Kivételes nők, kivételes hangok

Kivételes nők, kivételes hangok

Kivételes nők, kivételes hangok

Kulturális intézményként abban a szerencsés helyzetben tudhatjuk magunkat, hogy nem csak március 8-án köszönthetünk kivételes nőket. Legyen szó Wagner koronázatlan királynőiről, a jazz búgóhangú díváiról, a pop elbűvölő tehetségeiről vagy messzi földek mitikus énekeseiről, a Müpában büszkék vagyunk arra, hogy műfajtól, kortól és nemzetiségtől függetlenül estéről-estére csodálatos nőket ismerhetünk meg a színpadon. Ünnepeljük őket a mai napon is! 

artiom-vallat-zysmvtczgwg-unsplash.jpgPhoto by Artiom Vallat on Unsplash

 

Daniel Harding: Karmester égen-földön

Daniel Harding: Karmester égen-földön

Daniel Harding: Karmester égen-földön

Pályáját csodagyerekként kezdte, tinédzserkorában készített felvétele alapján Simon Rattle meghívta asszisztensnek a Birminghami Szimfonikus Zenekarhoz, akiket tizenkilenc éves korában vezényelt először. Azután pedig sorra döntötte meg az életkori rekordokat: huszonegy évesen már a Berlini Filharmonikusokat dirigálta (ahová Claudio Abbado hívta meg), és még abban az évben debütált karmesterként a Promson is. Szűk két évvel később Peter Brookkal dolgozott azon a Don Giovanni-produkción, amelyből néhány évvel később felvétel is készült, és amely máig a mű egyik legizgalmasabb interpretációja. Daniel Harding azonban nem az a típus, aki szeret a babérjain ülni, azóta is újabb műveket, zenekarokat és koncerttermeket hódít meg, miközben más területen sem állnak távol tőle a kihívások: képzett pilótaként évek óta repül utasszállító gépekkel.

dh.jpgDaniel Harding 10 év után, március 4-én érkezik újra a Müpába

Egy üres teremben nem lehet megtanulni vezényelni” – mondja Daniel Harding, és ezt az alapelvet igen fiatal korától komolyan is vette: már tizenévesen zenekart toborzott diáktársaiból. Az eredetileg trombitán játszó fiatalembernek ugyanis, ahogy minden rézfúvósnak, a próbákon sokszor hosszú ideig semmi dolga nem volt, így azzal szórakoztatta magát, hogy a darab partitúráját tanulmányozta és a karmester munkáját figyelte – így támadt fel érdeklődése a pálya iránt.

A lelkes ifjú muzsikus Manchesterben végezte a középiskolát, egy zenei profilú, bentlakásos intézményben. Később nagyon jó emlékeket idézett fel ebből az időszakból: „Kicsit furcsa volt bekerülni egy olyan iskolába, ahová hozzám hasonló »őrültek« jártak, így viszont csupa olyan ember vett körül, akikkel ugyanaz volt a szenvedélyünk. Zseniális beszélgetésekre került sor. Tizenöt-tizenhat évesen már határozott elképzelésünk volt a világról, és meg voltunk győződve arról, hogy igazunk van. Ebből aztán érdekes viták bontakoztak ki, amelyekből rengeteget tanultam.” Harding tizenhárom éves korától az angol Nemzeti Ifjúsági Zenekarban játszott, és az együttessel már egy évvel később fellépett a Promson.

Ilyen közegben az elkötelezett karmesterjelöltnek nem volt nehéz dolga, hogy rávegyen egy csapat hangszerest: muzsikáljanak az ő irányításával. A többi már történelem: Schönberg Pierrot lunaire-jéből házi felvételt készítettek, amit tanára támogatásával Harding elküldött az akkor a Birminghami Szimfonikus Zenekar zeneigazgatói posztját betöltő Simon Rattle-nek. A neves karmester felfigyelt az ifjú muzsikusra, aki évtizedekkel később nevetve idézte fel, mi volt későbbi mestere első reakciója a produkcióra: „Nemrég vezényeltem ezt a darabot a Berlini Filharmonikusoknál. A te felvételed sokkal jobb. Csak épp nem értesz semmit.” Elmagyarázta neki, hogy a technikai perfekció mellett milyen fontos, hogy a zene lényegével, értelmével kapcsolatban tegyen fel kérdéseket. Azután pedig maga mellé vette asszisztensnek – így kezdődött minden.

Intézményi keretek között Harding mindössze egy évig folytatott karmesteri tanulmányokat (habár emlékei szerint hat hétnél tovább nem járt be a Cambridge-i Egyetemre), ekkor ugyanis páratlan lehetőség adódott a számára: a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere, Claudio Abbado asszisztense lett. A briliáns olasz dirigens csak „az én kis zsenim” néven hivatkozott fiatal kollégájára, aki egy beugrásnak köszönhetően huszonegy évesen dirigálta először a világ talán legnevesebb zenekarát. A két, különböző alkatú maestro, az analitikus Rattle és a sokkal impulzívabb, jobbára szavak nélkül kommunikáló Abbado együttes hatása biztos szakmai alapot jelentett a csodagyerekből fiatal művésszé érő Hardingnak. Először különböző kamarazenekarok zeneigazgatója lett, majd úgy döntött, ideje eggyel nagyobbra váltani: 2007 óta áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén, a tervek szerint a 2024/25-ös szezonig, amikor a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának vezetői pozícióját veszi át.

dh-andrew-staples_1.jpg2007 óta áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén © Andrew Staples

Hardingtól nem áll távol a színpadi muzsika sem, 1998-ban még Abbado asszisztenseként dolgozott az Aix-en-Provence-i Fesztivál óriási sikert arató Don Giovanni-produkcióján, amelyet Peter Brook rendezett. Négy évvel később már ő vezényelte az előadásból készült, azóta is etalonnak számító felvételt – ekkortájt töltötte be a huszonhetedik életévét. Ő volt az első brit karmester, aki szezonnyitó előadást vezényelt a milánói Scalában (2005-ben, harmincéves korában, Mozart Idomeneóját), ahol azóta is szívesen látott vendég. Bár repertoárján nagyrészt a romantika és a 20. század első felének alkotásai, Brahms, Mahler, Richard Strauss szerepelnek, lelkesen ad elő új műveket is – számunkra talán a legkedvesebb, hogy 2015-ben Eötvös Péter HallelujaOratorium balbulum című, Esterházy Péter szövegére írt darabjának ősbemutatóját vezényelte a Salzburgi Ünnepi Játékokon.

És hogy milyen magasságokba lehet még szárnyalni egy ilyen karriert követően? Negyvenhez közeledve Harding úgy érezte, ideje másképp is megdolgoztatni az agytekervényeit. Először azt tervezte, valamilyen egyetemi képzésre iratkozik be, de aztán meggondolta magát, és inkább régi szenvedélye, a repülés felé fordult. Pilótaképzésen vett részt, még az utasszállító gépek vezetéséhez szükséges tanulmányokat is elvégezte, majd – a zenetörténetben alighanem egyedülálló módon – karmesteri karrierjével párhuzamosan az Air France kötelékében is munkát vállalt. 2020-ban egy év szünetet akart tartani a koncertezésben, hogy teljes egészében a repülésnek szentelhesse magát, ám ezt a pandémia megakadályozta. Így maradt a kettős élet: a levegőben másodpilótaként Harding a biztonság és a kiszámíthatóság embere, míg a földön karmesterként szívesen merészkedik ismeretlen utakra.

dh_pilot.jpg2019-ben megszerezte a pilótajogosítványt, így azóta, ha nem a színpadon áll, másodpilótaként az Air France kötelékében dolgozik 

A közelmúltban egy interjúban azt a kérdést szegezték Daniel Hardingnak: miért fontos a klasszikus zene az életünkben? „Úgy gondolom, minden társadalom számára létfontosságú, hogy a nagy kérdésekről komplex diskurzust folytasson – válaszolta. – A klasszikus zene az egyik olyan eszközünk, amellyel fontos gondolatokat tudunk kifejezni. A zene absztrakciójának köszönhetően azokat a dolgokat is megpróbálhatjuk megérteni, amelyeket nem tudunk szavakba foglalni.”

Daniel Harding március 4-én Észak-Európa legkiválóbb zenei együttese, a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának élén, és  korunk egyik legjelentősebb német baritonjával, Christian Gerhaherrel lép a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára.

Szerelmes dallamok Valentin-napra

Szerelmes dallamok Valentin-napra

Szerelmes dallamok Valentin-napra

Február 14-e, vagyis Valentin-nap világszerte a szerelmesek napjaként él a köztudatban, amelyet ma már a világ szinte minden országában megünneplik. Legnagyobb kultusza az angolszász és francia nyelvterületen van, nálunk a 1990-es években kezdett elterjedni a szokás, hogy a párok apró figyelmességekkel lepik meg egymást, ami legtöbbször egy csokor virág vagy egy doboz bonbon, de akadnak országok, ahol egy kicsit másképp ünneplik a Bálint-napot.

margaret-jaszowska-uekhh5phswa-unsplash_1.jpgFotó: Valeriia Miller / Unspalshed

  • Az Egyesült Államokban karácsony után ez az egyik legforgalmasabb nap a postákon, több mint egymilliárd üdvözlőlap indul útjára Bálint-napkor.

  • Japánban és Dél-Koreában február 14-én a hölgyek nem kapnak, hanem ők ajándékozzák meg férfi ismerőseiket egy doboz csokoládéval, amit a férfiak egy hónappal később, március 14-én, az úgynevezett Fehér-napon viszonoznak. 

  • Dél-Koreában a szinglikre is gondoltak, akik senkitől nem kaptak ajándékot. Ők április 14-én egy közös ebéddel –  ahol a menü a közkedvelt jajangmyeon, vagyis feketebab-szószos tészta – „vigasztalódnak”.

  • Az olaszországi Terni városkája gyakran hivatkozik magára a „Szerelmesek városaként”, hiszen itt található Szent Bálint (San Valentino) sírhelye, amelyet Bálint-nap alkalmából tucatnyi pár keres fel, hogy nyilvánosa is bejelentsék jegyességüket.

  • Finnországban nemcsak a szerelmeseket ünneplik február 14-én, hanem a barátságokat is. A barátok ilyenkor kedves kis képeslapokkal és ajándékokkal lepik meg egymást.

  • Peruban pedig 2011-ben munkaszüneti napnak nyilvánították a Valentin-napot.

  • A Müpában pedig most már évek óta egy alkalomhoz illő dallistával kedveskedünk azoknak, akik ünnepelnek.

„Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit én kaptam.”

„Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit én kaptam.”

„Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit én kaptam.”

Angélique Kidjo, Afrika első számú dívája

„Gyönyörű énekhanggal rendelkezni egy dolog. Arra is gondolnod kell, mihez akarsz kezdeni vele” – mondta Angélique Kidjo a CNN-nek adott 2018-as interjújában. És valóban. Negyvenéves pályafutása alatt Kidjo minden alkalmat megragadott arra, hogy hallassa a hangját, a szó minden értelmében. Humanitárius tevékenységéért kapott elismeréseit ugyanis legalább olyan hosszan lehetne sorolni, mint zenei díjait. Május 1-jén pedig végre a magyar közönség is élőben hallhatja a Müpában.

angelique_kidjo_2_2017_credit_sofia_and_mauro.jpgAngélique Kidjo első magyaroszági koncertjét adja a Müpában © Sofia and Mauro

Kidjo Francia Nyugat-Afrika Dahomey tartományában (a mai Beninben) látta meg a napvilágot, és már egészen fiatal korában a művészetek vonzáskörébe került. Édesanyja színházi társulatot vezetett, a kis Angélique pedig megszámlálhatatlanul sok órát töltött a színfalak mögött, és szivacsként itta magába az őt körülvevő színes-szagos forgatagot. Itt állt először közönség elé, amikor egy darabban a hercegnő szerepét játszó kislány nem jelent meg az előadás napján. „Sosem éreztem ilyen csontig hatoló félelmet. Szerencsére elég sötét volt, az egyetlen fény rajtam volt – márpedig ha nem láttam senkit, az nekem olyan volt, mintha ott se lennének. Azt tettem, amit otthon is: énekeltem, majd lesétáltam a színpadról” – mesélte a New Yorkernek adott interjújában. A hatéves kislány beugrását álló ováció fogadta, innen pedig nem volt visszaút.

1981-ben megjelent első albuma szinte azonnal meghozta a népszerűséget, nemcsak szűkebb hazájában, de a környező területeken is. A Beninben uralkodó politikai viszonyok miatt Kidjo és testvére, Oscar csak külön engedéllyel repülhetett Párizsba, ahol mindössze egy napjuk volt felvenni a dalokat. A stúdióba érve szinte megállás nélkül dolgoztak, hogy be tudják fejezni a felvételeket, mert másnap vissza kellett utazniuk. Bár a lemez sikerének köszönhetően Kidjo Nyugat-Afrika-szerte járt koncertezni, a Beninben hatalmon lévő Kérékou diktatúrája megakadályozta abban, hogy független művészként alkosson. Alig egy évvel a debütáló lemez megjelenése után Angélique és családja nehéz lépésre szánta el magát.

Negyven éves karrierje alatt öt Grammy-díjat sepert be, a legutóbbit Mothert Nature című albumáért
© Alberto E. Rodriguez / Getty Images

A fiatal énekesnő mindössze huszonhárom éves volt, amikor az éj leple alatt, engedély nélkül elhagyta Benint. „Sosem felejtem el apám arcát, ahogy a volán mögött sírt, amikor kirakott a reptéren” idézte vissza az utazás éjszakáját. Ekkor még egyikük sem tudta, hogy hat hosszú évnek kell eltelnie, míg újra láthatják egymást. A szökés majdnem meghiúsult, amikor a szolgálatot teljesítő őr, aki korábban Kidjo bátyjával zenélt, felismerte. Szerencsére a férfi nagy rajongója volt, így csak annyit mondott: „Nem láttalak. Fuss.” Tizenkét évvel később újra találkoztak, a férfi pedig elmesélte neki, mennyire büszke, hogy Angélique-ből sikeres énekesnő lett, és soha egy percig nem bánta meg, hogy akkor éjszaka elengedte.

Kidjo Párizsban kezdett új életet. Bár eredeti terve az volt, hogy emberjogi ügyész lesz, végül a híres Le CIM jazziskolában kötött ki, itt ismerkedett meg későbbi férjével, Jean Hébrail zeneszerző-producerrel is. A történet innentől akár egy amerikai tündérmese is lehetne, de a valóság ennél sokkal realistább. Kidjo először háttérénekesként kezdett dolgozni, majd az euro-afrikai jazzrockot játszó Pili Pili zenekar énekesnője lett, akikkel három lemezt adott ki. Bár a nyolcvanas évek Párizsa kulturálisan pezsgő metropolisznak számított, afrikai származása és bőrszíne miatt a sarki zöldségestől az iskolai folyosóig Kidjo folyton rasszizmusba ütközött. Míg az iskolában azt mondták, a jazz nem való afrikaiaknak, lemezeit később gyakran azzal a kritikával illették, hogy nem elég afrikai. Márpedig Kidjo szándékosan nem akart beállni az afrikai zenészek sztereotipikus sorába. A nemzetközi áttörést az Island Recordssal és Chris Blackwell-lel kötött szerződés, és az 1991-ben megjelent Logozo album hozta el számára. (Érdekes adalék, hogy a lemezborítóhoz a kiadó tradicionális afrikai viseletben tervezte fotózni Kidjót, aki elutasította az ötletet, és inkább a saját maga által egy turkálóban vásárolt zebramintás kezeslábast vette fel.)

Kidjo azóta is ellentmondást nem tűrő határozottsággal járja saját útját, és alkotja meg azt a zenét, ami a szívéből jön, legyen az táncos afropop, afrikai gyökereit kutató trilógia, a kubai énekesnő, Celia Cruz előtt tisztelgő lemez vagy éppen egy komplett Talking Heads-album feldolgozása. Lemezein olyan világsztárok működnek közre, mint Peter Gabriel, Alicia Keys, Joss Stone, Branford Marsalis, Josh Groban vagy épp Carlos Santana, de az új generáció fiatal zenészei is örömmel vállalják a felkérést: legutóbbi, zenei műfajhatárokat átlépő albumán például az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Burna Boy játszik. Négy évtizedes karrierje során tizenhat albumot jelentetett meg, 5 Grammy-díjat zsebelt be, életrajzi könyvéhez pedig Desmond Tutu írta az előszót.

Az UNICEF jószolgálati nagyköveteként rendszeresen járja Afrika országait, hogy a lánygyermekek edukációjában segítsen © UNICEF/UN071993/Ibarra Sanchez 

Az elért sikerek ellenére Kidjo sosem felejtette el, honnan jött. 2002 óta az UNICEF jószolgálati nagyköveteként utazza körbe Afrikát, küzd a klímaváltozás ellen, a gyermekek jogaiért és a lánygyermekek tanuláshoz való jogáért. 2006-ban létrehozta a Batonga Alapítványt (a szervezet nevét egyik dalának címéből kölcsönözte), amely a 14 és 18 év közötti lányoknak nyújt segítséget ahhoz, hogy elinduljanak az önállósodás útján.

Amikor tavaly XVI. Károly Gusztáv svéd királytól átvette a zenei Nobel-díjnak tartott Polar zenei díjat, beszédét azzal kezdte, hogy köszönetet mondjon családjának. Köztük kiemelten édesapjának, aki a tradíciókkal szembeszállva ragaszkodott ahhoz, hogy lányai a korai házasodás helyett iskolába járjanak, és mindig arra tanította gyerekeit, hogy gyűlölet helyett kedvességgel forduljanak a világ felé. Később egy talkshow-ban így fogalmazott: „Apám volt az első feminista, akivel találkoztam. Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit én kaptam.”

Rendhagyó karácsonyi szokások a nagyvilágból

Rendhagyó karácsonyi szokások a nagyvilágból

Rendhagyó karácsonyi szokások a nagyvilágból

A mondás karácsonykor is érvényes: ahány ház, annyi szokás. Mi most összeszedtük nektek a legfurcsább ünnepi tradíciókat, a szokatlan ételektől a rendhagyó díszeken át a megdöbbentő figurákig. Tartsatok velünk!

cropped-image.jpg

Kinek a rántott hal, kinek a rántott csirke

Halászlé, rántott ponty, mákos bejgli – a tradicionális karácsonyi menü elmaradhatatlan részei. Legalábbis nekünk, magyaroknak. És bár nálunk is egyre gyakrabban előfordul, hogy a hagyományos ételek helyét új, izgalmas fogások veszik át, arra azért kicsi az esély, hogy például a grönlandiak ünnepi vacsorája elterjedjen itthon. Az északi szigeten ugyanis karácsonykor a mattak, vagyis a csíkokra vágott nyers bálnabőr, valamint a kiviak, az alkamadár 7 hónapon át érlelt, fókabőrbe göngyölt húsa kerül az asztalra, bejgli helyett pedig vajas-fahéjas zabkását fogyasztanak. Ám ha esetleg Japánban töltenénk az ünnepet, akkor is érne minket kulináris meglepetés: a felkelő nap országában ugyanis az amerikai KFC ikonikus sült csirkéje a legfelkapottabb karácsonyi étel. A gyorsétteremlánc olyannyira népszerű, hogy december 25-re előre kell asztalt foglalni, akárcsak egy Michelin-csillagos étteremben.

kfc_japan.jpgAz amerikai gyorsétteremlánc minden évben különleges karácsonyi menüvel készül
Forrás:Kfc.co.jp

Ferde a csúcsdísz! – Furcsaságok a fán

Ahogyan az ünnepi menük, úgy a karácsonyfa díszítése is sokszor ízlés és hagyomány kérdése. Nagyitól örökölt kristálygömbök, kis ovis kezek által gondosan gyártott szalmacsillagok, a sokakat megosztó angyalhaj, szaloncukor, aminek a fára felaggatott mennyisége az ünnep előrehaladtával egyenes arányban csökken – nincs két egyforma karácsonyfa. Ukrajnában például gyakori, hogy pókhálót ábrázoló díszeket akasztanak az ágakra, utalva arra a régi ukrán mesére, amelyben a szegény öregasszony fáját egy jóságos pók a napfényben ezüst és arany színben csillogó hálóval fonja körbe.

spider-christmas-ornament.jpgAz ukrán karácsonyfákról nem maradhat le a pókháló
Fotó: Elena Rozhanskaya/Shutterstock

Indiában az arányaiban elenyésző, a teljes lakosságnak csak 2,3 százalékát adó, ám így is szép számú (majdnem 25 millió) katolikus lakos fenyő híján legtöbbször banán- vagy mangófát díszít, Németországban pedig egy uborkát rejtenek el a karácsonyfán – no nem igazit, hanem dísz formájút. Amelyik gyerek leghamarabb megtalálja, azt extra ajándékkal lepik meg. A 16. századból eredeztetett tradícióról viszont nemrégiben kiderült, hogy a németek 90 százaléka még sosem hallott róla, és sokkal inkább egy díszeket gyártó élelmes amerikai cég, a Woolworths ügyes marketingfogása lehetett annak érdekében, hogy felpezsdítsék Franciaországból importált, zöldség formájú üvegdíszeik eladását. Egy másik forrásban egy, az amerikai polgárháborúban foglyul esett, éhező német katona, megint másikban két, uborkáshordóba zárt spanyol gyerek szerepel az eredettörténetben.

Óriásmacska, karácsonyi boszorkány, kísértetparipa és egyéb szokatlan figurák

A legtöbb országban vagy a nagyszakállú, piros kabátos Mikulás, vagy esetleg a pufók angyalkaként ábrázolt Jézuska az ünnepek főszereplője. De nem Izlandon! Ott ugyanis Jólakötturin, vagyis a Yule macska érkezik karácsonykor. És nemhogy ajándékot nem hoz, de egyenesen felfalja azokat, akik nem dolgoztak elég keményen az évben! Majd az ünnepi ételeket és az ajándékokat is jóízűen elfogyasztja. Wales tájain egy hasonlóan félelmetes figura, Mari Lwyd, vagyis a „szürke kanca” – egy hosszú póznára tűzött, lepedővel letakart lókoponya – jár házról házra, és hívja dalcsatára az embereket. Ha megnyeri a rémes/rímes párbajt, bebocsájtást kaphat a házba, ami állítólag szerencsét hoz. Olaszországban pedig Befana, az öreg boszorkány hozza Vízkeresztkor az ajándékot a jó gyerekeknek, a rosszakat pedig hazaviszi az urának vacsorára.

83c91be69402035ff6195e18194c3d6659ee2b0f.jpgJólakötturin nem a tipikus dorombolós házicirmos

De a legfurcsább karácsonyi figura képzeletbeli első díja egyértelműen a katalánoknak jár. A katalán betlehemeknek ugyanis van egy igencsak furcsa szereplőjük: a sarokban megbúvó, csupasz fenekű Caganer, aki épp nagydolgát készül elvégezni. Igen, jól olvastátok. Egyes elméletek szerint a kakiló ember a szerencsét és a boldog új évet jelképezi, míg mások a föld termékenységét vagy a mindannyiunkban lakó gazságot látják benne. A katalánok mindenesetre kedvelik az igencsak szokatlan tematikát, hiszen Caga Tió – a kakiló fatörzs – is az ünnep szerves része. Az aranyos arcú kis fatörzset a gyerekek december 8-tól egészen karácsonyig mindennap „megetetik” valami finomsággal, majd Szenteste egy kedves dalocska után jól elverik faágakkal, hogy kikakilja az ajándékokat.  


tio_centre_2018.jpgHa eleget etették, Caga Tió sok ajándékkal lepi meg a katalán gyerekeket karácsonykor

Görkorival a templomba, emlékezés a szaunában és az asztalnál

Az nem meglepő, hogy a túlnyomórészt mélyen vallásos Venezuelában a szentmise kiemelt helyet foglal el az ünnepi naptárakban, a fővárosiak azonban nem akármilyen módját választják a templomba való eljutásnak. Caracasban már reggel 8-kor lezárják az utcákat, hogy a görkorcsolyával istentiszteletre induló tömegnek akadálymentes útja legyen. A finnek megszokott relaxációs tevékenységükkel, a szaunázással emlékeznek elhunyt szeretteikre december 24-én, míg Portugáliában egy extra teríték kerül az ünnepi asztalra azok számára, akik már nincsenek velünk. A bolygó másik oldalán, Ausztráliában pedig mi mással, mint egy kiadós szörfözéssel ünneplik a karácsonyt!

 christmas-on-the-beach.jpg
Az ausztrál Mikulás természetesen a tengerparton tölti a szentestét

2023/12/19 : mupa Szólj hozzá!
A színfalak mögött közösségi játék, a függöny előtt lenyűgöző mese

A színfalak mögött közösségi játék, a függöny előtt lenyűgöző mese

A színfalak mögött közösségi játék, a függöny előtt lenyűgöző mese

A Szegedi Kortárs Balett elbűvölő előadásáról Juronics Tamás mesél

A szegény, kiszolgáltatott lány története – amely Juronics Tamás és Czár Gergely alkotói fantáziáját is megmozgatta – az egyik legtöbbször feldolgozott, számos alkalommal megfilmesített és előadott mese. A Szegedi Kortárs Balett Hamupipőkéje Szergej Prokofjev azonos című balettzenéjére született. A lenyűgöző látványt nyújtó színpadi képekben a mese fonalát összetett karakterek szövik, akiket rengeteg gyerekszereplő vesz körbe. Juronics Tamás művészeti vezető missziója, hogy gyerekelőadásaikkal táncszeretetre neveljék a jövő közönségét is. 

szkb_hamupipoke-154_web.jpg

Mennyire adta magát a zene a történet kibontásához?

Remekül szolgálja a karaktereket és a helyzeteket, hiszen Prokofjev meseszerű dallamai könnyedén vezetik az alkotót, öröm rájuk dolgozni, élesen rajzolják meg a figurákat és a szituációkat. Olyan, mintha filmzenét hallgatnánk: a lírai részek jól mutatják Hamupipőke érzékenységét, finomságát, de a mostohák gonoszkodása, bumfordisága is erősen érezhető.

Miért ezt a mesét választottad?

Mindenki által ismert, szép, tanulságos történet, zeneileg kerek, táncmozdulatokban jól kibontható. Czár Gergellyel közös alkotásunkról beszélünk, aki különleges mozgásvilágot álmodott a mese egyes részeihez. Izgalmas munkafolyamat során, együtt találtuk ki az előadás dramaturgiáját.

Elkalandoztál egy kicsit a saját műfajodtól, hiszen a főszereplő ábrázolásánál a klasszikus baletthez nyúltál, ehhez ráadásul a műfaj ikonikus kellékét, a spicc-cipőt hívtad segítségül. A grandiózus kiállításhoz egy balettiskola növendékeit is bevontad a munkába.

Szegeden van az ország egyik legeredményesebb balettiskolája, amelyet Varga József kollégám vezet. Kicsiktől a húszévesekig több generáció is tanul nála, rajtuk keresztül sok szegedit megmozgatott a produkció, hiszen számos család, iskola és barát figyelte a munkát, jött nézni az elkészült produkciót. Közösségi játék született. A Varga Balett nélkül nem tudtuk volna megvalósítani ezt az álmot, hiszen nincs annyi táncművészünk, amennyivel például egy báli jelenetet megfelelő létszámmal elő tudnánk adni. Három különböző korosztálynak való karaktereket találtunk ki Gergővel.

image00005.jpeg

A legkisebbek az egérkéket táncolják, ők képviselik a cukiságot, elsősorban persze nem a táncos, hanem a karakterformáló és a játékos képességet mutatjuk meg velük. Utánuk jönnek a tündérek, ők már nagyobbak, nehezebb koreográfiájuk van, végül pedig a tizenöt-húsz évesek, akik a bálban vesznek részt és komoly lépésanyagot kell eltáncolniuk. A báli jelenet különlegessége – ez persze mutatja a tánc iránti érdeklődés nemenkénti különbözőségét is –, hogy csak lányok szerepelnek benne. Az eredeti mesében is így van: őket hívják el a bálba, mert a királyfi közülük választ magának feleséget. Rengeteg fiatal hölgy verseng azért, hogy elnyerje a trónörökös kegyeit, és ebben a mi kis Hamupipőkénk győzedelmeskedik, hiszen különlegességével magára vonja a fiatalember figyelmét. Ezt a különlegességet, amit a mesében többek között az üvegcipő hangsúlyoz, a táncjáték során a spicc-cipővel váltjuk ki, a főszereplőt ez emeli ki a többiek közül, és teszi senkihez sem foghatóvá a mozgását. Ehhez persze kellett egy olyan művész, aki stabilan tud spicctechnikával táncolni, a mostani szereposztásban ezzel a tudásával Désirée Bazzani olasz táncművészünk kápráztatja el a közönséget.

image00002.jpeg

A szegedi bemutató óta eltelt pár évben a gyerekszereplők megnőttek, a társulat tagjai cserélődtek, úgyhogy a Szegedi Kortárs Balett Grimm-meséje új gárdával érkezik Budapestre.

Igen, vannak olyan gyerekek, aki egérkeként kezdték, most pedig már korban eggyel feljebb, a tündérek között táncolnak, és olyan nagylányok is, akik annak ellenére visszatérnek a bálozók közé, hogy az eltelt időben már nem táncoltak olyan intenzíven. Az előadás összefűzi a generációkat. Mindenkinek nagy munka betanulni ezt a darabot, a táncművészeknek komoly szerepeket kell megformálniuk. Rengeteg lépés alakít ki izgalmas karaktereket, melyek közül Hamupipőke a legösszetettebb, de ugyanígy a két mostohatestvér, illetve a királyfi segítője is remek táncosszerep. Valójában mind jó karakter. Nagyszabású, filmvilágot idéző díszletet terveztünk Tóth Kázmérral, amelyben a meleg, barátságos hangulatot árasztó családi ház egy „varázsütésnyi” vetítés alatt csodálatos, monumentális bálteremmé alakul át: ebben a két térben mozog a történet. A gyerekek rettentően élvezik az előadást!

Az is szokatlan ebben a mesebalettben, hogy az anya megjelenésével kezdődik és végződik.

Sok feldolgozása volt a Perrault-féle történetnek, amely végül a Grimm testvérek írása nyomán vált kedvenccé. A központi problematika az anya elvesztése, hiánya. Az ő helyére belépő, rossz szándékú mostoha és annak lányai okozzák a problémákat és konfliktusokat Hamupipőke életében, ezért volt számomra nyilvánvaló, hogy az anya figuráját – mint a hiány és a szeretet szimbólumát, a példaképet – meg kell mutatni. A mi mesénkben ráadásul Hamupipőke az anyjától örökli a cipőt, az ő szellemének megjelenítésével, a lány és a közte lévő különös lelki kapcsolat ábrázolásával kezdődik és zárul a történet. Szép motívum, amely finommá, líraivá teszi a mű indulását és befejezését.

image00006.jpeg

A mostohatestvérek kacagtató karaktereit úgy ábrázoltátok, hogy közben egyáltalán nem estetek túlzásokba, míg a mostohaanya esetében ti is a szigorra helyeztétek a hangsúlyt.

A mostoha gonoszságát legerőteljesebben a távolságtartásával fejezzük ki. Összetett figura: egy akarnok, aki a hatalomért, a pozícióért bármit képes megtenni. A lányok az anyjuktól tanult rosszindulatú viselkedést mintázzák, de jóval erőtlenebbek, és ettől az esetlenségtől válnak egyáltalán nem szerethető, viszont annál viccesebb figurákká. Az apa számára – akit Czár Gergely táncol – hosszú folyamat, komoly személyiségfejlődés, amíg ráismer a dolgok valóságára. Érdekes családi viszonyok rajzolódnak ki a szereplőkön keresztül.

Mennyire vonjátok be az előadásba a gyerekeket?

Vannak olyan pillanatok, amikor összekacsintunk a nézőkkel, de inkább kukucskálószínházra invitáljuk őket, ahol kívülről tudnak ránézni a történetre. Persze azért előfordul, hogy a nézőtér felől szaladnak be a szereplők, vagy oda kergetünk ki valakiket, és ennek erős közösségi ereje van, mert a gyerekekkel együtt örülünk a gonosz megbüntetésének.

image00004.jpeg

Kinek és miért ajánlod elsősorban az előadást?

A Hamupipőke kifejezetten gyerekdarab, három-négy éves kortól könnyedén érthető, élvezhető, de azt vettük észre, hogy a kicsiket kísérő felnőtteket is leköti az előadás bája, kedvessége, igazsága és látványvilága. Missziónak élem meg, hogy a felnövekvő nemzedéket arra neveljem, a táncot jó nézni, és a mozgáson keresztül tökéletesen lehet történeteket kódolni, érteni. Remek játék és kihívás gyerekdarabot nem gyermetegen megcsinálni. A szegény szolgálólány meséje ráadásul komplex történet, következetes karakterábrázolást kíván, amelyben sokat kamatoztattam az operák és drámai darabok rendezése során szerzett tapasztalataimat. Kompakt és lenyűgöző mese, amelyet minden generációnak szívből ajánlok!

Gáti Katalin Teodóra
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán

2023/12/15 : mupa Szólj hozzá!
A könyv, ami viharként söpört végig a hazai irodalmi életen

A könyv, ami viharként söpört végig a hazai irodalmi életen

A könyv, ami viharként söpört végig a hazai irodalmi életen

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Visky András Kitelepítés című könyvét mindenkinek el kellene olvasnia. A regény 2023-ban elnyerte az év legjobb első prózakötetének járó Margó-díjat, az Artisjus Irodalmi Díjat, és annak megszűnéséig a Libri irodalmi díjra is sokan esélyesnek tartották. A kritikusok méltató szavai és a szakmai elismerések azonban önmagukban még nem elegendőek ahhoz, hogy érzékeltessék a mű valódi súlyát és jelentőségét. A Kitelepítés sokkal több, mint egy hányattatott sorsú, a Duna-deltába száműzött család megrázó krónikája, sokkal több, mint egy látlelet a román államszocializmusról. Örök érvényű történet hitről, kitartásról, önfeláldozásról, halálról és feltámadásról. December 11-én Visky András a Literárium, a Müpa kortárs irodalmi eseménysorozatának keretében a Fesztivál Színház színpadán idézi fel regénye legmegrázóbb pillanatait, valamint a könyv keletkezéstörténetét és utóéletét.

231012_margo_1_nap_003_c_posztos_janos_mupa.jpgA Kitelepítés az idei Liszt Ünnepen átadott, az év legjobb első prózakötetének járó Margó-díjat is elnyerte
Fotó: Posztós János, Müpa

Visky András 1957-ben született Marosvásárhelyen. Református lelkész édesapját nem sokkal később, 1958-ban a kommunistaellenes(nek vélt) egyházi személyeket célzó – és sokszor az egyházak hathatós közreműködésével zajló – romániai letartóztatáshullám során elfogták, és 22 év börtönre ítélték. Amíg Visky Ferenc Nagyváradon és Szamosújváron raboskodott, feleségét, Júliát, valamint hét gyermeküket egy Bărăgan-környéki munkatáborba szállították a Duna deltavidékén. Visky András – a hét gyermek közül a legfiatalabb – már a munkatáborban tanult meg járni és beszélni. Anyja kitartásának, valamint a láger soknemzetiségű és sokvallású közösségének köszönhetően a család minden tagja megmenekült, 1964-ben elhagyhatta a munkatábort, és időközben Visky Ferenc is kiszabadult a börtönből.

Visky András először mérnöki diplomát szerzett, a román állambiztonsági szervek hosszú évekig nem engedték a kulturális szcéna közelébe. Ez az út csak a rendszerváltás után, 1989–90 környékén nyílt meg előtte. Ekkor Kolozsvárra költözött, folyóiratoknál és könyvkiadóban szerkesztőként, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban pedig dramaturgként, majd 2009-től művészeti vezetőként dolgozott. Írt drámákat, librettókat és színházelméleti könyveket is.


Fotó: Valuska Gábor

Mind terjedelmében, mind műfaji sokszínűségében jelentős életműve eddig is magában hordozta a Kitelepítés gerincéül szolgáló élmények, a romániai lágerekben töltött gyermekévek szilánkjait (a leghúsbavágóbb módon talán az édesanyja emlékiratai alapján készült, 2002-ben bemutatott Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámájában). Ezek a szilánkok ugyanakkor csak a Kitelepítés megjelenésével forrhattak össze azzá az ablakká, amelynek túloldalán egy mai ésszel szinte felfoghatatlan időszak képe tárul elénk.

Visky Júlia alakja a Kitelepítésben is meghatározó szerephez jut. A szerző édesanyja, miközben felolvassa gyermekeinek a Bibliát, annak archaikus nyelvét már olvasás közben „cenzúrázza” és értelmezi a gyerekek számára. Érzékeli, hogy a Szentírás általa használt, 1905-ös szövegváltozata nem képes támaszt nyújtani az őket körülvevő egzisztenciális kataklizmában, így saját rögtönzött, apokrif szövegváltozataival és -magyarázataival próbálja áthidalni ezt a szakadékot. A kényszermunkától mindegyre apadó fizikai erőnlétét emberfeletti lelkierővel és kitartással ellensúlyozza, felkészül rá, hogy hét gyermekét a munkatáborban nevelje fel, majd ereje fogytán arra is, hogy elengedje a kezüket.

A regény formájában keveredik a Biblia történettagolása és a modern elbeszéléstechnika. A könyv lekerekített mondatok és bekezdések helyett rövid, számozott „fejezetekre” oszlik, a gondolathatárokat pedig mindössze vesszők és sortörések jelzik, így a könyv már megformáltságában is kifejezi, hogy a Visky-család történetének ezen szakasza nem lenne elmesélhető – mert valószínűleg nem lenne, aki elmesélje – az Istenbe vetett hit nélkül. 

Megjelenése óta a könyv viharként söpört végig a magyar irodalmi életen. Testközelből mondja el és teszi átélhetővé egy próbatételektől terhes időszak történetét, amelynek részleteiben ott rejtőzik egy egész korszak kultúrákon és ideológiákon átívelő tragédiája is, miközben a regény optimizmusa és életigenlése egy pillanatra sem fordul pátoszba. A Kitelepítés jövőjét egyelőre természetesen csak találgathatjuk, érdemei azonban mindenképp alkalmassá teszik arra, hogy idővel olyan tőkesúllyá váljon a magyar kultúrában, amilyen Szolzsenyicin regénye, A Gulág szigetvilága lehetett az orosz irodalomban – annál is inkább, mert bár eredetileg önálló műnek készült, szándékai szerint a szerző trilógiává bővíti majd a kötetet.

A Literárium sorozat következő kortárs irodalmi estjén, december 11-én a Fesztivál Színház színpadán köszönthetjük Visky Andrást, aki többek között arról is mesél majd, hogy mennyire érte váratlanul a regényt övező érdeklődés és szakmai siker. Az est további közreműködői között feltűnik Hegedűs D. Géza színművész, Darvas Kristóf zongorista-zeneszerző, valamint Jánossy Lajos író, kritikus, irodalmi szerkesztő is.

2023/12/05 : mupa Szólj hozzá!
Flavia Coelho napfényt hoz a szürke télbe

Flavia Coelho napfényt hoz a szürke télbe

Flavia Coelho napfényt hoz a szürke télbe

Brazíliában színpompás kulturális hatások érték, de végül Párizsban talált rá arra az egyedi zenei stílusra, amelyben jól megfér egymással a pop, a jazz, a rock, a funk és a tradicionális brazil műfajok. Gyerekkorától kezdve egy derűs energiabomba, aminek manapság már a rajongói is örülhetnek.

Aki nem látta még Flavia Coelhót élőben, az elsöprő energiára és egy lehengerlő személyiségre készüljön! Azontúl persze, hogy a zenei műfajoknak valami igazán egyedi kavalkádját fogja hallani, Flavia ugyanis a szamba, a bossa nova, a baile funk, a rap és a reggae szimpatizánsait egyszerre képes meghódítani dalaival. A brazil énekesnő magával ragadóan pimasz és vidám jelenség a színpadon. Kalandvágyó egyéniséggel lesz dolgunk, egy világpolgárral, aki legszívesebben az egész földgolyót magához ölelné, és ahogyan a France Rocks magazin mondja róla: belső világa úgy bomlik ki a hallgatóság előtt, mint egy hatalmas, sokszínű várostérkép.

flavia_coelho_cover_credit_youri_lenquette_xl.jpg
© Yuri Lenquette

Gyerekkorában vödörrel a fején énekelt

Családi hátteréből nem nehéz kitalálni, honnan hozza mindezt: édesanyja kabarék és drag queenek fodrászaként dolgozott, a bohém közeget pedig csodásan egészítette ki édesapja szenvedélye a Nordeste, vagyis Brazília északkeleti régiójának tradicionális zenéje iránt. Flavia – aki Rio de Janeiróban látta meg a napvilágot 1980-ban – kislányként a népszerű brazil zenei és táncstíluson, a forrón és a történetmesélő griotok repente muzsikáján szocializálódott. Mindezt úgy, hogy egyébként a riói favelák, vagyis nyomornegyedek bűnözőbandái között töltötte a gyermekkorát, és mezítláb járt iskolába. Bár ez utóbbiról is úgy nyilatkozik, hogy ő nem bánta, tele volt energiával, szeretett futni, ugrálni, és neki jó volt ez így.

Ha pedig mindez nem lenne elég, itt még nem állunk meg a kulturális befolyások sárga köves útján! A család Flavia nyolcéves korában Rióból a jamaikai és karibi hatásokkal erősen átitatott Maranhãóba költözött. „Egy alig 300 fős falucskában éltünk, és folyamatosan Bob Marley ordított a teherautókra erősített hatalmas hangszórókból. Amikor elkezdtem zenélni, teljesen egyértelmű volt, hogy a reggae alapvető része lesz a stílusomnak.”

Itt kell megidéznünk a mindenre nyitott brazil kislány egykori képmását: méghozzá vödörrel a fején... Flaviát a popzene sem hagyta nyugodni, és a megfelelő visszhang kedvéért így énekelte Diana Ross, Nina Hagen és brazil popdívák dalait. A vödröt valójában az édesanyja pakolta a fejére, hogy legyen egy kis nyugta a folyamatos énekléstől, de a mindig optimista gyerek ezt is a saját hasznára fordította. Tizennégy éves volt, amikor csatlakozott az As Solteirissimas lánycsapathoz, akik éppen énekest kerestek. Innentől kezdve bárokban énekelt, és a grunge-tól a punkrockon és a jazzen át a rapig ívelő műfaji skálán képezte a hangját és tágította zenei ismereteit.

18911693-1400x788.jpg

Zenéje trópusi naplemente egy pálmafákkal ölelt tengerparton

2006-ban költözött álmai városába, Párizsba, ahol kezdetben metróaluljárókban és egy bárban énekelt, majd megnyerte a Génération Réservoir tehetségkutatót, később pedig megismerkedett Victor Vagh producerrel, akivel azóta is dolgozik – Budapestre is együtt érkeznek. Európában nagyon hamar találkozott azzal, mit várnak az emberek egy brazil énekesnőtől. „Búgjon suttogva, miközben bossa novát játszik… Meg akartam dönteni ezt az elképzelést. Azt akartam, hogy az emberek lássák: Brazília nemcsak a pálmafák és a foci otthona, rockot, funkot és hiphopot is játszunk. Le akartam számolni a The Girl from Ipanema ideáljával. Épp itt az ideje, hogy az emberek megismerjenek egy teljesen új Brazíliát!”

Első albumát 2011-ben adta ki, címéből – Bossa Muffin – már sejthető, hogy milyen műfajokat vegyít benne… A lemez azonnal hatalmas sikert hozott neki, a lelkes rajongók egyenesen a világzenei legendához, Manu Chaóhoz hasonlították, a The Guardian pedig az év egyik legvidámabb, legkönnyedebb fúziós szettjeként jellemezte a korongot.

2013-ban az angliai Womad fesztiválon tizenötezer ember előtt lépett fel, és azonnal megfertőzte őket zenéjével és előadásmódjával. Ezt követte egy turné, majd a legendás, Grammy-díjas brazil énekes, Gilberto Gil előzenekaraként is bizonyított. Még ebben az évben megkapta a Golden Women Music Breakthrough díjat, és két telt házas koncertet is adott a Ronnie Scott’s-ban, az avantgárd jazz és blues legendás londoni klubjában.

Egy évvel későbbi, Mundo Meu (Az én világom) című lemezén Flavia a múltjához nyúlt, aminek eredményeképpen egy bennszülött szlenggel átitatott városi dzsungelben találhatjuk magunkat. 2016-ban jelent meg harmadik albuma Sonho Real (Valóra vált álom) címmel. Galgóczi Tamás így jellemzi a lemezt az ekultura.hu-n: „derűs, mosolygós zene, ami úgy öleli körbe a hallgatót, mint a trópusi naplemente a pálmafás tengerpartot”.

 „Ez az album arról szól, mit jelent embernek lenni – ezek már Flavia szavai a Sounds and Colours interjújában. – A Bossa Muffin az utazásról beszélt, a Mundo Meut Brazíliának szenteltem. A Sonho Real arról az álmomról szól, ami már nem álom többé: zenészként körbeutaztam a világot, új ismereteket szereztem, új emberekkel találkoztam. Iszonyú mázlistának érzem magam.”

„A zeném olyan, mint az életem: egy nagy parti”

Legutóbbi, DNA című albumát 2019-ben adta ki. Flavia egy DNS-vizsgálat segítségével derítette ki, hogy ősei Szenegálból és Mozambikból kerültek Brazíliába. A dalok a befogadásról, saját gyökereink megértéséről és mások elfogadásáról szólnak, de egy komolyabb tónus is megjelenik a szövegekben: a korrupció, a homofóbia és a rasszizmus témái, vagy a brazil politikai helyzet, amit Flavia az utóbbi időben aggodalommal követ. 

„Mostanában kezdtem el keresni és próbáltam megérteni a brazilságomat – mondta még 2017-ben. – Érdekes módon ez akkor kezdődött, amikor elhagytam az országot, és Törökországban felfedeztem, hogy néhány étel pont olyan, mint amilyet mi eszünk Brazíliában. El kellett hagynom Brazíliát ahhoz, hogy igazán megértsem a zenémet és önmagamat.”

A Müpában zenekarával, a Flavia Coelho Soundsystemmel lép fel, hogy kirobbanó napsütést hozzon a szomorkás télbe: roots reggae-től cumbián át elektronikus hangzásokig az előző három lemezének dalaiból válogat. Még a Mundo Meu kapcsán nyilatkozta, hogy azért dolgozott rajta ennyi vendégzenésszel, mert az élete is ilyen: egy nagy, zsibongó parti. És ezzel el is árultuk, mire kell számítani december 16-án. Flavia 2024-re ígéri új albumát, hangolódjunk rá ezzel a koncerttel!

2023/11/29 : mupa Szólj hozzá!
Mit keresett James Bond zsebében a Müpa egykori igazgatója?

Mit keresett James Bond zsebében a Müpa egykori igazgatója?

Mit keresett James Bond zsebében a Müpa egykori igazgatója?

A legnagyobb szakmai elismerésnél is többet érnek azok a történetek, amelyek túlélnek minket, és amelyek olykor-olykor akár több száz kilométert is beutaznak. A Müpa egykori igazgatójára, a november 25-én 11 éve elhunyt Kiss Imrére emlékezünk.  

Általánosságban elmondhatjuk, hogy egy kulturális intézmény csak akkor képes önmagának nemzetközi hírt szerezni, ha a korszerű színpadtechnika, akusztika és építészeti megoldások mellé vízió és finom ízléssel kialakított programterv is társul. Kiss Imrét 2003-ban nevezték ki a Művészetek Palotája igazgatói posztjára, 2011-ig tartó vezetése alatt pedig megalapozta mindazt, ami ma a Müpát a kontinens egyik legfontosabb kulturális központjává teszi.

kissimre_bw.jpg

Érdemeinek hosszas felsorolása helyett azonban álljon itt egy rövid anekdota, amelyből talán az is kiderül, hogy munkássága hogyan teremtett időn és téren átívelő találkozási pontot a kultúra szerelmeseinek. 

A történetnek három jól ismert főszereplője van: Kocsis Zoltán, Kiss Imre és Sir Roger Moore, valamint egy különös levél, amely néhány héttel ezelőtt landolt az e-mail-fiókunkban.

rogermoore_nevjegykartya.jpgA levelet egy Londonban élő ügyvédtől kaptuk, aki James Bond-rajongó barátját készült felköszönteni 50. születésnapja alkalmából. Mi lehetne a tökéletes ajándék egy 007-es fannak? Természetesen egy szmoking, egyenesen Sir Roger Moore egykori ruhatárából. A szmokingot sikerült is megszerezni egy aukción, ekkor azonban váratlan dolog történt: a belső zsebében ott rejtőzött Kiss Imre névjegykártyája. A londoni ügyvéd ezután vette fel velünk a kapcsolatot, és érdeklődött, vajon miként kerülhetett a kártya Sir Roger Moore zsebébe.

A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a találkozásra 2007-ben került sor. Ekkor lépett közösen a Müpa színpadára a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Sir Roger Moore. A színészlegenda ekkor már 16 éve az UNICEF jószolgálati nagykövete volt, egy évvel korábban pedig ő avatta az NFZ-t az UNICEF magyarországi nagykövetévé. Moore az est során Saint-Saëns Az állatok farsangja című darabjában vállalta a narrátor szerepét, majd a tapsrend után közös fogadáson vettek részt az est szereplői és az intézményt akkor vezető Kiss Imre. 

 

71030_mupa_roger_m_ii_nap_mupa_95969.jpg

A koncert óta 16 év telt el. 

Azóta itthagyott minket a történet mindhárom főszereplője, de a róluk szóló anekdotákat, a tőlük tanultakat még generációk fogják mesélni. 
És ki tudja, még hány nagyszerű művész szmokingjában rejtőzik egy véletlenül ottfelejtett névjegykártya valamelyiküktől.

2023/11/24 : mupa Szólj hozzá!
Aki eposzi magaslatokba emelt egy magyar kisközséget

Aki eposzi magaslatokba emelt egy magyar kisközséget

Aki eposzi magaslatokba emelt egy magyar kisközséget

Oravecz Imre idén töltötte be nyolcvanadik életévét. Több mint ötven esztendőt felölelő költői-írói pályájának egyik legfontosabb érdeme, hogy feltette szülőfaluját, Szajlát a magyar irodalom térképére. A Müpa ünnepi estje előtt négy könyvet ajánlunk tőle.

Amikor tíz évvel ezelőtt ajánlásra levettem az Ondrok gödrét egy könyvesbolt polcáról, arra gondoltam, hogy ezt magamtól, cím alapján biztosan nem választottam volna. Túl sejtelmesnek találtam, ami mögé első blikkre annyira sem lehet belátni, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Azóta az egyik legkellemesebb meglepetésként él könyves emlékeimben: habzsoltam a történetét, a nyelvezetét, és habzsoltam utána a folytatásait is. 

oravecz_imre_thc_7803v_c_szilagyilenke_2018.jpg
A Literárium előadásán a 80 esztendős író pályájának legfontosabb állomásait idézik meg a színpadon. 
Fotó: Szilágyi Lenke

Oravecz Imre pályája a 60-as évek végén indult, költőként maga Weöres Sándor mutatta be őt egy antológiában, ami azért nem hangzik rossz ómennek! Pályájára mégis sokszor volt jellemző az évekig tartó hallgatás, a folyamatos újrakezdések. Kevésszer szerepelt hangosan és látványosan a magyar irodalmi közéletben. Háromszor költözött külföldre, és kezdett új életet először Kanadában, majd az USA-ban, végül Nyugat-Berlinben – de mindig hazatért. „Minden elmenés egyenlő egy meghalással, ha meg az ember visszajön, má­sod­­szor is meghal, és ha háromszor teszi meg, akkor hatszor hal meg” – fogalmaz a Litera 2004-es interjújában.

Költészetről, regényeiről, témáiról minden vele készült interjúban egyfajta sajátos, keresetlen egyszerűséggel beszél, nem mitizálja írói énjét. Évtizedek óta visszavonultan él Szajlán, abban a faluban, amelyben született, és amely több könyvének – így a fent említettnek is – központi témáját, helyszínét adja. Ugyanakkor Oravecz Imrét a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb újítójaként és legfontosabb szereplőjeként kell ünnepelnünk. A Müpa neki szentelt, november 28-i programja előtt az alábbi írásokat ajánljuk tőle.

A HOPIK KÖNYVE

1983-as verseskötetét a kritika az egyik legfontosabb műveként említi. Oravecz a kötet előszavában meséli el, hogy amerikai tartózkodása során Frank Waters Book of the Hopi című könyve adta számára az ihletet. Saját bevallása szerint mivel paraszti környezetben nőtt fel, mindig ki akart belőle szabadulni: „olykor nagyon rü­helltem, mert mindig dolgozni kellett”. A földművelő, pueblo indiánok, a hopik kellettek hozzá, hogy visszataláljon ehhez az életmódhoz, illetve – első négy megjelenését követően – több mint ötéves szünet után az íráshoz is.

Az öt könyvből álló kötet egyszerre fiktív teremtésmítosz és egyes indián szereplők személyes története. A teremtés- és pusztulásversek mellett olvashatunk benne egy hopi szerelmespár, Sziliomomo és Palaomauki életéről is. A hopikkal egyébként Oravecz csak a verseskötet megjelenése után találkozott személyesen.

HALÁSZÓEMBER

Másfél évtizeddel később pályája egyik legfontosabb témájának, a magyar parasztságnak szentelte Halászóember című kötetét, melyet sokan költészete csúcsának mondanak. A monumentális prózavers-kompozíció alcíme: „Szajla, töredékek egy faluregényhez”. A Mátra völgyében található szülőfalujának állít benne emléket, méghozzá rendkívül személyes ecsetvonásokkal. Elbeszéli Szajla földrajzát és a kisközség társadalmát is, sőt, néhol családtörténet is vegyül a versek közé, így például az, ahogyan megmaradt benne a recski büntetőtábor emléke, vagy a Kanadába emigrált nagypapa képe. Egy eleven közösség képét látjuk magunk előtt, minden boldogságával és szenvedésével együtt.

A kötet tematikus ciklusokból áll Oravecz gyerekkorától kezdve a lírai én haláláig. „A kisparcellákon gazdálkodók, a kemény köznapokra is emberi melegséget sugárzó emberalakok – a szülők, nenék, bácsik, apók, déd- és nagyszülők, rokonok, a falu különcei, nagylelkűek és gonoszkodók – rajzából egy különleges, modern eposzi panoráma bontakozik ki” – olvasható Legeza Ilona könyvismertetőjében. Kritikusai mély, tiszta költői realizmussal jellemzik az írást. „A könyv cselekménye és anyaga tulajdonképpen Oravecz Imre halászata a szajlai mitológiában” – mondja Bán Zoltán András író, műfordító, kritikus a Beszélő Irodalmi Kvartettjében.

ONDROK GÖDRE

A rög gyermekei trilógia első része 2007-ben jelent meg. Oravecz lírából epikára váltott, és ezzel a könyvvelindította monumentális családregényét, amelyben a századelő nagy kivándorlási hullámát tematizálja. A történet hol máshol játszódhatna, mint Szajlán, központjában pedig az Árvai család három nemzedéke áll, amelynek polgárosodását a kiegyezéstől a millenniumig követhetjük nyomon. A nagyapa 1948-as honvéd, az unoka a regény végén kivándorol Amerikába. „Nekem ehhez a nagy kivándorlási hullámhoz személyes közöm van, ráadásul alig-alig írtak eddig róla. (…) Úgy éreztem, hogy ez rám van kiosztva, de sokáig, évtizedekig nem mertem nekiállni” – mondja Oravecz a Magyar Narancs 2013-as interjújában. És milyen jól tette, hogy nekiállt!

Olvasás közben képet kapunk a paraszti létről, Oravecz beszél hétköznapokról, ünnepekről, az élet nagy eseményeiről, így születésről, szerelemről és halálról, és persze szó esik a nagy dilemmáról, hogy vajon mit válasszanak a szereplők: a szülőföldön maradást vagy a kivándorlást. Az írói stílus most is az Oravecztől megszokott szenvtelenséget és megrázó erőt vegyíti.

A KALIFORNIAI FÜRJ

A második rész címe, a Kaliforniai fürj előbb volt meg, mint az Ondrok gödre. A fürjekkel bensőséges viszonyba kerültem, míg Kaliforniában éltem” – meséli az író. A regény az Árvai család történetét mondja tovább, akik immár Amerikában keresik szerencséjüket. A legidősebb fiú, István feleségével és gyermekeikkel az Újvilágban próbál érvényesülni, méghozzá azzal az elképzeléssel, hogy néhány év után visszatérnek Magyarországra, és a megkeresett pénzből földet vásárolnak. Hogyan őrizhető meg új lakhelyükön az identitás és a hagyományok? Hogyan viselik mindezt a másodgenerációs kivándorlók, vagyis a gyerekek?

Ha felkeltettük az érdeklődésedet Oravecz Imre életműve iránt, tudni szeretnéd, hogyan zárul A rög gyermekei trilógia – vagy már eleve nagy Oravecz-rajongó voltál –, a Müpa programja remek alkalom arra, hogy a 80 éves író előtt tisztelegj, és újabb izgalmas irodalmi tudásra tegyél szert vele kapcsolatban. Szilasi László író, a műsor szerkesztője és a beszélgetés moderátora ezen az estén Molnár Piroska, Fekete Ernő és Kaszás Gergő színművészek közreműködésével, valamint Balog József zongorakíséretével köszönti a Kossuth-díjas szerzőt. Az estet Harsányi Sulyom László rendezi.

2023/11/21 : mupa Szólj hozzá!
A megismételhetetlenség romantikus varázsa

A megismételhetetlenség romantikus varázsa

A megismételhetetlenség romantikus varázsa

A BDZ a Müpával közös, Zene Plusz sorozatában Mítoszok és istenek címmel készül táncos produkcióra a Győri Balett közreműködésével. A zenekar Hangoló című magazinjában Petró Margit Velekei Lászlóval, a társulat igazgatójával beszélgetett a balett jelképrendszeréről, a mozdulat születéséről, a sztereotípiák elengedéséről, a közönség megszólításáról és különös pályafutásáról.

A látszólag habkönnyű, elegáns balettművészet sokszor az előadók verítéke, fizikai szenvedése árán születik. Mi most mégis a nyugalom, a béke légkörében beszélgetünk az egykori legendás körülmények közt alakult, ma Magyarország második legnagyobb társulata, a Győri Balett új igazgatójával. Mivel régen láttam már előadásukat, ezért a felidézés igényével most megnéztem a Nemzeti Táncszínházban az újragondolt Anna Kareninát, mely lenyűgözte hatásával a közönséget. Ugyanitt találkoztam pár nap múlva a midig mosolygós, boldogságot sugárzó Velekei Lászlóval, a Seregi László- és Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfussal, Magyarország Érdemes Művészével, az igazgató úrral.

velekei_laszlo_c_csibi_szilvia_mupa_ao015801.jpgVelekei László © Csibi Szilvia, Müpa

A tánc, a balett sajátos jelrendszerrel dolgozó művészet. Ez miként válik értelmezhetővé a közönség számára?

Amióta alkotó vagyok, próbálom lebontani azokat a sztereotípiákat, hogy „nem értek a tánchoz és nem tudok táncolni”. Fontos, hogy a falakat lebontsuk, a sztereotípiákat el tudjuk engedni és elsődlegesen a közönségünk tudjon vele azonosulni. Ha érzi, hogy a bőre alá bekúszik a mozdulat, amit a színpadon lát, azt már bárki magáévá tudja tenni. A Győri Balett 45 éve hirdeti, hogy a művészete a közönségével válik teljes egésszé. Ez nagyon fontos üzenet, mert a művészetünk nem öncélú, hanem valamit közvetít. Maga a tánc, a balett, azon belül bármely stílus, szerintem, így éri el hatását.

Mindig direkt üzenetet kell keresni?

Nem, kétféle megközelítéssel dolgozunk. A Győri Balett repertoárjában vannak szimfonikus balettek, melyek a zene érzelemvilágát, gondolatiságát közvetítik, nem a történetmesélésre fókuszálnak.  Ilyenkor, akárcsak egy jó könyv esetében, mi érzelmeket, gondolatokat generálunk a mozdulatok segítségével. És vannak a cselekményes balettek, mint az Anna Karenina, amikor konkrétan a mozdulattal mesélünk el egy történetet. Mindkettő erős, mindkettőt szereti a közönség. Mindenki máshol találja meg azt a nézői élményt, amely számára éppen elég.

Ön jobban kedveli a történetmesélős koreografálást?

Fogalmazzunk úgy, hogy picit jobban kedvelem, talán azért, mert mindig megtalálom benne az embert. Szeretek az emberekkel foglalkozni és szeretem beengedni őket a világomba azáltal, hogy cselekményes balettet hozunk létre. Bármit, akár kitalált történetet, akár regényeket dolgozunk fel, kicsit megélünk ezáltal több életet is, és ez számomra mindig izgalmas és inspiráló.

Fotó: Valuska Gábor 

Kaphat még mást is a néző egy balettelőadástól?

Mindenki kicsit mást lát egy koreográfiában. Valaki az esztétikum rendszere miatt jön. Aki az általa nem megfogalmazható belső eszenciákat nem tudja megfogalmazni, ám egyszerűen csak mozdulattá tudja gyűrni, az együtt tud élni, érezni azzal, ahogy a táncos azt artikulálja. Azt gondolom, hogy a mozdulat ösztönösen bennünk van. Nem véletlen, ha valaki ideges, hirtelen felpattan, fel s alá járkál, megvakarja a fejét. Minden érzelmünket öntudatlanul formáljuk mozdulattá magunk is. Van olyan is, hogy valaki nem érti, nem kedveli a táncot, de, mivel a táncművészetnek iszonyatos ereje van, bárkit képes megérinteni, ezért akár még ő is élvezettel néz meg egy balettelőadást.

Mitől ennyire különleges a táncművészet?

Abszolút egyedi és megismételhetetlen. Kétszer ugyanazt az előadást a néző sosem fogja látni. Ennek van valami romantikus varázsa. Akkor és ott megismételhetetlen az a pillanat és csak neki szól. Következő alkalommal, a következő előadáson a néző is és a művész is már máshol tart.

Miközben esztétikai élményt kapunk, a koreográfus az elvont érzelmeket, belső jellemvonásokat is ábrázolja. Hogyan értsük, értelmezzük a mozdulatot?

Fontos kitűznünk a zászlót az általunk képviselt értékek mellett. De fontos, hogy teret hagyjunk a nézők számára is, csak egyfajta szűrőként működjünk, hogy saját értékrendszerükön keresztül fogadhassák és emészthessék meg a látottakat.

Azt gondolom, hogy a táncművész tehetsége és az alkotótárs, a zeneszerző, a koreográfus tehetsége valahogy utat tör az emberek szívéhez. A mű, az előadás megfogalmazódik, nem kell mindenhez érteni. A néző tudja, hogy olyasmi történik, amit engednie kell befogadni. Talán ez az élő színház egyik csodája.

Az interjú teljes hosszában a Budafoki Dohnányi Zenekar Hangoló című magazinjának legfrissebb számában olvasható. 

2023/11/20 : mupa Szólj hozzá!
A velünk élő Petőfi

A velünk élő Petőfi

A velünk élő Petőfi

Interjú Zsuráfszky Zoltánnal és Zs. Vincze Zsuzsával

Petőfi Sándor korának valóságos celebje volt, ám a szó jó értelmében: a népdalok témáját, hangzását idéző versei mindenkit megszólítottak, költészete az elefántcsonttoronyból az emberek ajkára szállt. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Éljen Petőfi! című ifjúsági előadása a költő kalandos, rövid életútját eleveníti fel egy sodró lendületű tánc-szín-játékban. Az előadás koncepciójáról a rendező-koreográfus Zsuráfszky Zoltán és a társrendező-koreográfus Zs. Vincze Zsuzsa mondja el gondolatait.

zsura_zsvincze.jpgFotó: Cseke Csilla

Petőfiről minden iskolás tanul, a bicentenárium alkalmából pedig számos művészeti együttes igyekszik elmesélni a saját Petőfi-olvasatát. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadása milyen Petőfi-képet állít elénk?

Zsuráfszky Zoltán: Az emlékév kiváló alkalmat ad arra, hogy a rövid, de rendkívül gazdag életút számos feldolgozását mutassuk be sokféle történetben. Ezek az olvasatok kiegészítik egymást, színesítik a bennünk élő Petőfi-képet. Már az ifjúsági előadásunk címe: Éljen Petőfi!  is magában hordozza azt a többértelműséget, hogy valóban be akarjuk hívni a nézőket ebbe a ma is élő, érvényes történetbe. Évtizedek óta érleltem magamban egy Petőfi-táncszínjáték gondolatát. Ebben az előadásban végigjárjuk Petőfi életét az újévi születéstől halála ködbe veszőn napjáig. Közben szó esik a diákéveiről, megjelennek művei: A helység kalapácsa című elbeszélő költemény kocsmajelenetétől a Nemzeti dalon át a Szeptember végén lírai hangvételű szerelmes soraiig. A daramaturgiai munkát Zsuzsa végezte el. 

Zs.Vincze Zsuzsa: Az volt a célom, hogy a fiatalok - akik talán csak legyintenek Petőfi neve hallatán - úgy álljanak fel az előadás végén, hogy megéreznek valamit a költészetéből, lényéből és lényegéből. Nekünk, akiknek a népművészet, a népi kultúra nemcsak munkánk, de szinte az egész életünket áthatja, a Petőfivel való közvetlen találkozás elkerülhetetlen volt, hiszen nem akadt még magyar költő, aki ilyen nagy hatással lett volna a népköltészetre. Nagy lelkesedéssel dolgoztunk azon, hogy a mai fiatalokhoz is közelebb hozzuk a magyar költészet géniuszát, hogy ők is rádöbbenhessenek arra, hogy Petőfi milyen modern volt, mennyi szellemesség, mennyi vidámság és persze mennyi forradalmi szenvedély lakozott benne. 

A tánc-szín-játék sajátos műfaj, de az együttes már több hasonlót készített.


Zs.Z.:
Valóban. Ezúttal Herczeg Péter színművész személyesíti meg Petőfit, hogy átélhető legyen a történet. Lényegében ő vezet bennünket végig az életúton. De nálunk minden előadás rendkívül mozgalmas, így megesik, hogy az előadás Petőfijének gondolatai, vívódásai párhuzamosan jelennek meg a szöveges és a táncos epizódokban. Időnként a kronológiai sorrendet is megbontjuk, a lényeg, hogy élvezetes, sodró lendületű produkció szülessen. 

Zs.V.Zs.: A fiatalok számára az is példaértékű lehet, ahogyan Petőfi a magyarságáról gondolkodott - annak minden büszkeségével, nehézségével és felelősségével. Ma sokan úgy gondolják: felesleges erről beszélni. Mi mégis fontosnak tartottuk, hogy a nemzeti irodalmunk megteremtésében rendkívüli szerepet játszó költő magyarsággal kapcsolatos gondolatait is megmutassuk.

d_cc20230928061-fekvo_c_cseke_csilla.jpgFotó: Cseke Csilla

Ez a második ifjúsági bemutatójuk az évadban. Másként kell szólni ehhez a korosztályhoz?


Zs.Z.:
Igen, egyrészt a már említett lendület fontos, másrészt ilyenkor az is szempont, hogy beleférjen egy órába az előadás. Petőfi korának igazi rocksztárja volt, tudatosan építette a saját hírnevét, még az öltözködésére is nagyon ügyelt. Ő olyan személyiség, akinél nem kell erőlködni, hogy modernizáljuk vagy közel hozzuk a fiatalokhoz, mert valóban közel van. Mivel az iskolában is tanulnak róla, a versek mind ismerősek lesznek a diákok számára, és mi ezt a már meglévő tudást egészítjük ki színes, izgalmas mozzanatokkal. 

Zs.V.Zs.: Az az igazság, hogy a fiatalok nem csak az iskolából ismerik ezeket a verseket: a vérükben vannak. Petőfi költeményei hamar folklorizálódtak. Főleg Erdély bizonyos részein hallottunk idősektől olyan népdalokat, amelyekt valójában  megzenésített Petőfi-versek, csak a hangzásuk, egyszerűségük megtévesztő. 

Mennyiben igyekeznek megidézni az előadásukban a 19. század első felének hangulatát?


Zs.Z.:
 Teljes mértékben. Mi mindig arra törekszünk, hogy a kiállítás, a jelmezek korhű környezetet idézzenek, éppen azért, mert ez is hozzátesz a Petőfiről és a korról való tudásukhoz. Ráadásul nem is kell nekünk kitalálnunk izgalmas dolgokat, hiszen mi lehetne izgalmasabb egy forradalom kitörésénél! Mint tudjuk, azon a napon esett az eső, ez pedig kapóra jött nekünk, hogy egy látványos, esernyős táncot koreografálhassunk.

Zs.V.Zs.: Petőfi mozgalmas élete mondhatni táncszínpadi előadásra termett. Előadás közben akár mindenki velünk együtt szavalhatja a költő legimsertebb, legnépszerűbb verseit, amelyeket még a gyerekek is ismernek., hiszen Petőfi a magyar néplélek része. De egy biztosan igaz: Petőfi ma is velünk él és itt is marad közöttünk, amíg verset mondunk, énekelünk és táncolunk.

Seres Gerda

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin  2023/24 évadának 2. számában jelent meg

2023/11/14 : mupa Szólj hozzá!
A karmester, aki bármit megtehet a nagy klasszikusokkal

A karmester, aki bármit megtehet a nagy klasszikusokkal

A karmester, aki bármit megtehet a nagy klasszikusokkal

Külsőségek ide vagy oda, munkásságának erejét nem az extravagáns megjelenés, hanem a zene iránti legmélyebb alázat adja. Öt év kihagyás után november 17-én új zenekarával és Kelemen Barnabással tér vissza a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára a komolyzenei élet fenegyereke, Teodor Currentzis.

untitled_design_1.pngTeodor Currentzis - Fotó: Amanda Demme

Alig néhány nap telt el azóta, hogy megjelent az új Beatles-dal. Aki nem hallotta volna: egy gyenge hangminőségű, 1970-es demófelvételt rengeteg rekonstrukciós munkával és némi mesterséges intelligenciával sikerült életre kelteni. Tegyük félre, hogy mit gondolunk a munkafolyamatról, és koncentráljunk a lényegre. A popzenét radikálisan megújító, fél évszázada feloszlott zenekar új dalát ismerjük meg, egy sosem létezett slágert, amelyet nosztalgiafaktor nélkül, friss füllel hallgathatunk. Hát ilyen lehetett 60 éve először hallani őket. Kritikusai és közönsége szerint Teodor Currentzis pontosan ugyanezt tudja – csak épp a klasszikus zenei repertoárral.

Guru, showman, maestro

Nem véletlen a párhuzam a rockzene legnagyobb ikonjaival. Teodor Currentzis első ránézésre sokkal közelebb áll a zenei spektrum bakancsos-fülbevalós fenegyerekeihez, mint a frakkos karmesterek bármelyikéhez, a külsőségek mellett pedig a médiát is mesterien használja saját kultuszának építéséhez. Tömör, profetikus kinyilatkoztatásait, amelyek aztán műsorfüzetről műsorfüzetre vándorolnak, Amerikától Oroszországig imádja a sajtó. Guru? Showman? Mindkettő? Akárhogy is, Currentzis színpadi perszónájáról már azelőtt erős benyomást kapunk, hogy akár egy hangot hallottunk volna tőle.

Pedig a lényeg még csak ezután jön, hiszen elsősorban – minden homályos nyilatkozata ellenére – mégiscsak zenész volna, ráadásul napjaink egyik legizgalmasabb karmestere. Extravagáns, különc, radikális, de messze nemcsak külsőségekben, hanem zenei nyelvében is. Beethovent úgy kelti életre, mintha csak először hallanánk: a szimfóniák zabolátlan energiákkal telnek meg, lesöpörve 200 évnyi dallamtapadást, jó és rossz felvételt, popkulturális referenciát. A Guardian újságírója a részletesen beszámolt arról, hogy több évtizednyi operaundor után miként nyitotta meg számára a műfajt Currentzis értelmezése, és ezzel együtt hogyan porolt le mindent Mozartról, amit azelőtt a zeneszerzőről tudni vélt.

Új lélek egy akadozó gépezetben

Currentzis lázadó karakterét jól jellemzi, hogy bár egyformán rajong érte a közönség és a közelebbről vett zenei szakma, a Sony pedig egy komolyzenei léptékkel mérve is nagyvonalú szerződést írt alá vele három Mozart-lemezre, mégis rendszeresen és élesen bírálja a zeneipart. Nem csak a 21. századit. Händelről például így nyilatkozott: „visszataszító és megalázó ilyen magasztos dallamokat írni pusztán pénzért”. De nincs sokkal jobb véleménnyel kortársairól sem. Úgy gondolja, a folyamatos koncertezési kényszer méltatlan helyzetbe hozza a zenészeket, akiknek ritkán adatik meg, hogy saját örömükre zenéljenek. Az pedig, hogy ne pusztán a tökéletes hangzással legyenek elfoglalva, hanem olykor-olykor a zene szívéig is eljussanak, szinte lehetetlen ilyen körülmények között.

Mindezek után nem meglepő, hogy új színt igyekszik vinni a zenekarok hierarchikus világába, és sokszor inkább hat együttese rajongott kalózkapitányának, mintsem megkérdőjelezhetetlen tekintélyű maestrójának. Egy interjúban arról mesélt, hogy zenekarával éjjel belógtak a velencei temetőbe, és ott zenéltek, de koncerteztek a permi női börtönben is, máskor pedig – nem sokkal salzburgi fellépésük után – pár üveg borral a Szent Péter-főapátságot vették birtokba, ahol saját szórakoztatásukra adták elő Mozart c-moll miséjét.

Karizmájának volt köszönhető az is, hogy több mint 1400 kilométerre Moszkvától, Perm városában egyedülálló zenei műhelyt tudott összeverbuválni a kétezres években. A válogatott művészekből álló musicAeterna zenekar és az azonos néven futó kórus rövid időn belül állandó vendége lett a nemzetközi zenei rendezvényeknek, szimfonikus koncertjeik és operaelőadásaik szuggesztív erejéről pedig legendák szóltak – ebből kaphatott ízelítőt 2018 tavaszán a Müpa közönsége is. 

Currentzis és zenekara között szinte tapintható az intenzív kapcsolat: a koncentrált, kölcsönös figyelem, az extrém maximalizmus előadásaik minden pillanatát áthatja. És persze a bizalom, ami nélkül nem történhetne meg, hogy a koncert közepén a karmester lelép a pulpitusról, és szabadon hagyja szárnyalni zenészeit.

untitled_design_2.pngFotó: Igor Ripak

Zenekar helyett kreatív műhely

Öt év kihagyás után a karmester új együttesével tér vissza a Müpa színpadára. Az Utopia Zenekar egyesíti magában mindazt, ami Currentzis korábbi formációit naggyá tette: gondosan kiválasztott zenészek a világ minden pontjáról, sodró előadásmód, a merev hagyományok elutasítása és a zene iránti legmélyebb alázat. Működésükre jellemző, hogy a zenészeknek időről időre önálló kutatómunkát is kell végezniük és új ötletekkel előállniuk, egy-egy koncert műsorát pedig demokratikusan, közös brainstormingok alapján állítják össze.

A közös munka eredményeként jött létre a november 17-i koncert műsora is. Az est első felében Brahms D-dúr hegedűversenye szólal meg, amelyet a zeneszerző barátja, a kiváló hegedűművész, Joachim József számára komponált. A korabeli visszhangok alapján a mű a hegedűjáték határait feszegette, és gyakran kapta azt a kritikát, hogy a hangszer öntörvényűen dominálja a színpadot, méltatlanul háttérbe szorítva az együttest. Ahogy azonban oly sokszor, a kritikát felülírta a történelem, s mára Beethoven vagy Mendelssohn darabjai mellett Brahms művét a hegedűverseny-irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon. Megszólaltatása még ma is óriási kihívás, amelyre csakis a legkiválóbb virtuózok képesek: ilyen például a közelgő koncert világhírű magyar hegedűművésze, Kelemen Barnabás.

Brahms hegedűversenyéhez hasonlóan alakult az est második főszereplőjének, Csajkovszkij V. szimfóniájának sorsa is. A bemutatón a kritikusok hűvösen fogadták a darabot, Csajkovszkij pedig maga is úgy érezte, kudarcot vallott. A borús hangvétel nem véletlen: levelezéséből tudjuk, hogy a zeneszerző komoly alkotói válsággal küzdött a darab születésekor, megkérdőjelezve nemcsak addigi munkásságát, hanem képességeit és a zeneszerzésbe vetett hitét is. Hónapokkal a bemutató után Csajkovszkij mégis revideálta véleményét, a darab különleges helyet kezdett elfoglalni a szívében, és ezzel együtt a klasszikus zene történetében is. A szimfónia a belső kétségek hullámvasútján vezeti végig hallgatóit, a sötét kétségbeeséstől a könnyed, örömteli szárnyalásig, végül katartikus fináléval zárul. Az önmarcangolást feloldó, győzedelmes lezárás pedig aligha lehet jobb kezekben, mint Currentzisében, aki maga is az újrakezdés és a friss energiák egyik legavatottabb élő mestere.

2023/11/10 : mupa Szólj hozzá!
Idén ősszel is feltörekvő csillagok ragyogják be a Müpa színpadát

Idén ősszel is feltörekvő csillagok ragyogják be a Müpa színpadát

Idén ősszel is feltörekvő csillagok ragyogják be a Müpa színpadát

Az ECHO Rising Stars koncertsorozatát – ahogy a korábbi években – idén is a zenei sokszínűség, a kortárs és a klasszikus zene összecsengése és a fiatal zenészgeneráció népszerűsítésének vágya határozza meg. Ha szeretnél felkészülten érkezni a koncertekre, hallgass bele a Spotifyon az idei Rising Stars sorozathoz készített lejátszási listánkba is.

c_palyi_zsofi.jpg
Sean Shibe expresszív gitárjátéka valóságos időutazás

Sean Shibét már húszas évei közepétől kezdve úgy emlegették a kritikusok, mint a gitárművészek új generációjának egyik legkiemelkedőbb tehetségét, és még a „zseni” szó használatától sem riadtak vissza. A fiatal művész 2019-ben már fellépett a Zeneakadémián, november 10-én pedig a Müpa közönségét hívja rendhagyó időutazásra, amelynek során hallhatunk részleteket a mindössze tizennyolc évesen elhunyt 17. századi skót nemes hölgy, Lady Wemyss lantműgyűjteményéből, de felcsendül Francis Poulenc egyetlen gitárdarabja, az 1960-ban született Sarabande, valamint Frederic Mompou Suite compostelana című, Andrés Segovia számára írt művének négy tétele is.


Mathis Kaspar Stier fellépésével a fagott is debütál a Rising Stars koncertsorozatban

A fiatal tehetségeket bemutató koncertsorozat előadói között egészen eddig nem szerepelt fagottművész, a német Mathis Kaspar Stier fellépése azonban végre betölti ezt az űrt is. A művész a Müpa közönségének széles, szinte minden zenetörténeti korszakra kiterjedő repertoárjából és improvizációs készségéből is ízelítőt ad november 11-én.


Pusker Júlia személyében hat év után ismét magyar résztvevő az ECHO rendezvénysorozatában

Pusker Júlia a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a londoni Royal Academy of Music volt növendéke, számtalan szimfonikus és kamarazenekar veteránja. 2019-ben kiválóan szerepelt a brüsszeli Erzsébet Királyné Hegedűversenyen, ezt követően pedig sorra nyíltak meg előtte Európa koncerttermei. Régóta közel áll a szívéhez, így természetesen mostani programjában is helyett kapott Bartók Béla zenéje, nevezetesen az I. rapszódia. Ezt nagyszerűen egészíti majd ki a kortárs francia sztárkomponista, Éric Tanguy kifejezetten Pusker Júlia számára írt műve, melynek három tétele három különböző lelkiállapot zenei leképezése. Pusker Júlia november 11-én kamarapartnerével, Christia Hudziy ukrán zongoraművésszel együtt hívja különleges utazásra a Müpa közönségét a virtuóz dallamvezetés és a melankolikus, olykor kifejezetten meditatív szólamok határterületeire.


Bartók mellett a kabócák is megszólalnak a Sonoro Quartet programjában

November 12-én sem maradunk vonós hangszerek és Bartók nélkül, hiszen a Sonoro Quartet nevű belga vonósnégyes repertoárjának is alappillérét képezi Bartók zenéje, olyannyira, hogy a magyar közönség már találkozhatott velük a 2021-es Bartók Világversenyen is, amelyet egy harmadik helyezéssel és két különdíjjal zártak. Ez már csak azért is különleges teljesítmény, mert a formáció mindössze két évvel korábban, 2019-ben alakult. A fiatal, energikus vonósnégyes idén nyáron egy tizenegy állomásból álló új-zélandi turnén is részt vett. Programjukban Bartók V. vonósnégyese és Mozart c-moll Adagio és fúgája mellett helyett kapott a belga Annelies Van Parys Tsunami című darabja is, amelyeknek csalóka címe nem a hatalmas, ellenállhatatlan szökőárakra utal, hanem Tokió kabócáira, ezek áradásszerű éneke ihlette meg a város parkjaiban sétáló zeneszerzőt.


Egy százéves horrorfilm kel új életre Sebastian Heindl orgonaszólamaira

Sebastian Heindl ötévesen kezdett el zongorázni, majd a lipcsei Tamás-templom fiúkórusában énekelt. Tízévesen ismerkedett meg az orgonával, és Daniel Beilschmidt tanítványaként rohamosan fejlődött, a BBC felkérésére már 2013-ban, tizenöt évesen Bachot játszott a közel háromszáz éves altenburgi Trost-orgonán. November 12-én látható koncertje igazi kuriózumnak ígérkezik. Elsőként Moritz Eggert Orck című, a jazz és a rock műfaji sajátosságaival is kísérletező, azokat játékosan, mégis ízlésesen alkalmazó műve ősbemutatójának lehetünk tanúi, ezt pedig a horrorfilmek origójának számító, 1922-es Nosferatu című némafilm vetítése követi Heindl improvizatív orgonakíséretével kiegészülve.

2023/11/07 : mupa Szólj hozzá!
Egy hangszálon pendülnek

Egy hangszálon pendülnek

Egy hangszálon pendülnek

Fél évszázad után fordít hátat a színpadnak a világ egyik legsikeresebb énekegyüttese, a The Manhattan Transfer. A világhírű vokális kvartett nagyszabású búcsúturné keretében november 29-én a Müpában csupa slágerrel, szívhez szóló dallammal int istenhozzádot Európának. De szomorúságra semmi ok, hiszen szerencsére számos más formáció van még, amelyek hangjukkal elvarázsolják a nézőközönséget. Ezek közül is bemutatunk most párat.

 the_manhattan_transfer_seamless_group_0805_e_by_f_scott_schafer.jpg

 A legendás Manhatten Transfer 50 év után teszi le a mikrofont. Fotó: F. Scott Schafer

The Manhattan Transfer

A Manhattan Transfer tagjai az együttes 1972-es alapításakor talán még nem is sejtették, hogy történelmet írnak a jazz és a pop világában, hiszen elképesztően profi harmonizálásaikkal, közvetlen előadásmódjukkal, modern R’n’B- és popelemek alkalmazásával a vokális hagyomány új reneszánszát indították el. Fél évszázados karrierjük során huszonkilenc albumot jegyeztek, ezek húsz Grammy-jelölést és tizenegy díjat hoztak számukra. Dolgoztak Tony Bennett, Bette Midler, Phil Collins, B. B. King és még sokak oldalán, és bekerültek a Vocal Group Hall of Fame-be. Vocalese című 1985-ös lemezük Michael Jackson Thrillerje után a második legtöbb Grammy-jelöléssel, összesen tizenkettővel büszkélkedhet. A jazz mellett rendszeresen tesznek kirándulásokat a pop és az R’n’B területére, de az arányokra mindig ügyelnek. Könnyed profizmusukkal és szerethető személyiségükkel pillanatok alatt az ujjuk köré csavarnak bármilyen közönséget. 

The King’s Singers

Több mint kétezer zenemű, több mint százötven lemez, két Grammy-díj, mintegy kétszáz kortárs mű bemutatója, sok ezer telt házas koncert Európában, az Egyesült Államokban és a Távol-Keleten. A királyi énekegyüttes Budapesten is visszatérő vendég, fellépéseiket mindig óriási érdeklődés övezi. Fennállásának kezdete óta huszonkét énekes fordult meg a brit csapatban – amely a hat alapító tag alma matere, a cambridge-i King’s College után kapta a nevét –, a King’s Singers mégis olyan utánozhatatlan hangzáskultúrát képvisel, amely csak a Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok hagyományához mérhető. Mindenféle zenét világszínvonalon szólaltatnak meg, ugyanazzal a lelkesedéssel, összeszokottsággal, profizmussal, legyen szó reneszánsz motettáról, miséről, sanzonról, romantikus kórusdalról, spirituáléról, kortárs műről vagy akár popslágerről.

Az éneklés mellett a jótékonykodás is szívügyük: az együttes megalakulásának 50. évfordulóján létrehozott alapítványuknak köszönhetően legutóbbi budapesti koncertjük előtt a Superar Zeneművészeti Program Magyarország ifjú növendékeivel töltöttek egy zenés délutánt a Bem József Általános Iskolában.

Take 6

A világon a legtöbb Grammy-jelöléssel – amelyből többet díjra is váltottak – büszkélkedő vokális együttes új alapokra helyezte a jazzvokál műfaját, amikor 1980-ban egy alabamai egyetemen megalakult. Bár alapvetően gospelegyüttesként határozzák meg magukat, Iconic névre keresztelt 2018-as albumuk a Billboard magazinban hat különböző műfaj slágerlistáján is az élre tört. Hogy mi teszi az együttest és zenéjét ilyen sikeressé? Szerintük ennek négy összetevője van: a hit, a barátság, a tisztelet és a zene szeretete, amelyek koncertjeiken és lemezeiken egyaránt megtapasztalhatók. A Take 6-jelenség erejéről a Müpa közönsége is megbizonyosodhatott már.

Naturally 7

Az 1999-ben New Yorkban alakult együttes kicsit talán kilóg az a cappella énekegyüttesek sorából, ők is inkább a vocal play meghatározást használják magukra, hiszen nem pusztán hangszerek nélkül énekelnek, de a tagok gyakorlatilag „hangszerekké válva”, hol trombitaként, hol gitárként, hol dobként megszólalva énekelnek – ahogy az adott dal éppen megkívánja. Úgy adják elő a Beatles, a Rolling Stones, a Boney M., a Coldplay, Michael Jackson, Simon és Garfunkel, Phil Collins és mások világslágereit, ahogy a világon senki más. Koncertjeiket lenyűgöző színpadi jelenlét, bámulatos technikai felkészültség és ellenállhatatlan humor jellemzi – ezek 2016-os müpás fellépésükről sem hiányoztak.

2023/10/20 : mupa Szólj hozzá!
Libabőr! – Így ünnepelte Benjamin Clementine-t a telt házas Royal Albert Hall!

Libabőr! – Így ünnepelte Benjamin Clementine-t a telt házas Royal Albert Hall!

Libabőr! – Így ünnepelte Benjamin Clementine-t a telt házas Royal Albert Hall!

Benjamin Clementine szeptember közepén indult európai turnéra régóta várt harmadik, And I Have Been című albumának anyagával, amely Párizs, Lisszabon, Barcelona és London után október 30-án Budapestre is elér végre.  

benjamin-clementine-696x442.jpg

Az összesen tizenhét állomásos körút első szakasza október 1-jén egy telt házas londoni koncerttel zárult, ahol a csordulásig megtelt Royal Albert Hall közönsége, mobiljuk fényével csillagtengert varázsolva, egy emberként szerenádozott az angol dalszerző-énekesnek. A varázslatos pillanatról maga az énekes is posztolt videót:

A turné második felvonása alig 3 hét múlva, október 30-án pont a Müpában indul majd, ahol egy magyar zenészekből álló vonósötössel hallhatjuk majd nemcsak az új album dalait, de az első lemez kedvenceit is. Bár pontos setlistet még nem tudunk, az már most biztos, hogy hasonló megindító pillanatokra nálunk is érdemes készülni!

 Borítókép: AKATRE Studios

2023/10/10 : mupa Szólj hozzá!
„Budapesten huszonöt éve nem láttak olyan rossz időt, mint akkor”

„Budapesten huszonöt éve nem láttak olyan rossz időt, mint akkor”

„Budapesten huszonöt éve nem láttak olyan rossz időt, mint akkor”

Nyolc érdekesség Woody Allen filmjeiről

Woody Allen generációjának kétségkívül egyik legnagyobb egyénisége. A Müpa filmklubjának új sorozata, A nagy Woody Allen menet a színész-író-rendező munkásságának legjavából válogat. Ennek alkalmából összegyűjtöttünk pár érdekességet a new york-i filmes alkotásaiból, melyek bármikor mosolyt csalnak az arcunkra.

love_and_death_1.jpgA Szerelem és halál forgatásán - fotó: © Rollins & Joffe Productions. Minden jog fenntartva!

SZERELEM ÉS HALÁL (1975)

Kedvenc idézetünk: „Fogjuk a holminkat és meneküljünk. Ebben nagyon jó vagyok. Két egymást követő évben is én voltam a férfi szabadmenekülés bajnoka.”
Érdekesség: Az Esquire magazinnak adott interjújában Woody Allen a következőket mondta a film készítéséről: „Amikor jó időre volt szükség, esett az eső. Amikor esőre volt szükség, kisütött a nap. Az operatőr belga volt, a stábja pedig francia. A helyi stábtagok magyarok, a statiszták oroszok. Én pedig csak angolul beszélek, és nem is olyan jól. Minden felvétel káoszba torkollott: mire az utasításaimat lefordították, az, aminek egy csatajelenetnek kellett volna lennie, egy táncmaraton lett. Azokban a jelenetekben, ahol Keatonnek és nekem szerelmespárként kellett volna sétálnunk, Budapesten huszonöt éve nem láttak olyan rossz időt, mint akkor.”


ANNIE HALL
(1977)

Kedvenc idézetünk:Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik, és igyekszik megvalósítani, ami az életben nem sikerült.”
Érdekesség: Alvy (Woody Allen) kokainba való tüsszentése baki volt. Egy próbavetítésen azonban a közönség olyan hangosan nevetett rajta, hogy Allen végül úgy döntött, benne hagyja a filmben, de kénytelen volt felvételeket hozzáadni, hogy az emberek a túl nagy nevetéstől nehogy lemaradjanak a következő viccekről.

MANHATTAN (1979)

Kedvenc idézetünk: „Azt hiszem, az a lényege a művészetnek, hogy mélyen leásson az emberek lelkébe, és felszínre hozzon érzéseket, amelyekről nem is tudunk.”
Érdekesség: Woody Allen annyira nem szeretett ezen a filmen dolgozni, hogy felajánlotta, ingyen rendez egy másikat a United Artistsnak, amennyiben ez végleg a polcon marad. Később ezt mondta: „Csak arra gondoltam, hogy ha életemnek ezen a pontján ez a legjobb, amit csinálni tudok, akkor nem kellene pénzt adniuk nekem.”


NEW YORK-I TÖRTÉNETEK
(1989)

Kedvenc idézetünk: „50 éves vagyok. Partner egy nagy ügyvédi irodában. Tudja, nagyon sikeres vagyok, de még mindig nem oldottam meg a kapcsolatomat az anyámmal.”
Érdekesség: Ez volt Adrien Brody és Kirsten Dunst debütáló játékfilmje. Eredetileg Woody Allen és Martin Scorsese mellett harmadikként Steven Spielberg rendezte volna a filmet, ő azonban végül visszalépett. Így került a helyére Francis Ford Coppola.


AGYAMENT HARRY (1997)

Kedvenc idézetünk: „Életünk szerves része, hogy miként fuseráljuk el azt.”
Érdekesség: Demi Moore parókát viselt a forgatás alatt, mert a G. I. Jane (1997) című filmhez leborotválta a fejét. Ma már nehéz lenne elképzelni a filmet Woody Allen alakítása nélkül, ő maga azonban egyáltalán nem akarta eljátszani Harry karakterét, ám miután Albert Brooks, Robert De Niro, Elliott Gould, Denis Hoffman, Dennis Hopper és Jack Nicholson sem vállalta a főszerepet, kénytelen volt eljátszani az alkotói válságban lévő írót.


ÉJFÉLKOR PÁRIZSBAN
(2011)

Kedvenc idézetünk: „Az a művészek dolga, hogy ne essenek kétségbe, hanem megtalálják az ellenszert a létezés értelmetlenségére.”
Érdekesség: Woody Allen – mellékelve a forgatókönyv tizenöt oldalát – levelet írt Tom Hiddlestonnak, amelyben felajánlotta neki F. Scott Fitzgerald szerepét. „Három mondat volt – mesélte Hiddleston az Entertainment Weeklynek. – »Kedves Tom, a nyáron Párizsban forgatok egy filmet. Csatoltam néhány oldalt. Szeretném, ha eljátszanád Scott szerepét.«” A levelet Hiddleston bekereteztette, és azóta otthoni irodájának falán lóg.

 

BLUE JASMINE (2013)

Kedvenc idézetünk: „Az ember véges számú traumát tud elviselni, aztán kimegy az utcára üvölteni.”
Érdekesség: Jasmine French (Cate Blanchett) karakterét Ruth Madoffról, a Wall Street-i szélhámos, Bernie Madoff feleségéről mintázták. Miután Madoff befektetési sémája 2008-ban összeomlott, ő pedig börtönbe került, Ruth Madoff a floridai Boca Ratonba költözött. Egy társasházban élt nővérével, Joan Ramonnal és annak férjével, akik mindketten Bernie Madoff csalásának áldozatai voltak.


CAFÉ SOCIETY
 
(2016)

Kedvenc idézetünk: „Az élet egy vígjáték egy szadista író tollából.”
Érdekesség: Az Alkonyat után ez volt az első film, amelyhez Kristen Stewartnak meghallgatáson kellett részt vennie ahhoz, hogy elnyerje a szerepet. Woody Allen elsősorban azért választotta a színésznőt, mert csodálta a Kalandparkban nyújtott alakítását. A színésznő Twilight-sorozatban való részvételéről egyáltalán nem tudott.

2023/10/02 : mupa Szólj hozzá!
„Ha megtanulsz jól dunnát rázni…”

„Ha megtanulsz jól dunnát rázni…”

„Ha megtanulsz jól dunnát rázni…”

Szemenyei Jánossal, a Holle anyó meseopera rendezőjével beszélgettünk

Óriási sikerrel debütált tavasszal a Müpa legújabb gyerekdarabja, a Csengery Dániel operájából született Holle anyó. Idén 16 előadással, eredeti és új szereposztásban felváltva tér vissza a repertoárra a szorgos lány története, amely mai szemmel sok kérdést vet fel – ezekre adott válaszokat Szemenyei János rendező.

230416_csengery_daniel_holle_anyo_web_mupa_360168.jpg

Fotó: Meláth Andrea Holle anyó szerepében © Nagy Attila

Hogyan nyúltál hozzá Csengery Dániel gyerekoperájához, és egyáltalán miként találkoztál az új feldolgozásban megzenésített Holle anyóval?

Kaptam egy e-mailt, hogy szeretnék, ha megrendezném a Müpa Zeneműpályázatán első díjat nyert gyerekoperát. Elsősorban színész és zeneszerző vagyok, nem igazán értettem, miért rám gondoltak. Azt válaszolták: annyi mindennel foglalkozom prózai és zenei körökben egyaránt, hogy nem kérdés számukra, jó választás vagyok-e. Több zenés darabot – például a Vackort, a Bolyongókat – színpadra állítottam már, de ezeket íróként és zeneszerzőként is jegyeztem, míg a Holle anyót kész műként kaptam. Mivel Csengery Dániel és Kiss Viktória pályázatra írta, a színpadi körülményeket nem határozták meg pontosan. A szerzők interaktívabb előadást képzeltek el, a Fesztivál Színház színpada azonban sokkal nagyobb tér. Az első sor és a színpad között húzódó zenekari árok több méter távolságot jelent, nehezen működött volna a párbeszéd a nézőkkel, ezért inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy a közönség egy órára kizárhassa a külvilágot, és egy sodró mesével elvarázsolhassuk őket. A történet feldolgozásaiban többnyire azt az egyszerű képletet vázolják fel, hogy egy gonosz mostoha és egy mihaszna testvér egy jóságos lányt alantas munkákra kényszerít, Hamupipőke-sorban tart. A darab elejére azonban Dani egy nagyáriát írt az özvegy anyának, amelyben furcsamód esendőnek ábrázolta a karaktert. Ez inspirált afelé, hogy a történet mégse fekete-fehér legyen. Színházi alkotóként jóval izgalmasabb hús-vér embereket láttatni a színpadon, mint sztereotip mesefigurákat, mindeközben azt is szem előtt akartam tartani, hogy a történetmesélés tiszta és világos legyen.

230416_csengery_daniel_holle_anyo_web_mupa_360163.jpg

Fotó: Süle Dalma alakítja Alizt, a szorgos lányt © Nagy Attila

Gyerekként ez volt az egyik kedvenc mesém, de sosem értettem, hol marad a sztoriból a királyfi, mi értelme mindennek, ha nincs képben a szerelem? Számodra mi a történet megfejtése?

A szorgos lány meséje már az 1800-as években szájhagyomány útján terjedt. A Grimm testvérek ugyan lejegyezték, de azóta is rengeteg változata maradt fenn. A lényeg viszont mindegyikben ugyanaz: a lány beleugrik a kútba. Mi ez a kút? A purgatórium? Lefelé zuhan, de a felhők fölé érkezik? Élet és halál között lebeg? De még fontosabb kérdés: Holle anyónál jó sora van, ő mégis hazavágyódik, vissza a bántalmazó közegbe. Ezeket a kérdéseket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Utánajártam régebbi feldolgozásoknak, és már a 80-as évektől – amikor elkezdték megfilmesíteni, mesejátékokat, bábszínházi előadásokat rendezni belőle – azt tapasztaltam, hogy mindig valami pluszt találtak ki indoklásul. Egy-két verzió például arra ad megoldást, amit te is hiányoltál: egy királyfi vagy egy szegénylegény várja a valóságban, a másik, hogy az állatbarátaihoz húz vissza a szíve. Ezen túl manapság azt sem szerencsés kommunikálni: akkor leszel hasznos tagja a társadalomnak, és úgy válsz nőként érdemessé arra, hogy visszatérhess a való világba, ha megtanulsz jól dunnát rázni, takarítani. Kerestem a kapaszkodót, de ebben a gyerekoperában a főszereplő kifejezetten azt énekli Holle anyónak, hogy mostohaanyjához és a mostohatestvéréhez szeretne visszatérni, mert „ők a családja”. Miért, miközben végig bántották?

230416_csengery_daniel_holle_anyo_web_mupa_360188.jpg

Fotó: Kőszegi Ákos és Mester Viktória © Nagy Attila

Végül olyan kerettörténetet írtam Tóth Kata dramaturg segítségével, amire szerencsére a szerzők is nyitottak voltak. Az előadás legelején, a múltba visszautazva egy viszonylag harmóniában élő családot látunk, akik egy szövőgyárat működtetnek. Meghagytuk az özvegy mostohaanya és a mostohatestvér karakterét, vagyis a család az apa második házasságával áll össze, mégis jól működik, mert a családfő meghatározza, kinek hol van a helye a közösségen belül. Amikor azonban egy tragédia miatt apa nélkül maradnak, minden szétesik, csődbe megy a gyár, széthullik a család. A valóságban is szomorú igazság, hogy amikor egy társaság motorja megszűnik, az érintettek gyakran nem összekovácsolódnak, hanem széthúznak. A gonoszkodások oka tehát nem a romlottság, hanem az elkeseredettség, ami miatt a különbözőségeik sokkal inkább kirajzolódnak. A mi történetünkben az apa szellemként jár vissza a főszereplő lányhoz, és arra biztatja, segítsen megtalálni mindenkinek a feladatát, hiszen csak így tud jól működni bármilyen közösség.

230416_csengery_daniel_holle_anyo_web_mupa_360158.jpg

Fotó: A meseoperához igazán mai látványvilágot álmodtak meg az alkotók © Nagy Attila

Nagy sikerrel játszottátok a darabot, ami most az eredeti mellett új szereposztásban köszön vissza a Müpa színpadán. Sosem lehet előre látni egy előadás sorsát, ez azonban még túl is szárnyalta a várakozásokat. Szerinted mi ennek az oka?

Operát játszunk, de nagyon sok prózával, ettől világosabb a történet, nincs annyira elemelve. Talán azért is sikeres, mert olyan emberekkel vettem magam körül, akikkel „egy vérből” valók vagyunk. Mester Vikivel először a Macskadémon című előadásban játszottunk együtt. Meláth Andival pedig a Porgy és Bessben találkoztam, ott láttam meg benne, hogyan tud egyszerre kemény és lágyszívű karaktert hozni, éppen amilyennek Holle anyót gondoltam, hogy elkerüljük a kedves, pirospozsgás, mindig jóságos anyó sztereotípiáját. Süle Dalmával egy tantermi Bánk bánban dolgoztam együtt, ő alakította Melindát, míg jómagam Ottót. Hatalmas segítség volt, hogy a három főszereplőmmel tökéletesen együtt tudtam gondolkodni. A jelmez- és díszlettervező Kovács Yvette Alidával és az animációkért, világításért felelős Madarász Jánossal határozott koncepciót alakítottunk ki, de Barta Dórával, aki a koreográfiát jegyzi, szintén egyfelé járt az agyunk, és Kőszegi Ákossal is nemegyszer dolgoztam együtt. Ő az apa szellemét alakítja, és minden gesztusa, megszólalása míves, mély színészet. Vári János pedig több mint rendezőasszisztens számomra.

holle_anyo_diszeltterv_c_valuska_gabor_mupa.jpg

Fotó: A Holle anyó díszletmakettje © Valuska Gábor 

Úgy érzem, a mostani új szereposztásban bemutatkozó művészekkel is megtaláltam a hangot, vadonatúj színt hoznak a produkcióba, más karakterek, mint az első szereposztás hölgyei, akik természetesen továbbra is játsszák az előadást. Mivel a kreatív munka már lezajlott, most teljes erővel foglalkozhatom az új impulzusokkal. Nem csupán én dolgozom szenvedéllyel, de ezt kérem mindenki mástól is. Fontos, hogy személyessé váljon egy munka, mert attól tud örömet okozni. Ez is pillére a sikernek. Soha egyetlen kérésemre sem mondtak nemet a Müpa munkatársai, szívügyük lett a mese. Kiderült, hogy pont az a csapatmunka hozta össze a sikert, amiről a mi előadásunk is szól. Ilyen volumenű saját produkció – ami pontosan ide álmodva, ennyire kihasználta volna a Fesztivál Színház különleges adottságait – talán még nem is született.

 Gáti Katalin Teodóra

A második leghíresebb Elvis

A második leghíresebb Elvis

A második leghíresebb Elvis

Ha van kiemelkedő könnyűzenei eseménye az őszi koncertszezonnak, akkor az egész biztosan Elvis Costello visszatérése a Müpába. A legendás angol énekes-dalszerző először 2014-ben látogatott el Budapestre, és akkor egyedül állt színpadra, ezúttal viszont magával hozza régi zenészkollégáját, Steve Nieve-et is. A szeptember 30-i koncert remek apropót szolgáltat arra, hogy egy kicsit végigtekintsünk Elvis Costello pályáján.

Kevés az olyan előadó, aki lényegében semmilyen műfaji skatulyába sem sorolható be. Elvis Costello ilyen művész, és dalai, lemezei hallatán ugyan meg lehet említeni különböző stílusokat, de vele kapcsolatban felesleges a címkézés, az őt ért hatásokat ugyanis a mai napig képes a saját arculatára formálni. New wave, pop, rock, punk, posztpunk, soul, R&B, country, art rock, blues, roots, funk, folk, jazz, americana – ez tényleg csak néhány műfaj azok közül, amelyekbe a második leghíresebb Elvis belekóstolt. Beszédes az is, hogy mennyire különböző előadókkal készített közös lemezt: előfordulnak közöttük rock-, jazz-, hiphop-, de még komolyzenei együttesek, énekesek is. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy gyerekkora óta számtalan behatás érte őt, és a mai napig rendkívül nyitottan áll a különböző zenei irányzatokhoz.

ec-promo_04bw_2021-091_c_0084_r5_credit_mark_seliger.jpg
Fotó: Mark Selinger

Elvis Costello 1954. augusztus 25-én született Londonban, Declan Patrick MacManus néven. Ami a zenei alapokat illeti, azokból nem szenvedett hiányt: édesanyja lemezbolti eladó, édesapja pedig jazz-bebop-kabaré zenész volt, de még apai nagyapja is jelentős zenei háttérrel rendelkezett. Declan 8-9 éves volt, amikor befutott a Beatles, és ez természetesen az ő érdeklődésére is óriási hatással volt. Rajtuk kívül olyan előadókért rajongott fiatalkorában, mint a Who, a Kinks, a Small Faces, továbbá a Motown kiadó művészei vagy a jamaicai rocksteady- és reggae-énekesek.

Első dalait 14 évesen írta, a középiskola elvégzése után pedig beszállt egy Rusty nevű folkzenekarba, mely hamarosan duóvá zsugorodott, és aztán még hamarabb végleg feloszlott. A következő próbálkozás már egyedül történt, ráadásul Declan Costello név alatt (ez amolyan családi hagyomány volt, a művésznevet már édesapja is használta korábban). D.P. Costellóként is fellépett egy időben, valamint megpróbált egy újabb, rövid életű együttessel (Flip City) befutni, de egyértelműnek tűnt, hogy hiába tud jól dolgozni másokkal, neki a szólókarrier való. Időközben megházasodott, gyereke is született, és zenei pályája is kezdett végre beindulni. Az akkor alakuló, a punk műfaja felé kacsintgató Stiff Records ígéretesnek találta a demóit, és nemsokára szerződést ajánlott neki. A kiadó két vezetője, Dave Robinson és Jack Riviera találta ki neki az Elvis keresztnevet, és szintén ők alakították ki a kissé nerd jellegű, szemüveges, rövid hajú, öltönyös imidzset is, amely sokkal inkább Buddy Hollyt, mintsem a Királyt juttatja az ember eszébe.

1977. június 22. fontos dátum az Elvis Costello-mitológiában: ezen a napon jelent meg a művész első lemeze, a My Aim Is True (bő három héttel a leghíresebb Elvis, Presley halála előtt). A dalokra leginkább Van Morrison, Joni Mitchell, Bruce Springsteen, a Velvet Underground és persze az akkor tomboló punk színtér volt a legnagyobb hatással. Az album friss, üde színt hozott a szigetország zenei világába, bejutott a brit top 15-be, és a kritikusok is imádták. Egyik leghíresebb dala, a Less Than Zero később egy Bret Easton Ellis-regény címét ihlette, a brit kiadásról lemaradó, de az amerikai változaton szereplő Watching The Detectives pedig a kislemezlistán ért el szintén top 15-ös helyezést.

A második album, a This Year’s Model már 1978 márciusában megérkezett, és hatalmas sikert aratott – sokan a mai napig ezt tartják Costello legjobb munkájának, amelyből 2021-ben még egy spanyol nyelvű változat is készült Spanish Model címmel. Az 1979-es Armed Forces és az egy évvel későbbi Get Happy!! még nagyobb siker lett: mind a két LP a második helyig jutott az Egyesült Királyságban, akárcsak az Oliver’s Army című kislemez. Utóbbi Elvis Costello & The Attractions néven került a boltokba, de a kísérőzenekar már a My Aim Is True idején is létezett.
A tengerentúli siker sem maradt el, az Armed Forces például az amerikai top 10-be is bejutott, így aztán Costello az USA-ba is sokat járt turnézni. Közben folyamatosan stúdiózott is, és szinte évenként jelent meg lemeze. Egyik legemlékezetesebb fellépése a Live Aiden volt 1985-ben: egyedül adta elő a Wembleyben az All You Need Is Love című Beatles-klasszikust 72 ezer helyi, illetve másfél milliárd tévénéző előtt.

Ami pedig a híres zenekart illeti, nem sokkal később kezdődött Costello együttműködése Paul McCartneyval, akinek 1989-es Flowers In The Dirt című albumát lényegében közösen készítették. Másokkal is szívesen dolgozott: készített albumot a Pogues-nak, filmzenét írt a Brodsky Quartettel, és számtalan egyéb előadóval zenélt. Ami a kollaborációkat illeti, Costello talán legfontosabb és leghosszabb ideig tartó együttműködése Burt Bacharach zeneszerzőhöz köthető. Vele 1996-ban dolgozott először, és a közös munka lényegében Bacharach idén bekövetkezett haláláig tartott – jó pár dalt írtak és számos albumot jelentettek meg együtt.

Elvis 2003. december 6-án feleségül vette a neves kanadai jazzénekesnőt, Diana Krallt, és napra pontosan három évvel később ikerfiaik születtek. Közben továbbra is folyamatosan készítette a lemezeket, és csak a 2010-es évekbe érve vett vissza egy kicsit a tempóból. 2014-ben végre ellátogatott Magyarországra, és emlékezetes koncertet adott egy szál gitáros, illetve zongorás kísérettel, és még a Szomorú vasárnap angol változatát (Gloomy Sunday) is elénekelte.

A fellépést megelőzően ezen sorok írójának lehetősége volt telefonon meginterjúvolni a művészt, aki a beszélgetés során többek között ezt mondta: „Megpróbálom előadni a híresebb dalokat úgy, hogy egy kicsit átalakítom őket a szólóperformanszhoz. Nem az olcsó tapsviharra hajtok. Az emberek azért jönnek a koncertre, hogy hallják a slágereket, de én alaposan átformálom ezeket a számokat. Soha nem támaszkodom a hírnévre, mert főleg egy új országban fogalmam sincs, hogy milyen dalokat ismernek tőlem. Még soha nem jártam Magyarországon, és őszintén szólva nem tudom, hogy az ottani emberek ismerik-e egyáltalán bármelyik dalomat! Ugyanakkor szeretem meglepni is a nézőket, és eljátszani nekik olyan dalokat, amelyeket még nem hallottak, de remélhetőleg megtetszenek nekik.”

141024_elvis_costello_mupa_205952.jpg2014-ben szólóban lépett fel, szeptember 30-án azonban leghűségesebb zenészével, a több mint negyvenöt éve társ billentyűssel, Steve Nieve-vel érkezik

2019-ben óriási megtiszteltetés érte Elvis Costellót: zenei munkásságáért OBE fokozatot kapott az angol királyi udvartól, ami ugyan nem lovaggá ütést jelent, de ettől függetlenül nagyon komoly elismerésnek számít. Legutóbbi, The Boy Named IF című lemezét 2022 januárjában jelentette meg, The Imposters nevű zenekarával közösen. A kritikusok a legnagyobb elismeréssel írtak róla, és az album még egy Grammy-jelölést is begyűjtött. A dalokban, ahogy az elmúlt 46 év során már megszokhattuk, közreműködött Steve Nieve billentyűs, aki elkíséri Costellót második magyarországi koncertjére.

Három héttel ezelőtt sor került egy online sajtókonferenciára, ráadásul pont Elvis 69. születésnapján, ahol érdekes dolgokat tudhattunk meg. „Steve jókora terhet vesz le a vállamról, ráadásul azért is jó ez a duófelállás például a rendes zenekarosdihoz képest, mert zenekarral csak hangos tud lenni az ember, míg ha kettesben játszunk, hangosak és halkak is tudunk lenni” – mesélte Costello, hozzátéve:„Minden este más lesz a szettlista, nem fogunk két egyforma koncertet adni. Rengeteg improvizációra, váratlan megoldásra lehet majd számítani – az is simán előfordulhat, hogy egy adott koncerten teljesen más dalokat játszunk majd, mint ami az aznapi setlistben eredetileg szerepel. Jó húsz éve nem turnéztam már kettesben Steve-vel, éppen ezért is várom nagyon ezt a turnét.” 


A sajtótájékoztatón Elvis külön megemlítette, hogy nagy öröm lesz számára visszatérni a Müpába, a 2014-es turnén ugyanis a budapesti volt az egyik kedvenc fellépése. Az biztos, hogy izgalmakban és slágerekben nem lesz hiány szeptember 30-án – a kiszámíthatatlan meglepetések mellett minden bizonnyal elhangzanak majd olyan klasszikusok, mint a Watching The Detectives, az Oliver’s Army, a Less Than Zero, az I Can’t Stand Up For Falling Down, a Good Year For The Roses vagy a magyarul Pop, csajok satöbbi címen ismert könyvet és filmet ihlető High Fidelity.

Debussy egyetlen operája, amely az álomnál is valósabb

Debussy egyetlen operája, amely az álomnál is valósabb

Debussy egyetlen operája, amely az álomnál is valósabb

Impresszionista volt-e Debussy? Ez az a kérdés, amelyet időnként feltesznek azok, akik szívesen határolják be izmusok szerint a művészeket.

Persze nem alaptalan a besorolás: A tenger, a kínai tájakat megidéző Metszetek, a noktürnök és különösen az ilyen szempontból is árulkodó című Images-sorozat mind olyan zene, amelyek hatására a hallgatóban képek, illatok, átsuhanó érzések bukkannak fel és tűnnek el. Csakúgy, mint Monet, Pissarro, Renoir vagy Sisley festményeit nézve.

Debussy nem szerette ezt a címkét. Ami azt illeti, orvul ragasztották rá a kritikusok, mert nem tudták, pontosan mit kezdjenek ezzel a megfoghatatlan, szinte elmosódó, homályból születő, enyhén melankolikus, többnyire mégis életigenlő zenével, amelyben súlytalan a tragédia és tompa az öröm is. A közönség szerette, a szakma olykor fanyalgott – jobbnak tűnt hát elnevezni valahogy.

Pedig mire Debussy színre lépett és elkezdett igazán maradandó műveket írni – 1893-ban született a Vonósnégyes, egy évvel később az Egy faun délutánja –, az impresszionizmus divatjának a festészetben szinte leáldozott. Az impresszionisták 1886-ban rendezték nyolcadik, utolsó kiállításukat, immár Monet és Renoir nélkül, és bár Degas és Gauguin képviseltette magát festményekkel, naplóbejegyzéseik szerint már ők is másfelé kacsintgattak volna.

p03jn6sm-compressor.jpg

Néhány zeneíró azonban úgy találta, Debussy a festészeti impresszionizmus zenei megfelelője. Talán főként a zenedarabok címe miatt: Tükröződések a vízen – olvashatjuk például az Images egyik tételcímét, amelyhez Debussy első életrajzírója rögtön programot is költött a hullámok és a fények játékáról.

A zeneszerző úgy érezte, az impresszionista címkével az eredetiségét is kétségbe vonják. „Én »valami mást« igyekszem csinálni – bizonyos módon valóságokat – írta egy 1908-as levélben. – A hozzá nem értők ezt »impresszionizmusnak« nevezik, amit a lehető leginkább pontatlanul használnak, főleg a művészetkritikusok.” Amikor Debussy „valóságokról” beszél, úgy érti, a tengert nem közmegegyezés szerint akarja ábrázolni, hanem közvetlen tapasztalat alapján. Egyik zenekari darabja, az Images kapcsán arról írt: úgy szól, „mintha nem írta volna le”. S valljuk be: mindez – nem is kicsit – az impresszionistáknak is célja volt.

De van egy irányzat, amely közelebb állt a zeneszerző szívéhez: a szimbolizmus, amelyet az egyik irányzatalapító, Jean Moréas görög költő így határozott meg: „felöltöztetni az Ideált észlelhető formába”. A szimbolista szemében a szó, a hang, a forma szent. „A nyelv – élet és szentség” – írta Ady. Debussy szimbolizmusának első ékes példája alighanem a Stéphane Mallarmé versére született Egy faun délutánja. „Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra / szikáran, míg elönt az antik fény vad árja” – olvasható Rónay György fordításában. A faun tehát csupán sütkérezik a benyomásokban, szent, ősi küldetése van, amely szinte mitikus erővel ruházza fel. Ahogy Verlaine-ről mondták a nyugatos költők: „lírájában ismét az ember lett a poézis első tárgya”.

5_-scene-de-pelleas-et-melisande-4e-tableau.jpg

Így érkezünk el Debussy legnagyobb művéhez, a Pelléas és Mélisande című operához, amely a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában háromszor is hallható lesz a Müpában.

Ha valamilyen címkét Debussy büszkén viselt a zenéjével kapcsolatban, az a francia volt. A zeneszerző – aki szenvedélyesen szerette és csodálta Wagnert, és az új zene apostolát látta benne – immár kételkedett abban, hogy a bayreuthi zseni receptje alapján más is főzni tud. S nemcsak Wagnert tolta félre, hanem a teljes német zenét is, amelynek nagyjaival szemben Lullyben, Rameau-ban, Couperinben találta meg saját nemzetének zenei gyökereit. Nagy, újra és újra visszatérő célja persze egy opera komponálása volt, de valahányszor nekilátott, a megszokotthoz képest mindig valami egészen más járt az eszében. Olyannyira más, hogy sok évig nem is került ki semmi értelmezhető a kezei közül, pedig már 1893-ban megismerte Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande című drámáját az elszökött királykisasszonyról.

A középkori díszletek közé helyezett történetnek alig van néhány határozott cselekménymozzanata, de tovatűnő, ködös jellege ellenére olyan érzeteket kelt az emberben, amelyek nagyon is valóságosak. A cselekményt titokzatos jelképek mozgatják: az erdő, a bolyongás motívuma, a kút, a gyűrű, a haj és a fény csak néhány közülük. Lehet ezt impresszionizmusnak is nevezni, de pontatlan lenne. Adjuk inkább át Debussynek a szót!

„Szerettem volna megadni a zenének azt a szabadságot, mely sokkal inkább jellemző rá, mint bármely más művészeti ágra, mivel nem korlátozódik csupán a természet többé-kevésbé pontos másolására, hanem a természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggések megragadására törekszik” – írta 1902 áprilisában a Miért írtam meg a Pelléast? című írásában, amely az Összegyűjtött írások és beszélgetések című kötetben magyarul is olvasható (Rózsavölgyi Kiadó, 2017). A zeneszerző mintha csak definícióját adná a szimbolizmusnak. A „természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggésekről” Baudelaire Kapcsolatok című verse is eszünkbe juthat: „Jelképek erdején át visz az ember útja” – olvassuk Szabó Lőrinc fordítását.

camille_pissarro_the_boulevard_montmartre_at_night_1897.jpgCamille Pissaro: The Boulevard Montmartre at Night

„A Pelléas drámája, mely álomszerű atmoszférája ellenére sokkal több emberséget tartalmaz, mint az úgynevezett »élet-dokumentumok«, csodálatosan megfelelt előzetes terveimnek – írta Debussy, „élet-dokumentumok” alatt a verizmust értve. – Utalásokkal teli nyelvének érzékenysége könnyedén teljesedett ki a zenében és a zenekari környezetben.”

Ugyanebben az írásában Debussy azt hangsúlyozza, hogy újdonságot akart felfedezni, „kitaposni egy ösvényt” – hiszen zenéjét akár impresszionistának, akár szimbolistának nevezzük, abban biztosak lehetünk, hogy modern, úttörő volt, és máig annak hat.

A Pelléas azonban csak lassan lett siker. A bemutatón a közönség tagjai apró motívumokat énekeltek egymásnak à la Pelléas, annyira furcsának találták a műben hallható dallamokat. „Tizenkét évet jelentett az életemből” – kommentálta önérzetesen a zeneszerző, és ma már tudjuk, hogy az a tizenkét év nem telt el hiába.

Az eredeti dráma írója, Maurice Maeterlinck azonban egészen triviális okból haragudott meg Debussy operájára: azért volt dühös, mert nem kedvese, a szoprán Georgette Leblanc – a kor népszerű Carmenje, aki egyébként Massenet operáiban volt feledhetetlen – kapta meg Mélisande szerepét, hanem a skót–amerikai származású Mary Garden. Maeterlinck nyilvánosan leszólta az operát, és „mosta kezeit”, s ha hihetünk az anekdotának, még fizikailag is megfenyegette a zeneszerzőt. Csak 1921-ben, két évvel Debussy halála után látta a művet, és ekkor már megenyhülve írta: „A dologban végzetesen tévedtem, és neki [Debussynek] teljességgel igaza volt” – mondta. De talán ne a drámaíró példamutató felülemelkedését lássuk a nyilatkozatban, hanem pusztán azt a tényt, hogy ő és Georgette 1918-ban szakítottak.

A Pelléas és Mélisande szeptember 9-én, 11-én és 12-én hallható a Müpában a Fischer Iván Operatársulat, a Müpa, a Vicenzai Operafesztivál és a spoletói Festival dei Due Mondi közös produkciójaként. A főszerepekben Bernard Richter, Patricia Petibon és Tassis Christoyannis.

A Benjamin Clementine-jelenség

A Benjamin Clementine-jelenség

A Benjamin Clementine-jelenség

2014 októberében járunk. Az A38 Hajó közönsége szokatlanul csendes, szinte néma transzba esve figyeli a mindössze 26 éves Benjamin Clementine-t, aki hosszú gyapjúkabátjában, egy magas bárszékről görnyed a színpadra gurított zongora billentyűi fölé. Amikor az utolsó leütött hangot is elnyeli a hajó vasgyomra, a pár száz fős tömeg egyöntetű tapsviharral fejezi ki elismerését, Clementine pedig szinte meglepődve fogadja a láthatóan nem várt ovációt. A koncert vége felé egy ponton hangot is ad döbbenetének, hogy egy kelet-európai országban, ahol sosem járt még előtte, ismerik a dalait. 

bc_a38_c_gabor_baksa.jpg
2014-es koncertjén is ikonikus gyapjúkabátját viselte a színpadon, ami a párizsi életének kezdetére emlékezteti
Fotó: Gábor Baksa / A38

 Alig két évvel később a Müpában már egy láthatóan érettebb, tudatosabb művész lépett a telt házas Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, noha a rá jellemző markáns manírok nem változtak: a hosszú gyapjúkabát, a már-már kényelmetlenül magas zongoraszék, a falakról visszaverődő és az ember zsigereiben rezonáló énekhanggal éles kontrasztban álló halk, szinte suttogó, félénk mondatok a dalok közt. És persze a néhol szinte földönkívülinek ható, mindenkit a hatása alá vonó, magnetikus erejű aura, ami annyi embert tett egy csapásra rajongóvá már az első alkalommal is. Mert Benjamin Clementine-t megszeretni ennyi is elég.

Persze a két fellépés közt sok minden történt: például a kiadókkal zajló hosszas huzavona után megjelent debütáló lemeze (a 2014-es koncert idején még csak három kislemeze volt elérhető), amiért oda is ítélték neki a legrangosabb brit zenei elismerést, az év albumának járó Mercury-díjat. Hosszú évek nélkülözése, turbulens gyerekkor, párizsi hajléktalan évek és utcazenélés után Clementine nemcsak elismert, de keresett zenész lett. Egy interjúban viccesen megjegyezte, gyakorlatilag most is ugyanazt csinálja, mint amikor ételért és pénzért zenélt Párizsban, csak több ember előtt. „Arra jöttem rá, hogy az emberek igazából nem azért mennek el egy koncertre, hogy a fellépőt lássák, hanem hogy saját magukat; hogy megértsék magukat és hogy megbékéljenek magukkal.” 

161212_benjamin_clementine_kicsi_c_kotschy_gabor_mupa_237215.jpg
Két évvel első budapesti fellépése után hetekkel a koncert előtt minden jegy elfogyott a Müpa hangversenytermébe
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Miben rejlik hát a titok? Mi teszi ezt a furcsa fiút és a zenéjét ennyire ellenállhatatlanná? A szakma és a kritikusok egyetértenek abban, hogy Clementine zenéjét nem lehet egyetlen kategóriába se beszorítani: dalaiban a klasszikus zene és a kamarapop elegyedik hol jazzel, hol barokkos, operás jegyekkel. Ő maga úgy vélekedik, a bekategorizálhatatlanság már önmagában egy kategória, de nem igazán izgatja, milyen jelzőkkel látják el. „Egyszerűen imádom a zenét, és nem félek kifejezni az érzéseimet úgy, ahogy megélem őket. Nincs zenei producerem, a magam ura vagyok, ez az oka annak, hogy keverem a különböző műfajokat és stílusokat. Nem szándékos, egyszerűen ilyen a zenei ízlésemmesélte egy interjúban. – Kedvelem a zeneszerző Erik Satie-t, Claude Debussyt. Szeretem a rockzenét is, Bob Dylantől a Pink Floydig. Leonard Cohent, Nina Simone-t, Léo Ferrét.”

A másik, ami kétségkívül kiemeli kortársai közül, költői érzékenységű dalszövegei, amelyek akár zene nélkül, versként is megállják a helyüket. „Úgy hiszem, hogy a valaha élt legnagyobb zenészek sosem énekeltek igazán, sokkal inkább beszéltek. Ilyennek gondolom Bob Dylant, Léo Ferrét vagy épp Johnny Casht. Ők nem énekesek, nem úgy, ahogyan például Pavarotti. Arra törekszem, hogy olyan legyek, mint ők, felnézek rájuk, ahogy egy gyerek felnéz az apjára.” A gazdag szókincs nem véletlen, hiszen Clementine gyerekkorában az iskola helyett inkább a helyi könyvtárban töltötte a napokat, ahol William Blake, T. S. Eliot és Carol Ann Duffy köteteit forgatta, illetve Joseph bátyja tanácsára a szótárakat is lelkesen bújta. Eltökélt szándéka volt ugyanis minél több archaikus, ritkán használt kifejezést beépíteni mindennapi szókincsébe.   

Bemutatkozó, At Least for Now című albuma dalaihoz saját életéből merített ihletet, ahogy 16 évesen végleg elhagyta a szülői házat, majd 19 évesen hirtelen felindulásból 60 fonttal a zsebében, egy csomag spagettitésztával és egy Orwell-kötettel a táskájában Párizsba költözött, ahol fél évig az utcákon aludt. A 2017-ben megjelent konceptalbum, az I Tell a Fly már egy egészen más képet fest: Clementine a jelenkor egyik legégetőbb geopolitikai kérdését, a menekültválságot járja körbe, két világjáró, szerelmes légy szemszögéből. „Az első albumom leginkább saját magamról szólt, és úgy voltam vele, talán olyan dolgokról is kellene beszélnem, amik leginkább másoknak fontosak” – mesélte a lemez születéséről. A következőre viszont majdnem 5 évet kellett várni, de a hozzáértők szerint több mint megérte.

A tavalyi év vége felé megjelent And I Have Been talán Clementine legkoherensebb, legkiegyensúlyozottabb munkája, ami annak is köszönhető, hogy a dalokat teljes egészében egyedül, a kaliforniai Ojai hegyei közt lévő otthonában vette fel még a Covid-időszak kezdetén. „Akkor kezdtem el írni az album dalait, amikor a feleségemmel, Florence-szel megszületett a kisfiunk. Ez számos múltbeli traumát szakított fel bennem, ami miatt többször is jártam terápián. Művészként pedig a folyamat része, hogy azt írod meg, amit átélsz.”

 A lemez, amely egy trilógia első felvonása, Clementine saját bevallása szerint eddigi legkönnyedebb hangulatú munkája, bár a könnyed jelzőt itt erősen a korábbi albumok vetületében kell értelmezni. Az NME-nek adott interjújában kifejtette, hogy korábban sosem énekelt például szerelemről, mert egész egyszerűen furcsának találta. „Ez az első albumom, amikor megpróbálok a szerelemről énekelni, annak köszönhetően, hogy találkoztam a feleségemmel, aki egy csodás ember, és szeretem őt. Életemben először tapasztaltam meg ezt a dolgot, amit úgy hívnak: szerelem.” A tizenkét dalt tartalmazó korong az élet gazdag szövevényességéről és kiszámíthatatlan oldaláról mesél: szerelemről és gyászról, házasságról és veszteségről, depresszióról és szülővé válásról, arról, hogy elfogadjuk, minden napból tanulhatunk valamit.

benjamin-clementine-696x442.jpgHarmadik albumát teljesen egyedül vette fel kaliforniai otthonában
Fotó: Akarte Studio

 Clementine azt ígéri, ez csak a bevezetés, a jéghegy csúcsa, és az And I Have Beent követő két lemez fokozatosan fordul majd egyre sötétebbe. És bizony az is könnyen előfordulhat, hogy ezek lesznek zenei karrierjének utolsó állomásai. „Imádom a zenélést. De úgy érzem, talán itt az ideje, hogy valami másban is kipróbáljam magam, ez a valami pedig a színészet.” Clementine a 2021-es Dűne című filmben debütált színészként, ráadásul személyesen maga a rendező, Denis Villeneuve kérte fel a kifejezetten neki írt szerepre, amelynek jeleneteit Budapesten vették fel. Ennek fényében még inkább felértékelődnek azok az alkalmak, amikor testközelből tapasztalhatjuk meg a Clementine-varázslatot. 

 

Benjamin Clementine október 30-án egy magyar vonósötös kíséretében tér vissza a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe.

Ide nem kell útlevél

Ide nem kell útlevél

Ide nem kell útlevél

Utazz a világ körül zenével

A nyári szünet ugyan lassan a vége felé közeledik, de az utazásról szeptember kezdetével sem kell lemondanunk. Igaz, ezúttal nem naptejre és útlevélre lesz szükségünk, csak egy koncertjegyre, és máris indulhat a zenei körutazás!


francesca-tirico-9g9vxsmzi18-unsplash.jpg
Fotó: Francesa Tirico / Unspalsh

Úti cél: Salento – Puglia, Olaszország
Ezt hallgasd: Antonio Castrignanò

Az olasz csizma sarkában megbúvó Puglia tartomány a végtelen, festői strandok és az ódon mészkővárosok otthona. Apuliába azonban nemcsak a több mint 800 kilométernyi, égszínkék vizű tengerpart és a környékre jellemző trullo házak miatt érdemes ellátogatni, a zenei szcéna is vonzó lehet az egyszeri utazónak. A régió tradicionális zenéje és tánca, a tarantella, illetve annak alfaja, a pizzica eredetéről már olvashattatok a blogon, szeptemberben pedig saját bőrötökön is megtapasztalhatjátok a „tarantula pók csípését”.

Úti cél: Reykjavik, Izland
Ezt hallgasd: Víkingúr Ólafsson

A tűz és a jég földje az elmúlt években igencsak népszerű úti céllá vált a kalandvágyó turisták körében, hogy miért, arról mi is írtunk. Európa legészakibb, számos csodát rejtő országa a lenyűgöző természeti jelenségek mellett kulturális élményekkel is várja az odalátogatókat, hiszen Izland zenei exportja igencsak megnőtt az elmúlt időszakban, elég csak Björk, a Sigur Rós, Emíliana Torrini, a Gus Gus, Ólafur Arnalds vagy éppen Víkingúr Ólafsson nevét említeni. Az a jó hírünk van, hogy utóbbiért ezúttal nem muszáj egy Reykjavíkra tartó gépre jegyet váltani, elég lesz egy vonaljegy is a 2-es villamosra

Úti cél: Hamburg, Németország
Ezt hallgasd: Joshua Bell, Alan Gilbert és az NDR Elbphilharmonie

Az Észak Velencéjének is nevezett várost ugyan a tengeri kereskedelemben betöltött szerepe tette jelentőssé, ám a kultúrában – és azon belül a zenetörténetben – elfoglalt helye sem elhanyagolható. Tudtátok például, hogy Mendelssohn és Brahms szülővárosában indult be a legendás Beatles karrierje is, sőt, a védjegyükké vált gombafrizura is hamburgi barátjuk ötlete volt? Az elmúlt években viszont kétségkívül a város szívében 110 méter magasságba emelkedő Elbphilharmonie – barátok közt csak Elphi – vonzotta a legtöbb zenerajongót Hamburgba. Bár az Elphi koncertjeit nem, de az intézmény rezidens zenekarát itthon is meg lehet hallgatni, méghozzá nem is akármilyen szólistával!  

 

Úti cél: Bejrút, Libanon
Ezt hallgasd: Ibrahim Maalouf and the Trumpets of Michel-Ange

Bár a hetvenes években a térségben zajló polgárháború miatt Bejrút nyüzsgő kulturális élete kényszerűségből Kairóba és Párizsba költözött, az elmúlt évtizedekben új erőre kapott a zenei szcéna a Közel-Kelet Párizsában. A mediterrán kikötővárosban, amely elhelyezkedéséből adódóan a keleti és nyugati dallamok olvasztótégelyeként funkcionál, szinte minden műfajból találhatunk kedvünkre valót: a tradicionális arab muzsika mellett a Nyugatról beszivárgott könnyebb dallamok (pop, rock, elektroakusztika) és a jazz is igencsak népszerű – utóbbiból most itthon is kaphatunk ízelítőt az év vége felé.

Úti cél: Bécs, Ausztria
Ezt hallgasd: Wiener Sängerknaben

Az osztrák fővárosba akár egy estére is megéri kiugrani, hiszen Bécs a klasszikus zene rajongóinak egyik Mekkája. Mozart, Beethoven, Schubert, idősebb és ifjabb Johann Strauss – napestig sorolhatnánk a mestereket, akik estéről estére megtöltötték a koncerttermeket. Decemberben a kihagyhatatlan karácsonyi vásárokon ünnepi fénybe öltözik az óváros és több bevásárlóutca. A karácsonyi sütemények, a forró puncs és a sült mandula illatát nem ígérjük, de a közel 100 éves, legendás bécsi fiúkórus egészen biztosan megtölti a szíveket szeretettel Budapesten is

Úti cél: London, Nagy-Britannia
Ezt hallgasd: Elvis Costello

London zenei jelentőségét egy rövid mondatban összefoglalni nagyjából annyira lehetetlen vállalkozás, mint elmenni minden koncertre, amit a brit fővárosban egyetlen este tartanak. Meg sem próbálkozunk felsorolni azokat a zenei ikonokat, akik az elmúlt évszázadokban a közel 10 millió lakosú metropolisz macskaköveit koptatták. Legyen szó rockkoncertről, szimfonikus hangversenyről, grandiózus operáról vagy egy féktelen punkbuliról – Londonban nem lehet unatkozni. A végeláthatatlan listán egyet viszont már szeptemberben ki lehet pipálni, és még csak repülőre sem kell hozzá ülni: a Müpába jön ugyanis a dalszerzők szűk elitjének tagja és a brit birodalom tisztje, Elvis Costello!                                                                                 

Úti cél: Brooklyn – New York, USA
Ezt hallgasd: Cory Henry

A Nagy Alma igazi kulturális csomópont, amely a világ bármely tájáról érkező turistának felejthetetlen élményeket kínál 0–24-ben, beszéljünk sportról, képzőművészetről, divatról vagy éppen a zenéről. A New York-i – azon belül is kifejezetten a brooklyni – zenei szcéna pedig különösen termékeny táptalajnak bizonyul. Long Island East River felőli oldaláról indult a zeneszerző-rockzenész, a Velvet Underground énekes-gitárosa, Lou Reed, a tragikus sorsú rapper, Notorious B.I.G és pályatársa, Jay-Z, a punk rock legenda, Patti Smith, a négyszeres Grammy-díjas énekesnő, Pat Benatar vagy épp az USA egyik legkeresettebb rapzenekara, a Beastie Boys karrierje is. Mi most hozzáadnánk még egy nevet a már így is impozáns felsoroláshoz: a Hammond-orgona fiatal mestere, Cory Henry. Érte viszont most elég lesz a Duna partjáig utazni.

Könnyű szeretni: napjaink Ella Fitzgeraldja a Müpában

Könnyű szeretni: napjaink Ella Fitzgeraldja a Müpában

Könnyű szeretni: napjaink Ella Fitzgeraldja a Müpában

„Történeteket szeretek mesélni a hangommal, és az életem a zene” – vallja a torinói születésű Roberta Gambarini, aki a legendás jazz-zongorista, Hank Jones szerint a legkiemelkedőbb jazzénekesnő, aki az elmúlt hatvan évben született. Bár évtizedek óta Amerikában él és főleg angolul énekel, budapesti koncertjére valódi olasz különlegességekkel is készül a huszonötödik születésnapját ünneplő Budapest Jazz Orchestrával közös koncertjén. Jazzrajongók, figyelem! Az énekesnővel az Európai Hidak fesztiválon találkozhattok szeptember 23-án.

mupa2023_europaihidak_robertagambarini_c_andreaboccalini.jpg

Roberta Gambarini akkor döntötte el, hogy énekes lesz, amikor először hallotta gyerekként Ella Fitzgeraldot, ma pedig már hozzá hasonlítja a szakma. Hank Jones, aki öt éven át dolgozott együtt Fitzgeralddal, azt mondja, Gambarini egyértelműen rá emlékezteti. „Nagyon könnyű a rajongójává válni, rendkívül sokoldalú énekesnő, akinek szinte határtalan a hangja. Gyönyörű tisztasággal énekel. […] Vele játszani egyike volt életem fénypontjainak – nem munka volt, színtiszta élvezet.”

Szülei hamisítatlan jazzrajongók voltak – nem véletlen, hogy egy jazzkoncerten ismerték meg egymást. Édesapjának, aki tenorszaxofonon játszott, gazdag lemezgyűjteménye volt, és rengeteget jártak koncertekre az egészen pici Robertával is. Az édesapa álma az volt, hogy muzsikus lesz, de Olaszországban erre kevés volt az esély és a lehetőség, egy idő után pedig fontosabbá vált, hogy el tudja tartani a családját. Robertának tehát születésétől kezdve a fülében és a szívében volt ez a muzsika, legbelül pedig a mai napig néhány éve elhunyt édesapjának énekel.

New York kitárja kapuit

A Gambarini család a jazzen kívül rengeteg klasszikus zenét hallgatott, de jelen volt az otthonukban a latin, főleg a brazil zene és az olasz pop is, emellett Robertát a gospel, az opera és a blues is inspirálta. Fitzgerald mellett Louis Armstrong, Billie Holiday, Sarah Vaughan és Carmen McRae voltak a legfontosabb példaképei. 12 évesen kezdett el klarinétozni, majd zongorázni, de hamar kiderült, hogy alt hangjában rengeteg potenciál van, így az éneklésre váltott. 17 évesen már olasz klubokban koncertezett, majd Milánóba költözött, ahol rádiós és tévés munkái voltak, de az ismertség és a siker még váratott magára.

Számára is hamar kiderült, hogy Olaszországban jazzkarriert építeni kemény dió, ő viszont minél közelebbről és minél mélyebben akarta ismerni ezt a műfajt, így vett egy mély levegőt, és 1998-ban egy ösztöndíjnak köszönhetően az USA-ba költözött. Első állomása Boston volt, a New England Conservatory, de két héttel azután, hogy megérkezett Amerikába, azzal lepte meg a jazzvilágot, hogy harmadik helyezést ért el a Thelonious Monk Nemzetközi Jazzénekversenyen. Ezzel a bravúrral szinte rögtön ott találta magát a jazzkörforgásban és a New York-i jazzklubokban. Boston után New Yorkba ment, és percek alatt olyan mentorai lettek, mint Benny Carter, aki később a kedvenc énekesnőjének nevezte, majd James Moody, akitől nemcsak az eladóművészetről tanult rengeteget, hanem arról is, hogyan kell túlélni a zeneiparban. Bár a döntés nagyon nehéz volt, Gambarini sosem bánta meg, hogy elhagyta Olaszországot – Amerikában is igazi otthonra talált. Olyan barátai, szakmai kapcsolatai és sikerei lettek, amiért minden nehéz perc és áldozat megérte.

Könnyű szeretni

2006-ban volt a következő igazán nagy fordulópont a karrierjében, ekkor jelent meg Easy to Love című lemeze, amit imádtak a jazzkritikusok, és amit egy évvel később Grammy-díjra is jelöltek. 2010-es So in Love című albuma újabb Grammy-jelölést hozott a legjobb énekes jazzalbum kategóriájában. A Jazzújságírók Szövetsége 2007-ben és 2009-ben is az év legjobb jazzénekesnőjének választotta.

Pályája során olyan helyeken lépett fel, mint a Carnegie Hall, a Kennedy Center, a Hollywood Bowl vagy a Lincoln Center, de rengeteget utazik az USA-n kívül is. Japán, Oroszország és Brazília is nagy kedvence, de Lettországtól Németországon át Afrikáig a világ minden táján dolgozik együtt zenekarokkal. Ahogy ő fogalmaz, a jazz életforma, ehhez pedig hozzátartozik a világjárás.

Intellektuális, humoros, földközeli

Kreativitása semmit sem kopott az évek alatt, azt mondja, ezt a különleges energiát a közönség, a tanítványai és a mesterei felől érkező inspiráció tartja életben. A jazz egy fantasztikus univerzum, tele spirituális értékekkel, ami rengeteg örömet okoz a hallgatójának és az előadójának is” – vallja az énekesnő, aki azzal az előítélettel sem ért egyet, hogy a jazz túlságosan intellektuális zene, amit nehéz megérteni. „Igen, intellektuális zene a jazz, de közben nagyon szórakoztató, humoros, ősi és földközeli is. Bárki közel kerülhet hozzá egy szempillantás alatt.”

A Librariusnak adott friss interjújában arról is mesélt, hogyan formálják őt nagy példaképe, az amerikai jazztrombitás, zenekarvezető és énekes, Dizzy Gillespie gondolatai: „Az volt a filozófiája, hogy a zene, de főleg a jazz, afféle univerzális erő, és minden nyelv közül a legalkalmasabb arra, hogy egységet kovácsoljon az emberek között, akárhol éljenek is, akármilyen etnikum tagjaként, akármilyen anyanyelvvel. És ez tényleg mennyire igaz! Jazzt olyan emberekkel is játszhatunk együtt, akikkel nem beszéljük egymás nyelvét. A jazz képes lehet arra, hogy békét hozzon az emberiségnek. Nagyon nehéz küldetés ez egy ennyire megosztott világban, mint amilyenben manapság élünk, de hiszek abban, hogy ha életben tartjuk ezt az üzenetet, akkor a jazz fantasztikus dolgokra lehet képes.”

Szabadtéri mozi a Teverén, vintage könyvek egy eldugott utcácskában

Szabadtéri mozi a Teverén, vintage könyvek egy eldugott utcácskában

Szabadtéri mozi a Teverén, vintage könyvek egy eldugott utcácskában

Róma kulturális kincsei közt kalauzolunk

Komplett és formabontó kulturális útitervet állítottunk össze neked az olasz fővároshoz, amelybe a filmes, könyves és zenei élmények mellé még egy kis gelato is belefért. És hogy mi az apropó? 10 éve irányítja a reflektorfényt izgalmas európai városok kultcsemegéire a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar. Az Európai Hidak fesztivál ezúttal Rómával köti össze a magyar fővárost.  

mupa2023_europaihidak_pexels_aliona_pasha.jpg

Fotó: Pexels.com (Aliona & Pasha)

Rómát látni és meghalni… Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak. Amúgy is minden út ide vezet… Hozhatnánk még több édes közhelyet, de talán jobb, ha gondolatban inkább átugrunk az Örök Városba a kézzelfogható élményekért.

Nem csoda, hogy több magyar művészünk is lubickolt a város nyújtotta pezsgő, mediterrán kulturális hatásokban, például Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor vagy éppen Reigl Judit és Böhm Lipót. Alakjukat, művészetüket és az olasz fővárosban szerzett tapasztalataikat A Róma-hatás című tablókiállítás idézi majd fel.

A helyedben csatlakoznánk nagyjainkhoz, és már terveznénk is az utat, még ezen a nyáron, a fesztivál programjai előtt, ráhangolódásképpen! Pár titkos tippel adunk ehhez egy kis segítséget az európai kultúra egyik évezredes központjából.

Cinema Paradiso: a világ legkisebb mozija is Rómában van

Róma moziparadicsom, úgyhogy érdemes Fellini, Antonioni, Pasolini, de Sica vagy éppen Tornatore nyomdokaiba lépni, és megmerítkezni abban a buja, romantikus varázslatban, amit az olasz filmművészet nyújt nekünk. Az Örök Város és a hetedik művészet közti kapcsolat mély és elválaszthatatlan: ha Rómában jársz, tulajdonképpen mozifilmek tömkelegének díszletében lépdelsz.

Az Isola del Cinemánál hangulatosabb mozit keresve sem találni
Fotó: Wantedinrome.com

Kezdjük a legrégebbi filmszínházzal! A Cinema Farnese 1930-ban nyílt, és a napközben virágoktól, gyümölcsöktől és zöldségektől roskadozó Campo de’ Fiorin, Róma legrégebbi piacán található egy tipikus, kedves olasz épületben. Egy forró nyári éjszakán persze a szabadtéri mozi sem utolsó ötlet: az Isola del Cinema, vagyis a mozi szigete egy helyes kis filmfesztivál a Tiberis-szigeten. Rómában található a világ legkisebb mozija is: ha valaki filmes kuriózumra vágyik, a 63 székes, cuki Cinema dei Piccoli áll szolgálatára.

A fesztiválon egyébként változatos évtizedekből láthatsz valóban korszakos alkotásokat. Megnézheted, hogyan vakációzik Audrey Hepburn, bájos szarkazmusával mit üzen Woody Allen Rómának szeretettel, és azt is, hogy két ízig-vérig olasz mozimágus, Fellini és Sorrentino zsenije milyen sztorit álmodott szerelmetes városába.

Zenei csemegék kertben, bárban, moziteremben, operában…

Ha a movie night feeling megvolt, egy következő estét szentelhetsz a zenei élményeknek. Az Alcazar Live-ban ehhez minden adott, sőt, még több is: képzőművészet, színház és gasztroélmények egyesülnek a régi moziteremből átalakított térben. Ha a blues-t kedveled, a Big Mama kihagyhatatlan helyszín, ha pedig a természet ölelő karjaiban hallgatnál koncerteket, a Colosseumhoz közel eső Villa Celimontana a neked való szpot, ahol nyáron könnyen elcsíphetsz egy kis élő muzsikát a kertek egyikében.     

Komolyzenei élményért ne hagyd ki a Teatro dell’Opera di Romát, a város 1880-as alapítású operaházát, amely olyan klasszikus mesterművek világpremierjének adott helyet, mint a Parasztbecsület vagy a Tosca. Tavaly nyitott újra a legendás, 1989-ben alapított Il Circolo degli Artisti, ahol a zenei szcéna legjobbjai adják egymásnak a kilincset, könyvbemutatók és filmes események sora csábítja a kikapcsolódni vágyókat, trendek születnek és halnak el, rómaiak generációi szervezik ide randevújukat. A dekadens, hangulatos épület mellett egy hatalmas kert is fogadja a vendégeket.

A római operaház nemcsak a műfaj rajongóinak életreszóló élmény

Az Európai Hidak fesztiválon is változatos olasz zenei élmények várnak: fellép a salentói régió muzsikájának hangzásvilágát megújító Antonio Castrignanò, Roberta Gambarini olasz jazzénekesnő a Budapest Jazz Orchestrával, valamint a világ egyik legrégebbi zenei intézménye, a római Santa Cecilia Akadémia szimfonikus zenekara.

Illatos oldalak vintage és cool könyvesboltokban

Magyar irodalmi művekre bukkanni egy külföldi város könyvesboltjában az egyik legnagyobb boldogság. Mivel az Európai Hidak Márai Sándor alakját és olaszországi kötődéseit is megidézi, most arra invitálunk, hogy kukkants be az alábbi izgalmas, millió szótól roskadozó boltokba, és keresd világhírű írónk köteteit vagy más magyar szerzők alkotásait. 

„Kötelező könyvek” – a Libri Necessarinak már a neve is órákon át tartó, önfeledt lapozgatásra csábít. A vintage könyvekre specializálódott, hangulatos üzlet megsárgult, illatos oldalú kötetek lelőhelye, ahova egy macskaköves római út vezet, bejárata előtt pedig kis faasztalra és az üzlet rácsos ajtajára is kipakolják az árut. 

A Giufà Library Coffee a skála másik, hipszterebb vége, ahol zongoraszó kíséretében merülhetsz el a könyvekben, együtt böngészgetve az olasz értelmiséggel és alternatív közönséggel, és ha mázlid van, még egy író-olvasó találkozóba is belecsöppensz.

Az Otherwise Bookshop felolvasóestek és írótalálkozók helyszíne is
Fotó: Anamericaninroma.com

A szintén független Otherwise Bookshop modern, fehérre festett téglafalaival és egy invitáló, lila neonfelirattal azokat várja, akik angol nyelvű köteteket keresnek, és nem riadnak meg attól sem, hogy a legelvetemültebb könyvmolyok akár este 11-kor is fiktív történetek között tallóznak. A könyvesbolt apró, mediterrán teraszán a nyári semmittevés élvezete is adott.

Ahol a cacio e pepe és a gelato kombója sem lehetetlen

Az inspirálóan tömény kulturális élményt végül fojtsuk le egy kis krémes-jeges élvezettel; az elme után az ízlelőbimbók is hadd merítkezzenek meg az olasz életérzésben! Három szuper fagylaltozót, pontosabban gelatolelőhelyet ajánlunk a római kultúrguide zárásaként. 

A Come il Latte kihagyhatatlan, minden gelatós gasztrolista tetején ott ücsörög. Kérésre belül csokival borított, kézműves tölcsér, 70% tejből készült fagyi, házi tejszínhab a tetején… Az már csak cseresznye a habon, hogy a Termini pályaudvar közelében található, szóval simán indítható vele a római vakáció.

Fagyi nélkül nem lehet teljes a Római vakáció Fotó: Condé Nest Traveler

Ha bátor ízekre vágysz, találtunk neked egy olyan helyet, ahol lóbabbal és pecorino sajttal ízesített fagyit, de cacio e pepe, vagyis a jellegzetes olasz sajtos tészta ízűt is választhatsz. Az Otalegben (a név a gelato szó megfordítva…) még a fagylaltkészítés procedúráját is a saját szemeddel követheted végig.   

Nem egy tipikus olasz név, de a Günther Gelato Italiano annyira népszerű volt a helyiek körében, hogy tíz év alatt már a harmadik helyet nyitották belőle. A biotej helyi gazdáktól származik, a gyümölcsök mind szezonálisak, a víz pedig közvetlenül a Plose-hegyről származik. Ricottás, tojáslikőrös és még fenyőt is idéző fagyi is kapható.

Nem tudjuk, te hogy vagy vele, de mire mi megírtuk ezt a cikket, másra sem tudunk gondolni, mint hogy pakoljuk a hátizsákunkat, és induljunk Rómába. Aztán pedig találkozzunk a szeptemberi fesztiválon!

Narancskertek, szerelmes libikókák – nyári könyvajánló

Narancskertek, szerelmes libikókák – nyári könyvajánló

Narancskertek, szerelmes libikókák – nyári könyvajánló

Lehet-e a szerelemről klisék nélkül, mégis ismerősen mesélni? Lehet-e szívvel gondolkozni? Lehet-e őszinte a kacagás egy pusztító lágerben? Nyári könyvajánlónk közelebb visz a válaszokhoz.

greg-rosenke-7bgm-_sn09c-unsplash.jpgPhoto by Greg Rosenke on Unsplash

Márai Sándor: Itália életérzés

„Amalfiban. Vasárnap, súlyos fény, aranyfényű selyemlepel a tengeren, az öblön a domboldalon. A narancskertek organtin takaró alatt. A katedrálisban mise.” Néhány mondat, és máris Olaszországban érezzük magunkat. Márai imádta ezt a tájat fiatal utazóként, kényszerű kivándorlása idején és tizenöt éves amerikai emigrációjából visszatérve is. Szerette kulturális-szellemi gazdagságát, szépségét, otthonosságát. Naplóbejegyzésekből, regény- és levélrészletekből, tanulmányokból és képekből áll össze az általa ábrázolt itáliai életérzés, amelyhez nagyon könnyen kapcsolódhat az olvasó. Nápoly és Salerno, Amalfi és Formio, Positano és Castellammare… Nápoly Márai szerint a legemberségesebb helyek egyike, az európai kultúra bölcsője, Salerno a „rideg és légkör nélküli” New York után öregkori menedék, megnyugvás. A táj, a tenger és az emberek alkotóműhellyé varázsolták számára ezt az országot. Ahogy írja: „Milyen okos ez a nép, milyen szelíd! Hangosan beszélnek, de csendesen, a szívükkel gondolkoznak. Az olaszok nagysága az, hogy jóindulatúak.”

Oravecz Imre: 1972. szeptember

„Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenféle kényszertől, még attól is, melynek önként vetem alá magam. Ez a mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként. Csak később értettem meg, mire való ez a szokatlan, mondhatni, obskúrus foglalatosság, mi az értelme. És mikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát (azzal írok), és mind gyakrabban öntöttem ki magamból, ami fojtogatott, ami kikívánkozott belőlem” – írja az 1972. szeptember előszavában Oravecz Imre. A pályája egyik csúcsát jelentő kötetben 92 utánozhatatlan prózaverset írt a szerelemről. Vakító lángolás, szétdobált ruhadarabok, házasságok, titkok, csalódások, remények, kiszolgáltatottság, szakítások – lendülettel, természetességgel és nyílt őszinteséggel elbeszélve. Fájóan ismerős, felemel, elhajít, emlékezésre késztet – felültet a szerelem szépséges libikókájára.
A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával életműve legfontosabb állomásait megidézve találkozhatunk a Literárium Extra előadásán. 

Fotó: Szabó Réka/Index

Visky András: Kitelepítés

Visky András kétéves sem volt, amikor 1956 után református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték, őt pedig az édesanyjával és hat testvérével együtt kitelepítették a romániai gulágra. Csaknem hét év telt el, mire az osztrák–magyar család minden tagja kiszabadult a fogságból és újra együtt lehettek. A munkatábor brutális hétköznapjait a legkisebb gyerek nézőpontjából ismerhetjük meg, a regény keretét pedig a véletlenül náluk hagyott családi Bibliából naponta felolvasott történetek adják. A Kitelepítés mégsem lágerregény, hanem egy megrendítő erejű és szépségű irodalmi mű, amely a borzalmak ellenére is tele van humorral és derűvel. Bár kifejezetten szörnyű dolgok történtek velük, az édesanya szenvedései és kétségbeesett erőfeszítései pedig felfoghatatlanok, Visky mégis boldog történetet akart írni. „Az otthon – mint a szabadság boldogsága – egy sötét diktatúra idején sem biztos, hogy elvehető, mert a lelkedben magaddal viheted”fogalmazott korábban az Indexnek adott interjújában. Visky édesapjának is egyetlen receptje volt a nehézségek túlélésére: a hit és a humor.
Aki már olvasta a könyvet, azért jöjjön el a decemberi Literárium estre, aki még nem, azért: minden valószínűség szerint feledhetetlen élménynek lesz részese.

Pilinszky János: Önéletrajzaim

„Életbevágóan szükségem van a versre, de most regényt írok. […] Milyen könyv lesz ez? Megpróbálok alászállni a poklokba. Tehát mindenki leszek. Egy őrült lány – aki valahogy úgy elmeháborodott, mint a görög tragédiák hősei, tehát nem klinikailag – mondja el a történetét. […] Furcsa könyv lesz.” – mesélte Pilinszky egy interjúban Nádor Tamásnak 1980-ban. „És ez nem is az én önéletrajzom, hanem a figyelem önéletrajza. Egy ötéves kislányé, egy filozófusé, egy fiatal prostituálté, egy apácáé. És ez mind én vagyok.” Pilinszky úgy írt önéletrajzot, hogy az szinte minden elemében eltér a megszokottól – nem arról mesél, ami megtörtént vele, hanem arról, amit észrevett élete során. Izgalmas prózai kísérlet tele költészettel. Regénye befejezetlenül maradt, de így is érdemes belekóstolni ebben a töredékes, sokszor zavarba ejtő családi történetbe, amely – ahogy a Könyves Magazin kritikájában olvashatjuk, akkora teret ad a képzeletnek és a gondolatoknak, hogy olykor már a hallucináció határát súrolja.

anna-hamilton-e5imvsjz1da-unsplash.jpgPhoto by Anna Hamilton on Unsplash

Csoóri Sándor: Párbeszéd, sötétben

QJÚB – a kocka kibontása címmel rendezett irodalmi-koncertszínházi estet Pilinszky János és Csoóri Sándor szövegeiből Vecsei H. Miklós, melyet októberben a Müpa közönsége is láthat. A produkciónak előzménye is van: a Párbeszéd, sötétben című előadás során Vecsei H. és csapata az eltávolodás és uniformizálódás ellen keresett szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat – akkor tisztán Csoóri szövegeiből építkezve. Az előadás szövegéből könyv is készült, amely a Poket automatákból akár meg is vásárolható. És hogy miért érdemes alámerülni a költő világába? Orbán Ottó költő válaszol: „Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit, nekünk, sorsa közeli tanúinak vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta, a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.”

Irány a nyár!

Irány a nyár!

Irány a nyár!

Június 23-án nálunk is hivatalosan beköszöntött a nyári szünet, és – enyhe képzavarral élve – az épület megkezdi téli álmát. Az előcsarnokokban a nyüzsgő tömeg zsivaját a csiszológép hangja váltja, a széksorok védőtakaró alá rejtőznek, a színpadokra pedig a művészek helyett a szorgos karbantartó kollégák lépnek majd.

bartok_tavasz_2021_023_c_posztos_janos_mupa.jpgSzeptemberben találkozunk! Fotó: Posztós János, Müpa

Míg a külső szemlélő számára elcsöndesedik az épület, bent egy másfajta munka kezdődik ilyenkor: a termekben serényen folynak a felújítási munkák, amelyekre az évad közben nincs lehetőség, míg a színfalak mögött a kollégák már a következő évad előadásainak megszervezésén dolgoznak. És bár szeptemberig zárva marad a ház, a nyári napokon sem kell teljesen nélkülöznie a Müpa-élményt: a Müpa Blogon továbbra is számos könnyed olvasnivalóval és tematikus Spotify-listával készülünk. Elsőként mindjárt itt egy dalválogatás a nyaralás kezdetére, a pihenés felé vezető, véget nem érőnek tűnő sztrádákra. Ablakot le, hangerőt fel!

Iréne és Brünnhilde

Iréne és Brünnhilde

Iréne és Brünnhilde

Iréne Theorin Brünnhildeként kétszer is színpadra lép a Budapesti Wagner-napokon – A walkürben és Az istenek alkonyában bizonyítja, hogy igaz a New York Times megállapítása: „született színésznő”. Ezen kívül azt is, hogy erőteljes, ugyanakkor bársonyos drámai szopránja a szerep felkent interpretátorává avatta az utóbbi évtizedekben.

irene_theorin_c_chris_gloag_0b4a9416_1.jpgFotó: © Chris Gloag

Lehet-e szebb születésnapi ajándék egy Wagner-énekesnő számára annál, mint hogy az adott napon (és előtte két nappal) Brünnhildét énekeljen?

Nagyon nagy öröm ez számomra még akkor is, ha tudom, hogy hiányozni fog a családom. Szeretem a Budapesti Wagner-napokat, és büszke vagyok arra, hogy visszahívnak. Néhány éve szintén a születésnapomra esett az egyik Brünnhilde-alakítás a Müpában, és sosem felejtem el az öltözőmet elborító virágtengert, az engem énekkel üdvözlőket, és a sorban érkező gratulálókat. Az akkor készült képek láttán ma is elérzékenyülök… Most is ezt a feladatot tekintem a fő születésnapi ajándéknak: ha három Brünnhildét már nem is vállalok egy Ringen belül, de az apja akaratával szembeszegülő walkür-Brünnhilde még nem kiteljesedett figurája után a hőssé vált Siegfriedtől méltósággal búcsúzó szerelmest is eljátszani – és az utóbbit éppen a születésnapomon – a legnemesebb ajándék.

Felsorolni is nehéz, hány helyszínen öltötte már magára ezt a jelmezt a világ megannyi operaházában és fesztiválján. Ilyen előzmények után még mindig akkora örömöt szerez a szerep, mint amikor elkezdett vele foglalkozni?

Kezdetben minden új volt számomra. Állandóan tanulnom kellett a különböző szerepeket, meg kellett ismernem a pályatársakat, karmestereket, helyszíneket, rendezőket… Eleinte elénekeltem a Ring mindhárom Brünnhildéjét, ami nagyon kimerítő. Később megtanultam, hogy vagy A walkür, vagy a Siegfried. A Siegfried Brünnhilde-figuráját kereknek, lezártnak éreztem, utána nem maradt bennem hiányérzet. A walkür esetében ez nem így volt; így alakult ki aztán az az elképzelésem, hogy ezután még el kell énekelnem Az istenek alkonyát. Így már elég gazdagnak és teljesnek éreztem a figurát. Mára minden produkcióban kicsit újra tudom formálni a szerepet, amely így nem válik merevvé.

_mg_6929.JPGAz Istenek alkonyában 2014. júniusában © Posztós János, Müpa

És itt a felfedezés öröme is: milyen lesz a színpad, a rendezés, a karmester, a kollégák…. Egy újabb előadás még akkor is várakozással tölt el, ha történetesen – mint például a Müpában – a legtöbb tényező ismerős a számomra. Vajon kik lesznek most a partnerek? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Mindez valamennyire az én helyzetemet is meghatározza. Mindenki változik az idők során, érhetik az embert meglepetések. Ők is részesei voltak különböző produkcióknak, találkoztak új partnerekkel, új szerepekkel. Vajon mit hoztak magukkal, ami miatt mások lesznek, mint a legutóbbi találkozásunkkor? Olyan ez, mint a pingpong. Sosem tudom, mikor fogok pontot nyerni, vagy éppen veszíteni. Most végre oda tudok figyelni minden rezdülésre, amit évekig hiányoltam, amíg bele nem rázódtam a Ringbe.

Eleinte az ijedség volt a legmeghatározóbb érzés, aztán fokozatosan elmúlt, és mára a várakozás jellemző: vajon milyen új elemmel, új gesztussal tudom megtölteni az alakot? Átlátom, átérzem az egész szerepet, boldoggá tesz, hogy újra énekelhetem. Most is, ahogy belegondolok, igazi örömöt érzek az előadások miatt. Újra átnézem a kottát, mindig van benne újdonság. Nyugodtan tudok készülni magából a figurából, hiszen a zene birtokában vagyok. Ez maga a hőn áhított szabadság érzése.

Egy-egy felkérés kapcsán meg szokta kérdezni, hogy kik lesznek a partnerek? Volt olyan, akivel nem volt hajlandó fellépni? Egyáltalán – megengedhet magának ilyesmit az ember?

Még senkit sem utasítottam el. Már csak azért sem, mert különböző – más-más képzést, országot, környezetet, kultúrát maguk mögött tudó – emberekkel együtt dolgozni olyan, mint különböző tanulmányokat folytatni. Ezek inkább apróságok, amelyek éppen abban nevelnek, fejlesztenek engem is, hogy a különböző partnerekkel a különböző rendezésekben, a különböző karmestereknek meg tudjak felelni. Így lehet elérni, hogy ők is figyeljenek rám, vegyék észre, ha valamit másképpen szeretnék, ha többet szeretnék – egyszóval így tud kialakulni egy olyan kölcsönösség, amely nagyon jót tesz a munkának. Ezért is szeretem, hogy nagyon különböző művészekkel kerülök össze minden Brünnhilde-alakítás során. Meg sem kérdezem tehát, kik lesznek a partnerek. Kivéve, ha beugrásról van szó. Akkor nincs helye a véletlennek. Fontos tudni, ki lesz a karmester, ki Wotan, ki Siegfried – tisztában kell lennem azzal, ami várható. Ilyenkor nem kockáztathatok, tudnom kell, kikkel lépek színpadra.

2017-2018_tavasz_170618_wagner_az_istenek_alkonya_rpt_net_mupa_18_rpt_wagner_istenek_alkonya_2017.jpg2017-ben Az istenek alkonyában @ Réthely-Prikkel Tamás, Müpa

Nemcsak Wagner-énekesként, de számos más szerepben is nagy sikereket aratott. Meg kell gondolnia, hogy egy Ring-produkció előtt mennyi idővel és milyen szerepeket vállal?

Kényes kérdés, mert minden azon múlik, hogy csak az énekelni való más, vagy a rendezés is. És hogy hány próba lesz az előadás előtt. A bécsi Staatsoperben például nincs hosszú próbaidőszak. Épphogy elég egy biztonságos produkcióhoz. Teljesen új rendezés esetén viszont mindennel meg kell ismerkedni: a technikával, a karmesterrel, a zenekarral. Olyankor hosszabb próbaidőszak szükséges.

A Brünnhilde-szerepek nemcsak vokálisan, de mentálisan és érzelmileg is nagyon igénybe veszik az énekest. Mennyire tudatosan készül arra, hogy semmi ne befolyásolja a szereppel való azonosulását?

Tudatosan és türelemmel felvértezve. Néhol a Ring minden epizódjában más a Brünnhilde-kosztüm. Gyakran ez kilenc-tíz öltözetet jelent – csak a ruhapróbákhoz teljes munkaidő kell. Ehhez jön hozzá a haj, a smink, a világítás. És akkor még egyetlen hangot sem énekeltem! Minden színpadi helyzetet ki kell próbálni: hogyan térdelek le, hogyan lógok a tetőn adott esetben. Ilyenkor nincs utazgatás, ide-odarepülés a próbaidőszak alatt.

Gondolkozott már azon, mihez kezd majd, ha már nem énekelhet több Brünnhildét, Izoldát, Elektrát és más szerepeket?

Nagyon-nagyon szomorú leszek – de hát tudom, hogy ez a pálya nem tart örökké. Ilyen a hang természete: változik a korral, és nem minden tekintetben kedvező irányban. Ha majd nem dolgozom ennyit, szeretném átépíteni a házamat. Nagy a belső tere, hat és fél méter magas. Úgy szól benne az énekhang, mintha templomban lennénk. Szeretnék itt tanítani. Egy részét már át is alakítottam a járvány alatt. Még vendégszobákat is kialakítottam, hogy szükség esetén itt alhassanak, akik eljönnek. És amikor éppen nem énekelnek, kimehessenek a szabadba: egy tó partján áll a ház, ahol kiválóan lehet horgászni. Egy kis second hand kereskedést is szeretnék nyitni, amelyben apró dolgokat – dísztárgyakat, használati eszközöket, üvegeket, ékszereket – árulnék. Az egyik kiszemelt beszerzési helyem éppen a csodálatos Budapesten van.

 

Tóth Anna

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023. május-júniusi számában jelent meg.

 

süti beállítások módosítása