„Minél szomorúbb egy magyar népdal, annál szebb” – mondja Saïd Tichiti, Közép-Európa leghíresebb marokkói származású zenésze, a világzenei szcénában komoly elismerésre szert tett Chalaban alapítója, aki 1998 óta Magyarországon él, és elsőként játszott itthon gnawa zenét. Az anyai ágon berber, apai ágon fekete-afrikai előadó marokkói és magyar zenészekből álló zenekara november 12-én a Müpában ünnepli 20. jubileumát: ebből az apropóból mesélt nekünk arról, mit is rejt tulajdonképpen a nevük, hogyan birkózott meg a magyar nyelvvel, és melyik a kedvenc saját dala.
Fotó: Csoszó Gabriella
Sok más területhez hasonlóan a zeneipar is nagyon nehéz időszakon megy keresztül a koronavírus-járvány miatt. Hogy élted meg az utóbbi hónapokat?
Zenészként már megszoktuk a hullámvölgyeket. Amikor új lemezünk jelenik meg, nagyobb a pörgés, aztán jön egy csendesebb időszak, amikor sokáig nem lépünk fel, és újra kell építkezni. A járvány megint egy mély gödör, amit túl kell élni, nem a világ vége. Az ember egy ilyen időszakból is erőt tud meríteni az újrakezdéshez. 20 éve vagyok Magyarországon, megéltünk már nehéz periódusokat – ez most hosszabb, sok embert érint, de előbb-utóbb ezen is túlleszünk, remélem.
20 éve jelent meg az első lemezetek. Miben változott azóta a zenétek, és mennyiben változtál te?
Zenei szempontból nagyon sokat köszönhetek Magyarországnak. Én egy nagyon zárt kultúrából jöttem, korábban leginkább csak a marokkói zenei hagyományokat ismertem. Itt rengeteg zenét fedeztem fel a kárpát-medencei zenei világtól a táncházakon és a balkáni muzsikán át a jazzig. Amikor magyar zenészekkel dolgozom, a saját ízlésem szerint dobom be a zenei témákat, és nekik is nagy teret adok, hogy mindenki megtalálja magát ebben a zenében. Ez a fajta improvizatív szemlélet nagyon sokat segített nekem abban, hogy megtanuljak alkalmazkodni, összehangoljam a hangszereimet és a zenei ízlésemet a magyar zenészekkel, és ők sem ragaszkodnak a magyar népzenében megszokott struktúrákhoz. Tiszteljük egymás véleményét és ízlését: a Chalabanban az az egyik legszebb dolog, hogy ebben a közös térben marokkói alapokon, de sok más kulturális hatást alkalmazva hozunk létre valami egészen újat.
Fotó: Dancs Enikő Bianka / Müpa
Mi ragadott meg leginkább a magyar népzenében?
Nagyon energikus és nagyon melankolikus egyszerre. Ez számomra Kelet felé mutat, ezért könnyen tudok vele azonosulni. Minél szomorúbb egy magyar népdal, annál szebb. A másik, ami nagy hatással volt rám, az a népzene és a táncház szoros kapcsolata – Marokkóban ugyanis nincs táncházkultúra, ott leginkább az esküvőn és egyéb ünnepi eseményeken táncolnak így. Nem véletlen, hogy a magyar táncház most már a világörökség része.
Több mint két évtizede élsz Magyarországon. Mi az első három szó, ami eszedbe jut róla?
Hú, ez nagyon nehéz kérdés. Az egyik talán a melankolikus. A másik, amit mindenképp kiemelnék, a művészet iránti nyitottság és az erős zenei hagyományok. Úgy is mondhatnánk, hogy túl sok a tehetség a hazai zenei piac méretéhez képest, akik sokkal több támogatást érdemelnének: sok világszínvonalú produkció nem jut el például külföldre, szélesebb közönséghez. Bár mostanában azért vannak ilyen törekvések, e téren még rengeteg a tennivaló.
Fotó: Dancs Enikő Bianka / Müpa
Jól tudom, hogy a Chalaban eredetileg egy marokkói dal címe, ami a gonosz kiűzésére szolgál?
Igen, létezik egy ilyen dal a gnawa törzs repertoárjában. Ez a műfaj a lelki megtisztulásról szól, amikor szertartás keretében szabadulnak meg a rossz szellemektől. Ez egyfajta zeneterápia, ami naplementétől hajnalig tart. A gnawa kultúra a fekete-afrikai és az iszlám világ ötvöződéséből született, Haitiban hasonló módon alakult ki a vudu, Brazíliában pedig a candomblé. Az afrikai kultúra ereje többek közt abban rejlik, hogy nem konfrontálódik, hanem együtt él más kultúrákkal, amiből új műfajok jönnek létre. Remélem, a zenénkkel kicsit mi is egy magyar-fekete kultúra megszületéséhez járulunk hozzá. (nevet)
Miért éppen ezt a nevet választottátok annak idején?
Egyrészt nagyon szeretem azt a dalt, mert gyönyörű, másrészt jól csengő név, ami marketingszempontból sem rossz (nevet). Emellett van egy többletjelentése is, hiszen hiába mozgok otthonosan szinte minden marokkói régió zenéjében, mégis a gnawa dominál.
A Chalaban a Müpában (Fotó: Dancs Enikő Bianka / Müpa)
Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy néha sajnálod, hogy nem magyarul énekelsz – lehet, hogy valamikor ez is eljön?
Jó lenne, de nem szeretném, hogy paródiajellege legyen, mert azért töröm a magyart. Egyelőre nincs tervben, de persze nem zárom ki a lehetőségét.
A magyar nehéz nyelvként él a köztudatban, neked mennyi időbe telt, amíg elsajátítottad?
Soha nem voltam elégedett a magyarnyelv-tudásommal. Amikor az országba érkeztem, három hónapig tanultam nyelviskolában, az alapokat ott sajátítottam el. Egyébként marokkói adottság, hogy nyitottak vagyunk a nyelvekre. Az is sokat segített, hogy 22 éve éppen egy hozzám hasonló karaktert kerestek a Szkéné Színház előadásához, és így szinte egyből bedobtak a mélyvízbe: egy monológot is el kellett mondanom magyarul.
Gyakran zenélsz együtt különböző hagyományok felől érkező előadókkal, amiből izgalmas zenei fúziók születnek. Melyek voltak eddig a kedvenc együttműködéseid, amikor érezted, hogy itt tényleg valami különleges történik?
Nagyon sok ilyen van, a Chalaban kezdetén sokat játszottunk például Palya Beával, aki az első lemezünkön is szerepelt. Lukács Miklóssal is többször, több formációban dolgoztunk együtt, fantasztikus, ahogyan cimbalmozik. Dresch Mihály is közreműködött albumunkon, és a Tariqa együttesben is együtt zenéltünk. Emellett engem is sokszor hívnak meg más zenekarok, játszottam az Anima Sound Systemmel, a Korai Örömmel és a KFT-vel is. A zenében az a jó, hogy mindenki keresi az új színeket – néha mi is meg tudjuk unni, hogy csak ugyanazokban a hangszerekben gondolkodunk, és jólesik új dolgokkal frissíteni a repertoárt.
November 12-én a gyerekeid, Emma és Naïm is színpadra lépnek a Müpában, egyikük csellón, másikuk hegedűn játszik. Te terelgetted őket a zene felé, vagy maguktól szerettek volna valamilyen hangszeren tanulni?
A zenetanulás szülői döntés volt, a hangszerválasztásban pedig elsősorban a tanáruk és az anyukájuk segített. Én eleinte egy kicsit előítéletes voltam a hegedűvel és a csellóval, mert úgy éreztem, ezek nem fekete zenészeknek valók, de utólag beismerem, hogy nagyon rosszul gondoltam: a bőrszínnek semmi köze ehhez, a zene szeretete a lényeg. A fiamat ráadásul idén felvették a bécsi Zeneakadémiára. Bár a gyerekeim klasszikus zenét tanulnak, rengetegféle műfajt hallgatnak a jazztől kezdve a popon át a technóig, nagyon örülök, hogy ilyen nyitottak.
Emma és Naïm Tichiti a Müpában (Fotó: Dancs Enikő Bianka)
Az utolsó lemez készítésekor forszíroztam, hogy ők is kezdjenek el marokkói zenével foglalkozni, a vonósok ugyanis egyáltalán nem idegenek az arab zenétől. A mostani közreműködésük esetében pedig igyekeztem aktívan bevonni őket, teljesen új dalokon kezdtünk el együtt dolgozni, és közben kikértem a véleményüket. Nagyon örülök, hogy nem vendégekként érkeznek a zenekarba, hanem aktív szereplőként. Most néhány dalban fognak velem játszani, ami remélem, az első lépés afelé, hogy a jövőben bővítsük a közös repertoárt.
A müpás koncerten megkísérlitek felölelni az elmúlt 20 évet? Készültök valamilyen különlegességgel?
Hát, szerettünk volna például tortát, de a járványhelyzet miatt ez most nem lehetséges. (nevet) Igyekszünk minden lemezünkről játszani egy-két dalt, emellett megidézzük a nemrég rólam készült road movie-szerű dokumentumfilmet is (Échos du Sahara / A Szahara visszhangjai – a szerk.), amelynek a készítése során elutaztunk a marokkói sivatagba, és népzenét gyűjtöttünk. Ebből a repertoárból is merítettünk a gyerekeimmel és a zenekarral, ilyen módon először mutatjuk be a közönségnek, hogyan találkozik a marokkói sivatag és a magyar puszta.
Melyik a kedvenc saját dalod, ami nem hiányozhat egy koncertről sem?
Érdekes, mert ezt éppen ezen a koncerten nem terveztem játszani, talán most először nem kerül be a műsorba. (nevet) Ez a Hamdouchya című dal, ami már legalább 20 éve ott van a repertoárunkban. Nagyon hosszú, még a lemezen is 8 perc, és így már nem férne bele az időbe. Szeretem, mert tradicionális, és a szövege is szép, emellett ez a gnawa-repertoár egyik legdallamosabb darabja. A gnawa esetében általában a repetitív ritmus dominál, ez azonban sokkal változatosabb. Van egy morális üzenete: a gnawa egy másik törzstől vette át, az irántuk való tiszteletből, ez is mutatja a különböző marokkói törzsek egymás iránti nyitottságát, miközben az együttélésük nem mindig békés. A zenében mégis megtalálták az összhangot.
A legutóbbi lemezeteket is a Müpában mutattátok be kicsit több mint 3 éve. Ilyenkor mennyire meghatározó számodra a helyszín?
Nagyon. A Müpában fellépni rendkívül nagy presztízs, hiszen Magyarország egyik legnagyobb és legjobb akusztikájú koncerthelyszíne. Egy zenekar nem is kívánhatna ideálisabb színpadot a 20 éves jubileuma megünneplésére, nagyon örülök, hogy kiérdemeltük. Én egyébként is az 500 fő alatti koncerthelyiségekben szeretek a legjobban játszani – amilyen a Fesztivál Színház is –, mert ez ideális méret a közönség és a zenekarok számára egyaránt. A színpadról szinte minden embert látsz, közel tökéletes az akusztika, így bárhol ülsz, átjön az energia. Ebben a műfajban egy ennél nagyobb teremben csorbulna a közönséggel való kapcsolat. Az eddigi összes müpás fellépésünk telt házas volt, és bár most erre nincs esély a járvány miatt, azért a harmad-teltháznak is örülünk. (nevet)
Szerző: Kelemen Éva