A hazai progresszív rock egyik kulcszenekara, az East utolsó felállásából Takáts Tamás énekes, Pálvölgyi Géza billentyűs és Dorozsmai Péter dobos hozta létre – további zenészekkel kiegészülve – az iLand zenekart. 2022-ben megjelent remek bemutatkozó lemezük, A sziget című artisztikus rockalbum anyagát március 30-án a Müpában adják elő – a koncert előtt Dorozsmai Péterrel beszélgettünk minderről.

Amikor a nyolcvanas évek közepén a Korálból az Eastbe kerültél, egy átalakuló együttes tagja lettél. Az 1986 című lemezen még Homonyik Sándor énekelt, de aztán Takáts Tamással kialakult az East második nagy felállása, amellyel három nagylemezt készítettetek. Ezek szépen elkülöníthetők az East első, nyolcvanas évek eleji korszakától, és önmagukban is egy nagyon erős, egyéni világot építettek fel. Milyen volt ekkoriban az Eastben játszani?

A kialakult felállás nyilvánvalóan hozta magával azt a helyzetet, hogy új zenészek új, másfajta zenék megszületését jelentik. Az Eastben nagyon szerettem, hogy nem akartunk semmilyen divathullámnak megfelelni, hanem a magunk kis lelkületét muzsikáltuk el. Hosszú távon ez a legkifizetődőbb, legjobb dolog, mert ha az ember valami eredetit alkot, az sokkal időtállóbb, mint az aktuális divathangzások, amelyek jönnek-mennek.

Az ebben a felállásban (Móczán Péter basszusgitáros, Pálvölgyi Géza billentyűs, Dorozsmai Péter dobos, Takáts Tamás énekes) rögzített második, angol nyelvű lemez, az 1992-es Taking The Wheel remek formában mutatja a zenekart. A nyelvváltás miatt esetleg ti is éreztétek, hogy külföldön is jobban tudnátok promotálni, sikerre vinni a zenekart?

Az angol nyelvű lemez úgy indult, hogy egy svájci kiadó, a Blue Martin Records látott bennünk fantáziát. Zenészfejjel nem feltétlenül gondolkozik máshogy az ember semmilyen esetben, de itt adódott egy óriási lehetőség, hogy a világpiacra nyitottabb verziókat alkossunk. A zene persze egyetemes, a világ minden részén érthető, átélhető, talán inkább a szöveg az, amelyre jobban oda kell figyelni, ha külföldre ír dalokat az ember, és ebben nagy segítségünkre volt Duncan Shiels nevű barátunk, aki a Reuters hírügynökségnek dolgozott, és itt élt Magyarországon. Ő egy rendkívül muzikális ember, nagyon kreatív ötletei voltak a szövegekkel kapcsolatban. Ezenkívül persze zeneileg is igyekeztünk a legjobban sikerült dalokat összeválogatni, ha már egy ilyen lehetőség adódott, hogy nemzetközi megjelenésű lemezt készíthettünk.

Hogyan működött ekkoriban a belső dinamika az Easten belül? Hogyan születtek a dalok? Te is alaposan kivetted a részed a dalszerzésből. 

Csapatmunka volt – összejöttünk a próbateremben, és mindenki hozzáadta a maga egyéniségét. Remek légkörben születtek a számok, amire bizonyíték, hogy időtállóak lettek, és a mai napig nagyon jó visszahallgatni őket. 

Abszolút így van, hiszen mindkét magyar nyelvű lemezre, az 1988-as A szerelem sivataga címűre és az 1994-es Radio Babelre is igaz, hogy időtálló, vagy még inkább időtlen. Nagyon sok minden ötvöződik ezekben a kiadványokban: egyrészt az East alaphangütése, az artisztikus, progresszív rockzene, de egy olyan egyéni megszólalásmód is, amelynek nem nagyon volt párja akkoriban itthon. Még azt is lehet mondani ezekre a kerekre formált artisztikus popdalokra, hogy rengeteg volt köztük a slágeres, akár rádiókba való.

Nem ez volt a fő szempont, bár egy zenésznek nyilván jó, ha a dalait játssza a rádió. Nem voltunk erre rákényszerítve, se rászorulva, de közben tényleg olyan számok születtek, amelyeket simán játszhatott volna a rádió. Örülök, ha ez másnak is átjött, mert az mindig jó, ha szélesebb körben is értelmezhető, amit az ember csinál. Szép kihívás, hogy valami artisztikus is legyen, de szélesebb tömeg számára is befogadható, és ez a legtöbb, amit el lehet mondani egy jó dalról. 

Az East az 1994-es lemez után pihenőpályára állt. A 2010-es években lett újra aktív, majd 2017-ben adtatok egy nagyobb, karrierösszegző koncertet, amelyből, ha jól sejtem, idővel kinőtt az új formáció, az iLand. Hogyan történt ez pontosan?

Ha az ember zenésznek születik, és nem áll színpadra, akkor egy idő után mindenféle baja kezd támadni emiatt. Ez a mi közegünk, ahol élni tudunk, és hiányzik, ha hosszú ideig nincs jelen. Pálvölgyi Géza barátom hívott fel egy idő után, hogy nincs-e kedvem csinálni valamit. Jöjjünk össze, írjunk dalokat. Az Easttel Móczán Péter zenekarvezető rengeteg egyéb elfoglaltsága miatt hosszú évekig nem nagyon voltak koncertek, mi pedig úgy éreztük, hogy van még közlendőnk a színpadon. Így jött létre az iLand, ami tagságában majdnem az East utolsó felállása, és játsszuk azokat a számokat is, amelyeket ezzel a formációval szereztünk. 

Az East folytatása mindez, vagy – stílusosan – inkább egy önálló zenei sziget?

Ahogy a nevünkkel is utaltunk rá, lehet inkább azt mondani, hogy önálló sziget. Azt se mondanánk, hogy megszűnt az East, inkább csak szünetel, hiszen ott Móczán Péter zenekarvezető álmodja meg, hogy mi történjen. Mi viszont kitaláltuk, hogy ezt szeretnénk csinálni, és ehhez nagyon jó társakat találtunk Madarász Gábor gitáros és Kontor Tamás basszusgitáros személyében. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk mi így, öten.

A sziget címmel 2022-ben jelent meg az iLand bemutatkozó albuma, amely egy nagy léptékű, mégis egy lélegzetvételű, egybefüggő anyag, egy nagy zenei gondolatfolyam. Hogyan született meg?

Nekem különösen örömteli volt azt érezni, hogy szembe tudtunk menni a jellemző példákkal. Mert ugye általában az a jellemző, hogy fiatalabb korában egy zenekar ír egy-két nagy slágert, aztán az egész pályáján abból él, úgy, hogy már nem sikerül megismételnie önmagát. Nekünk sikerült úgy összehozni egy új albumot, hogy jobbnál jobb dalok vannak rajta, amelyek felveszik a versenyt a régiekkel, ráadásul szép kerek egységet képeznek. Hogy ezt minek köszönhetjük? Jókor, jó helyen, jó emberekkel csináltuk az anyagot. Ez mindannyiunk lelkében egy kis sziget – nagyon találó a zenekar elnevezése, mert mindannyian a szívünket, lelkünket beletettük, és fantasztikus érzés mindezt zene formájában átadni a közönségnek. Ilyen ritkán jön össze egy zenész életében, kell hozzá a csillagok együttállása.

Honnan jött az ötlet, hogy egy bónuszlemezt is csatoljatok a lemez mellé, amelyen az East említett korszakának dalaiból játszotok egy műsornyit?

Géza is, én is úgy éreztük, tartozunk magunknak annyival, hogy összefoglaljuk a régi évek dalait, azt a hangulatot, amely végigkísérte az Eastet. Arra voltunk leginkább kíváncsiak, hogy hogyan játssza, szólaltatja meg az iLand ez a műsort. És persze mindez a közönségnek is szólt: visszük tovább azokat a dalokat.

A lemezt hallva, illetve ahogyan mesélsz most a projektről, adja magát a kérdés, hogy merre tovább az iLanddel? Nem tűnik egyszerinek a történet.

Biztos vagyok benne, hogy lesz folytatás. Látva a zenésztársaimat, mindenkiben az él, hogy ezt csinálni kell. Fogunk még új dalokkal jelentkezni, mert nekünk is nagy örömet okoz mindez.

Már a lemezbemutató koncert is nagy siker volt…

Ilyet én még nem láttam koncerten! Az első három számot egybefüggően játszottuk, így egy jó darabig nem volt lehetőség arra, hogy leálljunk, és lemérjük, hogyan fogadja őket a közönség. Vagy húsz percig játszottunk, mire reagálhattak, de egy zenész ritkán élheti meg, hogy ilyen tapsvihar és siker jöjjön vissza a nézőtérről. Az, hogy a koncert elejétől ennyi szeretet áradt felénk, hihetetlenül inspiráló volt. 

Mire számíthatunk a Müpa színpadán?

Nagyon készülünk, próbálunk a koncertre, úgy állunk neki, hogy ugyanezt egy még nagyobb helyen is átélhessük. A Müpa gyönyörű, a szellemek ott vannak a falakban, és mi is szeretnénk ott megtalálni a helyünket. Bízom benne, hogy itt is megszületik a katartikus hangulat.

„Az ember erős késztetést érez, hogy behunyja a szemét” – írta 1966 szeptemberében, a Metropolitan Opera új épületének átadását követően Ada Louise Huxtable, a New York Times kritikusa. Mi tagadás, a ma világszerte csak Metként emlegetett, Wallace K. Harrison által tervezett operaház párját ritkítóan modern vonalvezetése sok tekintetben szembement az addigi tradíciókkal – aki azonban járt már ott, tudja, hogy a Metbe belépni olyan, mint besétálni (legalábbis nézőként) a zenetörténetbe. Ráadásul szó szerint minden lépcsőfordulóban összefuthatunk egy filmsztárral, esetleg világhírű művésszel, divattervezővel, sportolóval – bárkivel.

A Lincoln Center nyolcadik épülete az opera szerelmeseinek egyik fő zarándokhelye
Forrás: Metropolitan Opera

A Metropolitan Opera társulata száznegyven éve, 1883-ban alakult, s a hatvanas évekig a 39. utca és a Broadway sarkán volt az otthona. 1883. október 22-én Gounod Faustjával avatták fel az épületet, amely a legenda szerint azért született meg, mert a befolyásos és gazdag Vanderbilt család egyik örökösnője pocsék helyet kapott az Academy of Music Opera House egyik előadására – férje pedig elhatározta, hogy megépítteti New York legelőkelőbb operaházát, hogy ilyesmi még csak véletlenül se fordulhasson elő többé.

A 65 láb (kb. 19 m)  magas, 44 láb (kb 13 m) széles aranyszínű függönyt eredetileg Mozart Varázsfuvolájához tervezte az a Marc Chagall, akinek az előtéri két falifesmtényt is köszönhetjük  
Fotó: Julie Skarratt

A jelen operahallgatói számára a Met már egyértelműen összekapcsolódik a hatalmas boltívekkel és az emblematikus lépcsővel, amely a világ egyik legrangosabb, aranyszínű függönnyel takart operaszínpada felé vezeti a látogatókat (előadásonként mintegy négyezret!). Érdekesség, hogy az új Met eredetileg ott állt volna, ahol ma New York másik ikonikus épülete, a Rockefeller Center magasodik – ez utóbbiról George és Ira Gershwin még dalt is komponált: They All Laughed című szerzeményükben elhangzik, hogy az emberek csak nevettek a Rockefeller Centeren, most meg egymás lábát tapossák, hogy bejussanak – nos, egy kicsit így volt ez a szokatlanul modern új Mettel is.

Itt már látszanak az ikonikus boltívek (1964)
Fotó:  Metropolitan Opera Archives

A Lincoln Center nyolcadik épülete az opera szerelmeseinek egyik fő zarándokhelye, és ezt gyakran szó szerint kell érteni: korabeli felvételekből tudjuk például, hogy amikor Maria Callas a tengerentúlon lépett fel, rajongói a jegypénztárak előtt sátoroztak, hogy láthassák-hallhassák a dívát. A Met több tucatnyi modern és kortárs opera ősbemutatójának helyszíne (amelyek közül jó néhányat a The Met Live in HD közvetítéseknek hála, mi, magyar nézők is átélhettünk). Már a nyitóelőadás is ősbemutató volt: Samuel Barber Antonius és Kleopátrája, legutóbb pedig Kevin Puts Az órák című művét láthattuk az elsők között a világon.

A hivatalos nyitás előtt néhány hónappal diákokat vezényeltek a nézőtérre, hogy meggyőződjenek arról, akusztikai szempontból minden rendben – még pisztolylövéssel is tesztelték az auditóriumot! A Met akusztikája híresen kiváló, épp ezért a HD-közvetítések előírásai is igen szigorúak: csak egészen remek hangrendszerrel rendelkező intézmények kapnak engedélyt ezekre.

Az operaház védjegyévé vált "Szputnyik"-csillárokat egy hétköznapi baleset ihlette
Fotó: Eileen_10 / Shutterstock.com

Ha Met, akkor nem feledkezhetünk meg az ikonikus csillárokról sem. Igen: ez az operaház egyik védjegye. Az osztrák J. & L. Lobmeyr cég tervezője, Dr. Hans Harald Rath által megálmodott csillárokat az osztrák kormány ajándékozta a Metnek, az Egyesült Államok iránti hálából a második világháború utáni újjáépítésben nyújtott segítségért.

 Az előtérben tizenegy, az auditóriumban huszonegy csillár szórja 49 ezer (!) kristály fényét: a legnagyobb közülük ötméteresnél is nagyobb átmérőjű. Az előadások kezdete előtt a csillárok a nézőtér fölött alacsonyan lógnak – azért azonban, hogy senki elől ne takarják ki a színpadot, a nyitány előtt a tizenkét, nézőtér fölötti csillárt elektromos szerkezet segítségével pillanatok alatt felhúzzák. (Ha nem is annyira lenyűgöző, mint a monumentális díszletek, azért tapasztalatból mondom: igen látványos „produkció” a maga nemében!)

A jellegzetesen kanyargós lépcső mellett az előtér egyik legfőbb látványossága a két hatalmas Chagall-murál, A zene diadala és A zene forrása című, amelyeket a művész kifejezetten a Met számára tervezett. Apró szépséghiba, hogy fordítva kezdték őket felvinni a falra... Bár Chagall eleinte őrjöngött a hiba láttán, végül egyes elemeket beépített a tervébe, s azok a mai napig fordítva láthatóak. S ha már a hibáknál tartunk: a fent említett csillárok alakja némi tintának köszönhető, amit Tadeusz Leski, a Wallace K. Harrison mellett dolgozó építész borított rá véletlenül a majdnem kész tervekre...

Chagall eredetileg pont fordítva képzelte el a freskókat a falon
Fotó: Untapped Cities/ Michelle Young

Noha a The Met Live in HD sorozat közvetítései a legmodernebb technológia segítségével jönnek létre estéről estére, a rádióközvetítések – őrület! – több mint kilencven esztendeje tartoznak hozzá az operarajongók mindennapjaihoz. (Igaz, 1910-ben már volt két előadás, amit amatőr technológia segítségével New Jersey-ben is hallhattak, ám Giulio Gatti-Casazza főigazgató minden erejével hadakozott a rádióközvetítések ellen.) Az első hivatalos közvetítés igazi ajándék volt: 1931 karácsonyán Humperdinck Jancsi és Juliska című művét kapták a rádióhallgatók.

Apropó, technológia: a Met látogatói a kilencvenes évek óta maguk dönthetik el, van-e szükségük feliratra az előadás teljes élvezetéhez, és ha igen, milyen nyelven olvasnák a librettót: minden egyes székhez külön kis monitor tartozik ugyanis, ami akkoriban egyedülálló volt a világon. Ha pedig a szünetben kicsit körbetekintünk a nézőtéren, érdemes úgy felnéznünk az akusztikai szempontok szerint kialakított „kagylós” mennyezetre, hogy tudjuk: egymilliónál is több, egyenként 6 négyzetcentiméteres aranylapocska borítja azt. A legértékesebb arany mégsem itt található, hanem a színpadon – az énekesek torkában!

A plafonon elhelyezkedő "kagylók" nem pusztán dekorációs célt szolgálnak
Fotó: Jonathan Tichler/ Metropolitan Opera

Nem mondhatjuk, hogy harag nélkül válunk el a Müpa fiatalokat megszólító, a zenében fellelhető alapérzelmeket számba vevő sorozatától: az utolsó, márciusi alkalommal ugyanis másodszor kerül ez az emóció a figyelem középpontjába.

2020 őszén indította útjára Alapérzelmek a zenében című szériáját a Müpa: a cél az volt, hogy a zeneszeretők új generációja ráébredjen, hogy a nagy komponisták összetett, mégis jól tetten érhető eszköztárral dolgoztak azon, hogy hallgatóságukból érzelmi reakciókat váltsanak ki. A zenekari és énekelt darabokat egyaránt felvonultató népszerű sorozat házigazdája, egybenállandó énekes közreműködője Szélpál Szilveszter, akit tapasztalatairól, meg persze a „haragos” zenékről is kérdeztünk. 

 „Legerősebb élményem a sorozatról, hogy vegyes korosztályt sikerült megszólítanunk: a nagyszülőktől az unokákig mindenki ott volt a telt házas eseményeken. Ki merem mondani, hogy szerették a koncerteket: ezt lehet érezni abban a pillanatban, amikor az ember színpadra lép. És ez azon is jól lemérhető volt, hogy a nézők szívesen működtek együtt, hagyták magukat megnevettetni, élvezték az interakciót.” – meséli az operaénekes. 

Amikor arról kérdezem, mit érez igazán sikeresnek a vállalkozásban, így felel: „Két dolgot említek: az egyik, hogy a nézők mennyire élvezték a 20. századi, kevéssé ismert zenéket. A másik pedig az, hogy a zenésztársak több alkalom után is lelkesen jöttek gratulálni. Gondolja meg: ha egy profi zenésznek is, aki számtalan koncertet végigült már, sikerül érdekessé tenni egy-egy témát, az igazi fegyvertény.”

A felhangzó darabok javát jól ismerte Szélpál Szilveszter, de vajon nem jelentett ez nehézséget a felkészüléskor? „Igen és nem: amikor megkaptam a vezérfonalat és a koncert műsorszámait, újra és újra meghallgattam a zenéket, közben új színeket, hangulatokat fedeztem fel. Sok olyasmit észrevettem, amin első hallgatásra esetleg átsiklottam. Ezután építettük fel a koncert menetét a szerkesztővel és a karmesterrel. Mindig zenével kezdtünk, majd a szöveges és zenés betétek váltották egymást, de a végéhez közeledve tudatos törekvés eredményeként fogyott a próza – a zene maradt a centrumban.”

A korábban gimnáziumi tanárként is sikeres énekestől eleve nem áll távol a közönség aktivizálása. Elárulta, hogy ennél a sorozatnál a zongoristával közösen csempésztek bele némi játékosságot a zeneművekbe: új ritmus, váratlan tempók, más hangnem, és máris rácsodálkozunk a zene rejtett aspektusaira.

Apropó, változások: Szélpál Szilveszter elmondja, hogy aki két és fél éve már részt vett a haragot taglaló eseményen, bátran jöhet az újabb alkalomra is. „Van egy alap, amire építkezünk, de mindig tiszta lappal indulunk: kíváncsiak vagyunk, ezúttal hová jutunk el. Azért is ajánlom ezt az alkalmat, mert korántsem csak dühös muzsikák hangzanak fel: Schumanntól éppen a Nem haragszom… kezdetű dalt éneklem. Szeretjük a váratlan asszociációkat, ahogy szeretjük meglepni a közönségünket is.”

Jászay Tamás

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. március-április számában jelent meg. 

Schein Gábor pályája olyan, mint egy kaleidoszkóp, folyton változó színes üvegdarabjaival. Vagy legutóbbi kötetének főszereplőjét játékba hozva azt is mondhatjuk: „a rinocérosznak százezer alakja és korlátlan kiterjedése van.” Miből is áll tehát ez a számtalan formájú és kiterjedésű, sokszínű alkotói világ? 

A költő, író, műfordító és egyben irodalomtörténész a kortárs magyar irodalom egyik legtermékenyebb és legváltozatosabb életművel rendelkező középgenerációs szerzője. Tudása széles és elmélyült, érdeklődése és figyelme sokirányú, érzékenysége pedig mindezt a tudást, sokféle ismeretet mozgósítja, hogy saját és szűkebb-tágabb közösségének életét, múltját, de nemegyszer aktuális jelenét is művészetté, irodalmi alkotássá formálja.

Schein Gábor írásművészete számtalan műfajban, formában megmutatkozott már. Kezdetben elsősorban a költészet állt alkotói tevékenységének előterében. Lírája ezer szállal kötődik a költészeti hagyományhoz, hiszen irodalomtörténészként is elsősorban a költői életművek, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Füst Milán és a Nyugat költészete áll érdeklődésének középpontjában. Ugyanakkor magabiztos formaismerettel rendelkező lírája el is rugaszkodik a mesterek örökségétől, és új megszólalási lehetőségeket keres, mint például a (retus) című kötet prózaverseiben, amelyben a kiretusált múlt darabjainak visszanyerése, helyreállítása történik.

Fotó: Szilágyi Lenke

A múltra és az aktuális jelenre egyaránt irányuló alkotói tekintet egy-egy életszakaszt s annak belső lenyomatait sűríti össze egy-egy kötetben. Így a megszólalásmód, a líranyelv az élet- és léthelyzet változásával szintén örök változásban van. Ennek köszönhető, hogy Schein verseskötetei mindig valami mást, újat hoznak, akad köztük mitikus-mesei versfolyam (Irijam és Jonibe), verses regény (Bolondok tornya), teret és időt bejáró mozgás (Éjszaka, utazás) vagy éppen a bezártság, változtathatatlanság tapasztalatait közvetítő Üdvözlet a kontinens belsejéből. A költő legutóbbi verses műve, az Ó, rinocérosz pedig az ovidiusi átváltozástörténetekre rájátszva a mítoszok átírásával, rombolásával-építésével alkotja meg az egyszerre bumfordi és légies rinocéroszlét kortárs világnézetét.

A szerző prózájában az egyéni és a kollektív múltfeldolgozás egyaránt szerepet kap. A lírai művek tematikájához, kérdéseihez hasonlóan a törésvonalakkal szabdalt múlt és a gyerekkor kap történetet a Lázár! című regényben, a Svéd pedig idegen közegbe helyezve, külső nézőpontból ábrázolja a kollektív történelmi traumák hatásait az egyes emberre. Schein prózai művei, legyenek azok novellák (Megölni, akit szeretünk), politikai esszék (Esernyők a Kossuth téren) vagy regények, megmutatják, hogy a múltnak milyen következményei vannak az egyén életére, a társadalom rossz beidegződéseire, mentális állapotára, a jelen közérzetére.

Művei összességükben közélet és magánélet szétválaszthatatlanságát, könyörtelen összefonódottságát sugallják, menekülni nem lehet.

Visy Beatrix

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. március-áprilisi számában jelent meg. 

Döntéseink, választásaink rendszerint nem magányos kalandok, még ha annak tűnnek is. Ott van mögöttük a közösség, a szokás, a hagyomány, az erkölcs – ott vannak az emberek. De mi történik akkor, ha a körülöttünk lévő világ beszűkül, vagy elenyésznek a vele való kapcsolataink? Vagy ha a világ nem tetszik, és ki akarunk iratkozni belőle? Vagy ha nem találjuk a kapcsolatot? A hetvenes évek német újfilmjének legizgalmasabb alkotásai roppant különbözőek, de szinte mindegyikben ott sunnyog a gondolat: milyen döntésekre sarkall bennünket a magány, az egyedüllét. Ha valaki most, fél évszázaddal később mégis élőnek, aktuálisnak érzi ezt a gondolatot, az talán nem a véletlen műve.

Rainer Werner Fassbinder a saját drámája nyomán vitte filmre a Petra von Kant keserű könnyeit (1972). Bár csupa nő játszik benne, nem „nőfilm”. Hősnőnk, akit akár narcisztikusnak is minősíthetünk, egy végtelenül szűk közegre redukálja világát, amelynek természetesen ő maga áll a középpontjában. Kérdés, hogy ennek a centrális égitestnek a gravitációja mennyire képes összetartani ezt a nagyon apró bolygórendszert. Képes-e még átlátni, érteni és kezelni az ehhez a maroknyi emberhez fűződő viszonyát? Magánycsapda. Petra von Kant, a divattervező szerepeket kreál az őt körülvevőkre, miközben képtelen arra, hogy az ő nézőpontjukból vegye szemügyre önmagát. Vagy bármilyen más külső nézőpontból. Érdekes adalék: François Ozon rendező 2022-ben elkészítette a történet férfi változatát Peter von Kant címmel. Hogy miért nem lett annyira ismert és elismert, mint Fassbinder alkotása? Talán a közben eltelt ötven esztendő miatt, mert ma már a digitális magányt gyakoroljuk?

Hogy ki volt valójában Kaspar Hauser (1812–1833), csak találgatják. 1828-ban Nürnbergben felbukkant egy fiatalember, aki beszélni nem tudott, járni is alig. Addig valami rémes lyukban őrizhették. Ha a történetéből kibontakozó 1974-es film rendezője, Werner Herzog krimiíró lenne, jó kis történetet kerekíthetett volna a feltételezett dinasztikus bűnesetből. Herzogot azonban sokkal inkább az foglalkoztatta, képes-e befogadni a társadalom, a közösség ezt a „vadembert”, s hogy képes-e az ifjú Kaspar Hauser elsajátítani mindazt, ami az el- és befogadásához elengedhetetlen. Nyilvánvalóan megbújik a filmben egy szatirikus szál: vajon logikus és konzisztens-e az a civilizált világ, amelyhez hősünknek alkalmazkodnia kellene? De legalább ilyen fontos a magány és a bizalom furcsa viszonya. A magányból következik, hogy annak, aki egyedül van, kívül van, már-már feltétel nélkül kell bíznia abban a néhány emberben, aki a világhoz kapcsolja. Belső sajgás kiváltására alkalmas gondolat ez, hiszen ez a bizalom egyben kiszolgáltatottságot, esendőséget is jelent. Kemény dilemma.

Wim Wenders más nézőpontot választ Az amerikai barátban (1977). A Patricia Highsmith regénye nyomán forgatott film főhőse, Zimmermann lényegében megoldhatatlan helyzetbe kerül. Beteg, és egy gengszterek hamisította diagnózis meggyőzi arról, hogy nincs sok neki hátra. Márpedig ha semmi sem biztos, csak a közeli halál, miért is ne vállalhatna el egy olyan megbízást, amely a hátramaradóknak kedvez. Döntés, választás. Ha az embert halállal riogatják, furcsa döntéseket tud hozni. A „meg fogsz halni” olyan premissza, amelyből szinte lehetetlen racionális következtetésre jutni. És megbeszélni sem nagyon lehet, mert ez már a magány legvégső stádiuma. Noha Az amerikai barát jóféle film noirnak tűnik, ráadásul a történet rokonságot mutat azokkal a Hitchcock-filmekkel, amelyekben a hősök kényszerpályán kénytelenek közlekedni, ebben is erős hangsúlyt kap az egyedül maradás drámája. Mai szemmel nézve is aktuális. Képesek vagyunk-e józan, bölcs döntéseket hozni, amikor egy totális és globális online gépezet naponta bombáz a halál, a közeli végpusztulás jóslataival?    

Oskar Matzerath nem akar felnőni. És úgy dönt, hogy megmarad gyereknek. Volker Schlöndorff Günter Grass 1959-es regényére építette 1979-es filmjét, A bádogdobot. A felnőni nem kívánó gyerek ráadásul egy cseppet paranormális képességeket is mutat. Fantasztikum. És ha a fantasztikummal nem egy sci-fiben vagy fantasyben találkozunk, joggal gyanakodhatunk arra, hogy szatírával van dolgunk. Ez esetben gyilkos szatírával. A német újfilmesek között ugyanis Schlöndorffot foglalkoztatják leginkább a társadalmi problémák, a német múlt és identitás kérdései. A bádogdobnak azonban van egy igen erős morális kérdésfeltevése is: jogodban áll-e megtagadni a felnövést, a felelősségvállalást, ha a világ rossz, kegyetlen, vérengző és erkölcstelen? A bádogdob szinte minden lehetséges filmes elismerést megkapott. És hullott rá a botrány is, mert több helyütt gyermekpornográfiával vádolták. Hogy miként ítéljük meg ezt ma? Fogós kérdés. Még az is elképzelhető, hogy ma betiltanák. Pedig a kérdés ma aktuálisabb, mint valaha: élheted-e az életed kidultként, gyermeknek maradt felnőttként az egyre ziláltabb világban?    

Réz András

A cikk eredetileg a Müpa Magazin március-áprilisi számában jelent meg.

A világsztárok árnyékában vokálozó énekesnő útjának története a rivaldafénybe akár Hollywoodban is megállná a helyét, ám Judith Hill esetében a forgatókönyvírók helyett inkább a tehetségé volt a főszerep a sztori végkimenetelében. Első magyarországi koncertje után négy évvel május 6-án végre visszatér Budapestre, mi pedig ez alkalomból utánajártunk, ki is ez a fantasztikus vokális adottságokkal megáldott lány, akiért a legnagyobb zenészek is rajonganak.

2015. február 8-án Judith Hill gyerekkora óta dédelgetett álma vált valóra, amikor a Los Angeles-i Staples Centerben a legnagyobb sztárok mellett sétált végig a Grammy-díjátadó vörös szőnyegén. Alig két héttel később a 31 éves énekesnő végső elkeseredésében a csődeljárás kérvényezéséhez szükséges papírokat töltötte ki pasadenai otthonában, amikor egy futár érkezett az ajtóhoz. A kézbesített csomagban nem más lapult, mint a legjobb zenei filmnek járó arany gramofon. Ez volt a pillanat, amikor Hill realizálta, bármennyire is rögös és akadályokkal teli, az ő útja csak a zene lehet.   

Ahogy az a kiemelkedő zenei tehetségeknél általában lenni szokott, Judith is nagyon fiatalon csöppent bele az „iparba”. Ez annyira nem is meglepő, hiszen szülei életének is szerves része a zene: japán zongorista édesanyja (aki egyébként 2019-ben a Müpába is elkísérte lányát) és amerikai basszusgitáros édesapja egy funkzenekarban találkoztak még a hetvenes években. Nem csoda hát, hogy Judithot már egészen kicsi gyerekként is jobbnál jobb zenék vették körbe. Alig négyévesen meg is írta első saját dalát, God is Made címmel, amelyben édesanyja kíséri zongorán. Szüleinek köszönhetően angolul és japánul is folyékonyan beszél, sőt énekel is, de akkor se jön zavarba, ha spanyolul vagy franciául kell megszólalnia.

2007-ben a kaliforniai Biola Egyetemen szerzett diplomát zeneszerzésből, majd Franciaországba utazott, hogy a ’60-as évek népszerű popsztárjával, Michel Polnareff-fel dolgozzon. Hazatérése után aztán az Államokban is beindult a karrierje: háttérénekesként segítette a legnagyobb csillagok munkáját. Stevie Wonder, Anastacia, Josh Groban, Mike Oldfield, Barry Manilow, Rod Stewart és Robbie Williams csak pár név azok közül, akiknek lemezén Judith hangját is hallhatjuk.

De nemcsak a lemezfelvételek alkalmával esett rá a sztárok választása, John Legendet és Josh Grobant egy-egy turnéra is elkísérte. Sőt, a popzene királya, a néhai Michael Jackson beválogatta 2009-re tervezett búcsúturnéja, a This Is It csapatába. Sajnos a turnéra már nem kerülhetett sor, de az előkészületeket követő dokumentumfilmben így is sikerült megörökíteni egy varázslatos, megismételhetetlen pillanatot, amikor Hill és Jackson az énekes I Just Can’t Stop Loving You című slágerét próbálja. Hasonlóan libabőrös momentum volt, amikor néhány hónappal később az énekesnő a Heal the Worlddel búcsúzott idoljától annak temetésén.

2013 több szempontból is sorsfordító év volt Hill életében. Januárban a Sundance Filmfesztiválon bemutatták Morgan Neville 20 Feet from Stardom című dokumentumfilmjét, amelynek ő volt az egyik főszereplője. A 21. század legnagyobb előadói mögött dolgozó háttérénekesek történetét elmesélő film szinte minden szakmai díjat begyűjtött, köztük a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-, és a legjobb zenei filmnek járó Grammy-díjat is. Hillt pedig nem győzte dicsérni a szakma a filmben elhangzó, Desperation című daláért. 

Pár hónappal később jelentkezett az amerikai The Voice tehetségkutató negyedik szériájába, ahol a válogató során a négy zsűritag – Adam Levine, Shakira, Usher és Blake Shelton – szinte ölre ment egymással, hogy kinek a csapatát erősítse a tehetséges énekesnő. Végül a Maroon 5 frontemberére esett a választása, aki így nyilatkozott mentoráltjáról: „Ez a lány egy Grammy-nyertes szupersztár lesz, és az én csapatomban van!” Bár sokan őt tartották a legesélyesebbnek a végső győzelemre, útja a legjobb nyolc között véget ért.

2015-ben végül megjelent debütáló albuma, amelyet nem máshol, mint Prince legendás minnesotai stúdiójában, a Paisley Parkban rögzített. „Egy tévéinterjúban megkérdezték, hogy kivel dolgoznék a legszívesebben, és Prince-t mondtam. Két héttel később személyesen hívott fel” – mesélte később egy interjúban. Az énekes-dalszerző eleinte csak egy közös zenélésre invitálta meg, de annyira megtetszett neki a spontán jammelés eredménye, hogy megkérte, küldje el neki pár dalát. A reakciója mindent elmond: „Ez a cucc annyira jó, muszáj csinálnod belőle egy albumot!” Így született meg a Back in Time. És Judith végérvényesen kilépett a háttérből a rivaldafénybe. 

 © Joe Lemke

Minél nagyobb hangzavar, színkavalkád, hátborzongató maszkok, máglyagyújtás – a világ szinte minden táján ezek a télűző ünnepek legfőbb hozzávalói. A tavasz előcsalogatásához persze sok energia kell, ezért minden kultúrában kötődik valamilyen jellegzetes finomság is ehhez az időszakhoz a palacsintától a fánkon át a citrusfélékig.

Tradicionális máglyagyújtás Mohácson
Forrás: Mohacsibusojaras.hu 

Ágyúlövés, kolompolás, kereplés – a mohácsi busók őrületes zajt csapnak farsangvasárnap azért, hogy elűzzék a telet. Fűzfából faragott, állatvérrel festett birkabőr csuklyás álarcban, szőrével kifordított bundában, cifra gyapjúharisnyában és szalmával kitömött gatyában ijesztgetik az arra járókat. A hagyománynak három fő attrakciója van. A partraszállás során a busók a túlparti „Szigetből” eveznek át ladikokon, majd a jelmezesek a Kóló térről a főtérre vonulnak. Sötétedéskor, a farsangi koporsó vízre bocsátása után az összegyűlt tömeg máglyagyújtással égeti el a telet jelképező koporsót, a főtéren pedig körtáncokat járnak. A busójárás több mint tíz éve hungarikum, és szerepel az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökségi listáján is.

A mohácsi busójárásra minden évben a világ szinte minden tájáról érkeznek látogatók, hogy személyesen is részesei legyenek az egyik legnépszerűbb magyar télűző hagyománynak
Forrás: Mohacsibusojaras.hu

Téltemető hagyomány a kiszebábégetés is, amely már csak néhány vidéki közösségben maradt fenn Magyarországon. A bábot hagyományosan gyerekek készítették el, majd síppal, dobbal és dudákkal, télűző rigmusokat kántálva, egy dobos és egy kikiáltó kíséretében kivonultak a térre, és máglyán elégették a bábut.

Pattogó ostorok, sündisznóbőr

A busójáráshoz hasonló hagyomány Európa több pontján is virágzik. Svájcban például Tschäggättéknek hívják a télűző alakokat. Hajmeresztő lehet februárban sötétedés után kimerészkedni a svájci Lötschental völgyében, az alpesi régióban ugyanis a szőrmébe burkolódzó, félelmetes álarcokkal felszerelt rémalakok bármikor ellophatják a sapkádat, a földre lökhetnek és a gyerekeket is megkörnyékezik – mindezt természetesen csak a móka kedvéért. Az ünnep február 20-án csúcsosodik ki egy körmenetben Blattentől Ferdenig, majd két nappal később egy karnevállal zárul Wilerben.

A svájci Lötschental völgyében is félelmetes maszkok mögé rejtőzve szokás elijeszteni a hideget
Forrás: Lötschental Tourism

Szlovéniában ostorpattogtatással tisztítják meg az utat a busókhoz kísértetiesen hasonló télűző démonok, a kurentek előtt, akik a Dráva-menti települések utcáit járják a tavasz eljövetelét és a termékenységet ünnepelve. A fesztivál központja Ptuj városa – a hiedelem szerint amelyik háznál a kurentek megállnak, annak lakói egész évben szerencsések lesznek.

A kurentek is maszkot viselnek, fogaik helyén gyakran fehér babok lógnak. A Ptuj és Markovci környékiek pulyka- és libatollból füleket készítenek, szalmából vagy hasított fából pedig szarvakat, amelyekre színes pántlikákat akasztanak. A démonok magas szárú csizmát és piros vagy zöld kötött harisnyát húznak. Kezükben fából barkácsolt husángot tartanak, amelyre sündisznóbőrt csavarnak. Az ünnepségen helyi borokat és ételkülönlegességeket is kínálnak, köztük a híres ptuji fánkot.

A félelmetes kurentek fogai fehérbaból készülnek
Forrás: Slovenia.si

Szatirikus versek, rejtélyes alakok

Hasonló rituálé létezik Spanyolországban is, az ő busóikat zarramacosnak hívják. Minden év első vasárnapján megrendezik a La Vijanerát a Silió nevű településen, ahol többek között szatirikus verseket olvasnak fel, így tekintve vissza az elmúlt év helyi és nemzetközi politikai eseményeire.

Az olasz Sappada fesztiválon a rollate névre keresztelt, félig embert, félig medvét formázó álarcos alakok tréfákkal, játékokkal szórakoztatják a fesztiválozókat, akik földművesnek, koldusnak vagy arisztokratának öltöznek. Bár a kis hegyi faluban mindenki ismer mindenkit, ilyenkor rejtély marad, kik is vannak a maszkok mögött.Az olasz Sappada lakói félig medvének öltözve űzik ki a telet
Forrás: Turismofvgt.it

Bulgáriában évszázados hagyományai vannak a busójáráshoz szintén nagyon hasonló kukerifelvonulásnak. A kukerik elűzik a gonosz szellemeket, egészséget, boldogságot és jólétet hoznak az embereknek. A legtöbb kutató úgy gondolja, hogy ezek a maszkabálok az ókori görög Dionüszosz-ünnepekből erednek. A kukerik maszkjai idő- és munkaigényes darabok. Mindegyik falunak más elképzelése van a tökéletes álarcról és ruháról, csak az a közös bennük, hogy természetes anyagokat használnak.
„Minden maszkkészítőnek megvan a saját stílusa és kedvenc anyaga. Apám és én fával dolgozunk, kedvencünk a fűzfa, mert könnyű, és egyszerű megmunkálni. Rátesszük a szőrmét, kifúrjuk a szemet, rátesszük a szarvat és a hátulját” – mesélte egy maszkot készítő majsztor, Ljudmil Jordanov korábban az Euronewsnak.

Palacsintaünnep, szánkózás, citromszobrok

Az oroszok a nagyböjtöt megelőző héten tartják a maszlenyicát, ezt az ősi szláv rituálét, melynek története a pogány időkbe nyúlik vissza. Ez alatt az egy hét alatt mindennap készül blini, vagyis palacsinta, amit vajjal, kaviárral, gombával, lekvárral vagy tejföllel fogyasztanak. A szokás az, hogy az első darabokat mindig a rászorulók kapják. És hogy miért éppen palacsinta? A hagyomány szerint Jarilo, a napisten feladata volt, hogy elűzze a telet, ez az étel pedig nagyon hasonlít a napkorongra. Az oroszok tömeges szánkózással, tánccal, énekkel és örömtűzzel ünnepelnek. Minél hangosabb a nevetés és minél messzebb csúszik a szánkó, annál jobb lesz a termés.

Az orosz palacsintaünnep legfőbb kelléke, a blini
Forrás: Advantour.com 

Kicsit kilóg a sorból a franciaországi Menton citromfesztiválja, amelyre február második felében több mint 200 ezer ember látogat el minden évben, hogy megcsodálja az elképesztő, kizárólag citrusfélékből készült, több méter magas kreációkat, melyekhez közel 145 tonna citrusfélét használnak fel. Rezesek, akrobaták, dobosok és maszkos emberek lepik el ilyenkor az utcákat a Riviérán, ahol esténként fényjátékokkal is készülnek.

John Lennon citrommása, "John Lemon" a franciaországi Menton citromünnepén 
Forrás: Office de Tourisme de Menton 

Idén a legnagyobb klasszikus mesterek romantikus dallamaiból készítettünk válogatást február 14-re. Édes vágyódás, csalfa titkok, lángoló kábulat vagy épp családi boldogság? Beszéljenek helyettünk a szerelmes szerzemények.

Forrás: peakpx 

ALMA MAHLER, AKIHEZ SZIMFÓNIÁK SZÓLNAK

 Kezdjük rögtön a legtermékenyebb múzsával, Alma Mahlerrel, aki zseniális művészeknél nem adta alább. Ma leginkább Gustav Mahler feleségeként ismerjük a nevét, de mire ők ketten találkoztak, Alma már elcsavarta zenetanára és a festő Gustav Klimt fejét is. 1902-ben hozzáment a nála 20 évvel idősebb Mahlerhez, akit többek között az V. szimfónia Adagietto tételének és az Ezrek szimfóniájának megírására sarkallt a halhatatlan szerelem.

Gustav Mahler és felesége, Alma – forrás: My Guide Berlin

Alma nem érte be ennyivel: viszonyt kezdett az építészet egyik legnagyobb hatású alakjával, a Bauhaust alapító Walter Gropiusszal is. Mahler befejezetlen, X. szimfóniájának sötétebb dallamai erről a csalódásról is árulkodnak. Az összetört szívű férj egyébként Sigmund Freudnál kereste a megnyugvást, aki csak hetekkel Mahler halála után küldte el a számlát a friss özvegy Almának.

 CLARA WIECK, A ROMANTIKUS MESTEREK VÁGYTÁRGYA

 Clara Wieck sem tétlenkedett, ami a híres zeneszerzők elcsábítását illeti. Szerencsénkre! Hiszen így született több romantikus zenemű is, amit ma ellágyulva hallgathatunk. Robert Schumann tinédzseréveiben járt, amikor egy koncerten felfigyelt az akkor 8 éves, zongorán játszó Clarára. Amikor a lány 18 éves lett, megkérte a kezét, de a szerelmesek atyai ellenállásba ütköztek. Lett aztán ebből sóvárgás, vággyal teli levelezés, mire végül 1840-ben összeházasodhattak. Nászajándékként a Mirtuszok című dalciklust kapta a friss ara.   

 Az igazi „tinédzserlamúr", Clara Wieck

Amikor Schumann intézetbe vonult, majd 1856-ban elhunyt, Clara tanítványa, az akkor már családi barát Johannes Brahms költözött be a Schumann-házba, és ajánlotta fel segítségét. Azt a zenetörténet sem tudja pontosan, kiteljesedett-e a kapcsolat, de annyi bizonyos, hogy Brahms Clarának dedikálta Hat zongoradarab című művét, melynek egyik legszebb darabja az A-dúr Intermezzo. 

  DELPHINA POTOCKA, AZ IHLET AKADÁLYA

 Chopin még a húszas éveiben találkozott a lengyel grófnővel, aki olyan műveket ihletett, mint az elbűvölő Perc keringő vagy az f-moll zongoraverseny. Delphina Chopin tanítványa volt, és heves levelezés bizonyítja, hogy nem csak a zongora mellett töltötték értékes idejüket. Chopin az egyik levélben arról panaszkodik a nőnek, hogy nem tud alkotni ekkora szerelemben, elkerüli őt az ihlet, és szemére veti, hány ballada, polonéz vagy versenymű halt hamvába miatta. 

Chopin ihletének „akadálya", Delphina Potocka 

BRUNSZVIK JOZEFIN, AKIBEN ÖRÖKKÉ LEHETETT REMÉNYKEDNI

 Beethoven sem gondolta volna, hogy Martonvásárról érkezik az örök szerelem! A Brunszvik família 1799-ben küldte két lányát Bécsbe, hogy privát zongoraórákat vegyenek a mestertől. Beethoven halálosan beleszeretett a fiatalabb, akkor 20 éves Jozefinbe. Utána többször megfordult a család kastélyában is. Állítólag Jozefin is vonzódott hozzá, mégsem ért révbe a szerelem, valószínűleg családi nyomásra. Jozefin kétszer is örök hűséget fogadott – csak éppen másnak. Két házassága között Beethoven újra közelebb került hozzá, ekkor volt a legintenzívebb a kapcsolatuk. A mester többek között a beszédes, An die Hoffnung (A reményhez) című művet írta hozzá, és a történetírás szerint évtizedekig hűséges volt a gondolathoz, hogy Jozefin az ő örök szerelme.      

 Vajon Brunszvik Jozefin Beethoven híres „halhatatlan kedvese"?   

EMMA BARDAC, A CSALFA MÚZSA

 Gabriel Fauré francia zeneszerző és Emma titokban szerették egymást, a nőnek ugyanis volt egy bankár férje. Úgy tűnik, a reáltudományok helyett vonzóbbnak találta a művészetet, így elvált, majd hozzáment... nos, nem Fauréhoz, hanem pályatársához, Claude Debussyhez. A végeredmény szempontjából ez talán mindegy is, hiszen a halálos szerelemben olyan művek születtek, mint a La Bonne Chanson dalciklus, amit Fauré Emmának dedikált. 

Debussy és Fauré szerelmének origója, Emma Bardac

NINA GRIEG ÉS AZ EZÜSTLAKODALMI ÓDA

 Akad azért olyan zeneszerző is, akit nem hősies vágyakozás vagy a beteljesületlen szerelem fűtött, amikor lázas komponálásba kezdett. A norvég mester, Edvard Grieg 25. házassági évfordulójuk alkalmából lepte meg feleségét, Ninát egy boldog futamokkal teli szerzeménnyel, amely valószínűleg fiatalságuk legszebb éveit idézi, és címével közös otthonuknak is emléket állít. A hősszerelmes egyébként már az eljegyzéskor is hasonló gesztust tett: Hans Christian Andersen szövegére komponált egy dalt Jeg elsker dig címmel. Ami nem más, mint a „szeretlek” norvégül.    

Edvard és Nina Grieg komolyan gondolták az örökkön-örökkét

PÁSZTORY DITTA SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉKA

 És mert a szerelmeken, jóban-rosszban leélt, közös életeken könnyezni is érdemes, álljon itt Bartók Béla feleségének, Pásztory Dittának komponált műve, a 3. zongoraverseny, amelyet a nagy magyar zeneszerző akkor írt, amikor már érezte: közel a halál. Születésnapi ajándéknak szánta, ami majd rá emlékezteti Dittát, ugyanakkor a megélhetését is biztosítja, ha ő már nem lesz. A művet azonban már nem tudta befejezni – tanítványa, Serly Tibor tette meg helyette.

A gömöri lány, aki elbűvölte Bartókot: Pásztory Ditta

 A TITOKZATOS ELISE

 Zárja a sort és a Valentin-napi playlistet a klasszikusok klasszikusa, a Für Elise. Rendhagyó a felsorolásban, mivel valójában nem tudjuk múzsához kapcsolni, hiszen a zenetörténészek máig zavarban vannak, kihez is írta Beethoven ezt a kedves, éteri kis semmiséget.

Források:

https://limelightmagazine.com.au/features/love-song-dedications-10-classical-muses/
https://www.classical-music.com/features/articles/best-pieces-music-inspired-love/
https://www.wqxr.org/story/eight-pieces-composers-love-valentines-day-classical/
https://theimaginativeconservative.org/2017/02/immortal-beloved-musical-love-letters-from-great-composers-stephen-klugewicz.html
https://www.wqxr.org/story/eight-pieces-composers-love-valentines-day-classical/
https://www.classical-music.com/composers/who-were-the-muses-who-inspired-the-great-composers/ 

Több jelentős alkotó életrajza kezdődik így: orgonista, zeneszerző, tanár. A Concerto Budapest két korszak, két zeneszerzői világ rokonságára összpontosító hangversenyén a késő romantikus César Franck és a kortárs francia zene meghatározó alakja, Thierry Escaich művei szólalnak meg.

A közkeletű vélekedés szerint a belga-francia César Franck stílusa mélyen a német hagyományban gyökerezik, de azt talán kevesebben tudják, hogy kortársai éppen tőle remélték a német stílustól független, sajátosan francia új zene megteremtését. Az orgonaművész és zeneszerző Franck Magyarországon ritkán játszott szimfonikus költeményeiben például a programzenei szimfonizmus francia eredetéhez, jelesül a berliozi világhoz való visszanyúlást üdvözölték. A Káli Gábor vezényelte koncerten felhangzó darabjában (Az elátkozott vadász – Le Chasseur maudit) mellékes körülménynek látszott, hogy a zene cselekményes mozzanatai egy jól ismert német balladát követtek, a kortársak számára fontosabbnak tűnt, hogy a túlvilági erőket megjelenítő szimfonikus vízió a Fantasztikus szimfónia zárótételének (Boszorkányszombat) szellemében fogant.

Escaich a lyoni Maurice Ravel Auditórium orgonájánál © Sebastien Erome

A programzenei elképzelések a sokféle műfajban alkotó, száznál is több művet jegyző Thierry Escaich-től sem állnak távol. Zenéjének meghatározó alkotóelemei az erőteljes gesztusok, a vizuális asszociációkat keltő hangszerelés, a vállaltan illusztratív effektusok és a zenetörténeti korokat idéző, eklektikus nyelv. A versenymű és a programszimfónia összekapcsolására vállalkozó, Az idő négy arca (Quatre visages du temps) című harmadik orgonaversenyének (2017) egyes szakaszaiban például a korai barokktól Vivaldin és romantikus tánczsánereken át a 20. századi folklorizmusig a nyugati zene nagy korszakait idézi meg. A néhány évvel korábban, a Konzerthaus Berlin felkérésre írt La Barque solaire (A napbárka, 2008) című, orgonát és zenekart foglalkoztató darab Olivier Messiaen szelleme előtt tiszteleg. „Bár mindketten az orgona, az improvizáció és a komponálás szentháromságának szenteltük magunkat, zenei világaink távol állnak egymástól” – nyilatkozta Escaich a mű berlini ősbemutatója előtt. „Ugyanakkor sok tekintetben mégis érzem a közelségét, például a múlt örökségéhez való viszonyunkban. Engem is foglalkoztat a gregorián, az antik metrika, a wagneri vezérmotívum-dramaturgia vagy Debussy és Ravel zenekarkezelése. Szenvedélyesen keresem a zenei kifejezés új lehetőségeit, de tartózkodom a korlátozó avantgárd attitűdöktől.”

A Müpa César Franck–Thierry Escaich-estjén orgonaművészként maga a zeneszerző, Thierry Escaich ül a játszóasztalhoz. A párizsi Conservatoire egykori neveltjét 1996-ban nevezték ki a Saint-Étienne-du-Mont-templom orgonistájává. A Müpában már többször fellépett, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nemzetközi presztízsnek örvendő hangszerét tehát jól ismeri. A koncert sokszínűségét fokozza, hogy a műsorban a közönség szólóműveket is hallhat. Escaich előadásában megszólal Franck Cantabiléja, valamint E-dúr korálja, egy régi hagyomány folytatásaként pedig improvizáció egészíti ki a műsort, mikor a kettős portré részeként az orgonaművész Hommage à Franck címmel rögtönöz.

Molnár Szabolcs

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. január-februári számában jelent meg.

Bár eredetileg ügyvédnek készült, mostanra a világ egyik legjelentősebb bel canto énekesévé vált, akiért a legnagyobb operaházak állnak sorban. A kivételes orgánumú tenort, Lawrence Brownlee-t az International Opera Awards és a Bachtrack is az év énekesének választotta 2017-ben, a New York Times pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy a magas férfihang új aranykorát hozhatja el. Cikkünkből többek közt kiderül, melyik a kedvenc operája, és hogyan járult hozzá művészetéhez a gospel.

 Fotó: © Shervin Laniez

Lawrence Brownlee a mai operajátszás egyik legizgalmasabb és legüdítőbb karaktere. Szinte keresve sem találhatnánk ideálisabb hangszínt az övénél Rossini, Bellini és Donizetti romantikus olasz operáihoz. Kolléganője, a világhírű mezzoszoprán Joyce DiDonato – aki Rosinát énekelte A sevillai borbélyban Brownlee 2007-es Metropolitan Opera-beli bemutatkozásakor – a New York Timesnak így nyilatkozott az énekesről: „Mindig a zenét szolgálja. Természet adta hangszere, a hangja hihetetlenül gyönyörű. Az embernek a »méz« szó jut róla az eszébe. Ehhez technikai bátorság és mozgékonyság is társul”.

Brownlee egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként nőtt fel az ohiói Youngstownban. Amellett, hogy basszusgitározni, dobolni és zongorázni is tanult, zenei tapasztalatait nagyban gazdagította, hogy a templomban családjával gospelt énekelt. Spiritual Sketches címmel albuma is jelent meg a műfaj ismert dalaival, egészen új megvilágításba helyezve azokat. Egy interjúban rámutatott: a gospel jó alapot adott neki, hiszen az operához hasonlóan ehhez is hűvös fejre és meleg szívre van szükség. Tele van érzelmekkel, kell hozzá bizonyos bátorság, de önuralom is. „A bel cantóban fontos, hogy virtuóz legyél, úgy, hogy közben spontánnak tűnj – ez mindenképp igényel egyfajta erős kontrollt”.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy mással is foglalkozhatott volna, de egészen a középiskoláig ügyvédnek készült. Egyik tanára ismerte fel, hogy neki dolga van a klasszikus zenével: és bár először nagyon távol állt tőle a gondolat, végül mégis a muzsika győzött. Tanára vezette be a bel canto világába, és A sevillai borbély egyik áriáján keresztül mutatott rá, hogy ez az útja – bár elsőre nem igazán tudott vele kibékülni, végül Almaviva gróf lett az egyik legfontosabb szerepe. 

Az első dal, amit közönség előtt énekelt, Giuseppe Torelli Tu Lo Sai című dala volt, egy fiatal tehetségeknek rendezett eseményen. Elmondása szerint ezért is énekli még ma is gyakran, mert rendkívül nagy jelentőséggel bír az életében. A Classic Talknak adott interjújában elmondta, Rossini, Bellini és Donizetti operáit egyaránt szereti – a Metben például már mindhármat énekelte –, de a legnagyobb elismeréseket Rossini operáival aratta. Kedvencként az Ory grófját említette: „Azt hiszem, ez a zene, dráma és komédia tökéletes kombinációja, amely emlékezetes éneklésre ad lehetőséget”. Elmondása szerint ez az egyik legviccesebb darab, amit valaha hallott, és azért is fontos számára ez a mű, mert az utóbbi időszakban Cecilia Bartolival közösen volt szerencséje előadni.

Brownlee egyik fontos ismérve, hogy a magas hangok szinte meg sem kottyannak neki. A Seattle-i Operaház korábbi főigazgatója, Speight Jenkins ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Vannak más énekesek is, akik jól éneklik a bel canto repertoárt, de nem hiszem, hogy bárki más ilyen gyönyörű hanggal és kerek tónussal rendelkezne”. Jenkins az énekes lenyűgöző magas hangjai mellett sem ment el szó nélkül. A puritánok című produkciójuk kapcsán elmondta: „Ötből négy előadásban kiénekelte a magas F-et. Az ő esetében ez nem sikítás, hanem gyönyörű hang”. 

Ahogy arról a Guardian cikke is beszámol, énekesi karrierje mellett a tenor a Philadelphiai Operaház művészeti tanácsadója, ahol kiemelt feladata, hogy segítsen biztosítani a diverzitást, azaz a sokszínűséget az operában. Célja, hogy növelje az etnikai és társadalmi sokféleséget – a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Kitart amellett, hogy az operavilágra jellemző régi berögződések és előítéletek, ha lassan is, de változnak, és mindig a legjobb énekesnek kell kapnia a szerepet – még Verdi Otellójának esetében is. Míg a világ vezető operaházaiban lép fel, a sokféleség jegyében arra is jut energiája, hogy koncerténekesként egy különleges dalciklussal járja a világot. A Cycles of My Being zenéjét Tyshawn Sorey, szövegét pedig Terrance Hayes szerezte, és arról szól, hogyan látja életét egy afroamerikai férfi a mai Amerikában.

Ha mindez még nem lenne elég, Brownlee a magánéletben is izgalmas karakter. Négy nyelven beszél, remekül salsázik, emellett lelkes fotós, aki előszeretettel készít portrékat művész kollégáiról. Az Autism Speaks elnevezésű szervezet támogatójaként pedig rendszeresen felhívja a figyelmet az autizmus ügyére.

1953. március 5-én, Moszkvában elhunyt Szergej Prokofjev. És Sztálin. Érthető módon a korabeli sajtó a szovjet diktátor halálától volt hangos, a zeneszerzőről alig esett szó. Szerencsére az utókor sokszorosan kárpótolta Prokofjevet, így hetven évvel később, 2023-ban már az ő évfordulójára emlékezünk, hiszen megkerülhetetlen alakja lett a 20. század zenetörténetének. A Müpa és a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar évente ismétlődő közös zeneszerző-maratonján idén Prokofjev muzsikájában merülhetünk el, a hazai zenei előadó-művészet legkiválóbb karmestereinek, zenekarainak és szólistáinak produkcióit hallgatva.

Elkényeztetett gyermekként nevelkedett a Donyeck melletti faluban, Szoncivkában, francia és német nevelőnők vették körül, valamint az alkalmazottak gyerekei, akik magázták a kis Szergejt. Édesanyjától kapta első zongoraleckéit négyévesen, nem sokkal később már komponált, először csak saját hangszerére, nyolcévesen pedig operát is. Ez idő tájt megtanult sakkozni, a játék iránti szenvedélye egész életében végigkísérte (egyszer legyőzte a világhírű kubai nagymestert, José Raúl Capablancát is). A Reinhold Glière-től vett órák után a Szentpétervári Konzervatórium növendéke lett, ahol Ljadov, Cserepnyin és Rimszkij-Korszakov voltak mesterei, akiket Önéletrajzában folyamatosan kritizált. Az osztálytársainál jóval fiatalabb Prokofjev goromba és arrogáns stílusa mindenkinél kiverte a biztosítékot.

Fotó: RIA Novosti

A konzervatórium után főképp saját maga által előadott virtuóz és disszonáns zongoradarabjaival vált híressé-hírhedtté, ekkoriban komponált zongoraversenyei közül az elsővel elnyerte a Rubinstein-díjat, a második premierje pedig botrányba fulladt. A zongorát ütőhangszerként használta, és mindent elutasított, amit Chopinnek és Lisztnek köszönhetett az instrumentum.

Külföldi látogatásai után az első világháború alatt a komponálásba temetkezett, az 1917-es októberi forradalom azonban félbeszakította a termékeny esztendőt, melyben több közkedvelt műve, például a D-dúr hegedűverseny és a Klasszikus szimfónia is keletkezett. Prokofjev Japánon át az Egyesült Államokba menekült, ahol elsősorban zongoristaként próbált megélni, a kritikák azonban gyakran fanyalogtak újszerű stílusán, és „bolsevik zongoristaként” jellemezték, zenéjét „hangokba öntött acélnak” nevezve. Chicagóból kapott megrendelést új operára, A három narancs szerelmesére, mely később egyik legtöbbet játszott dalszínházi műve lett, az amerikai bukás azonban arra késztette a komponistát, hogy tovább lépjen, így 1920-ban Párizsba vezetett útja. Gyagilev kihasználta ezt, és két balettre is felkérte a szerzőt (Acéllépés, A tékozló fiú), aki közben A tüzes angyal című operáján és 3. zongoraversenyén dolgozott, valamint igen sokat koncertezett.

Prokofjevben az „acélkorszak” zeneszerzőjét látták, akit lehetett szeretni, gyűlölni vagy akár kinevetni, de nem lehetett róla nem tudomást venni. Pedig neoklasszicizmusa ma már nem számít hihetetlenül modernnek: zenéje alapvetően végig tonális maradt, klasszikus formákat használt, és szikár témái mellett tudott igen szép dallamokat is komponálni, mindezt sajátos arcéllel.

Néhány rövid hazalátogatás után 1932-ben végleg hazatért. Prokofjevet végre ünnepelték! A szovjetrendszer hidegen hagyta, egyik barátja kérdésére a következőképpen válaszolt: „Minden kormány jó nekem, amelyik hagyja, hogy komponáljak, és előad minden hangjegyet, ami a tollam alól kikerül, még mielőtt megszáradna rajta a tinta.” A harmincas években kiváló művek sorát írta, nem törődve semmiféle megfelelni vágyással: szimfóniái és zongoraversenyei mellett zongoraszonáták, kamarazene és filmzene hagyta el műhelyét, utóbbiak közül említésre méltó a Kizsé hadnagy, a Rettegett Iván és az Alekszandr Nyevszkij (A jégmezők lovagja). De ebben az időszakban komponálta máig legnépszerűbb zenéit is: a Rómeó és Júlia balettet és az ifjúsági hangversenyek talán legtöbbet játszott darabját, a Péter és a farkast.             

A háborús évek művei még letisztultabbá, szelídebbé váltak, ezek közé sorolható grandiózus operája, a Háború és béke, az 5. szimfónia, a 2. vonósnégyes, a D-dúr szonáta fuvolára és zongorára, a „háborús zongoraszonáták” és másik nagy balettje, a Hamupipőke. Ezek már mintha közelebb állnának a szocialista realizmus által megfogalmazott igényekhez, melyek végül Prokofjevet is elérték 1948-ban, amikor a zsdanovi határozat az ő műveit is „formalistának” (azaz a rendszer számára disszonánsnak, zavarosnak) bélyegezte. Nem volt mit tenni, Prokofjev pályatársaival együtt megköszönte a kioktatást, és megpróbált olyan műveket írni, amelyekért nem érhette vád. Nem csoda, hogy alábbhagyott alkotói kedve. Megírta még A kővirág című balettet, a fiatal Rosztropovicsnak szánt Csellószonátát, valamint a Sinfonia concertantét és a 7. szimfóniát, de krónikus beteg lett, visszavonult a közélettől, és végül hatvanegy éves korában agyvérzés okozta halálát.

Honegger őt tartotta kortársai közül a zene legnagyobb alakjának, a nemrég elhunyt amerikai zenetörténész, Richard Taruskin szerint pedig a 20. század legeredetibb diatonikus melódiáit komponálta. Még szebben nyilatkozott róla minden idők egyik legjelentősebb Prokofjev-előadója, Szvjatoszlav Richter: „Lenyűgözött stílusának rendkívüli világossága és a zene szerkezeti tökéletessége. Soha ehhez hasonlót nem hallottam. A zeneszerző vad merészséggel rombolta le a romantika eszményképeit, és belevitte a zenébe a 20. század romboló lüktetését. [...] Amíg Prokofjev élt, mindig számíthattunk valami csodára. Mintha varázsló lett volna, aki varázspálcája suhintásával képes mesés kinccsel megajándékozni minket.”

 Tóth Endre

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. I. számában jelent meg. 

Beck Zoltán napjaink hazai popzenéjének egyik legismertebb dalszerző-énekese, a 30Y frontembere, emellett a Pécsi Tudományegyetem oktatója. Mintha egész élete a határátlépésekről szólna: irodalom, tudomány, zene szorosan és változatosan kapcsolódik nála. Grecsó Krisztiánnal közös estje apropóján Jászay Tamás beszélgetett vele.

© Posztós János / Müpa 

Gyerekkorában magyartanár vagy popsztár akart lenni?

Egyik sem: nem fogalmaztam meg, hogy valami akarnék lenni. A nagymamám azt mondta, hogy mivel szépen beszélek, legyek pap, aminél ő nagyobb dicsőséget nem tudott elképzelni. Édesanyám inspirációja révén érdekelt a képzőművészet, majd tízéves korom körül megvehettem az első gitáromat. Azóta írok dalokat: valahogy eleve nem mások zenéje izgatott.

Aztán lett egy magyar szakos diplomája. Az irodalmat is zenészként vizsgálta?

A dalszövegeimnek erős az irodalmi tapadása, végtére is emberi történeteket írok. Ez általában is igaz a magyar zenei térre: az írott irodalom ott van, ott visszhangzik a dalokban. 

2010-ben védte meg disszertációját. Roma irodalommal foglalkozni határsértő volt akkor?

A romológia vagy még inkább a Roma Studies önálló diskurzustérként máig emancipációs problémákkal küzd. Ezzel együtt, mondjuk, rákérdezni arra, hogy létezik-e etnikus természetű irodalmi kánon, és ha igen, akkor milyen módon létezik, milyen stratégiák mentén lehet róla gondolkodni, mindenhogyan valamiféle szubverzív természetű dolog. Kanonikusnak tűnő, megszokott elbeszéléseket mozdítunk ki, így aztán már maga a rákérdezés is határsértés.

© Posztós János / Müpa 

Az egyetemen a 30Y sztárjaként vagy szigorú oktatóként tekintenek önre?

Az előbb fejeztem be az előadásomat, és az épület előtt beszélgettem a hallgatókkal, közben odaszaladt egy lány papírral és tollal, persze a kötelező szelfi is megvolt, aztán beszélgettünk tovább. Szóval nem kell se álcáznom magam, se hivalkodnom azzal, ki vagyok, minden térben könnyen és önazonosan mozgok, az aktuális szerepeim természetesen választódnak el vagy érnek össze.

Pécsen létrehozta a Zenélő Egyetemet, miközben a popzene és az akadémiai szféra a köztudatban távol áll egymástól.

Egyszerű volt a ZEN alapgondolata: a popzene mint társadalmi fenomén mindenütt jelen van az életünkben a hajviselettől az öltözködésig, mégis úgy hisszük, nincs vele értelmezői feladatunk. Az is lehet, hogy popzenészként volt bennem rejtett megbántottság is, hogy ez a zene valami leértékelt ifjúsági kultúra, amit illik egy idő után kinőni. Elkezdtünk a hallgatókkal és oktatókkal egy most már több mint tíz éve futó programot, elméleti és gyakorlati kurzusokat kínálunk az összes egyetemi karunk számára.  

Grecsó Krisztiánnal közös müpás estjükre olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy a páros duplázik
© Bátori Gábor Jim 'sinco' 

Az irodalommal sokrétű a kapcsolata, a tanítás-kutatás mellett a Libri-díj zsűritagságától a kortárs irodalom jeleseivel közös előadóestekig. Grecsó Krisztiánnal lemezbemutató koncertje lesz a Müpában: mit hoznak magukból?

Valójában mi magunk leszünk és vagyunk a határsértés. Mindketten folyamatosan próbálunk ellépni az elvárásokkal teli tekintet elől: Krisztián dalokat ír, én prózát olvasok, olyan hangszereket szólaltatunk meg, amelyeknek nem vagyunk professzionális művelői. Ettől ez lehetne szimpla dilettantizmus is, ha nem arról szólna az előadásunk, ami alkotói értelemben összeér bennünk: olyasmit pakolunk az estbe, amit egyikünk se tudna a másik nélkül, és ezért a valamiért érdemes kockáztatni mindent.

Jászay Tamás

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2023. I. számában jelent meg.

Hatalmas hagyománya van, de mindig képes a megújulásra, üdítően spontán, mégis meglepően ismerős, ezerarcú és megunhatatlan, mi az? Naná, hogy a jazz! Írásunkban összeszedtünk pár érdekességet a műfajról, amely milliók kedvence, estéről estére klubokat tölt meg szerte a világon, sokak számára elsőre mégis kiismerhetetlennek tűnik.

Fotó: Pexels.com

Kezdjük az alapoknál!

Aki a neten kutakodva vagy szakkönyveket böngészve próbálná megtalálni a „jazz” szóval jelölt műfaj definícióját, az rögtön abba ütközhet, hogy – bár a jazznek hosszú ideje komoly szakirodalma és intézményrendszere van – tulajdonképpen hiábavaló egy, a világon mindenütt elfogadott akadémiai tételmondatot keresni, amely összefoglalná, miről is van szó. Az elmúlt évtizedek során persze sokan tettek kísérletet a fogalom meghatározására, és többségében arra jutottak, hogy a jazz egy afroamerikaiak által életre hívott zenei stílus, amelynek legfőbb ismertetőjegye az improvizatív jelleg, gyökereit pedig részint a ragtime-ban, részint a bluesban kell keresnünk. A 20. század során folyamatosan új színekkel gazdagodó, egyre több irányzatot felmutató muzsika egyik élő legendája, a Pulitzer-díjas Wynton Marsalis például a következőket mondta: „A jazz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene, és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében.” Egy elhíresült interjújában pedig – hivatkozva az általa vezetett Jazz at Lincoln Center missziójára – egyenesen a demokrácia metaforájaként utalt a jazzre.

Százéves popzene?

2023-ból nézve elég nehéz elhinni, de a jazz az 1920-as évek elementáris sikerű popzenéje volt, és bár ma már sokan egy szűk elit műfajának tekintik, kezdetben éppen ennek az ellentéte volt rá igaz. Az egykor viharosan terjedő műfaj a korszak bulizenéjeként tett szert egyre szélesebb rajongótáborra, F. Scott Fitzgerald pedig, akit a „Jazz Age” (jazzkorszak) kifejezés egyik népszerűsítőjének tartanak, éppen ezt a hedonista, pörgős időszakot örökítette meg A nagy Gatsby című regényében. (Aki esetleg ellentmondást vélne felfedezni az Egyesült Államokban ekkoriban érvényben lévő szesztilalom és a kor dekadens mulatási szokásai között, annak eláruljuk: a gombamód szaporodó félillegális vagy teljesen törvényen kívüli szórakozóhelyeken bizony a jól csúszó muzsika mellé alkoholt is mértek.)

Örökzöld, de nem növény

Amióta zene létezik, slágerek jönnek-mennek, akadnak azonban dalok, amelyek kiállják az idő próbáját, és egy adott műfaj alapköveivé válnak. A jazzben ezeket a széles körben ismert, a zenészek repertoárjának elengedhetetlen részeként számontartott alapműveket standardeknek hívjuk, és minden valamirevaló közös örömzenélés alapját képezik. A jam sessionök legkedveltebb darabjai tehát ma is olyan, akár nyolcvan-százéves dalok, amelyek nem csupán a klubokban, de mára a tananyagban is megkapták a nekik kijáró helyet, hiszen a jövő sztárjai többek között ezek által fejlesztik műfaji ismereteiket és improvizációs képességeiket. A művek egy részét a legfontosabb amerikai dalokat és jazz standardeket összegyűjtő The Great American Songbookból ismerhetjük, de a 20. század második felében jó pár popszám is a repertoár részévé vált.

A zöld delfin és a tehetségek

Az egyik legismertebb jazz standard egy regényből készült film slágereként kezdte meg karrierjét az 1940-es években. Az Elizabeth Goudge regénye nyomán készült Green Dolphin Street című mozihoz Bronisław Kaper és Ned Washington írt betétdalt, amely talán örökre feledésbe merült volna néhány évtized múltán, ha Miles Davis nem rögzítette volna lemezre 1958-ban. Ezután azonban a dal hihetetlen népszerűségre tett szert, olyannyira, hogy a valaha volt legismertebb standardeket felsoroló toplistákon rendre az élmezőnyben végez. Nem csoda hát, hogy a feltörekvő tehetségeket bemutató Jazz Showcase idei fellépőitől azt kértük, alkossák meg saját verziójukat erre a dalra. És ha a január 27. és 29. között színpadra lépő zenészek videói nyomán kedvet kapnátok mélyebben megismerkedni a jazz műfajával, esetleg már rég feketeöves rajongók vagytok, és jó programot kerestek a hónap utolsó hétvégéjére, akkor ne habozzatok: a Müpában három napon át élvezhetitek a fiatalok örömzenélését!

 A beatkorszak kellős közepén lett olyan sikeres Magyarországon újra a néptánc, hogy arra még a politika is sanda szemekkel tekintett. A Müpa februári estjére, A népzene ünnepére készülve idézzük fel, hogyan vált elsöprővé a néptáncmozgalom hazánkban, és hogyan hódította meg aztán a világot is.

Ha az Andrássy úton jársz, és elsétálsz az Írók Boltja előtt, adózz egy gondolattal a magyarországi táncházmozgalomnak! Már mondjuk is, hogy miért, és hogyan függenek össze a Liszt Ferenc téri üzlet nagy ablakai a 70-es évek legendás, azóta nemzetközileg is elismert kezdeményezésével.

A Liszt Ferenc téri Könyvklub, az első budapesti táncház 1972. május 6-án
Fotó: Fortepan /Szalay Zoltán

Digitális jelenünkből nézve egészen elképesztő helyzet lehetett, amikor a magyar hagyományoknak kedvtelésből, szabadidejükben is hódolni kívánó táncosok azon vitáznak: be kell-e engedni maguk közé vagy sem az üvegkirakatnál bámészkodó, lelkesen csatlakozni kívánó, civil tömeget. A hazai folklór ápolásának egyik legfontosabb pillanata lett a döntés: lépjenek csak beljebb a beatkorszak farmeros, lobogó hajú lányai és fiai!

A szokatlan engedményből végül országos láz, a politika által is megfigyelt tevékenység, majd szépen-lassan nemzetközi siker lett. Közel negyven évvel a születése után, 2011-ben a táncházmozgalom még az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára is felkerült. A módszert, amely a hagyományos kultúrát városi körülmények között tette elképesztően népszerűvé, az egész világ fejbiccentve ismerte el. 

A magyar népzene és néptánc újjáéledése

Hivatásos és amatőr néptáncosok körében már a hatvanas években megfogalmazódott, hogy színpadon kívül, klubtevékenység formájában is hódolniuk kellene szenvedélyüknek – derül ki Abkarovits Endre tanulmányából, melyet a magyarországi táncházmozgalom létrejöttének negyvenedik évfordulójára írt. Az elképzelés 1972-es megvalósulásának volt pár közvetlen előzménye is.

Például amikor 1971-ben Novák Ferenc „Tata” koreográfus, a Bihari János Táncegyüttes megalapítója tanítványaival és munkatársaival ellátogatott az erdélyi Székre, ahol még minden elemében élt a néphagyomány. Az ottani fiatalok gyakran béreltek ki helyiségeket, fizettek zenészeknek, szervezték meg maguknak a táncházakat. A közösségteremtő erő és a tiszta, keresetlen mulatság nagy hatással volt a pestiekre. 

Sebő Ferenc és Halmos Béla játszik a Liszt Ferenc téri Könyvklubban (ma: Írok Boltja) rendezett első budapesti táncházban 1972. május 6-án (fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

1972. május 6-án végül négy amatőr együttes, a Bihari, a Bartók, a Vasas és az Építők/Vadrózsák megrendezte az első hivatalos táncházat Budapesten, a Liszt Ferenc téri Könyvklub épületében – vagyis a mai Írók Boltjában. Az alapítók között ott volt Novák Ferenc, Martin György tánctörténész, folklorista, akire Abkarovits úgy emlékezik, mint aki „bartóki munkát” végzett a tánckutatásban, és Tímár Sándor koreográfus, táncpedagógus. Ők már a 60-as években új szemlélettel közelítettek a néptánchoz. 

De ott volt Sebő Ferenc és Halmos Béla is, akik jó ideje gitárra ültetve adták elő az ismert népdalokat – jelentős meghökkenést váltva ki ezzel az újhullámos megközelítéssel. Emellett a televízió is indított kifejezetten népzenei témájú vetélkedőket, így például a Röpülj páva! címűt, a Ki mit tud? mintájára. Ezek hatására lendült fel hazánkban újra a népzene iránti érdeklődés. 

A Liszt Ferenc tértől New Yorkig

De térjünk vissza ahhoz a bizonyos kirakathoz! „A nagy üvegablakoknak köszönhetően szem előtt voltunk, és láttuk, hogy amit csinálunk, az érdekli az embereket – mesél Sebő Ferenc arról, hogyan robbant be a köztudatba a néptánc izgalma –, de a hivatásos táncosok ellenálltak annak, hogy beengedjük őket. Mondván, ha az utcáról bejönnek, meg kell őket tanítani táncolni, azt pedig nem vállalják, ők művészek, nem érnek rá a civilekkel bajlódni.”

A Bartók Táncegyüttes volt az egyetlen az alapítók közül, amelyik úgy gondolta, igenis ki kell nyitni a nagyközönség előtt a táncházakat, mert előremutató lehet, ha a laikusok is elsajátíthatják a magyar néptáncokat. A Bartókra egyébként is jellemző volt a különállás: míg a többi csoport még stilizált táncokat mutatott be estjein, ők már rég az autentikus táncokat favorizálták. 

 Az első nyílt táncházra a Fővárosi Művelődési Házban került sor 1973 januárjában. A következő évtől már vidéken is volt ilyesmire lehetőség, így például Székesfehérváron vagy éppen Debrecenben. A mozgalom fénykora a nyolcvanas évek közepe lett: a hét szinte minden napján volt valahol táncház Budapesten.

Országosan és külföldön is intenzíven terjedt a mozgalom. A jelentősebb magyar kolóniával rendelkező városokban evidenciává lett a szervezés – így indítottak még New Yorkban, Ausztráliában, Argentínában és Japánban is táncházat. Sőt, a magyarországi sikerekre alapozva indult meg hazánkban az iskolai népzeneoktatás, melynek első intézménye az Óbudai Népzenei Iskola volt.

Hogyan lett ellenzéki a néptánc?

Kulturális jelentőségén túl a táncházmozgalom szorosan összefonódott a kor ellenzékiségével is. Bár a Válasz Online-nak adott idei interjújában Sebő Ferenc úgy fogalmazott, hogy eleinte nem nagyon figyelték meg őket, és csak nagyjából öt év után kezdtek megjelenni a rendezvényeken a besúgók, Hamar Dániel, aki zenekarával akkor csatlakozott a táncházakhoz, amikor Sebőék 1973-ban fél évre meghívást kaptak Japánba, már erőteljesebbnek festette fel a politika hozzáállását egy három évvel ezelőtti beszélgetésben. A Muzsikás együttes vezetője szerint nem csak az zavarta a hatalmat, hogy nem tudták kontrollálni a mozgalmat. „A táncház (...) a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség gondolatához.”

Hogy mi lehetett a legnagyobb vonzerő a városi közönség számára a néptáncos klubestekben? Sebő Ferenc szerint a párostánc-paletta kibővítése. „A mi időnkben mindenki járt tánciskolába, tanultunk rumbát, cha-cha-chát, rock’n’roll-t, és Budapesten minden mulatóhelyen volt táncparkett. Oda lehetett menni a szomszéd asztalhoz, és föl lehetett kérni a lányokat. Mi ezt a repertoárt egészítettük ki a régi magyar táncokkal. Beütött, mert nagyon tetszett a zenészeknek és az utca emberének is.”

A népzene ünnepe a Müpában

A Müpa 2008 óta várja a közönséget A népzene ünnepére, melynek a világzene mellett fontos eleme a táncházak muzsikája is. 2023. február 5-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben pörgős ritmusban követik majd egymást a változatos stílusban alkotó zenészek. Básits Brankát, az új népiénekes-generáció egyik nagy tehetségét, a számos nagynevű formációból ismert Tímár Sára saját együttesét, valamint a magyar etnojazz egyik legkitűnőbb fúvósát, Borbély Mihályt és a Polygont hallhatják a nézők az első részben. Az est második felében a folkrock 60-as, 70-es évekbeli hagyományait idéző MORDÁI, a rögtönzésekben kiváló, különböző tájegységek dallamait megidéző Magyar Banda, és végül a fergeteges cigányzenét játszó Kanizsa Csillagai lesznek hallhatók. A népzene ünnepének házigazdája a legendás Vujicsics együttes tagja, Eredics Gábor lesz.

Rachmaninov második zongoraversenye a zeneszerző legnépszerűbb művei közé tartozik, annak ellenére, hogy a legtechnikásabb zongoristáknak is bőven kínál kihívásokat. Mostani cikkünkben megosztunk néhány érdekességet a darabról, amely nemcsak a zeneszerző karrierjét, de őt magát is a szakadék legszéléről hozta vissza.

A kitűnő diák

Bár az 1900-as évek elejének Oroszországában egyre erősödő nacionalista vonulat a zenét (és a zeneszerzőket) is befolyásolta, az ifjú Rachmaninov mindig is szívesebben nyúlt a múlthoz inspirációért. Legnagyobb idolja a romantikus zeneirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, honfitársa, Csajkovszkij volt, akivel a Moszkvai Konzervatóriumban töltött évei alatt került szorosabb kapcsolatba. Csajkovszkij hamar felismerte az ifjú Rachmaninovban a tehetséget és a kiaknázatlan potenciált. Annyira nagyra értékelte a zeneszerző-növendék tudását, hogy egy alkalommal vizsgakönyvébe a legmagasabb adható 5+ osztályzathoz további három pluszjelet írt, ezzel is kifejezve elismerését.

Az ígéretes kezdet után csúfos bukás jött

Annak ellenére, hogy gyermekkora óta zongorázott, tanárai Rachmaninovot sosem tartották a hangszer igazán kiemelkedő művészének, zongoraversenyei viszont annál nagyobb elismerést kaptak. Még a konzervatóriumban mutatta be az elsőt, amelyet alig 18 évesen komponált. És bár a kritikus hangok megjegyezték, hogy a darabon erősen érződnek a nagy elődök – Grieg, Schumann és Csajkovszkij – hatásai, már megfigyelhető volt a későbbiekben védjegyévé váló túlcsorduló érzelmi töltet és a virtuóz dallamvezetés. Ő maga azonban korántsem volt elégedett a művel: az elkövetkezendő 25 évben egyszer sem játszotta, és inkább a szimfóniák felé fordult.

Az egyszeri olvasó most azt gondolhatná, az ifjú Rachmaninov útja egyenesen vezetett a hírnév felé, ám a valóságban nem ez történt. Amekkora várakozás övezte első szimfóniájának 1897-es premierjét, annál nagyobb hidegzuhanyként érte a nem várt negatív fogadtatás. A koncert csúfos bukás volt, a közönség és a szakma pedig értetlenül állt a történtek előtt. Megfelelő gyakorlás hiányában a zenekar pontatlanul játszott, többször tempót és hangot tévesztettek, a karmesteri pulpituson álló Glazunov pedig élettelenül, már-már unottan vezényelt. Képtelen volt – sokak szerint nem is akart – megbirkózni a számára szokatlan kompozícióval. Mások szerint inkább az volt a probléma, hogy a fellépés előtt bizony a pohár fenekére nézett. Rachmaninov annyira ideges volt, hogy csak a takarásból, a színfalak mögött volt képes követni az előadást, majd a katasztrófát észlelve egyszerűen kisétált a koncertről még a darab vége előtt, és évekig vissza sem nézett.

Mélyből a magasba

A kudarc miatti mély depresszió és az alkohol olyannyira hatalmába kerítette, hogy mintegy három évig képtelen volt zenét szerezni. Végül rokonai unszolására felkereste a hipnózisra specializálódott dr. Nyikolaj Dahlt. Hogy a később többek által is szakmailag kritizált kezelési mód vagy az orvos és páciense közti napi szintű, mélységekig hatoló zenei témájú beszélgetések (Dahl maga is lelkes amatőr zenész volt) vezettek-e sikerre, talán sosem derül ki.

Az viszonyt tény, hogy alig három hónapnyi kezelés után Rachmaninov darabokban heverő önbizalma visszatért, és nemsokára nekifogott a II. zongoraverseny megkomponálásának. 1900 augusztusára el is készült az első két tétellel, amelyeket decemberben be is mutatott egy jótékonysági koncerten. A sikeren felbuzdulva nemsokára a befejező, harmadik tétel végére is pont – vagyis inkább kettős vonal – került, 1901-ben pedig zajos sikerrel mutatták be a teljes darabot, amelyet – nem meglepő módon – orvosának ajánlott.  

Csak a kezeket figyeljék!

Rachmaninov művei a hírhedten nehezen eljátszható darabok közé tartoznak, és ezalól a II. zongoraverseny sem képez kivételt. Vladimir Ashkenazy a Londoni Szimfonikus Zenekarral közös 1970-es felvétele után azt mondta, bárcsak egy kicsit hosszabbak lennének az ujjai, mert akkor könnyebb lett volna eljátszani a darabot. Tény és való, az amúgy is nagy termetű Rachmaninov kézmérete nem tartozott az átlagosak közé: akárcsak Liszt, a hüvelykujja hegyétől a kisujja hegyéig 12 (más források szerint 13) billentyűt is át tudott fogni. Összehasonlításként, korunk egyik legnagyobb muzsikusa, Daniel Barenboim kézfesztávolsága „mindössze” 9 billentyűnyi.

Forrás: classicfm. com

De nem elég, ha valakinek nagy keze van, a pontos és tiszta játékhoz elengedhetetlenek a rugalmas, vékony és hosszú ujjak is. A British Medical Journalban 1986-ban megjelent tanulmány szerint a zeneszerző végtagjainak rendkívüli méretét és hajlékonyságát a kötőszövetek genetikai rendellenességén alapuló Marfan-szindróma okozhatta, amelynek jellegzetes tünetei közé tartozik a vázrendszeri elváltozás, közte a laza ízületekkel kapcsolódó, vékony, pókszerű ujjak. 

100 év után is sikert sikerre halmoz

A II. zongoraverseny sikere a bemutatása óta eltelt több mint száz évben mit sem kopott. A Classic FM felmérése szerint az elmúlt 15 évben a rádióadó legnépszerűbb klasszikus zenei darabjai közül ezt hallgatták a legtöbbször az Egyesült Királyságban. De nem csak a komolyzene iránt fogékony közönséghez találta meg az utat. A zongoristák és zenekarok repertoárja mellett a filmvászonról is ismerős lehet, hiszen számtalan sikerprodukcióban csendült fel az évek során. Hallhattuk David Lean Oscar-díjra jelölt filmjében, a Késői találkozásban, a Marilyn Monroe főszereplésével készült Hétévi vágyakozásban, de a Clint Eastwood rendezte Azutánban is. Sőt, a popszakma is előszeretettel nyúlt ehhez a sikerdarabhoz: Frank Sinatra 1945-ös Full Moon című dala és Eric Carmen 1975-ös gigaslágere, a listákat Céline Dion előadásában meghódító All By Myself is Rachmaninovnak köszönheti a siker egy részét. Hallgassátok csak meg a II. tételt – ugye ismerős?

Radetzky-induló, Kék Duna-keringő vagy A négy évszak? Van ötletünk, milyen zenei aláfestéssel tekintsenek céltudatosan és optimistán a jövőbe.

Az ember egy bizonyos életkor felett megérik rá, hogy magánál és eszméleténél legyen újév reggelén is. Amikor végre rájön – leghamarabb huszonöt-harmincöt között –, hogy az év első napját másnaposság, fejfájás és kóros fáradtság nélkül is eltöltheti, rögtön felmerül az igény, hogy hallgasson zenét is: lehetőleg valami olyasmit, amit szeret, ami felemeli a szívét és a lelkét; kevésbé patetikusan fogalmazva, kiegyensúlyozottságot, a „tiszta lap”-érzését adja.

Ha újév és komolyzene, akkor rögtön a bécsi újévi koncert juthat eszünkbe, amely valóságos intézménye az osztrák fővárosnak. Ha lazák vagyunk, akkor 1838 óta: a császári rezidencián, a Hofburgban ugyanis ekkor adták az első újévi koncertet. Ez azonban nem az, amit a Bécsi Filharmonikusoktól hallunk: ők az idősebb és az ifjabb Johann Strauss keringőit és polkáit játsszák újév reggelén, és a tradícióra az sem tud túl nagy árnyékot vetni, hogy a legelső rendezvénnyel kapcsolatban tényleg nincs mivel dicsekedni. Azt ugyanis 1939-ben, a II. világháború kitörése után négy hónappal rendezték meg először, Adolf Hitler kezdeményezésére – ez volt az egyetlen, ami valójában szilveszter reggelén hangzott el, bevételeit pedig a téli háború finanszírozására fordították. A Kék Duna-keringő, mindenki kedvence, Kubrick legendás képsorainak kísérője csak 1945-ben hangzott el először, s bár a háború végeztével mind a filharmonikusoknak, mind karmesterüknek, Clemens Kraussnak nehéz feladatot jelentett a dicstelen évekkel való szembenézés, az újévi koncert tradíciója nem halt el. Sőt! Nagy elismerésnek számít, hogy ki vezényli a bécsi együttest, újabban ugyanis évente adják egymásnak a kilincset pálcát a dirigensek. Idén az osztrák Franz Welser-Möst kapta a megtisztelő feladatot.

Az angolszász kultúrának is megvannak a maga hagyományai. A magyar olvasónak talán nem mond semmit, de biztosan száz és ezer filmben hallotta már az Auld Lang Syne című skót dalt. Szerzőjét nem ismerjük, a szöveget Robert Burns költőnek tulajdonítják, népszerűségét pedig Guy Lombardo kanadai énekesnek köszönheti, aki 1929-ben először vette programjára hagyományos szilveszteri rádióműsorában. Nos, a dal szerinte is giccses és ciki volt, de tradíciót teremtett: azóta is az óév utolsó és az új év első napjának kísérőzenéje. Kerüljön ide most – ne az eredeti verzió, hanem Ernest Tomlinson fantáziája, amelyben persze az Auld Lang Syne is megjelenik, nyomokban pedig még vagy 150 népszerű dal.

A világ nagyvárosai ezen a napon is kínálnak koncerteket. Párizsban, Madridban, Londonban vagy Rómában visszatérő sláger ilyenkor is A négy évszak Vivalditól, ahogy a spirituálékoncertek, Chopin, Mozart vagy Beethoven Kilencedik szimfóniája. Akárhogy nézegeti az ember a klasszikus zenei programkínálatot széles e földön, a Müpa immár hagyományosnak mondható újévi koncertje különlegesnek tűnik. Fischer Ádám vezetésével rendszerint Joseph Haydn két oratóriuma közül szokott elhangozni egy: vagy a világ keletkezéstörténetét megéneklő Teremtés, vagy a szellem világosságát, a természet sokféleségét és megújhodását hirdető Évszakok. Idén ez utóbbit adja elő a Düsseldorfi Szimfonikus Zenekar, a Magyar Rádió Énekkara, valamint három énekszólista: Baráth Emőke, Uwe Stickert és Sebestyén Miklós.

Haydn élete alkonyán, 1801-ben komponálta Az évszakokat, főként A teremtés sikerén felbuzdulva. A librettó, amelyet a kor népszerű pasztorálköltője, James Thomson szövegeiből Gottfried van Swieten báró állított össze, nem tetszett neki különösebben, a téma viszont annál inkább: az édenkerti, idealisztikus élet zenei portréja és az egyszerű emberek felmagasztalása jól illett a derűs, felvilágosult eszméket valló, idősödő szerzőhöz. Az oratóriumban ugyanis az évszakok váltakozásával, a természettel együtt élő parasztok jelennek meg, akik örülnek a napsütésnek, a reggeli harmatnak, a szellőnek és a föld javainak – hálával gondolnak arra, hogy élhetnek és gazdálkodhatnak. De ne higgyük, hogy Haydn pusztán a gazdálkodó örömeiről beszél ebben a műben! A zeneszerző kora embere volt, aki élénken érdeklődött a filozófia iránt is, és ez az érdeklődés tükröződik Simon, a földműves karakterében, aki az utolsó szakaszban – egy kicsit A varázsfuvola Sarastrójához hasonlóan, humanista értékeket közvetítve – azt énekli: ha minden elmúlik, elvirágzik az élet és megöregszik az ember, „csak az erény marad” – és ez az erény egyszerre jelenti a természet rendjét, az emberi élet rendjét és az erkölcsöt, ahogy ezek a felvilágosult ember képzeletében is egyet jelentettek. Az utolsó kórustételben egy négyszólamú fúgát hallunk, majd a diadalmas befejezést csillogó rézfúvósfanfárokkal. Talán felesleges hangsúlyozni, hogy ránk fér egy kis drukk az év első napján.

Szvoren Edina tizenkét évvel ezelőtti indulása a magyar irodalom posztmodernen túli korszakára esik, arra az időre, amikor végleg kimerült a nyolcvanas évek szédületes hullámokat vető, epikus áradása. Bizonytalanság jellemzi ezt az időszakot: az addigi esztétikai gondolkodás elveszti kereteit. A kritikai észjárások elbizonytalanodnak, restitúciós fordulat kezdődik. Úgy tűnik ekkor, hogy a kezdeményező ambíciók elapadtak, az írók visszanyúlnak a jól bevált, olykor akár a modernitást megelőző eszközökhöz; a realizmus nem új értelmet nyer, hanem mintegy biztonsági tartalékként ismét bevethető a történetekre vágyó közönség megnyerésére.

Szvoren azonban teljesen más, szuverén utat választ. 2010-ben megjelent Pertu című novelláskötete feltűnő bemutatkozás; minden egyes szövegén érződik, hogy nem kezdő munkákról van szó, hanem alaposan, a molekulákig menően desztillált prózapárlatokról.

Ahogyan egyetlen író, ő sincs egyedül. A hagyomány különböző rétegeibe nyúló gyökerei Kafkáig, Borgesig, Plathig, Örkényig, Hajnóczyig, Carverig, Cortazárig, Bruno Schulzig nyúlnak. Ha írói facebook-profiljában az ismerősök arcképcsarnokát meg kellene szerkeszteni, abból a fentiek nem hiányozhatnának. Ha pedig a Szvoren-próza tradícióárnyalatainak még mélyebb rétegeit kutatjuk, akkor – és persze Kafka nyomában –  Buber Haszid történeteiig is eljuthatunk.

Köteteinek háttere sosem változik, az elbeszélői alakzatok a kimondott mögött húzódó kimondhatatlant, a megragadhatatlant hozzák minduntalan játékba, és Szvoren attól sem tágít. hogy anyagválasztásai jelen idejűek.
A distinkciót azonban érdemes nyomatékosítani, hiszen ezzel a Szvoren-novellák eredetisége még erőteljesebb hangsúlyt kap. Az úgymond kortárs matéria, amelyből dolgozik, mondataiban átlényegül, úgy könnyül el, hogy mentesül a földhözkötöttségtől, ám eközben légies terhekkel lesz súlyosabb. Szvoren írói észjárása – jobb híján ez, ami a begyakorolt fogalmi nyelven állítható – a parabolákra jellemző kis áramkörökben otthonos. Pontosan tudja azt, ami nem tudható. A nemtudás azonban semmiféle obskúrus irányba nem lendül el, megmarad a szikár, jóllehet, fölöttébb poétikus, egyszerre asszociatív és egyidejűleg adatoló prózajellegnél.

Jánossy Lajos

 A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2023. I. számában jelent meg. 

László Attila Liszt Ferenc-díjas jazzgitáros és zeneszerző, érdemes művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, az iskola big bandjének vezetője. A közösségi muzsikálás híve, célja, hogy életkedvet csináljon a zenéjével, akár egy balladával is. Számára a jazz a legőszintébb zenei műfaj, amelynek lényege az interakció. Popdalok szerzőjeként is maradandót alkotott: harminc éve dolgozik együtt Charlie-val az énekes szólólemezein. Január 11-én a Müpában ünnepli 70. születésnapját, de vigyázat, vele a groove lendületesebb, mint valaha!

László Attila családjában nem volt hivatásos zenész, de édesapja hegedült, és muzsikaszó mellett kérte meg az édesanyja kezét. Nyolcévesen ő is ezzel a hangszerrel kezdett – inkább kötelességből, mint élvezetből, így megkönnyebbülés volt abbahagynia.
.„Egyszer, még egy régi Skodával Olaszországban jártunk a családdal, és Nápoly egyik hangszerboltjának kirakatában megláttunk egy piros elektromos gitárt. A bátyámmal azonnal belezúgtunk, és édesanyám – miután konzultált édesapámmal – azzal a feltétellel vette meg, hogy nyilvános helyen nem játszhatunk rajta.” Így indult a szerelem.

A jazzgitáros jövőre ünnepli 70. születésnapját
Fotók: Fazekas István

Teljesen autodidakta módon kezdett el gitározni, mély illegalitásban foglalkozott a hangszerével, és csak később, a konzervatórium jazz tanszakán tanult hivatalos keretek között. A nagy változás akkor indult el, amikor a 60-as évek végén zenekarok hívták játszani a gimnazista fiút. Matematika-fizika szakon érettségizett, majd építészmérnökként végzett, de a zene végül utat tört magának a számok között.

Építészből muzsikus – túl a számokon

Az igazi fordulatot 1977-ben a Ki mit tud? hozta el a még egyetemista fiú számára, aki időközben meg is nősült. Kaszakő nevű zenekarával a második helyen végeztek, a sikeres szereplés után pedig sorra jöttek a felkérések, akár havi 10-15 is. „Fontos élmény volt, hogy szerettek bennünket, hiszen a siker az ember első mozgatórugója. […] Lényeges, hogy ha alkotómunkát végzel, kapj pozitív visszajelzéseket” – nyilatkozta a jazz.hu-nak. Városról városra utaztak, számokat írt, hangszerelt és játszott, amit nagyon élvezett. „Akkor gondoltam először arra, hogy mi lenne, ha megpróbálnék a zenéből megélni.” Arra jutott, ad magának három évet, hogy kiderüljön, hogyan működik a zenészlét, az építészethez pedig végül sosem tért vissza. 
„A között, amit az építész megálmodik, és ami végül lesz belőle, nagy eltérések lehetnek. Az ember és a hangszere között nincs semmi akadály” – fejtette ki egy korábbi interjúban. Azt mondja, nem való neki az irodai munka: „Inkább azt keresem, amikor emberekkel, muzsikustársakkal zenélhetek. […] Abszolút a közösségi zenélés híve vagyok, hiszen erről a területről kaptam és kapom a jó élményeket.”

„A jazz a legőszintébb műfaj”

Az építész szak mellett egy évig bőgőzni tanult, mert még nem volt gitár szak a jazz tanszakon, egy év után pedig felvették a Bartók Béla Konzervatóriumba. A rockzene mint fő csapás viszonylag hamar háttérbe szorult az életében, már kamaszként is jobban érdekelte a jazz izgalma, kreativitása, végtelen ritmikai lehetőségei, őszintesége és a közhelyek kerülése.
A BME Építészmérnöki Karának, majd a Bartók Béla Konzervatórium jazz tanszakának elvégzése után élvonalbeli hazai jazzegyüttesekben játszott. Első saját jazz-zenekara, a Kaszakő 1975-ös megalapítása után számtalan formációval zenélt: 1985-ben Tony Lakatossal alakította meg a Thingst, 1992-ben a contemporary jazzhez közel álló László Attila Bandet, amelynek 15 évében amerikai turné is volt: New Yorkban több mint negyven ország ENSZ-képviselőinek adtak koncertet. Később élvonalbeli zenészekből megalakult a László Attila Quintet, a László Attila–Oláh Kálmán Quartet pedig a két szólista-zeneszerző harmincéves zenei együttműködésének legújabb állomása, melyben saját kompozícióikon kívül jazzsztenderdeket is játszanak.

A legendás indiai zeneszerzővel, Ilaiyaraajavál Maduraiban
forrás: laszloattila.hu

Pályája során olyan világhírű jazz-zenészekkel muzsikált együtt, mint Randy Brecker, Anthony Jackson, James Moody, Tommy Campbell, David Friedman, Gary Willis, Hiram Bullock, Billy Cobham, Miroslav Vitous, Peter Erskine, Bob Mintzer, Ilaiyaraaja, Jimmy Haslip, Russell Ferrante vagy Patti Austin.
Karrierjének izgalmas kicsúcsosodása volt az Ilaiyaraajával való közös munka. India egyik legismertebb zeneszerzője, aki több mint ezer filmhez írt zenét, és több mint 20.000 koncerten működött közre, először szólistaként hívta meg László Attilát Indiába, majd arra kérte, tanítson neki jazzharmonizálást és -hangszerelést. Együttműködésük során játszott 12 ezres stadionban, közös CD-jük pedig egymillió példányban jelent meg.

A tanár: „Szeressék ezeket a zenészeket!”

1987 óta tanít a jazz tanszéken, jelenleg is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, az iskola big bandjének vezetője. Az általa tanított növendékekből kerül ki a két professzionális hazai jazz big band, a Budapest Jazz Orchestra és a Modern Art Orchestra tagjainak nagy része, amire nagyon büszke. Tanítványainak azt üzeni: „Vegyék észre, a világ nem mindig olyan, mint amilyennek látszik, és mindig próbáljanak a dolgok mögé látni. A közönségnek pedig azt kívánom, hogy szeressék ezeket a zenészeket, mert ők vadásszák fentről a jeleket, és néha előbb megtalálják, mint a csillagászok.”
A Zeneakadémia jazz tanszékén az utóbbi 33 év big band foglalkozásainak növendékeiből összeállított Senior Big Banddel többször felléptek már, többek között 2014-ben a Grammy-díjas Patti Austin énekesnővel arattak zajos sikert a Müpában. Oktatói tevékenységének fontos része, hogy évekig dolgozott gitártanárként a Snétberger Tehetség Központban.

A katarzis kódja vs. unalom

Zeneszerzőként egyre inkább érdekli a számok dramaturgiája: „Jazzt unalmasan játszani a legnagyobb szörnyűség” – mondta korábban a jazz.hu-nak. Ahogy pedig a Dalszerzőnek  fogalmazott: „Egy zeneszerző a műveibe egyes pontokon belekódol bizonyos dolgokat. Ha ezek jól működnek, akkor jönnek az élmények, akkor születik meg a katarzis. Én ezekben nagyon hiszek, és úgy tartom, ha valaki ilyen katarziskódot talál zeneszerzőként, akkor azt jegyezze fel és építse be a műveibe. Valószínű, hogy hallgatóként az ilyen kódokra hasonlóan reagálunk, az ember valahogy megfejti ezeket.”

2020 tavaszán A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben csendült fel először a Müpa 15. születésnapjára komponált Concerto for Jazz Guitar & Chamber Orchestra darabja
Fotó: Nagy Attila / Müpa

Zeneszerzőként, hangszerelőként és zenészként nagyjából 30 éve dolgozik együtt Charlie-val, ő jegyzi többek között a Kávéház vagy az Egy szippantás a jóból című slágereket. Szakmai és baráti kapcsolatuk ma is aktív és erős. A 90-es években a Cserháti Zsuzsa zenei visszatérését jelentő albumokon is meghatározó szerepet vállalt.

László Attila ma is folyamatosan alkot: szerzői est a BMC-ben és a Müpában (ekkor volt a Müpa 15. születésnapjára komponált darabjának ősbemutatója is), szerzői lemezek, egy fantasztikus gitárverseny, majd egy újabb formáció születése László Attila Fusion Circus néven. Az a bizonyos groove most újra a Müpába repíti, amiért nem lehetünk elég hálásak.

 December 14-én különleges zenei világ elevenedik meg a Müpa színpadán: Nesrine érkezik a magyar közönséghez. Ez a blogposzt arra a frenetikus multikulti élményre készít fel, ami a francia–algériai csellista-énekesnő és dalszerző koncertjén vár minket.

Fotó: Nerea Coll

Nesrine Belmokh francia, arab és angol nyelvű dalaiban afrikai grúvokkal és megnyerő harmóniákkal operál. Elképesztően gyönyörű, érzelmektől dús hangszíne keleti bölcsesség, hipnotikus grúvok, gyengéd ritmusok, lassú reggae és rockot idéző csellójáték közt örvénylik. Poézis, aforizmák, modern és személyes hangvétel jellemzi lemezeit. Ilyen frappánsan foglalta össze a 2020-as, Nesrine című szólóalbum világát a London Jazz News.

Az énekesnő egy kis francia városban, Douai-ban nevelkedett, és mielőtt klasszikus tanulmányokba kezdett volna, már gyermekkorában megmerítkezett az arab–andalúz zenei világban. „A szüleim zeneszerető emberek, volt egy egyesületük, amely a Közel-Keletről és Észak-Afrikából látott vendégül művészeket. Zeneiskolába írattak, mandolinon játszottam és énekeltem, hatévesen pedig már koncerten léptem fel Algériában – mesél a kezdetekről a franceinfo kérdésére. – A zene és az ének magától értetődő volt az életemben, és szerettem a figyelem középpontjában is lenni. Az iskolában állandóan én kaptam a főszerepeket, mert komfortosan működtem ebben a szituációban.”

 A cselló azonnali egyértelműséggel, különösebb magyarázat nélkül lett a kedvenc hangszere, szülei pedig támogatták döntésében. A család művészetszeretete izgalmas módokon is megjelenik Nesrine pályáján. Az énekesnő szeretett volna arabul is előadni, édesanyjának pedig ­– bár alapvetően gyermekorvosként dolgozik – remek irodalmi és poétikus vénája van, úgyhogy elkezdett számára dalszövegeket írni. „Néha előfordul, hogy megírok egy francia szöveget, ő pedig átteszi arabra. Azt hiszem, olyan a kapcsolatunk, hogy képes belőlem fogalmazni, mégis az derül ki az anyagból, ahogyan ő érez. Csodálatos formája ez az érzelemátvitelnek.”

Amikor zenei idoljairól kérdezik, Nesrine leginkább a fekete zenét, azon belül a rapet és a soult emeli ki: Lauryn Hillt, D’Angelót vagy épp Erykah Badut, és persze Michael Jacksont. „Otthon sok arab zenét hallgattunk, például Umm Kulthumot” – említi az „Egyiptom hangjaként” vagy „a negyedik piramisként” dicsőített nemzeti ikont, aki az 1920-as évektől egészen az 1970-esekig alkotott. Bevallja, a francia előadókat nem sűrűn hallgatta, de azért megemlíti a kihagyhatatlan Jacques Brelt.

Az opera műfaja a konzervatóriumban nyűgözte le. „Felfedeztem az operarepertoárt, és a hangi adottságok tekintetében is revelatívnak éreztem az egészet. Inspiráltak a nagyszerű énekesek, akiket hallgattam. Renée Fleminget csodáltam, Montserrat Caballé lenyűgözött.” Egy alkalommal Placido Domingóval is találkozott, akiről úgy nyilatkozik: példakép művészi és emberi tekintetben is. Az opera a pályáját is meghatározta: klasszikus csellóművészként 2008-ban a Valenciai Opera tagja lett. Miután Marseille-ben, Lyonban és Genfben befejezte tanulmányait, jelentkezett Lorin Maazelhez, aki éppen akkor alapított együttest az operában. „Hetvenöten akartak bejutni egy helyre – és engem vettek fel. Nyolc évig játszottam itt, és közben egy szezont végigturnéztam a Cirque du Soleil társulatával is. Aztán úgy éreztem, a személyes projektjeimre kell koncentrálnom” – vallotta be a Son Du Monde újságírójának pár éve. Végül zenésztársait is Valenciában találta meg ehhez a törekvéséhez – és első albumához.

2014-ben megalapították a NES-t, amely a 2018-as, Ahlem című koronggal lenyűgözte az európai zenei világot. „David Gadeával, aki ütőhangszeren játszott a zenekarban, barátokon keresztül ismerkedtem meg. Ekkor még a saját buborékomban éltem, a cselló kitöltötte az életemet, az énekléssel is csak egy tangózenekarban foglalkoztam. Ráadásul nem ismertem Valenciának azokat a művészeit, akik nem klasszikus zenével foglalkoztak. David és barátja, Matthieu Saglio csellista szerettek volna alapítani egy együttest, és engem választottak énekesnőnek. Csak amikor David bemutatott minket, akkor derült ki, hogy Matthieu-vel 7 évig ugyanabban az utcában laktunk! Jók voltak a bolygóállások, belecsaptunk...” 

A NES végigturnézta Európát, és teljesen magával ragadta a közönséget olyan nagy hírű klasszikus zenei helyszíneken és rendezvényeken is, mint a berlini Konzerthaus vagy az amszterdami Vonósnégyes Biennálé, de a legfontosabb jazz- és világzenei fesztiválokon is hatalmas sikert arattak. Nesrine pályája üstökösként ívelt fel, és úgy tűnik, közben csillagporral hintette be a zenekritikusokat, mert egytől egyig varázslatról beszélnek vele kapcsolatban. Legújabb, 2020- ban megjelent, Nesrine című albumát hasonló szeretettel fogadták, mint a NES-féle Ahlamot. Második lemezében visszatér a debütálás egyszerű, tiszta szépsége és melege, ugyanakkor teljesen új hatások is megjelennek benne – írja róla a womex.com.

„Nesrine fénye és éteri hangja átragyogja az egész albumot egy határok nélküli zenei világban” – lelkendezik a francia Rolling Stone. A The Guardian dicséri azt az izgalmas elegyet, amit „füstös tölgyből faragott” hangjával és jazzel átitatott csellójával művel. „Nesrine zenei alkímiája elvarázsol. Albuma friss, kifinomult, rabul ejtő” – így a brit Songlines. A Sunday Times londoni ítésze izzó tehetségként jellemzi. A francia producer és rádiós műsorvezető, André Manoukian elragadtatva áradozik arról, hogy Nesrine a világ szépségét hallatja meg velünk. Erről, valamint a klasszikus zene, a pop és a jazz mediterrán fúziójának hatásáról december közepén a Müpa közönsége is meggyőződhet. 

 Az adventi időszakban is szívhez szóló, kikapcsolódást segítő és hasznos meglepetésekkel várunk benneteket, ám idén nemcsak a Müpa épületében, hanem a kifejezetten erre a célra megálmodott karácsonyi weboldalunkon is. Nem titkolt szándékunk, hogy a készülődést a lehető legkönnyebbé téve segítsük a stresszmentes ráhangolódást a közelgő ünnepekre. Az oldalon így egyebek mellett DIY ajándék- és dekorációs ötleteket, Müpa-sztárok kedvenc receptjeit, szabadon elérhető koncertfelvételeket, podcastepizódokat és dalválogatásokat találtok, a jövő tehetségeit pedig hangszer- és kottagyűjtő jótékonysági akciónkhoz csatlakozva támogathatjátok. 

Karácsonyi küldetésünk

 A zene – ebben jó eséllyel mind egyetértünk – szebbé teszi az életünket: mindegy, hogy hallgatjuk vagy műveljük. Bár jótékony hatásai elvitathatatlanok, sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy zenét tanulhasson. Mi éppen ezen szeretnénk változtatni hangszer- és kottagyűjtő jótékonysági akciónkkal. Ha ti is csatlakoznátok, hozzátok el megkímélt állapotú, kézben szállítható méretű hangszereiteket és feleslegessé vált eredeti kottáitokat, hogy azok rövidesen már a jövő kis muzsikusainak fejlődését szolgálhassák! A felajánlott kottákat és hangszereket a Müpában adhatjátok le, az előtérben látható világító dobozok és táblák mutatják az irányt, de minden szükséges infót megtudhattok éppen szolgálatot teljesítő kollégáinktól is. Az összegyűjtött hangszereket – ha kell – megtisztítjuk, elvégezzük rajtuk a szükséges javításokat, 2023 folyamán pedig átadjuk a Partneriskola-programunkban részt vevő, rászoruló intézményeknek, hogy a zene öröme mindenkihez elérhessen.

„Elsősegélycsomag” az előkészületekhez

 Bár az első adventi gyertyagyújtással kezdődő és a szilveszteri pezsgőpukkanással záruló időszak ideális esetben a meghitt és felemelő perceké, nincsenek illúzióink: a készülődés extra teendői olykor váratlan kihívásokat is tartogatnak. Hogy a karácsony és az azt megelőző hetek valóban a szeretetről és a közösen átélt örömökről szólhassanak, „Hangolódjunk együtt az ünnepekre!” címmel létrehoztunk egy weboldalt, amelyre összegyűjtöttünk jó néhány ötletet, ellazulást támogató programajánlót és olyan szórakoztató tartalmakat, amelyekből szemezgetve ráébredhettek, hogy a Müpa-sztároknak is fejtörést okozhat egy amorf tárgy becsomagolása.

 Szeretnéd tudni, mit tesz a karácsonyi asztalra Grecsó Krisztián, Fischer Ádám vagy a 2022/23-as évad művésze és zeneszerzője? Érdekel, hogy a Müpa nemzetközi sztárjai milyen ünnepi fogásokat ajánlanak? Akkor kattints a „Sztárok receptkönyve” menüpontra, a serénykedéshez pedig meríts erőt és jókedvet a fáradtság ellen bevethető, főzéshez és vendégváráshoz bevethető dalválogatásainkból, vagy válaszd ki a kedvedre valót podcastadásaink közül!

 Ha a kulináris kihívások mellett más területen is próbára tennéd magad, és a fenntarthatóság is szívügyed, a „Csináld magad!” és a „DIY dekorációs ötletek” menüpontokat választva saját gyártású ajándékokhoz és újrahasznosított – mondjuk Müpa Magazinok oldalaiból készült – papírdíszek elkészítéséhez találhatsz egy csokor kreatív útmutatót. Ezekhez a megoldásokhoz ráadásul több mint valószínű, hogy mindent megtalálsz otthon, de legrosszabb esetben is csak picike utánajárás szükséges, hogy beszerezd az alapanyagokat!

 A tervezgetés és az időprés esetleges feszültségét rázd le magadról az „Ünnepi kihívás – Művészek párbaja” című videósorozat hetente megjelenő epizódjaival! Ezek mindegyikében a Müpában fellépő művészek, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, Vitáris Iván, Héra Barnabás és Springer Márton, Horti Lilla és Bretz Gábor, valamint Bognár Szilvia és Balogh Kálmán mérik össze tudásukat és ügyességüket olyan sokak számára fejtörést okozó, tipikusan karácsonyi feladatokban, mint a 3D-s mézeskalácsház-építés vagy a fura formájú ajándékok mutatós – vagy legalább sikeres – becsomagolása.

 Köztudott, hogy minden anyuka valóságos időzsonglőr, és minimum haladó szinten jár, ha multitaskingról van szó, ám néha előfordulhat, hogy a kisebb-nagyobb csemetéket ideiglenesen le kell foglalni. Erre a problémára kínál megoldást a „Karácsony Junior” menüpont a benne található, letölthető színezőkkel. Ha pedig végre elérkezik a lazítás ideje, a család együtt nézheti a rendhagyó filmajánlók alapján választott remekeket, vagy más látnivalók után kutathat a Müpa (ebben az időszakban) mindenki által elérhető médiatárában, amely ráadásul újabb, eddig nem látott koncertfelvételekkel bővült.

Ha kellőképpen lázba hoztunk benneteket, a zökkenőmentes és tartalmas ünnepléshez a karacsony.mupa.hu oldalon találjátok a tippeket.

Az adventi időszakban egymást érik a kicsiknek és nagyoknak szóló ünnepi előadások, ám olyat találni, amely a család minden tagjának, kortól függetlenül felhőtlen szórakozást nyújt, nem egyszerű feladat. Az Égigérő muzsika erre kínál tökéletes megoldást: a Szabó T. Anna történetéből készült mesekoncert ugyanis a szülőknek és a gyerekeknek is egyaránt óriási élmény lesz.

Mesés hősök a legkisebbeknek

Szabó T. Anna történetében minden olyan szereplő megjelenik, aki a klasszikus mesékben is felbukkan. Van itt királylány, királyfi, öreg király, boszorkány, hűséges kutyus és beszélő macska is, bár ezúttal a megszokottól kissé eltérően viselkednek majd: a várandós királylány folyton takarít, szerelmetes királyfija rímeket hány, az öreg király minderre csak legyint, míg a boszorkány mindenért és mindenkiért aggódik, a macska pedig nemcsak beszél, hanem egyenesen rappel.

Menő zenészek a nagytesóknak

Az idősebb testvérek néha már túl „nagynak” érzik magukat a mesékhez, de nekik is jó hírünk van: az Égigérő muzsika szereplőit ugyanis nem akárkik keltik életre. A gyermekét váró Mimóza királyné szerepében látható Balla Esztert számos színházi darabban és filmben láthatták már a nézők, míg az Álmos király bőrébe bújó Dánielfy Gergely is több helyről lehet ismerős a közönségnek, hiszen a 2018-as A Dal versenyen például a négyes szuperfináléig jutott, a Müpában pedig legutóbb Utazók névre keresztelt zenekarával járt. Egy-egy szerepben feltűnik még a Margaret Island énekesnője, Lábas Viki és a Lóci játszik frontembere, Csorba Lóci is! A beszélő háziállatok pedig igazi rocksztárokként szólalnak meg, hiszen Hippi kutyát az Ivan & The Parazol énekese, Vitáris Iván, a rappelő macskát pedig Horváth Kristóf "Színész Bob" kelti majd életre. A sok zenész szereplő nem véletlen, hiszen az előadásban a fiatal generáció népszerű slágerei csendülnek majd fel. Tisztára, mint egy nyári fesztivál!

A kortárs irodalom és színház java a szülőknek

A kortárs hazai irodalom mostanában egyik legjobban hangzó  neve Szabó T. Annáé, akivel a Müpa közönsége is több ízben találkozhatott már: Literárium sorozatunk keretében, sőt a  Jazzrajongók vendégeként is. A Kolozsváron született költőnő a nyolcvanas évek végén települt át családjával Magyarországra. Már az egyetemi évek alatt elkezdett publikálni, több napi- és havilap rendszeresen közölte verseit, esszéit, novelláit.  Első verseskötete, A madárlépte hó 1995-ben jelent meg, azóta pedig látszólag meg sem állt, hiszen verses- és prózakötetei mellett folyamatosan jelennek meg műfordításai (többek között William Shakespeare, James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker, Thomas Middleton, Cliwe Wilmer, Beatrix Potter írásait fordította), végzett tanári és szerkesztői munkát, televíziós irodalmi műsorokban szerepelt, tanulmányokat, kritikákat, színdarabokat ír, de saját irodalmi podcastja is van.

A szereplők közt is akad, akiknek nevére a szülők is felkapják a fejüket: az öreg királyt alakító Gerendás Pétert és számtalan nagy sikerű színpadi produkcióban láthatták már, a Boszi szerepét játszó Gubik Petra gyönyörű hangja pedig nemcsak a Budapesti Operettszínház legsikeresebb előadásaiból, de számos hollywoodi filmből is ismerős lehet, hiszen rendszeresen szinkronizál.  

Az Égigérő muzsika, amellett persze, hogy a család minden tagjának szórakoztató program, mint minden jó mese, tanulsággal is szolgál: arra hívja fel a figyelmet, hogy hétköznapi szorongásaink legyőzhetők, és hogy a legemberpróbálóbb időszakban se felejtsünk el szeretettel és figyelemmel fordulni egymás felé. 

Fotók: Pályi Zsófia, Nagy Attila, Müpa

Sibelius, a nagy finn zeneszerző anyanyelve a svéd volt, mégis komponált egy karácsonyi dalt, amit családja körében finnül énekelt. Armas Maasalo a polgárháborúban is a zenének szentelte idejét, Cyrillus Kreek pedig az elnyomó cári rendszer alatt kezdett észt népdalok gyűjtésébe. Knut Nystedt az első norvég komponista volt, akit Grammy-díjra jelöltek, Tõnu Kaljuste pedig az első észt karnagy, aki megkapta az elismerést. Az Észt Filharmónia általa vezetett, világhírű kamarakórusa november 27-én egy számunkra ismeretlen világba kalauzol: észak-európai szerzők karácsonyi dalait éneklik a Müpa adventi koncertjén. Sorba vesszük Sibeliuson túl és Arvo Pärten innét, miben áll a titok!

Feleségem kedvéért finnül

A nyelvben és lélekben rokon északi nép neves zeneszerzője, Jean Sibelius műveit általában véve jól ismerjük. A konok tekintetű komponista egész dalciklust szentelt a karácsonynak; az ebben található, a világbékéért és a tehetősebbek és nincstelenek számára egyaránt meghitt ünnepért fohászkodó Karácsonyi dal azonban valódi kakukktojás. A zeneszerző az opus 1-es jelzésű, 1895 és 1913 között keletkezett ciklusának első négy szerzeményét eredetileg Zacharias Topelius svéd nyelvű verseire, az ötödiket pedig Vilkku Joukahainen finn nyelvű költeményére írta; ez utóbbi 1901-ben a Mikulás (Joulupukki) című újságban jelent meg. Sibelius svéd anyanyelvű volt, és bár fennománságához soha nem férhetett kétség, hazájának többségi nyelvét élete végéig nem sikerült jól elsajátítania. (Egyetlen fennmaradt rádióinterjújában, amelyet 1948-ban finnül adott, lassacskán és szűkszavúan válaszolt az Yleisradio riporterének kérdéseire.)

Sibeliusék karácsonyi összejövetelei Ainolában, a família Helsinki környéki birtokán hagyományosan a karácsonyi dalbokréta utolsó darabjának közös eléneklésével kezdődtek, amelyhez Sibelius szolgáltatta a zongorakíséretet, miközben a család svédül énekelt. A zeneszerző egyik lánya, Margareta visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a ciklus negyedik dalát, az észt kórus koncertjén is elhangzó, Ne adj csillogást, aranyat, tündöklést kezdetű szerzeményt ugyanakkor minden alkalommal Sibelius felesége kísérte a zongorán. A család szokásjoga úgy kívánta, hogy a zongorán közreműködő szülő anyanyelvén énekeljenek – ez azonban Aino Sibelius esetében nem a svéd, hanem a finn volt, ezért ez a dal (az öt közül egyedüliként) finnül szólalt meg. A mai napig szokás felhánytorgatni a komponistának a nyelvi hiányosságokat, ugyanakkor egyértelmű, hogy egyik finn anyanyelvű kortársának – főként Leevi Madetojára, illetve az 1918-ban egy hazafias szópárbajt követő lövésbe fiatalon belehalt Toivo Kuulára gondolunk – sem sikerült megfosztania őt a legnagyobb finn zeneszerzőnek járó képzeletbeli címtől. Érdekesség, hogy az anekdota forrásául szolgáló Margareta Sibeliust később feleségül vette Jussi Jalas karmester, aki az 1970-es években Budapesten az Állami Hangversenyzenekar élén apósa több művét is szalagra rögzítette; ezek a lemezek a brit Decca lemezkiadó jóvoltából jelentek meg.

Sibelius: Ne adj csillogást, aranyat, tündöklést Op. 1, No. 4 (finn nyelven)
Az Észt Filharmónia Kamarakórusa, vezényel Heikki Seppänen
 

Dőlhetnek a Romanovok, én dolgozom

Térjünk vissza a 19. század végi Finn Nagyhercegségbe, amelyet akkoriban a cári Oroszország uralt. 1885-ben Viipuriban (ma az oroszországi Viborg) jött világra Armas Maasalo, akinek életrajza meglepő tényeket rejt – szokatlansága tulajdonképpen abból fakad, hogy a Sibeliusnál húsz évvel fiatalabb zeneszerző és orgonista szorgalmasan végezte a feladatait akkor is, amikor a világ teljesen felfordult körülötte.

Az eredeti svéd családnevét (Masalin) 1905-ben finnesítő komponista a Helsinki Egyetem filozófia szakán végzett  1911-ben, miközben a Helsinki Filharmóniai Társaság zenekari iskoláját is látogatta. Európában javában dúlt az első világháború, amikor Maasalo 1915-ben átvette a Helsinki Nemzeti Lelkületű Fiatalok Vegyes Karának* vezetését, a rákövetkező évben pedig zenetanári állást kapott a Helsinki Líceumban. Mindemellett 1923 és 1951 között a Helsinki Egyházzenei Konzervatórium, 1951 és 1955 között pedig a Sibelius Akadémia egyházzenei tanszékének vezetőjeként tevékenykedett. Kórusvezetői tisztségét egészen 1949-ig viselte, pedagógusként és intézményigazgatóként közel négy évtizeden át dolgozott – egyidejűleg több helyen is. Megbízatásainak folytonossága arra enged következtetni, hogy munkával tölhette az orosz cári birodalom összeomlásának és a finn függetlenség kikiáltásának időszakát 1917-ben, az azt követő finn polgárháborút és I. Vejnő (Väinö I) kérészéletű királyságát 1918-ban, és akkor még nem is ejtettünk szót a második világháború Finnországot ért megpróbáltatásairól. A nagy világégés Karjala (Karélia) nagy részének – és benne az akkoriban negyedik legnagyobb finn városnak számító Viipurinak – Szovjetunióhoz csatolásával ért véget, ami a modern kori Európa egyik legjelentősebb méretű népvándorlását idézte elő.

* Az együttes ma Nemzeti Kórus (Kansallis-Kuoro) néven működik.

Maasalo: Karácsonyi harangok (finn nyelven)
Cathedralis Aboensis kórus, Turkui Filharmonikus Zenekar, a szólót énekli Karita Mattila, vezényel Pertti Pekkanen

 A zeneszerző a vérzivataros esztendők idején is töretlenül komponált a finn evangélikus egyház részére, 1926 és 1958 között Helsinki (és egyben Finnország) legnagyobb kőtemploma, a Johanneksenkirkko orgonistája volt. Egyik legkomolyabb teljesítménye, hogy Taneli Kuusistóval és Aleksi Lehtonennel közösen megalkották a finn evangélikus egyház korálkönyvének 1938-as kiadását, amelyből közel fél évszázadon keresztül buzgalommal énekeltek a hívők. Maasalo kreatív ereje nagy részét feltehetően egész életében tanári hivatására és vezetői-szervezői megbízatásaira fordította, de mindezek dacára meglepően sokszínű zenei életművet hagyott hátra. Alkotói termésének gerincét a liturgikus célra komponált művek adják, ami mellett két zenekari ciklust, zongoraversenyt, orgona- és kórusműveket is köszönhetünk neki, no meg persze karácsonyi dalokat, amelyek közül a leghíresebbet, az 1914-ben megjelent Karácsonyi harangok című szerzeményt a tallinni kórus anyanyelvén fogja előadni a Müpa közönségének.
 

Fonográffal a független észt kultúráért

Maasalo kortársa volt az észt zeneszerző, Cyrillus Kreek, akinek 1889-es születése idején Észtország – gazdag múltja ellenére – az orosz birodalom csekély jelentőséggel bíró peremterületének számított. A cári kormányzat oroszosítási intézkedései komoly feszültségeket keltettek – a német nyelvű intézményeket, így a Tartui Egyetemet is kötelezték az orosz nyelvű oktatásra –, az 1905-ös orosz forradalom híre pedig tüntetéshullámmal söpört végig a Baltikumon. Akkoriban egyre többen kezdtek Észtországban kulturális gyökereik felkutatásába, ami nagy hatással volt az ifjú Kreekre is, aki Bartókkal és Kodállyal nagyjából egyidőben kezdett el érdeklődni az észt népzene iránt. 1911-ben fogott hozzá a haapsalui vallásos népénekek összegyűjtésébe, amihez magyar kollégáihoz hasonlóan Kreek is a kor technikai vívmányait használta: az észtek között elsőnek fonográfhengerre rögzítette népzenei gyűjtései egy részét. A mintegy hatezer tételből álló kollekció lejegyzése élethosszig tartó elfoglaltságot jelentett számára. Kreek e tevékenységét oly alapossággal végezte, hogy gyűjtése azóta a modern észt kórusrepertoár részévé vált, műveit manapság is előszeretettel adják elő. Komponált zenekarra, sőt citerára is, de legfontosabb instrumentuma mindvégig az emberi hang maradt. Legfőbb műve a Rekviem – amelynek szövege Mozart művének észt fordításán alapul –, azonban stílusának esszenciáját leginkább népzenei színezetű zsoltárletét-miniatűrjei képviselik; a Dávid zsoltárai című sorozat egy darabját a koncerten is hallani fogjuk. Illetve, ha már szót ejtettünk Kodályról: az ő ritkán elhangzó, kórusra és orgonára írt Laudes organija is felcsendül majd.

Kreek: Dávid zsoltárai No. 104 – Boldog az ember (észt nyelven)
Az Észt Filharmónia Kamarakórusa, vezényel Daniel Reuss
 

Az első norvég Grammy-jelölt

A 2014-ben egy híján százéves korában elhunyt norvég Knut Nystedt kilóg az eddig szóba került zeneszerzők sorából: szinte a kortársunk lehetne, továbbá nem valamely finnségi nyelvet beszélő nemzet alkotója. Ugyanakkor ő is a nemes egyszerűséggel északinak nevezett európai kulturális jelenséget és szellemiséget képviseli, és róla már azt is bátran állíthatjuk: skandináv. Nystedt az egyik legjelentősebb 20. századi amerikai zeneszerzőnél, Aaron Coplandnél pallérozta tudását, majd 1946-tól kezdve a norvég fővárosban található Torshov templomának orgonistája volt közel négy évtizeden át, mialatt kórusvezetést is tanított az Oslói Egyetemen. Alapítója és vezetője volt a Norvég Szólisták Kórusának és a Schola Cantorumnak. Az Ensemble 96 által kiadott 2005-ös Halhatatlan Nystedt az első norvég lemez volt, amit Grammy-díjra jelöltek, Nystedt pedig az első norvég zeneszerző, akit felterjesztettek a díjra. Ha ezt végül nem is kapta meg, kárpótolhatták érte a korábban neki odaítélt norvég elismerések, mások mellett a Szent Olaf rend lovagi (1966) és parancsnoki (2002) címe, valamint a Spellemann-díj (1978).

Nystedt: Halhatatlan Bach
A Norvég Szólisták Kórusa, Ensemble Allegria, vezényel Grete Pedersen

Nystedt legkorábbi zenei emlékei a családja életében meghatározó keresztény vallásosságból és a komolyzene szeretetéből fakadtak, így nem csoda, hogy legjelentősebb, kórusra és szóló énekhangra írt szerzeményei is bibliai szövegekre és egyéb mitológiai témákra épülnek. Palestrina és a gregorián zsoltárok is komoly hatással voltak rá; ebben tulajdonképpen szorosan kötődik olyan ma élő zeneszerzőkhöz, mint Philip Glass, Arvo Pärt és Steve Reich, akik szintén a régmúlt korok zenéivel éreznek rokonságot, és jobbára lehunyt szemmel tekintenek a 19. század nagy romantikusaira. A koncertre Halhatatlan Bach című, éteri hangzású remekművét válogatta be a tallinni kórus: ez az alkotás Johann Sebastian Bach egyik vallásos dalának kezdősorán alapul, akinek alkotói ereje szintén a gregoriánból szerezte ősenergiáját.

Borítókép: Jean Sibelius derűs pillanata järvenpääi birtokán (1939)

Richard Wagner drámaiszoprán-szerepei „minden sejtet felemésztő” szerepek. Honnan érkeznek a világ legnagyobb Izoldái? Milyen titkos módszerekkel lehet énekesként túlélni egy ötórás operát? Kell-e a muzsikusháttér egy ilyen pályához? Kit kellett rendőrökkel kimenekíteni a rajongók közül egy előadás után? Cikkünkben öt fantasztikus Wagner-szoprán életéről mesélünk nektek a teljesség igénye nélkül. Írjátok meg kommentben, a ti virtuális listátokra ki kerülne még fel!

Wagnert énekelni minden operaénekesnő számára álomszerep
Fotó: Hirling Bálint / Müpa 

Nina Stemme

Viszonylag későn, üzleti tanulmányaitól kanyarodott az énekesi pálya felé a svéd Nina Stemme. Bár a család mindig fontosabb volt számára, mint a karrier, így is elérte, hogy ma a világ legnagyobb drámai szopránjaként tartja számon a nemzetközi sajtó. 26 évesen debütált Cherubinóként Mozart Figarójában, de az igazán nagy áttörést Plácido Domingo Operalia versenye jelentette számára. Sorra hódította meg a Wagner-szerepeket: énekelte Évát, Erzsébetet, Elsát, Sentát, Sieglindét, Izoldát és Brünnhildét, de azt mondja, ezekkel a gigantikus szerepekkel soha nincs igazán kész az ember, egy Izolda például „minden sejtjét felemészti”. Hogy mi segít neki mégis a színpadon egy ötórás előadás alatt? Titkos fegyvere a jóga, a matraca mindig ott várja a backstage-ben. A magyar közönség csak egyszer hallhatta élőben, húsz évvel ezelőtt a Zeneakadémián, de a végtelennek tűnő várakozásnak vége: december 7-én Wagner-áriákat énekel a Müpában.

Birgit Nilsson

„Énekelni csodálatos! Létezik szebb hivatás, mint az enyém?” – tette fel a kérdést a 20. század második felének nagybetűs Izoldája, a szintén svéd énekesnő, Birgit Nilsson, aki gazdálkodó szülők gyermekéből vált Wagner, Puccini és Richard Strauss operáinak legendás szopránjává. Mindig önazonos maradt, és olyan fontos volt számára a hazája, hogy szinte minden új szerepét Stockholmban énekelte el először. Ahogy önéletrajzi könyvéből is kiderül, pontosan tisztában volt azzal, mennyit ér, és rendre meg is kérte az árát. Lehetett ezért neheztelni rá, de képmutatással vádolni sosem. A kért összegeket pedig mindig kifizették. 1982-ben, 64 évesen vonult vissza a színpadtól, idejét onnantól kezdve az énekoktatásnak szentelte. Nina Stemme számára is volt egy jótanácsa: az ő titka nem a jóga, hanem a kényelmes cipő volt a színpadon. Strauss Elektrája alatt pedig Marton Éva egyik kedves anekdotája szerint malátasört rejtett el a díszletben, hogy abból nyerjen energiát.

Kirsten Flagstad

„Az évszázad hangja” – a norvég Kirsten Flagstad a 20. század első felében birtokolta a világ leglehengerlőbb drámai szopránjának címét. Hanglemezen sok kritikus szerint a mai napig verhetetlen Wagner-szopránként. Muzsikuscsaládba született: 10 évesen már Wagner Lohengrinjének Elzáját énekelte németül. Híresen gyorsan tanult: néhány nap alatt képes volt bekebelezni egy szerepet. Pályája első felében könnyedebb szerepeket énekelt, drámai karaktere először az Aidában bontakozott ki, igazi hangját pedig Izoldaként találta meg. New York-i debütáló koncertje után a Metropolitan igazgatója azt mondta: „Két igazán nagy ajándékom volt Amerika számára: Caruso (a legendás olasz tenor) és Flagstad.” Első fellépése után a Metben gyakorlatilag egyik napról a másikra vált világhírűvé. Izolda szerepét 1935 és 1941 között hetvenszer énekelte el ezen a színpadon, a Met ennek az előadásnak köszönheti valaha volt egyik legnagyobb kasszasikerét. Visszavonulása után lemezeket vett fel, fiatalokat mentorált, jótékonysági koncerteket adott Norvégia-szerte, és ő volt a Norvég Nemzeti Opera első igazgatója.

Marton Éva

Marton Éva valódi világsztár. Hazajárt a milánói Scalába, a New York-i Metropolitanbe, a bécsi Staatsoperbe és a londoni Covent Gardenbe is. Amikor a Metben együtt lépett fel Birgit Nilssonnal, a nagy előd azt mondta neki: „Te leszel a következő világhírű Turandot.” 1972-ben szerződött külföldre, és ahogy Nilsson megjósolta, ezzel a szereppel minden fal leomlott előtte. A Wagner-univerzumban Izoldaként, Ortrudként, Brünnhildeként és Sieglindeként is felejthetetlen alakításai voltak. 1984 szeptemberében a Met évadnyitó Lohengrin-előadásán énekelte élete első Ortrudját, amikor a Met történetében először az „Entweihte Götter…” után megszakadt egy Wagner-előadás – a közönség állva tombolt. Marseille-ben egyszer rendőri segítséggel tudta csak elhagyni a fellépés helyszínét, olyan rajongó tömeg gyűlt össze az utcán, Buenos Airesben a Turandot nyílt előadására pedig négyszázzal több ember zsúfolódott be, mint a terem befogadóképessége. Marton Évának saját bevallása szerint sikerült az, ami csak kevés embernek: „Nem volt egyetlen rossz előadásom sem!” 2017-ben a Forbes őt választotta az 5. legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában. Férje szerint olyan, mint egy többhengeres autó, akinek mindig kell valamilyen feladat. Ma a legfontosabb számára, hogy adjon, és segítse a fiatal énekestehetségeket, ezért is hozta létre a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt. Titka neki is volt a színpadon: ő teát rejtegetett az Elektra díszletében, hogy pótolja a folyadékveszteséget.

Grace Bumbry

„A fekete Vénusz” a nemzetközi operavilág egyik legellentmondásosabb alakja. 1961-ben Wieland Wagner, Richard Wagner unokája osztotta rá a Tannhäuser Vénuszának szerepét Bayreuthban, ami az afroamerikai énekesnő származása miatt előzetesen óriási felháborodást váltott ki. Az akkor 24 éves Bumbry előadása azonban olyan megindító volt, hogy 30 percen keresztül tapsolták vissza és negyvenkétszer ment fel a függöny. A sajtó azonnal Wagner „új ragyogó csillagaként” emlegette, a hangos siker pedig – Jacqueline Kennedy meghívására – a Fehér Házig repítette. Abbadótól Bernsteinen és Karajanon át Mehtáig számtalan világhírű karmester imádott vele dolgozni. Az operaéletben nem gyakori a hangfajváltás, de Bumbry ezt is meglépte: mezzoszopránból váltott szopránra, majd pályája végén újra mezzoszopránszerepeket énekelt. Bár ezzel a kritikusokat és a közönséget is megosztotta, mindkét repertoárral világsikereket ért el. 1997-ben vonult vissza az operaszínpadtól, majd ő is a tanításnak és zsűrizésnek szentelte magát. 2009-ben megalapította saját énekes- és operaakadémiáját

.

Európa szülöttei közül azon keveseket, akiknek vezetékneve megelőzi a keresztnevét, biztosan nem lehet sarokba szorítani azzal a kérdéssel, hogy mi a közös az alábbiakban: fröccs, fűszerpaprika, magyar huszár, beregi keresztszemes hímzés, tiszavirágzás, cimbalom és tárogató? Bár Puskás Öcsi nevét szándékosan nem említettük, de – néhány kivételtől eltekintve – a fenti fogalmak hallatán ők biztosan tudják, hogy itt hungarikumokkal állnak szemben. A magyarság attribútumaival kapcsolatos találós kérdés aktualitását a Müpa évente megrendezett Világraszóló fesztiválja adja, amelynek célja, hogy a 2015-ben hivatalosan is hungarikummá nyilvánított cimbalom és tárogató előtt tisztelegjen. Ahogy mindig, idén is a hangszer egyik igazi virtuózával ünnepelhetünk. Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band fergetegesnek ígérkező koncertjére hangolódva nézzük meg, mit érdemes tudni erről a jellegzetes hangú, ezer húrral ellátott, kibogozhatatlanul technikásnak tűnő instrumentumról.

Balogh Kálmán, Fotó: Raffay Zsófia

 Az acélhúros hangszerek királynője

Mielőtt felvillantanánk a hangszer evolúciójának legizgalmasabb epizódjait, összeszedtük azokat az árulkodó karaktervonásokat, amelyek láttán a történészek már gyaníthatják, hogy a cimbalom elődjével van dolguk. Az egymásra kísértetiesen hasonlító zeneszerszámokat ugyanis a különböző történelmi korokban vagy földrajzi területeken merőben eltérő nevekkel illették. Mik tehát a legárulkodóbb jegyei egy cimbalomnak? Legyen trapéz formájú, dobozszerű, teljes szélességében húrokkal ellátott, és vízszintes helyzetben, akár akácból vagy diófából készült verővel, akár pengetővel, de zenélésre lehessen bírni.  

A Müpa legújabb hangszerbüszkesége, Fotó: Kotschy Gábor

A korabeli kiscimbalmok igen változatos méretben készültek. Ennek egészen prózai oka volt: általában házilag, ritkább esetben szakműhelyekben állították elő őket, így méretüket leginkább a rendelkezésre álló alapanyag és készítőjük elképzelése szabta meg. Általánosságban azért elmondható, hogy a fenyőből, időnként jávorfából készült hangszertest 40 cm-nél nem volt magasabb, rövidebb oldala 60, míg a hosszabb 80 cm-re volt tehető. Ezek a hangszerek még nem lábakon álltak, így könnyen szállíthatóak voltak, és asztalra vagy felállított hordóra helyezve, esetleg ölbe véve szólaltatták meg őket. Mivel szóló- és zenekari muzsikálásra is tökéletesen alkalmasnak bizonyultak, mindig is rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek.

Korabeli kiscimbalom (Pula, 1967), Forrás: indafoto.hu

Erre jött még a cimbalomtörténet kopernikuszi fordulata a 19. században: megszületett a pedálcimbalom. Jelentősen megnőttek a szárak: méteres és másfél méteres oldalhosszak között már 75 cm magas hangszertest terpeszkedett, amelynek nemcsak hangereje és megjelenése, de súlya is egyre tekintélyesebbé vált. A mázsás hangszereket lábakkal és hangtompító pedállal látták el, ami addig a cimbalom hiányossága volt. A ma is használt pedálcimbalom hangereje ugyanis a zongoráéval vetekszik. Szabó Dániel cimbalomművész szavait idézve: „A cimbalmot egy kifordított zongorához tudnám hasonlítani, a hangszeren való játék már önmagában látványt jelent.”

 A hangszer térhódítása

Hungarikum ide vagy oda, mielőtt a hangszert teljes egészében magunkénak tudnánk be, vessünk egy pillantást az eredetére. Bármilyen meglepő, cimbalomhoz kísértetiesen hasonló hangszerábrázolásokat már az asszír birodalom területén, Ninivében is találtak, de a történészek szoros összefüggést látnak az ősi Kínában honos selyemhúros kinnel, sőt az arábiai fennsíkról származó, négyszögletű szekrényhez hasonló kanunnal is. Ennek bélhúrjait nem verőkkel, hanem acélpengetővel szólaltatták meg. A trapéz formájú húros hangszerek szép lassan meghódították Európa teljes területét, és az egyházzenétől a főúri udvarokig mindenhol nagy népszerűségre tettek szert. Az alászálló kultúrjavak megszokott mintájára a 18. század első felére már a polgári szalonok vendégei is egyre gyakrabban élvezhették a cimbalomvirtuózok lenyűgöző játékát, ugyanakkor a 19. századra nemesi körökben Európa-szerte kissé visszaszorult a jelenléte.

Kis magyar cimbalomtörténet

Míg Európa többi részén az újabbnál újabb hangszerek megjelenése marginalizálta a cimbalmot, nálunk nemhogy töretlen volt a népszerűsége, de a század második felétől kezdve egyenesen magyar jellegzetességgé vált. „A magyar érzelemvilágának vannak olyan sajátos elemei, amelyeket semmiféle hangszer sem adhat vissza oly melegen, híven és közvetlenül, mint a cimbalom” – írta Schunda Vencel József, aki a család budapesti hangszergyárában az 1860-as években vetette bele magát a cimbalom lázas fejlesztésbe. Kitartó munkájának és külföldi tapasztalatainak köszönhetően az 1873-as bécsi világkiállításra a gyár előrukkolt az akkor még pedáltalan, ám alakját, hangbeosztását és hangszínét tekintve teljesen megújult cimbalommal, amelyet még Ferenc József és Erzsébet királyné is megcsodált. Egy évvel később az igazi „reformcimbalom” is napvilágot látott: a jelentősen megnövelt hangszertestet Schunda lábakra helyezte, hangterjedelmét kibővítette, és a harmóniák összezengését hangtompító pedálszerkezettel szüntette meg. Ezzel a hangszer komolyzenei művek előadására is alkalmassá vált.

A Scunda-féle cimbalom, Forrás: ringve.no

Az instrumentum további fejlődéstörténetében Bohák Lajos hangszerkészítő műhelye is kulcsszerepet játszott. Ők állapították meg ugyanis az optimális húrhosszúságot, amely a hangszer teherbírásával összhangban egyenletes hangzást biztosított, emellett a hangterjedelmet is tovább bővítették, az ólommal súlyozott hangfogó rendszert pedig rugós pedállal látták el. A cimbalomkészítés lényegében azóta is a Bohák-féle rendszeren alapszik. Bár nem a magyar hangszergyártók hírnevét öregbíti, de a cseh cimbalomkészítő mester, Pavel Všianský neve is kihagyhatatlan a hangszer tökéletesítőinek sorából. Hozzá kötődik ugyanis a 2002-ben megalkotott, Herencsár Viktória cimbalomművész-zeneszerző kezdeményezésére és szakmai tanácsai alapján kifejlesztett könnyített szerkezetes cimbalom, amelynek súlya az eredeti 100 kg-hoz képest a felére csökkent. A „Viktoria” néven is ismert modell nagy népszerűségre tett szert, jelentősen kisebb súlyának köszönhetően ugyanis lényegesen egyszerűbbé vált a szállítása.

 Pavel Všianský  'Viktóriája', Forrás: cimbaly.cz

A cimbalom reneszánsza

A mesteri fejlesztéseknek köszönhetően a főként cigány kultúrába ágyazott, falusi kocsmákban és lakodalmakban használatos hangszer ismét visszaszerezte az őt megillető helyet a polgári közönség szívében. Egyre gyakrabban bukkant fel szalonokban, operai és színházi környezetben, ezzel együtt pedig egyre több kamarazenei és szimfonikus mű is született kifejezetten cimbalomra. Liszt például nagy csodálója volt az instrumentumnak, büszkén mutogatta a Zeneakadémián lévő példányt a hazánkba látogató zeneszerzőknek.

Liszt Ferenc és a pedálcimbalom, Forrás: Zenetörténeti Múzeum, Budapest

A 20. századi komponisták közül Bartók, Kodály, Stravinsky, Debussy, Saint-Saëns, Kurtág György, Ránki György, Kósa György, Szokolay Sándor, Kocsár Miklós, Zádor Jenő és még sokan mások járultak hozzá szerzeményeikkel ahhoz, hogy a magyar hangszerészet Szent Grálja világszintű ismertségre tegyen szert. Ám a cimbalom fejlődés- és sikertörténete még közel sem zárult le. Balogh Kálmán víziója szerint „az elektromos cimbalom megszületésével a könnyűzenében is megszerezheti az őt megillető helyet. Egyébként vissza kellene nyúlni a barokk korhoz, amikor mások voltak az elvárások a zenészekkel szemben. Ha a mai cimbalmosok nemcsak előadók, hanem kreatív zenészek lehetnének, mindenki megértené, hogy ez a hangszer bármire alkalmas.” Cimbalmosok, rajtatok a világ szeme!

Élete rövidsége ellenére Franz Schubert a 19. század egyik legtermékenyebb zeneszerzője volt. 1828-ban bekövetkezett haláláig mintegy 1500 művet komponált, szinte minden műfajban kivételeset alkotott. Vonósnégyesei Haydn és Mozart legszebb darabjaival említhetők egy napon, szimfóniái Beethoven műveivel vetekszenek, zongoradarabjai pedig kikövezték az utat Chopin és Schumann előtt. Operáiról azonban méltatlanul kevés szó esik, és még ritkábban tűzik őket műsorra, pláne eredeti formájukban. A Helsinki Barokk Zenekar azonban vállalta a kihívást.

A valaha élt legköltőibb zenész, aki holdfénybe és a nap lángoló sugarába mártotta pennáját – így jellemezte Liszt és Schumann a 19. század egyik legtehetségesebb zeneszerzői közt számon tartott Franz Schubertet. A dallamokra és a líricizmusra különösen fogékony osztrák zeneszerző tragikusan rövid élete során azonban sosem élvezhette ki ezt a mindent elsöprő elismerést. Műveinek alig töredéke jelent meg nyomtatásban, és azok is csak mérsékelt sikert arattak. Schubert hozzávetőleg 630 dalt, 13 szimfóniát (bár ezekből csak hetet fejezett be teljesen), 17 operát, 22 vonósnégyest, több mint 20 szonátát, tucatnyi zongoravariációt és ländlert (a lassú keringő régebbi, népi formája), több négykezes és kisebb zongoradarabot, számos egyházi zeneművet, köztük 7 misét, 2 Stabat Matert és 4 offertóriumot, 18 színpadi és több mint 200 egyéb zenei kompozíciót hagyott örökül az utókorra.* Hihetetlen alkotókedve ellenére sem tudott azonban állandó megélhetést biztosítani magának, legtöbbször barátai és édesapja jótékonyságára szorult.  

Az, hogy zsenialitása nem veszett a feledés homályába, legfőképp pályatársainak – többek közt Mendelssohnnak, Schumann-nak, Brahmsnak és Lisztnek – köszönhető, akik nemcsak életben tartották Schubert művészetét, de azt a világ elé tárva lehetőséget teremtettek arra is, hogy megkapja az őt megillető elismerést. 

Bár gyermekkorától kezdve foglalkozott zenével, Schubert a legendás Antonio Salieri kezei alatt kezdett igazán elmélyedni a zeneszerzés titkaiban, az ő óvó tekintete alatt született meg első saját kompozíciója, a Gretchen am Spinnrade. Innentől pedig nem volt megállás. 1815-ben, egy esztendő leforgása alatt több mint 20.000 ütemet jegyzett le – többek közt 9 egyházi művet, egy teljes szimfóniát és közel 150 dalt, előfordult, hogy utóbbiak közül egy napon nyolc dal megszületett serény kezei alatt. És ekkor még alig volt 18 éves! Ám más korabeli zeneszerzőkhöz hasonlóan ő is egyetlen műfajban látta a népszerűség kulcsát: az operában.
Első szárnypróbálgatásai, a Die Zwillingsbrüder (1820) és a Die Zauberharfe (1820) kéziratain még erősen érződött Salieri befolyása és a megrendelő bécsi impresszáriók igényei, Schubert azonban eltökélt volt abban, hogy következő operája teljes egészében a saját ízlését tükrözze. Így született meg az Alfonso és Estrella – de ne szaladjunk ennyire előre!

1821 őszén az akkor 24 éves Schubert és jóbarátja, a nála egy évvel fiatalabb költő és szövegíró, Franz von Schober a Traisen folyó partján fekvő Sankt Pölten városába utaztak, hogy Bécs nyüzsgését maguk mögött hagyva kizárólag készülendő főművükre koncentrálhassanak. A munka a Schuberttől megszokott feszített tempóban zajlott: szeptember 20. és október 16. között, röpke 27 nap alatt elkészült az első felvonás, november 2-ára pedig a második is. Az utolsó, harmadik felvonást 1822. február 27-én, Bécsben fejezték be, az i-re a pontot pedig az 1823 februárjában hozzáadott nyitány tette fel. Már csak a bemutató volt hátra.

Utóbbi azonban a vártnál keményebb diónak bizonyult, bárhová fordult ugyanis, Schubert zárt ajtókba és rideg elutasításba ütközött. Még kedvenc énekeseitől sem számíthatott támogatásra. A bariton Johann Michael Vogl mélységes csalódottságát fejezte ki az operával kapcsolatban, és visszautasította Schubert arra irányuló kérését, hogy beajánlja a művet a bécsi operaházba. Ugyanígy negatív kritikát fogalmazott meg a szoprán Anna Milder-Hauptmann is, aki abbéli aggodalmát fejezte ki, hogy a mű nem a berlini operaszerető közönség ízlésének való. (A rossznyelvek szerint véleményét erősen befolyásolta a tény, hogy az operában nem volt drámaiszoprán-szerep). Bár a drezdai koncertmester eleinte kifejezetten izgatottan fogadta a művet, érdeklődése hamar lelohadt, amikor Schubert nem éppen hízelgő szavakkal illette a színház legutóbbi operabemutatóját. Miután Grazból is elutasító válasz érkezett, a kudarc okát kutatva, ahogy sok más zeneszerző, Schubert is darabokra cincálta saját művét. A nyitányt a Rosamunde-kvartettbe komponálta bele, míg a második felvonás egy dala a Téli utazás ciklusba került át.  Bár a teljes operának két kézirata is létezett – egy Bécsben, egy pedig Grazban –, Schubert már nem élhette meg a darab bemutatását. Sőt, a világnak is majdnem 170 évet kellett várnia arra, hogy az Alfonso és Estrella úgy kerüljön színpadra, ahogy a zeneszerző megálmodta.

 De mi volt ennek az oka? Az opera librettójának szerzője, Schober kezdeményezésére és Liszt Ferenc állhatatos munkájának köszönhetően harminckét évvel befejezése után a közönség végre megismerhette az Alfonso és Estrellát. Jobban mondva annak egy változatát, hiszen az 1854-es weimari koncerten Liszt egy erősen módosított verziót tűzött az egyébként tizenkét műből álló előadás programjára. Ezzel egyidejűleg a fellelt kéziratok alapján egy részletes, a darab cselekményét ismertető szöveget is közzétett, így neki tulajdoníthatjuk az opera első hivatalos leírását is. Bár a művet az 1880-as években többször is bemutatták többek közt Karlsruhéban, Bécsben és Berlinben, ezek mind erősen lerövidített és átírt verziók voltak. Az eredeti zenemű teljes egészében először 1949-ben hangzott el a svájci Radio Beromünster adásában, míg színpadra állítására egészen 1977-ig kellett várni, amikor a Readingi Egyetem tűzte műsorra, igaz, angol nyelven. Eredeti formájában és terjedelmében, eredeti német nyelven először több mint másfél évszázaddal a megírása után, 1991-ben került színpadra Grazban, a svájci Mario Venzago vezényletével. November 17-én a Helsinki Barokk Zenekar tettre kész fiatal előadógárdája Aapo Häkkinen vezetésével készül megismételni ezt a bravúrt, és oly módon tisztelegni Schubert munkája és személye előtt, amit bár többszörösen megérdemelt volna, élete során sosem kapott meg.

* Schubert műveinek pontos számáról megoszlanak a vélemények, a különböző katalógusok eltérő módon rendszerezték munkáit halála után. Emellett több befejezetlen zenetöredék maradt fent, munkájának egy része pedig elveszett.

Először 2014-ben nyílt ki a nagy magyar daloskönyv, 2017-ben érkezett a második rész, tavaly pedig folytatódott a sikersztori, hiszen ki ne szeretné a mindenki által jól ismert és szeretett slágereket maibb, frissebb köntösben hallani? A recept a következő: végy egy nagy csokorra valót a legkedveltebb magyar dalokból, csempéssz közéjük pár meglepetést, porold le őket, fűszerezd az aktuális évjáratnak megfelelően, majd kérd meg a hazai könnyűzenei élet állócsillagait és egy klasszis rendezőt, hogy együtt tálalják! Legközelebb és egyben utolsó alkalommal december 6-án, a Fesztivál Színházban kóstolhatunk bele a 20. század legjobb dalaiba – ugye ott találkozunk?

The Great Hungarian Songbook 3, Fotó: Csibi Szilvia

Nem (kizárólag) a múzeumban kell keresni…

…kulturális emlékezetünk legszórakoztatóbb és leginkább szívhez szóló darabjait, hanem a lemezboltok polcain, a streamingszolgáltatók felületein és persze a koncerttermekben! Bizony, a népi vagy táncdalok és a popslágerek is múltunk, jelenünk, jövőnk részei, sőt: sokkal könnyedebben tudunk kapcsolódni hozzájuk, mint a történelemkönyvekből bebiflázott évszámokhoz vagy egyik-másik, memoriterként elraktározott vershez. A zene univerzális nyelv, engedjük hát, hogy rajta keresztül beszéljen hozzánk a színes-szagos 20. század!

A jó példa ragadós

Na de pontosan mi is az a „nagy magyar daloskönyv”? Nem titok, hogy a koncepció a The Great American Songbook mintájára született, amely a múlt század első felének legfontosabb és legnépszerűbb amerikai dalainak és jazz-sztenderdjeinek gyűjteménye. Ebben kaptak helyet azok az örökzöldek, amelyek minden kétséget kizáróan kiállták az idő próbáját, és hajlott koruk ellenére nemcsak üdítően hatnak, de a közönség ma is kívülről fújja őket.

 A The Great Hungarian Songbook című koncertsorozat ötletgazdája, Káel Norbert immár harmadszor vág bele csapatával, ezúttal Behumi Dórival és Pál Dénessel hiánypótló dalestjébe – az első két alkalommal Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István, illetve Tompos Kátya és Takács Nikolas voltak a partnerei –, hogy a fiatalabb generációk szívébe is belopják például Szécsi Pál egyik legnagyobb sikerét. A színpadkép megálmodója és a rendező pedig nem más, mint az előző két alkalommal is a dalok újjászületésénél bábáskodó, számos zenés színházi sikert a magáénak tudható Böhm György.

Behumi Dóri és Pál Dénes, Fotó: Csibi Szilvia

Műfaj- és stíluskavalkád

Meghökkentő stíluspárosításokkal előállni mindig izgalmas vállalkozás, de különösen igaz ez akkor, ha olyan szerzeményekről van szó, amelyeket a közönség betéve ismer. A merészség és a kreativitás azonban nem áll messze az alkotócsapattól, és ha az előző két estből indulunk ki, ezúttal is tarolni fog a crossover, méghozzá a lehető legvagányabb formában. Ami pedig az új megközelítésben hallható dalokat illeti, ezúttal az 1950-es évek filmslágerei, a táncdalfesztiválok közönségkedvencei és az 1980-as és 90-es évek közkedvelt dalai kerülnek terítékre. Figyelem, szüleink és nagyszüleink garantáltan nem véletlenül bolondultak egyebek mellett Máté Péter feledhetetlen top hitjeiért, aki pedig azt állítja, hogy még sosem érzékenyült el az Azért vannak a jóbarátok vagy a Most élsz című örökbecsű nótákat hallva, az vagy hazudik, vagy… nem mond igazat.