia alakult ki – mondta barátjáról Fellini a Mesterségem, a film című önéletrajzi könyvében. Geometrikus képzelete volt, zenei látásmódja a mennyei szférákba emelte, így nem volt szüksége látni a filmjeim képi világát. Amikor megkérdeztem, hogy milyen melódiákkal kommentálná egyik vagy másik jelenetet, nyilvánvalóvá vált, hogy a képek egyáltalán nem érdeklik. A világa belső volt, saját magán belül, és a valóság sehogy sem léphetett be rajta. Míg közös munkáikkal a rendező egymás után söpörte be az Oscar-díjakat, addig Rota műremekei rendre elkerülték a bizottság figyelmét. A keresztapa filmzenéje azonban a szerzői zsenialitás olyan látványos megnyilvánulása volt, hogy azt már tényleg nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez alkalommal ugyan jelölték a díjra a zeneszerzőt, de a háttérben húzódó érdekek miatt ekkor sem nyerhetett. Ennek oka, hogy a díjátadót közvetítő televíziós csatorna vállát a nézettség megsokszorozásának kötelezettsége nyomta, ezért úgy határoztak, hogy bármi áron a népszerű sztárt, Charlie Chaplint tüntetik ki ebben a kategóriában. Rotát azzal az ürüggyel utasították el, hogy A keresztapa fő zenei motívuma – töredékesen ugyan – már egy korábbi mozi aláfestő zenéjében is fellelhető volt. A méltatlan eljárás mindenki számára nyilvánvaló volt. Miután a maffiatörténet második részét bemutatták a mozikban, az Oscar bizottsága gondolkodás nélkül Rotának ítélte a legjobb filmzenéért járó díjat. A komponista érdemei kétségbevonhatatlanok, Fellini szavaival élve: „Olyan ember volt, aki az intuíció ritka világába tartozott. Úgy, mint a gyerekek, az egyszerű, az érzékeny és az ártatlan emberek, gyakran mondott elképesztő dolgokat. Amint megérkezett, eltűnt a stressz, mindenki ünnepi hangulatba került; a film új, örömteli, fantasztikus életszakaszba került, új életre kelt.” 

Ha a nyár folyamán Riminiben járunk, semmiképp se hagyjuk ki a Sismondo kastélyban tavaly nyílt Fellini-múzeumot, hogy igazán felkészülten csatlakozhassunk a Müpa szeptemberben induló Fellini 101 – Federico Fellini elvarázsolt világa című sorozatához.

 „Hogy jövök én ahhoz, hogy Barbra Streisand-dalokat énekeljek?” – Interjú Kozma Orsi énekesnővel 

 „Hogy jövök én ahhoz, hogy Barbra Streisand-dalokat énekeljek?” – Interjú Kozma Orsi énekesnővel 

 „Hogy jövök én ahhoz, hogy Barbra Streisand-dalokat énekeljek?” – Interjú Kozma Orsi énekesnővel 

Az egyik legsokoldalúbb hazai énekesnő, aki otthonosan mozog a pop és a jazz műfajában is – utóbbit autodidakta módon sajátította el. Sikerei ellenére azonban szorongó típusnak vallja magát, olyannak, aki mindig a maximumra törekszik. Nagy sikerű Woody Allen-estje után most egy újabb óriás életművét dolgozza fel színpadi est formájában. Augusztus 28-i Kozma Orsi: Barbra Streisand! – és én? című koncertjén azonban esze ágában sincs arra törekedni, hogy a színésznő-énekesnő dalait egy az egyben úgy adja elő, ahogyan Streisand – szerinte ez ugyanis lehetetlen –, hanem a saját képére formálva, egészen izgalmas módon tárja majd a közönség elé, mit jelent számára gyerekkori ikonjának a munkássága. Kozma Orsival az est kapcsán megfelelési kényszerről, önmarcangolásról, színészetről és többek közt arról is beszélgettünk, milyen különbségek vannak a színpadi és a privát énje között.

jazztime2022_kozmaorsi_c_graffgergely.jpg

Hogy vagy ebben a forróságban?

Nem panaszkodom, inkább fáradtan, de jól.

Elég sok a munkád most, úgy látom. Van időd töltekezni?

Ez a nyár nem a pihenésről fog szólni, de őszintén szólva ennek most örülök is kicsit. Jó, hogy lehet énekelni, koncerteket adni és új projekteket csinálni – olyanokat, mint a Barbra Streisand-estem, ami kapcsán most mi is beszélgetünk.

Elég érdekes párhuzamokat fedeztem fel köztetek, kezdjük rögtön ott, hogy te magad is színésznőnek készültél, és olyan nagy volumenű darabokban láthatott a közönség, mint a Koldusopera, az Operettszínház Valahol Európában című előadása vagy a Dzsungel könyve. A sikerek ellenére viszont azt nyilatkoztad korábban: középszerűnek érezted magad. Visszatekintve a maximalizmusod volt az, ami végül elzárt a színészettől?

Alapvetően szorongó alkat vagyok, és igen, van bennem egy jó adag maximalizmus, tökéletességre törekvés, fiatalabb koromban pedig a külvilág felé való megfelelési vágy is erősen munkált bennem. Meg az állandó hajszolása annak, hogy mindig a legtöbbet tudjam kihozni magamból. Ez pedig a színészetben erős önmarcangoláshoz vezetett: ahhoz az érzéshez, hogy nem vagyok elég jó, hogy valójában középszerű vagyok. Erre pedig csak ráerősített, hogy annak idején nem sikerült bejutnom a Színművészetire; az nagy csalódás volt. Szóval ez a szorongás valahol megbénított, ahogy az is, hogy tudtam: a színművészetis évek nélkül az ember a szakmában általában mindig kívülálló marad. Azokat a lehetőségeket, amiket említettél, és amik óriási lehetőségek voltak, emiatt és a naivitásom miatt nem tudtam megfelelően kihasználni, nem tudtak egy idő után tovább lendíteni. És az élet is az éneklés felé sodort, amiben több pozitív visszajelzést kaptam, több sikerélményt élhettem meg.

Azt hozzá kell tenni, hogy valójában nagyon sűrű is volt az az időszak számodra, hiszen például, amikor Egerben a Koldusoperát játszottad – egyebek mellett Hegedűs D. Géza, Molnár Piroska és Bodrogi Gyula oldalán –, már javában a nagy sikerű Cotton Club Singersben énekeltél és Nagy Kriszta Tereskovával is felléptél.  

Ez valóban nagyon megterhelő időszak volt fizikailag, mentálisan és hangilag is, és tényleg nem lett volna fenntartható hosszú távon – így választani kellett, merre tovább. A Cotton akkor egy biztos pontot jelentett számomra, azt pedig hozzá kell még tenni, hogy a szorongásaim és az izgulósságom miatt nehezen tudtam elképzelni, hogy színészi castingokra járjak. Hozzáteszem, sosem tudtam úgy teljesíteni a castingokon, mint ahogy később a színpadon, meglehetősen erős jóindulatra, megelőlegezett bizalomra volt tehát szükség a produkciós oldalról, hogy alkalmazzanak. Így pedig egyértelmű volt, merre menjek tovább…

Az éneklés során is ez a típusú szorongás, izgulás volt meg benned, vagy akár van ma is?

Érdekes, hogy az éneklésben sosem volt jelen a szorongás. Egy egészséges izgalmi állapot persze igen, de az is azonnal szertefoszlik, amint fellépek a színpadra.  Ott képes vagyok elengedni a frusztrációimat és a rosszkedvemet. Énekesnőként Jazz+ Az volt az első nagy volumenű dolog az életemben, és emlékszem, hogy amikor színpadra léptem, mintha lehúzták volna bennem a függönyt: egy teljesen más Orsi volt már ott. Ez persze kicsit skizofrén állapot, de mindig nagyon élvezem az ilyen átváltozásokat. Az a fajta ember vagyok ugyanis, aki teljesen külön választja a színpadi énjét az otthoni, privát személyiségétől. A magánéletemben nem törekszem arra, hogy felismerjenek, hogy díváskodjak – sosem sminkelek például, inkább próbálok elrejtőzni a világ elől, mint felhívni magamra a figyelmet. De a színpad, az más helyzet…

Nyilván az ember nem éghet olyan lángon, akkora amplitúdókkal sem a hétköznapi életben, amik a színpadon kijönnek belőle. Beyoncé még saját nevet is adott a színpadi alteregójának, ezzel is érzékeltetve a különbséget, hogy ami ott történik, az egy teljesen más működés.

Igen, Sasha Fierce-nek nevezi őt. Én is folyamatosan próbálom a határaimat feszegetni a színpadon, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az ember önmagát is jobban ismerje. Erre sok energiát fordítok, és ebben van egy csodálatos segítőm is Kovács Brigitta énektanár, énekművész személyében. Máig ő az énekmesterem, nagyon sokat köszönhetek neki, és nemcsak szakmailag. Olyan mentális és lelki tréninget is kapok tőle, ami szerintem ebben a szakmában elengedhetetlen. Egy jó énektanár egy jó pszichológus is egyben: Brigitta segített a szorongásaimon is lazítani. És olyan nagy volumenű projektek kapcsán is számíthatok rá, mint a Streisand-estem. Segít, hogy Barbra nagyívű dalait a lehető legtökéletesebben át tudjam adni – anélkül, hogy attól szoronganék, hogy úgy kéne őket elénekelnem, akár Streisand. Mert azt nyilván nem lehet.

Pláne, hogy Streisand bevallottan nem énekli el kétszer ugyanúgy ugyanazt a dalt.

Próbálom a saját képemre formálni a zenéjét. Ahogyan a zenekarral a dalaihoz nyúltunk, abból az köszön vissza, hogy mit gondolok Streisandról, illetve az életművéről. A saját stílusomat, hangomat, személyiségemet mutatom meg az ő dalain keresztül.

Erre utal az est címe is, a „Kozma Orsi: Barbra Streisand! – és én?”. De mit keres a végén a kérdőjel?

Amikor Zöldi Gergellyel, az est dramaturgjával elkezdtük összerakni a produkciót, mondtam neki (én, a szorongó), hogy biztosan lesznek fanyalgók, akik azt kérdezik majd: hogy jövök én – aki Barbra nyomába sem érhet – ahhoz, hogy Streisand-dalokat énekeljek? Gergőnek pedig megtetszett a „nyavalygásom”, és azt mondta, akkor álljunk bele ebbe a dologba, és jelenjen meg valahogy a címben is. És persze azt is hozzá kell tenni, hogy az est folyamán nemcsak énekelni fogok, hanem lesznek Streisanndal kapcsolatos sztorizgatások is. Ebben Szabó Kimmel Tamás lesz a kiváló partnerem, akivel duetteket is éneklünk majd: egyszer Barry Gibb, másszor Neil Diamond bőrébe fog belebújni. Egy nagyon fordulatos, és abból a szempontból szokatlan este lesz, hogy a nagy slágerek mellett, mint a People, az Evergreen vagy a The Way We Were, kevésbé ismert dalai is elhangzanak majd. Barbra kis jazzklubokból indult a világhírnév felé, abból az időből is fogunk dalokat játszani – kronológiai sorrendben haladva. De felcsendül majd a New York State of Mind is, amit imádok, és amivel annak idején a kőbányai Szt. László Gimnázium „Ki mit tud?”-ját megnyertem. Számomra ez egy szerencsét hozó dal, de erről is lesz majd egy jó történet, amit elmesélek az este folyamán, amelyen a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar lesz a kísérőm – ők fogják a Cseke Gábor és Hárs Viktor által írt gyönyörű vonós hangszereléseket életre kelteni.

Barbra gyerekkori ikonod, de mióta érlelődött benned egy ilyen est létrehozásának ötlete?

Igen, gyerekkoromban hallottam őt először énekelni, és már akkor nagyon nagy hatással voltak rám a dalai. Azóta is meghatározó számomra az éneklési stílusa, ami semmivel sem összehasonlítható. Ő olyan előadó, aki sosem kötött kompromisszumokat, legyen szó a művészetéről vagy a külsejéről (rengetegen próbálták rábeszélni például, hogy műttesse meg az orrát, de nem állt kötélnek). És ez számomra ugyancsak példaértékű.

Számomra pedig az is figyelemreméltó, hogy ahogy Streisand autodidakta módon tanult meg énekelni, te magad a jazzt tanultad így.

Valóban nem végeztem jazz tanszakot, teljesen önállóan tanultam a műfajt, ebben nemcsak az volt segítségemre, hogy rengeteg jazzt hallgattam, hanem az is, amilyen feladatok megtaláltak, mondjuk a Cotton Club Singersszel.

Aztán lett egy jazz kvartetted is…

Az egy véletlennek volt köszönhető: Maloschik Róbert által a legkiválóbb emberekkel, olyanokkal kezdtem dolgozni, mint Cseke Gábor, a néhai, drága Mohai Andris, Szandai Mátyás – a legelső felállás még ez volt. Ők egytől egyig olyan kiváló zenészek, akik mellett muszáj volt felkötnöm a gatyámat, és akiknek rettentően hálás vagyok. Ahogy Dés Andrisnak is, aki megmutatta nekem Nancy Wilson vagy Dee Dee Bridgewater lemezeit. Ők mind nagy hatással voltak rám. Meg persze a már említett Streisand is, akinek nagyot sokat hallgattam a dalait, és akinek a színésznői munkássága is lenyűgöz. Annyira természetesen és magával ragadóan árad belőle a vele született tehetség – ilyen őstehetségek pedig nagyon ritkán pottyannak közénk a Földre.

A tehetség mellett Streisand nagyon hisz a kemény munkában, amit magad is korán megtanultál. Énekesnőként megjártad a szamárlétrát, a pályád eleje óta sok energiát és alázatot teszel a produkcióidba.

Köszönöm, hogy ezt mondod! És remélem, nem tűnik majd szerénytelennek, de iszonyúan szorgalmas tudok lenni, nagyon szeretek gyakorolni, próbálni – ez az egyik vesszőparipám, ez által tudom magamból kihozni a maximumot. Azt gondolom, azért tudok még fennmaradni és felvenni a versenyt a mai énekesnők mellett, mert a szorgalmam, a kitartásom visz. Ezt úgy tanultam meg, hogy amikor bekerültem a zenész szakmába, a szamárlétra legaljáról kellett kezdenem, de mindig mindenben megtaláltam a szépséget! Imádtam nagy előadók, zenekarok vokalistájaként lemezeken dolgozni, koncerteken énekelni. A próbákon vokalistaként rengeteget tanultam abból, hogy figyeltem, hogyan dolgozik Tátrai vagy Koncz Zsuzsa, miként tudják megfogalmazni a lényegét egy dalnak, és aztán hogyan működnek a színpadon. Én akkor – és már jóval azelőtt is, a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként – megtanultam, mi a munka. Azóta is szeretek dolgozni, szeretek szorgalmasnak lenni, és azt vallom, ha az ember kellő energiát fektet a munkába, ha nem félgőzzel csinálja, hanem megpróbálja a legjobbat kihozni közben magából, akkor nagyon jó dolgokat képes létrehozni.

2022/7/08 : mupa 2 komment
Kannabisz, ostya és sajt „Észak Velencéjében”? – Hollandok a fapapucson és a tulipánon túl

Kannabisz, ostya és sajt „Észak Velencéjében”? – Hollandok a fapapucson és a tulipánon túl

Kannabisz, ostya és sajt „Észak Velencéjében”? – Hollandok a fapapucson és a tulipánon túl

Hollandia és fővárosa – különösen Közép-Európa felől szemlélve – rendkívül izgalmas, szokatlan és sokszínű, sokaknak elsőre talán mégis a bicikli, a tulipán, a fapapucs, esetleg a gasztronómia és a legális bódulás lehetősége ugrik be. Pedig a szélmalmok földje és annak hivatalos központja ennél is sokkal többet kínál… A BFZ és a Müpa szeptemberi közös fesztiváljával idén nem is csak egy, hanem – az Amszterdam csatornáin láthatókhoz hasonlatosan – rengeteg apró híd épül majd fel, amelyeken képzeletben átsétálva kicsit jobban megismerhetjük a holland kultúrát.

amsterdam_c_pexelslieneratniece.jpg

Amszterdami utcakép © Liene Ratniece, Pexels

A tavaly átalakult Európai Hidak fesztiválon szeptemberben már nem egy ország, hanem egy város művészeti életébe pillanthatunk be – az eseménysorozat idei fő partnere a legendás amszterdami Concertgebouw, de a program természetesen nem szorítkozik a klasszikus zenei koncertekre, hiszen ezek mellett popos ínyencségek, ikonikus előadók és holland kapcsolódású filmek segítségével kerülhetünk közelebb e vibráló vidék kultúrájához. Lássuk is, miből válogathatunk!

Scarlett Johansson és a holland aranykor, Rembrandt és a krimi

Jan Vermeer van Delft kétségkívül a holland aranykor egyik utolsó géniusza volt, nagy hatású életműve sokakat ihletett meg, festményei minden évben tömegeket csábítanak be a múzeumokba. Egyik legismertebb munkája a Leány gyöngy fülbevalóval, amely rejtélyes volta és földöntúli színei mellett a Scarlett Johansson főszereplésével látható, azonos című filmnek köszönhetően vált széles körben ismertté. De Peter Webber Vermeer festői világát vizuális elemekkel is felidéző mozija nem az egyetlen kultikus film a fesztivál menüjén! Látható lesz Peter Greenaway Éjjeli őrjárata is, amely Rembrandt művét szövi körbe egy sajátságos és érdekfeszítő bűnügyi történettel, jön Paul Verhoeven számos elismerést besöprő, rekordköltségvetésű Fekete könyve, de a német Wim Wenders Párizs, Texas című klasszikusa sem tévedésből került az Európai Hidak műsorába, legendás operatőre ugyanis a ’80-as, ’90-es évek filmnyelvének kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerző holland zseni, Robby Müller.           

Műfaji határok? Ugyan!

Egy forró szamba? Netán klasszikus jazz? A Purple Rain… kicsit másképp? Ha van nagyzenekari formáció, amely teljes mértékben fittyet hány a műfaji betonkorlátokra, az a hatvannál is több tagot számláló, négyszeres Grammy-díjas holland Metropole Orkest, amely fennállása óta merészen kalandozik a pop, az elektronika, a jazz és a világzene területein, ehhez pedig nemritkán világsztárokat hívtak partnerül Ella Fitzgeraldtól Herbie Hancockig, Bonótól Caro Emeraldon és a Basement Jaxxen át a Müpa közönsége számára is régi ismerős Pat Methenyig, Cory Henryig és Anoushka Shankarig. Nemhiába ők nyitják az Európai Hidakat, Budapesten állandó vendégkarmesterükkel, Miho Hazamával mutatják be Vince Mendoza, Donny McCaslin, Cory Wong, Mark Guiliana és Morris Kliphuis vadonatúj darabjait.

Simogató melankólia egy introvertált és meglepően kishitű szupersztártól

Nem tartja magát klasszikus zenésznek, és már majdnem negyven volt, amikor a világ elé tárta művészetét, arra azonban egyáltalán nem számított, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt milliós hallgatósága (és hallgatottsága) lesz. Arra pedig gondolni sem mert, hogy egy napon a világ legjelentősebb komolyzenei kiadója, a Deutsche Grammophon képviseli majd, és főállásban járhatja a bolygó fontos koncerttermeit. Hogy ki ő? A holland Joep Beving, akinek több stílus felől értelmezhető, ugyanakkor összetéveszthetetlen, szomorkásan szép zongoramuzsikáját receptre kellene felírni mindenkinek, aki nehezen áll le a napi pörgés után – a hatás ugyanis nem marad el: mélyről felszabaduló sóhajok és kisimult idegrendszer a jutalma mindazoknak, akik elmerülnek a csendes zeneszerző-pianista dallamaiban.

Muzikális együtthatók – alkalmi kollaborációk az Európai Hidakon

A fesztiválok remek alkalmat teremtenek arra, hogy az egymás munkássága iránt érdeklődő művészek olyasmit is kipróbáljanak, amire máskor talán nem lenne lehetőségük, olyan zenésztársakkal lépjenek színpadra, akikkel ritkán vagy sosem tehetik, és közösen hozzanak létre valami újat, valami „csak itt és csak most” átélhetőt. Szokatlan, meglehetősen érdekesnek ígérkező párosításokban az Európai Hidakon sem lesz hiány: együtt lép színpadra például a holland roots rockban utazó Dawn Brothers és a tiszteletbeli magyarként szeretett, hazánkban rendkívüli népszerűségnek örvendő Ripoff Raskolnikov formációja. Szintén egyszeri és megismételhetetlen csemegét kínál az Amsterdam-Budapest Undergroundot alapító Fenyvesi Márton, az Amszterdamban élő Tristan Renfrow dobos és a DownBeat magazin által a 2019-es év felfedezettjének választott Tineke Postma szaxofonos közös koncertje, amely során bízvást elfelejthetjük a földrajzi és zenei korlátokat!

Örömhír a klasszikus zene rajongói számára, hogy ők is találhatnak maguknak érdekes párosítást az eseménysorozaton. Fassang László orgonaművész és nagyszerű holland pályatársa, Sietze de Vries a Müpában már jól ismert Orgonapárbaj formájában mérkőzik meg egymással – ám vérre menő harcról szó sincs, a cél az, hogy a közönség jól szórakozzon, és közben ízelítőt kapjon Jan Pieterszoon Sweelinck lenyűgöző munkásságából.

A pont az i-n

Az Európai Hidak társszervezője, a Budapesti Fesztiválzenekar minden évben a partnerváros (és -ország) pezsgését, sokszínűségét középpontba állító koncertekkel készül. Idén sem lesz ez másként: a BFZ hangversenyének műsorán Beethoven Eroicája mellett helyet kapott a néhány éve elhunyt, generációja legnagyobb hatású holland komponistájaként számon tartott, a The Guardian által az egyik legkiemelkedőbb 21. századi zeneszerzőnek nevezett Louis Andriessen hazánkban ritkán hallható darabja. Emellett Mozart saját maga és testvére számára írt kompozícióját egy extravagáns, világsztárként ünnepelt zongorista testvérpár, Lucas és Arthur Jussen adja elő, akikkel a világ vezető zenekarai dolgoznak, és akik a Konzerthaus Berlin 2021/22-es évadának rezidens művészei voltak. De a BFZ alapító-vezetője, Fischer Iván fellép az Amszterdami Concertgebouw Zenekarával is, amellyel régre visszanyúló kapcsolatot ápol, és amelynek tiszteletbeli vendégkarmestere. A műsorban meghatározó Bartók-művek hangzanak el – a Hegedűverseny hazánk egyik legkiemelkedőbb hegedűművésze, Kelemen Barnabás közreműködésével –, majd Beethoven felejthetetlen V. (c-moll, „Sors”) szimfóniája zárja a nagyszabású koncertet. 

europaihidak2022_lucasjussen_arthurjusssen_c_marcoborggreve.jpg

Fotó: Lucas és Arthur Jussen © Marco Borggreve 

4 lebilincselő olvasmányélmény, ami felejthetetlenné teszi az idei nyarat

4 lebilincselő olvasmányélmény, ami felejthetetlenné teszi az idei nyarat

4 lebilincselő olvasmányélmény, ami felejthetetlenné teszi az idei nyarat

Nincs is jobb dolog, amivel el lehet tölteni a hosszú, ráérős nyári napokat, mint belefeledkezni egy-egy könyvbe, és teljesen elveszni a betűkből teremtett univerzumban. Vannak ugyanis kötetek, amelyeknek meg kell adni az időt és a figyelmet, amelyeket nem lehet, sőt nem szabad kapkodva olvasni. Mutatjuk, milyen lebilincselő műveket érdemes kézbe venned idén nyáron, hogy egyúttal az ősz izgalmas irodalmi programjaira is felkészülhess. A következő könyvek szereplői ősszel ugyanis életre kelnek a Müpában!

2021-adult-summer-reading-list-f.jpgForrás: Getty Images stock

Halász Rita: Mély levegő

 „Ott a kérdés, hogyan engedhettem ezt meg. Hogy nem vettem észre? Ez a legrosszabb. Az érzés, ha arra az emberre gondolok, aki lettem mellette. Egy szomorú, fakó arcú nő. Akinek nincs önbizalma, azt sem tudja, mit akar az élettől” – az idézet Halász Rita első könyvéből, a Mély levegőből származik, amely megjelenésétől kezdve óriási siker. Nem is csoda, hiszen amellett, hogy kivételes és sokat ígérő írói bemutatkozás, hiánypótlóan rántja le a leplet a bántalmazó kapcsolatok dinamikájáról, egy házasság végéről: a „menni vagy maradni”, a „megmenteni vagy menekülni” dilemmájáról. Arról, miként lehet egy bántalmazó kapcsolatból gyerekekkel menekülni – szabadulni. És nem utolsósorban arról, hogy a valós, lelki szabadulásig milyen keserves út vezet… A Margó-díjas Halász Rita regénye magával ragadó, tabudöntő alkotás, amelyben a szerző nem kendőz el semmit, ellenben igazságot sem szolgáltat senkinek, csak azt mutatja be, mi történik, ha egy házasságban teljesen elbillennek a hatalmi viszonyok. És azt, mi következhet ezután. A szerző kötete október 12-én elevenedik meg a Liszt Ünnepen: az est során Pálos Hanna előadásában hangzanak majd el részletek a műből, Beck Zoltán játékával kísérve.

halasz-rita-mely-levego-konyv-libri-magazin-cikk-1024x640.jpgHalász Rita: Mély levegő, Forrás: magazin.libri.hu 

 

Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval

Szinte nincs olyan kultúrakedvelő, aki ne találkozott volna már a holland festő, Jan Vermeer van Delft legismertebb művével, amelyet sejtelmessége miatt az „Észak Mona Lisájaként” is emlegetnek. Az 1665-ben készült kép körül sok a talány: nem tudni, megrendelésre készült-e, és ha igen, kinek a részére. Ahogy azt sem, ki lehetett a festő modellje. Vannak, akik úgy gondolják, Vermeer lánya látható a képen, mások szerint a szeretője, de olyan is akad – mint a hágai Mauritshuis igazgatója, ahol a kép található –, aki szerint a gyöngy fülbevalós lány nem hús-vér személy, inkább egy időtlen női figura. Erre a kérdésre próbált választ találni Tracy Chevalier, aki különleges regényében tárta az olvasók elé a maga elképzeléseit. Történetében – amely az ártatlanság megrontásának és a zsenialitás árának megható ábrázolása – a lány egyfajta asszisztens a festő mellett, és végül modellt is áll neki a festő feleségének fülbevalójában. A regény két film alapjául is szolgált, ezek közül a Scarlett Johansson és Colin Firth főszereplésével, Peter Webber rendezésében készült nagy sikerű alkotást tekintheti meg a közönség szeptember 18-án a Müpában. A vetítés előtt és után Réz András filmesztéta beszél Webber filmjéről, amely maga is olyan, akár egy képzőművészeti alkotás.

lany_gyongy_fulbevaloval_port.jpgScarlett Johansson és Colin Firth a Lány gyöngy fülbevalóval című film jelenetésben, Forrás: port.hu

 

Bartis Attila: A vége

Bartis Attila túlzás nélkül a hazai irodalmi szcéna egyik legsokoldalúbb alkotója, akinek A nyugalom és A vége című kötetei remekművek, melyeket mindenkinek el kellene olvasnia. Utóbbi egy olyan monumentális alkotás, egy olyan nagyregény, amelynek meg kell adni az időt. Ráérősen jó olvasni, minden mondatot megérlelve magunkban, ugyanis nemcsak a története, hanem maga a nyelvezete is gyönyörű, egyebek mellett ilyen mondatokkal: „Az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban.” A vége lebilincselő, sodró erejű történet apa és fia kapcsolatáról, szerelmekről, egy férfi éréséről és (cseppet sem könnyű) sorsáról. Bartis egy korábbi interjúban elárulta, hogy a nagy elődök közül Dosztojevszkij gyakorolt rá jelentős hatást, és onnan tudja, hogy egy szöveg – amelyet ír – jó, hogy mindenestül a sajátja. Október 3-án a Marosvásárhelyről Budapestre áttelepült író, fotográfus, színházi szerző munkásságát állítja középpontba a Müpa Literárium-estje, amelyet Fekete Ernő és Darvas Kristóf közreműködésével láthat a közönség.

 bartis_kp_1.jpgBartis Attila, Forrás: irodalmiszemle.sk

 

Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok

Meghalt az apám. Reggelre könnyű és engedelmes lett a teste, csak pillantásában éreztem némi csodálkozást, mert nyitva maradt a szeme, én meg nem zártam le, gondoltam, nem véletlenül maradt így. Néztem egy ideig, egészen közel hajoltam sápadt arcához, aztán átkaroltam és kihoztam az udvarra, a ház előtti torzsákra fektettem, ahol a kecske is legelni szokott, arcát lapulevéllel befedtem, ő akarta így. Tegnapelőtt este, amikor még élt, s beszélni is tudott, azt suttogta, ha majd nem lélegzik többé, ne temessem el rögtön, mert bár lesz, ami gyorsan elszáll, a test, majd meglátom, szánni való körülményességgel búcsúzik ettől a képtelen helyezettől, tudod, suttogta, az élet túlbecsülhetetlen.” Micsoda mondatok! Darvasi László a novellaforma egyik legjelentősebb mestere – ezt pedig A veinhageni rózsabokrok című, 1993-as novelláskötete óta tudjuk, ebből származik a megkapó idézet is. Olvasva a könyvet azt is megtapasztalhatjuk, hogy Darvasit lényegében a kezdetek óta ugyanaz érdekli: a halál, a pusztulás, a szerelem, a megbocsátás, a bűn, a morál. Ezek köszönnek vissza későbbi alkotásaiban is, legyen szó nagyregényeiről, novelláiról, tárcáiról és színdarabjairól vagy mesekönyveiről. Amikor egy interjúban arról kérdezték, mit szeret az írásban, azt felelte: „Olyan, mintha jobban élnék, erősebben, amikor írok” – és mi épp ezt érezhetjük elementáris erővel ható novelláit olvasva. Hatvanadik születésnapja alkalmából november 21-én az írót olyan neves pályatársak köszöntik a Müpában, mint Závada Pál, Parti Nagy Lajos vagy Szilasi László, akik erre az alkalomra írt szövegekkel, paródiákkal érkeznek. Az alkotások két remek színész, Bíró Kriszta és Harsányi Attila előadásában hangzanak el, de zenekarával fellép Darvasi Áron, az író fia is. Kár lenne kihagyni!

darvasi.jpgDarvasi László, Fotó: Szüts Miklós

„Hallgass a belső hangra; a tehetséged az, ami ki akar törni” – Joep Beving, akiből egy éjszaka alatt lett világsztár

„Hallgass a belső hangra; a tehetséged az, ami ki akar törni” – Joep Beving, akiből egy éjszaka alatt lett világsztár

„Hallgass a belső hangra; a tehetséged az, ami ki akar törni” – Joep Beving, akiből egy éjszaka alatt lett világsztár

A holland zeneszerző-zongoristát – aki szeptember 25-én érkezik új albumával a Müpába – ma a legnagyobbak között tartják számon, több millióan hallgatják szerzeményeit világszerte, és a legrangosabb koncerttermekben látják vendégül. Pedig a siker nem jött könnyen és nem jött hamar: közel a negyvenhez szedte össze bátorságát, hogy a saját lakásában komponált zenét feltöltse a Spotifyra. Az eredmény? Egy éjszaka alatt többmilliós letöltés. Így indult Joep Beving szárnyalása, aki kvázi „konyhai zeneszerzőből” lett világsztár, és végre feladhatta állását, hogy azzal foglalkozzon, amivel mindig is szeretett volna: zenével.

joep-beving.jpgFotó: Rahi Rezvani

„Hallgass a belső hangra; a tehetséged az, ami ki akar törni…”

A Bevingtől származó idézet így folytatódik: „és ami célt fog adni neked. Valami olyasmit, amit pénzzel nem lehet megvenni.” És hogy miért tartotta fontosnak ezt hangsúlyozni? Mert ő maga sokáig nem hallgatott arra a bizonyos belső hangra. A kishitűsége ugyanis erősebb volt.  

Pedig Bevingnek gyerekkorától a zene volt a mindene, szinte zongorázva nőtt fel. „Azt hiszem, a szerelem akkor kezdődött, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy felmásszam a zongora mögé, ami a szüleimnél volt otthon. De ki tudja, talán így születtem” – hangsúlyozta egy interjúban. Elmondása szerint leginkább improvizálni szeretett, jazz-zongoristává akart válni. Ennek ellenére kishitűsége – ami korábbi hátfájdalmaiból is táplálkozhatott, amelyek miatt kénytelen volt megszakítania a konzervatóriumi tanulmányait – sokáig eltántorította attól, hogy beteljesítse álmát. A zene helyett így közigazgatást kezdett tanulni, de tanulmányai felénél átnyergelt a reklámiparba, ahol zenéért felelős munkatársként valamennyire teret engedhetett zenei kreativitásának, végig remélve, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor megélhet a zenélésből. Viszonylag sokat kellett várnia arra, hogy ez a vágya elkezdjen megvalósulni: 38 éves volt, amikor már nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni a zenélés iránti vágyát. „A szakadék aközött, amit csináltam, és amit legbelül éreztem, hogy tennem kellene, oda vezetett, hogy vigaszt kerestem a nagymamámtól örökölt zongora mögött (…) Ez lett a terápiám és az erődöm. Segített újra összekapcsolódni a valódi énemmel” – mesélte.

Amatőr zenészből világsztár egy éjszaka alatt

Beving hát végre visszaült a zongorához, és elkezdett zenét szerezni, leginkább a saját maga és a környezete örömére. Első, Solipsism című albumát a családja szórakozására rögzítette, majd gondolt egyet, és feltöltötte a Spotifyra. Az otthon rögzített zenedarabjait pedig egy éjszaka alatt több millióan hallgatták meg, szinte egyik napról a másikra vált ismertté, akiért a legnagyobb lemezkiadók kezdtek el foggal-körömmel harcolni. Azt hozzá kell tenni, hogy korábban maga is próbálkozott egy-kettőnél, ám miután senki sem akarta kiadni a Solipsism című lemezt, végül 2015-ben saját költségen nyomtatta ki vinylre, 1500 példányban. Aztán jött az internetes siker, és az amatőr holland zongorista „kénytelen” volt otthagyni a munkahelyét, ugyanis világsztár lett belőle.

Azóta pedig meghódította a világ legnagyobb színpadait: játszott jazzfesztiválokon, ahogy olyan legendás operaházakban és hangversenytermekben, mint a Sydney Opera House vagy az amszterdami Concertgebouw. „Ha teljesen őszinte akarok lenni, amikor először játszottam a Concertgebouw-ban, szentségtörésnek éreztem a dolgot (…) Igyekszem nem sokat gondolni azokra a világhírű zenekarokra vagy szólistákra, akik előttem léptek fel ott” – tette hozzá nevetve. 

Az egyik legismertebb művész, aki nem tartja ugyan magát klasszikus zenésznek, mégis a világ legrangosabb hangversenytermeiben lép fel és a Deutsche Grammophon képviseli

Bevinget szinte azonnal szerződtette a világ legjelentősebb komolyzenei kiadója, a Deutsche Grammophon, miután Christian Badzura, a kiadó egyik ügyvezetője meghallotta egy füstös berlini bárban a zenéjét – nem volt kérdés számára, hogy meg akarja szerezni. Ennek ellenére Beving nem tartja magát klasszikus zenésznek. „Őszintén szólva nem sokat gondolkodtam azon, hogy egy komolyzenei kiadóról van szó. Rögtön világossá tettem, hogy nem tartom magam klasszikus zenésznek, és soha nem is adtam ki magam annak. Mint mondtam, én csak olyan zenét készítek, amit szeretek hallgatni, és nyilvánvalóan áldás, hogy sokan ugyanígy éreznek” – mondta.

72dpi_joep_beving_rahi_rezvani_2022.jpg
Fotó: Rahi Rezvani

De akkor hogyan is határozható meg a stílus, amiben alkot? Nos, épp az a legjobb benne, hogy sokféleképpen: akár komolyzene, akár a pop, de még az avantgárd irányából is értelmezhető. Szerinte pedig a sikerének épp az a titka, hogy a játékának minimalista, illetve elmélkedő stílusához bárki könnyen tud kapcsolódni. Mindeközben pedig a dalai összetett, mély emberi érzéseket jelenítenek meg – nem csoda, hogy őt hallgatni olyan, akár egy elnyújtott meditáció. „A célom az, hogy harmóniát teremtsek az emberek között” – mondta Beving, akinek stílusára elmondása szerint olyan neves zenészek hatottak, mint Arvo Pärt, Chopin, a Radiohead és többek közt Keith Jarrett.

Akinek pedig a zenéje ennyire szabad és intuitív (onnan tudja, hogy zeneszerzés során jó úton jár, ha a teste is jelez a libabőrrel), annak az alkotási folyamatát sem köti gúzsba semmilyen szabály. „Megpróbálok kilépni az egyenletből és elfogadom azt, ami kijön, és ami helyesnek tűnik” – magyarázta.

És hogy megváltozott-e a zenéhez való viszonya, amióta már nem csak hobbi számára?

A tőle megszokott megfontoltsággal (és még mindig némi szűnni nem akaró kishitűséggel) azt válaszolja: igen. „Sosem láttam magam művésznek…belülről éreztem, de nem mertem így látni magam – pláne zeneszerzőként. Ez viszont nagyon megerősítette a zenével való kapcsolatomat, és nagyon hálás vagyok érte. Most komolyan kell vennem magam, ami még mindig nehéz, de izgalmas. És az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy keményen dolgozom, hogy zenét írjak és remélhetőleg olyan dolgokat alkossak, amelyeket az emberek értékelnek. Ugyanakkor szeretnék teljesen nyitott és őszinte lenni arról, hogy mi van mögötte.”

Legújabb albuma például, a Henosis – amivel a Müpába érkezik az Európai Hidak fesztiválra – a valósággal való kapcsolatunkat és azt kutatja, mi az, ami a valóságban alapvető – a közvetlenül érzékelhetőn túl. „Úgy képzeltem el, mint egy utazást a kozmoszba, ugyanakkor egy utazást a legbelsőbb énünkbe. Mintha több dimenzión keresztül utaznál, és végül visszatérnél annak a felismeréséhez, hogy minden, amit tudnod kell, már valahogy jelen van benned.” Ez pedig, bárhonnan is szemléljük, meglehetősen reményteli gondolat.

joep_beving.jpg

Fotó: Joep Beving, Forrás: podcast.kenamiphoto.com

A legmagyarabb osztrák blueszenész - Ripoff Raskolnikov esete a magyarokkal

A legmagyarabb osztrák blueszenész - Ripoff Raskolnikov esete a magyarokkal

A legmagyarabb osztrák blueszenész - Ripoff Raskolnikov esete a magyarokkal

Bár Ausztriában látta meg a napvilágot, a magyar bluesélet legalább annyira magáénak tekinti, mint osztrák szomszédaink. Sőt, talán még sokkal inkább. Több mint 35 éve annak, hogy barátai meghívására Ripoff Raskolnikov Magyarországra látogatott, ahol a Palermo Boogie Gang tagjaival adta első koncertjét. Ha megkérdezik, büszkén vallja: hiába osztrák állampolgár, hiába énekel angolul, lélekben leginkább magyarnak érzi magát. Ahogy ő fogalmaz, a kedélyesebb magyar lelkület mindig is közelebb állt hozzá, mint a tüchtig osztrák mentalitás. A magyarok pedig örömmel fogadták maguk közé, és tekintik azóta is teljes értékű magyar blueszenésznek. 

2018-2019_tavasz_190312_a_ripoff_raskolnikov_band_es_baratai_c_nagy_attila_kicsi_mupa_na20190313_34.JPG2019-es koncertje után idén ősszel a Rotterdamból származó holland roots rock zenekar, a Dawn Brothers oldalán tér vissza a Müpába 
Fotó: Nagy Attila / Müpa

Linzben született, értelmiségi családba, édesapja fizikus, ő maga mégis inkább a bohém életet választotta, és 18 évesen a szülői fészket elhagyva nekivágott Európának. „Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna” – mesélte pár éve egy interjúban. És bár eleinte azt tervezte, néhány hónapnyi munka után továbbáll India vagy Thaiföld felé, végül utcazenészként csavarogta be az európai nagyvárosokat. A pénzkereset sosem motiválta, neki elég volt annyi, amennyi épp elegendő a szükséges túléléshez. Már ismert zenészként is ugyanabba a grazi garzonba tért haza egy-egy koncert után, amelyet az utcazenész évek után bérelt ki, bár időközben egy kis Vas megyei faluban, Hegyházszentpéteren vett egy parasztházat, ahova szívesen elvonul. „A falu befogadott, aminek roppant örülök. Nem azt mondom, hogy mind a kétszáz lakos kedvel, de rengeteg jó barátra leltem.”

ripoff2_bardosi_katinka.jpgBár Linzben született, egy alig 180 fős Vas megyei községben érzi magát leginkább otthon
Fotó: Bárdosi Katinka

Bár Európa minden csücskében otthon érzi magát, amit Ripoff képvisel, az a vérbeli közép-európai blues: olykor heves érzelmektől fűtött, máskor pedig decens melankóliával teli. Dalai jóleső egyedüllétről és kínzó magányról, szerelemről és bánatról egyaránt mesélnek. Kortársaihoz hasonlóan ő is a woodstocki lázzal együtt kezdett el érdeklődni a gitározás iránt, 15 évesen pedig már szinte megszállottan hallgatta a lemezeket: „A blueshoz a hatvanas évek nagyjain, a Rolling Stoneson, Bob Dylanen, Jimi Hendrixen keresztül jutottam el. Tőlük haladtam aztán az eredet felé, jutottam el Sonny Terryn és Brownie McGheen keresztül a nekem olyannyira kedves figurákhoz, Robert Johnsonhoz, Skip Jameshez, Blind Lemon Jeffersonhoz és John Lee Hookerhez.” És bár a nyugati ikonok, mint Dylan és Waits hatása felfedezhető a muzsikájában, Ripoffnak mégis sikerült olyan módon beépítenie ezt saját zenéjébe, hogy az a közép-európai szívvel is rezonál. Hiába német az anyanyelve, beszél folyékonyan franciául és magyarul is, dalait következetesen angolul írja.

Azt mondja, erről is csak a blues tehet, hiszen igazán csak az angol nyelv hanglejtése és ritmikája tudja visszaadni a blues esszenciáját. „Mindig szövegcentrikus számokat írtam, bár a dalok többsége úgy születik, hogy a szobámban elkezdem pengetni a gitáromat, majd kitalálok egy akkordmenetet. Amikor pedig már úgy érzem, hogy működik a zene, írok hozzá szöveget. Szerintem a szó és a hang közötti közjáték a legfontosabb, ez az a zenei világ, amely engem igazán érdekel. Számomra akkor érdekes a dolog, ha a szöveg és a zene egyensúlyban van.”

2018-2019_tavasz_190312_a_ripoff_raskolnikov_band_es_baratai_c_nagy_attila_kicsi_mupa_na20190313_05.JPGIkonikus kalapja és csíkos zakójának gomblyukába tűzött piros rózsa mára már szinte védjegyévé vált
Fotó: Nagy Attila / Müpa

Koncertjein általában saját dalokat énekel, mára már szinte védjegyévé vált fekete, csíkos zakójában, kalapjával és a gomblyukába tűzött ikonikus piros rózsával. Művésznevét az orosz irodalom egyik legtragikusabb alakjától kölcsönözte még karrierje elején: Dosztojevszkij főhősének menthetetlen kívülállóságában azonnal magára ismert, hiszen annak ellenére, hogy szinte mindenhol otthonosan mozog, legyen az Graz vagy Budapest, sosem érzett magában vágyat arra, hogy egy helyen horgonyozzon le. Leküzdhetetlen szabadságvágya az évekkel ugyan csillapodott kissé, manapság is egyfajta remeteként, kívülről szemléli a körülötte lévő világot. Az ő igazi otthona a blues.

Ripoff Raskolnikov és a Rotterdamból származó roots-rock zenekar, a Dawn Brothers ismerik egymást – ráadásul utóbbi dobosa, Rafael Schwiddessen félig magyar származású. Valamiért azonban eddig még sosem álltak együtt színpadra – egészen mostanáig. Szeptember 18-án ugyanis nemcsak egy estén, de közös dalokkal is érkeznek majd a Müpába.

süti beállítások módosítása