A JETLAG lesz a Müpa Garázsband Fesztiváljának házigazdája június 1-jén, ahol a zsűri által megszavazott öt ígéretes fiatal banda lép színpadra. A zenekar frontemberét, a dalszerző-énekes Molnár Tamást éppen New York felé csíptük el egy telefonos interjú erejéig. Az Anti Fitness Club egykori alapítója többek közt elmesélte, ki a legnagyobb példaképe, szerinte mire kell figyelnie egy kezdő zenekarnak, és mit csinálna másképp, ha újrakezdhetné.
Fotó: Cinthya Dictator
Ti lesztek a házigazda-vendégzenekar a Garázsband Fesztiválon, ahol feltörekvő zenekarok mutatkozhatnak be nagyobb közönség előtt. Az Anti Fitness Club indulásakor mennyire voltak hasonló lehetőségeitek?
Csekély lehetőségek voltak akkoriban ilyen téren. Nagyon szerencsés zenekar voltunk abból a szempontból, hogy a kezdeti sikertelen 5-7 év után kiadóknál való kopogtatás és tehetségkutatókon való nyomulás nélkül lemezszerződést kaptunk az akkori Magneoton / Warnertől. Zsigerileg azt hoztuk, amit akkoriban minden nagyobb kiadó keresett, és még összerakni se kellett minket. A kezdeti időszakban megfordultunk egy vidéki tehetségkutatón, de mi inkább a színpadokban hittünk: főleg punkzenekarokkal turnéztunk, például a Macskanadrággal és a Prosecturával, ami egész jó rutint adott. De azt gondolom, hogy manapság már sokkal nagyobb lehetőségeket rejtenek a hasonló pályázatok és tehetségkutatók.
Fotó: Molnár Tamás anyukája
Volt olyan mentorfigurátok vagy példaképetek, akire felnéztetek, és akitől hasznos tanácsokat kaptatok?
Akkoriban a punkszcénában nem gondolom, hogy létezett olyan, hogy mentorfigura, ez sokkal ösztönösebb műfaj. Egyszerűen nyitott szemmel jártunk, olyan zenét csináltunk, amiben jól éreztük magunkat, és ez látszott is rajtunk. Sokkal ösztönösebben indult a zenekar, mint amilyen profivá később vált. Ha példaképekről beszélünk, talán egy olyan zenész van, aki már hosszú ideje meghatározó számomra, a Muse énekese, Matt Bellamy: dalszerzőként, frontemberként és színpadi jelenségként egyaránt – és ez talán nem szorul magyarázatra.
Fotó: Kiss Kriszti
Van olyan dolog, amit mai fejjel másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?
A JETLAG tulajdonképpen egy újrakezdés, az AFC-hez képest mindenképp. Úgy gondoltuk, hogy itt már nem követjük el ugyanazokat a gyerekhibákat, amiket a korábbi zenekarainkban. De alapvetően azt gondolom, hogy ebben a szakmában is holtig tanul az ember. Persze időnként még most is rúgunk kapufákat, de ez vele jár. Szerintem nincsenek kőbe vésett szabályok, ráadásul alkotó emberként teret kell engedni az ösztönös elképzeléseknek. A kezdetekhez képest ma már inkább csak önmagammal szemben támasztott elvárásaim vannak. Ha jobban belegondolok, nem csinálnék semmit másképp: az összes előző zenekaromban rúgott kapufának meg kellett történnie, hogy tanuljak belőlük.
A JETLAG esetében mennyire volt nehéz felépíteni egy új márkát?
Olyan szempontból könnyű volt, hogy csináltam már ilyet. De hogy milyen lesz a fogadtatása – egy teljesen más műfajban nyilvánultunk meg –, azt nem tudhattuk előre. Az én esetemben teljesen reális lett volna az AFC után, ha akusztikpop-karrierbe kezdek szólóelőadóként, de én nem szeretem az ilyen kiszámítható lépéseket, és a JETLAG-ben is ugyanúgy a kihívást kerestem, mint az AFC-ben kölyökként. A brandépítés nagyon sokrétű történet, és minden pillanatában szeretek ott lenni a zenei arculatteremtéstől kezdve a vizuális megjelenésen át a legapróbb kommunikációs részletekig. Nemcsak a zenélést élvezem, hanem mindent, ami ezzel jár. Ha nem szeretném csinálni, biztos nehéznek találnám, de mivel ez éltet, boldogan teszem.
Fotó: Kiss Kriszti
Mit szóltak a váltáshoz az AFC-rajongók?
Számítottam rá, hogy a keményvonalas AFC-sek között lesz olyan, aki nem ért majd egyet a műfaji váltással. De talán rosszul is éreztem volna magam, ha nem lettek volna hangosak ezek a szimpatizánsok, mert talán ebből is éreztem, hogy sokaknak fontos a zeneiségem. Bármennyire is tisztelem őket – egy szűkebb körrel egészen baráti a kapcsolat –, azért életvezetési tanácsokat nem szoktam kérni a közönségtől. Egyértelmű volt, hogy más zenei műfajokban szeretném magam kiélni. Azóta egyébként elég sok olyan embert látok a koncerteken, akik akár már 10 éve is követik a munkáimat, szóval van egy folytonosság, még ha nem is mindenki tartott velem.
Szerinted mi a három legfontosabb dolog, amire figyelnie kell egy kezdő zenekarnak?
Először is az, hogy jókor legyenek jó helyen – bár erre viszonylag nehéz figyelni. (nevet) Amikor pedig jókor vannak jó helyen, már ne mezítláb álljanak arra a színpadra, hanem olyan rutinnal, hogy az meggyőző legyen. Fontos azt is belátni, hogy egy zenekart csinálni nem pusztán a zenélésről szól, annál jóval sokrétűbb dolog, aminek minden részében kreatívan lehet jelen lenni, és érdemes is.
Fotó: Almási Bence
Megbízott dalszerzőként is rengeteget dolgozol. Melyik a kedvenc másnak írt dalod, és melyiket bírod legjobban a saját számaid közül?
Nagyjából 200 dalt írtam az elmúlt közel 10 évben, úgyhogy nagyon nehéz lenne egyet kiemelni. Mindegyik másért kedves számomra. Ha magamnak írok, az nyilván egy sokkal személyesebb kitárulkozás. Persze amikor másnak szerzek dalt, az is tud személyes lenni, ilyenkor megkeresem azt a pontot, ami bennem és az adott előadóban közös, és arra építek, de az is izgalmas, amikor csak a fantáziámra hagyatkozom. A saját dalaim közül általában a legutolsó az, amit a legjobban szeretek, most éppen a JumoDaddyvel és Nemazalánnyal közösen készített Hülyeakaroklenni. Azt hiszem, most erre vagyok a legbüszkébb, mert messziről popdalnak tűnik, közelebbről szemlélve viszont egy műfajokon átívelő történet, amibe mindenki beleadta a saját ízvilágát és zeneiségét. Úgy Jetlag-dal, hogy közben mindenkinek megmaradt a sajátos karaktere. Én hiszek a kollaborációkban, hiszen azt gondolom, hogy manapság a legtöbb újszerű dolog fúziókból jön létre.
Van olyan előadó, akivel szívesen dolgoznál, de még nem volt rá alkalmad?
A Chainsmokersszel például nagyon szívesen dolgoznék szerzőként és előadóként is, de ez eléggé szerénytelen. (nevet) Bár nemrég voltam egy stockholmi dalszerzőtáborban, ahol egy olyan lánnyal is dolgoztam, aki nekik is írt dalszöveget. Szóval alapvetően nem lehetetlen a dolog, csak jelen pillanatban viszonylag kicsi esélyt látok rá.
A táborban tudtak neked újat mutatni? Mit hoztál magaddal?
Ezek a dalszerzőtáborok arról szólnak, hogy olyan nyitott szerzőkkel dolgozol együtt, akik teljesen máshonnan jönnek, és más rezgésekből táplálkoznak, mint te. Egyrészt a tanulásról szól, másrészt olyan alkotófolyamatokban vehetsz részt, amilyenekre otthon nem feltétlenül nyílik lehetőséged. Emellett olyan szerzőkkel találkozhatsz, akik e pillanatban a világ popzenéjének az élvonalát írják. Nem beszélve arról, hogy ha pont egy olyan dalt írtok közösen, aminek aztán lesz utóélete, akkor magyar szerzőként érvényesülhetsz a külföldi piacon, ami óriási dolog.
Fotó: László Péter
Ha már a külföldi piacról esett szó: a beszélgetésünkkor éppen New Yorkba tartasz. A fő cél a kikapcsolódás, vagy ha már kint vagy, akkor a munkára is szakítasz egy kis időt?
Alapvetően kikapcsolódást terveztem, aztán néhány hete rájöttem, hogy van egy új dal, amihez érdemes lenne forgatni képi anyagot. Aludtam rá egyet, és arra jutottam, lehet, hogy mégsem most van ennek itt az ideje. Nagyon ritkán adok magamnak alkalmat arra, hogy tisztán kikapcsolódjak, és az utazásaim nagy része is videoklip-forgatással telik. Tavaly például Kínában jártunk a JETLAG-gel, előtte Izlandon forgattunk, a Marge-dzsal közös dalunk videója pedig Berlinben készült. Ezúttal csak kikapcsolódni megyek, nagyon várom már, ahogy azt is, hogy hazatérve – kis jetlaggel – a Garázsband Fesztivál színpadára állhassak. (nevet)
Mivel készültök?
Megtisztelő, hogy mi indíthatjuk el az eseményt: odatesszük azt a zúzós JETLAG-szettet, amit kifejezetten erre a nyárra állítottunk össze. De fontos, hogy ez az este nem rólunk szól: a reflektorfény az öt fesztiválnyertes zenekaré, akik megérdemelten kaptak lehetőséget. Bízom benne, hogy kellően be tudjuk izzítani a hangulatot ahhoz, hogy mind ők, mind a közönség jól érezze magát. Rajtunk nem fog múlni! (nevet)
Fotó: Hegyi Júlia Lily