A BDZ a Müpával közös, Zene Plusz sorozatában Mítoszok és istenek címmel készül táncos produkcióra a Győri Balett közreműködésével. A zenekar Hangoló című magazinjában Petró Margit Velekei Lászlóval, a társulat igazgatójával beszélgetett a balett jelképrendszeréről, a mozdulat születéséről, a sztereotípiák elengedéséről, a közönség megszólításáról és különös pályafutásáról.

A látszólag habkönnyű, elegáns balettművészet sokszor az előadók verítéke, fizikai szenvedése árán születik. Mi most mégis a nyugalom, a béke légkörében beszélgetünk az egykori legendás körülmények közt alakult, ma Magyarország második legnagyobb társulata, a Győri Balett új igazgatójával. Mivel régen láttam már előadásukat, ezért a felidézés igényével most megnéztem a Nemzeti Táncszínházban az újragondolt Anna Kareninát, mely lenyűgözte hatásával a közönséget. Ugyanitt találkoztam pár nap múlva a midig mosolygós, boldogságot sugárzó Velekei Lászlóval, a Seregi László- és Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfussal, Magyarország Érdemes Művészével, az igazgató úrral.

Velekei László © Csibi Szilvia, Müpa

A tánc, a balett sajátos jelrendszerrel dolgozó művészet. Ez miként válik értelmezhetővé a közönség számára?

Amióta alkotó vagyok, próbálom lebontani azokat a sztereotípiákat, hogy „nem értek a tánchoz és nem tudok táncolni”. Fontos, hogy a falakat lebontsuk, a sztereotípiákat el tudjuk engedni és elsődlegesen a közönségünk tudjon vele azonosulni. Ha érzi, hogy a bőre alá bekúszik a mozdulat, amit a színpadon lát, azt már bárki magáévá tudja tenni. A Győri Balett 45 éve hirdeti, hogy a művészete a közönségével válik teljes egésszé. Ez nagyon fontos üzenet, mert a művészetünk nem öncélú, hanem valamit közvetít. Maga a tánc, a balett, azon belül bármely stílus, szerintem, így éri el hatását.

Mindig direkt üzenetet kell keresni?

Nem, kétféle megközelítéssel dolgozunk. A Győri Balett repertoárjában vannak szimfonikus balettek, melyek a zene érzelemvilágát, gondolatiságát közvetítik, nem a történetmesélésre fókuszálnak.  Ilyenkor, akárcsak egy jó könyv esetében, mi érzelmeket, gondolatokat generálunk a mozdulatok segítségével. És vannak a cselekményes balettek, mint az Anna Karenina, amikor konkrétan a mozdulattal mesélünk el egy történetet. Mindkettő erős, mindkettőt szereti a közönség. Mindenki máshol találja meg azt a nézői élményt, amely számára éppen elég.

Ön jobban kedveli a történetmesélős koreografálást?

Fogalmazzunk úgy, hogy picit jobban kedvelem, talán azért, mert mindig megtalálom benne az embert. Szeretek az emberekkel foglalkozni és szeretem beengedni őket a világomba azáltal, hogy cselekményes balettet hozunk létre. Bármit, akár kitalált történetet, akár regényeket dolgozunk fel, kicsit megélünk ezáltal több életet is, és ez számomra mindig izgalmas és inspiráló.

Fotó: Valuska Gábor 

Kaphat még mást is a néző egy balettelőadástól?

Mindenki kicsit mást lát egy koreográfiában. Valaki az esztétikum rendszere miatt jön. Aki az általa nem megfogalmazható belső eszenciákat nem tudja megfogalmazni, ám egyszerűen csak mozdulattá tudja gyűrni, az együtt tud élni, érezni azzal, ahogy a táncos azt artikulálja. Azt gondolom, hogy a mozdulat ösztönösen bennünk van. Nem véletlen, ha valaki ideges, hirtelen felpattan, fel s alá járkál, megvakarja a fejét. Minden érzelmünket öntudatlanul formáljuk mozdulattá magunk is. Van olyan is, hogy valaki nem érti, nem kedveli a táncot, de, mivel a táncművészetnek iszonyatos ereje van, bárkit képes megérinteni, ezért akár még ő is élvezettel néz meg egy balettelőadást.

Mitől ennyire különleges a táncművészet?

Abszolút egyedi és megismételhetetlen. Kétszer ugyanazt az előadást a néző sosem fogja látni. Ennek van valami romantikus varázsa. Akkor és ott megismételhetetlen az a pillanat és csak neki szól. Következő alkalommal, a következő előadáson a néző is és a művész is már máshol tart.

Miközben esztétikai élményt kapunk, a koreográfus az elvont érzelmeket, belső jellemvonásokat is ábrázolja. Hogyan értsük, értelmezzük a mozdulatot?

Fontos kitűznünk a zászlót az általunk képviselt értékek mellett. De fontos, hogy teret hagyjunk a nézők számára is, csak egyfajta szűrőként működjünk, hogy saját értékrendszerükön keresztül fogadhassák és emészthessék meg a látottakat.

Azt gondolom, hogy a táncművész tehetsége és az alkotótárs, a zeneszerző, a koreográfus tehetsége valahogy utat tör az emberek szívéhez. A mű, az előadás megfogalmazódik, nem kell mindenhez érteni. A néző tudja, hogy olyasmi történik, amit engednie kell befogadni. Talán ez az élő színház egyik csodája.

Az interjú teljes hosszában a Budafoki Dohnányi Zenekar Hangoló című magazinjának legfrissebb számában olvasható. 

Petőfi Sándor korának valóságos celebje volt, ám a szó jó értelmében: a népdalok témáját, hangzását idéző versei mindenkit megszólítottak, költészete az elefántcsonttoronyból az emberek ajkára szállt. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Éljen Petőfi! című ifjúsági előadása a költő kalandos, rövid életútját eleveníti fel egy sodró lendületű tánc-szín-játékban. Az előadás koncepciójáról a rendező-koreográfus Zsuráfszky Zoltán és a társrendező-koreográfus Zs. Vincze Zsuzsa mondja el gondolatait.

Fotó: Cseke Csilla

Petőfiről minden iskolás tanul, a bicentenárium alkalmából pedig számos művészeti együttes igyekszik elmesélni a saját Petőfi-olvasatát. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadása milyen Petőfi-képet állít elénk?

Zsuráfszky Zoltán: Az emlékév kiváló alkalmat ad arra, hogy a rövid, de rendkívül gazdag életút számos feldolgozását mutassuk be sokféle történetben. Ezek az olvasatok kiegészítik egymást, színesítik a bennünk élő Petőfi-képet. Már az ifjúsági előadásunk címe: Éljen Petőfi!  is magában hordozza azt a többértelműséget, hogy valóban be akarjuk hívni a nézőket ebbe a ma is élő, érvényes történetbe. Évtizedek óta érleltem magamban egy Petőfi-táncszínjáték gondolatát. Ebben az előadásban végigjárjuk Petőfi életét az újévi születéstől halála ködbe veszőn napjáig. Közben szó esik a diákéveiről, megjelennek művei: A helység kalapácsa című elbeszélő költemény kocsmajelenetétől a Nemzeti dalon át a Szeptember végén lírai hangvételű szerelmes soraiig. A daramaturgiai munkát Zsuzsa végezte el. 

Zs.Vincze Zsuzsa: Az volt a célom, hogy a fiatalok - akik talán csak legyintenek Petőfi neve hallatán - úgy álljanak fel az előadás végén, hogy megéreznek valamit a költészetéből, lényéből és lényegéből. Nekünk, akiknek a népművészet, a népi kultúra nemcsak munkánk, de szinte az egész életünket áthatja, a Petőfivel való közvetlen találkozás elkerülhetetlen volt, hiszen nem akadt még magyar költő, aki ilyen nagy hatással lett volna a népköltészetre. Nagy lelkesedéssel dolgoztunk azon, hogy a mai fiatalokhoz is közelebb hozzuk a magyar költészet géniuszát, hogy ők is rádöbbenhessenek arra, hogy Petőfi milyen modern volt, mennyi szellemesség, mennyi vidámság és persze mennyi forradalmi szenvedély lakozott benne. 

A tánc-szín-játék sajátos műfaj, de az együttes már több hasonlót készített.

Zs.Z.: Valóban. Ezúttal Herczeg Péter színművész személyesíti meg Petőfit, hogy átélhető legyen a történet. Lényegében ő vezet bennünket végig az életúton. De nálunk minden előadás rendkívül mozgalmas, így megesik, hogy az előadás Petőfijének gondolatai, vívódásai párhuzamosan jelennek meg a szöveges és a táncos epizódokban. Időnként a kronológiai sorrendet is megbontjuk, a lényeg, hogy élvezetes, sodró lendületű produkció szülessen. 

Zs.V.Zs.: A fiatalok számára az is példaértékű lehet, ahogyan Petőfi a magyarságáról gondolkodott - annak minden büszkeségével, nehézségével és felelősségével. Ma sokan úgy gondolják: felesleges erről beszélni. Mi mégis fontosnak tartottuk, hogy a nemzeti irodalmunk megteremtésében rendkívüli szerepet játszó költő magyarsággal kapcsolatos gondolatait is megmutassuk.

Fotó: Cseke Csilla

Ez a második ifjúsági bemutatójuk az évadban. Másként kell szólni ehhez a korosztályhoz?

Zs.Z.: Igen, egyrészt a már említett lendület fontos, másrészt ilyenkor az is szempont, hogy beleférjen egy órába az előadás. Petőfi korának igazi rocksztárja volt, tudatosan építette a saját hírnevét, még az öltözködésére is nagyon ügyelt. Ő olyan személyiség, akinél nem kell erőlködni, hogy modernizáljuk vagy közel hozzuk a fiatalokhoz, mert valóban közel van. Mivel az iskolában is tanulnak róla, a versek mind ismerősek lesznek a diákok számára, és mi ezt a már meglévő tudást egészítjük ki színes, izgalmas mozzanatokkal. 

Zs.V.Zs.: Az az igazság, hogy a fiatalok nem csak az iskolából ismerik ezeket a verseket: a vérükben vannak. Petőfi költeményei hamar folklorizálódtak. Főleg Erdély bizonyos részein hallottunk idősektől olyan népdalokat, amelyekt valójában  megzenésített Petőfi-versek, csak a hangzásuk, egyszerűségük megtévesztő. 

Mennyiben igyekeznek megidézni az előadásukban a 19. század első felének hangulatát?

Zs.Z.: Teljes mértékben. Mi mindig arra törekszünk, hogy a kiállítás, a jelmezek korhű környezetet idézzenek, éppen azért, mert ez is hozzátesz a Petőfiről és a korról való tudásukhoz. Ráadásul nem is kell nekünk kitalálnunk izgalmas dolgokat, hiszen mi lehetne izgalmasabb egy forradalom kitörésénél! Mint tudjuk, azon a napon esett az eső, ez pedig kapóra jött nekünk, hogy egy látványos, esernyős táncot koreografálhassunk.

Zs.V.Zs.: Petőfi mozgalmas élete mondhatni táncszínpadi előadásra termett. Előadás közben akár mindenki velünk együtt szavalhatja a költő legimsertebb, legnépszerűbb verseit, amelyeket még a gyerekek is ismernek., hiszen Petőfi a magyar néplélek része. De egy biztosan igaz: Petőfi ma is velünk él és itt is marad közöttünk, amíg verset mondunk, énekelünk és táncolunk.

Seres Gerda

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin  2023/24 évadának 2. számában jelent meg

Külsőségek ide vagy oda, munkásságának erejét nem az extravagáns megjelenés, hanem a zene iránti legmélyebb alázat adja. Öt év kihagyás után november 17-én új zenekarával és Kelemen Barnabással tér vissza a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára a komolyzenei élet fenegyereke, Teodor Currentzis.

Teodor Currentzis - Fotó: Amanda Demme

Alig néhány nap telt el azóta, hogy megjelent az új Beatles-dal. Aki nem hallotta volna: egy gyenge hangminőségű, 1970-es demófelvételt rengeteg rekonstrukciós munkával és némi mesterséges intelligenciával sikerült életre kelteni. Tegyük félre, hogy mit gondolunk a munkafolyamatról, és koncentráljunk a lényegre. A popzenét radikálisan megújító, fél évszázada feloszlott zenekar új dalát ismerjük meg, egy sosem létezett slágert, amelyet nosztalgiafaktor nélkül, friss füllel hallgathatunk. Hát ilyen lehetett 60 éve először hallani őket. Kritikusai és közönsége szerint Teodor Currentzis pontosan ugyanezt tudja – csak épp a klasszikus zenei repertoárral.

Guru, showman, maestro

Nem véletlen a párhuzam a rockzene legnagyobb ikonjaival. Teodor Currentzis első ránézésre sokkal közelebb áll a zenei spektrum bakancsos-fülbevalós fenegyerekeihez, mint a frakkos karmesterek bármelyikéhez, a külsőségek mellett pedig a médiát is mesterien használja saját kultuszának építéséhez. Tömör, profetikus kinyilatkoztatásait, amelyek aztán műsorfüzetről műsorfüzetre vándorolnak, Amerikától Oroszországig imádja a sajtó. Guru? Showman? Mindkettő? Akárhogy is, Currentzis színpadi perszónájáról már azelőtt erős benyomást kapunk, hogy akár egy hangot hallottunk volna tőle.

Pedig a lényeg még csak ezután jön, hiszen elsősorban – minden homályos nyilatkozata ellenére – mégiscsak zenész volna, ráadásul napjaink egyik legizgalmasabb karmestere. Extravagáns, különc, radikális, de messze nemcsak külsőségekben, hanem zenei nyelvében is. Beethovent úgy kelti életre, mintha csak először hallanánk: a szimfóniák zabolátlan energiákkal telnek meg, lesöpörve 200 évnyi dallamtapadást, jó és rossz felvételt, popkulturális referenciát. A Guardian újságírója a részletesen beszámolt arról, hogy több évtizednyi operaundor után miként nyitotta meg számára a műfajt Currentzis értelmezése, és ezzel együtt hogyan porolt le mindent Mozartról, amit azelőtt a zeneszerzőről tudni vélt.

Új lélek egy akadozó gépezetben

Currentzis lázadó karakterét jól jellemzi, hogy bár egyformán rajong érte a közönség és a közelebbről vett zenei szakma, a Sony pedig egy komolyzenei léptékkel mérve is nagyvonalú szerződést írt alá vele három Mozart-lemezre, mégis rendszeresen és élesen bírálja a zeneipart. Nem csak a 21. századit. Händelről például így nyilatkozott: „visszataszító és megalázó ilyen magasztos dallamokat írni pusztán pénzért”. De nincs sokkal jobb véleménnyel kortársairól sem. Úgy gondolja, a folyamatos koncertezési kényszer méltatlan helyzetbe hozza a zenészeket, akiknek ritkán adatik meg, hogy saját örömükre zenéljenek. Az pedig, hogy ne pusztán a tökéletes hangzással legyenek elfoglalva, hanem olykor-olykor a zene szívéig is eljussanak, szinte lehetetlen ilyen körülmények között.

Mindezek után nem meglepő, hogy új színt igyekszik vinni a zenekarok hierarchikus világába, és sokszor inkább hat együttese rajongott kalózkapitányának, mintsem megkérdőjelezhetetlen tekintélyű maestrójának. Egy interjúban arról mesélt, hogy zenekarával éjjel belógtak a velencei temetőbe, és ott zenéltek, de koncerteztek a permi női börtönben is, máskor pedig – nem sokkal salzburgi fellépésük után – pár üveg borral a Szent Péter-főapátságot vették birtokba, ahol saját szórakoztatásukra adták elő Mozart c-moll miséjét.

Karizmájának volt köszönhető az is, hogy több mint 1400 kilométerre Moszkvától, Perm városában egyedülálló zenei műhelyt tudott összeverbuválni a kétezres években. A válogatott művészekből álló musicAeterna zenekar és az azonos néven futó kórus rövid időn belül állandó vendége lett a nemzetközi zenei rendezvényeknek, szimfonikus koncertjeik és operaelőadásaik szuggesztív erejéről pedig legendák szóltak – ebből kaphatott ízelítőt 2018 tavaszán a Müpa közönsége is. 

Currentzis és zenekara között szinte tapintható az intenzív kapcsolat: a koncentrált, kölcsönös figyelem, az extrém maximalizmus előadásaik minden pillanatát áthatja. És persze a bizalom, ami nélkül nem történhetne meg, hogy a koncert közepén a karmester lelép a pulpitusról, és szabadon hagyja szárnyalni zenészeit.

Fotó: Igor Ripak

Zenekar helyett kreatív műhely

Öt év kihagyás után a karmester új együttesével tér vissza a Müpa színpadára. Az Utopia Zenekar egyesíti magában mindazt, ami Currentzis korábbi formációit naggyá tette: gondosan kiválasztott zenészek a világ minden pontjáról, sodró előadásmód, a merev hagyományok elutasítása és a zene iránti legmélyebb alázat. Működésükre jellemző, hogy a zenészeknek időről időre önálló kutatómunkát is kell végezniük és új ötletekkel előállniuk, egy-egy koncert műsorát pedig demokratikusan, közös brainstormingok alapján állítják össze.

A közös munka eredményeként jött létre a november 17-i koncert műsora is. Az est első felében Brahms D-dúr hegedűversenye szólal meg, amelyet a zeneszerző barátja, a kiváló hegedűművész, Joachim József számára komponált. A korabeli visszhangok alapján a mű a hegedűjáték határait feszegette, és gyakran kapta azt a kritikát, hogy a hangszer öntörvényűen dominálja a színpadot, méltatlanul háttérbe szorítva az együttest. Ahogy azonban oly sokszor, a kritikát felülírta a történelem, s mára Beethoven vagy Mendelssohn darabjai mellett Brahms művét a hegedűverseny-irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon. Megszólaltatása még ma is óriási kihívás, amelyre csakis a legkiválóbb virtuózok képesek: ilyen például a közelgő koncert világhírű magyar hegedűművésze, Kelemen Barnabás.

Brahms hegedűversenyéhez hasonlóan alakult az est második főszereplőjének, Csajkovszkij V. szimfóniájának sorsa is. A bemutatón a kritikusok hűvösen fogadták a darabot, Csajkovszkij pedig maga is úgy érezte, kudarcot vallott. A borús hangvétel nem véletlen: levelezéséből tudjuk, hogy a zeneszerző komoly alkotói válsággal küzdött a darab születésekor, megkérdőjelezve nemcsak addigi munkásságát, hanem képességeit és a zeneszerzésbe vetett hitét is. Hónapokkal a bemutató után Csajkovszkij mégis revideálta véleményét, a darab különleges helyet kezdett elfoglalni a szívében, és ezzel együtt a klasszikus zene történetében is. A szimfónia a belső kétségek hullámvasútján vezeti végig hallgatóit, a sötét kétségbeeséstől a könnyed, örömteli szárnyalásig, végül katartikus fináléval zárul. Az önmarcangolást feloldó, győzedelmes lezárás pedig aligha lehet jobb kezekben, mint Currentzisében, aki maga is az újrakezdés és a friss energiák egyik legavatottabb élő mestere.

Az ECHO Rising Stars koncertsorozatát – ahogy a korábbi években – idén is a zenei sokszínűség, a kortárs és a klasszikus zene összecsengése és a fiatal zenészgeneráció népszerűsítésének vágya határozza meg. Ha szeretnél felkészülten érkezni a koncertekre, hallgass bele a Spotifyon az idei Rising Stars sorozathoz készített lejátszási listánkba is.

Sean Shibe expresszív gitárjátéka valóságos időutazás

Sean Shibét már húszas évei közepétől kezdve úgy emlegették a kritikusok, mint a gitárművészek új generációjának egyik legkiemelkedőbb tehetségét, és még a „zseni” szó használatától sem riadtak vissza. A fiatal művész 2019-ben már fellépett a Zeneakadémián, november 10-én pedig a Müpa közönségét hívja rendhagyó időutazásra, amelynek során hallhatunk részleteket a mindössze tizennyolc évesen elhunyt 17. századi skót nemes hölgy, Lady Wemyss lantműgyűjteményéből, de felcsendül Francis Poulenc egyetlen gitárdarabja, az 1960-ban született Sarabande, valamint Frederic Mompou Suite compostelana című, Andrés Segovia számára írt művének négy tétele is.

Mathis Kaspar Stier fellépésével a fagott is debütál a Rising Stars koncertsorozatban

A fiatal tehetségeket bemutató koncertsorozat előadói között egészen eddig nem szerepelt fagottművész, a német Mathis Kaspar Stier fellépése azonban végre betölti ezt az űrt is. A művész a Müpa közönségének széles, szinte minden zenetörténeti korszakra kiterjedő repertoárjából és improvizációs készségéből is ízelítőt ad november 11-én.

Pusker Júlia személyében hat év után ismét magyar résztvevő az ECHO rendezvénysorozatában

Pusker Júlia a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a londoni Royal Academy of Music volt növendéke, számtalan szimfonikus és kamarazenekar veteránja. 2019-ben kiválóan szerepelt a brüsszeli Erzsébet Királyné Hegedűversenyen, ezt követően pedig sorra nyíltak meg előtte Európa koncerttermei. Régóta közel áll a szívéhez, így természetesen mostani programjában is helyett kapott Bartók Béla zenéje, nevezetesen az I. rapszódia. Ezt nagyszerűen egészíti majd ki a kortárs francia sztárkomponista, Éric Tanguy kifejezetten Pusker Júlia számára írt műve, melynek három tétele három különböző lelkiállapot zenei leképezése. Pusker Júlia november 11-én kamarapartnerével, Christia Hudziy ukrán zongoraművésszel együtt hívja különleges utazásra a Müpa közönségét a virtuóz dallamvezetés és a melankolikus, olykor kifejezetten meditatív szólamok határterületeire.

Bartók mellett a kabócák is megszólalnak a Sonoro Quartet programjában

November 12-én sem maradunk vonós hangszerek és Bartók nélkül, hiszen a Sonoro Quartet nevű belga vonósnégyes repertoárjának is alappillérét képezi Bartók zenéje, olyannyira, hogy a magyar közönség már találkozhatott velük a 2021-es Bartók Világversenyen is, amelyet egy harmadik helyezéssel és két különdíjjal zártak. Ez már csak azért is különleges teljesítmény, mert a formáció mindössze két évvel korábban, 2019-ben alakult. A fiatal, energikus vonósnégyes idén nyáron egy tizenegy állomásból álló új-zélandi turnén is részt vett. Programjukban Bartók V. vonósnégyese és Mozart c-moll Adagio és fúgája mellett helyett kapott a belga Annelies Van Parys Tsunami című darabja is, amelyeknek csalóka címe nem a hatalmas, ellenállhatatlan szökőárakra utal, hanem Tokió kabócáira, ezek áradásszerű éneke ihlette meg a város parkjaiban sétáló zeneszerzőt.

Egy százéves horrorfilm kel új életre Sebastian Heindl orgonaszólamaira

Sebastian Heindl ötévesen kezdett el zongorázni, majd a lipcsei Tamás-templom fiúkórusában énekelt. Tízévesen ismerkedett meg az orgonával, és Daniel Beilschmidt tanítványaként rohamosan fejlődött, a BBC felkérésére már 2013-ban, tizenöt évesen Bachot játszott a közel háromszáz éves altenburgi Trost-orgonán. November 12-én látható koncertje igazi kuriózumnak ígérkezik. Elsőként Moritz Eggert Orck című, a jazz és a rock műfaji sajátosságaival is kísérletező, azokat játékosan, mégis ízlésesen alkalmazó műve ősbemutatójának lehetünk tanúi, ezt pedig a horrorfilmek origójának számító, 1922-es Nosferatu című némafilm vetítése követi Heindl improvizatív orgonakíséretével kiegészülve.

Fél évszázad után fordít hátat a színpadnak a világ egyik legsikeresebb énekegyüttese, a The Manhattan Transfer. A világhírű vokális kvartett nagyszabású búcsúturné keretében november 29-én a Müpában csupa slágerrel, szívhez szóló dallammal int istenhozzádot Európának. De szomorúságra semmi ok, hiszen szerencsére számos más formáció van még, amelyek hangjukkal elvarázsolják a nézőközönséget. Ezek közül is bemutatunk most párat.

 A legendás Manhatten Transfer 50 év után teszi le a mikrofont. Fotó: F. Scott Schafer

The Manhattan Transfer

A Manhattan Transfer tagjai az együttes 1972-es alapításakor talán még nem is sejtették, hogy történelmet írnak a jazz és a pop világában, hiszen elképesztően profi harmonizálásaikkal, közvetlen előadásmódjukkal, modern R’n’B- és popelemek alkalmazásával a vokális hagyomány új reneszánszát indították el. Fél évszázados karrierjük során huszonkilenc albumot jegyeztek, ezek húsz Grammy-jelölést és tizenegy díjat hoztak számukra. Dolgoztak Tony Bennett, Bette Midler, Phil Collins, B. B. King és még sokak oldalán, és bekerültek a Vocal Group Hall of Fame-be. Vocalese című 1985-ös lemezük Michael Jackson Thrillerje után a második legtöbb Grammy-jelöléssel, összesen tizenkettővel büszkélkedhet. A jazz mellett rendszeresen tesznek kirándulásokat a pop és az R’n’B területére, de az arányokra mindig ügyelnek. Könnyed profizmusukkal és szerethető személyiségükkel pillanatok alatt az ujjuk köré csavarnak bármilyen közönséget. 

The King’s Singers

Több mint kétezer zenemű, több mint százötven lemez, két Grammy-díj, mintegy kétszáz kortárs mű bemutatója, sok ezer telt házas koncert Európában, az Egyesült Államokban és a Távol-Keleten. A királyi énekegyüttes Budapesten is visszatérő vendég, fellépéseiket mindig óriási érdeklődés övezi. Fennállásának kezdete óta huszonkét énekes fordult meg a brit csapatban – amely a hat alapító tag alma matere, a cambridge-i King’s College után kapta a nevét –, a King’s Singers mégis olyan utánozhatatlan hangzáskultúrát képvisel, amely csak a Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok hagyományához mérhető. Mindenféle zenét világszínvonalon szólaltatnak meg, ugyanazzal a lelkesedéssel, összeszokottsággal, profizmussal, legyen szó reneszánsz motettáról, miséről, sanzonról, romantikus kórusdalról, spirituáléról, kortárs műről vagy akár popslágerről.

Az éneklés mellett a jótékonykodás is szívügyük: az együttes megalakulásának 50. évfordulóján létrehozott alapítványuknak köszönhetően legutóbbi budapesti koncertjük előtt a Superar Zeneművészeti Program Magyarország ifjú növendékeivel töltöttek egy zenés délutánt a Bem József Általános Iskolában.

Take 6

A világon a legtöbb Grammy-jelöléssel – amelyből többet díjra is váltottak – büszkélkedő vokális együttes új alapokra helyezte a jazzvokál műfaját, amikor 1980-ban egy alabamai egyetemen megalakult. Bár alapvetően gospelegyüttesként határozzák meg magukat, Iconic névre keresztelt 2018-as albumuk a Billboard magazinban hat különböző műfaj slágerlistáján is az élre tört. Hogy mi teszi az együttest és zenéjét ilyen sikeressé? Szerintük ennek négy összetevője van: a hit, a barátság, a tisztelet és a zene szeretete, amelyek koncertjeiken és lemezeiken egyaránt megtapasztalhatók. A Take 6-jelenség erejéről a Müpa közönsége is megbizonyosodhatott már.

Naturally 7

Az 1999-ben New Yorkban alakult együttes kicsit talán kilóg az a cappella énekegyüttesek sorából, ők is inkább a vocal play meghatározást használják magukra, hiszen nem pusztán hangszerek nélkül énekelnek, de a tagok gyakorlatilag „hangszerekké válva”, hol trombitaként, hol gitárként, hol dobként megszólalva énekelnek – ahogy az adott dal éppen megkívánja. Úgy adják elő a Beatles, a Rolling Stones, a Boney M., a Coldplay, Michael Jackson, Simon és Garfunkel, Phil Collins és mások világslágereit, ahogy a világon senki más. Koncertjeiket lenyűgöző színpadi jelenlét, bámulatos technikai felkészültség és ellenállhatatlan humor jellemzi – ezek 2016-os müpás fellépésükről sem hiányoztak.

Benjamin Clementine szeptember közepén indult európai turnéra régóta várt harmadik, And I Have Been című albumának anyagával, amely Párizs, Lisszabon, Barcelona és London után október 30-án Budapestre is elér végre.  

Az összesen tizenhét állomásos körút első szakasza október 1-jén egy telt házas londoni koncerttel zárult, ahol a csordulásig megtelt Royal Albert Hall közönsége, mobiljuk fényével csillagtengert varázsolva, egy emberként szerenádozott az angol dalszerző-énekesnek. A varázslatos pillanatról maga az énekes is posztolt videót:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Benjamin Clementine (@benjaminclementine) által megosztott bejegyzés

A turné második felvonása alig 3 hét múlva, október 30-án pont a Müpában indul majd, ahol egy magyar zenészekből álló vonósötössel hallhatjuk majd nemcsak az új album dalait, de az első lemez kedvenceit is. Bár pontos setlistet még nem tudunk, az már most biztos, hogy hasonló megindító pillanatokra nálunk is érdemes készülni!

 Borítókép: AKATRE Studios

Woody Allen generációjának kétségkívül egyik legnagyobb egyénisége. A Müpa filmklubjának új sorozata, A nagy Woody Allen menet a színész-író-rendező munkásságának legjavából válogat. Ennek alkalmából összegyűjtöttünk pár érdekességet a new york-i filmes alkotásaiból, melyek bármikor mosolyt csalnak az arcunkra.

A Szerelem és halál forgatásán - fotó: © Rollins & Joffe Productions. Minden jog fenntartva!

SZERELEM ÉS HALÁL (1975)

Kedvenc idézetünk: „Fogjuk a holminkat és meneküljünk. Ebben nagyon jó vagyok. Két egymást követő évben is én voltam a férfi szabadmenekülés bajnoka.”
Érdekesség: Az Esquire magazinnak adott interjújában Woody Allen a következőket mondta a film készítéséről: „Amikor jó időre volt szükség, esett az eső. Amikor esőre volt szükség, kisütött a nap. Az operatőr belga volt, a stábja pedig francia. A helyi stábtagok magyarok, a statiszták oroszok. Én pedig csak angolul beszélek, és nem is olyan jól. Minden felvétel káoszba torkollott: mire az utasításaimat lefordították, az, aminek egy csatajelenetnek kellett volna lennie, egy táncmaraton lett. Azokban a jelenetekben, ahol Keatonnek és nekem szerelmespárként kellett volna sétálnunk, Budapesten huszonöt éve nem láttak olyan rossz időt, mint akkor.”

ANNIE HALL (1977)

Kedvenc idézetünk: „Az ember a művészetben mindig a tökélyre törekszik, és igyekszik megvalósítani, ami az életben nem sikerült.”
Érdekesség: Alvy (Woody Allen) kokainba való tüsszentése baki volt. Egy próbavetítésen azonban a közönség olyan hangosan nevetett rajta, hogy Allen végül úgy döntött, benne hagyja a filmben, de kénytelen volt felvételeket hozzáadni, hogy az emberek a túl nagy nevetéstől nehogy lemaradjanak a következő viccekről.

MANHATTAN (1979)

Kedvenc idézetünk: „Azt hiszem, az a lényege a művészetnek, hogy mélyen leásson az emberek lelkébe, és felszínre hozzon érzéseket, amelyekről nem is tudunk.”
Érdekesség: Woody Allen annyira nem szeretett ezen a filmen dolgozni, hogy felajánlotta, ingyen rendez egy másikat a United Artistsnak, amennyiben ez végleg a polcon marad. Később ezt mondta: „Csak arra gondoltam, hogy ha életemnek ezen a pontján ez a legjobb, amit csinálni tudok, akkor nem kellene pénzt adniuk nekem.”

NEW YORK-I TÖRTÉNETEK (1989)

Kedvenc idézetünk: „50 éves vagyok. Partner egy nagy ügyvédi irodában. Tudja, nagyon sikeres vagyok, de még mindig nem oldottam meg a kapcsolatomat az anyámmal.”
Érdekesség: Ez volt Adrien Brody és Kirsten Dunst debütáló játékfilmje. Eredetileg Woody Allen és Martin Scorsese mellett harmadikként Steven Spielberg rendezte volna a filmet, ő azonban végül visszalépett. Így került a helyére Francis Ford Coppola.

AGYAMENT HARRY (1997)

Kedvenc idézetünk: „Életünk szerves része, hogy miként fuseráljuk el azt.”
Érdekesség: Demi Moore parókát viselt a forgatás alatt, mert a G. I. Jane (1997) című filmhez leborotválta a fejét. Ma már nehéz lenne elképzelni a filmet Woody Allen alakítása nélkül, ő maga azonban egyáltalán nem akarta eljátszani Harry karakterét, ám miután Albert Brooks, Robert De Niro, Elliott Gould, Denis Hoffman, Dennis Hopper és Jack Nicholson sem vállalta a főszerepet, kénytelen volt eljátszani az alkotói válságban lévő írót.

ÉJFÉLKOR PÁRIZSBAN (2011)

Kedvenc idézetünk: „Az a művészek dolga, hogy ne essenek kétségbe, hanem megtalálják az ellenszert a létezés értelmetlenségére.”
Érdekesség: Woody Allen – mellékelve a forgatókönyv tizenöt oldalát – levelet írt Tom Hiddlestonnak, amelyben felajánlotta neki F. Scott Fitzgerald szerepét. „Három mondat volt – mesélte Hiddleston az Entertainment Weeklynek. – »Kedves Tom, a nyáron Párizsban forgatok egy filmet. Csatoltam néhány oldalt. Szeretném, ha eljátszanád Scott szerepét.«” A levelet Hiddleston bekereteztette, és azóta otthoni irodájának falán lóg.

BLUE JASMINE (2013)

Kedvenc idézetünk: „Az ember véges számú traumát tud elviselni, aztán kimegy az utcára üvölteni.”
Érdekesség: Jasmine French (Cate Blanchett) karakterét Ruth Madoffról, a Wall Street-i szélhámos, Bernie Madoff feleségéről mintázták. Miután Madoff befektetési sémája 2008-ban összeomlott, ő pedig börtönbe került, Ruth Madoff a floridai Boca Ratonba költözött. Egy társasházban élt nővérével, Joan Ramonnal és annak férjével, akik mindketten Bernie Madoff csalásának áldozatai voltak.

CAFÉ SOCIETY  (2016)

Kedvenc idézetünk: „Az élet egy vígjáték egy szadista író tollából.”
Érdekesség: Az Alkonyat után ez volt az első film, amelyhez Kristen Stewartnak meghallgatáson kellett részt vennie ahhoz, hogy elnyerje a szerepet. Woody Allen elsősorban azért választotta a színésznőt, mert csodálta a Kalandparkban nyújtott alakítását. A színésznő Twilight-sorozatban való részvételéről egyáltalán nem tudott.

Óriási sikerrel debütált tavasszal a Müpa legújabb gyerekdarabja, a Csengery Dániel operájából született Holle anyó. Idén 16 előadással, eredeti és új szereposztásban felváltva tér vissza a repertoárra a szorgos lány története, amely mai szemmel sok kérdést vet fel – ezekre adott válaszokat Szemenyei János rendező.

Fotó: Meláth Andrea Holle anyó szerepében © Nagy Attila

Hogyan nyúltál hozzá Csengery Dániel gyerekoperájához, és egyáltalán miként találkoztál az új feldolgozásban megzenésített Holle anyóval?

Kaptam egy e-mailt, hogy szeretnék, ha megrendezném a Müpa Zeneműpályázatán első díjat nyert gyerekoperát. Elsősorban színész és zeneszerző vagyok, nem igazán értettem, miért rám gondoltak. Azt válaszolták: annyi mindennel foglalkozom prózai és zenei körökben egyaránt, hogy nem kérdés számukra, jó választás vagyok-e. Több zenés darabot – például a Vackort, a Bolyongókat – színpadra állítottam már, de ezeket íróként és zeneszerzőként is jegyeztem, míg a Holle anyót kész műként kaptam. Mivel Csengery Dániel és Kiss Viktória pályázatra írta, a színpadi körülményeket nem határozták meg pontosan. A szerzők interaktívabb előadást képzeltek el, a Fesztivál Színház színpada azonban sokkal nagyobb tér. Az első sor és a színpad között húzódó zenekari árok több méter távolságot jelent, nehezen működött volna a párbeszéd a nézőkkel, ezért inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy a közönség egy órára kizárhassa a külvilágot, és egy sodró mesével elvarázsolhassuk őket. A történet feldolgozásaiban többnyire azt az egyszerű képletet vázolják fel, hogy egy gonosz mostoha és egy mihaszna testvér egy jóságos lányt alantas munkákra kényszerít, Hamupipőke-sorban tart. A darab elejére azonban Dani egy nagyáriát írt az özvegy anyának, amelyben furcsamód esendőnek ábrázolta a karaktert. Ez inspirált afelé, hogy a történet mégse fekete-fehér legyen. Színházi alkotóként jóval izgalmasabb hús-vér embereket láttatni a színpadon, mint sztereotip mesefigurákat, mindeközben azt is szem előtt akartam tartani, hogy a történetmesélés tiszta és világos legyen.

Fotó: Süle Dalma alakítja Alizt, a szorgos lányt © Nagy Attila

Gyerekként ez volt az egyik kedvenc mesém, de sosem értettem, hol marad a sztoriból a királyfi, mi értelme mindennek, ha nincs képben a szerelem? Számodra mi a történet megfejtése?

A szorgos lány meséje már az 1800-as években szájhagyomány útján terjedt. A Grimm testvérek ugyan lejegyezték, de azóta is rengeteg változata maradt fenn. A lényeg viszont mindegyikben ugyanaz: a lány beleugrik a kútba. Mi ez a kút? A purgatórium? Lefelé zuhan, de a felhők fölé érkezik? Élet és halál között lebeg? De még fontosabb kérdés: Holle anyónál jó sora van, ő mégis hazavágyódik, vissza a bántalmazó közegbe. Ezeket a kérdéseket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Utánajártam régebbi feldolgozásoknak, és már a 80-as évektől – amikor elkezdték megfilmesíteni, mesejátékokat, bábszínházi előadásokat rendezni belőle – azt tapasztaltam, hogy mindig valami pluszt találtak ki indoklásul. Egy-két verzió például arra ad megoldást, amit te is hiányoltál: egy királyfi vagy egy szegénylegény várja a valóságban, a másik, hogy az állatbarátaihoz húz vissza a szíve. Ezen túl manapság azt sem szerencsés kommunikálni: akkor leszel hasznos tagja a társadalomnak, és úgy válsz nőként érdemessé arra, hogy visszatérhess a való világba, ha megtanulsz jól dunnát rázni, takarítani. Kerestem a kapaszkodót, de ebben a gyerekoperában a főszereplő kifejezetten azt énekli Holle anyónak, hogy mostohaanyjához és a mostohatestvéréhez szeretne visszatérni, mert „ők a családja”. Miért, miközben végig bántották?

Fotó: Kőszegi Ákos és Mester Viktória © Nagy Attila

Végül olyan kerettörténetet írtam Tóth Kata dramaturg segítségével, amire szerencsére a szerzők is nyitottak voltak. Az előadás legelején, a múltba visszautazva egy viszonylag harmóniában élő családot látunk, akik egy szövőgyárat működtetnek. Meghagytuk az özvegy mostohaanya és a mostohatestvér karakterét, vagyis a család az apa második házasságával áll össze, mégis jól működik, mert a családfő meghatározza, kinek hol van a helye a közösségen belül. Amikor azonban egy tragédia miatt apa nélkül maradnak, minden szétesik, csődbe megy a gyár, széthullik a család. A valóságban is szomorú igazság, hogy amikor egy társaság motorja megszűnik, az érintettek gyakran nem összekovácsolódnak, hanem széthúznak. A gonoszkodások oka tehát nem a romlottság, hanem az elkeseredettség, ami miatt a különbözőségeik sokkal inkább kirajzolódnak. A mi történetünkben az apa szellemként jár vissza a főszereplő lányhoz, és arra biztatja, segítsen megtalálni mindenkinek a feladatát, hiszen csak így tud jól működni bármilyen közösség.

Fotó: A meseoperához igazán mai látványvilágot álmodtak meg az alkotók © Nagy Attila

Nagy sikerrel játszottátok a darabot, ami most az eredeti mellett új szereposztásban köszön vissza a Müpa színpadán. Sosem lehet előre látni egy előadás sorsát, ez azonban még túl is szárnyalta a várakozásokat. Szerinted mi ennek az oka?

Operát játszunk, de nagyon sok prózával, ettől világosabb a történet, nincs annyira elemelve. Talán azért is sikeres, mert olyan emberekkel vettem magam körül, akikkel „egy vérből” valók vagyunk. Mester Vikivel először a Macskadémon című előadásban játszottunk együtt. Meláth Andival pedig a Porgy és Bessben találkoztam, ott láttam meg benne, hogyan tud egyszerre kemény és lágyszívű karaktert hozni, éppen amilyennek Holle anyót gondoltam, hogy elkerüljük a kedves, pirospozsgás, mindig jóságos anyó sztereotípiáját. Süle Dalmával egy tantermi Bánk bánban dolgoztam együtt, ő alakította Melindát, míg jómagam Ottót. Hatalmas segítség volt, hogy a három főszereplőmmel tökéletesen együtt tudtam gondolkodni. A jelmez- és díszlettervező Kovács Yvette Alidával és az animációkért, világításért felelős Madarász Jánossal határozott koncepciót alakítottunk ki, de Barta Dórával, aki a koreográfiát jegyzi, szintén egyfelé járt az agyunk, és Kőszegi Ákossal is nemegyszer dolgoztam együtt. Ő az apa szellemét alakítja, és minden gesztusa, megszólalása míves, mély színészet. Vári János pedig több mint rendezőasszisztens számomra.

Fotó: A Holle anyó díszletmakettje © Valuska Gábor 

Úgy érzem, a mostani új szereposztásban bemutatkozó művészekkel is megtaláltam a hangot, vadonatúj színt hoznak a produkcióba, más karakterek, mint az első szereposztás hölgyei, akik természetesen továbbra is játsszák az előadást. Mivel a kreatív munka már lezajlott, most teljes erővel foglalkozhatom az új impulzusokkal. Nem csupán én dolgozom szenvedéllyel, de ezt kérem mindenki mástól is. Fontos, hogy személyessé váljon egy munka, mert attól tud örömet okozni. Ez is pillére a sikernek. Soha egyetlen kérésemre sem mondtak nemet a Müpa munkatársai, szívügyük lett a mese. Kiderült, hogy pont az a csapatmunka hozta össze a sikert, amiről a mi előadásunk is szól. Ilyen volumenű saját produkció – ami pontosan ide álmodva, ennyire kihasználta volna a Fesztivál Színház különleges adottságait – talán még nem is született.

 Gáti Katalin Teodóra

Ha van kiemelkedő könnyűzenei eseménye az őszi koncertszezonnak, akkor az egész biztosan Elvis Costello visszatérése a Müpába. A legendás angol énekes-dalszerző először 2014-ben látogatott el Budapestre, és akkor egyedül állt színpadra, ezúttal viszont magával hozza régi zenészkollégáját, Steve Nieve-et is. A szeptember 30-i koncert remek apropót szolgáltat arra, hogy egy kicsit végigtekintsünk Elvis Costello pályáján.

Kevés az olyan előadó, aki lényegében semmilyen műfaji skatulyába sem sorolható be. Elvis Costello ilyen művész, és dalai, lemezei hallatán ugyan meg lehet említeni különböző stílusokat, de vele kapcsolatban felesleges a címkézés, az őt ért hatásokat ugyanis a mai napig képes a saját arculatára formálni. New wave, pop, rock, punk, posztpunk, soul, R&B, country, art rock, blues, roots, funk, folk, jazz, americana – ez tényleg csak néhány műfaj azok közül, amelyekbe a második leghíresebb Elvis belekóstolt. Beszédes az is, hogy mennyire különböző előadókkal készített közös lemezt: előfordulnak közöttük rock-, jazz-, hiphop-, de még komolyzenei együttesek, énekesek is. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy gyerekkora óta számtalan behatás érte őt, és a mai napig rendkívül nyitottan áll a különböző zenei irányzatokhoz.

Fotó: Mark Selinger

Elvis Costello 1954. augusztus 25-én született Londonban, Declan Patrick MacManus néven. Ami a zenei alapokat illeti, azokból nem szenvedett hiányt: édesanyja lemezbolti eladó, édesapja pedig jazz-bebop-kabaré zenész volt, de még apai nagyapja is jelentős zenei háttérrel rendelkezett. Declan 8-9 éves volt, amikor befutott a Beatles, és ez természetesen az ő érdeklődésére is óriási hatással volt. Rajtuk kívül olyan előadókért rajongott fiatalkorában, mint a Who, a Kinks, a Small Faces, továbbá a Motown kiadó művészei vagy a jamaicai rocksteady- és reggae-énekesek.

Első dalait 14 évesen írta, a középiskola elvégzése után pedig beszállt egy Rusty nevű folkzenekarba, mely hamarosan duóvá zsugorodott, és aztán még hamarabb végleg feloszlott. A következő próbálkozás már egyedül történt, ráadásul Declan Costello név alatt (ez amolyan családi hagyomány volt, a művésznevet már édesapja is használta korábban). D.P. Costellóként is fellépett egy időben, valamint megpróbált egy újabb, rövid életű együttessel (Flip City) befutni, de egyértelműnek tűnt, hogy hiába tud jól dolgozni másokkal, neki a szólókarrier való. Időközben megházasodott, gyereke is született, és zenei pályája is kezdett végre beindulni. Az akkor alakuló, a punk műfaja felé kacsintgató Stiff Records ígéretesnek találta a demóit, és nemsokára szerződést ajánlott neki. A kiadó két vezetője, Dave Robinson és Jack Riviera találta ki neki az Elvis keresztnevet, és szintén ők alakították ki a kissé nerd jellegű, szemüveges, rövid hajú, öltönyös imidzset is, amely sokkal inkább Buddy Hollyt, mintsem a Királyt juttatja az ember eszébe.

1977. június 22. fontos dátum az Elvis Costello-mitológiában: ezen a napon jelent meg a művész első lemeze, a My Aim Is True (bő három héttel a leghíresebb Elvis, Presley halála előtt). A dalokra leginkább Van Morrison, Joni Mitchell, Bruce Springsteen, a Velvet Underground és persze az akkor tomboló punk színtér volt a legnagyobb hatással. Az album friss, üde színt hozott a szigetország zenei világába, bejutott a brit top 15-be, és a kritikusok is imádták. Egyik leghíresebb dala, a Less Than Zero később egy Bret Easton Ellis-regény címét ihlette, a brit kiadásról lemaradó, de az amerikai változaton szereplő Watching The Detectives pedig a kislemezlistán ért el szintén top 15-ös helyezést.

A második album, a This Year’s Model már 1978 márciusában megérkezett, és hatalmas sikert aratott – sokan a mai napig ezt tartják Costello legjobb munkájának, amelyből 2021-ben még egy spanyol nyelvű változat is készült Spanish Model címmel. Az 1979-es Armed Forces és az egy évvel későbbi Get Happy!! még nagyobb siker lett: mind a két LP a második helyig jutott az Egyesült Királyságban, akárcsak az Oliver’s Army című kislemez. Utóbbi Elvis Costello & The Attractions néven került a boltokba, de a kísérőzenekar már a My Aim Is True idején is létezett.
A tengerentúli siker sem maradt el, az Armed Forces például az amerikai top 10-be is bejutott, így aztán Costello az USA-ba is sokat járt turnézni. Közben folyamatosan stúdiózott is, és szinte évenként jelent meg lemeze. Egyik legemlékezetesebb fellépése a Live Aiden volt 1985-ben: egyedül adta elő a Wembleyben az All You Need Is Love című Beatles-klasszikust 72 ezer helyi, illetve másfél milliárd tévénéző előtt.

Ami pedig a híres zenekart illeti, nem sokkal később kezdődött Costello együttműködése Paul McCartneyval, akinek 1989-es Flowers In The Dirt című albumát lényegében közösen készítették. Másokkal is szívesen dolgozott: készített albumot a Pogues-nak, filmzenét írt a Brodsky Quartettel, és számtalan egyéb előadóval zenélt. Ami a kollaborációkat illeti, Costello talán legfontosabb és leghosszabb ideig tartó együttműködése Burt Bacharach zeneszerzőhöz köthető. Vele 1996-ban dolgozott először, és a közös munka lényegében Bacharach idén bekövetkezett haláláig tartott – jó pár dalt írtak és számos albumot jelentettek meg együtt.

Elvis 2003. december 6-án feleségül vette a neves kanadai jazzénekesnőt, Diana Krallt, és napra pontosan három évvel később ikerfiaik születtek. Közben továbbra is folyamatosan készítette a lemezeket, és csak a 2010-es évekbe érve vett vissza egy kicsit a tempóból. 2014-ben végre ellátogatott Magyarországra, és emlékezetes koncertet adott egy szál gitáros, illetve zongorás kísérettel, és még a Szomorú vasárnap angol változatát (Gloomy Sunday) is elénekelte.

A fellépést megelőzően ezen sorok írójának lehetősége volt telefonon meginterjúvolni a művészt, aki a beszélgetés során többek között ezt mondta: „Megpróbálom előadni a híresebb dalokat úgy, hogy egy kicsit átalakítom őket a szólóperformanszhoz. Nem az olcsó tapsviharra hajtok. Az emberek azért jönnek a koncertre, hogy hallják a slágereket, de én alaposan átformálom ezeket a számokat. Soha nem támaszkodom a hírnévre, mert főleg egy új országban fogalmam sincs, hogy milyen dalokat ismernek tőlem. Még soha nem jártam Magyarországon, és őszintén szólva nem tudom, hogy az ottani emberek ismerik-e egyáltalán bármelyik dalomat! Ugyanakkor szeretem meglepni is a nézőket, és eljátszani nekik olyan dalokat, amelyeket még nem hallottak, de remélhetőleg megtetszenek nekik.”

2014-ben szólóban lépett fel, szeptember 30-án azonban leghűségesebb zenészével, a több mint negyvenöt éve társ billentyűssel, Steve Nieve-vel érkezik

2019-ben óriási megtiszteltetés érte Elvis Costellót: zenei munkásságáért OBE fokozatot kapott az angol királyi udvartól, ami ugyan nem lovaggá ütést jelent, de ettől függetlenül nagyon komoly elismerésnek számít. Legutóbbi, The Boy Named IF című lemezét 2022 januárjában jelentette meg, The Imposters nevű zenekarával közösen. A kritikusok a legnagyobb elismeréssel írtak róla, és az album még egy Grammy-jelölést is begyűjtött. A dalokban, ahogy az elmúlt 46 év során már megszokhattuk, közreműködött Steve Nieve billentyűs, aki elkíséri Costellót második magyarországi koncertjére.

Három héttel ezelőtt sor került egy online sajtókonferenciára, ráadásul pont Elvis 69. születésnapján, ahol érdekes dolgokat tudhattunk meg. „Steve jókora terhet vesz le a vállamról, ráadásul azért is jó ez a duófelállás például a rendes zenekarosdihoz képest, mert zenekarral csak hangos tud lenni az ember, míg ha kettesben játszunk, hangosak és halkak is tudunk lenni” – mesélte Costello, hozzátéve:„Minden este más lesz a szettlista, nem fogunk két egyforma koncertet adni. Rengeteg improvizációra, váratlan megoldásra lehet majd számítani – az is simán előfordulhat, hogy egy adott koncerten teljesen más dalokat játszunk majd, mint ami az aznapi setlistben eredetileg szerepel. Jó húsz éve nem turnéztam már kettesben Steve-vel, éppen ezért is várom nagyon ezt a turnét.” 

A sajtótájékoztatón Elvis külön megemlítette, hogy nagy öröm lesz számára visszatérni a Müpába, a 2014-es turnén ugyanis a budapesti volt az egyik kedvenc fellépése. Az biztos, hogy izgalmakban és slágerekben nem lesz hiány szeptember 30-án – a kiszámíthatatlan meglepetések mellett minden bizonnyal elhangzanak majd olyan klasszikusok, mint a Watching The Detectives, az Oliver’s Army, a Less Than Zero, az I Can’t Stand Up For Falling Down, a Good Year For The Roses vagy a magyarul Pop, csajok satöbbi címen ismert könyvet és filmet ihlető High Fidelity.

Impresszionista volt-e Debussy? Ez az a kérdés, amelyet időnként feltesznek azok, akik szívesen határolják be izmusok szerint a művészeket.

Persze nem alaptalan a besorolás: A tenger, a kínai tájakat megidéző Metszetek, a noktürnök és különösen az ilyen szempontból is árulkodó című Images-sorozat mind olyan zene, amelyek hatására a hallgatóban képek, illatok, átsuhanó érzések bukkannak fel és tűnnek el. Csakúgy, mint Monet, Pissarro, Renoir vagy Sisley festményeit nézve.

Debussy nem szerette ezt a címkét. Ami azt illeti, orvul ragasztották rá a kritikusok, mert nem tudták, pontosan mit kezdjenek ezzel a megfoghatatlan, szinte elmosódó, homályból születő, enyhén melankolikus, többnyire mégis életigenlő zenével, amelyben súlytalan a tragédia és tompa az öröm is. A közönség szerette, a szakma olykor fanyalgott – jobbnak tűnt hát elnevezni valahogy.

Pedig mire Debussy színre lépett és elkezdett igazán maradandó műveket írni – 1893-ban született a Vonósnégyes, egy évvel később az Egy faun délutánja –, az impresszionizmus divatjának a festészetben szinte leáldozott. Az impresszionisták 1886-ban rendezték nyolcadik, utolsó kiállításukat, immár Monet és Renoir nélkül, és bár Degas és Gauguin képviseltette magát festményekkel, naplóbejegyzéseik szerint már ők is másfelé kacsintgattak volna.

Néhány zeneíró azonban úgy találta, Debussy a festészeti impresszionizmus zenei megfelelője. Talán főként a zenedarabok címe miatt: Tükröződések a vízen – olvashatjuk például az Images egyik tételcímét, amelyhez Debussy első életrajzírója rögtön programot is költött a hullámok és a fények játékáról.

A zeneszerző úgy érezte, az impresszionista címkével az eredetiségét is kétségbe vonják. „Én »valami mást« igyekszem csinálni – bizonyos módon valóságokat – írta egy 1908-as levélben. – A hozzá nem értők ezt »impresszionizmusnak« nevezik, amit a lehető leginkább pontatlanul használnak, főleg a művészetkritikusok.” Amikor Debussy „valóságokról” beszél, úgy érti, a tengert nem közmegegyezés szerint akarja ábrázolni, hanem közvetlen tapasztalat alapján. Egyik zenekari darabja, az Images kapcsán arról írt: úgy szól, „mintha nem írta volna le”. S valljuk be: mindez – nem is kicsit – az impresszionistáknak is célja volt.

De van egy irányzat, amely közelebb állt a zeneszerző szívéhez: a szimbolizmus, amelyet az egyik irányzatalapító, Jean Moréas görög költő így határozott meg: „felöltöztetni az Ideált észlelhető formába”. A szimbolista szemében a szó, a hang, a forma szent. „A nyelv – élet és szentség” – írta Ady. Debussy szimbolizmusának első ékes példája alighanem a Stéphane Mallarmé versére született Egy faun délutánja. „Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra / szikáran, míg elönt az antik fény vad árja” – olvasható Rónay György fordításában. A faun tehát csupán sütkérezik a benyomásokban, szent, ősi küldetése van, amely szinte mitikus erővel ruházza fel. Ahogy Verlaine-ről mondták a nyugatos költők: „lírájában ismét az ember lett a poézis első tárgya”.

Így érkezünk el Debussy legnagyobb művéhez, a Pelléas és Mélisande című operához, amely a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában háromszor is hallható lesz a Müpában.

Ha valamilyen címkét Debussy büszkén viselt a zenéjével kapcsolatban, az a francia volt. A zeneszerző – aki szenvedélyesen szerette és csodálta Wagnert, és az új zene apostolát látta benne – immár kételkedett abban, hogy a bayreuthi zseni receptje alapján más is főzni tud. S nemcsak Wagnert tolta félre, hanem a teljes német zenét is, amelynek nagyjaival szemben Lullyben, Rameau-ban, Couperinben találta meg saját nemzetének zenei gyökereit. Nagy, újra és újra visszatérő célja persze egy opera komponálása volt, de valahányszor nekilátott, a megszokotthoz képest mindig valami egészen más járt az eszében. Olyannyira más, hogy sok évig nem is került ki semmi értelmezhető a kezei közül, pedig már 1893-ban megismerte Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande című drámáját az elszökött királykisasszonyról.

A középkori díszletek közé helyezett történetnek alig van néhány határozott cselekménymozzanata, de tovatűnő, ködös jellege ellenére olyan érzeteket kelt az emberben, amelyek nagyon is valóságosak. A cselekményt titokzatos jelképek mozgatják: az erdő, a bolyongás motívuma, a kút, a gyűrű, a haj és a fény csak néhány közülük. Lehet ezt impresszionizmusnak is nevezni, de pontatlan lenne. Adjuk inkább át Debussynek a szót!

„Szerettem volna megadni a zenének azt a szabadságot, mely sokkal inkább jellemző rá, mint bármely más művészeti ágra, mivel nem korlátozódik csupán a természet többé-kevésbé pontos másolására, hanem a természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggések megragadására törekszik” – írta 1902 áprilisában a Miért írtam meg a Pelléast? című írásában, amely az Összegyűjtött írások és beszélgetések című kötetben magyarul is olvasható (Rózsavölgyi Kiadó, 2017). A zeneszerző mintha csak definícióját adná a szimbolizmusnak. A „természet és a képzelet között meglévő rejtélyes összefüggésekről” Baudelaire Kapcsolatok című verse is eszünkbe juthat: „Jelképek erdején át visz az ember útja” – olvassuk Szabó Lőrinc fordítását.

Camille Pissaro: The Boulevard Montmartre at Night

„A Pelléas drámája, mely álomszerű atmoszférája ellenére sokkal több emberséget tartalmaz, mint az úgynevezett »élet-dokumentumok«, csodálatosan megfelelt előzetes terveimnek – írta Debussy, „élet-dokumentumok” alatt a verizmust értve. – Utalásokkal teli nyelvének érzékenysége könnyedén teljesedett ki a zenében és a zenekari környezetben.”

Ugyanebben az írásában Debussy azt hangsúlyozza, hogy újdonságot akart felfedezni, „kitaposni egy ösvényt” – hiszen zenéjét akár impresszionistának, akár szimbolistának nevezzük, abban biztosak lehetünk, hogy modern, úttörő volt, és máig annak hat.

A Pelléas azonban csak lassan lett siker. A bemutatón a közönség tagjai apró motívumokat énekeltek egymásnak à la Pelléas, annyira furcsának találták a műben hallható dallamokat. „Tizenkét évet jelentett az életemből” – kommentálta önérzetesen a zeneszerző, és ma már tudjuk, hogy az a tizenkét év nem telt el hiába.

Az eredeti dráma írója, Maurice Maeterlinck azonban egészen triviális okból haragudott meg Debussy operájára: azért volt dühös, mert nem kedvese, a szoprán Georgette Leblanc – a kor népszerű Carmenje, aki egyébként Massenet operáiban volt feledhetetlen – kapta meg Mélisande szerepét, hanem a skót–amerikai származású Mary Garden. Maeterlinck nyilvánosan leszólta az operát, és „mosta kezeit”, s ha hihetünk az anekdotának, még fizikailag is megfenyegette a zeneszerzőt. Csak 1921-ben, két évvel Debussy halála után látta a művet, és ekkor már megenyhülve írta: „A dologban végzetesen tévedtem, és neki [Debussynek] teljességgel igaza volt” – mondta. De talán ne a drámaíró példamutató felülemelkedését lássuk a nyilatkozatban, hanem pusztán azt a tényt, hogy ő és Georgette 1918-ban szakítottak.

2014 októberében járunk. Az A38 Hajó közönsége szokatlanul csendes, szinte néma transzba esve figyeli a mindössze 26 éves Benjamin Clementine-t, aki hosszú gyapjúkabátjában, egy magas bárszékről görnyed a színpadra gurított zongora billentyűi fölé. Amikor az utolsó leütött hangot is elnyeli a hajó vasgyomra, a pár száz fős tömeg egyöntetű tapsviharral fejezi ki elismerését, Clementine pedig szinte meglepődve fogadja a láthatóan nem várt ovációt. A koncert vége felé egy ponton hangot is ad döbbenetének, hogy egy kelet-európai országban, ahol sosem járt még előtte, ismerik a dalait. 

2014-es koncertjén is ikonikus gyapjúkabátját viselte a színpadon, ami a párizsi életének kezdetére emlékezteti
Fotó: Gábor Baksa / A38

 Alig két évvel később a Müpában már egy láthatóan érettebb, tudatosabb művész lépett a telt házas Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, noha a rá jellemző markáns manírok nem változtak: a hosszú gyapjúkabát, a már-már kényelmetlenül magas zongoraszék, a falakról visszaverődő és az ember zsigereiben rezonáló énekhanggal éles kontrasztban álló halk, szinte suttogó, félénk mondatok a dalok közt. És persze a néhol szinte földönkívülinek ható, mindenkit a hatása alá vonó, magnetikus erejű aura, ami annyi embert tett egy csapásra rajongóvá már az első alkalommal is. Mert Benjamin Clementine-t megszeretni ennyi is elég.

Persze a két fellépés közt sok minden történt: például a kiadókkal zajló hosszas huzavona után megjelent debütáló lemeze (a 2014-es koncert idején még csak három kislemeze volt elérhető), amiért oda is ítélték neki a legrangosabb brit zenei elismerést, az év albumának járó Mercury-díjat. Hosszú évek nélkülözése, turbulens gyerekkor, párizsi hajléktalan évek és utcazenélés után Clementine nemcsak elismert, de keresett zenész lett. Egy interjúban viccesen megjegyezte, gyakorlatilag most is ugyanazt csinálja, mint amikor ételért és pénzért zenélt Párizsban, csak több ember előtt. „Arra jöttem rá, hogy az emberek igazából nem azért mennek el egy koncertre, hogy a fellépőt lássák, hanem hogy saját magukat; hogy megértsék magukat és hogy megbékéljenek magukkal.” 

Két évvel első budapesti fellépése után hetekkel a koncert előtt minden jegy elfogyott a Müpa hangversenytermébe
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Miben rejlik hát a titok? Mi teszi ezt a furcsa fiút és a zenéjét ennyire ellenállhatatlanná? A szakma és a kritikusok egyetértenek abban, hogy Clementine zenéjét nem lehet egyetlen kategóriába se beszorítani: dalaiban a klasszikus zene és a kamarapop elegyedik hol jazzel, hol barokkos, operás jegyekkel. Ő maga úgy vélekedik, a bekategorizálhatatlanság már önmagában egy kategória, de nem igazán izgatja, milyen jelzőkkel látják el. „Egyszerűen imádom a zenét, és nem félek kifejezni az érzéseimet úgy, ahogy megélem őket. Nincs zenei producerem, a magam ura vagyok, ez az oka annak, hogy keverem a különböző műfajokat és stílusokat. Nem szándékos, egyszerűen ilyen a zenei ízlésem – mesélte egy interjúban. – Kedvelem a zeneszerző Erik Satie-t, Claude Debussyt. Szeretem a rockzenét is, Bob Dylantől a Pink Floydig. Leonard Cohent, Nina Simone-t, Léo Ferrét.”

A másik, ami kétségkívül kiemeli kortársai közül, költői érzékenységű dalszövegei, amelyek akár zene nélkül, versként is megállják a helyüket. „Úgy hiszem, hogy a valaha élt legnagyobb zenészek sosem énekeltek igazán, sokkal inkább beszéltek. Ilyennek gondolom Bob Dylant, Léo Ferrét vagy épp Johnny Casht. Ők nem énekesek, nem úgy, ahogyan például Pavarotti. Arra törekszem, hogy olyan legyek, mint ők, felnézek rájuk, ahogy egy gyerek felnéz az apjára.” A gazdag szókincs nem véletlen, hiszen Clementine gyerekkorában az iskola helyett inkább a helyi könyvtárban töltötte a napokat, ahol William Blake, T. S. Eliot és Carol Ann Duffy köteteit forgatta, illetve Joseph bátyja tanácsára a szótárakat is lelkesen bújta. Eltökélt szándéka volt ugyanis minél több archaikus, ritkán használt kifejezést beépíteni mindennapi szókincsébe.   

Bemutatkozó, At Least for Now című albuma dalaihoz saját életéből merített ihletet, ahogy 16 évesen végleg elhagyta a szülői házat, majd 19 évesen hirtelen felindulásból 60 fonttal a zsebében, egy csomag spagettitésztával és egy Orwell-kötettel a táskájában Párizsba költözött, ahol fél évig az utcákon aludt. A 2017-ben megjelent konceptalbum, az I Tell a Fly már egy egészen más képet fest: Clementine a jelenkor egyik legégetőbb geopolitikai kérdését, a menekültválságot járja körbe, két világjáró, szerelmes légy szemszögéből. „Az első albumom leginkább saját magamról szólt, és úgy voltam vele, talán olyan dolgokról is kellene beszélnem, amik leginkább másoknak fontosak” – mesélte a lemez születéséről. A következőre viszont majdnem 5 évet kellett várni, de a hozzáértők szerint több mint megérte.

A tavalyi év vége felé megjelent And I Have Been talán Clementine legkoherensebb, legkiegyensúlyozottabb munkája, ami annak is köszönhető, hogy a dalokat teljes egészében egyedül, a kaliforniai Ojai hegyei közt lévő otthonában vette fel még a Covid-időszak kezdetén. „Akkor kezdtem el írni az album dalait, amikor a feleségemmel, Florence-szel megszületett a kisfiunk. Ez számos múltbeli traumát szakított fel bennem, ami miatt többször is jártam terápián. Művészként pedig a folyamat része, hogy azt írod meg, amit átélsz.”

 A lemez, amely egy trilógia első felvonása, Clementine saját bevallása szerint eddigi legkönnyedebb hangulatú munkája, bár a könnyed jelzőt itt erősen a korábbi albumok vetületében kell értelmezni. Az NME-nek adott interjújában kifejtette, hogy korábban sosem énekelt például szerelemről, mert egész egyszerűen furcsának találta. „Ez az első albumom, amikor megpróbálok a szerelemről énekelni, annak köszönhetően, hogy találkoztam a feleségemmel, aki egy csodás ember, és szeretem őt. Életemben először tapasztaltam meg ezt a dolgot, amit úgy hívnak: szerelem.” A tizenkét dalt tartalmazó korong az élet gazdag szövevényességéről és kiszámíthatatlan oldaláról mesél: szerelemről és gyászról, házasságról és veszteségről, depresszióról és szülővé válásról, arról, hogy elfogadjuk, minden napból tanulhatunk valamit.

Harmadik albumát teljesen egyedül vette fel kaliforniai otthonában
Fotó: Akarte Studio

 Clementine azt ígéri, ez csak a bevezetés, a jéghegy csúcsa, és az And I Have Beent követő két lemez fokozatosan fordul majd egyre sötétebbe. És bizony az is könnyen előfordulhat, hogy ezek lesznek zenei karrierjének utolsó állomásai. „Imádom a zenélést. De úgy érzem, talán itt az ideje, hogy valami másban is kipróbáljam magam, ez a valami pedig a színészet.” Clementine a 2021-es Dűne című filmben debütált színészként, ráadásul személyesen maga a rendező, Denis Villeneuve kérte fel a kifejezetten neki írt szerepre, amelynek jeleneteit Budapesten vették fel. Ennek fényében még inkább felértékelődnek azok az alkalmak, amikor testközelből tapasztalhatjuk meg a Clementine-varázslatot. 

A nyári szünet ugyan lassan a vége felé közeledik, de az utazásról szeptember kezdetével sem kell lemondanunk. Igaz, ezúttal nem naptejre és útlevélre lesz szükségünk, csak egy koncertjegyre, és máris indulhat a zenei körutazás!

Fotó: Francesa Tirico / Unspalsh

Úti cél: Salento – Puglia, Olaszország
Ezt hallgasd: Antonio Castrignanò

Az olasz csizma sarkában megbúvó Puglia tartomány a végtelen, festői strandok és az ódon mészkővárosok otthona. Apuliába azonban nemcsak a több mint 800 kilométernyi, égszínkék vizű tengerpart és a környékre jellemző trullo házak miatt érdemes ellátogatni, a zenei szcéna is vonzó lehet az egyszeri utazónak. A régió tradicionális zenéje és tánca, a tarantella, illetve annak alfaja, a pizzica eredetéről már olvashattatok a blogon, szeptemberben pedig saját bőrötökön is megtapasztalhatjátok a „tarantula pók csípését”.

Úti cél: Reykjavik, Izland
Ezt hallgasd: Víkingúr Ólafsson

A tűz és a jég földje az elmúlt években igencsak népszerű úti céllá vált a kalandvágyó turisták körében, hogy miért, arról mi is írtunk. Európa legészakibb, számos csodát rejtő országa a lenyűgöző természeti jelenségek mellett kulturális élményekkel is várja az odalátogatókat, hiszen Izland zenei exportja igencsak megnőtt az elmúlt időszakban, elég csak Björk, a Sigur Rós, Emíliana Torrini, a Gus Gus, Ólafur Arnalds vagy éppen Víkingúr Ólafsson nevét említeni. Az a jó hírünk van, hogy utóbbiért ezúttal nem muszáj egy Reykjavíkra tartó gépre jegyet váltani, elég lesz egy vonaljegy is a 2-es villamosra. 

Úti cél: Hamburg, Németország
Ezt hallgasd: Joshua Bell, Alan Gilbert és az NDR Elbphilharmonie

Az Észak Velencéjének is nevezett várost ugyan a tengeri kereskedelemben betöltött szerepe tette jelentőssé, ám a kultúrában – és azon belül a zenetörténetben – elfoglalt helye sem elhanyagolható. Tudtátok például, hogy Mendelssohn és Brahms szülővárosában indult be a legendás Beatles karrierje is, sőt, a védjegyükké vált gombafrizura is hamburgi barátjuk ötlete volt? Az elmúlt években viszont kétségkívül a város szívében 110 méter magasságba emelkedő Elbphilharmonie – barátok közt csak Elphi – vonzotta a legtöbb zenerajongót Hamburgba. Bár az Elphi koncertjeit nem, de az intézmény rezidens zenekarát itthon is meg lehet hallgatni, méghozzá nem is akármilyen szólistával!  

Úti cél: Bejrút, Libanon
Ezt hallgasd: Ibrahim Maalouf and the Trumpets of Michel-Ange

Bár a hetvenes években a térségben zajló polgárháború miatt Bejrút nyüzsgő kulturális élete kényszerűségből Kairóba és Párizsba költözött, az elmúlt évtizedekben új erőre kapott a zenei szcéna a Közel-Kelet Párizsában. A mediterrán kikötővárosban, amely elhelyezkedéséből adódóan a keleti és nyugati dallamok olvasztótégelyeként funkcionál, szinte minden műfajból találhatunk kedvünkre valót: a tradicionális arab muzsika mellett a Nyugatról beszivárgott könnyebb dallamok (pop, rock, elektroakusztika) és a jazz is igencsak népszerű – utóbbiból most itthon is kaphatunk ízelítőt az év vége felé.

Úti cél: Bécs, Ausztria
Ezt hallgasd: Wiener Sängerknaben

Az osztrák fővárosba akár egy estére is megéri kiugrani, hiszen Bécs a klasszikus zene rajongóinak egyik Mekkája. Mozart, Beethoven, Schubert, idősebb és ifjabb Johann Strauss – napestig sorolhatnánk a mestereket, akik estéről estére megtöltötték a koncerttermeket. Decemberben a kihagyhatatlan karácsonyi vásárokon ünnepi fénybe öltözik az óváros és több bevásárlóutca. A karácsonyi sütemények, a forró puncs és a sült mandula illatát nem ígérjük, de a közel 100 éves, legendás bécsi fiúkórus egészen biztosan megtölti a szíveket szeretettel Budapesten is. 

Úti cél: London, Nagy-Britannia
Ezt hallgasd: Elvis Costello

London zenei jelentőségét egy rövid mondatban összefoglalni nagyjából annyira lehetetlen vállalkozás, mint elmenni minden koncertre, amit a brit fővárosban egyetlen este tartanak. Meg sem próbálkozunk felsorolni azokat a zenei ikonokat, akik az elmúlt évszázadokban a közel 10 millió lakosú metropolisz macskaköveit koptatták. Legyen szó rockkoncertről, szimfonikus hangversenyről, grandiózus operáról vagy egy féktelen punkbuliról – Londonban nem lehet unatkozni. A végeláthatatlan listán egyet viszont már szeptemberben ki lehet pipálni, és még csak repülőre sem kell hozzá ülni: a Müpába jön ugyanis a dalszerzők szűk elitjének tagja és a brit birodalom tisztje, Elvis Costello!                                                                                 

Úti cél: Brooklyn – New York, USA
Ezt hallgasd: Cory Henry

A Nagy Alma igazi kulturális csomópont, amely a világ bármely tájáról érkező turistának felejthetetlen élményeket kínál 0–24-ben, beszéljünk sportról, képzőművészetről, divatról vagy éppen a zenéről. A New York-i – azon belül is kifejezetten a brooklyni – zenei szcéna pedig különösen termékeny táptalajnak bizonyul. Long Island East River felőli oldaláról indult a zeneszerző-rockzenész, a Velvet Underground énekes-gitárosa, Lou Reed, a tragikus sorsú rapper, Notorious B.I.G és pályatársa, Jay-Z, a punk rock legenda, Patti Smith, a négyszeres Grammy-díjas énekesnő, Pat Benatar vagy épp az USA egyik legkeresettebb rapzenekara, a Beastie Boys karrierje is. Mi most hozzáadnánk még egy nevet a már így is impozáns felsoroláshoz: a Hammond-orgona fiatal mestere, Cory Henry. Érte viszont most elég lesz a Duna partjáig utazni.

„Történeteket szeretek mesélni a hangommal, és az életem a zene” – vallja a torinói születésű Roberta Gambarini, aki a legendás jazz-zongorista, Hank Jones szerint a legkiemelkedőbb jazzénekesnő, aki az elmúlt hatvan évben született. Bár évtizedek óta Amerikában él és főleg angolul énekel, budapesti koncertjére valódi olasz különlegességekkel is készül a huszonötödik születésnapját ünneplő Budapest Jazz Orchestrával közös koncertjén. Jazzrajongók, figyelem! Az énekesnővel az Európai Hidak fesztiválon találkozhattok szeptember 23-án.

Roberta Gambarini akkor döntötte el, hogy énekes lesz, amikor először hallotta gyerekként Ella Fitzgeraldot, ma pedig már hozzá hasonlítja a szakma. Hank Jones, aki öt éven át dolgozott együtt Fitzgeralddal, azt mondja, Gambarini egyértelműen rá emlékezteti. „Nagyon könnyű a rajongójává válni, rendkívül sokoldalú énekesnő, akinek szinte határtalan a hangja. Gyönyörű tisztasággal énekel. […] Vele játszani egyike volt életem fénypontjainak – nem munka volt, színtiszta élvezet.”

Szülei hamisítatlan jazzrajongók voltak – nem véletlen, hogy egy jazzkoncerten ismerték meg egymást. Édesapjának, aki tenorszaxofonon játszott, gazdag lemezgyűjteménye volt, és rengeteget jártak koncertekre az egészen pici Robertával is. Az édesapa álma az volt, hogy muzsikus lesz, de Olaszországban erre kevés volt az esély és a lehetőség, egy idő után pedig fontosabbá vált, hogy el tudja tartani a családját. Robertának tehát születésétől kezdve a fülében és a szívében volt ez a muzsika, legbelül pedig a mai napig néhány éve elhunyt édesapjának énekel.

New York kitárja kapuit

A Gambarini család a jazzen kívül rengeteg klasszikus zenét hallgatott, de jelen volt az otthonukban a latin, főleg a brazil zene és az olasz pop is, emellett Robertát a gospel, az opera és a blues is inspirálta. Fitzgerald mellett Louis Armstrong, Billie Holiday, Sarah Vaughan és Carmen McRae voltak a legfontosabb példaképei. 12 évesen kezdett el klarinétozni, majd zongorázni, de hamar kiderült, hogy alt hangjában rengeteg potenciál van, így az éneklésre váltott. 17 évesen már olasz klubokban koncertezett, majd Milánóba költözött, ahol rádiós és tévés munkái voltak, de az ismertség és a siker még váratott magára.

Számára is hamar kiderült, hogy Olaszországban jazzkarriert építeni kemény dió, ő viszont minél közelebbről és minél mélyebben akarta ismerni ezt a műfajt, így vett egy mély levegőt, és 1998-ban egy ösztöndíjnak köszönhetően az USA-ba költözött. Első állomása Boston volt, a New England Conservatory, de két héttel azután, hogy megérkezett Amerikába, azzal lepte meg a jazzvilágot, hogy harmadik helyezést ért el a Thelonious Monk Nemzetközi Jazzénekversenyen. Ezzel a bravúrral szinte rögtön ott találta magát a jazzkörforgásban és a New York-i jazzklubokban. Boston után New Yorkba ment, és percek alatt olyan mentorai lettek, mint Benny Carter, aki később a kedvenc énekesnőjének nevezte, majd James Moody, akitől nemcsak az eladóművészetről tanult rengeteget, hanem arról is, hogyan kell túlélni a zeneiparban. Bár a döntés nagyon nehéz volt, Gambarini sosem bánta meg, hogy elhagyta Olaszországot – Amerikában is igazi otthonra talált. Olyan barátai, szakmai kapcsolatai és sikerei lettek, amiért minden nehéz perc és áldozat megérte.

Könnyű szeretni

2006-ban volt a következő igazán nagy fordulópont a karrierjében, ekkor jelent meg Easy to Love című lemeze, amit imádtak a jazzkritikusok, és amit egy évvel később Grammy-díjra is jelöltek. 2010-es So in Love című albuma újabb Grammy-jelölést hozott a legjobb énekes jazzalbum kategóriájában. A Jazzújságírók Szövetsége 2007-ben és 2009-ben is az év legjobb jazzénekesnőjének választotta.

Pályája során olyan helyeken lépett fel, mint a Carnegie Hall, a Kennedy Center, a Hollywood Bowl vagy a Lincoln Center, de rengeteget utazik az USA-n kívül is. Japán, Oroszország és Brazília is nagy kedvence, de Lettországtól Németországon át Afrikáig a világ minden táján dolgozik együtt zenekarokkal. Ahogy ő fogalmaz, a jazz életforma, ehhez pedig hozzátartozik a világjárás.

Intellektuális, humoros, földközeli

Kreativitása semmit sem kopott az évek alatt, azt mondja, ezt a különleges energiát a közönség, a tanítványai és a mesterei felől érkező inspiráció tartja életben. „A jazz egy fantasztikus univerzum, tele spirituális értékekkel, ami rengeteg örömet okoz a hallgatójának és az előadójának is” – vallja az énekesnő, aki azzal az előítélettel sem ért egyet, hogy a jazz túlságosan intellektuális zene, amit nehéz megérteni. „Igen, intellektuális zene a jazz, de közben nagyon szórakoztató, humoros, ősi és földközeli is. Bárki közel kerülhet hozzá egy szempillantás alatt.”

A Librariusnak adott friss interjújában arról is mesélt, hogyan formálják őt nagy példaképe, az amerikai jazztrombitás, zenekarvezető és énekes, Dizzy Gillespie gondolatai: „Az volt a filozófiája, hogy a zene, de főleg a jazz, afféle univerzális erő, és minden nyelv közül a legalkalmasabb arra, hogy egységet kovácsoljon az emberek között, akárhol éljenek is, akármilyen etnikum tagjaként, akármilyen anyanyelvvel. És ez tényleg mennyire igaz! Jazzt olyan emberekkel is játszhatunk együtt, akikkel nem beszéljük egymás nyelvét. A jazz képes lehet arra, hogy békét hozzon az emberiségnek. Nagyon nehéz küldetés ez egy ennyire megosztott világban, mint amilyenben manapság élünk, de hiszek abban, hogy ha életben tartjuk ezt az üzenetet, akkor a jazz fantasztikus dolgokra lehet képes.”

Komplett és formabontó kulturális útitervet állítottunk össze neked az olasz fővároshoz, amelybe a filmes, könyves és zenei élmények mellé még egy kis gelato is belefért. És hogy mi az apropó? 10 éve irányítja a reflektorfényt izgalmas európai városok kultcsemegéire a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar. Az Európai Hidak fesztivál ezúttal Rómával köti össze a magyar fővárost.  

Fotó: Pexels.com (Aliona & Pasha)

Rómát látni és meghalni… Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak. Amúgy is minden út ide vezet… Hozhatnánk még több édes közhelyet, de talán jobb, ha gondolatban inkább átugrunk az Örök Városba a kézzelfogható élményekért.

Nem csoda, hogy több magyar művészünk is lubickolt a város nyújtotta pezsgő, mediterrán kulturális hatásokban, például Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor vagy éppen Reigl Judit és Böhm Lipót. Alakjukat, művészetüket és az olasz fővárosban szerzett tapasztalataikat A Róma-hatás című tablókiállítás idézi majd fel.

A helyedben csatlakoznánk nagyjainkhoz, és már terveznénk is az utat, még ezen a nyáron, a fesztivál programjai előtt, ráhangolódásképpen! Pár titkos tippel adunk ehhez egy kis segítséget az európai kultúra egyik évezredes központjából.

Cinema Paradiso: a világ legkisebb mozija is Rómában van

Róma moziparadicsom, úgyhogy érdemes Fellini, Antonioni, Pasolini, de Sica vagy éppen Tornatore nyomdokaiba lépni, és megmerítkezni abban a buja, romantikus varázslatban, amit az olasz filmművészet nyújt nekünk. Az Örök Város és a hetedik művészet közti kapcsolat mély és elválaszthatatlan: ha Rómában jársz, tulajdonképpen mozifilmek tömkelegének díszletében lépdelsz.

Az Isola del Cinemánál hangulatosabb mozit keresve sem találni
Fotó: Wantedinrome.com

Kezdjük a legrégebbi filmszínházzal! A Cinema Farnese 1930-ban nyílt, és a napközben virágoktól, gyümölcsöktől és zöldségektől roskadozó Campo de’ Fiorin, Róma legrégebbi piacán található egy tipikus, kedves olasz épületben. Egy forró nyári éjszakán persze a szabadtéri mozi sem utolsó ötlet: az Isola del Cinema, vagyis a mozi szigete egy helyes kis filmfesztivál a Tiberis-szigeten. Rómában található a világ legkisebb mozija is: ha valaki filmes kuriózumra vágyik, a 63 székes, cuki Cinema dei Piccoli áll szolgálatára.

A fesztiválon egyébként változatos évtizedekből láthatsz valóban korszakos alkotásokat. Megnézheted, hogyan vakációzik Audrey Hepburn, bájos szarkazmusával mit üzen Woody Allen Rómának szeretettel, és azt is, hogy két ízig-vérig olasz mozimágus, Fellini és Sorrentino zsenije milyen sztorit álmodott szerelmetes városába.

Zenei csemegék kertben, bárban, moziteremben, operában…

Ha a movie night feeling megvolt, egy következő estét szentelhetsz a zenei élményeknek. Az Alcazar Live-ban ehhez minden adott, sőt, még több is: képzőművészet, színház és gasztroélmények egyesülnek a régi moziteremből átalakított térben. Ha a blues-t kedveled, a Big Mama kihagyhatatlan helyszín, ha pedig a természet ölelő karjaiban hallgatnál koncerteket, a Colosseumhoz közel eső Villa Celimontana a neked való szpot, ahol nyáron könnyen elcsíphetsz egy kis élő muzsikát a kertek egyikében.     

Komolyzenei élményért ne hagyd ki a Teatro dell’Opera di Romát, a város 1880-as alapítású operaházát, amely olyan klasszikus mesterművek világpremierjének adott helyet, mint a Parasztbecsület vagy a Tosca. Tavaly nyitott újra a legendás, 1989-ben alapított Il Circolo degli Artisti, ahol a zenei szcéna legjobbjai adják egymásnak a kilincset, könyvbemutatók és filmes események sora csábítja a kikapcsolódni vágyókat, trendek születnek és halnak el, rómaiak generációi szervezik ide randevújukat. A dekadens, hangulatos épület mellett egy hatalmas kert is fogadja a vendégeket.

A római operaház nemcsak a műfaj rajongóinak életreszóló élmény

Az Európai Hidak fesztiválon is változatos olasz zenei élmények várnak: fellép a salentói régió muzsikájának hangzásvilágát megújító Antonio Castrignanò, Roberta Gambarini olasz jazzénekesnő a Budapest Jazz Orchestrával, valamint a világ egyik legrégebbi zenei intézménye, a római Santa Cecilia Akadémia szimfonikus zenekara.

Illatos oldalak vintage és cool könyvesboltokban

Magyar irodalmi művekre bukkanni egy külföldi város könyvesboltjában az egyik legnagyobb boldogság. Mivel az Európai Hidak Márai Sándor alakját és olaszországi kötődéseit is megidézi, most arra invitálunk, hogy kukkants be az alábbi izgalmas, millió szótól roskadozó boltokba, és keresd világhírű írónk köteteit vagy más magyar szerzők alkotásait. 

„Kötelező könyvek” – a Libri Necessarinak már a neve is órákon át tartó, önfeledt lapozgatásra csábít. A vintage könyvekre specializálódott, hangulatos üzlet megsárgult, illatos oldalú kötetek lelőhelye, ahova egy macskaköves római út vezet, bejárata előtt pedig kis faasztalra és az üzlet rácsos ajtajára is kipakolják az árut. 

A Giufà Library Coffee a skála másik, hipszterebb vége, ahol zongoraszó kíséretében merülhetsz el a könyvekben, együtt böngészgetve az olasz értelmiséggel és alternatív közönséggel, és ha mázlid van, még egy író-olvasó találkozóba is belecsöppensz.

Az Otherwise Bookshop felolvasóestek és írótalálkozók helyszíne is
Fotó: Anamericaninroma.com

A szintén független Otherwise Bookshop modern, fehérre festett téglafalaival és egy invitáló, lila neonfelirattal azokat várja, akik angol nyelvű köteteket keresnek, és nem riadnak meg attól sem, hogy a legelvetemültebb könyvmolyok akár este 11-kor is fiktív történetek között tallóznak. A könyvesbolt apró, mediterrán teraszán a nyári semmittevés élvezete is adott.

Ahol a cacio e pepe és a gelato kombója sem lehetetlen

Az inspirálóan tömény kulturális élményt végül fojtsuk le egy kis krémes-jeges élvezettel; az elme után az ízlelőbimbók is hadd merítkezzenek meg az olasz életérzésben! Három szuper fagylaltozót, pontosabban gelatolelőhelyet ajánlunk a római kultúrguide zárásaként. 

A Come il Latte kihagyhatatlan, minden gelatós gasztrolista tetején ott ücsörög. Kérésre belül csokival borított, kézműves tölcsér, 70% tejből készült fagyi, házi tejszínhab a tetején… Az már csak cseresznye a habon, hogy a Termini pályaudvar közelében található, szóval simán indítható vele a római vakáció.

Fagyi nélkül nem lehet teljes a Római vakáció Fotó: Condé Nest Traveler

Ha bátor ízekre vágysz, találtunk neked egy olyan helyet, ahol lóbabbal és pecorino sajttal ízesített fagyit, de cacio e pepe, vagyis a jellegzetes olasz sajtos tészta ízűt is választhatsz. Az Otalegben (a név a gelato szó megfordítva…) még a fagylaltkészítés procedúráját is a saját szemeddel követheted végig.   

Nem egy tipikus olasz név, de a Günther Gelato Italiano annyira népszerű volt a helyiek körében, hogy tíz év alatt már a harmadik helyet nyitották belőle. A biotej helyi gazdáktól származik, a gyümölcsök mind szezonálisak, a víz pedig közvetlenül a Plose-hegyről származik. Ricottás, tojáslikőrös és még fenyőt is idéző fagyi is kapható.

Nem tudjuk, te hogy vagy vele, de mire mi megírtuk ezt a cikket, másra sem tudunk gondolni, mint hogy pakoljuk a hátizsákunkat, és induljunk Rómába. Aztán pedig találkozzunk a szeptemberi fesztiválon!

Lehet-e a szerelemről klisék nélkül, mégis ismerősen mesélni? Lehet-e szívvel gondolkozni? Lehet-e őszinte a kacagás egy pusztító lágerben? Nyári könyvajánlónk közelebb visz a válaszokhoz.

Photo by Greg Rosenke on Unsplash

Márai Sándor: Itália életérzés

„Amalfiban. Vasárnap, súlyos fény, aranyfényű selyemlepel a tengeren, az öblön a domboldalon. A narancskertek organtin takaró alatt. A katedrálisban mise.” Néhány mondat, és máris Olaszországban érezzük magunkat. Márai imádta ezt a tájat fiatal utazóként, kényszerű kivándorlása idején és tizenöt éves amerikai emigrációjából visszatérve is. Szerette kulturális-szellemi gazdagságát, szépségét, otthonosságát. Naplóbejegyzésekből, regény- és levélrészletekből, tanulmányokból és képekből áll össze az általa ábrázolt itáliai életérzés, amelyhez nagyon könnyen kapcsolódhat az olvasó. Nápoly és Salerno, Amalfi és Formio, Positano és Castellammare… Nápoly Márai szerint a legemberségesebb helyek egyike, az európai kultúra bölcsője, Salerno a „rideg és légkör nélküli” New York után öregkori menedék, megnyugvás. A táj, a tenger és az emberek alkotóműhellyé varázsolták számára ezt az országot. Ahogy írja: „Milyen okos ez a nép, milyen szelíd! Hangosan beszélnek, de csendesen, a szívükkel gondolkoznak. Az olaszok nagysága az, hogy jóindulatúak.”

Oravecz Imre: 1972. szeptember

„Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenféle kényszertől, még attól is, melynek önként vetem alá magam. Ez a mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként. Csak később értettem meg, mire való ez a szokatlan, mondhatni, obskúrus foglalatosság, mi az értelme. És mikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát (azzal írok), és mind gyakrabban öntöttem ki magamból, ami fojtogatott, ami kikívánkozott belőlem” – írja az 1972. szeptember előszavában Oravecz Imre. A pályája egyik csúcsát jelentő kötetben 92 utánozhatatlan prózaverset írt a szerelemről. Vakító lángolás, szétdobált ruhadarabok, házasságok, titkok, csalódások, remények, kiszolgáltatottság, szakítások – lendülettel, természetességgel és nyílt őszinteséggel elbeszélve. Fájóan ismerős, felemel, elhajít, emlékezésre késztet – felültet a szerelem szépséges libikókájára.
A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával életműve legfontosabb állomásait megidézve találkozhatunk a Literárium Extra előadásán. 

Fotó: Szabó Réka/Index

Visky András: Kitelepítés

Visky András kétéves sem volt, amikor 1956 után református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték, őt pedig az édesanyjával és hat testvérével együtt kitelepítették a romániai gulágra. Csaknem hét év telt el, mire az osztrák–magyar család minden tagja kiszabadult a fogságból és újra együtt lehettek. A munkatábor brutális hétköznapjait a legkisebb gyerek nézőpontjából ismerhetjük meg, a regény keretét pedig a véletlenül náluk hagyott családi Bibliából naponta felolvasott történetek adják. A Kitelepítés mégsem lágerregény, hanem egy megrendítő erejű és szépségű irodalmi mű, amely a borzalmak ellenére is tele van humorral és derűvel. Bár kifejezetten szörnyű dolgok történtek velük, az édesanya szenvedései és kétségbeesett erőfeszítései pedig felfoghatatlanok, Visky mégis boldog történetet akart írni. „Az otthon – mint a szabadság boldogsága – egy sötét diktatúra idején sem biztos, hogy elvehető, mert a lelkedben magaddal viheted” – fogalmazott korábban az Indexnek adott interjújában. Visky édesapjának is egyetlen receptje volt a nehézségek túlélésére: a hit és a humor.
Aki már olvasta a könyvet, azért jöjjön el a decemberi Literárium estre, aki még nem, azért: minden valószínűség szerint feledhetetlen élménynek lesz részese.

Pilinszky János: Önéletrajzaim

„Életbevágóan szükségem van a versre, de most regényt írok. […] Milyen könyv lesz ez? Megpróbálok alászállni a poklokba. Tehát mindenki leszek. Egy őrült lány – aki valahogy úgy elmeháborodott, mint a görög tragédiák hősei, tehát nem klinikailag – mondja el a történetét. […] Furcsa könyv lesz.” – mesélte Pilinszky egy interjúban Nádor Tamásnak 1980-ban. „És ez nem is az én önéletrajzom, hanem a figyelem önéletrajza. Egy ötéves kislányé, egy filozófusé, egy fiatal prostituálté, egy apácáé. És ez mind én vagyok.” Pilinszky úgy írt önéletrajzot, hogy az szinte minden elemében eltér a megszokottól – nem arról mesél, ami megtörtént vele, hanem arról, amit észrevett élete során. Izgalmas prózai kísérlet tele költészettel. Regénye befejezetlenül maradt, de így is érdemes belekóstolni ebben a töredékes, sokszor zavarba ejtő családi történetbe, amely – ahogy a Könyves Magazin kritikájában olvashatjuk, akkora teret ad a képzeletnek és a gondolatoknak, hogy olykor már a hallucináció határát súrolja.

Photo by Anna Hamilton on Unsplash

Csoóri Sándor: Párbeszéd, sötétben

QJÚB – a kocka kibontása címmel rendezett irodalmi-koncertszínházi estet Pilinszky János és Csoóri Sándor szövegeiből Vecsei H. Miklós, melyet októberben a Müpa közönsége is láthat. A produkciónak előzménye is van: a Párbeszéd, sötétben című előadás során Vecsei H. és csapata az eltávolodás és uniformizálódás ellen keresett szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat – akkor tisztán Csoóri szövegeiből építkezve. Az előadás szövegéből könyv is készült, amely a Poket automatákból akár meg is vásárolható. És hogy miért érdemes alámerülni a költő világába? Orbán Ottó költő válaszol: „Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit, nekünk, sorsa közeli tanúinak vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta, a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.”

Június 23-án nálunk is hivatalosan beköszöntött a nyári szünet, és – enyhe képzavarral élve – az épület megkezdi téli álmát. Az előcsarnokokban a nyüzsgő tömeg zsivaját a csiszológép hangja váltja, a széksorok védőtakaró alá rejtőznek, a színpadokra pedig a művészek helyett a szorgos karbantartó kollégák lépnek majd.

Szeptemberben találkozunk! Fotó: Posztós János, Müpa

Míg a külső szemlélő számára elcsöndesedik az épület, bent egy másfajta munka kezdődik ilyenkor: a termekben serényen folynak a felújítási munkák, amelyekre az évad közben nincs lehetőség, míg a színfalak mögött a kollégák már a következő évad előadásainak megszervezésén dolgoznak. És bár szeptemberig zárva marad a ház, a nyári napokon sem kell teljesen nélkülöznie a Müpa-élményt: a Müpa Blogon továbbra is számos könnyed olvasnivalóval és tematikus Spotify-listával készülünk. Elsőként mindjárt itt egy dalválogatás a nyaralás kezdetére, a pihenés felé vezető, véget nem érőnek tűnő sztrádákra. Ablakot le, hangerőt fel!

Iréne Theorin Brünnhildeként kétszer is színpadra lép a Budapesti Wagner-napokon – A walkürben és Az istenek alkonyában bizonyítja, hogy igaz a New York Times megállapítása: „született színésznő”. Ezen kívül azt is, hogy erőteljes, ugyanakkor bársonyos drámai szopránja a szerep felkent interpretátorává avatta az utóbbi évtizedekben.

Fotó: © Chris Gloag

Lehet-e szebb születésnapi ajándék egy Wagner-énekesnő számára annál, mint hogy az adott napon (és előtte két nappal) Brünnhildét énekeljen?

Nagyon nagy öröm ez számomra még akkor is, ha tudom, hogy hiányozni fog a családom. Szeretem a Budapesti Wagner-napokat, és büszke vagyok arra, hogy visszahívnak. Néhány éve szintén a születésnapomra esett az egyik Brünnhilde-alakítás a Müpában, és sosem felejtem el az öltözőmet elborító virágtengert, az engem énekkel üdvözlőket, és a sorban érkező gratulálókat. Az akkor készült képek láttán ma is elérzékenyülök… Most is ezt a feladatot tekintem a fő születésnapi ajándéknak: ha három Brünnhildét már nem is vállalok egy Ringen belül, de az apja akaratával szembeszegülő walkür-Brünnhilde még nem kiteljesedett figurája után a hőssé vált Siegfriedtől méltósággal búcsúzó szerelmest is eljátszani – és az utóbbit éppen a születésnapomon – a legnemesebb ajándék.

Felsorolni is nehéz, hány helyszínen öltötte már magára ezt a jelmezt a világ megannyi operaházában és fesztiválján. Ilyen előzmények után még mindig akkora örömöt szerez a szerep, mint amikor elkezdett vele foglalkozni?

Kezdetben minden új volt számomra. Állandóan tanulnom kellett a különböző szerepeket, meg kellett ismernem a pályatársakat, karmestereket, helyszíneket, rendezőket… Eleinte elénekeltem a Ring mindhárom Brünnhildéjét, ami nagyon kimerítő. Később megtanultam, hogy vagy A walkür, vagy a Siegfried. A Siegfried Brünnhilde-figuráját kereknek, lezártnak éreztem, utána nem maradt bennem hiányérzet. A walkür esetében ez nem így volt; így alakult ki aztán az az elképzelésem, hogy ezután még el kell énekelnem Az istenek alkonyát. Így már elég gazdagnak és teljesnek éreztem a figurát. Mára minden produkcióban kicsit újra tudom formálni a szerepet, amely így nem válik merevvé.

Az Istenek alkonyában 2014. júniusában © Posztós János, Müpa

És itt a felfedezés öröme is: milyen lesz a színpad, a rendezés, a karmester, a kollégák…. Egy újabb előadás még akkor is várakozással tölt el, ha történetesen – mint például a Müpában – a legtöbb tényező ismerős a számomra. Vajon kik lesznek most a partnerek? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Mindez valamennyire az én helyzetemet is meghatározza. Mindenki változik az idők során, érhetik az embert meglepetések. Ők is részesei voltak különböző produkcióknak, találkoztak új partnerekkel, új szerepekkel. Vajon mit hoztak magukkal, ami miatt mások lesznek, mint a legutóbbi találkozásunkkor? Olyan ez, mint a pingpong. Sosem tudom, mikor fogok pontot nyerni, vagy éppen veszíteni. Most végre oda tudok figyelni minden rezdülésre, amit évekig hiányoltam, amíg bele nem rázódtam a Ringbe.

Eleinte az ijedség volt a legmeghatározóbb érzés, aztán fokozatosan elmúlt, és mára a várakozás jellemző: vajon milyen új elemmel, új gesztussal tudom megtölteni az alakot? Átlátom, átérzem az egész szerepet, boldoggá tesz, hogy újra énekelhetem. Most is, ahogy belegondolok, igazi örömöt érzek az előadások miatt. Újra átnézem a kottát, mindig van benne újdonság. Nyugodtan tudok készülni magából a figurából, hiszen a zene birtokában vagyok. Ez maga a hőn áhított szabadság érzése.

Egy-egy felkérés kapcsán meg szokta kérdezni, hogy kik lesznek a partnerek? Volt olyan, akivel nem volt hajlandó fellépni? Egyáltalán – megengedhet magának ilyesmit az ember?

Még senkit sem utasítottam el. Már csak azért sem, mert különböző – más-más képzést, országot, környezetet, kultúrát maguk mögött tudó – emberekkel együtt dolgozni olyan, mint különböző tanulmányokat folytatni. Ezek inkább apróságok, amelyek éppen abban nevelnek, fejlesztenek engem is, hogy a különböző partnerekkel a különböző rendezésekben, a különböző karmestereknek meg tudjak felelni. Így lehet elérni, hogy ők is figyeljenek rám, vegyék észre, ha valamit másképpen szeretnék, ha többet szeretnék – egyszóval így tud kialakulni egy olyan kölcsönösség, amely nagyon jót tesz a munkának. Ezért is szeretem, hogy nagyon különböző művészekkel kerülök össze minden Brünnhilde-alakítás során. Meg sem kérdezem tehát, kik lesznek a partnerek. Kivéve, ha beugrásról van szó. Akkor nincs helye a véletlennek. Fontos tudni, ki lesz a karmester, ki Wotan, ki Siegfried – tisztában kell lennem azzal, ami várható. Ilyenkor nem kockáztathatok, tudnom kell, kikkel lépek színpadra.

2017-ben Az istenek alkonyában @ Réthely-Prikkel Tamás, Müpa

Nemcsak Wagner-énekesként, de számos más szerepben is nagy sikereket aratott. Meg kell gondolnia, hogy egy Ring-produkció előtt mennyi idővel és milyen szerepeket vállal?

Kényes kérdés, mert minden azon múlik, hogy csak az énekelni való más, vagy a rendezés is. És hogy hány próba lesz az előadás előtt. A bécsi Staatsoperben például nincs hosszú próbaidőszak. Épphogy elég egy biztonságos produkcióhoz. Teljesen új rendezés esetén viszont mindennel meg kell ismerkedni: a technikával, a karmesterrel, a zenekarral. Olyankor hosszabb próbaidőszak szükséges.

A Brünnhilde-szerepek nemcsak vokálisan, de mentálisan és érzelmileg is nagyon igénybe veszik az énekest. Mennyire tudatosan készül arra, hogy semmi ne befolyásolja a szereppel való azonosulását?

Tudatosan és türelemmel felvértezve. Néhol a Ring minden epizódjában más a Brünnhilde-kosztüm. Gyakran ez kilenc-tíz öltözetet jelent – csak a ruhapróbákhoz teljes munkaidő kell. Ehhez jön hozzá a haj, a smink, a világítás. És akkor még egyetlen hangot sem énekeltem! Minden színpadi helyzetet ki kell próbálni: hogyan térdelek le, hogyan lógok a tetőn adott esetben. Ilyenkor nincs utazgatás, ide-odarepülés a próbaidőszak alatt.

Gondolkozott már azon, mihez kezd majd, ha már nem énekelhet több Brünnhildét, Izoldát, Elektrát és más szerepeket?

Nagyon-nagyon szomorú leszek – de hát tudom, hogy ez a pálya nem tart örökké. Ilyen a hang természete: változik a korral, és nem minden tekintetben kedvező irányban. Ha majd nem dolgozom ennyit, szeretném átépíteni a házamat. Nagy a belső tere, hat és fél méter magas. Úgy szól benne az énekhang, mintha templomban lennénk. Szeretnék itt tanítani. Egy részét már át is alakítottam a járvány alatt. Még vendégszobákat is kialakítottam, hogy szükség esetén itt alhassanak, akik eljönnek. És amikor éppen nem énekelnek, kimehessenek a szabadba: egy tó partján áll a ház, ahol kiválóan lehet horgászni. Egy kis second hand kereskedést is szeretnék nyitni, amelyben apró dolgokat – dísztárgyakat, használati eszközöket, üvegeket, ékszereket – árulnék. Az egyik kiszemelt beszerzési helyem éppen a csodálatos Budapesten van.

Tóth Anna

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023. május-júniusi számában jelent meg.

Az idei év sem múlhat el  Budapesti Wagner-napok nélkül! A 2022/23-as évad sokak által legjobban várt eseményén újra elérhetőek lesznek a méltán népszerű wagneres ajándéktárgyak: visszatér a a New York Times kritikusának méltató soraival díszített, bestseller női és férfi póló, ismét lesz elegáns Wagner-legyező a forró nyári napok enyhítésére és újra elérhető lesz a lezser Wagner-hátizsák is! A korábban megismert kézműves Wagner-sörök ezúttal négy vadonatúj, Ring-karakter inspirálta ízben lesznek kóstolhatóak, és ismét kapható lesz A nibelung gyűrűje technikailag felújított, 2019-es változatának HD minőségű felvétele is.

A négy DVD-t tartalmazó exkluzív kiadvány a Müpa+ kártya felmutatásával 7% árelőnnyel vásárolható meg, valamint 10% kedvezményt biztosítunk a Müpa+ hűségprogram tagjainak a női és férfi póló, hátizsák és legyező árából.

Női és férfi póló a New York Times kritikájából (George Loomis, 2013) vett idézettel: „Elfogytak a jegyek Bayreuthba? Budapesten is van Wagner-fesztivál!”


(A farkasálarc a Ring-produkció jelmeztárából származik.)

Budapesti Wagner-napok ajándéktárgyakat keresd a földszinti Vince könyvesboltban!

A Szent András Sörfőzde Ring-karakterek inspirálta kézműves sörei idén négy új ízben, üveges és csapolt verzióban (Hagen, Brünnhilde) is kóstolhatóak lesznek. Sőt, díszdobozban akár mind a négy karaktert haza is viheted!

Alberich: kétféle valódi gyümölcsöt is tartalmazó - meggy, szilva -, markáns ízű stout
Brünnhilde: valódi sárgabarackkal és bazsalikommal ízesített, kellemesen fűszeres, markánsan komlózott New England IPA
Hagen: magas extrakttartalmú, erős komlózottságú imperial pilsner
Siegmund: szűretlen bajor búzasör, citrusos jegyekkel és banános, gyümölcsös aromával



A nibelung gyűrűje technikailag felújított változatának 2019-es felvétele, HD minőségben, négy DVD-t tartalmazó kiadványban

Csupa lélek, alázat, őszinteség az erdélyi 4S Street zenekar. Dalaikban a szomorkás hangulat és a pozitivitás izgalmas egyértelműséggel keveredik. Június 9-én különleges koncertet adnak a Müpában, ahol most először fúvósok és vonósok kísérik majd őket. Erről is beszélgettünk a csapat két tagjával, Alin Nicutával és Fülöp Loránddal. 

Öt év van már a 4S Street mögött. Nyilván egy folyamatról van szó, rengeteg mérföldkővel, állomással, amikről egyenként is lehetne beszélgetni, de kíváncsi vagyok, hogy ha visszagondoltok az elmúlt időszakra, az összességében milyen hangulatot, érzést hoz elő?

Alin Nicuta: Három szóval tudnám megragadni az utazásunk lényegét: munka, ambíció és kitartás. Mindig fokozatosan haladtunk, voltak rövid, közép- és hosszú távú céljaink. Napról napra fejlődünk, nem csak zeneileg, de emberileg is. Ez fontos, mert így tudjuk jól szolgálni a közönségünket, idővel talán példává válni számukra. Mindig nagyon tudatosan dolgoztunk, így amit el szerettük volna érni, azt el is értük. Persze ehhez kellett a szerencse vagy a Jóisten támogatása is.

Fülöp Loránd: A legmélyebb ponttól a legmagasabbig mindent megéltünk ez alatt az öt év alatt. Gondolok itt a pandémiás nehéz időszaktól az első teltházas koncertünkig, vagy épp a Fonogram és Petőfi Zenei Díjakra. A két szélsőség között gyakorlatilag mindenben volt már részünk.

 Ebből gondolom, sokat lehetett tanulni.

F.L.: Az benne a legjobb, hogy amit a zenekartól kapunk, azt az élet más területein is tudjuk hasznosítani. Rengeteg mindenre megtanít ez a fajta létezés: elfogadásra, az egymáshoz való viszonyulásra, kompromisszumokra. Arra, hogy nem mindig az van, amit én akarok, figyelembe kell venni mások hangulatát is, a különböző értékrendeket.

Erre rá is akartam kérdezni. Öten vagytok, öt férfi... Valamiért mégis azt gondolom – olvasva a nyilatkozataitokat, és hallgatva azt, amiben hisztek, ami hajt titeket ­–, hogy nincsenek súrlódások. Mennyire valós az elképzelésem?    

A.N.: Vannak vitáink, de én azt gondolom, hogy anélkül nehezen megy előre bármi is. Itt mindenki jót akar, de közben nem a saját igazát erőlteti, hanem maximum másképp akarja azt a jót. Rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de mindig konszenzusra jutunk. Ezek a konstruktív viták viszik előre a zenekart. Ha mindenben egyetértenénk, lehet, hogy többször hibáztunk volna. Így viszont öt szemszögből vizsgáljuk meg a döntéseket. Egyenrangúak vagyunk, nálunk nem létezett soha zenekarvezető, maga a fogalom is idegen számunkra.

Ez abban a zenei vegyületben is megmutatkozik, amit együtt hoztok létre? Mindenki beleteszi saját magát, amiből aztán kijön valami igazán egyedi?

F.L.: Öten öt különböző zenei környezetben szocializálódtunk. A fontos inspirációk, amik miatt beleszerettünk ebbe az egészbe, teljesen különbözőek. Viszont pont ettől színes a 4S Street világa. Teljesen más elvárásokkal indulunk neki egy készülő albumnak, más ötleteket hozunk, és ebből születik meg a végeredmény. Alapvetően nincs közöttünk főnök, aki minden mondat végére pontot tesz, de mindig tudjuk, az adott helyzet kinek a terepe, ki kell, hogy magához vegye az irányítást. A Müpa-koncertnél nem is volt kérdés, hogy Mihály Csaba, a billentyűsünk lesz ez a személy, hiszen ő konzervatóriumot végzett. Ezen a koncerten pedig fúvósok és vonósok egészítik ki a csapatunkat. Az első pillanattól kezdve szabadkezet adtunk Csabának, amellett, hogy természetesen mi is hozzátesszük a meglátásainkat a fellépéshez.

Fentiek alapján valóban egy jó kis személyiségfejlődés is volt számotokra ez az út. Kíváncsi vagyok, mit hoztatok magatokkal öt évvel ezelőttről vagy akár még korábbról, a gyerekkorból, Gyergyószentmiklósról. A Mesélek a bornak című dalotok egyik fontos sora így szól: „ha az ember messze menne, el ne feledje a házát, merre tart és honnan érkezett”. Mit tudtatok mélyről, lélekből beletenni a zenekarba?

A.N.: Bennem teljesen átértékelődtek az utóbbi időben ennek a dalnak a sorai. Román vidéken születtem, Gyergyószéken nevelkedtem. A haza fogalma mindig is azt a hidegrázós érzést jelentette számomra, amikor megérkeztem egy olyan helyre, amihez lelkileg is kötődöm. Viszont nemrég arra jöttem rá, hogy a haza jelentheti azt is: soha ne felejtsem el, ki vagyok. Mindig legyen erőm, lehetőségem lelkileg is hazatérni önmagamhoz, akármilyen külső hatás ér.

F.L.: Sokszor éreztem azt, hogy más zenekarokhoz képest mi zárkózottabbak vagyunk. Gyerekkorban nem egy nagyvárosban éltünk, ahol folyamatosan idegen arcok jöttek szembe. Én szűkebb körben nőttem fel, kis baráti társasággal, kevés rokonnal. A mai napig azokhoz kötődöm leginkább, akikkel a gyermekéveimet együtt töltöttem. A zenekar is sok esetben összezár, számíthatunk egymásra. Ennek tudom be azt is, hogy nálunk nincsenek tagcserék, és egy másik zenekarral felvett koprodukció is csak távoli gondolat egyelőre.

Hasonlót fogalmaztam meg magamban korábbi interjúitok alapján. Nem az arcoskodó, látványos magabiztosság ordít rólatok, mint sokakról, hanem az alázat, a visszafogott, csendes profizmus. Hogy csapódik le mindez az egyébként kemény zeneiparban?

A.N.: Az első pillanattól fogva úgy létezünk, hogy nem akarunk senkit meggyőzni arról: mi vagyunk a legjobbak. Tiszteljük a zenét, mert szeretünk vele foglalkozni. El se tudjuk képzelni, hogy más életünk legyen. Először magunknak akarunk bizonyítani, és csak azután a világnak. Azariah fogalmazta ezt meg nagyon szépen nemrég. Azt mondta, hogy ő genetikailag képtelen az elszállásra. Le a kalappal, nagyon jó megfogalmazás! Ez ránk is igaz szerintem.

F.L.: Egyre ritkább és egyre fontosabb a hitelesség a zeneiparban és az életben is. 

A dalaitokat hallgatva azt érzem, hogy mindegyik nagyon életigenlő, még a melankolikusabb, mélyebb számok is át vannak itatva valamiféle napfényes pozitivitással...

A.N.: Stúdiózás közben mondtam múltkor a srácoknak, hogy nekem a pozitívan nyomasztó leírás nagyon tetszik magunkra. A magyar embernek mindig jelen van az életében a keserű-édes párhuzam. A mi zenénk is picit melankolikus, szomorkás, de mégis pozitív. Ez egyfajta hitelesség részünkről, ami nem is feltétlen tudatos. Idővel tudtuk egyáltalán megmagyarázni, hogy hogyan is lehet a stílusunkat leírni. Nemsokára kijön az új dalunk, ennek a verzéjében például a halált emlegetjük, a refrén mégis az örök boldogságról szól.

A mostani koncerten is játsszátok már? Ez az egyik ígért meglepetés?

A.N.: Igen! Emellett lesz egy pontja a koncertnek, amit személy szerint nagyon várok. Az lesz az egyik legfontosabb pillanat az este folyamán. Remélem, úgy alakul, ahogy elképzeltem, és ha igen, akkor az egy csoda lesz! Akkor bőgni fogok...

F.L.: Csak utána énekelni kell, úgyhogy inkább ne bőgj! 

A.N.: Jó... Mondjuk már megszoktam, mert amikor a Mesélek a bornak megy, szinte minden koncerten rám kell szólni, hogy nyugi... 

F.L.: Idő kellett nekünk is, hogy érzelmileg megszokjuk azt a dalt.

 A.N.: Ha a fater ott van a közönségben, akkor végem... De jó dolog sírni, nem bánom.

Meséljetek még a koncertről! Mit jelent számotokra, hogy a Müpában léptek fel, és mire számíthat a közönség? 

A.N.: A zenekar megalakulása óta nagy álmunk volt a Müpa. Azóta nézegetjük vágyakozva az épületet. Azt pedig, hogy már három hónappal a koncert előtt elkelt minden jegy, még fel se fogtuk.

F.L.: Amikor megyünk haza Erdélybe Budapestről, itt szoktunk elmenni a kocsival, látjuk esténként az épület villódzó fényeit. Amikor megvalósult ez az álom, abba hirtelen beleborzongtunk. Ha hamarabb jön a lehetőség, az nem is lett volna ennyire jó, mert ki akartuk várni, hogy megszülessenek a nagyobb dalaink, mint amilyen most a Bor, az Üzenet a távolból vagy a Hova tűntél. A megfelelő pillanatban értünk el ide, és a legnagyobb odaadással várjuk ezt a koncertet.

 A.N.: A közönség cserébe egy olyan 4S Streetet kap, amit eddig még sosem láthatott. 

A fiúknak a május 17-i Szabadság, szerelem - Petőfi 200 előadás apropóján már volt lehetőségük megismerkedni a Fesztivál Színház tereivel
Fotó: 4S Street Facebook

Co Lee részben az Iceberg című dallal, részben első, Don C-vel közös Air című angol nyelvű hiphop-albumával tűnt fel 2022-ben, aztán elkezdett magyarul is rappelni és Cirque de L'Homme című idei első magyar nyelvű albumával is szép sikert aratott. A Müpában ezt mutatja be, első ízben élő hangszeres kíséretes átdolgozásban. De nem csak erről beszélgettünk vele, hiszen történetekkel és kanyarokkal teli izgalmas az útja, bécsi sulin, bohócképzőn, Beton.Hofival közös turnén át a sámán édesapáig. 

Magyarországon, ahogyan a világban is, az elmúlt években a hiphop és annak leágazásai lettek a legnépszerűbb műfajok. Te hogyan találkoztál a rappel?

Nálam ez egy nagyon régre visszanyúló sztori, és leginkább azzal függ össze,amikor általános iskola ötödik osztályban megkaptam a legelső telefonomat. Akkor arra még csak néhány szám fért fel, de egy Linkin Park-dalon kívül már ekkor is csak rapzenék szerepeltek rajta, Eminem, 50 Cent. Amióta a zenehallgatás része az életemnek, azóta a hiphop is. A lüktetés, a tempó és a szövegelés kombója azonnal elkapott.

Melyik volt előbb: a szövegírás és rappelés, vagy általában az önkifejezés vágya, hogy megmutasd magad valamilyen művészeti tevékenységgel?

Előbb jelent meg az önkifejezés vágya, a rap csak később jött. A szövegírás általánosságban már jóval a rapszövegírás előtt jelen volt az életemben. Nagyon sok verset, haikut, rövid történetet írtam, ráadásul mindezt főleg angolul, mert amikor 2014-ben kiköltöztem Bécsbe, amerikai nemzetközi suliba írattak be a szüleim, ahol amerikai tanárok tanítottak, és leginkább amerikai osztálytársaim voltak. Egy nem-európai atmoszféra vett körül, ebből táplálkozva születtek a legelső szövegeim.

Egy dél-afrikai osztálytársaddal kezdtél el rappelni, ez hogyan történt?

Elég sok időbe telt, mire megtaláltam magamban, hogy mi az, amiből valóban táplálkozom, hogy honnan jönnek a szövegeim. Ibróval, a szóban forgó osztálytársammal instrumentális alapokat hallgattunk a kertben, és órákon át szövegeltünk, improvizáltunk rá, freestyle-oztunk – így fedeztem fel, hogy van képességem a rappelésre.

Milyen zenék hatottak rád ekkoriban?

Oldschool hiphopra tanultam meg rappelni. Ezt fontos kiemelni, hiszen akkor már abszolút jelen volt a trap és az újvonalas hiphop, de engem az elejétől az ősibb változata fogott meg, a 80-90 bpm körüli boom bap rap és a nagyok, a Wu-Tang Clantól a west coaston át, Ice Cube-ig. De hallgattam rengeteg Earl Sweatshirtöt és Tyler, the Creatort is, sok más underground hiphop mellett.

Hogyan lett ebből komoly rappelés, hogyan fordult át előadásba a dolog?

Már javában írtam a szövegeimet, rögzítettem az első demóimat otthon, amikor egy vicces dominó-effektus végén volt szerencsém eljutni – még Bécsben – egy komolyabb producerhez, akinek profi stúdiója volt. Elkezdtük együtt dolgozni három-négy évig, én közben még suliba jártam. Ennek ellenére bennem még sokáig motoszkált a kérdés, hogy mivel is kellene igazából foglalkoznom, és az ilyen útkeresések során mindig oda jutottam, hogy „ja, de én közben már régóta zenélek.” A zene, mint út, cél, életcél, nagyon kívül esett a perspektívámon. Nem éreztem idevalónak, vagy elfogadottnak. Sok időbe telt, mire elfogadtam, hogy ez az én utam, és e köré építem az életemet.

Az útkeresés természetes folyamat ilyen fiatalon, a te életednek is része volt, kezdve a modellkedéstől a bohóc-iskoláig és a cirkuszi világig. Ezek mennyire részei még az életednek?

Azt hiszem, hogy ezek az útkeresések – és volt még sok más is, például volt egy elég hosszú futókarrierem, de előtte sokáig úsztam is – mind adtak valamit, mind hasznosak voltak számomra. Édesapám miatt bejött az életembe a spirituális vonal is, ami nagyon sok önismeretre adott lehetőséget. Ezek mind olyan tapasztalások voltak, amik nélkül nem lehetnék most ott, ahol vagyok. Ezeknek meg kellett történnie, hogy aztán lemorzsolódhassanak rólam, és megmaradhasson az esszencia. Az, ami tényleg én vagyok.

Említetted apukádat, ami egy valóban izgalmas szál az életedben, aki különféle elvonulásokon segít az embereken, egyfajta sámán. Nálad hogyan zajlott ez a szellemi ébredés? Mi volt az, amit apukád mellett tanultál?

Ha őt kérdeznéd, valószínűleg elsőre nem azt mondaná, hogy ő egy sámán, de számomra az apám egyértelműen egy sámán. Ezt igazából úgy kell elképzelni, hogy önismereti csoportokat vezet. A 2000-es évek közepén kezdett el itthon összegyűlési és élménymegosztási találkozókat meghirdetni férfiaknak. Amikor én tudatra ébredtem, akkor úgy ismertem meg az apámat, hogy ő ezzel foglalkozik; elvonulásokat tart, utakat vezet, mesterekhez jár tanulni, fejlődni. Egyszer csak felfedeztem mindennek a testközeli  lehetőségét, hogy csak annyit kell mondanom neki, hogy vigyél el egyszer engem is. És így is történt. Több mint két éve mentem el vele az első négynapos elvonulásomra, ami által egy nagyon új, nagyon őszinte módon tudtam kapcsolódni saját magamhoz. Úgy tapasztaltam meg magam, ahogyan azt a nagyvárosi, fejlett közegben soha. És persze vérszemet kaptam, és mondtam apámnak, hogy mostantól mindenre menni fogok, amit csinál.

Ezzel párhuzamosan lett egyre tudatosabb, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal, mivel szeretnél foglalkozni?

Így van. Egyre otthonosabban kezdtem mozogni a budapesti undergroundban is, mindezt az angol nyelvű zenéimmel.

Ekkor még fel sem merült a magyar nyelvű rappelés?

Azt azért nem mondanám, biztosan felmerült, de akkor még nagyon intenzív volt az az inspiráció, amiből jöttem. Nem igazán fért bele a képbe, hogy magyarul próbálkozzak.

Ennek az időszaknak a terméke a Don C-vel közös 2022-es Air című lemez? Ez egyfajta összegzése az addigi útnak?

Így is lehet mondani, azt hiszem. Akkor már tényleg olyan állapotban voltam az angol szövegírással és a zenéléssel, hogy ez volt a csúcspontja annak az időszaknak. Két hét alatt raktuk össze ezt az angol nyelvű lemezt. Nagyon dolgozott bennem az addig megtett út.

Fotó: Co Lee Facebook

Időközben tagja lettél a Wavy nevű hazai alternatív, kísérleti hiphop-kollektívának, ami feltételezhetően szintén új impulzusokat adott.

Ez egy nagyon szép, még most is zajló folyamat. Egy éve van folyamatosan Wavy, és nagyon sok olyan lépést tettünk meg a kollektíván belül, ami segített felnőni saját magunkhoz. Ez egy nagyon szuper, inspiráló közeg, aminek nem csak mc-k és producerek, de vizuális artistok, újságírók és más egyebekhez értő arcok is a tagjai. Lényegében azt a célt szolgálja, hogyha a kollektíván belül van valakinek egy megjelenése, akkor azt házon belül teljesen le tudjuk fedni a klipektől a promócióig. Május 26-án, a születésnapomon fog megjelenni az első Wavy-album, amit egy dalszerző táborban indítottunk útjára, ahová a kollektíva tagjai mellett vendégzenészeket is hívtunk. A dalok nagy része is ekkor született.

Ezzel lényegében párhuzamosan mentél egy országos turnét Beton.Hofival, ami során felfedezted a magyar nyelvű hiphopban rejlő lehetőségeket.

Ádi (Beton.Hofi) már a turné előtt is nagyon fontos pont lett nekem a magyar nyelven alkotásban a hazai színtéren, de a turné ezt végképp megerősítette. Leginkább rajta keresztül jutottam el ahhoz a bensőséges, inspiráló közegbe, amibe bekerültem itthon. Valójában nem arról van szó – nagyon lesarkítva –, hogy felkarolt engem, de kicsit mégis ez történt. Meglátott bennem valamit, és ennek bizalmat szavazott. A zenéjén túl is egy nagyon-nagyon szerethető személy, nagyon fontos szerepe volt abban a folyamatban, hogy én itthon magamra találtam.

Az angol után a magyar nyelvű szövegek is könnyen jöttek?

Azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Ami furcsán hangozhat ahhoz képest, hogy előtte meg azt gondoltam, hogy soha nem fogok tudni magyarul írni. Azt tanultam meg mindebből, hogy a rap mint műfaj arról a közegről szól, amiben létezel. És arról, hogy annak te mit tudsz visszaadni. Mi az, amit be tudsz csatornázni, vissza tudsz forgatni. Végül is az indította el ezt a folyamatot, hogy a hazai közegnek angol nyelven nem tudom visszaadni, amit szeretnék. De ez is csak útközben tudatosult bennem, nem terveztem meg semmit, hanem ez egy újabb helyzet, egy újabb lépcső volt, ami elém került.

A közeg, amiről beszélsz – az elmúlt durván három év története a hazai zenében, és az, hogy a hiphop, a trap, az újvonalas rap mennyire gyorsan nőtt ekkorára – valóban egy elképesztő történet. Az előadók és a közönség közti rezonanciák szinte kézzel foghatóak. Hogyan látod mindezt belülről?

Abszolút azt érzem, hogy van most egy ilyen felemelkedés, egy nyitás a hazai zenei színtéren. És ez magában hordozza azt is, hogy az előadó-közönség kapcsolat valóban új szintre emelkedett. Jó példa erre Beton.Hofi Citromail Gangje, ami egy egyesítő erejű közösséget hozott létre, és ez szuper lépés volt. Ugyanezt tapasztalom én is: a közönségünk közelebb akar kerülni hozzánk, és ezt én pozitívumként élem meg. Beton.Hofival turnézni azért is volt jó tapasztalás, mert ezt is megélhettem belülről.

A színtérnek abszolút részese vagy, idén jelent meg az első magyar nyelvű albumod, a Cirque de L'Homme, amin visszaköszön ez a fajta szemlélet, amiről most beszéltünk. Az Emberölelés című szám abszolút kulcsdal ilyen szempontból.

Igen, teljes mértékben ezt a szemléletet szeretném közvetíteni.

A lemezen ott van az artistaképzős tapasztalat, a bohóctematika is. Adta magát, összekapcsolni ezt a két életedet?

Jó kérdés. Valahol talán tudtam, hogyha csinálok egy nagylemezt, akkor szeretném majd belevinni a cirkuszi létet, és azt, hogy nekem ez mit jelent. Metaforikus síkon amúgy a zenei színtér és a cirkusz világa nagyon közel áll egymáshoz. Mit jelent előadónak lenni, mit jelent a popszakmában részt venni – az egész egy hatalmas cirkuszi sátor. Ebben már az elejétől láttam a párhuzamot, azt viszont nem tudtam, hogy majd pont a debütlemezem fogja mindezt magában hordozni.

A lemez fogadtatása is abszolút sikeres. Hogyan látod a további utad innentől? Megtartod a kétnyelvű rappelést, vagy egy ideig a magyar lesz az uralkodó?

Alapjáraton nagyon a jelenben élő ember vagyok. A magyar nyelvű inspirációk leginkább most aktuálisak, ebben most tudok működni, elmerülni. Szárnyalok a magyarságommal, ami megint csak egy olyan dolog, amit nem tudtam volna kiszámolni, amire nem gondoltam soha. Mindemellett az angol nyelvűség is ott van bennem, szeretnék majd visszatéri hozzá, de ez már a hosszútávú gondolkodásom része. Az biztos, hogy most egy nagyon intenzív magyar inspiráció hullámot lovaglok.

Ha már angol nyelvű dalok, a tavalyi, Beatrickkel közös Iceberg szép sikereket ért el külföldön is. A dalban ráadásul egy neves producerrel, a sokan mások mellett a Gorillaz lemezein is dolgozó John Foyle-lal is közreműködtél. Hogy jött össze mindez? És mit tanultál mellette?

Egyrészt nagyon örülök, hogy összejött egy sikeres dal, ki nem örülne ennek? A szám hatalmas utat tett meg attól kezdve, hogy megvolt az első verzéje, odáig, hogy megjelent. A két pont között nagyjából egy év telt el. Az Iceberg kapcsán egy kis indie-kiadóval voltam leszerződve, projekt alapon, aminek a vége egy kellemetlen jogdíj-visszavásárlás lett. Erős tanulópénz is ez a dal számomra, és örülök, hogy ezen a tapasztaláson túl vagyok. John Foyle úgy került képbe, hogy a kiadó a tudtom nélkül beküldte a dalt egy pályázatra, amit az megnyert. A nyeremény az volt, hogy John Foyle kiválasztotta további gondozásra, iderepült Magyarországra és dolgozott velünk rajta egy napot. Nagyon inspiráló volt ez a session. A dal 70-80%-ban már úgy szólt, ahogyan most is, de kellettek hozzá azok a nüanszok, amit ő hozzátett. Megtanította azt, hogy egy hiba, nem biztos, hogy hiba. Egyébként a megőrülős-gitáros részt a végén ő játssza.

Vezeték nélkül. Ez a címe a müpás koncertnek. Mit takar?

Nyilván ezt a koncertet nem fogjuk tudni lehozni vezetékek nélkül, ez inkább azt jelenti, hogy kötetlen koncert lesz. Elsősorban a magyar nyelvű albumom dalait ültetjük át élő hangszerelésre, és elég sok olyan szám lesz, ami nagyon nem úgy fog szólni, mint a lemezen. A Vezeték nélküliséget arra is értem, hogy szeretnék egy nagyon szabadon áramló koncertélményt adni a közönségnek.  Ennek a felállásnak ez lesz az első koncertje, és bár minden zenésszel dolgoztam már korábban, együtt még sosem álltunk színpadon. A Co Lee élő felállás a Müpában fog debütálni. 

Az angol nyelvű számok is terítékre kerülnek?

Igen, azokból is feldolgozunk néhányat, és átültetjük élőbe.

Túl vagy az egymillió Spotify-lejátszáson, fontos koncertek előtt állsz ezen a nyáron. Mit látsz a horizontodon?

A nyaram a fesztiválfellépések mellett – amik közül kiemelném az első Sziget-koncertemet – részben erről a Müpa-koncertről szól majd, ahol debütál az élő felállás. Egy belső irány megvan, hogy merre tartsak, de pontosan csak a nyaramig látok. Amire mostanság lehetőségem van, azt szeretném magamhoz mérten nagyon jól kimaxolni. 

Kezdjük egy beugratós kérdéssel: mit gondoltok, mi köze egymáshoz Adriano Celentanónak, Rita Pavonénak, Gianni Morandinak, Hofi Gézának, Cserháti Zsuzsának és Pege Aladárnak? A díszes felsorolás még sokáig lenne folytatható, de mi inkább eláruljuk a jó megoldást: a több átalakuláson átesett, idén hatvanéves Stúdió 11 több generáció jeles külföldi és főleg hazai énekesei mellett és mögött állt már a színpadon. Születésnapi koncertjük műsora a folyamatos változásban megjelenő állandóság jegyében fogant.

Ha a kezdetekről beszélünk, jóleső nosztalgiával kell szólnunk a születés körülményeiről is. A második világégést követően, 1946-ban jött létre a Magyar Rádió Tánczenekara: a közszolgálati rádióhoz tartozás – mint azt akkor már számos példa mutatta világszerte, Moszkvától Londonig és tovább – eleve komoly rangot biztosított a zenészeknek, akik a rádiónak köszönhetően naponta több százezer otthonban muzsikáltak. 1963-ban, vagyis kereken hatvan évvel ezelőtt az addig tizenhat tagú együttes létszáma öt fővel csökkent. Az új formáció új, mai szemmel nézve tán nem túl eredeti, viszont könnyen magyarázható nevet kapott: rádióstúdiókban zenéltek és tizenegyen voltak, így hát Zsoldos Imre és Dobsa Sándor vezetésével megszületett a Stúdió 11.

A nagy, közös munka megkezdődött, aztán pedig múltak az évek-évtizedek, és ez idő alatt több tízezerre (!) nőtt azoknak a lemezfelvételeknek a száma, amelyeken a Stúdió 11 zenélt. A formáció létszáma ha nem is gyorsan, de több ízben változott, a csapattagok összefogásával újabb és újabb kiszenekarok is alakultak, majd szűntek meg. Volt olyan időszak, amikor évente tíz-tizenöt magyar film zenéjét is ők vették fel, közben dolgoztak a tévében és a lemezgyárban is. És akkor még nem beszéltünk a többhetes külföldi vendégjátékokról: a hatvanas-hetvenes években a Stúdió 11 a közvetlen baráti országok határain túl is messzire eljutott – játszottak az NSZK-ban, Svájcban, Franciaországban, sőt Kubában is.

De mi most összpontosítsunk Magyarországra, hiszen a Stúdió 11 a korszak olyan emblematikus eseményein muzsikált, mint például 1966–72 között a táncdalfesztiválok, de említhetnénk a Tessék választani!, illetve a Made in Hungary szintén népszerű sorozatait is, amelyeket egy ország figyelt. A Stúdió 11 kiragyogott a kor ipari slágergyárosai közül: a hőskorban minden zenésze szólistaként is ismert és kedvelt volt. Háttérzenekar, kísérőzenekar – óhatatlanul is van némi mentegetőzés a terminusokban, éppen ezért kell hangsúlyozni: a Stúdió 11 tagjai elsőrangú hangszerelők, sokszor komponisták is, és persze hangszerük tökéletes urai.

A 2005-ben elhunyt alapító, Dobsa Sándor 1998-ban így foglalta össze a Stúdió 11 ars poeticáját a Magyar Hírlap olvasói számára: „Az együttes sohasem volt igazán reflektorfényben; inkább arra törekedtünk, hogy a háttérben maradva, magas színvonalú munkával segítsük a legkülönbözőbb szórakoztató zenei műfajokhoz tartozó előadókat, szólistákat.” Alázatos, ezért aztán rokonszenves hitvallás, még ha a rendszerváltás utáni években a zenekarnak a saját bőrén is kellett megtapasztalnia a zenei ízlés és főleg a piac változásainak nem mindig üdvös hatását. A már említett cikkben Dobsa rezignáltan beszél arról, hogy nem tervez hosszú távra – szomorú, hogy nem lehet már tanúja: negyedszázaddal később is lehet és kell is mit ünnepelni.

Fölösleges volna ugyanakkor tagadni, hogy van itt egy generációs szakadék: a táncdalfesztiválokon, Kovács Katin, Korda Györgyön, Szécsi Pálon és kortársaikon felnőtt korosztály számára a Stúdió 11 neve egyértelműen egyet jelent a minőségi könnyűzenével. De mi lesz azokkal, akiknek ezek a nevek már csak történelemkönyvek lapjain szereplő adatok, nem pedig egykorvolt nagy szerelmek? A Stúdió 11 máig tartó sikerének egyik titka alkalmazkodó-, ha úgy tetszik, átváltozóképessége. A szalonzene, a sanzon, a kuplé, a táncdal, a dixieland, a jazzes tánczene az aranykor fő műfajai, de azóta a jazz legalább annyira meghatározóvá vált, s a repertoáron ott a rock is. A Stúdió 11 nem csupán hallja, de kimondhatjuk, hogy maga is alakítja az idők szavát.

Apropó régi szép idők: bizony kell hogy legyen ideje és helye annak a fajta elegáns régimódiságnak is, amit ma már talán csak ők képviselnek a hazai könnyűzenei kínálatban. Dobsa Sándor egy 2000-ben megjelent interjúban frappáns képpel helyezi el a Stúdió 11 örökségét: „Olyan ez, mint a bogárhátú Volkswagen története: ma már megmosolyogják, pedig harminc éve ez volt a legmenőbb modell...”

Nagybátyja, Zsoldos Imre és édesapja, Zsoldos Ernő után a tavaly 70. születésnapját szintén a Müpában ünneplő Zsoldos Béla is a Stúdió 11 meghatározó alakjai közé tartozik: 1970 óta tagja az együttesnek. Ütőhangszerre minden felállásban szükség van, válaszolja egy beszélgetésben arra a kérdésre, miért mozog otthonosan több műfajban is. „A zeneszerzők nagyon szeretik, ha többet kapnak egy előadótól annál, mint hogy pusztán csak visszahallják az általuk leírt hangokat. Komponistaként magam is tudom a zenésztársaimról, hogy ki az, akitől többet fogok kapni. Tőlem is ezt kapták, ezért engem szívesebben és többet hívtak zenélni” – fűzte hozzá.

A Film Színház Muzsika egy 1971-es cikkében a Stúdió 11-et méltató cikk végén a szerző azon tűnődik, vajon mi a siker oka? A némi töprengés után megfogalmazott konklúzió nem is állhat távol az igazságtól: „Közönségüknek szerencsés érzékkel mindig azt nyújtják, amit az hallani akar – röviddel azelőtt, hogy tudná, mit is akar hallani.” Egy dolog pedig egészen biztos, és alighanem ez itt a lényeg: a ma tizenkét fős Stúdió 11-nek messze még a nyugdíjkorhatár...

A rocktörténet egy egészen fiatal ága a zenetörténetnek, még bőven szoknunk kell, hogy a műfaj alapítói most jutnak életük végére, vagy jutnának, ha élnének. És sokan vannak, akik már nagyon régóta nem élnek, de az emlékük, hatásuk felbecsülhetetlen, és lényük, lényegük mindig velünk van. Ilyen a The Doors alapító-énekes-szövegírója, a rockzene egyik legkarizmatikusabb frontembere, a „27-esek klubjának” egyik indítója, Jim Morrison. Aki előtt egy egészen pozitív értelemben meglepő felállású alkalmi trió – Nóvé Soma-iamyank-Vangel Tibor – tiszteleg, a Hey, June! programsorozat keretében, június 6-án.

A When The Music’s Over – Jim Morrison 80: Nóvé/iamyank/Vangel re-imagine The Doors című este során tehát a trió a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja előtt tiszteleg azzal, hogy újraértelmezi a Doors dalait.

Az egyik legnagyobb inspiráló

Jim Morrison hatása 1971-es halála óta nem múlik. Persze ez nem csoda, hiszen zenekarának, a Doors-nak a hatása már az első, cím nélküli 1967-es nagylemez óta azonnali volt, a pszichedelikus rockra, blues rockra, később a progresszív rockra, de még a glamre is jelen időben gyakorolt döntő befolyást, majd pedig hullámokban folyamatosan visszatért (először a hetvenes évek végén). Mára bőven az egyik legnagyobb inspirációs erővel rendelkező formációként szilárdult meg. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején például akkora reneszánsza volt Magyarországon is, mintha egy éppen működő zenekarért rajongott volna az egész világ, tele Jim Morrison-hasonmás fiatalokkal – igaz ekkoriban készült róla hollywoodi életrajzi film is. De nagyon hosszan lehetne sorolni a későbbi példákat is, álljon itt csak három nagyon eltérő: a Massive Attack népszerűsége csúcsán feldolgozta a Light My Fire című alapdalt. A Doors az egyik legtöbbször hangmintázott zenekar a hiphopban – Jay-Z-től a De La Soulig több százan nyúltak a grúvjaikhoz. Skrillex a 21. században az EDM-közönséghez is eljuttatta Morrisont. És ráadásnak egy hazai példa: Yonderboi nagyhatású bemutatkozó albumán értelmezte újra a Riders On The Storm című art-rockos, jazz-rockos, filozofikus, sötét dalt.

A rocksztár egyik prototípusa

Az 1943. december 8-i születésű James Douglas Morrison fiatal korától ellentmondásos alak volt, remek alapanyag a jövőbeli rocksztárhoz. Katonacsaládba született, szigorú, konzervatív nevelésben részesült, ami ellen természetesen lázadt, és ez az attitűd később művészetében is segítette. Ugyanakkor rendkívül intelligens, nagyon olvasott gyerek volt, jóval műveltebb kortársainál – ez pedig szövegírói, költői énjének volt a táptalaja. Négyévesen nagy hatással volt amúgy is élénk fantáziájára egy baleset, amely során halott indiánokat látott, már ekkor kapcsolatot érzett a szellemvilággal, amit később mindenféle hallucinogénekkel igyekezett erősíteni.

A hatvanas évek második felében bontakozó rockzenében bőven volt helye a költői szövegeknek, Morrison allegorikus, szimbolikus, énkereső versei, dalszövegei maximálisan rezonáltak a pszichedelikus, hippi, forradalmi korszellemmel. Szexepilje, imidzse – ő volt a bőrnadrág divatba hozója – és színpadi jelenléte csak még alkalmasabbá tette a példamutató, úttörő, szeretett-gyűlölt szerepre, amit a Doors villámgyors berobbanása csak erősített. A második kislemez, a Light My Fire listavezető lett, ő pedig pillanatok alatt generációja szócsöve, és egy korszak emblematikus alakja, ami együtt járt (nála főleg) az alkoholizmussal, egyéb drogokkal és általában az önpusztító, kicsapongó életvitellel. És azzal is, hogy a hatvanas évek végén, hetvenes évek hajnalán a rockzene számos emblematikus alapítója egyaránt 27 évesen – és jellemzően tisztázatlan körülmények között – csekkolt ki az életből. A Rolling Stones-os Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin után 1971-ben Jim Morrison is ennyi idősen hunyt el, lett a 27-esek klubjának egyik alapítója (későbbi tagok: Kurt Cobain, Amy Winehouse stb.), ami persze sorsszerűen tovább növelte legendáját.

A Doors 1968-as amszterdami koncertje során Morrison egyszerűen addig pörgött körbe-körbe a színpadon, amíg össze nem esett
Fotó: Michael Montfort, Swann Auction Galleries

A Doors forradalmi zenéje

Az 1965-ben, egy Los Angeles-i filmes iskola közegében alapított The Doors már első lemezével teljes pompájában jelent meg. De már itt egyértelmű volt, hogy a zenekar és a frontember között kiegyenlítetlen a viszony, hiszen az énekes Morrison annyira karizmatikus volt, hogy generációja sztárjaként egyedül emelkedett ki a négyesből. Holott a három zenész, a billentyűs Ray Manzarek, a gitáros Robby Krieger és a dobos John Densmore mégiscsak meghatározó volt, az ő – szokatlan, jellemzően basszusmentes – zeneiségük nélkül nem lehetett volna ennyire jelentős együttes a Doors-ból, bármilyen jó szövegeket is írt a frontember, és azokat bármilyen szenvedélyességgel adta is elő. Már az 1967 első napjaiban megjelent cím nélküli bemutatkozó album műfajokat inspiráló gigaklasszikus, ugyan még érezhetők a blues-os, a beatles-es, az R&B-s, a jazzes, vagy az egyértelmű brecht-weill-i hatások, egy „honnan jöttem” lemez is ez, amely sokfelé tart, vagy inkább sokféle tudását mutatja a négyesnek, de már az egyéniség sugárzik a dalok mögött. Megmutatja, hogy nagyjából mindenben jók, amihez csak nyúlnak: slágerek (Break On Through, Light My Fire), elégiák (The Crystal Ship) art-rockos elszállások (The End).

A hamarosan, szintén 1967-ben érkező, Strange Days című második LP ilyen értelemben már erősebben önazonos, itt már a végérvényes Doors játszik – és egységesebb az anyag is. Az 1968-as Waiting For The Sun meg egy igazi slágerparádé, a dalok diadala, koncentrált, színes, arányokra figyelő és kissé alulértékelt az életműben. Eddigre a Doors már bőven a legnagyobb, trenddiktáló zenekarok közé tartozott, bármit megtehetett, és ez érződik is a negyedik lemezen, az 1969-es The Soft Parade ugyanis kissé szétfolyik, helyenként barokk-poposabb, valóban lágyabb dalok sorakoznak rajta, talán a legkevésbé sikerült kiadvány. Amire válaszul a zenekar is érezte, hogy vissza kell keményednie, és a proto-hardrockos, részben ismét blues-dominanciájú 1970-es Morrison Hotel ezt teljesítette is. A Morrison életében kiadott utolsó LP-n ezt a vonalat folytatták, de az 1971-es L.A. Woman kicsit a teljes életmű keresztmetszete is, egy nagyon ritkán előforduló, pazar, hatlemezes sorozat lezárása, ami Iggy Poptól Patti Smith-en át Ian Curtis-ig a legnagyobbakra volt meghatározó hatással.

Jim Morrison nagyon is elképzelhető 80 évesen – már halálakor is koravénnek, inkább negyvenesnek tűnt, mint 27-nek –, talán már nem állna színpadon, talán már nem lenne obszcén, de egészen biztosan költői képekben beszélne a világ állapotáról, és benne az emberről, amiről dalai alapvetően mindig is szóltak.

Rendhagyó projektbe vágta fejszéjét a Pannonia Allstars Ska Orchestra. Hazánk első számú skazenekara Bartók Béla által gyűjtött népdalokat helyezett karibi hangulatú zenei környezetbe a neves amerikai producer, Victor Rice felügyelete alatt. Az album dalait a PASO május 19-én adja elő a Müpában, egyetlen alkalommal. A lemezről, a fellépésről és a huszadik évfordulóról mesélt nekünk az együttes frontembere, Tóth Kristóf KRSA.

KRSÁnak és a zenekarnak nem lesz ismeretlen a hangversenyterem színpada, hiszen több teltházas Müpa-koncert van a hátuk mögött
Fotó: Posztós János, Müpa

Húsz éve alakult a PASO. A legendárium szerint ennek az volt az egyik előzménye, hogy a gimnáziumi zúzós zenekarodban, ahol doboltál, volt egy raggabetéted, ami a koncerteken olyan jól sült el, hogy végül abba a zenei irányba mozdultál el. Mi igaz ebből?

Az én részem a történetből valóban valahogy így kezdődött. Nagyon megfogott a jamaicai patois dialektus, és ahogy próbáltam minél jobban kutatni és elsajátítani, egyre közelebb kerültem a karibi zenékhez is. Ez vezetett végül oda, hogy előrejöttem a dobok mögül, és nem sokkal ezután már a PASO frontsorában találtam magam.

Egy régi Wan2-interjúban az olvasható, hogy a PASO egy kocsmában alakult meg. Hogy történt ez pontosan?

Ez a másik fele, a legeleje a történetnek. Az első dobosunk és gitárosunk egy underground zenei klubban találkozott, ahol a beszélgetésük során rájöttek, hogy mindketten egy tradicionális, jamaicai típusú skazenekar összehozásán fáradoznak. Már létező, más formációkból toborozták maguk mellé a tagságot, így kerültem én is a keretbe.

Hogy tekintesz vissza az elmúlt két évtizedre? Sikerült kihozni a zenekarból mindazt, amit szerettetek volna? Mik voltak az eddigi csúcspontok?

Amikor elindult a zenekar, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ennyire sikeres lesz majd. Mind a nemzetközi, mind a hazai sikerek messze túlszárnyalták az eredeti elképzeléseket. Fennállásunk alatt több mint 1000 koncertet adtunk, mintegy 23 országban. Játszottunk a Sziget Nagyszínpadán, a Müpában a könnyűzenei produkciók közül elsőként állítottunk színpadra egy teljes szimfonikus koncertet, rádiók slágerlistáit vezették a dalaink. Már az első nagylemezünket a ska műfaj vezető amerikai kiadója, a Megalith Records adta ki, számtalan nemzetközi válogatáson jelentek meg felvételeink, és mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket Spanyolországtól Belgiumig, Hollandiától Görögországig. Egyáltalán nem számítottunk mindezekre. Egy rétegműfaj képviselőiként sokkal nagyobb, szélesebb közönséghez jutottunk el, mint ami várható lett volna, és ezért hálásak vagyunk a sorsnak.  

A kétszeres Latin Grammy-díjas Victor Rice-szal már az első találkozás óta tervezik a közös lemezt

A neves producerrel, Victor Rice-szal készítettétek el az új, Bartók-tematikájú népdalos lemezeteket. Már jó másfél évtizede ismeritek egymást, hogyhogy most lett ebből munkakapcsolat?

Már a legelső találkozásunkkor felmerült a közös munka ötlete. Victor New York-i zenei tanulmányai során vált Bartók-rajongóvá, és azóta nagy vágya volt, hogy egy magyar népzenét a karibi világgal ötvöző anyagon dolgozzon. Mivel mi épp hasonlókkal kísérleteztünk, amikor megismerkedtünk, egyből bevillant neki, hogy ideális partnerek lennénk ehhez. Bár készített nekünk korábbi lemezekre is dub mixeket, illetve ő keverte a PASO’s Roots Rockers című albumunkat is, a teljes népzenei konceptalbum megvalósítása sokáig váratott magára. Időbeli és anyagi akadályai is voltak, és végül még a járvány is közbeszólt. 2022 áprilisában tudott személyesen Magyarországra utazni, hogy egy intenzív próbaidőszakot követően közösen fel tudjuk venni a lemezt, amit aztán tavaly év végén Brazíliában kevert meg.

Mit lehet egy ilyen neves producertől tanulni?

Victor Rice egy kétszeres Latin Grammy-díjas producer, hangmérnök. Számtalan kis trükköt tanított nekünk, és voltak elsőre furának tűnő meglátásai is, amiket aztán a végeredmény feltétlenül igazolt, de talán a legfontosabb, amit magunkkal vihetünk a közös munkából, az a hozzáállása, a profizmusa.

Milyen szempontok voltak fontosak a különböző népdalok kiválasztásánál?

A hangulat, a kompatibilitás. Nem minden dalnak áll jól ez a karibi zenei környezet. Igyekeztünk eszerint válogatni. Volt, amikor ez már előre látszott, hallatszott; de volt, amikor csak a munka során derült rá fény. Így nem minden ötletből lett végül dal. Victor a magyar népzenei antológiákból választott dalokat, és mi is elküldtük neki a saját ötleteinket, javaslatainkat. Ezekből állt össze a számok végső listája, amiket már együtt dolgoztunk ki.

Bartók Béla munkássága mennyire fontos számodra? Mi a véleményed a komolyzenei műveiről?

Én az iskolai zenei oktatásban találkoztam a munkásságával, és feltétlenül elismerem. A komolyzenei műveit is hallgattam, de ez egyértelműen egy más szint, mint amilyen hatást Victorra gyakorolt

A PASO május 19-én igencsak kibővült létszámmal áll majd színpadra
Fotó: Mladin Bence

Kik a vendégművészek az új lemezen? Ők is fellépnek a müpás koncerten?

Nádasdy Fanni (Dalinda, Korinda) énekel, Egervári Mátyás (Góbé) cimbalmon, hosszúfurulyán, fuvolán, Hajas Gábor (Folkfree, Janicsák Veca) tekerőlanton, Mester Dániel (Nasip Kismet, Budapest Jazz Orchestra, BrothersBe) pedig szaxofonon és klarinéton játszik, és természetesen Barna György (Kolompos, Berka, Zurgó, MilyenMorález) hegedül – utóbbi alapból is a PASO állandó vendége, tiszteletbeli tagja. Ők mind velünk lesznek a május 19-i koncerten, illetve csatlakozik még a lemezen nem szereplő Endrődi Szabolcs (Berka) is kavalon és furulyán, valamint Agócs Márton, az Aurevoir. frontembere.

Melyik lesz hangsúlyosabb ezen az estén: a jubileum vagy az új lemez?

Egyértelműen az új lemez, a koncert elsősorban ennek a bemutatója. Lesznek azért még korábbi PASO-dalok is, de ezek jó részét szintén a lemez hangulatához igazítottuk, sok esetben át is hangszerelve őket. Tervezünk a jubileumra jobban fókuszáló eseményt, de mivel jelenleg is dolgozunk az új dalaink felvételén, várhatóan ott is vegyül majd az új anyag a régi slágerekkel. Nem szeretnénk kizárólag múltidézést tartani. 

Milyen kihívásokat jelentett a korábbi PASO-számok „népzenésített” áthangszerelése?

Elsősorban olyan dalokat választottunk, amik eleve ilyen hangulatúak, így inkább csak fokozottan kidomborítjuk ezt a karakterüket a népi hangszerekkel. A tervek szerint ez egy különleges, egyszeri alkalom. Aki tehát szeretné meghallgatni a produkciót, annak május 19-én feltétlenül érdemes eljönnie a Müpába! 

Hogy áll a várható amerikai turné?

A művészvízum ügyintézése zajlik. Lényegében az első amerikai megjelenésünk óta várunk arra, hogy összejöjjön egy tengerentúli fellépés. Most a legnagyobb keleti parti skarendezvényre, a Supernova International Ska Festivalra kaptunk meghívást. Itt harminc-negyven skazenekar lép fel három nap alatt, akik a világ minden tájáról érkeznek.

A zenélés mellett természetfotózással is foglalkozol. Mi a következő úti célod? Melyik az a hely, ahol még sohasem jártál, de nagyon szívesen lefotóznád?

Városokat, utcaképeket is szívesen fotózom; bármit, ami az utazással kapcsolatos. Van is egy oldalam, ahol látni ennek egy kis töredékét: http://instagram.com/krsainsta. Ritkán frissül, de valami képet, hangulatot talán át tud adni. Legutóbb Grúziába terveztünk utat, de végül meghiúsult. Remélem, sikerül majd pótolni. Ahova nagyon szívesen mennék fotózni, de még sosem jutottam el, az Bhután, Costa Rica, Új-Zéland és Namíbia, de a sor szinte végtelen.

Nagy István

A hazai jazzrajongók naptárjában immáron tizenkilenc éve szinte már bérelt helye van a Jazztavasz koncertjeinek minden év májusának első napjaiban. A minden alkalommal a műfaj rendkívüli előadóit felvonultató sorozat idén sem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek.

Elsőként az énekesnőként és szaxofonosként is kiváló Camille Thurman érkezik, aki Darrell Green dobossal közös Fortitude projektjét hozza el a Fesztivál Színházba, másnap pedig a lenyűgöző hangú jazzdíva, Judith Hill tér vissza négy év után a hangversenyterem színpadára legújabb, Baby, I’m Hollywood című anyagával.

Tessék tehát pirossal bevésni a kalendáriumokba: május 5-6-án Jazztavasz a Müpában!

Addig pedig hallgassátok a hölgyeket a kifejezetten erre az alkalomra összeállított Spotify-listánkon.

Fado: melankolikus nosztalgia, izzó szenvedélyek, a lélek legmélyén rejlő titkok. Mísia Müpa-beli  fellépése előtt jöjjön egy kis zenetörténeti áttekintés arról, hogyan vált a portugálok identitásává ez a szívet tépően gyönyörű stílus.    

Fotó: Jeanne Menjoulet

A PORTUGÁL LÉTEZÉS ESSZENCIÁJA

A fado jelentése: végzet. Alapvetően természetesen zenei műfaj, és mindjárt kifejtjük a történetét is, de megjegyzendő, hogy a fado életérzésként sem utolsó! Egy másik portugál kifejezést hoznánk ide, hogy megmagyarázzuk, méghozzá a saudade-ot. Ez a melankólia, a keserédes nosztalgia és a sóvárgás egyfajta keveredését jelöli, de benne van a szerelem, a boldogság és a kiteljesedés lehetősége is. Összegezve: „a fado a létezés egy módja”. Ezt már nem mi mondjuk, ilyen találóan hivatkozik rá egy turisztikai oldal.

Az sem véletlen, hogy ilyesféle platformon találjuk meg a fado frappáns leírását. Hiszen ez Portugália zenei büszkesége, nemzeti kincse, amely egyben turistacsalogató elem is, kávézók, pubok, éttermek gyakori látványossága. Az UNESCO 2011-ben még a szellemi kulturális örökségek listájára is felvette.

A FADO KIRÁLYNŐJE

A fado születését az 1820-as évekre datálják a történészek. Egyesek szerint afrikai rabszolgák és portugál tengerészek dalaiból alakult ki, amibe arab hatások is beleszóltak. Mások a brazil lundum és modinha stílussal rokonítják, de olyan elmélet is van, miszerint a fado alapját mór dalok adják, amelyek a több mint 400 évig tartó mór uralom alatt honosodtak meg. Az biztos, hogy egészen a 20. századig tartott, míg elérte mai, népszerű formáját.

Az 1940-es évektől rohamosan nőtt a fadozenészek száma Portugáliában. Az egyik legismertebb, ikonikus fadoénekes Amália Rodrigues, a Rainha do Fado, vagyis a fado királynője. A 40-es évektől egészen 1999-ben bekövetkezett haláláig istenítették őt, a műfaj meghatározó alakja lett. Amália volt az, aki miatt ma is fekete ruhában és vállkendővel adják elő az énekesnők a fadoszámokat. Gyönyörű volt, szenvedélyes, és puszta létezésével is világhírűvé tette a műfajt. Halálát háromnapos nemzeti gyász követte.   

A LISSZABONI ÉS A COIMBRAI FADO

Amália a fado lisszaboni irányzatának képviselője volt. A tengerészek, prostituáltak és bohém művészek, vagyis belső-Lisszabon egykor jellemző népességének életét átitatták a veszteségek, a vágyakozás és a nehézségek. Körükben terjedt el elsőként a fado. Kezdetben tehát a szegényebb néprétegek sajátja volt, jellemzően női és férfi énekeseket is felsorakoztatott, és az élet nehézségeit lemondással kezelte.

A másik irányzat a coimbrai. Ezek a dalok a kiváltságosok szórakozásáról gondoskodtak, és általában férfiak adták elő őket. Ez az irányzat sok szállal kötődik a város egyetemi diákságához is, akik Portugália különböző területeiről érkezve alakították ezerféleképpen a stílust. A viszontagságokra a coimbra[M2]  dalai reménnyel válaszoltak.     

A FADO ÉS A PORTUGÁL IDENTITÁS

 A 20. század közepére a fado folklórfordulatot vett, és a portugál kultúra öntudatos reprezentánsává lépett elő. Érdekesség, hogy megítélésére mindig is erősen hatott az ország aktuális politikai helyzete. A diktátor, António de Oliveira Salazar 1932-ben került hatalomra, és bár uralma alatt balos mivolta miatt a cenzúra lesújtott a fadóra, a műfaj népszerűségének ez nem sokat ártott. A hatalomnak pedig lassacskán be kellett látnia, hogy saját érdekében hasznosabb, ha inkább támogatja. Ennek egyenes következménye lett, hogy sokan elkezdtek gyanakodni a rezsimmel való komfortos kapcsolatára. A 80-as, 90-es évekre a portugál popzene inkább az amerikai és a brit behatásokat kereste, mintsem hogy a helyi hagyományokból táplálkozzon, a műfaj legújabb formája, a Novos Fados azonban ma már ismét központi kérdéssé teszi a portugál identitást. És hogy mi fán terem a Novos Fados?

AZ ÚJ FADO IRÁNYAI

Izgalmas tendencia, hogy mint annyi más stílus (lásd még jazz, blues...), a fado is vérátömlesztésen esik át éppen. Megrendítő, egyben csípős tónusait hiphoppal, R&B-vel, poppal keverik a legifjabb zenész titánok. Erről a RA elektronikus zenei magazin közölt hosszabb írást tavaly, az afrobeatet és a trapet jelölve meg a Novos Fados legjellemzőbb ihletőiként. Az új fado művelői szívesen kísérleteznek újító hangszereléssel és énekstílusokkal, nemzetközi hatásokat emelve be a hagyományosba, a fado szívből jövő, nemzeti szellemiségébe. Ana Moura, az egyik legnépszerűbb „újfadista” például így vall a riportban: „Miért akadályoznám meg, hogy más stílusok is hassanak rám? Engem a kapcsolódások, az új formák felfedezése érdekel.” 

FADOMŰVÉSZEK A MÜPÁBAN

A Müpa közönsége már számtalan alkalommal élvezhette e különleges, édesen szívszorító műfaj előadásait, méghozzá több világhíres fadoművész előadásában. Mariza ez év elején is állt már a Müpa színpadán, a modern fadostílust képviselő Lina hangja is éppen pár éve ragyogta be a Fesztivál Színházat. És nem kell sokat várni egy újabb fadoeseményre sem.

2023. május 24-én Mísia lép fel a Müpában, méghozzá legújabb, Animal Sentimental című albumát hozza el a magyar közönségnek. A lemez Mísia költői életének, művészi fejlődésének humoros, szentimentális pillanatképeit, apró tragédiáit dolgozza fel. Az énekesnő a keserédes fadohagyomány képviselője, de szabad szellemű alkotó, éppen ezért modernizálta is azt. Új hangszereket, például harmonikát és hegedűt is beemel zenéjébe, és a legnagyobb portugál költők verseit zenésíti meg. A legendás fadistát zongorán, valamint a műfaj jellegzetes hangszerein, portugál gitáron és fadogitáron kísérik majd zenésztársai.

Mísia hangja a lélek legmélyebben rejlő titkait hozza felszínre. „Amikor színpadon állok, az egy teljesen más állapot – meséli. – Nem véd semmi, bizonyos értelemben meztelen vagyok. A közönség pedig nem fél az érzelmeimtől.” Érdemes vele tartani ebben az édesbús zenei keresgélésben.

Az észt népzene varázslatos, meditatív világát tárja fel előttünk a természet szerelmese, Mari Kalkun. Dalaiban erdők, lápok és kertek suttognak vagy épp morajlanak, miközben Mari ősi észt hagyományokkal vegyíti nemzete kortárs költészetét. Április 29-én Palya Bea meghívására a Müpában hallhatjuk őt, ahol a két karizmatikus énekes közös, „lélektől lélekig" koncertet ad majd.

Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy egy elvarázsolt énekhang mesebeli, északi nyelven szól hozzád! Sötét, de hívogató, titkokkal teli erdőből érkezik, mint egy fuvallat. A meséjét pedig annak ellenére jól érted, hogy a nyelv maga ismeretlenül cseng. Ez Mari Kalkun észt énekesnő varázslata. Azé a Mari Kalkuné, akit a Mojo magazin nemes egyszerűséggel csak „az erdő hangjaként" aposztrofál.

De álljon itt egy kézzelfoghatóbb történet arról, milyen szoros viszonyban áll Mari a természettel. Ahogy a Womex magazin is beszámolt róla, 2020 tavaszán az énekesnő kiadott egy koncept-EP-t Õunaaia Album (Almáskert-album) címmel. A lemezt a karanténidőszak kitörésekor, otthona magányában vette fel, és élőben prezentálta az érdeklődőknek a saját kertjéből, miközben körülötte éppen virágba borultak az almafák. A dalok témái természetesen ember és természet kapcsolatát vizsgálták, de még ezeknél is beszédesebb infó, hogy a limitált korong borítóját Mari kézzel készítette, és az almafák virágait ragasztotta rájuk, mintegy mementóként mindannyiunk furcsa tavaszáról.

Mágikus költőiség, melyhez nem kell észt nyelvtudás

Marira semmi más nincs olyan ihlető hatással, mint az őt körülvevő természet, szülőhazája erdős, lápos vidéke, emellett pedig az ősi észt hagyományok. Az 1986-os születésű énekes-zeneszerző a világ számtalan pontján népszerűsítette már a kortárs észt népzenét. Az ország délkeleti részéből, az alig több mint negyvenezer főt számláló Võru megyéből többek közt Franciaországba, Finnországba, Oroszországba és Japánba is eljuttatta már az erdők muzsikáját. Meditatív dalai az archaikus észt énekstílus, a regilaul hagyományait is felidézik. A nyolc szótagos sorokból álló, az ősi finnugor világot idéző, élettel teli stílusnak titokzatos erőket tulajdonítottak.

És akkor jöjjön pár kimondhatatlan albumcím Mari pályájáról ezen a végtelenül kedves nyelven. 2007-ben adta ki első szólólemezét Üü tulõk (Az éjszaka érkezése) címmel. 2015-ös korongján, mely a szintén elbűvölő Upa-upa ubinakõnõ címet viseli, võrui nyelvjárásban énekel. 2012-ben alapította zenekarát, a Mari Kalkun & Runorunt, amely az improvizációban, játékos kísérletezésben hisz. 2015-ös albumuk, a Tii ilo az utazás, úton levés szépségéről mesél, miközben a dalok belső, intim hangokból indulva vad morajlássá fajulnak. 2018-ban jelent meg Mari nemzetközileg is leginkább ünnepelt albuma, az Ilmamõtsan, amelyet kimondottan szülőhazája falvai ihlettek, és amely helyi költők verseinek felhasználásával született.

„Kalkun éneke mágikus alkotófolyamat – írja róla a The Guardian kritikusa. – Felváltva örömteli és fájdalmas, de mindig dallamos, költőisége pedig az észt nyelv ismerete nélkül is érzékelhető.” A német közszolgálati rádió, az SWR2 tudósítója a folklór új olvasataként jellemzi Mari művészetét, mely Bartók Bélára és John Cage-re emlékezteti őt. „Nemcsak kreatív energiája lenyűgöző, hanem a hangja is elvarázsol, egyszerre tanúskodik anyai mélységekről és idézi bennünk elvarázsolt lények duruzsolását.”

Marit 2013-ban az észt etnozenei díjátadón a legjobb énekesnek választották, 2020-ban pedig „Az év zenésze" díjat nyerte el – elsőként a világzene képviselői közül – az észt közszolgálati műsorszolgáltatótól. Személyiségétől nem idegen a szociális érzékenység: nemrég a háborúra is reagált egy egyszerű, szívhez szóló dallal. Aggodalmainkról, szorongásainkról énekel benne, a gesztus pedig Bob Dylant vagy John Lennont idézheti fel bennünk. Bölcsen szól arról, hogy mindannyiunkban lakik egy belső gyermek, aki a sebezhetősége ellenére jobb hellyé tudja tenni a világot.

Rokon lelkek a Müpa színpadán

Ezek után nem meglepő a kijelentés: Mari sokat tesz azért, hogy az észt népzenét felfedezze Európa zenére kíváncsi közönsége. Az énekesnő saját bevallása szerint az anyanyelvén elhangzó dalokban tudja leginkább kifejezni érzéseit. Egy 2013-as interjúban úgy nyilatkozott: nagy álma, hogy zenéjével beutazza a világot, kíváncsi arra, hogyan tud a dalaival párbeszédet kezdeményezni az övétől különböző kultúrákkal.

A magyar közönség legközelebb 2023. április 29-én a Müpában tapasztalhatja ezt meg, amikor is Palya Bea vendége lesz a „Selymeim” – Énekesnők a nagyvilágból koncertsorozat legújabb részében. A két énekesnő egy tallinni Palya Bea-koncerten találkozott először, és azonnal rokon lelkekre ismertek egymásban. Bea szerint Mari „lényéből, hangjából ősi nőiség árad”. A hasonlóság tehát adott, éppen ezért ezen a koncerten a közös zenélés lesz a mérvadó motívum.

A koncerten a két karakteres nő mellett négy férfi is közreműködik: Orbán György (nagybőgő), Czirják Tamás (dob, ütőhangszerek), Szokolay Dongó Balázs (fúvós hangszerek) és Lisztes Jenő (cimbalom). Palya Bea és Mari Kalkun pedig többek között olyan, valóban mesebelinek hangzó hangszerekkel ejti ámulatba a közönséget, mint a kannel, a lábcsengő, a sansula vagy éppen a tapan és a televi.

„A régi időkben az emberek felültek a lovas kocsijukra, nekivágtak a végtelennek, és közben végigénekelték az utat – mondja Mari. ­– Nem pusztán arról volt szó, hogy egyszer csak majd megérkeznek valahova – az út maga, a jelenben való létezés is nagy jelentőséget kapott. Számomra erről szól a zene.” Mari Kalkun nemsokára a budapesti tavasz felé veszi az irányt. Éljük át vele együtt a most varázslatát!

A pizzica a dél-olaszországi kultúra egyik legnépszerűbb exportcikke, melynek története is igen szórakoztató. A tradicionális mediterrán ritmusokat reszelős blueszal vegyíti áprilisban Justin Adams és Mauro Durante közös fellépése. Előtte elmondjuk, mit érdemes tudni a pizzicáról.

Hogy a féktelen zene és a vad tánc képes az emberből kiűzni az átvitt értelemben vett gonoszt, azt egy jól sikerült koncert után mindannyian érezhettük már. A ritmus tisztító, felemelő erejétől újjászületünk, a szívbemarkoló ének felold bennünk valamit. Nincsenek ezzel máshogy a mediterrán Dél-Olaszországban sem, ahol a pizzica, vagyis a sirató- és szerelmes dalok műfaját speciális történettel fűszerezte meg a folklór.

Pókok, skorpiók és Szent Pál, a gyógyító

A pizzica salentina Puglia régióból, a Salentói-félszigetről származik, és a tarantella egyik népszerű alfaja. Bármennyire csábító is arra gondolni, hogy az elnevezés valamiféleképpen kapcsolódik az olaszok nemzeti ételéhez, ki kell ábrándítsunk, egyben fel is kell villanyoznunk mindenkit: ez a kedves kis szó azt jelenti, csípés.

A folklór úgy tartja, hogy azokat, akiket megcsípett a tarantula, vagyis a mérges madárpók, és hisztérikus, transzszerű rohamok közt vergődnek, csakis ütemes dallamokkal és tánccal lehet meggyógyítani. A balszerencsés áldozat a legtöbb esetben nő volt, akin a zene, az ének, a ritmus és a tánc erejével igyekeztek segíteni. Ha ennél tényszerűbbek szeretnénk lenni, a parasztasszonyok valószínűleg ebben a formában szabadultak meg a mindennapi élet keserveitől, nehézségeitől.    

 A pizzica szó első írásos említése 1797-ből származik. Ekkor látogatott Taranto városába IV. Ferdinánd király, és az ő tiszteletére bemutatott táncot nevezték így. A pizzicához hasonló előadásmódok létezését azonban egészen a görög gyarmatosításig követi vissza a folklórtörténet, a bor és mámor istene, Dionüszosz tiszteletére rendezett szertartásokon ugyanis szintén a féktelen zene és vad tánc volt a jellemző.

Aztán jött a kereszténység, és vele együtt Szent Pál, a gyógyító – aki leváltotta kivételezett pozíciójából Dionüszoszt. A tánc viszont maradt, és onnantól kezdve már Szent Pálnak áldoztak ebben a formában a lelkes tánchívők. A 19. századtól már kifejezetten a „tarantismo” fent említett, terapeutikus gyakorlatát jelölték a műfajjal.

A szabadságérzés transzba hajló megtapasztalása

 Na de kik is művelhetik ezt a hipnotikus táncot? Bár megalkotói az ördögöt elsősorban a nőkből igyekeztek kiűzni, a szórakozás már jár a férfiaknak is! Van, hogy a pizzicában a két nem képviselői vegyesen állnak párba, udvarlást mímelve. A nő ilyenkor egy piros zsebkendővel, a szerelem szimbólumával csábítja táncra a kiválasztott férfit. Hagyományosan egy olyan konstelláció is létezik, amelyben két férfi kezd imitált párbajba. A legvadabb pizzicarajongók pedig már biztosan láttak olyan felállást is, ahol két férfi közül az egyik nőnek öltözik, és így komédiáznak tánc közben.

 Dél-Olaszország egyik legnagyobb művészeti kincsében tehát büszke történelem és játékos folklór keveredik. A kicsapongó energiákat, a merev korlátok elutasítását és a szabadság transzba hajló megtapasztalásának vágyát jelzi ez a buja forma. 

 A 19. századig a tánchoz a zenét elsősorban a zampogna nevű olasz dudaféle adta, amelyet aztán leváltott a hegedű, a mandolin, a tambura és a harmonika. Ezek kevercsének izgalmas hangzása és az általában kíméletlenül felgyorsított tempó biztosította a teljes észvesztést a pizzica művelése közben. „Mezítlábas táncosok, ritmikus ringatózás a mámorító ütemekre és fájóan szép énekhangokra, gyorsuló ritmus, egészen az őrületig. Csábító, gyönyörű, zsigeri...” – lelkendezik a műfajról az Issimo című, olasz témákra specializálódott online magazin.

 Érdekesség, hogy az 1980-as években elterjedt az úgynevezett „neo-pizzica” irányzat is. Míg a tradicionális pizzica rengeteg ritualizált alakzatot, testtartást mutat be, és a paraszti életformához kötődik, addig ez az új változat eltávolodott az eredeti keretektől, és sokkal inkább hagyatkozott az adott táncos aktuális érzelmeire. Manapság a pizzica közösségteremtő erejét hangsúlyozzák az olaszok, és mindenki más is, akit már legalább egyszer elbűvölt a műfaj. Aki csak meghallja a dallamot és meglátja a lelkes örömtáncot, szívesen csatlakozik a körbe. Természetesen fesztivált is rendeznek köré: 1998 óta hódít a Notte della Taranta, vagyis a Tarantula éjszakája Salento városában. Így lett mára a pizzica Salento folklórörökségének a világon bárhol átélhető ünnepe.

Váratlan kombináció: féktelen pizzica és reszelős blues

 2023. április 18-án a pizzicából is ízelítőt kaphat a Müpa közönsége, hiszen Justin Adams és Mauro Durante fúziósjazz-koncertjén kiemelt szerepe lesz a műfajnak. Ez nem véletlen, hiszen Durante a vezetője az egyik legismertebb pizzicaegyüttesnek, a Canzoniere Grecanico Salentinónak, amely ma Olaszország igencsak népszerű zenei exportterméke.   

 Most izgalmas világzenei lemezét, a 2021-es Still moving címűt mutatja be közösen a brit gitárossal, aki többek között Sinéad O’Connorral is játszott már. Adams az észak-afrikai és észak-amerikai zord blues dallamait hozza a dzsemborira. „Lángoló rockzene, fájdalmas szerelmes dalok” – áradozik a korongról a The Guardian kritikája. „Teljesen kiszámíthatatlan és mélyen meditatív” – írja a The Times.   

 Ahogy Mauro Durante egy 2014-es Magyar Narancs-interjúban fogalmaz, „a zene és a tánc hatalma tovább él, és bizonyos értelemben gyógyulást is hoz, (...) jobbá teszi az életet”. Hozzáteszi: „A démonok, a »taranták« a mai generációt is mérgezhetik, csak egészen más, például materiális formában jelentkeznek.” Tisztítsuk meg magunkat mindettől egy vérpezsdítő estén a Müpában!

Források:
https://www.visititaly.eu/history-and-traditions/history-of-pizzica-salentina-between-dance-and-magic
https://italian-traditions.com/pizzica-italian-popular-dance/
https://en.wikipedia.org/wiki/Pizzica