A zene hat a legközvetlenebbül az emberre. A zenehallgatás élményében az intellektuális és az érzelmi befogadást nem lehet egymástól különválasztani. A zene, ami nem hatol el a szívig, nem érintette meg a hallgatóját, viszont a zenehallgatás odafigyelést is kíván. Ez az összetettsége teszi a zenei élményt személyiségformálóvá, és talán ezért mutatható ki bizonyítható kapcsolat a zenehallgatás és az egyéb képességeink között.
Azért is vagyunk emberek, mert zenét hallgatunk
Az ember és a zene története már magzati korban elkezdődik. Bár a magzat hallószervei csak a 18-20. hétben alakulnak ki, sok kutató szerint a már 12. héten is reagál a hangokra. Az első hang, amivel életünkben találkozunk az édesanyánk szívhangja. Svéd kutatók állítják, hogy a terhesség alatt a legjobb komoly zenét hallgattatni a babával – Vivaldit, Mozartot, Bachot – éppen azért, mert ez a zene áll legközelebb az anyai szívdobogáshoz.
A 24. héttől fogva a magzat már képes elkülöníteni a méhen belüli zajokat a külvilág hangjaitól. Ekkor kedveli meg a szülei hangját.
Vajon csak azért van fülünk, hogy minél több információt gyűjthessünk a környezetünkről, hogy eltájékozódjunk a külvilágban? A tudományos vizsgálatok szerint a fülünk a zenéért is van. Olyannyira, hogy a zenehallgatás sok kutató szerint már a magzati korban hozzájárul az agyfejlődéshez, a későbbiekben pedig fontos készségeink kialakulásához. Zenehallgatáskor több agyi terület kerül egyidejűleg ingerületi állapotba: a rövid távú memória, az érzelmi területek és a motoros területek egyaránt „dolgoznak”. A zene így formálja az értelmet és az érzelmeket, tökéletesíti a mozgást, az észlelést, segíti a szociális érést.
A zene tehát ugyanúgy hozzátartozik emberi mivoltunkhoz, mint a beszéd képessége vagy a nyelv.
Akik együtt énekelnek, nem civakodnak
Manapság egyre népszerűbb újra felfedezni a régi emberek bölcsességét, akik a maguk ösztönös módján tudták, mi a jó a felcseperedő embernek. Dalolni napközben és lefekvés előtt, születni és meghalni otthon, családi körben. Talán másoknak is megvan az élmény arról, ahogy a nagymama főzés közben dúdol. Mindez hat a gyermekek személyiségére.
A kismama éneke már magzati korban megnyugtatja a babáját. A baba fejlődése szempontjából teljesen mindegy, hogy a mama hamisan énekel-e, ez nem károsítja a zenei hallását. Van, aki úgy véli, hogyha ez a lágy dallam szólna a szülés közben is, a világrajövetel sem jelentene akkora traumát a gyermeknek, sőt később ezek a dallamok az egész életét végigkísérve idéznének fel benne kellemes érzéseket, az anyához való kötődést. Kisgyerekkorban még a betegségek, nyűgösségek is könnyebben elviselhetőek lehetnek, ha szól a muzsika, amit a kicsi sokat hallott a mama pocakjában. Ha meg nem is gyógyul, de megnyugszik tőle.
A lágy, egyenletes hangerejű zenéket szeretik a kicsik, amelyekben nincsenek váratlan hangok vagy futamok, a túlingerlést a hozzáértők nem ajánlják.
Az éneklés, a hangszeres zene a későbbiekben is hozzájárul a kisgyermek érzelmi intelligenciájának fejlődéséhez, bizonyítottan fejleszti a beszédtanulást, elősegíti a gyerek-szülő közötti érzelmi kapcsolat kialakulását, és érzelmileg kiegyensúlyozottabbá teszi a gyerekeket. Azokban az óvodákban, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a zenei nevelésre, meghittebb a légkör, kevesebb a civódás, több az együttműködés. A zenei óvodákban és iskolákban ezért ritkább a kiközösítés és a magatartásprobléma.
Az éneklés legtöbbször játékkal párosul, ami fokozza a gyermek örömét, erősíti a biztonságérzetét és fejleszti az alkalmazkodóképességét. Közismert, hogy eldalolva a szövegeket is jobban meg tudjuk jegyezni, vagyis a zene az emlékezőtehetséget is fejleszti, mi több logikus gondolkodásra késztet.
A zene fejleszti a kreativitást
Tény, hogy a zseniális matematikusok között feltűnően sok volt a zenekedvelő. A svájci fizikus és matematikus, Leonhard Euler (1707–1783) egy zeneelméleti könyvet is megjelentetett. A német Carl Friedrich Gauss (1777–1855) – akit a matematikusok fejedelmeként tartanak számon – igen nehezen ismerte el mások érdemeit, a néhány kivétel között azonban szerepelt Beethoven és Mozart. Utóbbit „isteni zseninek” tartotta. Bolyai Farkas (1775–1856) ugyancsak tanulmányozta a zeneelméletet, Bolyai János (1802–1860) pedig kiváló hegedűs volt.
A rejtélyes kapcsolatot zene és intelligencia között tudósok is vizsgálták. Barkóczy Ilona és Pléh Csaba pszichológusok a kecskeméti Kodály-iskola tanulóinak képességeit mérték fel és hasonlították össze a „normál” tanrendű iskolákba járókéval. A kutatásaik valóban találtak mérhető különbséget a diákok között, ám nem az intelligencia terén, hanem a kreativitásban.
A zene boldoggá tesz
A matematikusok példája jól szemlélteti, hogy nem kell feltétlenül zenésznek lenni ahhoz, hogy valaki foglalkozzon zenével. A Harvard Egyetem kutatói például azt találták, hogy azoknak a gyerekeknek, akik rendszeresen zenélnek, lényegesen jobb a mozgásszabályozása és egyformán fejlődik mindkét agyféltekéje, hiszen a zenei képességek nagy része a jobb agyféltekéhez kapcsolható. Azok tehát, akik művelik is a zenét – függetlenül attól, hogy később hol találják meg a hivatásukat – feltétlenül előnybe kerülnek azokkal szemben, akik ezt a területet elhanyagolják. Nem mellesleg, kevésbé lesznek hajlamosak a depresszióra, jobban fogják bírni a feszültségeket és a fájdalmat is – boldogabb emberek lesznek.
Mielőtt azonban, a fentieken felbuzdulva, szülőként ráparancsolnánk a gyermekünkre, hogy fogjon azonnal a kezébe hangszert, kezdjen el énekelni, jó emlékeztetni magunkat arra, hogy a zenehallgatás, éneklés, hangszeres zene nem elsősorban feladat, hanem játék, egy örömszerző, könnyed, közösségi élmény. Ha a zene felé szeretnénk terelgetni a kicsit, kezdjünk el inkább mi magunk valamit énekelni, zenélni, hogy ő is bekapcsolódhasson. Érdemes lehet azonban próbát tenni a Müpában az idén Szenvedélyem címmel induló új sorozattal is, ahol nagyszerű művészek, zeneértő előadók mondják el, milyen volt az első találkozásuk a művészettel, milyen szenvedély fűzi őket saját műfajukhoz, a zene általuk művelt területéhez.