Ha egy mindenre elszánt filmesztéta azzal rázna fel álmunkból, hogy azonnal mondjunk három filmrendezőt, akkor nagy valószínűséggel szerepelne köztük Federico Fellini neve is. Talán több nagy klasszikusát is gond nélkül fel tudnánk sorolni – mint az Országúton, az Amarcord, a 8 és ½ vagy Az édes élet –, amelyekkel az olasz alkotó beírta magát a mozgókép történetébe, ám ha azok közül az alkotótársak közül kellene hármat említenünk, akik Fellini igazi szárnysegédjeinek tekinthetőek, lehet, hogy már zavarba jönnénk. Olyan művészekre gondolunk, akik különleges tehetségükkel és karizmájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a rendező a fejében megszülető fantasztikusan gazdag álomvilágot képes legyen megjeleníteni a filmvásznon, és ezzel ne csak egy újabb fejezetet nyisson a neorealista film történetében, de öt Oscar-díjjal is gazdagodhasson. Erre az esetre, illetve hogy felkészülten vághassunk bele a Müpa Mozi szeptembertől induló új sorozatába, felvillantunk pár olyan nevet, akik nélkül Fellini nem lenne az, aki. Nézzük is, hogy kikre gondolunk!
Fotó: Federico Fellini (Forrás: New York Times/Getty)
Az igazi múzsa
A karikaturistából lett rendezőt érzékenysége és filozofikus alkata minduntalan arra sarkallta, hogy filmjeivel tükröt tartson az ember gyengeségeinek és a társadalom visszásságainak. Egy igazi analitikus szemével figyelte a világot. Kritikát persze sosem úgy gyakorolt, mint híres szkeccsének született nyárspolgár főhőse, Doktor Antonio, aki az erkölcs önjelölt védelmezőjeként szétrebbenti az utcán csókolózó párokat, hanem a szatirikus hangnem és a szürrealitásba hajló cselekménybonyolítás finom eszközeivel. Sosem kegyetlen és ítélkező módon. Alkotásaival arra ösztönözte közönségét, hogy kövessék őt a primer valóság kulisszái mögé, ahol a titkok, a lélek sóvárgásai, az álmok és a modern világ emberének magánya rejtőzik.
Ennek az érzékenységnek köszönhető, hogy egy általa írt rádiójáték felvétele közben azonnal felismerte: a színészek közt megtalálta későbbi múzsáját és leendő feleségét, Giulietta Masinát. A színésznő törékeny alkata és magával ragadó lénye előhívta a rendezőből „az elveszett ártatlanság fölötti sajnálkozás vagy az elárult ártatlanság érzését”. Ezt az adottságát aknázta ki az Országúton és a Cabiria éjszakái főszerepeiben, ami a színésznő született tehetségével párosulva feledhetetlen alakításokhoz vezetett. A két hősnőben azonos, hogy mindkettőjük önzetlenségét kegyetlenül kihasználják a férfiak, de a megpróbáltatások ellenére sem veszítik el jóságukat és tisztaságukat. Az előbbiben a mélyszegénységben élő Gelsominát édesanyja eladja a vándormutatványos Zampanónak, hogy könnyítsen a család nyomorán, az utóbbiban pedig egy örök optimista utcalány története bontakozik ki előttünk, akit a férfiak kedvükre kihasználnak. Fellini szemében Giulietta Masina a „tökéletes erkölcs iránti nosztalgia” megtestesítője volt, aki ráadásul mozgásával és karakterével tökéletesen tudta hozni a Chaplinhez hasonló csavargó- vagy bohócfigurát. Joggal gondolhatnánk, hogy mindez indifferens, ha Fellininek nem a vándorcirkuszosok világa lett volna a gyengéje. Szenvedélyesen vonzódott a bohócok filozofikus, társadalmon kívüli alakjához, és a mutatványosok zárt világához, ahol az álom és a valóság a mindennapokban is éppúgy összemosódik, mint a rendező képzeletében és filmjeiben. Giulietta nyílt tekintetével, gombszemeivel tökéletesen belesimult ebbe a világba. „Olyan színésznek tartom, akit egyedülálló tehetséggel áldott meg az Isten: rendkívüli közvetlenséggel tudja kifejezni egy bohóc csodálkozását, rémületét, kirobbanó vidámságát és komikus szomorúságát. Giulietta ugyanis bohóc-színész, valódi női bohóc. Az én szememben ez nagy dicséret, sok színész azonban bosszankodva fogadja, lekicsinylést gyanít mögötte, nem tartja elég méltóságteljesnek, inkább gorombának érzi. Tévednek: szerintem a bohóctehetség a legnagyobb adomány, a lehető legarisztokratikusabb adottság a színészmesterségben.”
Irigylésre méltó, hogy a páros ötven évig élt boldog házasságban. Az 1993-as Oscar-díj-átadón, amikor a rendező – ezúttal életművéért – ötödször is átvehette az aranyszobrocskát, egy véletlen kiszólásnak köszönhetően ízelítőt kaphattunk töretlenül gyengéd és érzelemdús kapcsolatukból. Történetük utolsó fejezete bizonyság arra, hogy a sors rendezői kvalitásait sem szabad alábecsülni. Ötvenedik házassági évfordulójuk másnapján Federico agyvérzést kapott, és hamarosan meg is halt. Fél év sem telt bele, és felesége követte őt.
A végzet nagyasszonya
Fellini univerzumában nemcsak a feddhetetlen erkölcsi tisztaságnak van hősnője, hanem a vágyak vezérelte, bujasággal fűszerezett ösztönvilágnak is, akit Anita Ekbergnek hívnak. A színésznő különleges adottságait Bob Hope humorista úgy érzékeltette, hogy „szüleinek kellett volna adni az építészeti Nobel-díjat”. Fellini szemében ő maga a „dolce vita”: az ember hedonista életszeretetének szimbóluma, aki a percnek él és bátran enged a kísértésnek. Persze nem Fellini volt az első, aki felruházta ezzel a szereppel. „A »jéghegynek« becézett Ekberget a külsőleg hideg, de érzéki szépség szerepébe skatulyázták be. A skandinávokra jellemző magas szőkesége olaszos vérmérséklettel párosult – ezt a tulajdonságát használta fel Federico Fellini olasz rendező is, aki 1960-as, Az édes élet című filmjében egy Rómába látogató egocentrikus, híres amerikai filmsztár szerepét osztotta rá. Ekberg nevét a nézők többsége e film híres jelenetéből ismeri, amikor Marcello Mastroianni partnereként fekete atlaszból készült káprázatos ruhájában éjszaka megmártózik a Trevi-kút hűs vizében.”
A malmői szépség meglehetősen szerény körülmények közé született, ahonnan isteni adottságainak kiaknázásával igyekezett kitörni. Kezdetben fotómodellként dolgozott, majd húszévesen elnyerte a „Svédország szépe” címet, ami kaput nyitott számára Amerikába, ahol ringbe szállt a Világszépe-díj megszerzéséért. Bár a koronát nem sikerült elhoznia, csodával határos módon, angol nyelvtudás nélkül is szerződést ajánlottak számára egy filmes produkcióban. Így sodorta össze az élet Fellinivel is, aki nem csak Az édes életben szerepeltette őt a bujaság emblematikus alakjaként. A korábban említett Doktor Antonio vesztét is ő okozta az 1962-ben forgatott Boccaccio ’70 című szkeccsfilmben. Fellini álomszerű epizódjában Ekberg egy óriásplakáton elnyújtózva buzdítja tejfogyasztásra a városlakókat, ám a reklám képi világa rabul ejti a férfiakat. Mi történik akkor, ha a plakátról lelépő hatalmas nőalak elszabadul Róma utcáin? Ha valakit érdekel, hogy Doktor Antoniót utoléri-e álmai asszonya, annak nem kell sokat várnia, mert a Müpa Mozi nyitóelőadásaként vetített Boccaccio ’70-ből ez is kiderül.
A hangjegyek mestere
Ha Fellini igazi társairól beszélünk, semmiképp sem maradhat ki a felsorolásból a világhírű zeneszerző, Nino Rota sem. Nemcsak tökéletes szakmai partner és szellemi társ volt a rendező számára, de életük végéig elválaszthatatlan barátság fűzte egymáshoz őket. A filmzenék készítése mellett Rota rendívül termékenyen alkotott klasszikus zenei műfajokban is: igazi csodagyerekként 11 évesen írta első oratóriumát, majd két év múlva kipróbálta magát a vígopera terén is. Mindamellett, hogy több mint 150 film zenéje fűződik a nevéhez, számtalan egyházi mű és opera is kikerült a kezei közül. Fellini és Rota közös munkáinak érdekes vonása volt, hogy a zeneszerző elvétve dolgozott képekhez, sokkal inkább a forgatókönyv alapján komponált. Így születtek Az édes élet, az Országúton vagy a 8 és ½ feledhetetlen dallamai. „A legértékesebb együttműködő partnerem kétségtelenül, és gondolkodás nélkül mondhatom, Nino Rota volt – közöttünk egyből tökéletes és teljes harmónia alakult ki – mondta barátjáról Fellini a Mesterségem, a film című önéletrajzi könyvében. – Geometrikus képzelete volt, zenei látásmódja a mennyei szférákba emelte, így nem volt szüksége látni a filmjeim képi világát. Amikor megkérdeztem, hogy milyen melódiákkal kommentálná egyik vagy másik jelenetet, nyilvánvalóvá vált, hogy a képek egyáltalán nem érdeklik. A világa belső volt, saját magán belül, és a valóság sehogy sem léphetett be rajta.” Míg közös munkáikkal a rendező egymás után söpörte be az Oscar-díjakat, addig Rota műremekei rendre elkerülték a bizottság figyelmét. A keresztapa filmzenéje azonban a szerzői zsenialitás olyan látványos megnyilvánulása volt, hogy azt már tényleg nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez alkalommal ugyan jelölték a díjra a zeneszerzőt, de a háttérben húzódó érdekek miatt ekkor sem nyerhetett. Ennek oka, hogy a díjátadót közvetítő televíziós csatorna vállát a nézettség megsokszorozásának kötelezettsége nyomta, ezért úgy határoztak, hogy bármi áron a népszerű sztárt, Charlie Chaplint tüntetik ki ebben a kategóriában. Rotát azzal az ürüggyel utasították el, hogy A keresztapa fő zenei motívuma – töredékesen ugyan – már egy korábbi mozi aláfestő zenéjében is fellelhető volt. A méltatlan eljárás mindenki számára nyilvánvaló volt. Miután a maffiatörténet második részét bemutatták a mozikban, az Oscar bizottsága gondolkodás nélkül Rotának ítélte a legjobb filmzenéért járó díjat. A komponista érdemei kétségbevonhatatlanok, Fellini szavaival élve: „Olyan ember volt, aki az intuíció ritka világába tartozott. Úgy, mint a gyerekek, az egyszerű, az érzékeny és az ártatlan emberek, gyakran mondott elképesztő dolgokat. Amint megérkezett, eltűnt a stressz, mindenki ünnepi hangulatba került; a film új, örömteli, fantasztikus életszakaszba került, új életre kelt.”
Ha a nyár folyamán Riminiben járunk, semmiképp se hagyjuk ki a Sismondo kastélyban tavaly nyílt Fellini-múzeumot, hogy igazán felkészülten csatlakozhassunk a Müpa szeptemberben induló Fellini 101 – Federico Fellini elvarázsolt világa című sorozatához.