Peter Kreeft filozófus szerint Bach zenéje bizonyítja Isten létezését. Mivel az én istenképem mindig különbözött Bach diadalmas, ragyogó istenképétől, a létezését számomra nem Bach bizonyítja. Megvan a saját istenérvem: Megnyertem a tavalyi Karc pályázatot. Határozottan van Isten.
Most pedig itt vagyok utoljára, hogy megénekeljem „Karcos” hattyúdalomat, a Müpa által tökéletesen megszervezett, általam pedig sikeresen eltökéletlenített hamburgi nyereményutam történetét.
Mindig úgy képzeltem, hogy Hamburg különösen passzolna hozzám, és igazam is lett. A város specialitása, hogy fél lábbal már szinte Dánia, így a „skandinávság” az ereiben van, amibe azért keveredik egy kis Berlin-féle streetfoodos, streetartos vonal is. Utóbbi persze nyilván csak módjával, amíg a város elitizmusa engedi.
Én ebbe a képbe érkezésem első pillanatától nagy sikerrel simultam bele. Majdnem elüttettem magam jó pár bicajossal, minden sarkot lefényképeztem, és zavartalanul sétáltam be a hajós körutakat hirdető kapitányok tengerébe. Vérbeli turistaként.
Aznap – egy már-már skandináv várostól szégyenteljes módon – csak úgy ragyogott a nap, és mivel nekem húsz fok felett minden kánikula, szenvedtem is rendesen. Láthatóan a helyiekre is rátört az a bizonyos „ötperc”, kiültek a mesterséges homokpartra napozni és német slágereket bömböltetni parkok közepén.
A nap elől én lemenekültem az Elbtunnelbe – a folyó alatti, bicajosoknak fenntartott alagútba –, hogy fényképezéssel akadályozzam az áthaladni vágyókat.
Mivel a hotelem az Elbphilharmonie-t (a helyiek után szabadon: Elphit) is felölelő HafenCityben volt, utam az elit negyeden keresztül vezetett, ahol minden csak intellektuális móka és kacagás, a jólét pedig az ember arcába mászik. Az erkélyek a víz fölé nyúlnak, a galériák, hangszerboltok, és drága éttermek láncát mesterséges zöld felületek szakítják meg újra és újra.
Az igazi élvezetek azonban a szállásomon kezdődtek, ahova csak amolyan hátizsákosan és napszagúan botorkáltam be. A recepciós arcára én nem, csak a BMW-jének helyet kereső vendég tudott mosolyt csalni, aminek az oka bizonyára nem a látható vagyoni különbségben rejlett. Az új jövevény miatt nem kaptam eligazítást a lifthez, és bár nagyon szeretek liftezni, sajnos nem tudok. Mire rájöttem, hogy a kártya nem csak a szoba nyitásához, de a felvonó aktiválásához is kell, két német nyugdíjas bizniszházaspárt„fogyasztottam el”akikkel addig is rendületlenül utaztam fel-le.
Az út fő attrakciója természetesen az Elphi gyönyörű épületébe tett koncertlátogatásom volt, ahova jó korán, teljes szerelésben indultam el, hogy legyen időm elfogyasztani még egy Fischbrötchent is. Evés közben azon gondolkoztam, vajon hogyan illek én, a koncertszettben olajos halas szendvicset fogyasztó turista, a polcon sorakozó integető műanyag angol királynők és a hangszóróból szóló német táncdalok az Elphi közvetlen – intellektuális – környezetébe? Aki azonban kicsit is szereti a tudathasadást, és célja Hamburgot teljességében megismerni, annak jó szívvel ajánlom, hogy az Elphi meglátogatása előtt mindenképp legyen egy röpke ideig a lehető legkevésbé „Elphi”.
A koncertépület monumentalitása sokkal inkább érezhető belülről, mint kívülről. Ha az ember túléli a beléptető kapukat, átmozgólépcsőzi magát egy alagúton, és felszedi az állát a padlóról, akkor jut csak el a halandók számára – csak és kizárólag plázajeggyel – látogatható szintre: az Olümposz aljára. Ott pedig egy ajándékbolt, kávézó és egy 360 fokos, meglehetősen szeles terasz fogja boldogítani.
Az épület további szintjein megrendezett „Ki Találja Meg Előbb a Helyét – Maraton Német Milliárdosoknak” versenyre a plázajeggyel már nem, csak érvényes koncertjeggyel lehet benevezni. Míg az Elphi csillámrobbanást idéző mosdói határozottan nem kegyesek a figyelemzavaros látogatókkal, az épület fő koncertterme más típusú nehézséggel bír: a körkörösen elrendezett ülőszigetek között tájékozódni még a hoszteszek segítségével is nagy kaland.
És elkezdődött a koncert.
Amikor az előző két év Karc pályázataira készültem, csak egy – cserébe egészen komoly – rémálmom volt: Bachról írni. Meg is úsztam. Eddig a pontig. Mind tudjuk, hogy Bach zseni volt, de sokan szeretik majdhogynem szentként is tisztelni. Hogyan tudnék azonban kapcsolódni valakihez, akivel sem a zsenialitásban, sem a makulátlanságban nem osztozom?
Aznap meglepő módon életemben először mégiscsak közelebb kerültem Bachhoz. Peter Sellars forradalmian gondolta újra a János passió mozgásvilágát, és milyen jól tette! A szólisták és a kórus majdhogynem jelnyelvszerűen közvetítették a cselekményt. És persze ott volt Sir Simon Rattle is, aki csak akkor sétált be a képbe, amikor közvetlen feladata volt, és akkor is feszült figyelemmel dirigálta és kerülgette az ide-oda szaladgáló énekeseket, hogy az első adandó alkalommal visszavonuljon a homályba. A koncert teljesen indokoltan hatalmas siker volt.
Ezt követően már csak egy hivatalos fronton kellett helytállnom, a másnapi reggelin. Hősiesen játszottam el, hogy rám bizony nem hat a bőség zavara, és még az egészen rettenetes smoothie-t sem hagytam ott, mert kissé paranoid módon felmerült bennem, mi van, ha figyel a recepciós?
Aznapra csatornaparti barangolást és kunsthallés látogatást terveztem, és határozottan nem sejtettem, mi vár rám. A német zsenialitás természetesen rendkívül jól szervezett és átlátható múzeumot eredményezett, rég foglalt le kiállítás ennyire. Nagy élvezettel találkoztam ismerős festményekkel, és figyeltem, ahogyan mások szemlélődnek – utóbbi számomra mindig rendkívül izgalmas. Nagy nézelődésemben még Liszttel is összefutottam, és mivel nem tiltakozott, csináltunk is egy szelfit.
A nap drámája azonban csak ezután következett, ugyanis megláttam valakit a múzeumban, akivel sajnos nem sikerült képet készítenem, ámde nagyon megizzasztott: Sir Simon Rattle-t. Éppen egy jól irányzott kanyart vettem be, amikor egyszer csak szembesétált. Addig követtem vacillálva, vajon megszólíthatom-e, hogy végül huss, eltűnt. Erre én rémülten fel-alá kezdtem szaladgálni, és olyan sikeresen alakítottam a megtébolyult látogatót, hogy egy biztonsági őr aggodalmát fejezte ki az állapotomat illetően. Megkérdezte, elvesztem-e, mondtam, hogy én ugyan nem, csak valaki más. Sajnálattal ingatta a fejét, hogy abban bizony nem tud segíteni.
A nap további barangolásai, majd a teljes hazautam arról szólt, hogy próbáltam a hamburgi hétvége tanulságait átgondolni és ebből még az sem zökkentett ki, hogy számomra a reptéri még a BKV-s ellenőrzésnél is stresszesebb. Zavarodottságomat viszont fokozta, hogy Rattle után az átszállás is okozott egy amolyan rohanós, izzadós tornaórát, amihez remek pályát szolgáltatott a müncheni csúszós reptéri padló és mozgó járda.
Ami a Karcot és engem illet, itt van a történet vége, nincs több pályázás, versenyzés, nyereményút.
Furcsán törvényszerű azonban, hogy így utoljára a Müpa még azért eljuttatott egy nagyon fontos bakancslistás városomba, egy olyan koncertterembe, amiről álmodni sem mertem volna, szembesített Bachhal, és még az identitásomat is megerősítette. Nagyon cseles, nem mondom.
Hamburg előtt tudtam, hogy milyen reptéri padon aludni, esőben állva sonkás szendvicset enni, vagy éjszakai munka után hajnalban utazni. Hamburgban megtanultam, milyen egy olyan hotelszobai ágy, amiben a párnák számától szinte el sem férek, és milyenek azok a légitársaságok, amik enni és inni is ingyen adnak a járataikon. Sőt, még azt is, hogy milyen névre szóló jegyet átvenni világklasszis intézményben, amikor mások nyitás előtt állnak sorba a maradék jegyekért. Utóbbi miatt – megjegyzem – rosszul is éreztem magam. Én is állhattam volna ott.
És persze végül találtam valamit, ami összeköt Bachhal. A hála érzését. Végtelenül hálás vagyok a Müpának, mert az Elphivel szemben nem csak egy kivételesen jól szituált réteg számára áll nyitva, hanem lehetőséget lát a fiatalokban, és otthont teremt számukra. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy bár soha nem kellett nélkülöznöm, soha nem is vált istenemmé a pénz, és kultúrát sem presztízsből, hanem szeretetből fogyasztok.
És persze hálás vagyok Rattle-nek, hogy megtanította, hogyan kell(ene) bátornak lenni. Ezt majd elmesélem neki, ha találkozunk újra. Addig is álljon itt intő példaként mindazok számára, akik csak gondolkoznak a Karcon való részvételen: aki nem mer, az nem nyer…
Mielőtt további oldalakat írnék az Oscar-köszönőbeszédemhez, egy dolgot fűznék csak hozzá a fentiekhez. Kár, hogy nem létezik az Európai Hangversenytermek Szervezetét tesztelő állás. Vagy lehet, hogy létezik? Talán olyan, mint James Bond, TOP SECRET. Vagy olyan, mint az Elbphilharmonie.
Oda születni kell.
A cikk szerzője Fodor Ágnes, a 2017/2018-as Karc kritikaíró pályázat I. helyezettje