Talán Németországról elsőre nem a gasztronómia jut eszünkbe, a germán isteneket ismerve mégis biztosak lehetünk abban, hogy a Valhalla konyhája egyszerre bővelkedett laktató fogásokban és fine dining ételkompozíciókban. A Wagner-napok alkalmából összegyűjtöttük a zeneszerző és családja különleges kedvenceit, amelyek közül több is megkóstolható június 21. és 23. között a Müpában!

Blaue Zipfel

Egyes ételeknek mágikus erejük van. Néha egy hétköznapi sütemény képes visszarepíteni minket a gyerekkorunkba, máskor egyetlen alma is elég, hogy új fejezetet nyisson a világirodalom legnagyobb remekeiben, Helénától Hófehérkén át Éváig. Márpedig ha valami ilyen erőteljes hatással van az emberiségre, akkor jó eséllyel Richard Wagner érdeklődését is felkeltette.

Érdemes leszögezni rögtön az elején, hogy Wagner – elvben – vegetáriánus volt. Több kordokumentum is beszámol arról, hogy képtelen volt elviselni az állatok szenvedését – lásd még: Parsifal esete a lenyilazott hattyúval –, élete végén pedig kiáltványban fogalmazta meg, hogy az embernek morális kötelessége kerülni a húsfogyasztást. Különösen akkor, ha ezek az emberek az ő rajongói, barátai vagy támogatói (vagy mindhárom egyszerre). Sarkos álláspontja azonban nem akadályozta meg abban, hogy rendszeresen egyen húst, hetedhét országra szóló lakomákat rendezzen, vagy épp összekülönbözzön a nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is vegetáriánus Friedrich Nietzschével annak diétáján. Nem lehetünk mind tökéletesek.

Wagner soha nem tartozott azok közé a romantikus géniuszok közé, akik a világi hívságoknak hátat fordítva az aszketikus életet és a kivonulást választják. Az egy évszázadon át a Wagner család otthonául szolgáló Wahnfried villa a birtokbavétel pillanatától fogva a kor szellemi elitjének találkozópontja volt, ahol a már említett Nietzsche mellett olyan alakok fordultak meg, mint G. B. Shaw vagy épp Csajkovszkij. Az előkelő vendégek pedig előkelő vendéglátást érdemelnek.

Cosima Wagner révén a fogadások menüsoraiban egyre gyakrabban kaptak mellék-, majd főszerepet a francia szakácsművészet korabeli csúcsteljesítményei, így például a homár fügével, vagy épp Cosima legendás narancsos palacsintája. De maga Wagner is őszintén rajongott az ételekért: olykor egy különleges kétszersült lendítette át válságán, amiről így számolt be Mathilde Wesendonckhoz írt levelében: „Gyermekem! Gyermekem! A kétszersült segített. Egy mozdulattal átlendített a helyzeten, amelyben megrekedtem… Istenem, mire nem képes a megfelelő kétszersült! Kétszersült, kétszersült, te vagy a megfelelő gyógyszer a szorult helyzetben lévő zeneszerzőknek!”

Kecskesajt spenótos casserole-lal

Hogy pontosan mi mindent is köszönhetnek még a zenerajongók a kétszersültnek, azt sajnos homály fedi, ám a Wagner család étkezési szokásait ma, 2024-ben annál jobban ismerjük. Daphne Wagner ugyan személyesen már nem ismerhette a zeneszerzőt, de a bayreuthi születésű színésznő Richard Wagner dédunokájaként hiteles források egész sorát felhasználva írta meg Vendégségben Wagnernél – Művészet, kultúra és kulinária a Wahnfried villában című receptgyűjteményét. Ugyancsak autentikus élményben lehet részünk, ha épp Bayreuthban sétálunk. A Bagoly fogadó életének utolsó éveiben vált Wagner törzshelyévé, kedvenc fogása, a Blaue Zipfel pedig még ma is szerepel az étlapon. A fűszeres, hagymás lében párolt kolbászkülönlegesség szellemében született meg a Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik ikonikus fogása, a Festspiel Bratwurst is, a zeneszerző teoretikus vegetarianizmusa előtt pedig a fesztivál húsmentes, ám szóviccben annál gazdagabb LohenGrün-sarka tiszteleg.

Bayreuthhoz hasonlóan a Budapesti Wagner-napok sem lehet teljes gasztronómiai különlegességek nélkül. A tavaly a békésszentandrási sörfőzdével való együttműködés eredményeként négy olyan kézműves sör mutatkozott be a fesztiválon, amelyet a Ring-ciklus szereplői ihlettek, és amelyeket minden bizonnyal a Valhalla lakói sem utasítanának vissza.

Idén pedig ennél is exkluzívabb élmény várja a koncertlátogatókat, hiszen Daphne Wagner receptkönyve alapján négy fogást hoztunk el a Müpába. Ha szeretné kipróbálni a fentebb már említett, legendás kétszersültet, ami képes volt átlendíteni Wagnert a kreatív blokkon, a zeneszerző rajongott Blaue Zipfelét, a francia konyhát idéző kecskesajtos-spenótos casserole-t vagy a Wahnfried villában elmaradhatatlan frank disznósültet, június 21. és 23. között A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya előadásainak ötven-, illetve hatvanperces szüneteiben à la carte vacsorakínálatunkból választhatja ki kedvenceit a Bohém Étteremben!

A Wagner-napok emblematikus alakját tenyerén hordozza a magyar közönség, ő pedig úgy érzi, személyiségének egyik fontos elemét tudja megélni nálunk. Lebilincselően őszinte interjúalany, aki minden pillanatát élvezi a Ring évenkénti újjászületésének. Iréne Theorinnal Csepelyi Adrienn beszélgetett.

Fotó: Chris Gloag

 Egy interjúban Fischer Ádám azt mondta, a Ring előadása az évek során sokkal finomabbá vált. Brünnhilde és Waltraute közös jelenete például sokkal inkább a kételyeikről szól, mint a kezdetekkor. Hogyan változott az évek során a szerephez való hozzáállása a budapesti előadásokban?

 Imádom ezt a produkciót, amióta csak dolgozom benne. A Wagner-énekesek nagy családja a világon általában különböző felállásokban találkozik. Jön néhány új arc, de mindig ismersz valakit, akivel dolgoztatok már együtt. Szép lassan megismeritek egymást, nemcsak a színpadon, hanem azon túl is, ami azt jelenti, hogy biztonságban érzitek magatokat egymással a színen. Bárhová mész, az fejlődés. Én pedig szeretem olvasni a helyzeteket, és nyitott vagyok arra, ami a kollégáimtól jön. Olyan ez, akár egy pingpongmeccs: adsz valamit, és arra kell építened, amit kapsz. A rendezőtől, a karmestertől és a produkciótól. És picit persze szabad feszegetni is a határokat. Nem azért, mert ez a cél, hanem mert ilyesmi akkor történik, amikor biztonságban érzitek magatokat egymással. Ha mindig mindent ugyanúgy csinálnánk, az unalmas lenne, akár egy tükör, amiben pontosan ugyanazt látod mindennap. Táplálnod kell az elmédet, és a többiekét is. És ez az, amit szeretek ebben a produkcióban. Hogy ez megengedett, és használhatod a saját érzéseidet.

 Ha egyetlen dolgot változtathatna meg a Ring cselekményében, mi lenne az, és miért?

 Soha nem gondolkodom ilyesmin, mert nem az én felelősségem ennek megítélése. Az alkotók mindent okkal tettek, és én megbízom bennük. Az lehet persze, hogy bizonyos énekbeli kihívásokat meg kell oldanom, de ezért vagyok képzett, ezért tanultam annyit. De civilben, meg kell mondanom, noha szeretek utazni, nincs gondom az egyedülléttel, és életemben nem unatkoztam, soha nem hagynám el a nővéreimet, a családomat. Sosem lennék képes ilyesmire.

2023-ban ismét magára ölthette Brünnhilde ikonikus szerepét
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

 Amikor valaki lemond egy fellépést, rendszerint a bravúros beugrásról beszélünk, a másik oldalról nem. Sajnos volt rá példa, hogy betegség miatt le kellett mondania budapesti fellépését. Milyen érzés, amikor egy kemény próbaidőszak után előadás helyett otthon kell ülnie?

 És milyen szerencsés, ha otthon ül… Volt például egy balesetem, mentővel vittek kórházba, azonnal megműtöttek… Ilyenkor nem gondolsz arra, hogy mit veszítesz, csak túl akarsz élni. De ha az énekes, mondjuk, megfázik, és úgy érzi, hogy ez nem fog működni, akkor – akárhány éve dolgozom is a szakmában – mindig nehéz meghozni a döntést. Nem jó érzés, de ha beteg vagy, akkor beteg vagy, nem szabad, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen emiatt. A legnehezebbek azok a helyzetek, amikor az ember reggel rosszul érzi magát, és nem tudja, hogy a szervezete megbirkózik-e vele. Tud-e este énekelni? Mondtam már le és ugrottam is be utolsó pillanatban. Meg kell mondanom, az utóbbi sokkal szórakoztatóbb.

 Az évek során azt is megtanultam, hogy mindig van, aki beugrik. Azt hiszem, összesen talán egyszer maradt el előadás a karrierem során, mert nem tudtak senkit a helyszínre reptetni, amikor a tenornak ebéd után elment a hangja. Borzasztóan érezhette magát. De mi is csak emberek vagyunk, nem? Szóval én arra jutottam, hogy amikor tényleg nem megy, akkor ne erőltesd. Előfordult, hogy színpadra léptem, amikor talán nem kellett volna. Emlékszem például egy előadásra, már előtte éreztem, hogy bujkál bennem valami… Az egész első felvonás során a színpadon kellett lennem a háttérben, egy textillel letakarva, és éreztem, hogy kezdek belázasodni. Próbáltam nem pánikba esni, de csak arra tudtam gondolni, úristen, mi történik. Aztán amikor kinyitottam a számat, már tudtam, hogy ez kemény este lesz… És persze szabadúszóként a lemondással az ember a pénzt is bukja, mert általában nem kap fizetést a próbaidőszakért, és minden költséget ő áll – de ez már egy másik téma.

 Van-e olyan jelenet valamelyik Wagner-operából, amely egészen mást jelent önnek, mint korábban?

 Konkrét jelenet nem igazán. De minél jobban ismered az operát, annál jobban megengeded magadnak, hogy megnyílj. Mert bármi jön, azzal gazdagabb lesz minden. Ez az én tapasztalatom. Pályafutásom kezdetén kicsit féltem, hogy ha sokáig éneklem ugyanazokat a szerepeket, unalmassá válnak számomra, vagy hiányérzetem lesz. De minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem a jól ismert dolgokat. Minél többet tudsz egy szerepről, annál nagyobb a szabadságod. És ez tényleg ajándék, különösen Wagner és Strauss zenéjében: folyamatosan táplálnak téged.

Az istenek alkonyában a 2023-as Wagner-napokon
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa 

 Az énekeseket általában a Wagner-művek éneklésével járó fizikai kihívásokról kérdezik, különösen, ha a Ringről van szó, amelyet egymást követő napokon adnak elő itt Budapesten. De mi a helyzet a mentális kihívásokkal?

 Amikor egymás után mindhárom Brünnhildét elénekeltem a Müpában, azon gondolkodtam, hogy fogom kibírni? Nem tudtam, hogyan fog reagálni a testem. Mindennap gyakorlunk, próbálunk, folyamatosan használjuk a hangunkat. Ez jó edzés ezekhez a hosszú dolgokhoz. Még ha markírozol is, jelen kell lenned. Az érzéseimet például a próbán muszáj markíroznom. Nem tudom, hogy mások képesek-e rá, de én nem tudom minden alkalommal kitenni a szívemet. Egyszerűen nem megy, túl sokba kerülne. Másrészt – és ezt sokszor megtapasztaltam – a próba végén sokszor energikusabbnak érzem magam, mint előtte, mert a zene feltölt.

 Amúgy azt hittem, a legnagyobb nehézség a három Brünnhilde esetében az éneklés lesz. De nem az volt, hanem a mentális kihívás. Az istenek alkonya elején azt éreztem, még mindig tartalékolnom kell. Aztán amikor megcsináltam az első jelenetet, azt kérdeztem magamban: mit művelsz? Csak hajrá! Ha a végén marad benned bármi is, az rossz neked!

 Szintén kőkemény kihívás volt az alvás, hiszen az agyam három napon át folyamatosan zakatolt. Én is azok közé tartozom, akiknek körülbelül három órába telik egy fellépés után, mire a testük lemerül, és úgy érzik, hogy elfáradtak. A rengeteg endorfin és adrenalin, ugye.

 San Franciscóban egy hónapon át minden héten végigcsináltuk az egész Ringet. Úgy kellett tennem, mintha először hallanám, hogy nyitott maradjon az elmém arra, ami a kollégáktól érkezik abban a bizonyos pingpongjátszmában. És néha adódnak váratlan helyzetek… Egyszer például egy tévéközvetítéses Otellóban az volt a tenor feladata, hogy pofon vágjon, nekem pedig monoklival kellett megjelennem a következő jelenetben. Csakhogy a kamerák miatt nem volt mindegy, hogy melyik orcámat üti meg – ő pedig a rossz oldalra csapott… El kellett játszanom, hogy úgy esem, hogy a másik oldalon is fájjon.

A walkűr 2023-as előadásán
Fotó: Hirling Bálint

 Az énekesek gyakran emlegetik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikai adottságait. Az ön hangja milyen viszonyban áll vele?

 Ma volt az első próbanap a Müpában. Minden alkalommal lenyűgöz! Leheletnyit különbözik, ha ott van a közönség, de mindig azt érzem, hogy bizalmam van ebben a teremben. Mert tudom, mennyire működik. A technikán vagy az éneklési módodon nem változtatsz attól függően, hogy hol vagy. De egyes koncerttermekben tisztában kell lenned azzal, hogy mindig kifelé kell nézned, különben eltűnik a hangod. Itt azonban nem! Akármelyik irányba énekelsz, nem változtat a hangzáson. Mondtam is néhány új kollégának, hogy ez nem mindig adatik meg, úgyhogy csak élvezzék. És Ádám is használja az akusztikát: tavaly azt mondta nekem, nincs olyan, hogy túl sok pianissimo.

 Ha már finom éneklésről beszélünk, ugye…

 Így, így. És ha van egy karmestered, aki képes ilyesmikre… Ez az egész a bizalomról és a tiszteletről szól. Ádám a bizalmát és a tiszteletét valamennyi énekessel és a zenekar minden egyes muzsikusával érezteti. És ilyenkor varázsolunk.

A magyar közönség minden fellépésén hosszú percekig tartó vastapssal ünnepli
Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

 Mit gondol, mi a kulcsa a magyar közönséggel való különleges kapcsolatának?

 Nem tudom, de a szeretetük körbevesz, folyamatosan érzem: amikor kimegyek epret venni, be a boltba, a taxiban… Azért vagyok itt, hogy a lehető legmagasabb színvonalon elvégezzem a munkámat, és ha ez az emberek kedvére való, az megtisztelő. Épp ma mondtam egy magyar kollégának, hogy szeretem ezt a helyet, mert tudom, hogy a nem az nem, és az igen az igen. És ez az én személyiségem egyik fő vonása is.

 Hat unokám van. Az egyik fiam nemrég azt kérdezte: Anya, hogy csináltad, hogy mindig tudtuk, mi az igen, és mi a nem? Mert meg akarom tanulni a gyerekeimért! Szeretem a tiszta embereket, a közvetlen és egyenes kommunikációt, és azokat, akik vállalják a felelősséget magukért és a viselkedésükért. Senki sem viselkedik mindig tökéletesen. De fontos, hogy képes legyek elismerni a hibámat és vállalni a felelősséget.

 Pontosan ezt szeretem Brünnhildében. Hogy nem fél felemelni a hangját. Gyerekként nagyon-nagyon félénk voltam. Utáltam felelni, trombitán játszottam, de nem volt ínyemre a fellépés. De Wagnert és Strausst énekelni? Imádok. Egyszer három hét alatt tizenegy Don Carlost énekeltem. Nagyon szeretem az olasz repertoárt. De annyira más: folyton van valami bánatuk, gyászolnak, és soha nem szabad felszólalniuk. Magukban tartanak mindent. Mindig úgy éreztem, hogy megfulladok ebben. Amikor Wagnert éneklek, akkor úszom a hangokkal. Sokáig nem értettem, miért érzem szűknek a teret, ha Verdit éneklek. Hát azért, mert mindig mindent belül kell tartanom, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok!

Nélkülük – nem túlzás – nincs Wagner-napok. Azon a színvonalon legalábbis, amelyről világszerte híres a fesztivál, biztosan nem: korrepetitorként „összefésülik” a szélrózsa minden irányából érkező, rendkívül kevés helyszíni próbával beálló vagy épp utolsó pillanatban beugró énekeseket. Bartal László és Bartinai Gábor két különböző pontról indult Wagner felé. Egyikük vezényel is – másikuk énekel, ha szükséges. Akár Brünnhildét is. Csepelyi Adrienn írása.

A Siegfried kottájának egy oldalpárja
Fotó: Hirling Bálint, Müpa

Felülről rálátni az erdőre – Bartal László

„Fiatalkoromban a Máté-passió és a Don Giovanni után rögtön a Ring következett – meséli Bartal László karmester és korrepetitor, s már a hangsúlyaiból is hallani: Wagnernek kiemelt jelentősége van az életében. – A Tannhäusert vezényeltem először az Operában. Azt vallom, hogy a Trisztán mindenek felett, de azért a következő Az istenek alkonya. Már akkor megtanultam kívülről, amikor elsős voltam a Zeneakadémián, partitúraolvasás-órára is vittem magammal. Életcélom lett, hogy eldirigálhassam a Ringet. Azóta végigkísér.”

 Azt mondja, Wagnert korrepetálni az anyagból adódóan különleges feladat. „Az olasz operában vannak a dallamok, azt kíséri a zenekar. A Ringnél pedig van a zenekari dallam, a zenekari harmóniafolyamat, ami kiad egy sodrást. Ezt a folyamatot át kell hallani, át kell látni. Ehhez jön az énekes szólama, és e kettőnek egyszerre kell működnie. Hasonló ez ahhoz, mint amikor a földön állva a fától nem látjuk az erdőt, de ha helikopterrel fölé kerülünk, egészen a láthatárig repül a tekintetünk. Korrepetitorként is kell érzék ahhoz, hogy el ne vesszen az ember a részletekben.”

 Bartal László – mindenki ezt említi róla először – rendkívül alapos korrepetitor: lefordít, kiszótáraz, esztétikai és minden egyéb szempontból megvizsgálja az anyagot. „A teljességre törekszem, és amennyire lehet, »bevasalom« az énekeseken a szólamot. Amikor zeneigazgató voltam, akkor is szerettem korrepetálni, illetve magam elkezdeni a próbafolyamatot, ami nagyon fontos. Az imprinting, ugye: mint Konrad Lorenz kacsáinál.

Bartal László azt mondja, a Wagner-napok kapcsán leginkább az a feladatuk, hogy összerendezzék az énekeseket, és olyan apróságokon dolgozzanak, mint a kiejtés, esetleg egy-egy szöveghiba. „Fischer Ádámnak vannak olyan ötletei, amelyek a kottából nem derülnek ki. Számára jelentőségteljes részletek, ahol szeret nagy hatást kiváltani egy-egy pianóval, generálpauzával. Ezeket fontos továbbadni, megszoktatni az énekesekkel. A legnagyobb kihívás maga a mennyiség, hiszen egy év alatt kopik a tudás, és hirtelen egy teljes Ringet kell elővenni, miközben bármelyik Wagner-opera önmagában is nagy falat.”

 Amikor a Wagner-napokkal kapcsolatos legemlékezetesebb élményéről kérdezem, a közönség nélküli covid-közvetítést említi: „Koncertszerű előadás volt, amit streamelhettek a nézők. A zenekar a színpadon ült, az énekesek pedig a zenekar előtt álltak, és ily módon a karmester is a hátuk mögött volt. Így aztán félig-meddig én dirigáltam a darabot az énekeseknek. Figyeltem, hol van Fischer Ádám keze, de sokszor nem lehetett látni, meg persze tudtam is, mit hogyan kell. Elvégre a vezénylésnek az a lényege, hogy legalább egy egységgel mindent előre tudjon az ember. Nekem talán ez volt a legszebb emlékem, itt éreztem magam a leghasznosabbnak.”

 Pedig Bartal László „normális esetben” is dirigál a Ringben, mégpedig a külső zenét, például amikor Erda a Föld mélyéből énekel, hiszen az énekesnő nem látja Fischer Ádámot, és nem is hallja a zenekart. Az énekesek beosztását külön titkárság intézi, elképesztő szervezési bravúrokkal. Mivel az szólisták vagy már eleve ismerik a művet, vagy külföldön tanulják meg, nagy szerep esetén „ráérnek” másfél évvel korábban elkezdeni foglalkozni vele, kisebb szerepre elég lehet fél év. „Mostanra a magyarok közül már mindenki énekelte a szerepét, úgyhogy a Wagner-napok előtt másfél hónappal kezdjük feleleveníteni a szólamokat.”

 Bartal László szerint a Wagner-napok sikerének két fő titka van: „Egyrészt a lehető legjobb énekesek érkeznek ilyenkor, másrészt Fischer Ádám révén egy sodró lendületű előadást hallhatnak a nézők. Sosem válik unalmassá.”

 Nem volt könnyű kezdés – Bartinai Gábor

 Beszélgetésünk Bartinai Gáborral némileg meglepően indult. 

„Először konziban, zenetörténet-órán tanultunk Wagnerről. A fiatal Móricz Klára jött oktatni az akkor nyugdíjba vonuló Sólyom tanár úr helyett, és egy teljes félévet szentelt Wagnernek. Más évfolyamokból is tömegével tódultak a hallgatók az óráira. Kis részletekben nagyon érdekesnek tűnt, de hogy élőben meghallgassak egy Wagnert...” 

Amikor végre rávette magát, a második jelenet végétől már nagyon fészkelődött A Rajna kincse alatt, de azért adott még egy esélyt a Ringnek: elment A walkürre is. „Ugyanaz történt: a második felvonástól borzasztóan szenvedtem. Jó ideig nem is próbálkoztam újra. Olyannyira nem, hogy amikor elkezdtem dolgozni az Operában, kérdezték, volna-e kedvem A Rajna kincsével foglalkozni, én meg mondtam, hogy ha lehet, inkább maradjunk valamilyen kevésbé megterhelő darabnál. Végül, évekkel később, a Parsifal lett az első, amit megtanultam, máig ez áll a legközelebb hozzám a Wagner-repertoárból. Ezt választottam a bécsi Staatsoper próbajátékára is, ahol aztán öt éven át dolgoztam.” 

 A Müpába 2009-ben került, Németh Judit ajánlására. „Boldog voltam, hogy Fischer Ádámmal játszhatok Wagnert, és olyan világsztárokkal próbálhatok, mint Linda Watson.”   

Hihetetlen élményekből nem volt hiány az évek során. Bartinai Gáborról érdeklődve szinte minden kollégája ugyanazt jegyezte meg először: ha a szükség úgy hozza, gond nélkül énekel Brünnhildét is főpróbán. Márpedig a szükség gyakran hozza úgy.

 „Brünnhilde úgy lettem, hogy Catherine Foster és Iréne Theorin között be volt osztva, ki mikor énekel – utóbbi kapta a főpróbát, de sajnos beteg lett. Beugróként Allison Oaks vállalta végül A walkürt, rengeteg repülőúttal és hatalmas bravúrral, de csak a főpróba harmadik felvonására tudott megérkezni, úgyhogy a második felvonást kénytelen voltam én énekelni. Az istenek alkonya próbáján Rálik Szilvia segített ki, de az első és a harmadik felvonás között volt egy Álarcosbál-próbája. Úgyhogy ott a második felvonást énekeltem, a negyedik jelenetet, ami a legdrámaibb rész az egész darabban. Aztán az ötödik jelenetre megérkezett Szilvia. Volt, hogy a Siegfried címszereplője a főpróbán a harmadik felvonás zárójelenete előtt nem tudta folytatni. Akkor a játékmesterünk, Polgár Etelka azonnal felugrott a színpadra, és beállt játszani, én pedig odaültem Fischer Ádám mögé, és énekeltem. Tavaly Hagen, Wotan és a Vándor voltam: ezek egy kicsit jobban megfelelnek a hangi adottságaimnak, legalábbis Brünnhilde és Siegfried szólamához képest.”

 Bartinai Gábor azt mondja, nagyon sok nehézség van a munkájukban, de soha nem gondol arra, hogy valami nehéz. „Összetett munka a miénk. Meg kell tanulni a darabot, segíteni kell az énekeseknek, amennyire lehet. A kommunikáción is sok múlik, hiszen az énekesek hibáira kell rámutatnunk. Az utolsó pillanatban történő változásokról nem is beszélve. Először mindig elszörnyedek, amikor ilyesmi előfordul, és nekem kell beugranom, ugyanakkor van benne egy kihívásfaktor – Fischer Ádám vezényletével énekelek főszerepeket egy kiváló zenekarral. Nem rossz ez, lássuk be.”

Szerintem sok operaénekes cserélne vele.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023/24-es évadnak 5. számában jelent meg.

Ha létezik emblematikus alakja a Wagner-napoknak, akkor egyértelműen ő az egyik: Logeként és Siegfriedként, de Trisztán szerepében is feltűnt, a magyar közönség pedig a tenyerén hordozza. Amilyen szórakoztató a színpadon, olyan filozofikus interjúalanyként – miközben mindkét esetben a hivatása a legfontosabb számára. Csepelyi Adrienn interjúja.

A Rajna kincsében 2023-ban
Fotó: Posztós János, Müpa

Néhány éve Fischer Ádám ezt mondta a szinhaz.net-nek adott interjújában: „Az előadásmódban nagyon szeretnék elmenni a Sprechgesang irányába, hogy ne énekeljenek, mert ez Wagnernél nagyon fontos.” Úgy fogalmazott, „ha énektechnikailag nézzük, ez annyit jelent, hogy meg kell tanulni énekelni, aztán el kell felejteni” – és hogy ön képes erre. Hogyan változott az ön hangi megközelítése Wagnerrel kapcsolatban az évek során?

 Nos, vissza a gyökerekhez, nem igaz? Eleve nonszensz, ahogyan fejlődtek a dolgok az utóbbi időben. A zene a zenekari árokban születik, az ének a színpadon, a rendező gyakran zenei és szövegi referencia nélkül bolyong… Sikerült különválasztanunk a zenét és a szöveget: Trisztán lázas fantáziáit csodálatos legatóban énekelni, miközben a zenekar olyan gazdagon szóljon, ahogyan csak lehetséges – más szóval előbbi sztereotip, az utóbbi túl hangos. Elképzelheti, mennyire boldog voltam, amikor megismertem Fischer Ádámot, meg az olyanokat, mint James Levine, Will Humburg és Roland Kluttig, akik ugyanúgy gondolkodtak a zenéről, mint én. Bízom benne, hogy az új generációk is ebbe az irányba tartanak majd. Néhányukról, mint Alexander Soddy vagy Török Levente, tudom, hogy igen.

 Mit szeret a legjobban a Fischer Ádámmal közös munkában?

Ő a legérzékenyebb társ a zenében, akit csak elképzelhetek. Vele operát énekelni olyan, mint egy dalest – csak az ő zongorája a zenekar. Szereti a muzsikusait a zenekari árokban és az énekeseit a színpadon. És mindezeken túl egységet alkot belőlük. Azon kevesek közé tartozik, akik tökéletesen értik, hogy az opera egy kéz-a-kézben kapcsolat az egyes művészeti ágak között, amelyek közül egyik sem fontosabb a másiknál.

Énekelt már Wagnert az egész világon – megfigyelt-e bármiféle különbséget az egyes országok közönségének reakciói, preferenciái tekintetében? 

Ó, ez nehéz kérdés. Tudom, azt kellene mondanom, hogy X közönség műértőbb és rajong a briliáns énektechnikáért, Y a valódit szereti a színpadon, Z pedig magát a művészt. De a valóságban ez már nem olyan egyértelmű. Nézze: csodás, hogy az emberiség egyre egységesebb. Nézze meg újra: vajon tényleg így van ez? Állandó befolyás alatt állunk: ez jó, ez modern, így kell gondolkodnunk. A sztenderdeknek talán nincs is közük hozzánk, az egyénhez. Hadd alkalmazzam ezt az ön kérdésére: nem, nincs észrevehető különbség az egyes közönségek reakcióit tekintve. Északon talán egy kissé visszafogottabbak, mint délen, de ez meg vérmérséklet kérdése… De hogy is lehetnének ilyen-olyan kedves kis eltérések, ha egyszer mindannyiunkat azonos irányba terelgetnek? És épp ez a probléma: hogy jelenleg egyáltalán nem közelítünk egymáshoz. A közeledés ugyanis azt jelenti, elfogadjuk egymás különbségeit, önként, saját megértésünk szerint. 

Franz tagadhatatlanul a magyar közönség egyik kedvence
Fotó: Nagy Attila, Müpa 

Mit gondol, miért imádja önt ennyire a magyar közönség?

 Hát, ebben ők az illetékesek… Nekem már olyan érzés Budapestre jönni, mintha hazaérnék. A Müpa egy csodálatos hangversenyterem, tele kedves emberekkel. Igen, egyértelműen az egyik zenei otthonom.

 Melyik Wagner-karakterrel beszélgetne a legszívesebben egyet, és mit kérdezne tőle? (Vagy Wagner minden kulcsot a kezünkbe adott a karakterek megértéséhez?)

Megkérdezném Niklaus Vogel inasát, hogy milyen betegség terítette le a mesterét. Kérdés: melyik operára utalok?

A Mesterdalnokokra. (Vogel nem is szerepel benne, csak az inasa, aki betegségének hírét hozza – a szerző.)

De félre a tréfával: nem, Wagner nem adott mindenhez kulcsot, hogyan is tehette volna? Végtére is ember volt ő maga is, s ahogy mi sem, ő sem hozhatott létre olyasmit, ami mindannyiunk számára ugyanazt jelenti, vagy ami mindannyiunkban ugyanazt az érzést kelti. Önmagunkban kell megtalálnunk a megformálandó karaktert. Ehhez ébernek, őszintének, játékosnak, kíváncsinak kell lennünk, és nagy képzelőerővel kell bírnunk. És akkor sok-sok Otello, Peter Grimes, Loge várja, hogy eljátsszuk majd.

A Müpa közönsége leginkább Loge szerepében ismer
Fotó: Posztós János, Müpa

Van esetleg olyan jelenete valamely Wagner-operának, amely ma teljesen mást jelent az ön számára, mint korábban?

Minden egyes jelenet folyamatosan változik. Függ a többi énekestől, a rendezőtől, a karmestertől, a jelmeztől, az érzéseimtől és a fizikai állapotomtól az adott pillanatban. Minden előadáson és próbán új!

Mi a legfontosabb dolog, amit Loge tanított önnek?

Először 1997-ben voltam Loge. Ez volt a lecke: soha semmilyen klisét ne másolj. Ez igaz bármely szerepre, a színpadon és az életben egyaránt. Loge nem Mime, mint Stolze vagy Zednik, akármilyen nagyszerűek voltak is. Loge nem egy hőstenor, mint Suthaus, Vinay vagy Hofmann, akármilyen nagyszerűek voltak is. Loge nem az, akit az istenek és a nibelungok csintalannak mondanak. Loge annak a tükre, akivel találkozik. Logénak egy hőstenor hangjára van szüksége, arra, hogy képes legyen elsötétíteni a hangját, s úgy színezni a szavakat, ahogyan Hotter, Varnay vagy Vickers tette, és úgy kell színészkednie, mint Hopkins. Amint látja, én még mindig a legelején járok. 

Ha egyetlen dolgot megváltoztathatna a Ring történetében, mi volna az?

 Ó, ne! Épp elég, hogy a régi könyveket újraírják az úgynevezett politikai korrektség jegyében… Lassan Caniót, a Bajazzók kettős gyilkosát nem lehet majd bohócként ábrázolni, mert az sértené a bohócok érzékenységét… Hagyjuk csak úgy, ahogy van, aki meg úgy érzi, írjon másikat! A zeneszerzők, drámaírók, költők mesterművei időtlenek és kimeríthetetlenek. Számtalan módon elmesélhetők. Vegyünk egyetlen mondatot: „Szeretlek.” Bizonyos kontextusban ez valószínűtlennek hangzik, mégsem változtatnám meg arra, hogy „Szeretlek, de nem annyira…” – különben egy ötórás opera hirtelen tizenöt órás lenne, azt meg ki bírná végignézni? Valójában már az öt óra is… Szóval ahogy mondod, énekled, érzed. Ne a dolgot magát változtasd meg, hanem önmagadat és azt, ahogyan a szerepre vagy a darabra tekintesz.

Hamarosan évfordulóhoz érkezik a Budapesti Wagner-napok hőse, az újévi Teremtés-koncertek karmestere, egyben a nemzetközi színtér egyik legkeresettebb magyar dirigense. Fischer Ádámmal közelgő hetvenötödik születésnapja kapcsán beszélgettünk pályája indulásáról, a karmesteri szakma követelményeiről, Haydnről és Wagnerről, valamint arról is, melyek azok az ügyek, amelyekért úgy érzi, mindenképpen szót kell emelnie. Kondor Kata interjúja.

Fotó: Csibi Szilvia

Egyszer azt nyilatkozta, először akkor merült fel önben, hogy karmester lesz, amikor kisgyerekként elvitték egy koncertre, és nem volt elégedett a produkcióval.

Valóban történt egy ilyen eset, öt-hat éves korom körül hallgattam az Üstdob-szimfóniát, és azt gondoltam, ha karmester lennék, megmondhatnám az üstdobosnak, hogy játsszon hangosabban. De a családban többen voltak karmesterek, apám és az unokatestvérem is, a nagybátyám pedig karigazgató volt. Utóbb kiderült, apám nagyon szerette volna, hogy én is vezényeljek, de sosem mondta. Mindig azt képzelte, hogy magamtól csinálom, de valószínűleg sugárzott belőle, én meg azt akartam, hogy örüljön.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor érett fejjel meghozta a döntést: karmester lesz?

Sokáig az volt az érzésem, hogy sosem történt ilyen, hanem egyik dolog automatikusan követte a másikat. Kisgyerekkori bejelentésem után apám olyanokat mondott, hogy „hogyan leszel te karmester, ha nem gyakorolsz naponta két órát zongorán?”, de abban a korban erre nem tud mit felelni az ember. Azt gondolom, a személyiségem nem predesztinált arra, hogy karmester legyek. Sose akartam vezető pozícióba kerülni. Persze a karmesterséget is többféleképpen lehet csinálni, nekem is meg kellett tanulnom, hogy mire vagyok alkalmas, és mi az, amit ne akarjak. Sokáig voltak kétségeim, hogy jó pályát választottam-e, de az utóbbi húsz-huszonöt évben rájöttem, ennél szerencsésebben nem is alakulhatott volna az életem, hiszen abból élek, amit pénz nélkül is csinálnék, annyira boldoggá tesz.

Nemcsak a Wagner-napok hangversenyeit, de az újévi Teremtés-koncerteket is évek óta ő vezényli a Müpában 
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Mire gondolt, amikor azt mondta, bizonyos dolgokat meg sem próbál?

Ha vezető pozícióban vagyok valahol, sokszor szembekerülnek a rövid és hosszú távú érdekek. Főzeneigazgatóként például el kell döntenem, hogy egy adott zenész elég jó-e, meg kell-e hosszabbítani a szerződését. De amikor egy koncertre készülünk, a rövid távú érdeknek megfelelően mindent meg kell tennem, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. A karmester nagyon sokat tud segíteni a zenészeknek, és én jobban szeretem, amikor a koncert után nem azt mondják, hogy milyen jól vezényeltem, hanem hogy ők milyen jól játszottak. Így előfordult, hogy az illető az én koncertjeimen rendszeresen jobban teljesített, mint máskor. És az összes fiatal zenész, aki sokkal jobb volt nála, és várt a pozícióra, rám lett dühös, amiért nem küldtem el. Ekkor rájöttem, hogy nekem nem az az erősségem, hogy főnök, hanem hogy vendég legyek. Mostanában már jobb a helyzet, a Dán Kamarazenekarnál huszonöt éve vagyok vezető karmester, de ott közösen döntünk a zenekar képviselőivel. A karmester kis túlzással olyan, mint a politikus: csak annyit kell tudnia, hogy kinek a tanácsát érdemes követni.

Azt mondta, a karmesteri munkát nagyon sokféleképpen lehet csinálni. Mégis melyek azok a készségek, tulajdonságok, amelyek feltétlenül szükségesek ehhez a szakmához?

Mondok egy konkrét példát: az általam szinte istenített, nagyra becsült kollégám, Nikolaus Harnoncourt igazából nem tudott vezényelni, azonban kiváló zenész volt. Óriási koncerteket adott, de soha nem tudott volna kevés próbával beállni Bohéméletet vezényelni az Operában, mert az teljesen szétesett volna. Nem is vállalt ilyen feladatot. Én operakarmesterként szocializálódtam, ott sokszor pillanatok alatt kell dönteni, és ha valaki nem tud azonnal, egyértelműen mutatni egy váratlan gyorsítást vagy lassítást, rögtön baj lesz. Ugyanakkor a második, harmadik előadáson már lehet építeni a zenészek tapasztalatára, mivel hallják az énekeseket, és megfelelően fognak reagálni.

A Tannhäuser próbáján 2018-ban
Fotó: Pályi Zsófia, Müpa

Önről általában két zeneszerzőre asszociálunk, Haydnre és Wagnerre. Hogyan váltak ilyen fontossá a pályája során?

Nem lehet azt mondani, hogy más nem létezik számomra, a pályámat a Bécsi Állami Operában például olasz operák karmestereként kezdtem. Legtöbbször az Otellót vezényeltem, a Metropolitanben is azzal debütáltam. Haydnnal kapcsolatban a véletlen is szerepet játszott: Bécsben tanultam a főiskolán, amikor szóba került, hogy a kismartoni Esterházy-kastély parlagon hever. Akkoriban még létezett a vasfüggöny, alig pár kilométerre tőle, nyugati szemmel tehát már a világ végének számított. Valaki felvetette: „Te magyar vagy, hogy látod ezt a problémát?” Elkezdtem rajta gondolkodni, és ebből alakult ki a Haydn Fesztivál ötlete, aminek a kismartoniak nagyon örültek, mert ők is szenvedtek attól, hogy elfelejtették őket. De ha egy Mozarthoz köthető helyszínre kellett volna koncertet szervezni, azt ugyanúgy megcsináltam volna. Wagnerrel is hasonló történt: bár gyerekkorom óta nagyon szeretem a zenéjét, nem én javasoltam a Müpának a Wagner-napok ötletét. Miután azonban 2000-ben meghívtak Bayreuthba Ringet vezényelni, jobban megértettem ennek a zenének a motivációit, funkcióját, és fontosnak éreztem, hogy mindezt megmutathassam itthon is. Aki ugyanis ott találkozik a zeneszerző műveivel, máshol is jobban vezényli őket. De szükség volt a többiek lelkesedésére is, elsősorban Zoboki Gáboréra, a Müpa építészére. Az első évben a Parsifallal kezdtünk, de a Müpa akkori igazgatója, Kiss Imre rögtön mondta, hogy a Ringet kell játszani, arra sokkal többen akarnak majd jönni. Nyitott kapukat döngetett, mert annál szebb feladatot elképzelni sem lehet. Azt viszont nem tudtuk előre, mennyivel intenzívebb a tetralógia hatása, amikor egymást követő napokon játsszák. Kicsit féltem is, hogy kibírjuk-e, de az első alkalommal Az istenek alkonya utolsó üteme után úgy éreztem, elölről tudnám kezdeni.

Sokszor szembesülünk azzal, milyen aktuális a Ring üzenete, ön ugyanakkor nemcsak a zenén keresztül igyekszik formálni az emberiséget, hanem gyakran szólal meg közéleti kérdésekben is. 

Amikor közéleti kérdésekben állást foglalok, azt soha nem politikai, hanem emberi jogi szempontból teszem. Van egy angol mondás, amit nagyon szeretek: egy igazi gentleman csak veszett ügyért harcol. Ha a többségi vélemény szemben áll az enyémmel, az nem azt jelenti, hogy ne mondjam ki, amit gondolok. Annak idején nekem is külföldre kellett mennem, hogy karmesternek tanulhassak, tudom, milyen nehéz, amikor az ember kirekesztve érzi magát, nem találja a helyét. Hát még mennyivel nehezebb annak, akit rákényszerít a sors, hogy elhagyja az otthonát! Nem foglalkozom azzal, hogy politikai szempontból helyes-e segíteni a menekülteknek. Mindig lesz olyan, aki visszaél más jótettével, és olyan is, aki gazdagítja a befogadó országot. Ilyen kérdésekben ügyvéd vagyok, nem bíró. Ahogy a Bibliában is szerepel: inkább kíméljünk meg egy városnyi embert a tíz igazért.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023/24-es évadának 5. számában jelent meg. 

Az elefántcsontparti Tiken Jah Fakoly a nyolcvanas években előbb hazáját, majd egy évtizeddel később a nemzetközi zenei szcénát is meghódította. Az afrikai zenész utánozhatatlan jelenségét hamarosan a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is megcsodálhatják a zenerajongók.

fotó: Youri Lenquette

Tiken Jah Fakoly Afrika egyik legismertebb zenei ikonja, a reggae egyik legnagyobb sztárja, aki a mai napig a műfaj élvonalába tartozik. Pályafutása során olyan producerek szavaztak neki bizalmat, mint Bob Marley egykori billentyűse, Tyrone Downie, vagy Jonathan Quarmby, aki Fakoly mellett olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Ziggy Marley, Finley Quaye, vagy éppen Kanye West.

Az ötvenöt éves zenész idén Acoustic címmel új albummal jelentkezett, amin pályája legjobb dalainak akusztikus változatai hallhatók. Az album mellőzi a digitális, szintetikus hangokat és hangszíneket, így még inkább Tiken Jah Fakoly költészetére és zenéjére tudunk koncentrálni, hogy segítségével kizárjuk a kaotikus mindennapok zaját. Dalaiban a rá jellemző rátermettséggel és eleganciával, afrikai zenei alapokra támaszkodva fogalmazza meg gondolatait a világról és a kontinens problémáiról. 

Fakoly nem csak zenéjével és szövegeivel hívja fel magára a figyelmet. Aktivistaként rendszeresen felszólal a faji elnyomással szemben, adománygyűjtéseket szervez iskolák és segélyszervezetek számára. Nem mindig fogadják azonban szívélyesen kritikáit: 2007 decemberében például egy szenegáli rapfesztiválon Tiken Jah Fakoly arra kérte az akkori szenegáli elnököt, Abdoulaye Wade-et, hogy ha szereti Szenegált, akkor hagyja ott a politikát. Kijelentéseiért a zenészt kitiltották az ország területéről, a tilalmat csak két és fél év után oldották fel.

Tiken Jah Fakoly július 1-jén akusztikus zenekara kíséretében a Müpába is elhozza karrierjének legbecsesebb kincseit.

Djourou (Acoustic Version)
Album, kiadás éve: Acoustic, 2024

Africain à Paris
Album, kiadás éve: L’Africain, 2007

Plus rien ne m’étonne
Album, kiadás éve: Coup De Gueule, 2004

Ouvrez les frontières
Album, kiadás éve: L’Africain, 2007

Is It Because I’m Black?
Album, kiadás éve: Racines, 2015

Krusovszky Dénes 1982-ben született, gyerekkorát Hajdúnánáson töltötte, majd 2000-től az ELTE bölcsészkarán tanult. Eddig hat felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló verseskötete jelent meg, az első még 24 éves korában, a legutóbbi pedig 2021-ben, Azóta őzike címmel. 2018-ban és 2023-ban nagy sikerű regényekkel jelentkezett, emellett 2007 óta újságíróként is dolgozik.

fotó: Valuska Gábor

Az utóbbi másfél-két évtizedben az írók és költők egyre kijjebb szorultak – vagy helyezkedtek – a közéleti diskurzusokból. Ez nyilvánvalóan adódik az irodalommal foglalkozók – és általában az értelmiség – szerepében érzékelhető változásokból és a magyar nyelvű versek politikai és közélettől való tendenciózus távolodásából. A jelenség alól Krusovszky Dénes sajátos kivételt képez. Verseiben ugyan nem jelennek meg társadalmi-politikai kérdések – ezek bensőséges, olykor mindössze egy-egy mozzanatot megörökítő életképek, a múlt és a jelen, az emlékek és az érzékelés határvidékein tett aprólékos megfigyelések, amelyek ugyanakkor számtalan értelmezési és asszociációs lehetőséget nyitnak ki az olvasó számára. Közéleti kérdésekben inkább újságíróként, publicistaként és kritikusként nyilvánul meg, 2007 óta ír a Magyar Narancsba, és nem zárkózik el attól sem, hogy a kultúrpolitikát érintő ügyekben kifejtse visszafogott éleslátásról tanúskodó véleményét. 

Szépirodalmi és újságírói munkája mellett irodalomszervezőként is jelentős: 2005-ben Krusovszky Dénes alapította meg a Telep csoportot, amely az ezredfordulót követő évtized egyik legizgalmasabb kezdeményezése volt hazánk irodalmi életében, és amely az akkor húszas éveikben járó fiatal költőknek biztosított megjelenési lehetőséget. A Telep nemcsak irodalmi esteket, beszélgetéseket és könyvbemutatókat tartott, hanem úttörője volt a hazai blogkultúra és az online irodalmi platformok térhódításának is. Az irodalmi kör végül 2009-ben, a Scolar Kiadó gondozásában kiadott Telep-antológia megjelenése után szűnt meg hivatalosan. Nem sokkal később, 2014-ben Krusovszky Dénes megalapította a Versum online művészeti folyóiratot, amely a költészetben megjelenő hazai és nemzetközi trendek mellett figyelemmel kísérte a műfordításhoz kapcsolódó szakmai kérdések és folyamatok alakulását is.

A szerző első regénye 2018-ig váratott magára, megjelenése után azonban az Akik már nem leszünk sosem pillanatok alatt elnyerte mind a kritikusok, mind az olvasóközönség elismerését, 2019-ben pedig a Libri irodalmi közönségdíjat is. Méltatói a könyv feszes történetvezetése és érzékeny jellemábrázolása mellett többek között azt is kiemelték, hogy képes volt végletektől mentesen, árnyaltan és pontosan ábrázolni korunk Magyarországának néhány akut társadalmi problémáját is.

Krusovszky Dénes második, Levelek nélkül című regénye 2023-ban jelent meg. Ebben a történetben is visszaköszön az elődjében felfedezhető törekvés, hogy az egyén sorsán keresztül egy egész társadalom problémáira reflektáljon. A szerző elmondása alapján egyik célja az volt, hogy a szerinte méltatlanul elhanyagolt, a kortárs irodalomban viszonylag kevés szerephez jutó vidéki középosztály szemszögéből vizsgálja azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek meghatározták hazánk elmúlt néhány évét. A könyv ugyanakkor nem konkrét eseményeket dokumentál, nem a járvány, a globális klímaváltozás vagy a közbeszéd eldurvulása tűnik fel problémaként a történetben, hanem hogy egy átlagosnak tűnő tavaszi napon a város összes fája elhullatja leveleit. Az esemény a szereplők életére nincs ugyan közvetlen hatással, a körülöttük létező világban azonban valami olyasmi történik, amire nem voltak felkészülve, és magyarázatot sem tudnak rá adni. A regény ezt a pozíciót vizsgálja: miként tudunk együtt élni vagy boldogulni egy problémával, amelynek valójában sem az okaival, sem a következményeivel nem lehetünk tisztában.

Ez a szemlélődő kíváncsiság Krusovszky Dénes egész alkotói pályáját végigkíséri. Üdítő hangnem- és ütemváltást jelent napjaink közbeszédében, ami a világ komplex folyamataira általában nem a megértés igényével, hanem szélsőségekkel válaszol.

A szerzővel a Literárium sorozat következő kortárs irodalmi estjén találkozhatnak.

Ismét sor kerül a Müpában a Hey, June! rendezvénysorozatra, ami az idei fesztiválszezon és az iskolai szünet kezdete előtt ezúttal is bővelkedik izgalmas programokban.

fotó: Pandur-Balogh Norbert

A sort a ritkán koncertező Amorf Ördögök fellépése nyitja június 1-jén. Tövisházi Ambrus énekes-billentyűs-zeneszerző producer karrierje ezzel a formációval indult a kilencvenes évek közepén, bő egy évtizedes fennállása alatt a csapat három nagylemezt jelentetett meg (Betyár a Holdon, 2000; Molylepke minibár, 2002; Cellux-szimfónia, 2005). Ambrus, Tariska Szabolcs énekes-dalszövegíró és Péterfy Bori énekesnő a „kacatpop” elnevezést használja közös dalaik jellemzésére. A zenekarvezető a 2000-es évek közepétől másik projektjére, az Erik Sumóra, valamint a Péterfy Bori & Love Bandre koncentrált, de pár évente egy-egy koncertre összetrombitálja az Ördögöket. A Minibár és a Celluxbetyár című koncert különlegessége, hogy egy dal erejéig a nemrég a nemzet színészének megválasztott Kulka János is közreműködik.

fotó: Slow Village

Egy nappal később, június 2-án lép színpadra a Slow Village. A 2016-ban alakult hiphopcsapatot Gergály Norbert „glsch”, Nagy Dénes „Nash”, Balázsovics Mihály „Tink”, Zsigri-Nagy Bálint „Slow” és Őrsi András „ONE-AB” alkotja. A három MC és a két DJ bevallottan a legendás detroiti hiphopkommandótól, a Slum Village-től kölcsönözte a nevét. Ennek ismeretében nem is csoda, hogy hangzásvilágában olyan klasszikus, kilencvenes évekbeli rapelőadókat idéznek meg, mint az A Tribe Called Quest vagy a Gang Starr. A Slow Village eddig két albumot jelentetett meg, legutóbb pedig – idén márciusban – a Pénzmágnes című kislemezzel jelentkezett. A Müpa falai közé egy különleges, erre az estére létrehozott előadással és izgalmas vendégzenészekkel érkezik az egyre nagyobb tömegeket megmozgató együttes – a Lassú Palota alcímmel ellátott műsor egyszerre lesz összegzése és újraértelmezése mindannak, amit a Slow Village eddig létrehozott.

fotó: Révész Patrik

Áron András a hazai zenei színtér egyik legszorgalmasabb résztvevője. Lazarvs (korábban Apey & The Pea) nevű metálegyüttese mellett gőzerővel üzemelteti folkos megszólalású szólóprodukcióját, fontos szerepet tölt be a Trillion nevű rockzenekarban, ráadásul basszusgitározik a Teeth Marksban. Mindemellett van még egy projektje, az Áron András & The Black Circle Orchestra, melyben rajta kívül szerepel barátnője, Schoblocher Barbara, a szintén a Blahalouisianából ismert Pénzes Máté, továbbá Kiss Péter (The Pontiac), illetve a Qualitons ritmusszekciója, Boros Levente és Hock Ernő. A június 6-i koncert egy pontján András egyedül lesz a színpadon, de a program nagy részében vele tartanak zenésztársai, továbbá Ferenczi György, valamint Rackák-beli kollégája, Pintér Zsolt is. Szinte hihetetlen, de András még soha nem lépett fel a Müpában, ami még különlegesebbé teszi ezt az estét. Szólóprodukciójának zenekari továbbgondolása felejthetetlen élményt ígér.

fotó: Solére 

Szigeti Zsófia 2020-ban adta ki első saját dalát Solére néven. A dalszerző-producer-énekesnő Amszterdamban és Londonban folytatott zenei tanulmányokat, szerzeményeiben viszont az anyanyelvén énekel. Számos kislemezt követően jelentette meg IMA című monumentális albumát, mely nem kevesebb mint 17 dalt tartalmaz. Természetesen azóta sem állt le, idén is már két single-lel rukkolt elő: az All In februárban, a Forog pedig májusban jelent meg – utóbbi a május 31-én érkező második nagylemez előfutára. Solére 2023-ban a Spotify Equal című kampányának reklámarca lett, ami többek között azt is eredményezte, hogy fotója a New York-i Times Square egyik óriásplakátján volt látható. Müpás koncertjére június 7-én kerül sor. A saját lelkét egyre jobban kitáró énekesnő ígérete szerint olyan mélyre, illetve olyan magasra viszi a nézőket az érzelmei hangján, ahol talán a hozzá legközelebb állók sem jártak még. Fellépésén mindez nemcsak a zenében, hanem a vizualitásban is kiteljesedik, új zenei alapjaiban pedig még a közösségi médiás felületeken küldött-kapott hangüzeneteit is felhasználja.

fotó: Samurai Drive

Nóvé Soma a Middlemist Red nevű pszichedelikus garázsrockzenekar frontembereként vált ismertté a 2010-es évek közepén. Az együttes tavaly, három kiváló albumot követően feloszlott, az énekes-gitáros-dalszerző egyéb projektjeiben viszont továbbra is aktív maradt. A Mordáijal a magyar népzenei hagyományokat ápolja és gondolja tovább, a Night Of The Vampire-ben dark jazzes húrokat penget, és van még egy igencsak rendhagyó produkciója, amiben The Doors-dalokat dolgoz át unortodox módon. Samurai Drive nevű együttesében az elektronikáért és a basszusgitárért felelő Riederauer Dániellel zenél. Eddig egy nagylemezt készítettek közösen, melynek triphopos hangvételű folytatása az idei év második felében várható. A június 8-i koncertre Somáék kamarazenekaros felállást terveznek – a Crazy 88 vonósai és fúvósai segítenek megszólaltatni a Samurai Drive dalait a Müpa színpadán.

Mediterrán folk, elefántcsontparti reggae vagy ízig-vérig amerikai jazz egy háromszoros Grammy-díjas művésztől? Májustól júliusig négyből legalább három égtáj kivételes előadója látogat el a Müpába, akik egytől egyig a világzene és a jazz kortárs élvonalát hozzák elérhető közelbe.

Dafne Kritharas - fotó: Chloe Kritharas Devienne

Amikor a hagyományos görög népzenéről beszélünk, legtöbbünk fülében azonnal felcsendül egy képzeletbeli buzuki hangja, már látjuk is magunk előtt a szirtakit járó Zorbát… és abban a pillanatban az is kiderül, hogy sokkal kevesebbet tudunk a világról, mint gondoltuk. Az egyre gyorsuló zene és a hozzá társuló táncmozdulatok valójában csak nagyon távoli kapcsolatban vannak a görög népzenével. A dallamot Mikis Theodorakis 1964-ben írta meg a Zorba, a görög című filmhez, a főszereplő Anthony Quinn pedig a táncjelenet felvétele előtt súlyos lábtörést szenvedett, ezért sajátos, autentikusnak ható koreográfiát dolgozott ki, amit a fájdalom mellett is képes volt eljárni.

De akkor milyen valójában a görög népzene?

Szoros viszonyban áll többek között a bosnyák népzenével, de fellelhetők benne örmény és török hatások, valamint a szefárd zsidók tradicionális dalai is. Éppen annyira sokrétű tehát, mint a műfaj egyik legavatottabb előadója, Dafne Kritharas zenei univerzuma, aki egyszerre kutatja a tradicionális megszólalás lehetőségeit és az autentikus dallamok ma érvényes formáit. Folkot jazzel és elektronikával vegyítő kvintettjével az elmúlt években számtalan elismerést gyűjtött be. A harmincas évei elején járó énekes Palya Beával közösen lép színpadra május 21-én, a Selymeim című, női világzenei előadókat bemutató sorozat következő estjén, melynek során két zenei tradíció igazi 21. formában szólal meg.

A tradíciók felkutatása és leporolása helyett a kortárs könnyűzene és a jazz közös energiáit önti formába Lamm Dávid. A gitáros-dalszerző 2010-es 1st the 1 albumával robbant be a zenei köztudatba, eklektikus hangzását pedig – amelyben jól megférnek egymás mellett instrumentális és énekes jazzmotívumok, valamint groove-os témák – tovább tökéletesítette 2019-es, Invisible című albumán. Közelgő Skidaddle című új lemezének magját az elmúlt évek mindannyiunk számára ismerős eseményei adják: a világot alapjaiban felforgató vírus, az újonnan kirobbanó konfliktusok, illetve az az alkotói igény, hogy a hangok világában a nehézségek ellenére menedéket találjunk. A lemez szerteágazó, mégis fülbemászó, a jazztől a rapig ívelő anyagából több dalt a május 22-i koncerten hallhat először a közönség, megszólaltatásukban pedig olyan kiváló művészek is közreműködnek, mint Dés László, valamint az élő jazzlegenda, a vibrafonos David Friedman.

És ha már jazzlegendák: Dee Dee Bridgewater hat évtizedes pályafutásával maga is aktívan alakította és alakítja a jazz történelmét. A Tony-díjjal és három Grammyvel is kitüntetett énekesnő karrierje során egyenrangú partnerként dolgozott a jazz legnagyobb legendáival, tagja volt többek között a Thad Jones–Mel Lewis Orchestrának, de zenélt Max Roach-csal, Sonny Rollinsszal, Dexter Gordonnal és Dizzy Gillespie-vel is. A színpadot kirobbanó energiával megtöltő énekesnő június 30-án lép fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Létezik-e műfaj, ami jobban passzol egy fülledt nyári estéhez, mint a reggae? Az elefántcsontparti Tiken Jah Fakoly a nyolcvanas években előbb hazáját, majd egy étvizeddel később a nemzetközi zenei szcénát is meghódította energikus produkcióival és sajátos reggae-hangzásával. Dalai ugyanakkor sokkal többek, mint háttérzenék egy júliusi estéhez. Aktivistaként rendszeresen felszólal a faji elnyomással szemben, adománygyűjtéseket szervez iskolák és oktatási segélyszervezetek számára, politikai véleménye miatt pedig 2007-ben kitiltották Szenegálból. Július 1-jén pályája legjobb dalainak akusztikus változatával érkezik zenekara kíséretében a Müpába. 

A Müpa közönsége már ismerős vendégként köszöntheti a Take 6 formációt, amely július 6-án ismét ellátogat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Az angyali hangú zenekar pályafutását eddig 10 Grammy-díjjal tüntették ki, emellett pedig ők büszkélkedhetnek a legtöbb Grammy-jelöléssel a műfajban. Az a cappella gospel koronázatlan királyai a jazz meghatározó, korai műveit feldolgozó új albumukkal térnek vissza Magyarországra.

Hogyan hangoznának a Radiohead és az Oasis kultdalai, ha az 1920-as években íródtak volna? Mi lenne, ha napjaink legnagyobb popsztárja, Taylor Swift slágere Ella Fitzgerald hangján szólalna meg? Ez a kérdés foglalkoztatta a zongorista Scott Bradlee-t is, amikor megalapította a Postmodern Jukebox zenei kollektívát, akikkel azóta számos slágert dolgozott át swingesített, jazzesített, doo-woposított, soulosított, Motown-hangzású hangszereléssel. Több milliós nézettséggel bíró videóikat pedig csak élő fellépéseik múlják felül. Mutatjuk a mi tíz kedvencünket!

Radiohead: Creep

A Radiohead debütáló dala minden hangjában a 90-es évek zenei esszenciáját hordozza, ez a vintage verzió viszont pár évtizeddel korábbra repít minket.

Oasis: Don’t Look Back in Anger

Manchester eső áztatta utcái helyett New Orleans fülledt klubjaiban találjuk magunkat, Maiya Sykes hangjában pedig mintha maga a blues császárnője, a legendás Bessie Smith kelt volna életre. 

The White Stripes: Seven Nation Army

A basszusgitár Wonderwallja futballstadionok lelátóin is gyakran felhangzik, de Haley Reinhart a New Orleans-i temetési menetek tradicionális zenéjének (az ún. dirge) hangulatában idézi meg.

 Taylor Swift: Bad Blood

Ki másnak a stílusában dolgoznák fel korunk kétségkívül egyik legnagyobb popsztárja, Taylor Swift slágerét, mint a valaha élt egyik legnagyobb jazzénekesnő, Ella Fitzgerald. 

Coolio: Gangsta’s Paradise

A Cooliónak Grammy-díjat is hozó dal Robyn Adele Anderson-féle speakeasy jazz verziójára még a gengsztervezér Al Capone is elismerően csettintett volna.

Blink 182: All The Small Things

A Puddles Pity Party művésznév alatt, bajazzók inspirálta szomorú bohócként fellépő Michael Geier bármilyen dallal képes könnyekre fakasztani a hallgatóságot.

Spice Girls: Wannabe

A 90-es évek legnépszerűbb lánycsapatának debütáló slágere a jazzkorszak népszerű női énekestriója, az Andrews Sisters stílusában? Nem is kell ennél tökéletesebb párosítás! 

Nirvana: Smells Like Teen Spirit

A Nirvana korszakos himnuszát a Rock and Roll Hall of Fame is beválasztotta a műfaj 500 legfontosabb dala közé, de így még biztosan nem hallottad.

The Strokes: Someday

Ha már énekesének vezetékneve Casablancas, Cristina Gatti stílszerűen a Casablanca világába repítette vissza az amerikai rockbanda dalát.

The Rembrandst: I’ll Be There For You (Jóbarátok-főcímdal)

Scott Bradlee és csapata egy gigantikus kollaborációban nemcsak egy, de rögtön nyolc különböző stílusban is megmutatja, hogyan szól a hat jóbarát mindennapjairól szóló sorozat ikonikus főcímdala.

2014 óta tíz év szakadatlan turnézás, kétmilliárdos videómegosztós nézettség és az aktuális koncertkörút során az ezredik fellépés fémjelzi a sikert. Jubileumi ünnep a klasszikus hangzások jegyében, arénák után intim közelségből, szeptember 13-án és 14-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. 

A zeneszerző-karmestert türelemmel viselt, hosszantartó betegség után 2024. március 24-én, életének 80. évében érte a halál. Eötvös Péter megkerülhetetlen alakja volt a nemzetközi zenei színtérnek, életműve egyszerre alakította az ezredforduló hangzásvilágát és formálta az egyetemes zenetörténetet. 

Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

Eötvös Péter Székelyudvarhelyen született, ahol már egészen fiatalon hatással volt rá Bartók Béla zenei világa. Tizennégy évesen felvételt nyert a Zeneakadémiára, ahol többek között Kodály Zoltán is tanította, majd tanulmányait a Kölni Zene- és Táncművészeti Főiskolán folytatta. Zenekari munkáira mindvégig nagy hatással volt a színház és a film – még zenekadémiai évei alatt elvállalta a Vígszínház zenei vezetését, emellett pedig filmzenét is komponált, együtt dolgozott Huszárik Zoltánnal, Makk Károllyal és Fábri Zoltánnal.

A hatvanas évek második felétől Németországban, Hollandiában és Franciaországban dolgozott, előbb a kölni Stockhausen Ensemble tagja, majd 1978-tól Pierre Boulez felkérésére az Ensemble InterContemporain művészeti igazgatója lett.

Karmesterként a legnagyobb nemzetközi és hazai együtteseket vezényelte, többek között a Berlini, a Müncheni, a Londoni és a Bécsi Filharmonikus Zenekart, a BBC Szimfonikus Zenekart, dirigált a milánói Scalában és a londoni Covent Gardenben, első vendégkarmestere volt a Budapesti Fesztiválzenekarnak és a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak.

Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

Zeneszerzőként legfontosabb inspirációja mindvégig a színház maradt. Jól mutatja ezt, hogy első operáját, amelyet 1998-ban mutattak be a Lyoni Operaházban, Csehov Három nővér című darabja alapján írta meg. A mű átütő sikert aratott a közönség körében és a nemzetközi zenei életben, ő maga pedig ekkortól kezdve tekintett magára zeneszerzőként. Adaptálta többek között Jean Genet (A balkon, 2002), Tony Kushner (Angyalok Amerikában, 2004), Gabriel García Márquez (Szerelemről és más démonokról, 2007), Madách Imre (Az ördög tragédiája, 2010; Paradise Reloaded – Lilith, 2012), Jon Fosse (Sleepless, 2021) és Krasznahorkai László (Valuska, 2023) műveit, de együtt dolgozott a legendás rockzenésszel, Frank Zappával is, akinek később Psalm 151 című művét is dedikálta.

Karmesteri és zeneszerzői munkássága mellett elvitathatatlan érdemei voltak a tehetséggondozásban is. Több külföldi zeneművészeti intézményben – mások mellett a karlsruhei és a kölni Zeneművészeti Főiskolán – tanított és tartott szemináriumokat. 1991-ben hozta létre a Nemzetközi Eötvös Intézet Alapítványt, 2004-ben pedig az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítványt, amely a jövő művészei számára biztosított ösztöndíjakat és szakmai kurzusokon való részvételt.

Munkáját itthon és külföldön is számos díjjal ismerték el. 2002-ben Kossuth-díjjal, 2007-ben Frankfurti Zenei Díjjal, 2011-ben a Velencei Biennálé Arany Oroszlánéletműdíjával tüntették ki, 2015-ben a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet vehette át, 2017-ben Prima Primissima díjban részesült, 2018-ban Hazám-díjjal és Németországban Goethe-éremmel tüntették ki, idén március 15-én pedig Kossuth-nagydíjat kapott. Tagja volt a francia Művészet és Irodalom Lovagrendjének, a Royal Philharmonic Societynek és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.

Fotó: Hirling Bálint, Müpa

2005-ös megnyitása óta a Müpa számos alkalommal volt szerencsés vendégül látni Eötvöst Pétert, mind karmesterként a színpadon vagy zeneszerzőként a színfalak mögött, mind „egyszerű” vendégként. Büszkék vagyunk rá, hogy négy Eötvös-opera, a Le Balcon (2005), a Paradise reloaded – Lilith (2014), az Angels in America (2019) és két évvel ezelőtt a Sleepless (Álmatlanság) magyarországi premierjének is a Müpa adhatott otthont. 

Emlékét örökké megőrizzük.

Március 14-én, a Müpa tizenkilencedik születésnapján jelent meg a mind külsőleg, mind tartalmilag megújult Müpa Magazin. Az intézmény saját szerkesztésű időszakos kiadványát 2006 őszén, még Kiss Imre igazgatósága alatt vehették először kézbe a nézők. Az évek során a magazin – amely ugyanannyira a Müpa-identitás részét képezi, mint az épület ikonikus formái – több arculati változáson is átesett, most először azonban nemcsak külsejét tekintve, de tartalmában is jelentősen átalakult. Erről a folyamatról kérdeztük a magazin új főszerkesztőjét, Libor Anitát.

Mesélj kicsit a szakmai utadról! Mivel foglalkoztál a Müpa Magazin előtt, mik voltak a kedvenc projektek, amelyekben részt vettél? Hogyan lettél a Müpa Magazin főszerkesztője? Mennyire lepett meg a megkeresés? Mennyire volt egyértelmű számodra, hogy elvállalod a feladatot?

 Filmes újságíróként kezdtem a pályámat, voltam száguldó riporter, külsős újságíró, belsős munkatárs, szerkesztő, főszerkesztő, szerkesztettem mindenféle formátumú kiadványokat, angolul-magyarul, nemzetközi fesztiválokkal együttműködésben. A filmekkel való foglalkozás komoly elhivatottság az életemben, az Oscar-gála miatti hajnalig fennmaradás aktuális fáradtságom forrása és az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Később az Indexben vezettem a kultúra rovatot, ami mindenképpen egyfajta szakmai csúcs volt az életemben. Bár nagyon szerettem, és mindig örömmel gondolok vissza rá, a kisebbik lányom születése után egyértelművé vált, hogy az a korábbi életmód, amikor minden a napilapos újságírásnak volt alárendelve, számomra nem folytatható. Az elmúlt három évet a Városházán töltöttem a Budapest 150 emlékév szervezésével, ami szintén nagyon inspiratív és kimerítő feladat volt, de cikkek helyett elsősorban emlékeztetőket és e-maileket írtam, és egyre jobban éreztem, hogy hiányzik a lapkészítés, a cikkírás, a kreativitás.

 Úgy látszik, ezt sugároztam is magamról, mert egyszer csak jött a megkeresés a Müpától, hogy lenne-e kedvem a Müpa Magazin újragondolásához. Tényleg jó ütemben érkezett a felkérés, vágytam már más jellegű feladatokra, de nagyon meglepett, és nagyon jól is esett, hogy rám gondoltak. Tudtam magamról, hogy képes vagyok ekkora horderejű feladatokra, de mindig jólesik az a visszaigazolás, hogy ezzel mások is tisztában vannak.

 A Müpa Magazin nemcsak külsőleg, de belsőleg, tartalmilag is megújult. Milyen hívószavak mentén alakítottátok ki az új koncepciót?

 Onnan indultunk, hogy a korábbi, komoly tartalmi minőséget, de alapvetően programajánló jelleget képviselő koncepciót az életmódmagazinok felé közelítsük, hogy olyan személyesebb anyagokat állítsunk elő az előadókkal együttműködve, amelyek közelebb hozzák az olvasókhoz nemcsak a fellépőket, de magát a Müpát mint intézményt is. Fontos volt számomra, hogy olyan műfajok, mint például a jegyzet, helyet tudjanak kapni a struktúrában, és legyenek olyan rendhagyóbb formátumok is, mint a páros interjú vagy a riport, amikor egy napon át követünk egy Müpa-fellépőt. Ehhez arra is szükség volt, hogy legyen a magazinnak saját fotósa: Mari Ornellát bíztuk meg a feladattal, aki meghökkentően gyorsan és lenyűgözően precízen dolgozott, így már az általa készített Harcsa Veronika-címlapról is látszik, hogy megújult a magazin.

 Mi volt a legnagyobb kihívás az újratervezés során?

 A Müpa olyan, mint egy óriási butik, ahol rengetegen dolgoznak, én pedig külsősként kapcsolódtam bele ebbe az évek óta bejáratott folyamatba. Eleve kihívás volt megérteni a működését, ki mit csinál, ki kivel dolgozik együtt, hogyan kapcsolódnak össze a különböző területek egymással. És amikor azt hittem, hogy már megértettem, kit mivel kapcsolatban kereshetek, akkor mindig jöttek a kivételek, hogy mi miért működik épp abban az esetben másként. De az alapcsapat végül négy főből állt össze, így dolgoztunk hétről hétre.

 Mikor kezdtetek el dolgozni az új magazinon? Mennyi idő kell ahhoz, hogy összeálljon egy ilyen kiadvány?

 Sok. Szeptemberben ültünk le először, decemberig dolgoztunk azon, hogy kialakuljon egy olyan váz, ami meg tud tartani egy magazint, lapszámonként meg lehet tölteni új és új tartalommal, de rugalmas annyira, hogy lehetőséget adjon az alkalmazkodásra is. Ezt többszörös jóváhagyási körök követték, közben jött a december, a karácsony meg a januári szénszünet. Az eredeti terv az volt, hogy még decemberben felkérjük a szerzőket, de ez végül januárra csúszott. Ekkor kértük fel őket februári leadással, ami sok anyag esetében szűk keresztmetszetnek bizonyult, hiszen a megújult magazinban elsősorban nem íróasztal mellett, saját kútfőből megírható cikkek vannak, hanem több olyan, amit egyszerűen szólva le kellett talpalni, megszólalóval egyeztetni, fotóztatni. Végül minden összeállt, de nem számoltam, hány verzió készült a tördelés folyamán, és a lektorunk kitartására is nagy szükség volt az utolsó napokban. 

Melyik a kedvenc cikked az új magazinból?

 Nem cikk, hanem vers, mert olyan is van benne! Ki gondolná, hogy miközben az ember éjszakánként (is) egy intézményi kiadvány újrastrukturálásán agyal, fellépőket, megközelítési módokat, szerzőket-fotósokat párosít, létrejön egy olyan kegyelmi pillanat, egy találkozás, amelyből vers születik. Szabó T. Anna és Sebestyén Márta a Müpa fotózásán úgy egymásra hangolódtak, hogy Anna versben örökítette meg az élményt. Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, hogy ezt a verset először a Müpa Magazinban lehet olvasni. Ez szerencsés következménye annak, ha vannak hosszú, elmélyülésre alkalmas cikkek egy magazinban. De sok rövidebb anyag is készült, amelyekkel kapcsolatban volt bennem aggodalom, hiszen akármilyen jó koncepciót kitalálhatok, a végeredmény a szerzőkön múlik majd, akik végtelen türelemmel viselték a szerkesztési folyamatot, a javaslatokat, az újraírási köröket. Az egyik legrövidebb cikk szerzője, Csepelyi Adrienn annyi szellemességgel oldotta meg ezt a nehéz feladatot, amiért nem tudok elég hálás lenni. 

Miért lesz érdemes kézbe venniük azoknak is az új Müpa Magazint, akik nem járnak rendszeresen a Müpába?

 Természetesen azért, hogy ezentúl járjanak a Müpába! De komolyra fordítva a szót: ez a mostani magazin inkább hasonlít egy magas kultúrával, verssel, irodalommal, komolyzenével, tánccal és divattal foglalkozó glossy magazinra, mint egy intézményt bemutató hivatalos kiadványra, ami szigorúan azoknak szól, akik kívülről-belülről ismerik az épületet. Éppen ellenkezőleg, egy egész rovatot szentelünk a Müpa és a Müpát működtető emberek bemutatásának, hogy azok is megismerhessék, akik nem hazajárnak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Vagy arról a sokunkat érintő őrületről, amikor egy komolyzenei tartalomra szeretnénk rákeresni a streamingszolgáltatókon, és minden kijön találatként, csak az nem, amit eredetileg keresünk. És készült a magazin olvasásához egy Spotify-válogatás is, amit én például sokat hallgatok azóta, úgyhogy már csak ezért is megéri kipróbálni a kettőt együtt: a zenehallgatást és a magazin olvasását. 

Te magad is rendszeresen jársz a Müpába. Melyik volt eddig a kedvenc Müpa-élményed, és melyik előadásokat várod a közeljövőben? 

Nagyon sok jó élményem fűződik a Müpához, egészen vegyesek, volt, hogy a főnököm kamaszlányát kellett elkísérnem a Dán Királyi Balettre. Zubin Mehtát 2011-ben láttam először, óriási élmény volt, pedig ha jól emlékszem, a harmadik emeletre kaptunk állójegyet. A másik két kedves koncertélmény a kislányomhoz kapcsolódik, akivel megbeszéltem, hogy muszáj februárig bent maradnia, mert még meg kell néznem Nils Frahmot, utána megszülethet nyugodtan. Mindenórás terhesen nagyon hálás voltam az ülőjegyért. Ugyanebben az évben júniusban pedig Charlotte Gainsbourg koncertje volt az első alkalom, hogy kihagytam az esti altatást otthon, így testi-lelki szempontból is felejthetetlen élmény volt. Amúgy gyerekekkel is izgalmas a Müpába járni! A Szegedi Kortárs Balett Hamupipőkéje felejthetetlen volt mindannyiunknak, és a Magyar Állami Népi Együttes előadását is nagyon élvezték. Szoktuk otthon az online közvetítéseket is nézni, hogy felkészítsék őket egy igazi hangversenyre, de egyelőre annyi kérdésük van egy szimfonikus koncert vagy egy szcenírozott operaelőadás közben, hogy ezeket egyszerűbb otthon megvitatni, mint a nézőtéren. Még bekerülnénk egy vitriolos Csepelyi Adrienn-cikkbe!

 A megújult Müpa Magazin már elérhető az intézményben és Budapest kulturális csomópontjain, illetve fellapozható online is!

Szabó T. Anna a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb alakja, akinek több mint három évtizedre visszatekintő költői életműve 2022-ben egyetlen könyvbe, a Vagyok című kötetbe sűrítve jelent meg. A könyv a szerző 50. születésnapja alkalmából született, és arra a lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott, hogy teljes képet adjon erről a szerteágazó és ezerszínű életműről.

Fotó: Dragomán György

Szabó T. Anna 1972-ben született Kolozsváron. Családjában akadémikusok vették körül, nagyapja és nagybátyja nyelvész volt, édesapja pedig biológus. Gyermekkorának díszleteihez hozzátartoztak az apja és nagyapja által írt könyvek, amelyek a polcon sorakoztak, és már egészen korán megszületett benne az a vágy, hogy egy nap ő is felkerüljön arra a polcra, hogy az ő élete is „könyvekké változzon”.

1987-ben költözött Magyarországra, később az ELTE angol-magyar szakán tanult. Egyetemi évei alatt két tanára is nagy hatással volt rá: Géher István és Lator László már ekkor meglátta bontakozó tehetségét, ők bátorították első irodalmi szárnypróbálgatásai során is.

Azóta írt novellát, színdarabot, esszét, képes- és mesekönyveket, hozzájárult a főváros 150. születésnapja alkalmából megjelent Budapest Nagyregényhez, számos világhírű szerző művét fordította le magyarra, valamint tartott TED-előadást is, elsődleges kifejezésformája, „hazai pályája” mégis a versírás, elsősorban költőnek tartja magát. Verseit játékos zeneiség, formai és tematikai sokszínűség jellemzi, szövegei egyedülálló minőséget képviselnek a kortárs magyar költészetben, miközben olyan nagy elődök visszhangjait is felfedezni bennük, mint Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és Tandori Dezső.

A prózát sokáig idegen terepnek érezte, ám végül 2016-ban, több évtizednyi költő pályafutással a háta mögött megjelent Törésteszt című novelláskötete, melyet további kettő követett 2018-ban és 2020-ban. Szabó T. Anna novelláit olvasva azonban nyilvánvalóvá válik, hogy prózai műveiben is fellelhető költői attitűdje, a zeneiség, az aprólékos megfigyelések minél pontosabb leírására vonatkozó törekvés és a szenvedélyesség.

A szerző 50. születésnapjára, 2022-ben jelent meg eddigi költői életművét összegző kötete, a Vagyok. A könyvben összefűződő szövegek a szerző első, 1995-ös, Madárlépte hó című kötetétől egészen a legújabb, Eső napja című ciklusig kísérik végig az életművet, így egyfajta verses önéletrajzként is olvashatók. A cím – ez az egyszerű létige – elegánsan summázza a több mint 500 oldalas kötetet, és remekül kifejezi Szabó T. Anna bátor helyfoglalását a világban – és azon a bizonyos családi könyvespolcon is.

A könyv olvasása közben érdemes megfigyelni a különböző életszakaszokban és élethelyzetekben született költemények változatosságát. Szabó T. Anna fiatalkori verseiben még tobzódik a szabadságélmény, az újabbakban azonban egyre gyakrabban és sötétebben vetülnek fel a bezártság, az elzártság, a körülzártság képei. Ebben a szerző körül alakuló történelmi kontextus is közrejátszik, hiszen tízen-, huszonéves korának alapélménye a rendszerváltás és a határok megnyílása volt, újabban pedig a mindinkább önmagukba zárkózó közösségek egymással vívott harcai határozzák meg a világ alakulását. Az Ár című kötetből ideemelt versek is érdekesek, mert bizonyos szempontból kilógnak Szabó T. Anna életművéből. Ezekben a szövegekben nem a szerzőre egyébként jellemző tömörítés, eszközsűrítés és nyelvi kontroll mutatkozik meg leginkább, hanem a gondolatok és érzések szabad – ahogy a cím is jelzi – áramlása, burjánzó növekedése.

Vers-estek a Müpában - fotó: Hirling Bálint (Müpa)

Szabó T. Anna nem az elefántcsonttoronyba zárkózó művészek táborába tartozik. Fontosnak tartja, hogy az online és az offline térben is tartsa a kapcsolatot közönségével. Közösségimédia-oldalain nemcsak steril, akkurátusan beállított profi fotókat, szenvtelen marketinganyagokat találunk, hanem a körülötte nyüzsgő világra adott érzékeny reflexiókat, spontán életképeket és újonnan született verseket is. Március 18-án pedig a Müpa közönségének is lehetősége adódik találkozni a szerzővel, aki a Fesztivál Színház színpadán beszélget majd Vagyok című kötetéről Ott Annával, nagyszerű színművészek és zenészek közreműködésével.

Vannak filmrendezők, akik szinte zeneművekként komponálják meg alkotásaikat, és az általuk létrehozott filmnyelvek mintha egyes zeneszerzőket vagy zenei műfajokat idéznének. Stanley Kubrick nyugodt építkezése és áradó eleganciája például Mahler szimfóniáit juttathatja eszünkbe, Quentin Tarantino filmjei pedig a rockabilly egzaltált ritmusaira emlékeztetnek. Ha azonban egy jazz-filmrendezőt kéne mondanunk, életművének sokszínűsége, valamint az egyes filmjeiben tapasztalható professzionális szertelenség okán minden bizonnyal Woody Allen lenne az.

Woody Allen jazzhez fűződő viszonya azonban ennél sokkal kézzelfoghatóbb. Gyerekkora óta a műfaj rajongója, olyannyira, hogy még művésznevét is Woody Hermantől, a kísérletező kedvéről és zenei sokoldalúságáról híres jazzklarinétostól kölcsönözte, még jóval azelőtt, hogy első filmjét elkészítette volna. Eleinte szopránszaxofonon tanult, ám hamarosan áttért a klarinétra, hogy zenei példaképei, Sidney Bechet és George Lewis nyomdokaiba eredjen.

Fiatal felnőttként Woody Allen rátalált másik szenvedélyére, az írásra, és szinte azonnal magába szippantotta a televízió és a standup világa. Amikor nem neves show-műsorok házigazdáinak írt vicceket, akkor maga adta elő őket Manhattan mára legendássá vált klubjaiban. A zene és a jazz iránti rajongása nem apadt el, csak búvópatakká szelídült tévés-komikus karrierje árnyékában – amikor azonban a 60-as évek végén elkezdett saját filmeket írni és rendezni, az általa kialakított filmnyelvben ismét elemi erővel tört a felszínre.

Egy 2001-es Guardiannek adott interjújában humorosan nyilatkozott a zeneszerzésről: „Nekem személy szerint - mivel magam csinálom ezt is - jó szórakozás a zeneszerzés. Amikor befejezem a filmjeim editálását, bemegyek a szobámba, ahol sok-sok lemezem van - jazz, klasszikus és könnyűzene. Ezek mind a rendelkezésemre állnak. Nem kell zeneszerzőt szereznem."

Az 1920-as és 30-as évek, a „jazzkorszak”, amikor a műfaj az egész nyugati világot meghódította, Woody Allen számos filmjében jut fontos szerephez. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb az Éjfélkor Párizsban (2011). A főszereplő napjainkból a jazzkorszak Párizsába visszacsöppenve sorra találkozik a kor leghíresebb művészeivel, akik Európa és az Egyesült Államok legkülönbözőbb szegleteiből érkezve mind a francia fővárosban telepedtek le. Őket nevezte Gertrude Stein (a szintén Párizsban élő amerikai író-műkritikus-műgyűjtő) „elveszett generációnak”. A filmben olyan legendák tűnnek fel, mint Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Pablo Picasso, Salvador Dalí, Man Ray és Luis Buñuel.

A világ második legjobb gitárosa (1999) – Sean Penn főszereplésével – egyenesen egy jazzgitáros karaktere köré épül, akit Django Reinhardt (a világ legjobb gitárosának) árnyéka, valamint saját magánéletének démonai bénítanak meg. Allen ebben a filmjében a kreativitás forrásvidékét kutatja, és azt boncolgatja, hogy a személyes sors milyen viszonyban állhat egy-egy művész utóéletével és örökségével.

A rádió aranykora (1987) című alkotásában olyan amerikai színészóriások kaptak helyet, mint Danny Aiello, Jeff Daniels, Larry David, Mia Farrow és Diane Keaton, mégsem ők a film igazi főszereplői, hanem a 30-as és a 40-es évek legnépszerűbb rádiózenéi, a korszak legismertebb big bandjei, valamint sanzon- és dalénekesei, akiknek számai láncszemekként fűzik össze a Woody Allen gyerekkorát idéző film egyes szegmenseit.

Érdekes kísérlet volt az 1989-es New York-i történetek című antológia is, amely a korszak három élő legendája, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola és Woody Allen egy-egy rövidebb filmjéből áll össze. Három olyan történetből, amelyek együtt, „kánonban” képesek megragadni New York egyedülálló hangulatát. A három rendező nagyon is különböző gesztusrendszere, hangneme és témaválasztása úgy áll össze szerves egésszé, ahogy egy jazztrió különböző karakterű zenészei és hangszerei is képesek egyes összetevőik összességénél valami nagyobbat, jobbat, jelentőségteljesebbet létrehozni.

A fenti lista persze korántsem teljes, hiszen Woody Allen több mint fél évszázados rendezői és írói karrierje ezer szálon kapcsolódik a zenéhez, a jazz iránti rajongása pedig szinte minden alkotásában szerephez jut valamilyen formában. Életművén végigtekintve szinte hihetetlennek tűnik, de emellett még arra is jutott ideje, hogy – mintegy mellékprojektként – zenekart alapítson, és hétfőnként a New Orleans Jazz Band nevű formáció kötelékében lépjen fel a manhattani Carlyle Hotelben, vagy épp európai turnékra induljon zenésztársaival.

Hogy a zene mennyire hatja át Woody Allen életművét, azt a Müpa A nagy Woody Allen menet című, a rendező filmjeit felvonultató vetítéssorozatából is megtudhatjuk.

Kulturális intézményként abban a szerencsés helyzetben tudhatjuk magunkat, hogy nem csak március 8-án köszönthetünk kivételes nőket. Legyen szó Wagner koronázatlan királynőiről, a jazz búgóhangú díváiról, a pop elbűvölő tehetségeiről vagy messzi földek mitikus énekeseiről, a Müpában büszkék vagyunk arra, hogy műfajtól, kortól és nemzetiségtől függetlenül estéről-estére csodálatos nőket ismerhetünk meg a színpadon. Ünnepeljük őket a mai napon is! 

Photo by Artiom Vallat on Unsplash

Pályáját csodagyerekként kezdte, tinédzserkorában készített felvétele alapján Simon Rattle meghívta asszisztensnek a Birminghami Szimfonikus Zenekarhoz, akiket tizenkilenc éves korában vezényelt először. Azután pedig sorra döntötte meg az életkori rekordokat: huszonegy évesen már a Berlini Filharmonikusokat dirigálta (ahová Claudio Abbado hívta meg), és még abban az évben debütált karmesterként a Promson is. Szűk két évvel később Peter Brookkal dolgozott azon a Don Giovanni-produkción, amelyből néhány évvel később felvétel is készült, és amely máig a mű egyik legizgalmasabb interpretációja. Daniel Harding azonban nem az a típus, aki szeret a babérjain ülni, azóta is újabb műveket, zenekarokat és koncerttermeket hódít meg, miközben más területen sem állnak távol tőle a kihívások: képzett pilótaként évek óta repül utasszállító gépekkel.

Daniel Harding 10 év után, március 4-én érkezik újra a Müpába

„Egy üres teremben nem lehet megtanulni vezényelni” – mondja Daniel Harding, és ezt az alapelvet igen fiatal korától komolyan is vette: már tizenévesen zenekart toborzott diáktársaiból. Az eredetileg trombitán játszó fiatalembernek ugyanis, ahogy minden rézfúvósnak, a próbákon sokszor hosszú ideig semmi dolga nem volt, így azzal szórakoztatta magát, hogy a darab partitúráját tanulmányozta és a karmester munkáját figyelte – így támadt fel érdeklődése a pálya iránt.

A lelkes ifjú muzsikus Manchesterben végezte a középiskolát, egy zenei profilú, bentlakásos intézményben. Később nagyon jó emlékeket idézett fel ebből az időszakból: „Kicsit furcsa volt bekerülni egy olyan iskolába, ahová hozzám hasonló »őrültek« jártak, így viszont csupa olyan ember vett körül, akikkel ugyanaz volt a szenvedélyünk. Zseniális beszélgetésekre került sor. Tizenöt-tizenhat évesen már határozott elképzelésünk volt a világról, és meg voltunk győződve arról, hogy igazunk van. Ebből aztán érdekes viták bontakoztak ki, amelyekből rengeteget tanultam.” Harding tizenhárom éves korától az angol Nemzeti Ifjúsági Zenekarban játszott, és az együttessel már egy évvel később fellépett a Promson.

Ilyen közegben az elkötelezett karmesterjelöltnek nem volt nehéz dolga, hogy rávegyen egy csapat hangszerest: muzsikáljanak az ő irányításával. A többi már történelem: Schönberg Pierrot lunaire-jéből házi felvételt készítettek, amit tanára támogatásával Harding elküldött az akkor a Birminghami Szimfonikus Zenekar zeneigazgatói posztját betöltő Simon Rattle-nek. A neves karmester felfigyelt az ifjú muzsikusra, aki évtizedekkel később nevetve idézte fel, mi volt későbbi mestere első reakciója a produkcióra: „Nemrég vezényeltem ezt a darabot a Berlini Filharmonikusoknál. A te felvételed sokkal jobb. Csak épp nem értesz semmit.” Elmagyarázta neki, hogy a technikai perfekció mellett milyen fontos, hogy a zene lényegével, értelmével kapcsolatban tegyen fel kérdéseket. Azután pedig maga mellé vette asszisztensnek – így kezdődött minden.

Intézményi keretek között Harding mindössze egy évig folytatott karmesteri tanulmányokat (habár emlékei szerint hat hétnél tovább nem járt be a Cambridge-i Egyetemre), ekkor ugyanis páratlan lehetőség adódott a számára: a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere, Claudio Abbado asszisztense lett. A briliáns olasz dirigens csak „az én kis zsenim” néven hivatkozott fiatal kollégájára, aki egy beugrásnak köszönhetően huszonegy évesen dirigálta először a világ talán legnevesebb zenekarát. A két, különböző alkatú maestro, az analitikus Rattle és a sokkal impulzívabb, jobbára szavak nélkül kommunikáló Abbado együttes hatása biztos szakmai alapot jelentett a csodagyerekből fiatal művésszé érő Hardingnak. Először különböző kamarazenekarok zeneigazgatója lett, majd úgy döntött, ideje eggyel nagyobbra váltani: 2007 óta áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén, a tervek szerint a 2024/25-ös szezonig, amikor a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának vezetői pozícióját veszi át.

2007 óta áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén © Andrew Staples

Hardingtól nem áll távol a színpadi muzsika sem, 1998-ban még Abbado asszisztenseként dolgozott az Aix-en-Provence-i Fesztivál óriási sikert arató Don Giovanni-produkcióján, amelyet Peter Brook rendezett. Négy évvel később már ő vezényelte az előadásból készült, azóta is etalonnak számító felvételt – ekkortájt töltötte be a huszonhetedik életévét. Ő volt az első brit karmester, aki szezonnyitó előadást vezényelt a milánói Scalában (2005-ben, harmincéves korában, Mozart Idomeneóját), ahol azóta is szívesen látott vendég. Bár repertoárján nagyrészt a romantika és a 20. század első felének alkotásai, Brahms, Mahler, Richard Strauss szerepelnek, lelkesen ad elő új műveket is – számunkra talán a legkedvesebb, hogy 2015-ben Eötvös Péter Halleluja – Oratorium balbulum című, Esterházy Péter szövegére írt darabjának ősbemutatóját vezényelte a Salzburgi Ünnepi Játékokon.

És hogy milyen magasságokba lehet még szárnyalni egy ilyen karriert követően? Negyvenhez közeledve Harding úgy érezte, ideje másképp is megdolgoztatni az agytekervényeit. Először azt tervezte, valamilyen egyetemi képzésre iratkozik be, de aztán meggondolta magát, és inkább régi szenvedélye, a repülés felé fordult. Pilótaképzésen vett részt, még az utasszállító gépek vezetéséhez szükséges tanulmányokat is elvégezte, majd – a zenetörténetben alighanem egyedülálló módon – karmesteri karrierjével párhuzamosan az Air France kötelékében is munkát vállalt. 2020-ban egy év szünetet akart tartani a koncertezésben, hogy teljes egészében a repülésnek szentelhesse magát, ám ezt a pandémia megakadályozta. Így maradt a kettős élet: a levegőben másodpilótaként Harding a biztonság és a kiszámíthatóság embere, míg a földön karmesterként szívesen merészkedik ismeretlen utakra.

2019-ben megszerezte a pilótajogosítványt, így azóta, ha nem a színpadon áll, másodpilótaként az Air France kötelékében dolgozik 

A közelmúltban egy interjúban azt a kérdést szegezték Daniel Hardingnak: miért fontos a klasszikus zene az életünkben? „Úgy gondolom, minden társadalom számára létfontosságú, hogy a nagy kérdésekről komplex diskurzust folytasson – válaszolta. – A klasszikus zene az egyik olyan eszközünk, amellyel fontos gondolatokat tudunk kifejezni. A zene absztrakciójának köszönhetően azokat a dolgokat is megpróbálhatjuk megérteni, amelyeket nem tudunk szavakba foglalni.”

Február 14-e, vagyis Valentin-nap világszerte a szerelmesek napjaként él a köztudatban, amelyet ma már a világ szinte minden országában megünneplik. Legnagyobb kultusza az angolszász és francia nyelvterületen van, nálunk a 1990-es években kezdett elterjedni a szokás, hogy a párok apró figyelmességekkel lepik meg egymást, ami legtöbbször egy csokor virág vagy egy doboz bonbon, de akadnak országok, ahol egy kicsit másképp ünneplik a Bálint-napot.

Fotó: Valeriia Miller / Unspalshed

• Az Egyesült Államokban karácsony után ez az egyik legforgalmasabb nap a postákon, több mint egymilliárd üdvözlőlap indul útjára Bálint-napkor.
  
  
• Japánban és Dél-Koreában február 14-én a hölgyek nem kapnak, hanem ők ajándékozzák meg férfi ismerőseiket egy doboz csokoládéval, amit a férfiak egy hónappal később, március 14-én, az úgynevezett Fehér-napon viszonoznak. 
  
  
• Dél-Koreában a szinglikre is gondoltak, akik senkitől nem kaptak ajándékot. Ők április 14-én egy közös ebéddel –  ahol a menü a közkedvelt jajangmyeon, vagyis feketebab-szószos tészta – „vigasztalódnak”.
  
  
• Az olaszországi Terni városkája gyakran hivatkozik magára a „Szerelmesek városaként”, hiszen itt található Szent Bálint (San Valentino) sírhelye, amelyet Bálint-nap alkalmából tucatnyi pár keres fel, hogy nyilvánosa is bejelentsék jegyességüket.
  
  
• Finnországban nemcsak a szerelmeseket ünneplik február 14-én, hanem a barátságokat is. A barátok ilyenkor kedves kis képeslapokkal és ajándékokkal lepik meg egymást.
  
  
• Peruban pedig 2011-ben munkaszüneti napnak nyilvánították a Valentin-napot.
  
  
• A Müpában pedig most már évek óta egy alkalomhoz illő dallistával kedveskedünk azoknak, akik ünnepelnek.

„Gyönyörű énekhanggal rendelkezni egy dolog. Arra is gondolnod kell, mihez akarsz kezdeni vele” – mondta Angélique Kidjo a CNN-nek adott 2018-as interjújában. És valóban. Negyvenéves pályafutása alatt Kidjo minden alkalmat megragadott arra, hogy hallassa a hangját, a szó minden értelmében. Humanitárius tevékenységéért kapott elismeréseit ugyanis legalább olyan hosszan lehetne sorolni, mint zenei díjait. Május 1-jén pedig végre a magyar közönség is élőben hallhatja a Müpában.

Angélique Kidjo első magyaroszági koncertjét adja a Müpában © Sofia and Mauro

Kidjo Francia Nyugat-Afrika Dahomey tartományában (a mai Beninben) látta meg a napvilágot, és már egészen fiatal korában a művészetek vonzáskörébe került. Édesanyja színházi társulatot vezetett, a kis Angélique pedig megszámlálhatatlanul sok órát töltött a színfalak mögött, és szivacsként itta magába az őt körülvevő színes-szagos forgatagot. Itt állt először közönség elé, amikor egy darabban a hercegnő szerepét játszó kislány nem jelent meg az előadás napján. „Sosem éreztem ilyen csontig hatoló félelmet. Szerencsére elég sötét volt, az egyetlen fény rajtam volt – márpedig ha nem láttam senkit, az nekem olyan volt, mintha ott se lennének. Azt tettem, amit otthon is: énekeltem, majd lesétáltam a színpadról” – mesélte a New Yorkernek adott interjújában. A hatéves kislány beugrását álló ováció fogadta, innen pedig nem volt visszaút.

1981-ben megjelent első albuma szinte azonnal meghozta a népszerűséget, nemcsak szűkebb hazájában, de a környező területeken is. A Beninben uralkodó politikai viszonyok miatt Kidjo és testvére, Oscar csak külön engedéllyel repülhetett Párizsba, ahol mindössze egy napjuk volt felvenni a dalokat. A stúdióba érve szinte megállás nélkül dolgoztak, hogy be tudják fejezni a felvételeket, mert másnap vissza kellett utazniuk. Bár a lemez sikerének köszönhetően Kidjo Nyugat-Afrika-szerte járt koncertezni, a Beninben hatalmon lévő Kérékou diktatúrája megakadályozta abban, hogy független művészként alkosson. Alig egy évvel a debütáló lemez megjelenése után Angélique és családja nehéz lépésre szánta el magát.

Negyven éves karrierje alatt öt Grammy-díjat sepert be, a legutóbbit Mothert Nature című albumáért
© Alberto E. Rodriguez / Getty Images

A fiatal énekesnő mindössze huszonhárom éves volt, amikor az éj leple alatt, engedély nélkül elhagyta Benint. „Sosem felejtem el apám arcát, ahogy a volán mögött sírt, amikor kirakott a reptéren” – idézte vissza az utazás éjszakáját. Ekkor még egyikük sem tudta, hogy hat hosszú évnek kell eltelnie, míg újra láthatják egymást. A szökés majdnem meghiúsult, amikor a szolgálatot teljesítő őr, aki korábban Kidjo bátyjával zenélt, felismerte. Szerencsére a férfi nagy rajongója volt, így csak annyit mondott: „Nem láttalak. Fuss.” Tizenkét évvel később újra találkoztak, a férfi pedig elmesélte neki, mennyire büszke, hogy Angélique-ből sikeres énekesnő lett, és soha egy percig nem bánta meg, hogy akkor éjszaka elengedte.

Kidjo Párizsban kezdett új életet. Bár eredeti terve az volt, hogy emberjogi ügyész lesz, végül a híres Le CIM jazziskolában kötött ki, itt ismerkedett meg későbbi férjével, Jean Hébrail zeneszerző-producerrel is. A történet innentől akár egy amerikai tündérmese is lehetne, de a valóság ennél sokkal realistább. Kidjo először háttérénekesként kezdett dolgozni, majd az euro-afrikai jazzrockot játszó Pili Pili zenekar énekesnője lett, akikkel három lemezt adott ki. Bár a nyolcvanas évek Párizsa kulturálisan pezsgő metropolisznak számított, afrikai származása és bőrszíne miatt a sarki zöldségestől az iskolai folyosóig Kidjo folyton rasszizmusba ütközött. Míg az iskolában azt mondták, a jazz nem való afrikaiaknak, lemezeit később gyakran azzal a kritikával illették, hogy nem elég afrikai. Márpedig Kidjo szándékosan nem akart beállni az afrikai zenészek sztereotipikus sorába. A nemzetközi áttörést az Island Recordssal és Chris Blackwell-lel kötött szerződés, és az 1991-ben megjelent Logozo album hozta el számára. (Érdekes adalék, hogy a lemezborítóhoz a kiadó tradicionális afrikai viseletben tervezte fotózni Kidjót, aki elutasította az ötletet, és inkább a saját maga által egy turkálóban vásárolt zebramintás kezeslábast vette fel.)

Kidjo azóta is ellentmondást nem tűrő határozottsággal járja saját útját, és alkotja meg azt a zenét, ami a szívéből jön, legyen az táncos afropop, afrikai gyökereit kutató trilógia, a kubai énekesnő, Celia Cruz előtt tisztelgő lemez vagy éppen egy komplett Talking Heads-album feldolgozása. Lemezein olyan világsztárok működnek közre, mint Peter Gabriel, Alicia Keys, Joss Stone, Branford Marsalis, Josh Groban vagy épp Carlos Santana, de az új generáció fiatal zenészei is örömmel vállalják a felkérést: legutóbbi, zenei műfajhatárokat átlépő albumán például az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Burna Boy játszik. Négy évtizedes karrierje során tizenhat albumot jelentetett meg, 5 Grammy-díjat zsebelt be, életrajzi könyvéhez pedig Desmond Tutu írta az előszót.

Az UNICEF jószolgálati nagyköveteként rendszeresen járja Afrika országait, hogy a lánygyermekek edukációjában segítsen © UNICEF/UN071993/Ibarra Sanchez 

Az elért sikerek ellenére Kidjo sosem felejtette el, honnan jött. 2002 óta az UNICEF jószolgálati nagyköveteként utazza körbe Afrikát, küzd a klímaváltozás ellen, a gyermekek jogaiért és a lánygyermekek tanuláshoz való jogáért. 2006-ban létrehozta a Batonga Alapítványt (a szervezet nevét egyik dalának címéből kölcsönözte), amely a 14 és 18 év közötti lányoknak nyújt segítséget ahhoz, hogy elinduljanak az önállósodás útján.

Amikor tavaly XVI. Károly Gusztáv svéd királytól átvette a zenei Nobel-díjnak tartott Polar zenei díjat, beszédét azzal kezdte, hogy köszönetet mondjon családjának. Köztük kiemelten édesapjának, aki a tradíciókkal szembeszállva ragaszkodott ahhoz, hogy lányai a korai házasodás helyett iskolába járjanak, és mindig arra tanította gyerekeit, hogy gyűlölet helyett kedvességgel forduljanak a világ felé. Később egy talkshow-ban így fogalmazott: „Apám volt az első feminista, akivel találkoztam. Nem élhetem úgy az életem, hogy ne adjak vissza abból a tanításból, amit én kaptam.”

A mondás karácsonykor is érvényes: ahány ház, annyi szokás. Mi most összeszedtük nektek a legfurcsább ünnepi tradíciókat, a szokatlan ételektől a rendhagyó díszeken át a megdöbbentő figurákig. Tartsatok velünk!

Kinek a rántott hal, kinek a rántott csirke

Halászlé, rántott ponty, mákos bejgli – a tradicionális karácsonyi menü elmaradhatatlan részei. Legalábbis nekünk, magyaroknak. És bár nálunk is egyre gyakrabban előfordul, hogy a hagyományos ételek helyét új, izgalmas fogások veszik át, arra azért kicsi az esély, hogy például a grönlandiak ünnepi vacsorája elterjedjen itthon. Az északi szigeten ugyanis karácsonykor a mattak, vagyis a csíkokra vágott nyers bálnabőr, valamint a kiviak, az alkamadár 7 hónapon át érlelt, fókabőrbe göngyölt húsa kerül az asztalra, bejgli helyett pedig vajas-fahéjas zabkását fogyasztanak. Ám ha esetleg Japánban töltenénk az ünnepet, akkor is érne minket kulináris meglepetés: a felkelő nap országában ugyanis az amerikai KFC ikonikus sült csirkéje a legfelkapottabb karácsonyi étel. A gyorsétteremlánc olyannyira népszerű, hogy december 25-re előre kell asztalt foglalni, akárcsak egy Michelin-csillagos étteremben.

Az amerikai gyorsétteremlánc minden évben különleges karácsonyi menüvel készül
Forrás:Kfc.co.jp

Ferde a csúcsdísz! – Furcsaságok a fán

Ahogyan az ünnepi menük, úgy a karácsonyfa díszítése is sokszor ízlés és hagyomány kérdése. Nagyitól örökölt kristálygömbök, kis ovis kezek által gondosan gyártott szalmacsillagok, a sokakat megosztó angyalhaj, szaloncukor, aminek a fára felaggatott mennyisége az ünnep előrehaladtával egyenes arányban csökken – nincs két egyforma karácsonyfa. Ukrajnában például gyakori, hogy pókhálót ábrázoló díszeket akasztanak az ágakra, utalva arra a régi ukrán mesére, amelyben a szegény öregasszony fáját egy jóságos pók a napfényben ezüst és arany színben csillogó hálóval fonja körbe.

Az ukrán karácsonyfákról nem maradhat le a pókháló
Fotó: Elena Rozhanskaya/Shutterstock

Indiában az arányaiban elenyésző, a teljes lakosságnak csak 2,3 százalékát adó, ám így is szép számú (majdnem 25 millió) katolikus lakos fenyő híján legtöbbször banán- vagy mangófát díszít, Németországban pedig egy uborkát rejtenek el a karácsonyfán – no nem igazit, hanem dísz formájút. Amelyik gyerek leghamarabb megtalálja, azt extra ajándékkal lepik meg. A 16. századból eredeztetett tradícióról viszont nemrégiben kiderült, hogy a németek 90 százaléka még sosem hallott róla, és sokkal inkább egy díszeket gyártó élelmes amerikai cég, a Woolworths ügyes marketingfogása lehetett annak érdekében, hogy felpezsdítsék Franciaországból importált, zöldség formájú üvegdíszeik eladását. Egy másik forrásban egy, az amerikai polgárháborúban foglyul esett, éhező német katona, megint másikban két, uborkáshordóba zárt spanyol gyerek szerepel az eredettörténetben.

Óriásmacska, karácsonyi boszorkány, kísértetparipa és egyéb szokatlan figurák

A legtöbb országban vagy a nagyszakállú, piros kabátos Mikulás, vagy esetleg a pufók angyalkaként ábrázolt Jézuska az ünnepek főszereplője. De nem Izlandon! Ott ugyanis Jólakötturin, vagyis a Yule macska érkezik karácsonykor. És nemhogy ajándékot nem hoz, de egyenesen felfalja azokat, akik nem dolgoztak elég keményen az évben! Majd az ünnepi ételeket és az ajándékokat is jóízűen elfogyasztja. Wales tájain egy hasonlóan félelmetes figura, Mari Lwyd, vagyis a „szürke kanca” – egy hosszú póznára tűzött, lepedővel letakart lókoponya – jár házról házra, és hívja dalcsatára az embereket. Ha megnyeri a rémes/rímes párbajt, bebocsájtást kaphat a házba, ami állítólag szerencsét hoz. Olaszországban pedig Befana, az öreg boszorkány hozza Vízkeresztkor az ajándékot a jó gyerekeknek, a rosszakat pedig hazaviszi az urának vacsorára.

Jólakötturin nem a tipikus dorombolós házicirmos

De a legfurcsább karácsonyi figura képzeletbeli első díja egyértelműen a katalánoknak jár. A katalán betlehemeknek ugyanis van egy igencsak furcsa szereplőjük: a sarokban megbúvó, csupasz fenekű Caganer, aki épp nagydolgát készül elvégezni. Igen, jól olvastátok. Egyes elméletek szerint a kakiló ember a szerencsét és a boldog új évet jelképezi, míg mások a föld termékenységét vagy a mindannyiunkban lakó gazságot látják benne. A katalánok mindenesetre kedvelik az igencsak szokatlan tematikát, hiszen Caga Tió – a kakiló fatörzs – is az ünnep szerves része. Az aranyos arcú kis fatörzset a gyerekek december 8-tól egészen karácsonyig mindennap „megetetik” valami finomsággal, majd Szenteste egy kedves dalocska után jól elverik faágakkal, hogy kikakilja az ajándékokat.  

Ha eleget etették, Caga Tió sok ajándékkal lepi meg a katalán gyerekeket karácsonykor

Görkorival a templomba, emlékezés a szaunában és az asztalnál

Az nem meglepő, hogy a túlnyomórészt mélyen vallásos Venezuelában a szentmise kiemelt helyet foglal el az ünnepi naptárakban, a fővárosiak azonban nem akármilyen módját választják a templomba való eljutásnak. Caracasban már reggel 8-kor lezárják az utcákat, hogy a görkorcsolyával istentiszteletre induló tömegnek akadálymentes útja legyen. A finnek megszokott relaxációs tevékenységükkel, a szaunázással emlékeznek elhunyt szeretteikre december 24-én, míg Portugáliában egy extra teríték kerül az ünnepi asztalra azok számára, akik már nincsenek velünk. A bolygó másik oldalán, Ausztráliában pedig mi mással, mint egy kiadós szörfözéssel ünneplik a karácsonyt!

 
Az ausztrál Mikulás természetesen a tengerparton tölti a szentestét

A szegény, kiszolgáltatott lány története – amely Juronics Tamás és Czár Gergely alkotói fantáziáját is megmozgatta – az egyik legtöbbször feldolgozott, számos alkalommal megfilmesített és előadott mese. A Szegedi Kortárs Balett Hamupipőkéje Szergej Prokofjev azonos című balettzenéjére született. A lenyűgöző látványt nyújtó színpadi képekben a mese fonalát összetett karakterek szövik, akiket rengeteg gyerekszereplő vesz körbe. Juronics Tamás művészeti vezető missziója, hogy gyerekelőadásaikkal táncszeretetre neveljék a jövő közönségét is. 

Mennyire adta magát a zene a történet kibontásához?

Remekül szolgálja a karaktereket és a helyzeteket, hiszen Prokofjev meseszerű dallamai könnyedén vezetik az alkotót, öröm rájuk dolgozni, élesen rajzolják meg a figurákat és a szituációkat. Olyan, mintha filmzenét hallgatnánk: a lírai részek jól mutatják Hamupipőke érzékenységét, finomságát, de a mostohák gonoszkodása, bumfordisága is erősen érezhető.

Miért ezt a mesét választottad?

Mindenki által ismert, szép, tanulságos történet, zeneileg kerek, táncmozdulatokban jól kibontható. Czár Gergellyel közös alkotásunkról beszélünk, aki különleges mozgásvilágot álmodott a mese egyes részeihez. Izgalmas munkafolyamat során, együtt találtuk ki az előadás dramaturgiáját.

Elkalandoztál egy kicsit a saját műfajodtól, hiszen a főszereplő ábrázolásánál a klasszikus baletthez nyúltál, ehhez ráadásul a műfaj ikonikus kellékét, a spicc-cipőt hívtad segítségül. A grandiózus kiállításhoz egy balettiskola növendékeit is bevontad a munkába.

Szegeden van az ország egyik legeredményesebb balettiskolája, amelyet Varga József kollégám vezet. Kicsiktől a húszévesekig több generáció is tanul nála, rajtuk keresztül sok szegedit megmozgatott a produkció, hiszen számos család, iskola és barát figyelte a munkát, jött nézni az elkészült produkciót. Közösségi játék született. A Varga Balett nélkül nem tudtuk volna megvalósítani ezt az álmot, hiszen nincs annyi táncművészünk, amennyivel például egy báli jelenetet megfelelő létszámmal elő tudnánk adni. Három különböző korosztálynak való karaktereket találtunk ki Gergővel.

A legkisebbek az egérkéket táncolják, ők képviselik a cukiságot, elsősorban persze nem a táncos, hanem a karakterformáló és a játékos képességet mutatjuk meg velük. Utánuk jönnek a tündérek, ők már nagyobbak, nehezebb koreográfiájuk van, végül pedig a tizenöt-húsz évesek, akik a bálban vesznek részt és komoly lépésanyagot kell eltáncolniuk. A báli jelenet különlegessége – ez persze mutatja a tánc iránti érdeklődés nemenkénti különbözőségét is –, hogy csak lányok szerepelnek benne. Az eredeti mesében is így van: őket hívják el a bálba, mert a királyfi közülük választ magának feleséget. Rengeteg fiatal hölgy verseng azért, hogy elnyerje a trónörökös kegyeit, és ebben a mi kis Hamupipőkénk győzedelmeskedik, hiszen különlegességével magára vonja a fiatalember figyelmét. Ezt a különlegességet, amit a mesében többek között az üvegcipő hangsúlyoz, a táncjáték során a spicc-cipővel váltjuk ki, a főszereplőt ez emeli ki a többiek közül, és teszi senkihez sem foghatóvá a mozgását. Ehhez persze kellett egy olyan művész, aki stabilan tud spicctechnikával táncolni, a mostani szereposztásban ezzel a tudásával Désirée Bazzani olasz táncművészünk kápráztatja el a közönséget.

A szegedi bemutató óta eltelt pár évben a gyerekszereplők megnőttek, a társulat tagjai cserélődtek, úgyhogy a Szegedi Kortárs Balett Grimm-meséje új gárdával érkezik Budapestre.

Igen, vannak olyan gyerekek, aki egérkeként kezdték, most pedig már korban eggyel feljebb, a tündérek között táncolnak, és olyan nagylányok is, akik annak ellenére visszatérnek a bálozók közé, hogy az eltelt időben már nem táncoltak olyan intenzíven. Az előadás összefűzi a generációkat. Mindenkinek nagy munka betanulni ezt a darabot, a táncművészeknek komoly szerepeket kell megformálniuk. Rengeteg lépés alakít ki izgalmas karaktereket, melyek közül Hamupipőke a legösszetettebb, de ugyanígy a két mostohatestvér, illetve a királyfi segítője is remek táncosszerep. Valójában mind jó karakter. Nagyszabású, filmvilágot idéző díszletet terveztünk Tóth Kázmérral, amelyben a meleg, barátságos hangulatot árasztó családi ház egy „varázsütésnyi” vetítés alatt csodálatos, monumentális bálteremmé alakul át: ebben a két térben mozog a történet. A gyerekek rettentően élvezik az előadást!

Az is szokatlan ebben a mesebalettben, hogy az anya megjelenésével kezdődik és végződik.

Sok feldolgozása volt a Perrault-féle történetnek, amely végül a Grimm testvérek írása nyomán vált kedvenccé. A központi problematika az anya elvesztése, hiánya. Az ő helyére belépő, rossz szándékú mostoha és annak lányai okozzák a problémákat és konfliktusokat Hamupipőke életében, ezért volt számomra nyilvánvaló, hogy az anya figuráját – mint a hiány és a szeretet szimbólumát, a példaképet – meg kell mutatni. A mi mesénkben ráadásul Hamupipőke az anyjától örökli a cipőt, az ő szellemének megjelenítésével, a lány és a közte lévő különös lelki kapcsolat ábrázolásával kezdődik és zárul a történet. Szép motívum, amely finommá, líraivá teszi a mű indulását és befejezését.

A mostohatestvérek kacagtató karaktereit úgy ábrázoltátok, hogy közben egyáltalán nem estetek túlzásokba, míg a mostohaanya esetében ti is a szigorra helyeztétek a hangsúlyt.

A mostoha gonoszságát legerőteljesebben a távolságtartásával fejezzük ki. Összetett figura: egy akarnok, aki a hatalomért, a pozícióért bármit képes megtenni. A lányok az anyjuktól tanult rosszindulatú viselkedést mintázzák, de jóval erőtlenebbek, és ettől az esetlenségtől válnak egyáltalán nem szerethető, viszont annál viccesebb figurákká. Az apa számára – akit Czár Gergely táncol – hosszú folyamat, komoly személyiségfejlődés, amíg ráismer a dolgok valóságára. Érdekes családi viszonyok rajzolódnak ki a szereplőkön keresztül.

Mennyire vonjátok be az előadásba a gyerekeket?

Vannak olyan pillanatok, amikor összekacsintunk a nézőkkel, de inkább kukucskálószínházra invitáljuk őket, ahol kívülről tudnak ránézni a történetre. Persze azért előfordul, hogy a nézőtér felől szaladnak be a szereplők, vagy oda kergetünk ki valakiket, és ennek erős közösségi ereje van, mert a gyerekekkel együtt örülünk a gonosz megbüntetésének.

Kinek és miért ajánlod elsősorban az előadást?

A Hamupipőke kifejezetten gyerekdarab, három-négy éves kortól könnyedén érthető, élvezhető, de azt vettük észre, hogy a kicsiket kísérő felnőtteket is leköti az előadás bája, kedvessége, igazsága és látványvilága. Missziónak élem meg, hogy a felnövekvő nemzedéket arra neveljem, a táncot jó nézni, és a mozgáson keresztül tökéletesen lehet történeteket kódolni, érteni. Remek játék és kihívás gyerekdarabot nem gyermetegen megcsinálni. A szegény szolgálólány meséje ráadásul komplex történet, következetes karakterábrázolást kíván, amelyben sokat kamatoztattam az operák és drámai darabok rendezése során szerzett tapasztalataimat. Kompakt és lenyűgöző mese, amelyet minden generációnak szívből ajánlok!

Gáti Katalin Teodóra
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Visky András Kitelepítés című könyvét mindenkinek el kellene olvasnia. A regény 2023-ban elnyerte az év legjobb első prózakötetének járó Margó-díjat, az Artisjus Irodalmi Díjat, és annak megszűnéséig a Libri irodalmi díjra is sokan esélyesnek tartották. A kritikusok méltató szavai és a szakmai elismerések azonban önmagukban még nem elegendőek ahhoz, hogy érzékeltessék a mű valódi súlyát és jelentőségét. A Kitelepítés sokkal több, mint egy hányattatott sorsú, a Duna-deltába száműzött család megrázó krónikája, sokkal több, mint egy látlelet a román államszocializmusról. Örök érvényű történet hitről, kitartásról, önfeláldozásról, halálról és feltámadásról. December 11-én Visky András a Literárium, a Müpa kortárs irodalmi eseménysorozatának keretében a Fesztivál Színház színpadán idézi fel regénye legmegrázóbb pillanatait, valamint a könyv keletkezéstörténetét és utóéletét.

A Kitelepítés az idei Liszt Ünnepen átadott, az év legjobb első prózakötetének járó Margó-díjat is elnyerte
Fotó: Posztós János, Müpa

Visky András 1957-ben született Marosvásárhelyen. Református lelkész édesapját nem sokkal később, 1958-ban a kommunistaellenes(nek vélt) egyházi személyeket célzó – és sokszor az egyházak hathatós közreműködésével zajló – romániai letartóztatáshullám során elfogták, és 22 év börtönre ítélték. Amíg Visky Ferenc Nagyváradon és Szamosújváron raboskodott, feleségét, Júliát, valamint hét gyermeküket egy Bărăgan-környéki munkatáborba szállították a Duna deltavidékén. Visky András – a hét gyermek közül a legfiatalabb – már a munkatáborban tanult meg járni és beszélni. Anyja kitartásának, valamint a láger soknemzetiségű és sokvallású közösségének köszönhetően a család minden tagja megmenekült, 1964-ben elhagyhatta a munkatábort, és időközben Visky Ferenc is kiszabadult a börtönből.

Visky András először mérnöki diplomát szerzett, a román állambiztonsági szervek hosszú évekig nem engedték a kulturális szcéna közelébe. Ez az út csak a rendszerváltás után, 1989–90 környékén nyílt meg előtte. Ekkor Kolozsvárra költözött, folyóiratoknál és könyvkiadóban szerkesztőként, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban pedig dramaturgként, majd 2009-től művészeti vezetőként dolgozott. Írt drámákat, librettókat és színházelméleti könyveket is.

Fotó: Valuska Gábor

Mind terjedelmében, mind műfaji sokszínűségében jelentős életműve eddig is magában hordozta a Kitelepítés gerincéül szolgáló élmények, a romániai lágerekben töltött gyermekévek szilánkjait (a leghúsbavágóbb módon talán az édesanyja emlékiratai alapján készült, 2002-ben bemutatott Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámájában). Ezek a szilánkok ugyanakkor csak a Kitelepítés megjelenésével forrhattak össze azzá az ablakká, amelynek túloldalán egy mai ésszel szinte felfoghatatlan időszak képe tárul elénk.

Visky Júlia alakja a Kitelepítésben is meghatározó szerephez jut. A szerző édesanyja, miközben felolvassa gyermekeinek a Bibliát, annak archaikus nyelvét már olvasás közben „cenzúrázza” és értelmezi a gyerekek számára. Érzékeli, hogy a Szentírás általa használt, 1905-ös szövegváltozata nem képes támaszt nyújtani az őket körülvevő egzisztenciális kataklizmában, így saját rögtönzött, apokrif szövegváltozataival és -magyarázataival próbálja áthidalni ezt a szakadékot. A kényszermunkától mindegyre apadó fizikai erőnlétét emberfeletti lelkierővel és kitartással ellensúlyozza, felkészül rá, hogy hét gyermekét a munkatáborban nevelje fel, majd ereje fogytán arra is, hogy elengedje a kezüket.

A regény formájában keveredik a Biblia történettagolása és a modern elbeszéléstechnika. A könyv lekerekített mondatok és bekezdések helyett rövid, számozott „fejezetekre” oszlik, a gondolathatárokat pedig mindössze vesszők és sortörések jelzik, így a könyv már megformáltságában is kifejezi, hogy a Visky-család történetének ezen szakasza nem lenne elmesélhető – mert valószínűleg nem lenne, aki elmesélje – az Istenbe vetett hit nélkül. 

Megjelenése óta a könyv viharként söpört végig a magyar irodalmi életen. Testközelből mondja el és teszi átélhetővé egy próbatételektől terhes időszak történetét, amelynek részleteiben ott rejtőzik egy egész korszak kultúrákon és ideológiákon átívelő tragédiája is, miközben a regény optimizmusa és életigenlése egy pillanatra sem fordul pátoszba. A Kitelepítés jövőjét egyelőre természetesen csak találgathatjuk, érdemei azonban mindenképp alkalmassá teszik arra, hogy idővel olyan tőkesúllyá váljon a magyar kultúrában, amilyen Szolzsenyicin regénye, A Gulág szigetvilága lehetett az orosz irodalomban – annál is inkább, mert bár eredetileg önálló műnek készült, szándékai szerint a szerző trilógiává bővíti majd a kötetet.

A Literárium sorozat következő kortárs irodalmi estjén, december 11-én a Fesztivál Színház színpadán köszönthetjük Visky Andrást, aki többek között arról is mesél majd, hogy mennyire érte váratlanul a regényt övező érdeklődés és szakmai siker. Az est további közreműködői között feltűnik Hegedűs D. Géza színművész, Darvas Kristóf zongorista-zeneszerző, valamint Jánossy Lajos író, kritikus, irodalmi szerkesztő is.

Brazíliában színpompás kulturális hatások érték, de végül Párizsban talált rá arra az egyedi zenei stílusra, amelyben jól megfér egymással a pop, a jazz, a rock, a funk és a tradicionális brazil műfajok. Gyerekkorától kezdve egy derűs energiabomba, aminek manapság már a rajongói is örülhetnek.

Aki nem látta még Flavia Coelhót élőben, az elsöprő energiára és egy lehengerlő személyiségre készüljön! Azontúl persze, hogy a zenei műfajoknak valami igazán egyedi kavalkádját fogja hallani, Flavia ugyanis a szamba, a bossa nova, a baile funk, a rap és a reggae szimpatizánsait egyszerre képes meghódítani dalaival. A brazil énekesnő magával ragadóan pimasz és vidám jelenség a színpadon. Kalandvágyó egyéniséggel lesz dolgunk, egy világpolgárral, aki legszívesebben az egész földgolyót magához ölelné, és ahogyan a France Rocks magazin mondja róla: belső világa úgy bomlik ki a hallgatóság előtt, mint egy hatalmas, sokszínű várostérkép.

© Yuri Lenquette

Gyerekkorában vödörrel a fején énekelt

Családi hátteréből nem nehéz kitalálni, honnan hozza mindezt: édesanyja kabarék és drag queenek fodrászaként dolgozott, a bohém közeget pedig csodásan egészítette ki édesapja szenvedélye a Nordeste, vagyis Brazília északkeleti régiójának tradicionális zenéje iránt. Flavia – aki Rio de Janeiróban látta meg a napvilágot 1980-ban – kislányként a népszerű brazil zenei és táncstíluson, a forrón és a történetmesélő griotok repente muzsikáján szocializálódott. Mindezt úgy, hogy egyébként a riói favelák, vagyis nyomornegyedek bűnözőbandái között töltötte a gyermekkorát, és mezítláb járt iskolába. Bár ez utóbbiról is úgy nyilatkozik, hogy ő nem bánta, tele volt energiával, szeretett futni, ugrálni, és neki jó volt ez így.

Ha pedig mindez nem lenne elég, itt még nem állunk meg a kulturális befolyások sárga köves útján! A család Flavia nyolcéves korában Rióból a jamaikai és karibi hatásokkal erősen átitatott Maranhãóba költözött. „Egy alig 300 fős falucskában éltünk, és folyamatosan Bob Marley ordított a teherautókra erősített hatalmas hangszórókból. Amikor elkezdtem zenélni, teljesen egyértelmű volt, hogy a reggae alapvető része lesz a stílusomnak.”

Itt kell megidéznünk a mindenre nyitott brazil kislány egykori képmását: méghozzá vödörrel a fején... Flaviát a popzene sem hagyta nyugodni, és a megfelelő visszhang kedvéért így énekelte Diana Ross, Nina Hagen és brazil popdívák dalait. A vödröt valójában az édesanyja pakolta a fejére, hogy legyen egy kis nyugta a folyamatos énekléstől, de a mindig optimista gyerek ezt is a saját hasznára fordította. Tizennégy éves volt, amikor csatlakozott az As Solteirissimas lánycsapathoz, akik éppen énekest kerestek. Innentől kezdve bárokban énekelt, és a grunge-tól a punkrockon és a jazzen át a rapig ívelő műfaji skálán képezte a hangját és tágította zenei ismereteit.

Zenéje trópusi naplemente egy pálmafákkal ölelt tengerparton

2006-ban költözött álmai városába, Párizsba, ahol kezdetben metróaluljárókban és egy bárban énekelt, majd megnyerte a Génération Réservoir tehetségkutatót, később pedig megismerkedett Victor Vagh producerrel, akivel azóta is dolgozik – Budapestre is együtt érkeznek. Európában nagyon hamar találkozott azzal, mit várnak az emberek egy brazil énekesnőtől. „Búgjon suttogva, miközben bossa novát játszik… Meg akartam dönteni ezt az elképzelést. Azt akartam, hogy az emberek lássák: Brazília nemcsak a pálmafák és a foci otthona, rockot, funkot és hiphopot is játszunk. Le akartam számolni a The Girl from Ipanema ideáljával. Épp itt az ideje, hogy az emberek megismerjenek egy teljesen új Brazíliát!”

Első albumát 2011-ben adta ki, címéből – Bossa Muffin – már sejthető, hogy milyen műfajokat vegyít benne… A lemez azonnal hatalmas sikert hozott neki, a lelkes rajongók egyenesen a világzenei legendához, Manu Chaóhoz hasonlították, a The Guardian pedig az év egyik legvidámabb, legkönnyedebb fúziós szettjeként jellemezte a korongot.

2013-ban az angliai Womad fesztiválon tizenötezer ember előtt lépett fel, és azonnal megfertőzte őket zenéjével és előadásmódjával. Ezt követte egy turné, majd a legendás, Grammy-díjas brazil énekes, Gilberto Gil előzenekaraként is bizonyított. Még ebben az évben megkapta a Golden Women Music Breakthrough díjat, és két telt házas koncertet is adott a Ronnie Scott’s-ban, az avantgárd jazz és blues legendás londoni klubjában.

Egy évvel későbbi, Mundo Meu (Az én világom) című lemezén Flavia a múltjához nyúlt, aminek eredményeképpen egy bennszülött szlenggel átitatott városi dzsungelben találhatjuk magunkat. 2016-ban jelent meg harmadik albuma Sonho Real (Valóra vált álom) címmel. Galgóczi Tamás így jellemzi a lemezt az ekultura.hu-n: „derűs, mosolygós zene, ami úgy öleli körbe a hallgatót, mint a trópusi naplemente a pálmafás tengerpartot”.

 „Ez az album arról szól, mit jelent embernek lenni – ezek már Flavia szavai a Sounds and Colours interjújában. – A Bossa Muffin az utazásról beszélt, a Mundo Meut Brazíliának szenteltem. A Sonho Real arról az álmomról szól, ami már nem álom többé: zenészként körbeutaztam a világot, új ismereteket szereztem, új emberekkel találkoztam. Iszonyú mázlistának érzem magam.”

„A zeném olyan, mint az életem: egy nagy parti”

Legutóbbi, DNA című albumát 2019-ben adta ki. Flavia egy DNS-vizsgálat segítségével derítette ki, hogy ősei Szenegálból és Mozambikból kerültek Brazíliába. A dalok a befogadásról, saját gyökereink megértéséről és mások elfogadásáról szólnak, de egy komolyabb tónus is megjelenik a szövegekben: a korrupció, a homofóbia és a rasszizmus témái, vagy a brazil politikai helyzet, amit Flavia az utóbbi időben aggodalommal követ. 

„Mostanában kezdtem el keresni és próbáltam megérteni a brazilságomat – mondta még 2017-ben. – Érdekes módon ez akkor kezdődött, amikor elhagytam az országot, és Törökországban felfedeztem, hogy néhány étel pont olyan, mint amilyet mi eszünk Brazíliában. El kellett hagynom Brazíliát ahhoz, hogy igazán megértsem a zenémet és önmagamat.”

A Müpában zenekarával, a Flavia Coelho Soundsystemmel lép fel, hogy kirobbanó napsütést hozzon a szomorkás télbe: roots reggae-től cumbián át elektronikus hangzásokig az előző három lemezének dalaiból válogat. Még a Mundo Meu kapcsán nyilatkozta, hogy azért dolgozott rajta ennyi vendégzenésszel, mert az élete is ilyen: egy nagy, zsibongó parti. És ezzel el is árultuk, mire kell számítani december 16-án. Flavia 2024-re ígéri új albumát, hangolódjunk rá ezzel a koncerttel!

A legnagyobb szakmai elismerésnél is többet érnek azok a történetek, amelyek túlélnek minket, és amelyek olykor-olykor akár több száz kilométert is beutaznak. A Müpa egykori igazgatójára, a november 25-én 11 éve elhunyt Kiss Imrére emlékezünk.  

Általánosságban elmondhatjuk, hogy egy kulturális intézmény csak akkor képes önmagának nemzetközi hírt szerezni, ha a korszerű színpadtechnika, akusztika és építészeti megoldások mellé vízió és finom ízléssel kialakított programterv is társul. Kiss Imrét 2003-ban nevezték ki a Művészetek Palotája igazgatói posztjára, 2011-ig tartó vezetése alatt pedig megalapozta mindazt, ami ma a Müpát a kontinens egyik legfontosabb kulturális központjává teszi.

Érdemeinek hosszas felsorolása helyett azonban álljon itt egy rövid anekdota, amelyből talán az is kiderül, hogy munkássága hogyan teremtett időn és téren átívelő találkozási pontot a kultúra szerelmeseinek. 

A történetnek három jól ismert főszereplője van: Kocsis Zoltán, Kiss Imre és Sir Roger Moore, valamint egy különös levél, amely néhány héttel ezelőtt landolt az e-mail-fiókunkban.

A levelet egy Londonban élő ügyvédtől kaptuk, aki James Bond-rajongó barátját készült felköszönteni 50. születésnapja alkalmából. Mi lehetne a tökéletes ajándék egy 007-es fannak? Természetesen egy szmoking, egyenesen Sir Roger Moore egykori ruhatárából. A szmokingot sikerült is megszerezni egy aukción, ekkor azonban váratlan dolog történt: a belső zsebében ott rejtőzött Kiss Imre névjegykártyája. A londoni ügyvéd ezután vette fel velünk a kapcsolatot, és érdeklődött, vajon miként kerülhetett a kártya Sir Roger Moore zsebébe.

A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a találkozásra 2007-ben került sor. Ekkor lépett közösen a Müpa színpadára a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Sir Roger Moore. A színészlegenda ekkor már 16 éve az UNICEF jószolgálati nagykövete volt, egy évvel korábban pedig ő avatta az NFZ-t az UNICEF magyarországi nagykövetévé. Moore az est során Saint-Saëns Az állatok farsangja című darabjában vállalta a narrátor szerepét, majd a tapsrend után közös fogadáson vettek részt az est szereplői és az intézményt akkor vezető Kiss Imre. 

A koncert óta 16 év telt el. 

Azóta itthagyott minket a történet mindhárom főszereplője, de a róluk szóló anekdotákat, a tőlük tanultakat még generációk fogják mesélni. 
És ki tudja, még hány nagyszerű művész szmokingjában rejtőzik egy véletlenül ottfelejtett névjegykártya valamelyiküktől.

Oravecz Imre idén töltötte be nyolcvanadik életévét. Több mint ötven esztendőt felölelő költői-írói pályájának egyik legfontosabb érdeme, hogy feltette szülőfaluját, Szajlát a magyar irodalom térképére. A Müpa ünnepi estje előtt négy könyvet ajánlunk tőle.

Amikor tíz évvel ezelőtt ajánlásra levettem az Ondrok gödrét egy könyvesbolt polcáról, arra gondoltam, hogy ezt magamtól, cím alapján biztosan nem választottam volna. Túl sejtelmesnek találtam, ami mögé első blikkre annyira sem lehet belátni, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Azóta az egyik legkellemesebb meglepetésként él könyves emlékeimben: habzsoltam a történetét, a nyelvezetét, és habzsoltam utána a folytatásait is. 

A Literárium előadásán a 80 esztendős író pályájának legfontosabb állomásait idézik meg a színpadon. 
Fotó: Szilágyi Lenke

Oravecz Imre pályája a 60-as évek végén indult, költőként maga Weöres Sándor mutatta be őt egy antológiában, ami azért nem hangzik rossz ómennek! Pályájára mégis sokszor volt jellemző az évekig tartó hallgatás, a folyamatos újrakezdések. Kevésszer szerepelt hangosan és látványosan a magyar irodalmi közéletben. Háromszor költözött külföldre, és kezdett új életet először Kanadában, majd az USA-ban, végül Nyugat-Berlinben – de mindig hazatért. „Minden elmenés egyenlő egy meghalással, ha meg az ember visszajön, má­sod­­szor is meghal, és ha háromszor teszi meg, akkor hatszor hal meg” – fogalmaz a Litera 2004-es interjújában.

Költészetről, regényeiről, témáiról minden vele készült interjúban egyfajta sajátos, keresetlen egyszerűséggel beszél, nem mitizálja írói énjét. Évtizedek óta visszavonultan él Szajlán, abban a faluban, amelyben született, és amely több könyvének – így a fent említettnek is – központi témáját, helyszínét adja. Ugyanakkor Oravecz Imrét a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb újítójaként és legfontosabb szereplőjeként kell ünnepelnünk. A Müpa neki szentelt, november 28-i programja előtt az alábbi írásokat ajánljuk tőle.

A HOPIK KÖNYVE

1983-as verseskötetét a kritika az egyik legfontosabb műveként említi. Oravecz a kötet előszavában meséli el, hogy amerikai tartózkodása során Frank Waters Book of the Hopi című könyve adta számára az ihletet. Saját bevallása szerint mivel paraszti környezetben nőtt fel, mindig ki akart belőle szabadulni: „olykor nagyon rü­helltem, mert mindig dolgozni kellett”. A földművelő, pueblo indiánok, a hopik kellettek hozzá, hogy visszataláljon ehhez az életmódhoz, illetve – első négy megjelenését követően – több mint ötéves szünet után az íráshoz is.

Az öt könyvből álló kötet egyszerre fiktív teremtésmítosz és egyes indián szereplők személyes története. A teremtés- és pusztulásversek mellett olvashatunk benne egy hopi szerelmespár, Sziliomomo és Palaomauki életéről is. A hopikkal egyébként Oravecz csak a verseskötet megjelenése után találkozott személyesen.

HALÁSZÓEMBER

Másfél évtizeddel később pályája egyik legfontosabb témájának, a magyar parasztságnak szentelte Halászóember című kötetét, melyet sokan költészete csúcsának mondanak. A monumentális prózavers-kompozíció alcíme: „Szajla, töredékek egy faluregényhez”. A Mátra völgyében található szülőfalujának állít benne emléket, méghozzá rendkívül személyes ecsetvonásokkal. Elbeszéli Szajla földrajzát és a kisközség társadalmát is, sőt, néhol családtörténet is vegyül a versek közé, így például az, ahogyan megmaradt benne a recski büntetőtábor emléke, vagy a Kanadába emigrált nagypapa képe. Egy eleven közösség képét látjuk magunk előtt, minden boldogságával és szenvedésével együtt.

A kötet tematikus ciklusokból áll Oravecz gyerekkorától kezdve a lírai én haláláig. „A kisparcellákon gazdálkodók, a kemény köznapokra is emberi melegséget sugárzó emberalakok – a szülők, nenék, bácsik, apók, déd- és nagyszülők, rokonok, a falu különcei, nagylelkűek és gonoszkodók – rajzából egy különleges, modern eposzi panoráma bontakozik ki” – olvasható Legeza Ilona könyvismertetőjében. Kritikusai mély, tiszta költői realizmussal jellemzik az írást. „A könyv cselekménye és anyaga tulajdonképpen Oravecz Imre halászata a szajlai mitológiában” – mondja Bán Zoltán András író, műfordító, kritikus a Beszélő Irodalmi Kvartettjében.

ONDROK GÖDRE

A rög gyermekei trilógia első része 2007-ben jelent meg. Oravecz lírából epikára váltott, és ezzel a könyvvelindította monumentális családregényét, amelyben a századelő nagy kivándorlási hullámát tematizálja. A történet hol máshol játszódhatna, mint Szajlán, központjában pedig az Árvai család három nemzedéke áll, amelynek polgárosodását a kiegyezéstől a millenniumig követhetjük nyomon. A nagyapa 1948-as honvéd, az unoka a regény végén kivándorol Amerikába. „Nekem ehhez a nagy kivándorlási hullámhoz személyes közöm van, ráadásul alig-alig írtak eddig róla. (…) Úgy éreztem, hogy ez rám van kiosztva, de sokáig, évtizedekig nem mertem nekiállni” – mondja Oravecz a Magyar Narancs 2013-as interjújában. És milyen jól tette, hogy nekiállt!

Olvasás közben képet kapunk a paraszti létről, Oravecz beszél hétköznapokról, ünnepekről, az élet nagy eseményeiről, így születésről, szerelemről és halálról, és persze szó esik a nagy dilemmáról, hogy vajon mit válasszanak a szereplők: a szülőföldön maradást vagy a kivándorlást. Az írói stílus most is az Oravecztől megszokott szenvtelenséget és megrázó erőt vegyíti.

A KALIFORNIAI FÜRJ

„A második rész címe, a Kaliforniai fürj előbb volt meg, mint az Ondrok gödre. A fürjekkel bensőséges viszonyba kerültem, míg Kaliforniában éltem” – meséli az író. A regény az Árvai család történetét mondja tovább, akik immár Amerikában keresik szerencséjüket. A legidősebb fiú, István feleségével és gyermekeikkel az Újvilágban próbál érvényesülni, méghozzá azzal az elképzeléssel, hogy néhány év után visszatérnek Magyarországra, és a megkeresett pénzből földet vásárolnak. Hogyan őrizhető meg új lakhelyükön az identitás és a hagyományok? Hogyan viselik mindezt a másodgenerációs kivándorlók, vagyis a gyerekek?

A BDZ a Müpával közös, Zene Plusz sorozatában Mítoszok és istenek címmel készül táncos produkcióra a Győri Balett közreműködésével. A zenekar Hangoló című magazinjában Petró Margit Velekei Lászlóval, a társulat igazgatójával beszélgetett a balett jelképrendszeréről, a mozdulat születéséről, a sztereotípiák elengedéséről, a közönség megszólításáról és különös pályafutásáról.

A látszólag habkönnyű, elegáns balettművészet sokszor az előadók verítéke, fizikai szenvedése árán születik. Mi most mégis a nyugalom, a béke légkörében beszélgetünk az egykori legendás körülmények közt alakult, ma Magyarország második legnagyobb társulata, a Győri Balett új igazgatójával. Mivel régen láttam már előadásukat, ezért a felidézés igényével most megnéztem a Nemzeti Táncszínházban az újragondolt Anna Kareninát, mely lenyűgözte hatásával a közönséget. Ugyanitt találkoztam pár nap múlva a midig mosolygós, boldogságot sugárzó Velekei Lászlóval, a Seregi László- és Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfussal, Magyarország Érdemes Művészével, az igazgató úrral.

Velekei László © Csibi Szilvia, Müpa

A tánc, a balett sajátos jelrendszerrel dolgozó művészet. Ez miként válik értelmezhetővé a közönség számára?

Amióta alkotó vagyok, próbálom lebontani azokat a sztereotípiákat, hogy „nem értek a tánchoz és nem tudok táncolni”. Fontos, hogy a falakat lebontsuk, a sztereotípiákat el tudjuk engedni és elsődlegesen a közönségünk tudjon vele azonosulni. Ha érzi, hogy a bőre alá bekúszik a mozdulat, amit a színpadon lát, azt már bárki magáévá tudja tenni. A Győri Balett 45 éve hirdeti, hogy a művészete a közönségével válik teljes egésszé. Ez nagyon fontos üzenet, mert a művészetünk nem öncélú, hanem valamit közvetít. Maga a tánc, a balett, azon belül bármely stílus, szerintem, így éri el hatását.

Mindig direkt üzenetet kell keresni?

Nem, kétféle megközelítéssel dolgozunk. A Győri Balett repertoárjában vannak szimfonikus balettek, melyek a zene érzelemvilágát, gondolatiságát közvetítik, nem a történetmesélésre fókuszálnak.  Ilyenkor, akárcsak egy jó könyv esetében, mi érzelmeket, gondolatokat generálunk a mozdulatok segítségével. És vannak a cselekményes balettek, mint az Anna Karenina, amikor konkrétan a mozdulattal mesélünk el egy történetet. Mindkettő erős, mindkettőt szereti a közönség. Mindenki máshol találja meg azt a nézői élményt, amely számára éppen elég.

Ön jobban kedveli a történetmesélős koreografálást?

Fogalmazzunk úgy, hogy picit jobban kedvelem, talán azért, mert mindig megtalálom benne az embert. Szeretek az emberekkel foglalkozni és szeretem beengedni őket a világomba azáltal, hogy cselekményes balettet hozunk létre. Bármit, akár kitalált történetet, akár regényeket dolgozunk fel, kicsit megélünk ezáltal több életet is, és ez számomra mindig izgalmas és inspiráló.

Fotó: Valuska Gábor 

Kaphat még mást is a néző egy balettelőadástól?

Mindenki kicsit mást lát egy koreográfiában. Valaki az esztétikum rendszere miatt jön. Aki az általa nem megfogalmazható belső eszenciákat nem tudja megfogalmazni, ám egyszerűen csak mozdulattá tudja gyűrni, az együtt tud élni, érezni azzal, ahogy a táncos azt artikulálja. Azt gondolom, hogy a mozdulat ösztönösen bennünk van. Nem véletlen, ha valaki ideges, hirtelen felpattan, fel s alá járkál, megvakarja a fejét. Minden érzelmünket öntudatlanul formáljuk mozdulattá magunk is. Van olyan is, hogy valaki nem érti, nem kedveli a táncot, de, mivel a táncművészetnek iszonyatos ereje van, bárkit képes megérinteni, ezért akár még ő is élvezettel néz meg egy balettelőadást.

Mitől ennyire különleges a táncművészet?

Abszolút egyedi és megismételhetetlen. Kétszer ugyanazt az előadást a néző sosem fogja látni. Ennek van valami romantikus varázsa. Akkor és ott megismételhetetlen az a pillanat és csak neki szól. Következő alkalommal, a következő előadáson a néző is és a művész is már máshol tart.

Miközben esztétikai élményt kapunk, a koreográfus az elvont érzelmeket, belső jellemvonásokat is ábrázolja. Hogyan értsük, értelmezzük a mozdulatot?

Fontos kitűznünk a zászlót az általunk képviselt értékek mellett. De fontos, hogy teret hagyjunk a nézők számára is, csak egyfajta szűrőként működjünk, hogy saját értékrendszerükön keresztül fogadhassák és emészthessék meg a látottakat.

Azt gondolom, hogy a táncművész tehetsége és az alkotótárs, a zeneszerző, a koreográfus tehetsége valahogy utat tör az emberek szívéhez. A mű, az előadás megfogalmazódik, nem kell mindenhez érteni. A néző tudja, hogy olyasmi történik, amit engednie kell befogadni. Talán ez az élő színház egyik csodája.

Az interjú teljes hosszában a Budafoki Dohnányi Zenekar Hangoló című magazinjának legfrissebb számában olvasható. 

Petőfi Sándor korának valóságos celebje volt, ám a szó jó értelmében: a népdalok témáját, hangzását idéző versei mindenkit megszólítottak, költészete az elefántcsonttoronyból az emberek ajkára szállt. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Éljen Petőfi! című ifjúsági előadása a költő kalandos, rövid életútját eleveníti fel egy sodró lendületű tánc-szín-játékban. Az előadás koncepciójáról a rendező-koreográfus Zsuráfszky Zoltán és a társrendező-koreográfus Zs. Vincze Zsuzsa mondja el gondolatait.

Fotó: Cseke Csilla

Petőfiről minden iskolás tanul, a bicentenárium alkalmából pedig számos művészeti együttes igyekszik elmesélni a saját Petőfi-olvasatát. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadása milyen Petőfi-képet állít elénk?

Zsuráfszky Zoltán: Az emlékév kiváló alkalmat ad arra, hogy a rövid, de rendkívül gazdag életút számos feldolgozását mutassuk be sokféle történetben. Ezek az olvasatok kiegészítik egymást, színesítik a bennünk élő Petőfi-képet. Már az ifjúsági előadásunk címe: Éljen Petőfi!  is magában hordozza azt a többértelműséget, hogy valóban be akarjuk hívni a nézőket ebbe a ma is élő, érvényes történetbe. Évtizedek óta érleltem magamban egy Petőfi-táncszínjáték gondolatát. Ebben az előadásban végigjárjuk Petőfi életét az újévi születéstől halála ködbe veszőn napjáig. Közben szó esik a diákéveiről, megjelennek művei: A helység kalapácsa című elbeszélő költemény kocsmajelenetétől a Nemzeti dalon át a Szeptember végén lírai hangvételű szerelmes soraiig. A daramaturgiai munkát Zsuzsa végezte el. 

Zs.Vincze Zsuzsa: Az volt a célom, hogy a fiatalok - akik talán csak legyintenek Petőfi neve hallatán - úgy álljanak fel az előadás végén, hogy megéreznek valamit a költészetéből, lényéből és lényegéből. Nekünk, akiknek a népművészet, a népi kultúra nemcsak munkánk, de szinte az egész életünket áthatja, a Petőfivel való közvetlen találkozás elkerülhetetlen volt, hiszen nem akadt még magyar költő, aki ilyen nagy hatással lett volna a népköltészetre. Nagy lelkesedéssel dolgoztunk azon, hogy a mai fiatalokhoz is közelebb hozzuk a magyar költészet géniuszát, hogy ők is rádöbbenhessenek arra, hogy Petőfi milyen modern volt, mennyi szellemesség, mennyi vidámság és persze mennyi forradalmi szenvedély lakozott benne. 

A tánc-szín-játék sajátos műfaj, de az együttes már több hasonlót készített.

Zs.Z.: Valóban. Ezúttal Herczeg Péter színművész személyesíti meg Petőfit, hogy átélhető legyen a történet. Lényegében ő vezet bennünket végig az életúton. De nálunk minden előadás rendkívül mozgalmas, így megesik, hogy az előadás Petőfijének gondolatai, vívódásai párhuzamosan jelennek meg a szöveges és a táncos epizódokban. Időnként a kronológiai sorrendet is megbontjuk, a lényeg, hogy élvezetes, sodró lendületű produkció szülessen. 

Zs.V.Zs.: A fiatalok számára az is példaértékű lehet, ahogyan Petőfi a magyarságáról gondolkodott - annak minden büszkeségével, nehézségével és felelősségével. Ma sokan úgy gondolják: felesleges erről beszélni. Mi mégis fontosnak tartottuk, hogy a nemzeti irodalmunk megteremtésében rendkívüli szerepet játszó költő magyarsággal kapcsolatos gondolatait is megmutassuk.

Fotó: Cseke Csilla

Ez a második ifjúsági bemutatójuk az évadban. Másként kell szólni ehhez a korosztályhoz?

Zs.Z.: Igen, egyrészt a már említett lendület fontos, másrészt ilyenkor az is szempont, hogy beleférjen egy órába az előadás. Petőfi korának igazi rocksztárja volt, tudatosan építette a saját hírnevét, még az öltözködésére is nagyon ügyelt. Ő olyan személyiség, akinél nem kell erőlködni, hogy modernizáljuk vagy közel hozzuk a fiatalokhoz, mert valóban közel van. Mivel az iskolában is tanulnak róla, a versek mind ismerősek lesznek a diákok számára, és mi ezt a már meglévő tudást egészítjük ki színes, izgalmas mozzanatokkal. 

Zs.V.Zs.: Az az igazság, hogy a fiatalok nem csak az iskolából ismerik ezeket a verseket: a vérükben vannak. Petőfi költeményei hamar folklorizálódtak. Főleg Erdély bizonyos részein hallottunk idősektől olyan népdalokat, amelyekt valójában  megzenésített Petőfi-versek, csak a hangzásuk, egyszerűségük megtévesztő. 

Mennyiben igyekeznek megidézni az előadásukban a 19. század első felének hangulatát?

Zs.Z.: Teljes mértékben. Mi mindig arra törekszünk, hogy a kiállítás, a jelmezek korhű környezetet idézzenek, éppen azért, mert ez is hozzátesz a Petőfiről és a korról való tudásukhoz. Ráadásul nem is kell nekünk kitalálnunk izgalmas dolgokat, hiszen mi lehetne izgalmasabb egy forradalom kitörésénél! Mint tudjuk, azon a napon esett az eső, ez pedig kapóra jött nekünk, hogy egy látványos, esernyős táncot koreografálhassunk.

Zs.V.Zs.: Petőfi mozgalmas élete mondhatni táncszínpadi előadásra termett. Előadás közben akár mindenki velünk együtt szavalhatja a költő legimsertebb, legnépszerűbb verseit, amelyeket még a gyerekek is ismernek., hiszen Petőfi a magyar néplélek része. De egy biztosan igaz: Petőfi ma is velünk él és itt is marad közöttünk, amíg verset mondunk, énekelünk és táncolunk.

Seres Gerda

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin  2023/24 évadának 2. számában jelent meg

Külsőségek ide vagy oda, munkásságának erejét nem az extravagáns megjelenés, hanem a zene iránti legmélyebb alázat adja. Öt év kihagyás után november 17-én új zenekarával és Kelemen Barnabással tér vissza a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára a komolyzenei élet fenegyereke, Teodor Currentzis.

Teodor Currentzis - Fotó: Amanda Demme

Alig néhány nap telt el azóta, hogy megjelent az új Beatles-dal. Aki nem hallotta volna: egy gyenge hangminőségű, 1970-es demófelvételt rengeteg rekonstrukciós munkával és némi mesterséges intelligenciával sikerült életre kelteni. Tegyük félre, hogy mit gondolunk a munkafolyamatról, és koncentráljunk a lényegre. A popzenét radikálisan megújító, fél évszázada feloszlott zenekar új dalát ismerjük meg, egy sosem létezett slágert, amelyet nosztalgiafaktor nélkül, friss füllel hallgathatunk. Hát ilyen lehetett 60 éve először hallani őket. Kritikusai és közönsége szerint Teodor Currentzis pontosan ugyanezt tudja – csak épp a klasszikus zenei repertoárral.

Guru, showman, maestro

Nem véletlen a párhuzam a rockzene legnagyobb ikonjaival. Teodor Currentzis első ránézésre sokkal közelebb áll a zenei spektrum bakancsos-fülbevalós fenegyerekeihez, mint a frakkos karmesterek bármelyikéhez, a külsőségek mellett pedig a médiát is mesterien használja saját kultuszának építéséhez. Tömör, profetikus kinyilatkoztatásait, amelyek aztán műsorfüzetről műsorfüzetre vándorolnak, Amerikától Oroszországig imádja a sajtó. Guru? Showman? Mindkettő? Akárhogy is, Currentzis színpadi perszónájáról már azelőtt erős benyomást kapunk, hogy akár egy hangot hallottunk volna tőle.

Pedig a lényeg még csak ezután jön, hiszen elsősorban – minden homályos nyilatkozata ellenére – mégiscsak zenész volna, ráadásul napjaink egyik legizgalmasabb karmestere. Extravagáns, különc, radikális, de messze nemcsak külsőségekben, hanem zenei nyelvében is. Beethovent úgy kelti életre, mintha csak először hallanánk: a szimfóniák zabolátlan energiákkal telnek meg, lesöpörve 200 évnyi dallamtapadást, jó és rossz felvételt, popkulturális referenciát. A Guardian újságírója a részletesen beszámolt arról, hogy több évtizednyi operaundor után miként nyitotta meg számára a műfajt Currentzis értelmezése, és ezzel együtt hogyan porolt le mindent Mozartról, amit azelőtt a zeneszerzőről tudni vélt.

Új lélek egy akadozó gépezetben

Currentzis lázadó karakterét jól jellemzi, hogy bár egyformán rajong érte a közönség és a közelebbről vett zenei szakma, a Sony pedig egy komolyzenei léptékkel mérve is nagyvonalú szerződést írt alá vele három Mozart-lemezre, mégis rendszeresen és élesen bírálja a zeneipart. Nem csak a 21. századit. Händelről például így nyilatkozott: „visszataszító és megalázó ilyen magasztos dallamokat írni pusztán pénzért”. De nincs sokkal jobb véleménnyel kortársairól sem. Úgy gondolja, a folyamatos koncertezési kényszer méltatlan helyzetbe hozza a zenészeket, akiknek ritkán adatik meg, hogy saját örömükre zenéljenek. Az pedig, hogy ne pusztán a tökéletes hangzással legyenek elfoglalva, hanem olykor-olykor a zene szívéig is eljussanak, szinte lehetetlen ilyen körülmények között.

Mindezek után nem meglepő, hogy új színt igyekszik vinni a zenekarok hierarchikus világába, és sokszor inkább hat együttese rajongott kalózkapitányának, mintsem megkérdőjelezhetetlen tekintélyű maestrójának. Egy interjúban arról mesélt, hogy zenekarával éjjel belógtak a velencei temetőbe, és ott zenéltek, de koncerteztek a permi női börtönben is, máskor pedig – nem sokkal salzburgi fellépésük után – pár üveg borral a Szent Péter-főapátságot vették birtokba, ahol saját szórakoztatásukra adták elő Mozart c-moll miséjét.

Karizmájának volt köszönhető az is, hogy több mint 1400 kilométerre Moszkvától, Perm városában egyedülálló zenei műhelyt tudott összeverbuválni a kétezres években. A válogatott művészekből álló musicAeterna zenekar és az azonos néven futó kórus rövid időn belül állandó vendége lett a nemzetközi zenei rendezvényeknek, szimfonikus koncertjeik és operaelőadásaik szuggesztív erejéről pedig legendák szóltak – ebből kaphatott ízelítőt 2018 tavaszán a Müpa közönsége is. 

Currentzis és zenekara között szinte tapintható az intenzív kapcsolat: a koncentrált, kölcsönös figyelem, az extrém maximalizmus előadásaik minden pillanatát áthatja. És persze a bizalom, ami nélkül nem történhetne meg, hogy a koncert közepén a karmester lelép a pulpitusról, és szabadon hagyja szárnyalni zenészeit.

Fotó: Igor Ripak

Zenekar helyett kreatív műhely

Öt év kihagyás után a karmester új együttesével tér vissza a Müpa színpadára. Az Utopia Zenekar egyesíti magában mindazt, ami Currentzis korábbi formációit naggyá tette: gondosan kiválasztott zenészek a világ minden pontjáról, sodró előadásmód, a merev hagyományok elutasítása és a zene iránti legmélyebb alázat. Működésükre jellemző, hogy a zenészeknek időről időre önálló kutatómunkát is kell végezniük és új ötletekkel előállniuk, egy-egy koncert műsorát pedig demokratikusan, közös brainstormingok alapján állítják össze.

A közös munka eredményeként jött létre a november 17-i koncert műsora is. Az est első felében Brahms D-dúr hegedűversenye szólal meg, amelyet a zeneszerző barátja, a kiváló hegedűművész, Joachim József számára komponált. A korabeli visszhangok alapján a mű a hegedűjáték határait feszegette, és gyakran kapta azt a kritikát, hogy a hangszer öntörvényűen dominálja a színpadot, méltatlanul háttérbe szorítva az együttest. Ahogy azonban oly sokszor, a kritikát felülírta a történelem, s mára Beethoven vagy Mendelssohn darabjai mellett Brahms művét a hegedűverseny-irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon. Megszólaltatása még ma is óriási kihívás, amelyre csakis a legkiválóbb virtuózok képesek: ilyen például a közelgő koncert világhírű magyar hegedűművésze, Kelemen Barnabás.

Brahms hegedűversenyéhez hasonlóan alakult az est második főszereplőjének, Csajkovszkij V. szimfóniájának sorsa is. A bemutatón a kritikusok hűvösen fogadták a darabot, Csajkovszkij pedig maga is úgy érezte, kudarcot vallott. A borús hangvétel nem véletlen: levelezéséből tudjuk, hogy a zeneszerző komoly alkotói válsággal küzdött a darab születésekor, megkérdőjelezve nemcsak addigi munkásságát, hanem képességeit és a zeneszerzésbe vetett hitét is. Hónapokkal a bemutató után Csajkovszkij mégis revideálta véleményét, a darab különleges helyet kezdett elfoglalni a szívében, és ezzel együtt a klasszikus zene történetében is. A szimfónia a belső kétségek hullámvasútján vezeti végig hallgatóit, a sötét kétségbeeséstől a könnyed, örömteli szárnyalásig, végül katartikus fináléval zárul. Az önmarcangolást feloldó, győzedelmes lezárás pedig aligha lehet jobb kezekben, mint Currentzisében, aki maga is az újrakezdés és a friss energiák egyik legavatottabb élő mestere.