Európában az itáliai árvaházaknak köszönhetjük az ingyenes zeneoktatást, viszont sokszor pár tucatnyian nyernek csak felvételt. A tengerentúlon látszólag könnyebb a bejutás, de vagyonokba fájhat, ha nem nyerünk ösztöndíjat. Díszdoktorokat avatni és díjakkal büszkélkedni minden intézmény szeret, ám a leendő popzenészek számára nem mindig pálya, ha nem tudnak mást tanulni, csak komolyzenét. New York, London, Párizs, Bécs, Moszkva, Róma – iskolák, akiknek végzőseire művészeti ügynökök vadásznak.
The Juilliard School
A Juilliard-épületkomplexum legjellegzetesebb egysége az 1969-ben megnyílt Alice Tully Hall, a múlt század közepén fénykorát élő brutalista építészeti stílus műremeke
Az 1905-ben alapított, New York Manhattan kerületében található Juilliard School nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ egyik legnevesebb zeneoktatási intézménye, sőt, egy nemrég publikált szakmai rangsor alapján a világ legkiemelkedőbb intézménye az előadóművészeti oktatás terén. (A Liszt Akadémia egyedüli intézményként, harmincadik helyezettként képviseli a listán Magyarországot.) 6,7%-os bejutási aránya megtévesztően „magasnak” tűnhet, ha összevetjük a mutatót a többnyire az ingyenes oktatás elvén alapuló európai intézményekével, a Juilliardon tanulni viszont kifejezetten nem olcsó foglalatosság. Jelen tanév az intézmény számítása szerint tandíjjal, szakkönyvekkel, campuson bérelt szobával és étkezéssel együtt mintegy 60 000 ropogós zöldhasúba, azaz több mint 16 millió forintjába fáj a negyven országból érkező mintegy 600 hallgatóknak, de ez az összeg – amelynek kétharmadát a tandíj teszi ki – csökkenthető a megpályázható ösztöndíjakkal. New Yorkban mindenesetre ez az ára annak, hogy az intézmény átlagosan három hallgatónként egy tanárt biztosít. Az eredmény magáért beszél: New York és a Lincoln Center rezidens zenekarainak több mint felét a Juilliardon végzett hallgatók teszik ki, és az USA egykoron „nagy ötöknek” nevezett szimfonikus zenekarai nagyjából ötödrészt a Juilliardon végzettekből állnak. (A „Big Five” idejétmúlt, ám a statisztikákban még mindig előszeretettel használt kifejezés.) Itt mélyítette el tudását a nemrég elhunyt finn zeneszerző, Einojuhani Rautavaara, a Juilliardon voltak osztálytársak Philip Glass és Steve Reich is, sőt, Csűry Lajos is itt folytatott hegedűtanulmányokat, mielőtt Edvin Martonként megismerte a nagyvilág. Egy összesítés szerint a Juilliardra járók eddig összesen 105 Grammy-díjjal, 62 Tony-díjjal, 47 Emmy-díjjal, 26 Bessie-díjjal, 24 Academy-díjjal, 16 Pulitzer-díjjal és 12 állami díjjal (National Medals for the Arts) öregbítették az intézmény hírnevét, bár a számok között arról nem esik szó, hogy a formális felsőoktatást csupán egy évig tűrő Miles Davis nyolc Grammy-díját is beleszámították-e ebbe.
The Royal Academy of Music
Nagy-Britannia legrégebbi konzervatóriuma Londonban található. Az 1822-ben alapított intézmény, amely jelenleg a Londoni Egyetem része, előnyösebb mutatókkal büszkélkedhet, mint New York-i testvére: egy tanár jut nagyjából két hallgatóra. Ahogy a Juilliard, a Royal Academy of Music padjai közül sem csupán komolyzenészek kerülnek ki: Sir Elton John és Annie Lennox (Eurythmics) is itt végeztek, bár az igazsághoz hozzá tartozik, mindketten klasszikus tanulmányokat folytattak, mielőtt a popzene irányába tettek szerencsés fordulatot. Ráadásul Lennox még csak boldog sem volt akadémiai évei alatt, saját bevallása szerint három évig azon gondolkozott, hogyan tudna váltani. A Royal Academy of Music múzeumában – az értékes dolgok gyűjtögetését magas szinten űző egykori gyarmatbirodalomtól nem meglepő módon – vagyonokat érő Stradivari- és Amati-hangszerek mellett Purcell, Händel és Vaughan Williams kéziratai is megtalálhatók.
Conservatoire de Paris
A Párizsi Konzervatórium, mint megannyi modern francia intézmény, az 1795-ös forradalom vívmánya. Bár annak idején az lehetett a nemes elgondolás, hogy a zeneoktatást a közrendűek számára kell elérhetővé tenni, jelenleg évente csupán 30 felvételiző (a jelentkezők mindössze 3%-a) nyer bejutást az intézménybe, amely rendkívül csekély. Bár a felvételi verseny tehetségalapú, számos kutatás szerint a magas vagyoni helyzet és a minőségi oktatási lehetőségekhez való hozzáférés között korreláció van, így az alacsony bejutási küszöb bizonyos szempontból a forradalom előtti idők eszméjét tükrözi. A képet árnyalja, hogy bár kevesek jutnak be évente, igen sok, körülbelül 1300 hallgatója van az intézménynek, akiket 410 tanár okít nem kisebb elődök, mint Berlioz, Saint-Saëns, Debussy, Fauré, Ravel, Messiaen és Boulez gazdag öröksége nyomán.
Bécsi Zenei és Előadóművészeti Egyetem
A bécsi intézmény szintén a világ legrégebb óta működő zeneoktatási intézeteinek sorát gazdagítja, a császárváros alma matere a ranglistán a Juilliard mögött másodikként végzett. Alapításának dátuma (1817) csupán két esztendővel előzi meg azt az időszakot, amikor Beethoven vélhetően teljesen elvesztette a hallását, fennállása a bécsi klasszicizmus végső dekádjával kezdődött. Igen tekintélyes, 3000 fős hallgatói létszáma ellenére egy tanárra csupán 4,7 hallgató jut, nem is akárkik: mások mellett Brahms és Mahler is a bécsi iskola padjait koptatták.
Moszkvai Konzervatórium
A lista 27. helyezettje, az 1866-ban Anton Rubinstein komponista és Trubeckoj herceg által Moszkvai Császári Konzervatórium néven alapított, idén 150 éves konzervatórium meglepő állandóságot képvisel az orosz állami intézményrendszerben, ahol a szentpétervári Rimszkij-Korszakov Konzervatórium mellett a zenei felsőoktatás másik alappillére. Első zeneelmélet- és összhangzattan-professzora Csajkovszkij volt, hallgatói között tudhatta Rachmaninovot, Szvjatoszlav Richtert, Kabalevszkijt és Vladimir Ashkenazyt – ez már önmagában is meglehetősen impozáns. De hogy ne csak a zongoristákat méltassuk, a moszkvai intézmény nevéhez fűződik a négyévente megrendezett Nemzetközi Csajkovszkij Verseny is, ahol a pianisták mellett énekesek, hegedűsök és csellisták is megmérkőzhetnek.
Római Santa Cecilia Akadémia
A római Santa Cecilia Akadémia Zenekara
A konzervatórium olasz eredetű kifejezés, amelyet kezdetben a világi fenntartású árvaházakra használták. Ezekben gyakorta zajlott zeneoktatás is, a conservati („megmentett”) szóból származó intézménynév pedig lassacskán zeneiskolát kezdett jelenteni, olyannyira, hogy ki is sajátította az értelmezését. A 18. századra az itáliai konzervatóriumok – amelyekbe bejutni felvételi vizsgán keresztül lehetett, az oktatás pedig alapelvként ingyenes volt – már döntő szerepet játszottak a zeneoktatásban. A nápolyi konzervatóriumok tehetségalapú működési modellje – aminek hatékonyságára Scarlatti és a nápolyi opera sikere volt a legnyilvánvalóbb bizonyíték – szolgáltatta a mintát a már említett párizsi, bécsi és londoni konzervatóriumok megalapításához is.
A korabeli konzervatóriumokkal szemben a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia, a világ egyik legrégebb óta fennálló zenei intézménye egyházi alapítású iskola. Az akadémiát V. Szixtusz pápa hozta létre 1585-ben kelt bullájával, amely Nagy Szent Gergelyt, a gregorián énekstílus egykori patrónusát és névadóját, valamint Szent Cecíliát, a zenészek védelmezőjét említi, akiről az intézmény a nevét is kapta. Az akadémia az alapítása idején szintén nem a mai értelemben vett oktatási intézményként, hanem kongregációként, azaz a helyi muzsikusokat és zeneszerzőket tömörítő egyfajta „egyházi céhként” működött. Ebből fejlődött ki az évszázadok során egy nemzetközileg is elismert kutatási (testületét száz elismert zenetudós alkotja) és zeneoktatási intézmény. Sőt, 1908 óta jelentős koncerttevékenységről is beszélhetünk, hiszen akkor hozták létre az akadémia zenekarát, amely néhány évtized alatt Olaszország első számú szimfonikus együttesévé vált olyan világhírű maestrók munkája nyomán, mint Leonard Bernstein és Jurij Tyemirkanov tiszteletbeli karmesterek, Giuseppe Sinopoli, Igor Markevitch és Myung-whun Chung zeneigazgatók. 2005 óta ezt a posztot Sir Antonio Pappano tölti be, akit zenekara élén élőben is meg lehet hallgatni szeptember 27-én a Müpában.