Élete rövidsége ellenére Franz Schubert a 19. század egyik legtermékenyebb zeneszerzője volt. 1828-ban bekövetkezett haláláig mintegy 1500 művet komponált, szinte minden műfajban kivételeset alkotott. Vonósnégyesei Haydn és Mozart legszebb darabjaival említhetők egy napon, szimfóniái Beethoven műveivel vetekszenek, zongoradarabjai pedig kikövezték az utat Chopin és Schumann előtt. Operáiról azonban méltatlanul kevés szó esik, és még ritkábban tűzik őket műsorra, pláne eredeti formájukban. A Helsinki Barokk Zenekar azonban vállalta a kihívást.
A valaha élt legköltőibb zenész, aki holdfénybe és a nap lángoló sugarába mártotta pennáját – így jellemezte Liszt és Schumann a 19. század egyik legtehetségesebb zeneszerzői közt számon tartott Franz Schubertet. A dallamokra és a líricizmusra különösen fogékony osztrák zeneszerző tragikusan rövid élete során azonban sosem élvezhette ki ezt a mindent elsöprő elismerést. Műveinek alig töredéke jelent meg nyomtatásban, és azok is csak mérsékelt sikert arattak. Schubert hozzávetőleg 630 dalt, 13 szimfóniát (bár ezekből csak hetet fejezett be teljesen), 17 operát, 22 vonósnégyest, több mint 20 szonátát, tucatnyi zongoravariációt és ländlert (a lassú keringő régebbi, népi formája), több négykezes és kisebb zongoradarabot, számos egyházi zeneművet, köztük 7 misét, 2 Stabat Matert és 4 offertóriumot, 18 színpadi és több mint 200 egyéb zenei kompozíciót hagyott örökül az utókorra.* Hihetetlen alkotókedve ellenére sem tudott azonban állandó megélhetést biztosítani magának, legtöbbször barátai és édesapja jótékonyságára szorult.
Az, hogy zsenialitása nem veszett a feledés homályába, legfőképp pályatársainak – többek közt Mendelssohnnak, Schumann-nak, Brahmsnak és Lisztnek – köszönhető, akik nemcsak életben tartották Schubert művészetét, de azt a világ elé tárva lehetőséget teremtettek arra is, hogy megkapja az őt megillető elismerést.
Bár gyermekkorától kezdve foglalkozott zenével, Schubert a legendás Antonio Salieri kezei alatt kezdett igazán elmélyedni a zeneszerzés titkaiban, az ő óvó tekintete alatt született meg első saját kompozíciója, a Gretchen am Spinnrade. Innentől pedig nem volt megállás. 1815-ben, egy esztendő leforgása alatt több mint 20.000 ütemet jegyzett le – többek közt 9 egyházi művet, egy teljes szimfóniát és közel 150 dalt, előfordult, hogy utóbbiak közül egy napon nyolc dal megszületett serény kezei alatt. És ekkor még alig volt 18 éves! Ám más korabeli zeneszerzőkhöz hasonlóan ő is egyetlen műfajban látta a népszerűség kulcsát: az operában.
Első szárnypróbálgatásai, a Die Zwillingsbrüder (1820) és a Die Zauberharfe (1820) kéziratain még erősen érződött Salieri befolyása és a megrendelő bécsi impresszáriók igényei, Schubert azonban eltökélt volt abban, hogy következő operája teljes egészében a saját ízlését tükrözze. Így született meg az Alfonso és Estrella – de ne szaladjunk ennyire előre!
1821 őszén az akkor 24 éves Schubert és jóbarátja, a nála egy évvel fiatalabb költő és szövegíró, Franz von Schober a Traisen folyó partján fekvő Sankt Pölten városába utaztak, hogy Bécs nyüzsgését maguk mögött hagyva kizárólag készülendő főművükre koncentrálhassanak. A munka a Schuberttől megszokott feszített tempóban zajlott: szeptember 20. és október 16. között, röpke 27 nap alatt elkészült az első felvonás, november 2-ára pedig a második is. Az utolsó, harmadik felvonást 1822. február 27-én, Bécsben fejezték be, az i-re a pontot pedig az 1823 februárjában hozzáadott nyitány tette fel. Már csak a bemutató volt hátra.
Utóbbi azonban a vártnál keményebb diónak bizonyult, bárhová fordult ugyanis, Schubert zárt ajtókba és rideg elutasításba ütközött. Még kedvenc énekeseitől sem számíthatott támogatásra. A bariton Johann Michael Vogl mélységes csalódottságát fejezte ki az operával kapcsolatban, és visszautasította Schubert arra irányuló kérését, hogy beajánlja a művet a bécsi operaházba. Ugyanígy negatív kritikát fogalmazott meg a szoprán Anna Milder-Hauptmann is, aki abbéli aggodalmát fejezte ki, hogy a mű nem a berlini operaszerető közönség ízlésének való. (A rossznyelvek szerint véleményét erősen befolyásolta a tény, hogy az operában nem volt drámaiszoprán-szerep). Bár a drezdai koncertmester eleinte kifejezetten izgatottan fogadta a művet, érdeklődése hamar lelohadt, amikor Schubert nem éppen hízelgő szavakkal illette a színház legutóbbi operabemutatóját. Miután Grazból is elutasító válasz érkezett, a kudarc okát kutatva, ahogy sok más zeneszerző, Schubert is darabokra cincálta saját művét. A nyitányt a Rosamunde-kvartettbe komponálta bele, míg a második felvonás egy dala a Téli utazás ciklusba került át. Bár a teljes operának két kézirata is létezett – egy Bécsben, egy pedig Grazban –, Schubert már nem élhette meg a darab bemutatását. Sőt, a világnak is majdnem 170 évet kellett várnia arra, hogy az Alfonso és Estrella úgy kerüljön színpadra, ahogy a zeneszerző megálmodta.
De mi volt ennek az oka? Az opera librettójának szerzője, Schober kezdeményezésére és Liszt Ferenc állhatatos munkájának köszönhetően harminckét évvel befejezése után a közönség végre megismerhette az Alfonso és Estrellát. Jobban mondva annak egy változatát, hiszen az 1854-es weimari koncerten Liszt egy erősen módosított verziót tűzött az egyébként tizenkét műből álló előadás programjára. Ezzel egyidejűleg a fellelt kéziratok alapján egy részletes, a darab cselekményét ismertető szöveget is közzétett, így neki tulajdoníthatjuk az opera első hivatalos leírását is. Bár a művet az 1880-as években többször is bemutatták többek közt Karlsruhéban, Bécsben és Berlinben, ezek mind erősen lerövidített és átírt verziók voltak. Az eredeti zenemű teljes egészében először 1949-ben hangzott el a svájci Radio Beromünster adásában, míg színpadra állítására egészen 1977-ig kellett várni, amikor a Readingi Egyetem tűzte műsorra, igaz, angol nyelven. Eredeti formájában és terjedelmében, eredeti német nyelven először több mint másfél évszázaddal a megírása után, 1991-ben került színpadra Grazban, a svájci Mario Venzago vezényletével. November 17-én a Helsinki Barokk Zenekar tettre kész fiatal előadógárdája Aapo Häkkinen vezetésével készül megismételni ezt a bravúrt, és oly módon tisztelegni Schubert munkája és személye előtt, amit bár többszörösen megérdemelt volna, élete során sosem kapott meg.
* Schubert műveinek pontos számáról megoszlanak a vélemények, a különböző katalógusok eltérő módon rendszerezték munkáit halála után. Emellett több befejezetlen zenetöredék maradt fent, munkájának egy része pedig elveszett.