Milyen egy művész világa? Megragadható néhány jelzővel, precíz mondatokkal, de kisdoktorival is. Vagy még utóbbival sem. A belga dalszerző-énekes, Selah Sue eddigi utolsó nagylemeze, a 2022-es Persona borítójáról árnyék-önmagába zártan legalább kétféle személyisége tekint vissza ránk: az ő világa sokféle, összetett, egymásra rétegzett. Talán azért is, mert pszichológiai tanulmányai közben kezdett zenészkarrierbe. Szabó Ferenc cikke.

Selah Sue szeptember 18-án koncertezik a Müpában, az Európai Hidak – Budapest–Brüsszel sorozat keretében. A világzenei szcénába arabos pszichedéliával nemrég berobbanó Gaïsha, az ugyanezen színtéren úttörő sztár, Zap Mama vagy a dEUS-frontemberrel, Tom Barmannel kiálló art-rockos TaxiWars mellett a neosoulos-funkos, popos-R&B-s, akusztikus-folkpopos zenékben otthonos, de azokból például a reggae és a hiphop felé is kitekintő Selah Sue is méltán képviseli a kortárs belga zenét.

Mitől belga egy zene? Elég csak Django Reinhardttól elindulni, és végigtekinteni a Jacques Brelen, Lión, a Telexen, a Vaya Con Dioson és a dEUSon felhúzható soron, hogy lássuk: sokféle, mint Selah Sue maga. Persze a markáns, keményen táncos belga műfajok, az EBM-től a new beatig mutatnak karaktert, és a karakteresség Selah Sue dalain is átüt. Cseppet sem véletlen, hogy az Oscar And The Wolf és Stromae mellett manapság ő lett az egyik legnépszerűbb belga popsztár, Európában is.

Fotó: Mathieu Zazo

Persze akit Prince indít el a pályán, annak elég erős a belépője. Oké, túlzás, hogy ő indította el, de áldását adta karrierjére, amikor nagyon megdicsérte egy olyan belgiumi Prince-koncert után, amelyen Sue melegítette a közönséget a bíboresőre. Selah Sue autodidaktaként tanult meg gitározni, zenét írni, nagykiadós szerződéstől sem szédült meg, pontosan tudta, hova és hogyan akar eljutni. Tehetségét jelzi, hogy már első nagylemezén olyan sztárok működtek közre, mint Cee Lo Green vagy Meshell Ndegeocello. Európában és Amerikában is hamar népszerű lett, sok lemezt adott el, köszönhetően slágereinek (This World, Crazy Vibes, Raggamuffin, Please), érzelmeket bátran kiéneklő kiállásának. A retrós popsoul Amy Winehouse, Duffy és Adele berobbanása után Selah Sue-nak is jól állt, ám a bemutatkozás tényleg széles palettán mozgott a Tracy Chapmant is megidéző folkos dalok és a jamaicai reggae-ragga-hatás okán is, amikor pedig a rappelés felé tett kitérőt, végképp bizonyította széles ívű tehetségét.

2011-es, cím nélküli debütálását hosszú turnézás és némi szünet után követte a 2014-es Alone EP és a 2015-ös, Reason című második lemez, azokon pedig újabb világsztár, Childish Gambino volt a vendég. A megszólalás némileg egységesebb lett, európai népszerűsége, topstátusza megerősödött. Nyíltan beszél depressziójáról, arról, hogy tizennyolc éves kora óta antidepresszánsokkal él. Karrierjében ezen a ponton újabb szünet következett, öt év és két gyermek után tért vissza 2020-ban egy EP-vel, majd harmadik albumával, a 2022-es Persona című anyaggal, amin továbbra is sokszínű karakterét mutatja, az elektronikus zenei hangszerelés mellett számos rapper közreműködésével. Selah Sue világa tényleg nagyon összetett, színes – és ezzel együtt megvan a maga karaktere. A lemez záródala, a Full Of Life címével pontosan jelzi, ez a zenei világ élettel teli, Selah Sue pedig fenséges énekes, karizmatikus előadó.

Ha nyár, akkor irány a Balaton! Akár az északi, akár a déli part a cél, a legjobb balatoni slágereket összegyűjtő Spotify-listánk a legjobb választás az útra! 
Makrai Szonja gyűjtése

A hatvanas évek, 1977

Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza csendesen nosztalgikus vallomása a kamaszkori balatoni nyarakról, twisztről és Sartre-ról: arról, hogy milyen volt gimnazistának lenni a Kádár-rendszer Magyarországán.

Földvár felé félúton, 1980

Bródy János első szólólemezének legnagyobb slágere. Múltba révedő, szomorkás történet egy sofőrről és egy lányról, pont, mint Bertha Bulcsu A kenguru című regényében – csak itt hepiend nélkül. Mert van, hogy jobb félúton.

Országút blues, 1983

K. úr és B. elvtárs végzetes találkozása Siófoknál. A Hobo Blues Band klasszikusa a rendszerváltás előtti Magyarországról, ahol az élet minden volt, csak nem álom.

Balatoni nyár, 1986

A KFT keserédes slágere egynyári kalandokról, alkoholba fojtott bánatról és az élet mulandóságáról. Nagyszerűsége lírai egyszerűségében rejlik.

Nekem a Balaton (Németh Lehel slágerének feldolgozása), 1999

„Az Örs vezér téri aluljáróban találtam meg ennek a hatvanas évekbeli táncdalnak a kislemezét, ami azonnal magával ragadott: fogtuk magunkat, és csináltunk belőle egy komolytalan verziót. Kipróbáltuk, hogy mi hárman – Tariska Szabolccsal és Péterfy Borival közösen – hogy működünk együtt. Így született meg az első kislemezünk, és itt indult el a zenekar igazi története.” (Tövisházi Ambrus – Amorf Ördögök)

Balatoni nyaraló, 2014

Balatoni életérzés főtt kukoricával és lángossal, a Cimbaliband nevéhez hűen igazi cimbalom rock ’n’ roll módon megfogalmazva.

Nyári gyerekek a Balaton-parton, 2014

Hupákolva kacagni, hullámlovagolva vakációzni, gyermeknek lenni egy életen át – erről énekel a Kelemen Kabátban.

Fürdőzők a Balatonnál, 2019

„Kollektív társadalmi önreflexió lehetne, ha kulturálisan jól olvasnánk a Balatont. Rájöhetnénk arra, hogy abban a pillanatban a legcsodálatosabb, amikor nem akarjuk róla elhinni, hogy tenger. Erről beszél ez a dal is, miközben a klip a magyar író- és költőtársadalom nagyjainak – Pilinszkytől Nagy Lászlón át Örkényig – balatoni montázsa. A Balaton egyfelől a szabadság metaforája, másfelől pedig alighanem jól mutatja ennek az elképzelt szabadságnak a korlátozottságát, hisz mindig látjuk a túlpartot.” (30Y – Beck Zoltán)

Balaton, 2019

Az Aranyakkord örömzenei „hangulatkupaca” szabadságról, a pillanat megéléséről, Kiss Tibi és Vastag Gábor tolmácsolásában.

Pont olyan, mint rég (A Balaton dala), 2020

Az Irie Maffia és Fluor Tomi laza találkozása a magyar tengernél. Az elmúlt nyarak hangulata egy kis karanténnosztalgiával fűszerezve.

Balatorium – Balaton hangjai, 2023

A nád susogása, a tihanyi apátság harangjainak zengése, a hullámzó víz robaja. A Balaton hangjai, melyeket Дeva, Hegedűs Józsi, a Jazzbois, az Onakom és a Wave of Sound formált saját dallá, hogy így hívják fel a figyelmet a tó védelmének fontosságára.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023/24-es évadának 5. számában jelent meg.

Talán Németországról elsőre nem a gasztronómia jut eszünkbe, a germán isteneket ismerve mégis biztosak lehetünk abban, hogy a Valhalla konyhája egyszerre bővelkedett laktató fogásokban és fine dining ételkompozíciókban. A Wagner-napok alkalmából összegyűjtöttük a zeneszerző és családja különleges kedvenceit, amelyek közül több is megkóstolható június 21. és 23. között a Müpában!

Blaue Zipfel

Egyes ételeknek mágikus erejük van. Néha egy hétköznapi sütemény képes visszarepíteni minket a gyerekkorunkba, máskor egyetlen alma is elég, hogy új fejezetet nyisson a világirodalom legnagyobb remekeiben, Helénától Hófehérkén át Éváig. Márpedig ha valami ilyen erőteljes hatással van az emberiségre, akkor jó eséllyel Richard Wagner érdeklődését is felkeltette.

Érdemes leszögezni rögtön az elején, hogy Wagner – elvben – vegetáriánus volt. Több kordokumentum is beszámol arról, hogy képtelen volt elviselni az állatok szenvedését – lásd még: Parsifal esete a lenyilazott hattyúval –, élete végén pedig kiáltványban fogalmazta meg, hogy az embernek morális kötelessége kerülni a húsfogyasztást. Különösen akkor, ha ezek az emberek az ő rajongói, barátai vagy támogatói (vagy mindhárom egyszerre). Sarkos álláspontja azonban nem akadályozta meg abban, hogy rendszeresen egyen húst, hetedhét országra szóló lakomákat rendezzen, vagy épp összekülönbözzön a nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is vegetáriánus Friedrich Nietzschével annak diétáján. Nem lehetünk mind tökéletesek.

Wagner soha nem tartozott azok közé a romantikus géniuszok közé, akik a világi hívságoknak hátat fordítva az aszketikus életet és a kivonulást választják. Az egy évszázadon át a Wagner család otthonául szolgáló Wahnfried villa a birtokbavétel pillanatától fogva a kor szellemi elitjének találkozópontja volt, ahol a már említett Nietzsche mellett olyan alakok fordultak meg, mint G. B. Shaw vagy épp Csajkovszkij. Az előkelő vendégek pedig előkelő vendéglátást érdemelnek.

Cosima Wagner révén a fogadások menüsoraiban egyre gyakrabban kaptak mellék-, majd főszerepet a francia szakácsművészet korabeli csúcsteljesítményei, így például a homár fügével, vagy épp Cosima legendás narancsos palacsintája. De maga Wagner is őszintén rajongott az ételekért: olykor egy különleges kétszersült lendítette át válságán, amiről így számolt be Mathilde Wesendonckhoz írt levelében: „Gyermekem! Gyermekem! A kétszersült segített. Egy mozdulattal átlendített a helyzeten, amelyben megrekedtem… Istenem, mire nem képes a megfelelő kétszersült! Kétszersült, kétszersült, te vagy a megfelelő gyógyszer a szorult helyzetben lévő zeneszerzőknek!”

Kecskesajt spenótos casserole-lal

Hogy pontosan mi mindent is köszönhetnek még a zenerajongók a kétszersültnek, azt sajnos homály fedi, ám a Wagner család étkezési szokásait ma, 2024-ben annál jobban ismerjük. Daphne Wagner ugyan személyesen már nem ismerhette a zeneszerzőt, de a bayreuthi születésű színésznő Richard Wagner dédunokájaként hiteles források egész sorát felhasználva írta meg Vendégségben Wagnernél – Művészet, kultúra és kulinária a Wahnfried villában című receptgyűjteményét. Ugyancsak autentikus élményben lehet részünk, ha épp Bayreuthban sétálunk. A Bagoly fogadó életének utolsó éveiben vált Wagner törzshelyévé, kedvenc fogása, a Blaue Zipfel pedig még ma is szerepel az étlapon. A fűszeres, hagymás lében párolt kolbászkülönlegesség szellemében született meg a Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik ikonikus fogása, a Festspiel Bratwurst is, a zeneszerző teoretikus vegetarianizmusa előtt pedig a fesztivál húsmentes, ám szóviccben annál gazdagabb LohenGrün-sarka tiszteleg.

Bayreuthhoz hasonlóan a Budapesti Wagner-napok sem lehet teljes gasztronómiai különlegességek nélkül. A tavaly a békésszentandrási sörfőzdével való együttműködés eredményeként négy olyan kézműves sör mutatkozott be a fesztiválon, amelyet a Ring-ciklus szereplői ihlettek, és amelyeket minden bizonnyal a Valhalla lakói sem utasítanának vissza.

Idén pedig ennél is exkluzívabb élmény várja a koncertlátogatókat, hiszen Daphne Wagner receptkönyve alapján négy fogást hoztunk el a Müpába. Ha szeretné kipróbálni a fentebb már említett, legendás kétszersültet, ami képes volt átlendíteni Wagnert a kreatív blokkon, a zeneszerző rajongott Blaue Zipfelét, a francia konyhát idéző kecskesajtos-spenótos casserole-t vagy a Wahnfried villában elmaradhatatlan frank disznósültet, június 21. és 23. között A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya előadásainak ötven-, illetve hatvanperces szüneteiben à la carte vacsorakínálatunkból választhatja ki kedvenceit a Bohém Étteremben!

A Wagner-napok emblematikus alakját tenyerén hordozza a magyar közönség, ő pedig úgy érzi, személyiségének egyik fontos elemét tudja megélni nálunk. Lebilincselően őszinte interjúalany, aki minden pillanatát élvezi a Ring évenkénti újjászületésének. Iréne Theorinnal Csepelyi Adrienn beszélgetett.

Fotó: Chris Gloag

 Egy interjúban Fischer Ádám azt mondta, a Ring előadása az évek során sokkal finomabbá vált. Brünnhilde és Waltraute közös jelenete például sokkal inkább a kételyeikről szól, mint a kezdetekkor. Hogyan változott az évek során a szerephez való hozzáállása a budapesti előadásokban?

 Imádom ezt a produkciót, amióta csak dolgozom benne. A Wagner-énekesek nagy családja a világon általában különböző felállásokban találkozik. Jön néhány új arc, de mindig ismersz valakit, akivel dolgoztatok már együtt. Szép lassan megismeritek egymást, nemcsak a színpadon, hanem azon túl is, ami azt jelenti, hogy biztonságban érzitek magatokat egymással a színen. Bárhová mész, az fejlődés. Én pedig szeretem olvasni a helyzeteket, és nyitott vagyok arra, ami a kollégáimtól jön. Olyan ez, akár egy pingpongmeccs: adsz valamit, és arra kell építened, amit kapsz. A rendezőtől, a karmestertől és a produkciótól. És picit persze szabad feszegetni is a határokat. Nem azért, mert ez a cél, hanem mert ilyesmi akkor történik, amikor biztonságban érzitek magatokat egymással. Ha mindig mindent ugyanúgy csinálnánk, az unalmas lenne, akár egy tükör, amiben pontosan ugyanazt látod mindennap. Táplálnod kell az elmédet, és a többiekét is. És ez az, amit szeretek ebben a produkcióban. Hogy ez megengedett, és használhatod a saját érzéseidet.

 Ha egyetlen dolgot változtathatna meg a Ring cselekményében, mi lenne az, és miért?

 Soha nem gondolkodom ilyesmin, mert nem az én felelősségem ennek megítélése. Az alkotók mindent okkal tettek, és én megbízom bennük. Az lehet persze, hogy bizonyos énekbeli kihívásokat meg kell oldanom, de ezért vagyok képzett, ezért tanultam annyit. De civilben, meg kell mondanom, noha szeretek utazni, nincs gondom az egyedülléttel, és életemben nem unatkoztam, soha nem hagynám el a nővéreimet, a családomat. Sosem lennék képes ilyesmire.

2023-ban ismét magára ölthette Brünnhilde ikonikus szerepét
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

 Amikor valaki lemond egy fellépést, rendszerint a bravúros beugrásról beszélünk, a másik oldalról nem. Sajnos volt rá példa, hogy betegség miatt le kellett mondania budapesti fellépését. Milyen érzés, amikor egy kemény próbaidőszak után előadás helyett otthon kell ülnie?

 És milyen szerencsés, ha otthon ül… Volt például egy balesetem, mentővel vittek kórházba, azonnal megműtöttek… Ilyenkor nem gondolsz arra, hogy mit veszítesz, csak túl akarsz élni. De ha az énekes, mondjuk, megfázik, és úgy érzi, hogy ez nem fog működni, akkor – akárhány éve dolgozom is a szakmában – mindig nehéz meghozni a döntést. Nem jó érzés, de ha beteg vagy, akkor beteg vagy, nem szabad, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen emiatt. A legnehezebbek azok a helyzetek, amikor az ember reggel rosszul érzi magát, és nem tudja, hogy a szervezete megbirkózik-e vele. Tud-e este énekelni? Mondtam már le és ugrottam is be utolsó pillanatban. Meg kell mondanom, az utóbbi sokkal szórakoztatóbb.

 Az évek során azt is megtanultam, hogy mindig van, aki beugrik. Azt hiszem, összesen talán egyszer maradt el előadás a karrierem során, mert nem tudtak senkit a helyszínre reptetni, amikor a tenornak ebéd után elment a hangja. Borzasztóan érezhette magát. De mi is csak emberek vagyunk, nem? Szóval én arra jutottam, hogy amikor tényleg nem megy, akkor ne erőltesd. Előfordult, hogy színpadra léptem, amikor talán nem kellett volna. Emlékszem például egy előadásra, már előtte éreztem, hogy bujkál bennem valami… Az egész első felvonás során a színpadon kellett lennem a háttérben, egy textillel letakarva, és éreztem, hogy kezdek belázasodni. Próbáltam nem pánikba esni, de csak arra tudtam gondolni, úristen, mi történik. Aztán amikor kinyitottam a számat, már tudtam, hogy ez kemény este lesz… És persze szabadúszóként a lemondással az ember a pénzt is bukja, mert általában nem kap fizetést a próbaidőszakért, és minden költséget ő áll – de ez már egy másik téma.

 Van-e olyan jelenet valamelyik Wagner-operából, amely egészen mást jelent önnek, mint korábban?

 Konkrét jelenet nem igazán. De minél jobban ismered az operát, annál jobban megengeded magadnak, hogy megnyílj. Mert bármi jön, azzal gazdagabb lesz minden. Ez az én tapasztalatom. Pályafutásom kezdetén kicsit féltem, hogy ha sokáig éneklem ugyanazokat a szerepeket, unalmassá válnak számomra, vagy hiányérzetem lesz. De minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem a jól ismert dolgokat. Minél többet tudsz egy szerepről, annál nagyobb a szabadságod. És ez tényleg ajándék, különösen Wagner és Strauss zenéjében: folyamatosan táplálnak téged.

Az istenek alkonyában a 2023-as Wagner-napokon
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa 

 Az énekeseket általában a Wagner-művek éneklésével járó fizikai kihívásokról kérdezik, különösen, ha a Ringről van szó, amelyet egymást követő napokon adnak elő itt Budapesten. De mi a helyzet a mentális kihívásokkal?

 Amikor egymás után mindhárom Brünnhildét elénekeltem a Müpában, azon gondolkodtam, hogy fogom kibírni? Nem tudtam, hogyan fog reagálni a testem. Mindennap gyakorlunk, próbálunk, folyamatosan használjuk a hangunkat. Ez jó edzés ezekhez a hosszú dolgokhoz. Még ha markírozol is, jelen kell lenned. Az érzéseimet például a próbán muszáj markíroznom. Nem tudom, hogy mások képesek-e rá, de én nem tudom minden alkalommal kitenni a szívemet. Egyszerűen nem megy, túl sokba kerülne. Másrészt – és ezt sokszor megtapasztaltam – a próba végén sokszor energikusabbnak érzem magam, mint előtte, mert a zene feltölt.

 Amúgy azt hittem, a legnagyobb nehézség a három Brünnhilde esetében az éneklés lesz. De nem az volt, hanem a mentális kihívás. Az istenek alkonya elején azt éreztem, még mindig tartalékolnom kell. Aztán amikor megcsináltam az első jelenetet, azt kérdeztem magamban: mit művelsz? Csak hajrá! Ha a végén marad benned bármi is, az rossz neked!

 Szintén kőkemény kihívás volt az alvás, hiszen az agyam három napon át folyamatosan zakatolt. Én is azok közé tartozom, akiknek körülbelül három órába telik egy fellépés után, mire a testük lemerül, és úgy érzik, hogy elfáradtak. A rengeteg endorfin és adrenalin, ugye.

 San Franciscóban egy hónapon át minden héten végigcsináltuk az egész Ringet. Úgy kellett tennem, mintha először hallanám, hogy nyitott maradjon az elmém arra, ami a kollégáktól érkezik abban a bizonyos pingpongjátszmában. És néha adódnak váratlan helyzetek… Egyszer például egy tévéközvetítéses Otellóban az volt a tenor feladata, hogy pofon vágjon, nekem pedig monoklival kellett megjelennem a következő jelenetben. Csakhogy a kamerák miatt nem volt mindegy, hogy melyik orcámat üti meg – ő pedig a rossz oldalra csapott… El kellett játszanom, hogy úgy esem, hogy a másik oldalon is fájjon.

A walkűr 2023-as előadásán
Fotó: Hirling Bálint

 Az énekesek gyakran emlegetik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikai adottságait. Az ön hangja milyen viszonyban áll vele?

 Ma volt az első próbanap a Müpában. Minden alkalommal lenyűgöz! Leheletnyit különbözik, ha ott van a közönség, de mindig azt érzem, hogy bizalmam van ebben a teremben. Mert tudom, mennyire működik. A technikán vagy az éneklési módodon nem változtatsz attól függően, hogy hol vagy. De egyes koncerttermekben tisztában kell lenned azzal, hogy mindig kifelé kell nézned, különben eltűnik a hangod. Itt azonban nem! Akármelyik irányba énekelsz, nem változtat a hangzáson. Mondtam is néhány új kollégának, hogy ez nem mindig adatik meg, úgyhogy csak élvezzék. És Ádám is használja az akusztikát: tavaly azt mondta nekem, nincs olyan, hogy túl sok pianissimo.

 Ha már finom éneklésről beszélünk, ugye…

 Így, így. És ha van egy karmestered, aki képes ilyesmikre… Ez az egész a bizalomról és a tiszteletről szól. Ádám a bizalmát és a tiszteletét valamennyi énekessel és a zenekar minden egyes muzsikusával érezteti. És ilyenkor varázsolunk.

A magyar közönség minden fellépésén hosszú percekig tartó vastapssal ünnepli
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

 Mit gondol, mi a kulcsa a magyar közönséggel való különleges kapcsolatának?

 Nem tudom, de a szeretetük körbevesz, folyamatosan érzem: amikor kimegyek epret venni, be a boltba, a taxiban… Azért vagyok itt, hogy a lehető legmagasabb színvonalon elvégezzem a munkámat, és ha ez az emberek kedvére való, az megtisztelő. Épp ma mondtam egy magyar kollégának, hogy szeretem ezt a helyet, mert tudom, hogy a nem az nem, és az igen az igen. És ez az én személyiségem egyik fő vonása is.

 Hat unokám van. Az egyik fiam nemrég azt kérdezte: Anya, hogy csináltad, hogy mindig tudtuk, mi az igen, és mi a nem? Mert meg akarom tanulni a gyerekeimért! Szeretem a tiszta embereket, a közvetlen és egyenes kommunikációt, és azokat, akik vállalják a felelősséget magukért és a viselkedésükért. Senki sem viselkedik mindig tökéletesen. De fontos, hogy képes legyek elismerni a hibámat és vállalni a felelősséget.

 Pontosan ezt szeretem Brünnhildében. Hogy nem fél felemelni a hangját. Gyerekként nagyon-nagyon félénk voltam. Utáltam felelni, trombitán játszottam, de nem volt ínyemre a fellépés. De Wagnert és Strausst énekelni? Imádok. Egyszer három hét alatt tizenegy Don Carlost énekeltem. Nagyon szeretem az olasz repertoárt. De annyira más: folyton van valami bánatuk, gyászolnak, és soha nem szabad felszólalniuk. Magukban tartanak mindent. Mindig úgy éreztem, hogy megfulladok ebben. Amikor Wagnert éneklek, akkor úszom a hangokkal. Sokáig nem értettem, miért érzem szűknek a teret, ha Verdit éneklek. Hát azért, mert mindig mindent belül kell tartanom, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok!

Nélkülük – nem túlzás – nincs Wagner-napok. Azon a színvonalon legalábbis, amelyről világszerte híres a fesztivál, biztosan nem: korrepetitorként „összefésülik” a szélrózsa minden irányából érkező, rendkívül kevés helyszíni próbával beálló vagy épp utolsó pillanatban beugró énekeseket. Bartal László és Bartinai Gábor két különböző pontról indult Wagner felé. Egyikük vezényel is – másikuk énekel, ha szükséges. Akár Brünnhildét is. Csepelyi Adrienn írása.

A Siegfried kottájának egy oldalpárja
Fotó: Hirling Bálint, Müpa

Felülről rálátni az erdőre – Bartal László

„Fiatalkoromban a Máté-passió és a Don Giovanni után rögtön a Ring következett – meséli Bartal László karmester és korrepetitor, s már a hangsúlyaiból is hallani: Wagnernek kiemelt jelentősége van az életében. – A Tannhäusert vezényeltem először az Operában. Azt vallom, hogy a Trisztán mindenek felett, de azért a következő Az istenek alkonya. Már akkor megtanultam kívülről, amikor elsős voltam a Zeneakadémián, partitúraolvasás-órára is vittem magammal. Életcélom lett, hogy eldirigálhassam a Ringet. Azóta végigkísér.”

 Azt mondja, Wagnert korrepetálni az anyagból adódóan különleges feladat. „Az olasz operában vannak a dallamok, azt kíséri a zenekar. A Ringnél pedig van a zenekari dallam, a zenekari harmóniafolyamat, ami kiad egy sodrást. Ezt a folyamatot át kell hallani, át kell látni. Ehhez jön az énekes szólama, és e kettőnek egyszerre kell működnie. Hasonló ez ahhoz, mint amikor a földön állva a fától nem látjuk az erdőt, de ha helikopterrel fölé kerülünk, egészen a láthatárig repül a tekintetünk. Korrepetitorként is kell érzék ahhoz, hogy el ne vesszen az ember a részletekben.”

 Bartal László – mindenki ezt említi róla először – rendkívül alapos korrepetitor: lefordít, kiszótáraz, esztétikai és minden egyéb szempontból megvizsgálja az anyagot. „A teljességre törekszem, és amennyire lehet, »bevasalom« az énekeseken a szólamot. Amikor zeneigazgató voltam, akkor is szerettem korrepetálni, illetve magam elkezdeni a próbafolyamatot, ami nagyon fontos. Az imprinting, ugye: mint Konrad Lorenz kacsáinál.

Bartal László azt mondja, a Wagner-napok kapcsán leginkább az a feladatuk, hogy összerendezzék az énekeseket, és olyan apróságokon dolgozzanak, mint a kiejtés, esetleg egy-egy szöveghiba. „Fischer Ádámnak vannak olyan ötletei, amelyek a kottából nem derülnek ki. Számára jelentőségteljes részletek, ahol szeret nagy hatást kiváltani egy-egy pianóval, generálpauzával. Ezeket fontos továbbadni, megszoktatni az énekesekkel. A legnagyobb kihívás maga a mennyiség, hiszen egy év alatt kopik a tudás, és hirtelen egy teljes Ringet kell elővenni, miközben bármelyik Wagner-opera önmagában is nagy falat.”

 Amikor a Wagner-napokkal kapcsolatos legemlékezetesebb élményéről kérdezem, a közönség nélküli covid-közvetítést említi: „Koncertszerű előadás volt, amit streamelhettek a nézők. A zenekar a színpadon ült, az énekesek pedig a zenekar előtt álltak, és ily módon a karmester is a hátuk mögött volt. Így aztán félig-meddig én dirigáltam a darabot az énekeseknek. Figyeltem, hol van Fischer Ádám keze, de sokszor nem lehetett látni, meg persze tudtam is, mit hogyan kell. Elvégre a vezénylésnek az a lényege, hogy legalább egy egységgel mindent előre tudjon az ember. Nekem talán ez volt a legszebb emlékem, itt éreztem magam a leghasznosabbnak.”

 Pedig Bartal László „normális esetben” is dirigál a Ringben, mégpedig a külső zenét, például amikor Erda a Föld mélyéből énekel, hiszen az énekesnő nem látja Fischer Ádámot, és nem is hallja a zenekart. Az énekesek beosztását külön titkárság intézi, elképesztő szervezési bravúrokkal. Mivel az szólisták vagy már eleve ismerik a művet, vagy külföldön tanulják meg, nagy szerep esetén „ráérnek” másfél évvel korábban elkezdeni foglalkozni vele, kisebb szerepre elég lehet fél év. „Mostanra a magyarok közül már mindenki énekelte a szerepét, úgyhogy a Wagner-napok előtt másfél hónappal kezdjük feleleveníteni a szólamokat.”

 Bartal László szerint a Wagner-napok sikerének két fő titka van: „Egyrészt a lehető legjobb énekesek érkeznek ilyenkor, másrészt Fischer Ádám révén egy sodró lendületű előadást hallhatnak a nézők. Sosem válik unalmassá.”

 Nem volt könnyű kezdés – Bartinai Gábor

 Beszélgetésünk Bartinai Gáborral némileg meglepően indult. 

„Először konziban, zenetörténet-órán tanultunk Wagnerről. A fiatal Móricz Klára jött oktatni az akkor nyugdíjba vonuló Sólyom tanár úr helyett, és egy teljes félévet szentelt Wagnernek. Más évfolyamokból is tömegével tódultak a hallgatók az óráira. Kis részletekben nagyon érdekesnek tűnt, de hogy élőben meghallgassak egy Wagnert...” 

Amikor végre rávette magát, a második jelenet végétől már nagyon fészkelődött A Rajna kincse alatt, de azért adott még egy esélyt a Ringnek: elment A walkürre is. „Ugyanaz történt: a második felvonástól borzasztóan szenvedtem. Jó ideig nem is próbálkoztam újra. Olyannyira nem, hogy amikor elkezdtem dolgozni az Operában, kérdezték, volna-e kedvem A Rajna kincsével foglalkozni, én meg mondtam, hogy ha lehet, inkább maradjunk valamilyen kevésbé megterhelő darabnál. Végül, évekkel később, a Parsifal lett az első, amit megtanultam, máig ez áll a legközelebb hozzám a Wagner-repertoárból. Ezt választottam a bécsi Staatsoper próbajátékára is, ahol aztán öt éven át dolgoztam.” 

 A Müpába 2009-ben került, Németh Judit ajánlására. „Boldog voltam, hogy Fischer Ádámmal játszhatok Wagnert, és olyan világsztárokkal próbálhatok, mint Linda Watson.”   

Hihetetlen élményekből nem volt hiány az évek során. Bartinai Gáborról érdeklődve szinte minden kollégája ugyanazt jegyezte meg először: ha a szükség úgy hozza, gond nélkül énekel Brünnhildét is főpróbán. Márpedig a szükség gyakran hozza úgy.

 „Brünnhilde úgy lettem, hogy Catherine Foster és Iréne Theorin között be volt osztva, ki mikor énekel – utóbbi kapta a főpróbát, de sajnos beteg lett. Beugróként Allison Oaks vállalta végül A walkürt, rengeteg repülőúttal és hatalmas bravúrral, de csak a főpróba harmadik felvonására tudott megérkezni, úgyhogy a második felvonást kénytelen voltam én énekelni. Az istenek alkonya próbáján Rálik Szilvia segített ki, de az első és a harmadik felvonás között volt egy Álarcosbál-próbája. Úgyhogy ott a második felvonást énekeltem, a negyedik jelenetet, ami a legdrámaibb rész az egész darabban. Aztán az ötödik jelenetre megérkezett Szilvia. Volt, hogy a Siegfried címszereplője a főpróbán a harmadik felvonás zárójelenete előtt nem tudta folytatni. Akkor a játékmesterünk, Polgár Etelka azonnal felugrott a színpadra, és beállt játszani, én pedig odaültem Fischer Ádám mögé, és énekeltem. Tavaly Hagen, Wotan és a Vándor voltam: ezek egy kicsit jobban megfelelnek a hangi adottságaimnak, legalábbis Brünnhilde és Siegfried szólamához képest.”

 Bartinai Gábor azt mondja, nagyon sok nehézség van a munkájukban, de soha nem gondol arra, hogy valami nehéz. „Összetett munka a miénk. Meg kell tanulni a darabot, segíteni kell az énekeseknek, amennyire lehet. A kommunikáción is sok múlik, hiszen az énekesek hibáira kell rámutatnunk. Az utolsó pillanatban történő változásokról nem is beszélve. Először mindig elszörnyedek, amikor ilyesmi előfordul, és nekem kell beugranom, ugyanakkor van benne egy kihívásfaktor – Fischer Ádám vezényletével énekelek főszerepeket egy kiváló zenekarral. Nem rossz ez, lássuk be.”

Szerintem sok operaénekes cserélne vele.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023/24-es évadnak 5. számában jelent meg.

Ha létezik emblematikus alakja a Wagner-napoknak, akkor egyértelműen ő az egyik: Logeként és Siegfriedként, de Trisztán szerepében is feltűnt, a magyar közönség pedig a tenyerén hordozza. Amilyen szórakoztató a színpadon, olyan filozofikus interjúalanyként – miközben mindkét esetben a hivatása a legfontosabb számára. Csepelyi Adrienn interjúja.

A Rajna kincsében 2023-ban
Fotó: Posztós János, Müpa

Néhány éve Fischer Ádám ezt mondta a szinhaz.net-nek adott interjújában: „Az előadásmódban nagyon szeretnék elmenni a Sprechgesang irányába, hogy ne énekeljenek, mert ez Wagnernél nagyon fontos.” Úgy fogalmazott, „ha énektechnikailag nézzük, ez annyit jelent, hogy meg kell tanulni énekelni, aztán el kell felejteni” – és hogy ön képes erre. Hogyan változott az ön hangi megközelítése Wagnerrel kapcsolatban az évek során?

 Nos, vissza a gyökerekhez, nem igaz? Eleve nonszensz, ahogyan fejlődtek a dolgok az utóbbi időben. A zene a zenekari árokban születik, az ének a színpadon, a rendező gyakran zenei és szövegi referencia nélkül bolyong… Sikerült különválasztanunk a zenét és a szöveget: Trisztán lázas fantáziáit csodálatos legatóban énekelni, miközben a zenekar olyan gazdagon szóljon, ahogyan csak lehetséges – más szóval előbbi sztereotip, az utóbbi túl hangos. Elképzelheti, mennyire boldog voltam, amikor megismertem Fischer Ádámot, meg az olyanokat, mint James Levine, Will Humburg és Roland Kluttig, akik ugyanúgy gondolkodtak a zenéről, mint én. Bízom benne, hogy az új generációk is ebbe az irányba tartanak majd. Néhányukról, mint Alexander Soddy vagy Török Levente, tudom, hogy igen.

 Mit szeret a legjobban a Fischer Ádámmal közös munkában?

Ő a legérzékenyebb társ a zenében, akit csak elképzelhetek. Vele operát énekelni olyan, mint egy dalest – csak az ő zongorája a zenekar. Szereti a muzsikusait a zenekari árokban és az énekeseit a színpadon. És mindezeken túl egységet alkot belőlük. Azon kevesek közé tartozik, akik tökéletesen értik, hogy az opera egy kéz-a-kézben kapcsolat az egyes művészeti ágak között, amelyek közül egyik sem fontosabb a másiknál.

Énekelt már Wagnert az egész világon – megfigyelt-e bármiféle különbséget az egyes országok közönségének reakciói, preferenciái tekintetében? 

Ó, ez nehéz kérdés. Tudom, azt kellene mondanom, hogy X közönség műértőbb és rajong a briliáns énektechnikáért, Y a valódit szereti a színpadon, Z pedig magát a művészt. De a valóságban ez már nem olyan egyértelmű. Nézze: csodás, hogy az emberiség egyre egységesebb. Nézze meg újra: vajon tényleg így van ez? Állandó befolyás alatt állunk: ez jó, ez modern, így kell gondolkodnunk. A sztenderdeknek talán nincs is közük hozzánk, az egyénhez. Hadd alkalmazzam ezt az ön kérdésére: nem, nincs észrevehető különbség az egyes közönségek reakcióit tekintve. Északon talán egy kissé visszafogottabbak, mint délen, de ez meg vérmérséklet kérdése… De hogy is lehetnének ilyen-olyan kedves kis eltérések, ha egyszer mindannyiunkat azonos irányba terelgetnek? És épp ez a probléma: hogy jelenleg egyáltalán nem közelítünk egymáshoz. A közeledés ugyanis azt jelenti, elfogadjuk egymás különbségeit, önként, saját megértésünk szerint. 

Franz tagadhatatlanul a magyar közönség egyik kedvence
Fotó: Nagy Attila, Müpa 

Mit gondol, miért imádja önt ennyire a magyar közönség?

 Hát, ebben ők az illetékesek… Nekem már olyan érzés Budapestre jönni, mintha hazaérnék. A Müpa egy csodálatos hangversenyterem, tele kedves emberekkel. Igen, egyértelműen az egyik zenei otthonom.

 Melyik Wagner-karakterrel beszélgetne a legszívesebben egyet, és mit kérdezne tőle? (Vagy Wagner minden kulcsot a kezünkbe adott a karakterek megértéséhez?)

Megkérdezném Niklaus Vogel inasát, hogy milyen betegség terítette le a mesterét. Kérdés: melyik operára utalok?

A Mesterdalnokokra. (Vogel nem is szerepel benne, csak az inasa, aki betegségének hírét hozza – a szerző.)

De félre a tréfával: nem, Wagner nem adott mindenhez kulcsot, hogyan is tehette volna? Végtére is ember volt ő maga is, s ahogy mi sem, ő sem hozhatott létre olyasmit, ami mindannyiunk számára ugyanazt jelenti, vagy ami mindannyiunkban ugyanazt az érzést kelti. Önmagunkban kell megtalálnunk a megformálandó karaktert. Ehhez ébernek, őszintének, játékosnak, kíváncsinak kell lennünk, és nagy képzelőerővel kell bírnunk. És akkor sok-sok Otello, Peter Grimes, Loge várja, hogy eljátsszuk majd.

A Müpa közönsége leginkább Loge szerepében ismer
Fotó: Posztós János, Müpa

Van esetleg olyan jelenete valamely Wagner-operának, amely ma teljesen mást jelent az ön számára, mint korábban?

Minden egyes jelenet folyamatosan változik. Függ a többi énekestől, a rendezőtől, a karmestertől, a jelmeztől, az érzéseimtől és a fizikai állapotomtól az adott pillanatban. Minden előadáson és próbán új!

Mi a legfontosabb dolog, amit Loge tanított önnek?

Először 1997-ben voltam Loge. Ez volt a lecke: soha semmilyen klisét ne másolj. Ez igaz bármely szerepre, a színpadon és az életben egyaránt. Loge nem Mime, mint Stolze vagy Zednik, akármilyen nagyszerűek voltak is. Loge nem egy hőstenor, mint Suthaus, Vinay vagy Hofmann, akármilyen nagyszerűek voltak is. Loge nem az, akit az istenek és a nibelungok csintalannak mondanak. Loge annak a tükre, akivel találkozik. Logénak egy hőstenor hangjára van szüksége, arra, hogy képes legyen elsötétíteni a hangját, s úgy színezni a szavakat, ahogyan Hotter, Varnay vagy Vickers tette, és úgy kell színészkednie, mint Hopkins. Amint látja, én még mindig a legelején járok. 

Ha egyetlen dolgot megváltoztathatna a Ring történetében, mi volna az?

 Ó, ne! Épp elég, hogy a régi könyveket újraírják az úgynevezett politikai korrektség jegyében… Lassan Caniót, a Bajazzók kettős gyilkosát nem lehet majd bohócként ábrázolni, mert az sértené a bohócok érzékenységét… Hagyjuk csak úgy, ahogy van, aki meg úgy érzi, írjon másikat! A zeneszerzők, drámaírók, költők mesterművei időtlenek és kimeríthetetlenek. Számtalan módon elmesélhetők. Vegyünk egyetlen mondatot: „Szeretlek.” Bizonyos kontextusban ez valószínűtlennek hangzik, mégsem változtatnám meg arra, hogy „Szeretlek, de nem annyira…” – különben egy ötórás opera hirtelen tizenöt órás lenne, azt meg ki bírná végignézni? Valójában már az öt óra is… Szóval ahogy mondod, énekled, érzed. Ne a dolgot magát változtasd meg, hanem önmagadat és azt, ahogyan a szerepre vagy a darabra tekintesz.

Hamarosan évfordulóhoz érkezik a Budapesti Wagner-napok hőse, az újévi Teremtés-koncertek karmestere, egyben a nemzetközi színtér egyik legkeresettebb magyar dirigense. Fischer Ádámmal közelgő hetvenötödik születésnapja kapcsán beszélgettünk pályája indulásáról, a karmesteri szakma követelményeiről, Haydnről és Wagnerről, valamint arról is, melyek azok az ügyek, amelyekért úgy érzi, mindenképpen szót kell emelnie. Kondor Kata interjúja.

Fotó: Csibi Szilvia

Egyszer azt nyilatkozta, először akkor merült fel önben, hogy karmester lesz, amikor kisgyerekként elvitték egy koncertre, és nem volt elégedett a produkcióval.

Valóban történt egy ilyen eset, öt-hat éves korom körül hallgattam az Üstdob-szimfóniát, és azt gondoltam, ha karmester lennék, megmondhatnám az üstdobosnak, hogy játsszon hangosabban. De a családban többen voltak karmesterek, apám és az unokatestvérem is, a nagybátyám pedig karigazgató volt. Utóbb kiderült, apám nagyon szerette volna, hogy én is vezényeljek, de sosem mondta. Mindig azt képzelte, hogy magamtól csinálom, de valószínűleg sugárzott belőle, én meg azt akartam, hogy örüljön.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor érett fejjel meghozta a döntést: karmester lesz?

Sokáig az volt az érzésem, hogy sosem történt ilyen, hanem egyik dolog automatikusan követte a másikat. Kisgyerekkori bejelentésem után apám olyanokat mondott, hogy „hogyan leszel te karmester, ha nem gyakorolsz naponta két órát zongorán?”, de abban a korban erre nem tud mit felelni az ember. Azt gondolom, a személyiségem nem predesztinált arra, hogy karmester legyek. Sose akartam vezető pozícióba kerülni. Persze a karmesterséget is többféleképpen lehet csinálni, nekem is meg kellett tanulnom, hogy mire vagyok alkalmas, és mi az, amit ne akarjak. Sokáig voltak kétségeim, hogy jó pályát választottam-e, de az utóbbi húsz-huszonöt évben rájöttem, ennél szerencsésebben nem is alakulhatott volna az életem, hiszen abból élek, amit pénz nélkül is csinálnék, annyira boldoggá tesz.

Nemcsak a Wagner-napok hangversenyeit, de az újévi Teremtés-koncerteket is évek óta ő vezényli a Müpában 
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Mire gondolt, amikor azt mondta, bizonyos dolgokat meg sem próbál?

Ha vezető pozícióban vagyok valahol, sokszor szembekerülnek a rövid és hosszú távú érdekek. Főzeneigazgatóként például el kell döntenem, hogy egy adott zenész elég jó-e, meg kell-e hosszabbítani a szerződését. De amikor egy koncertre készülünk, a rövid távú érdeknek megfelelően mindent meg kell tennem, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. A karmester nagyon sokat tud segíteni a zenészeknek, és én jobban szeretem, amikor a koncert után nem azt mondják, hogy milyen jól vezényeltem, hanem hogy ők milyen jól játszottak. Így előfordult, hogy az illető az én koncertjeimen rendszeresen jobban teljesített, mint máskor. És az összes fiatal zenész, aki sokkal jobb volt nála, és várt a pozícióra, rám lett dühös, amiért nem küldtem el. Ekkor rájöttem, hogy nekem nem az az erősségem, hogy főnök, hanem hogy vendég legyek. Mostanában már jobb a helyzet, a Dán Kamarazenekarnál huszonöt éve vagyok vezető karmester, de ott közösen döntünk a zenekar képviselőivel. A karmester kis túlzással olyan, mint a politikus: csak annyit kell tudnia, hogy kinek a tanácsát érdemes követni.

Azt mondta, a karmesteri munkát nagyon sokféleképpen lehet csinálni. Mégis melyek azok a készségek, tulajdonságok, amelyek feltétlenül szükségesek ehhez a szakmához?

Mondok egy konkrét példát: az általam szinte istenített, nagyra becsült kollégám, Nikolaus Harnoncourt igazából nem tudott vezényelni, azonban kiváló zenész volt. Óriási koncerteket adott, de soha nem tudott volna kevés próbával beállni Bohéméletet vezényelni az Operában, mert az teljesen szétesett volna. Nem is vállalt ilyen feladatot. Én operakarmesterként szocializálódtam, ott sokszor pillanatok alatt kell dönteni, és ha valaki nem tud azonnal, egyértelműen mutatni egy váratlan gyorsítást vagy lassítást, rögtön baj lesz. Ugyanakkor a második, harmadik előadáson már lehet építeni a zenészek tapasztalatára, mivel hallják az énekeseket, és megfelelően fognak reagálni.

A Tannhäuser próbáján 2018-ban
Fotó: Pályi Zsófia, Müpa

Önről általában két zeneszerzőre asszociálunk, Haydnre és Wagnerre. Hogyan váltak ilyen fontossá a pályája során?

Nem lehet azt mondani, hogy más nem létezik számomra, a pályámat a Bécsi Állami Operában például olasz operák karmestereként kezdtem. Legtöbbször az Otellót vezényeltem, a Metropolitanben is azzal debütáltam. Haydnnal kapcsolatban a véletlen is szerepet játszott: Bécsben tanultam a főiskolán, amikor szóba került, hogy a kismartoni Esterházy-kastély parlagon hever. Akkoriban még létezett a vasfüggöny, alig pár kilométerre tőle, nyugati szemmel tehát már a világ végének számított. Valaki felvetette: „Te magyar vagy, hogy látod ezt a problémát?” Elkezdtem rajta gondolkodni, és ebből alakult ki a Haydn Fesztivál ötlete, aminek a kismartoniak nagyon örültek, mert ők is szenvedtek attól, hogy elfelejtették őket. De ha egy Mozarthoz köthető helyszínre kellett volna koncertet szervezni, azt ugyanúgy megcsináltam volna. Wagnerrel is hasonló történt: bár gyerekkorom óta nagyon szeretem a zenéjét, nem én javasoltam a Müpának a Wagner-napok ötletét. Miután azonban 2000-ben meghívtak Bayreuthba Ringet vezényelni, jobban megértettem ennek a zenének a motivációit, funkcióját, és fontosnak éreztem, hogy mindezt megmutathassam itthon is. Aki ugyanis ott találkozik a zeneszerző műveivel, máshol is jobban vezényli őket. De szükség volt a többiek lelkesedésére is, elsősorban Zoboki Gáboréra, a Müpa építészére. Az első évben a Parsifallal kezdtünk, de a Müpa akkori igazgatója, Kiss Imre rögtön mondta, hogy a Ringet kell játszani, arra sokkal többen akarnak majd jönni. Nyitott kapukat döngetett, mert annál szebb feladatot elképzelni sem lehet. Azt viszont nem tudtuk előre, mennyivel intenzívebb a tetralógia hatása, amikor egymást követő napokon játsszák. Kicsit féltem is, hogy kibírjuk-e, de az első alkalommal Az istenek alkonya utolsó üteme után úgy éreztem, elölről tudnám kezdeni.

Sokszor szembesülünk azzal, milyen aktuális a Ring üzenete, ön ugyanakkor nemcsak a zenén keresztül igyekszik formálni az emberiséget, hanem gyakran szólal meg közéleti kérdésekben is. 

Amikor közéleti kérdésekben állást foglalok, azt soha nem politikai, hanem emberi jogi szempontból teszem. Van egy angol mondás, amit nagyon szeretek: egy igazi gentleman csak veszett ügyért harcol. Ha a többségi vélemény szemben áll az enyémmel, az nem azt jelenti, hogy ne mondjam ki, amit gondolok. Annak idején nekem is külföldre kellett mennem, hogy karmesternek tanulhassak, tudom, milyen nehéz, amikor az ember kirekesztve érzi magát, nem találja a helyét. Hát még mennyivel nehezebb annak, akit rákényszerít a sors, hogy elhagyja az otthonát! Nem foglalkozom azzal, hogy politikai szempontból helyes-e segíteni a menekülteknek. Mindig lesz olyan, aki visszaél más jótettével, és olyan is, aki gazdagítja a befogadó országot. Ilyen kérdésekben ügyvéd vagyok, nem bíró. Ahogy a Bibliában is szerepel: inkább kíméljünk meg egy városnyi embert a tíz igazért.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023/24-es évadának 5. számában jelent meg. 

Az elefántcsontparti Tiken Jah Fakoly a nyolcvanas években előbb hazáját, majd egy évtizeddel később a nemzetközi zenei szcénát is meghódította. Az afrikai zenész utánozhatatlan jelenségét hamarosan a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is megcsodálhatják a zenerajongók.

fotó: Youri Lenquette

Tiken Jah Fakoly Afrika egyik legismertebb zenei ikonja, a reggae egyik legnagyobb sztárja, aki a mai napig a műfaj élvonalába tartozik. Pályafutása során olyan producerek szavaztak neki bizalmat, mint Bob Marley egykori billentyűse, Tyrone Downie, vagy Jonathan Quarmby, aki Fakoly mellett olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Ziggy Marley, Finley Quaye, vagy éppen Kanye West.

Az ötvenöt éves zenész idén Acoustic címmel új albummal jelentkezett, amin pályája legjobb dalainak akusztikus változatai hallhatók. Az album mellőzi a digitális, szintetikus hangokat és hangszíneket, így még inkább Tiken Jah Fakoly költészetére és zenéjére tudunk koncentrálni, hogy segítségével kizárjuk a kaotikus mindennapok zaját. Dalaiban a rá jellemző rátermettséggel és eleganciával, afrikai zenei alapokra támaszkodva fogalmazza meg gondolatait a világról és a kontinens problémáiról. 

Fakoly nem csak zenéjével és szövegeivel hívja fel magára a figyelmet. Aktivistaként rendszeresen felszólal a faji elnyomással szemben, adománygyűjtéseket szervez iskolák és segélyszervezetek számára. Nem mindig fogadják azonban szívélyesen kritikáit: 2007 decemberében például egy szenegáli rapfesztiválon Tiken Jah Fakoly arra kérte az akkori szenegáli elnököt, Abdoulaye Wade-et, hogy ha szereti Szenegált, akkor hagyja ott a politikát. Kijelentéseiért a zenészt kitiltották az ország területéről, a tilalmat csak két és fél év után oldották fel.

Tiken Jah Fakoly július 1-jén akusztikus zenekara kíséretében a Müpába is elhozza karrierjének legbecsesebb kincseit.

Djourou (Acoustic Version)
Album, kiadás éve: Acoustic, 2024

Africain à Paris
Album, kiadás éve: L’Africain, 2007

Plus rien ne m’étonne
Album, kiadás éve: Coup De Gueule, 2004

Ouvrez les frontières
Album, kiadás éve: L’Africain, 2007

Is It Because I’m Black?
Album, kiadás éve: Racines, 2015