A Dudu Tassa and the Kuwaitis debütálásakor a francia Les Inrockuptibles magazin azt írta, hogy "úgy szól, mintha Rachid Taha a Led Zeppelin erősítőjén játszana." A formáció április elsején hallható majd a Müpában.
Tel Aviv déli, Hatikva negyedében azok emlékét őrzik a közterületek, akik jelentős szerepet játszottak Izrael történelmében. Az egyik utcának – 2009 óta – Rechov Ha'achim al-Kuvaiti a neve. Mint a BBC-tudósító Tim Franks Musicians Of The Enemy című riportjában olvashattuk, a névadás nem váltott ki osztatlan lelkesedést a környék lakosságából. Minek ide egy arab utca?! – dohogtak, mivel nem ismerték a Kuwaiti-fivérek, Daoud és Saleh történetét. Honnan is tudták volna, hogy itt laktak a közelben, miután 1951-ben megannyi zsidóval egyetemben Izraelbe menekültek Irakból.
Daoud és Saleh addig a legnépszerűbb iraki zeneszerző-muzsikusok közé tartozott, akiknek számos arab sztár énekelte a dalait. De miután 1948-ban megszületett az izraeli állam, az arab világban újra felütötte fejét az antiszemitizmus. A Kuwaiti-fivérek dalait nem lehetett betiltani, olyan közismertek voltak, a nevüket azonban elhallgatták, hol népzenének, hol más szerzőknek tulajdonítva a szerzeményeiket.
És hát, sajnos, az izraeli közvélemény sem repesett értük egyértelműen. Ahogy a jiddis vagy szefárd zsidó zenét, az arabot sem népszerűsítették igazán. Nem arról van szó, hogy felkopott volna a Kuwaiti-fivérek álla, volt munkájuk az izraeli rádió arab zenekarában, és hívták őket muzsikálni kisebb összejövetelekre is, de mindez messze elmaradt a rangjuktól és a régi dicsőségüktől. Olyan csalódottságot keltve, hogy gyermekeiket el is tiltották a muzsikálástól.
Saleh fia, Slomo betartotta apja utasítását.
Viszont Daoud unokája, Dudu Tassa – aki 1976-ban, három hónappal nagyapja halála után született –nemcsak arra érzett ellenállhatatlan kényszert, hogy zenéljen, de arra is, hogy a méltó helyére emelje a Kuwaiti-hagyományt. Tizenöt éves volt, amikor megismerte a felvételeiket, és harminckettő, amikor a feldolgozásukba kezdett.
Tassa törekvése – jól hallhatóan – arra irányult, hogy úgy leheljen új életet a már-már teljes feledésbe merülő Kuwaiti-szerzeményekbe, hogy azokkal nemcsak ő, de a nemzedéke is könnyen azonosulni tudjon. Márpedig egy gitáros rockzenészről beszélünk, akinek legnépszerűbb lemezén (In the End You Get Used to Everything) a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood is szerepelt.
Ezért írhatta 2011-ben a Dudu Tassa and the Kuwaitis (azonos című) debütálásáról a francia Les Inrockuptibles magazin, hogy „úgy szól, mintha Rachid Taha a Led Zeppelin erősítőjén játszana.” És hát tényleg úgy szól, de ha valaki a progresszív rock olyan úttörőjére hivatkozna, mint Robert Fripp, az sem járna távol… Lényeg a lényeg: egy dögös és hipnotikus album született, minden idők egyik legjobb izraeli lemezeként. „Irak ’n’ roll” a sűrűjéből. És ami még durvább: további, elképesztő tartalékokkal.
Négy év múltán, a 2015-ös Ala Shaviti című albumon Tassa visszavett a rockból, inkább az elektronikus tánczenékre helyezte a hangsúlyt, de ettől szemernyivel sem lett erőtlenebb a sztori. A tavalyi, El Hajar című album pedig mindannak a szintézise, amitől a fejet hajtó Tassa (és zenekara) rendkívüli: egyszerre klasszikus és hipermodern, arab és zsidó, akusztikus és elektronikus, könnyed és súlyos, retrós és progresszív. Nem csalás, nem ámítás, hanem egyszerűen csodás.
Dudu Tassa & The Kuwaitis koncertje április elsején hallható a Müpában.
F.D.J.