Először hallhatja a magyarországi közönség az énekesnő különleges, modern trance-hangzást tradicionális afrikai ritmusokkal vegyítő szerzeményeit. Legutóbbi lemeze, a Burkina Hakili mindegyik dalából az élet szeretete árad, miközben egyetemes emberi igazságokat és markáns üzeneteket fogalmaz meg. Aki pedig hallgatja őket, annak táncra perdül a lénye.  

Kady Diarra, Fotó: Niko Rodamel

Ha olyan családba születsz, mint Kady Diarra, és egyenes ágon öröklött zenei tradícióid egészen a 13. századig nyúlnak vissza, akkor elkerülhetetlen, hogy előadóművészként képzeld el az életed. Az énekes-zeneszerző Elefántcsontparton jött világra és Burkina Fasóban nevelkedett, felmenői közt pedig a nagyrabecsült griot közösség tagjaival büszkélkedhet.

Diarra nagyanyja és édesanyja – mindketten a griot hagyományok képviselőjeként – Burkina Fasó-i esküvőkön és keresztelőkön énekeltek, ahova a kislányt is mindig magukkal cipelték. „Énekeltem én is velük, 12 éves koromban azonban elvarázsolt a tánc, úgyhogy átköltöztem szülőhazámba, és csatlakoztam egy elefántcsontparti balett-társulathoz – meséli egyik interjújában. – 1984-ben tértem vissza Burkina Fasóba, ahol kora gyerekkorom óta nevelkedtem. A Sidwaya nevű együttes táncosa és kóristája lettem. Nagyszerű idők voltak! Akkor döntöttem el, minden erőmmel azon leszek, hogy művészi karriert építsek.” Végül egészen későn, csak 1998-ban kezdett el saját szövegeken és zenén dolgozni, ugyanakkor nem elégedett meg ezzel, rögtön meg is alapította önálló zenekarát. Abban, hogy dalaiban manapság szívesen közvetíti a női egyenjogúság üzeneteit, minden valószínűség szerint ennek a lépésnek a tapasztalatai is benne vannak. „Táncosként könnyű volt megtalálni a helyem egy együttesben, hiszen a tánc kétségtelenül női műfajnak számít Afrikában. Zenészként, férfiakkal egy bandában, már nehezebb volt mindez. Be kellett bizonyítanom, hogy igenis van művészi értéke annak, amit csinálok, és megértetni velük, hogy márpedig én vagyok a főnök és a producer.”

„Egyetlen dallam a balafonon visszarepít a gyermekkoromba”

A griotok a 13. századtól kezdve a nyugat-afrikai országok, elsősorban Mali mesemondói, zenészei, vallási énekesei, akik szájról szájra örökítik át a történelmet, tartják életben a közösség tradícióit. Mivel régen általában egy bizonyos társadalmi kaszthoz tartoztak, művészeti és mesélő szerepük pedig családon belül öröklődött, akárkiből nem válhatott egykönnyen griot. Az ő privilégiumuk volt falujukban a születések, házasságok és halálozások ceremóniáinak levezetése is. Történeteiket a zene segítségével közvetítették, méghozzá három fő hangszert használva. A kora egy 21 húros lant, amelyet a hárfához hasonlatosan szólaltatnak meg, a balafon a xilofonra emlékeztet, a n’goni pedig Mali tradicionális, hosszú nyakú lantja fából és állati bőrből. Ez utóbbi két hangszert Kady Diarra is rendszeresen használja zenéjében. „A kreativitásom a belső békémtől függ, ilyenkor az őseimre és a spiritualitásra koncentrálok. Néha egyetlen dallam a balafonon azonnal visszarepít a gyermekkoromba, és eszembe jut a nagymamám egyik régi, kedves éneke.”  

A griot családokban már nyolcévesen megkezdődött a gyerekek felkészítése későbbi fontos szerepükre. Neveltetésük azzal kezdődött, hogy a hangszerek megalkotásában segítettek, az azt követő tíz év alatt pedig egyetlen fontos feladatuk volt: megtanulni a több száz dalt és történetet, hogy örökségüket tovább tudják adni, és közösségük történetei sose merüljenek feledésbe.

 Most Budapesten is megtanulhatjuk, hogyan kell ünnepelni az életet

Kady Diarra zenéjének különleges hangulatát az adja, hogy a fenti, tradicionális hangszerekét a gitár és a basszusgitár karakteresen eltérő hangjaival vegyíti. Koncertjein családjával együtt zenél, lánya, testvérei és unokaöccsei kísérik. Dalaikkal markáns üzeneteket közvetítenek, humanista, egyenlőségpárti témákat dolgoznak fel. A 2004-es, Dianako című albumon a női nem egyenlőségének fontosságát állítják a középpontba. 2010-ben jelent meg Noumou című, afrosoul- és afropophatásokat ötvöző lemezük. Több mint 600 koncertet adtak már Európában, Afrikában és az észak-amerikai kontinensen. Magyarországon elsőként a Müpa közönsége láthatja színpadon az énekes-zeneszerzőt: május 26-án a Fesztivál Színházban mutatja be, milyen az, amikor a modern trance hangzásvilágával vegyítik az ősi afrikai ritmusokat.

Kady Diarra, Fotó: Kady Diarra official

A koncertre 2021-ben megjelent, harmadik albumának dalait hozza. A Burkina Hakili (magyarul: Burkina lelke) című lemezt a berlini székhelyű Worldwide Music Expo, vagyis a WOMEX ezekkel a szavakkal ünnepelte: „Kady Diarra vérpezsdítő koncertjein egy ezerarcú nő páratlan előadásában csodálhatjuk meg, hogyan kell ünnepelni az életet. Zenéjének érzékenysége és az afrikai dobok energiái kirobbanó fúzióban közvetítenek ősi tradíciókat.” A World Listening Post blog szerzője ugyanezt a lemezt „az öröm és bölcsesség bőségszarujának” nevezi, amely hűen mesél az énekesnő életéről, szülőföldjéről és griot örökségéről. „Különleges hangja és magnetikus egyénisége egyszerre szórakoztat és ápolja a lelket.” A svájci Globalsounds kritikusának az afrikai népek folyóparti nyugalmát és a metropoliszok popenergiáját juttatják eszébe a dalok.

 „Én gyógyítónak szegődtem”

 A Burkina Hakili lemezen Diarra összesen öt nyelven énekel, és mindegyiknek külön története van az énekesnő életében. Anyanyelve, a bwa mellett mali születésű édesanyja első nyelvét, a bambarát is megszólaltatja, ugyanúgy, mint Burkina Faso legtöbbek által beszélt idiómáját, a mossit, az ország nyugati részében használt dioulát, a hivatalos franciát és a terület kevert nyelvét is. A tizenegy dal multikulturális szövete univerzális értékeket, minőséget és kihívásokat mutat fel. A türelem és a kapzsiság, a szerencse és a szegénység, az őszinteség és a képmutatás történetei jelennek meg a dalokban. Diarra célja, hogy a többnyelvű, hagyományos és modern alapokra egyaránt épülő zene segítségével megértsük a körülöttünk lévő kaotikus világot. A Sou című dal azt meséli el, hogyan hozza el a szabadság érzését az éjszaka sötétje, felébresztve vágyainkat és örömeinket. A Mousso, vagyis Nők című szerzemény a nők társadalomban betöltött szerepét hangsúlyozza, bemutatva erejüket, intelligenciájukat és tehetségüket. A Nata a kapzsiság romboló hatásáról szól, a Mougnoun megbocsátásra és türelemre tanít. Az album rögzítésének története sem mindennapi: a karanténidőszak kellős közepén vették fel családjával, az énekesnő dél-lyoni házának kertjében. A francia Musique magazinnak adott interjújában így emlékszik vissza erre az időszakra: „Érdekes volt megtapasztalni, hogy a világ napközben is szendereghet. Általában traktorok zaja veri fel a csendet a házam körül, de ekkor minden annyira nyugodt volt! Mintha egy hangszigetelt stúdióban lettünk volna. Az albumot a kertben fejeztük be, pusztán azért, hogy felébresszük a lelkünket. A zene: terápia – és én gyógyítónak szegődtem.”

 Kady Diarra, Fotó: Ikandapeye

Ma már a békétől a csókig, a palacsintától az űrhajózásig mindenféle jelenségnek, kedvtelésnek, fogalomnak vagy épp történelmi emléknek van tematikus napja. Tartunk a különböző hagyományokra és tradicionális ünnepekre visszavezethető jeles napokat, kiposztoljuk az aznapi koffeindózisunkról készült legjobb képeket a kávé világnapján, a Douglas Adams rajongók pedig akár törülközőnapot is tarthatnak. Persze utóbbi még nem kapott helyet az ENSZ hivatalos világnapjainak és nemzetközi akciónapjainak listáján…nem úgy az április 22-ei Föld napja, amellyel legkésőbb általános iskolában mindannyian megismerked(t)ünk. De vajon a természeti környezet védelmén túl még mi juthat eszünk be erről a dátumról? Hogyan kapcsolódhat egymáshoz a bolygónk védelme és a művészet? És mi köze van az egésznek Mahlerhez?

Fotó: Valentin Antonucci/Pexels

„Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”

A Naptól számított harmadik bolygónak – amely jelenlegi tudásunk szerint az egyetlen, amelyen az általunk ismert élet jelen van – szentelt világnap ötlete 1969-ben született meg egy UNESCO-konferencián, a következő évtől kezdve pedig már komoly természetvédelmi mozgalom is kapcsolódott hozzá Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezése nyomán. Az 1970-ben megtartott első Föld napja tulajdonképpen egy forradalmi erejű, tömeges tiltakozás volt az élőhelyünk elpusztítása ellen, amely emberek millióit mozgatta meg, és amelyről a korabeli sajtó is lelkesen tudósított. Nagyjából két évtizeddel később Hayes és barátai megalapították a Föld Napja Nemzetközi Hírközpontot is, amely havonta küldött hírleveleivel, tömeges akcióival, ismeretterjesztő előadásaival hívta és hívja fel a figyelmet ma is a környezetkárosítás veszélyeire. A magyarországi környezetvédők az elsők között csatlakoztak a Hírközponthoz, és segítették a hazai ismeretterjesztést – természetesen az iskolákkal, pedagógusokkal együttműködve, hogy a felnövekvő generációk minél nagyobb harmóniában élhessenek a természettel, és ökológiai szempontból jobb és felelősebb döntéseket hozhassanak a mindennapok során. Napjainkban is számos, a bolygó iránt elkötelezett aktivista dolgozik azon, hogy a mozgalom jelmondatához híven megváltoztassa a világot.

A Föld és a művészet ereje

Régóta tudjuk, és a tudomány sokszorosan alátámasztotta, hogy a művészetnek gyógyító ereje van. A zene-, a vizuális- vagy épp táncterápia jótékony hatásait ma már senki nem kérdőjelezi meg, és az emberek többsége azt sem vitatja, hogy művészeti alkotásokat nem pusztán a gyönyörködés vagy az élvezet igényével nézünk és hallgatunk. Általában azok a művek gyakorolják ránk a legnagyobb hatást, amelyek a puszta örömszerzés mellett valami többel is megajándékoznak; egy később tovább gondolható mondattal, egy napok múltán is vissza-visszatérő dallamfoszlánnyal, egy-egy végtelen sűrűségű pillanattal. A művészet voltaképpen az egyik legjobb eszköz arra, hogy számunkra fontos gondolatokat fejezzünk ki vagy fogadjunk be. Gondoljunk csak bele: a világ legismertebb festményei évente milliókat vonzanak a múzeumokba még a digitális korban is, egy táncelőadást nézve teljesen belefeledkezünk a mozgás hipnotikus látványába, egy kivételesre sikerült zenemű pedig ideológiáktól és kordivatoktól függetlenül összekapcsolja a hallgatóság tagjait – közben pedig akár fontos témákról mesélhet, és akár létfilozófiai kérdéseket is felvethet, mint például Mahler Dal a Földről című, örökérvényű műve.

Fotó: Erin Caves tenor

Az élete egyik legnehezebb időszakát átélő Mahlert 1907-ben egy barátja egy verseskönyvvel, Hans Bethge német filozófus A kínai fuvola című kötetével ajándékozta meg. A kínai versekből készített német átköltések gyűjteménye nagy hatással volt a komponistára, aki a versekben a földi élet boldogságának és szenvedésének esszenciáját fedezte fel. Ekkor elhatározta, hogy valamiképpen megkísérli ugyanezt a komplexitást a zene eszközeivel megmutatni az embereknek. Kiválasztott hát hat verset megzenésítésre, és munkához látott, a végeredmény pedig a grandiózus, hattételes – egyesek szerint dalciklusként, mások szerint szimfóniaként jegyzendő – mű lett, amelynek minden egyes tétele a földi élet egy-egy fontos aspektusát járja körül. Ennek megfelelően találunk köztük bordalt vagy az őszi magányról szólót, a fiatalságot, a szépséget és a tavaszt éltető darabot is. A legtöbb hasonlóan nagyívű zeneművet átjárja valamiféle vallásos áhítat, és megjelenik bennük a túlvilág, Mahlernél azonban inkább olyan, mintha a Földtől kissé eltávolodva vizsgálnánk csodálkozhatnánk rá a világ szépségeire, és tudatosulna bennünk a létezés csodáinak felbecsülhetetlen értéke. Az alapvető életbölcsességeket megfogalmazó, két szólistára és zenekarra írt alkotás ma is hihetetlen népszerűségnek örvend: gyakran csendül fel a legnívósabb hangversenytermekben, a kivételesen szép énekszólamok miatt sok operaénekes veszi fel a repertoárjára.

Fotó: Schöck Atala © Papp Éva

A Dal a Földről Haydn 99. szimfóniájával egyetemben április 22-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is felcsendül a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas magánénekese, Schöck Atala és a számos európai operaházban szép sikereket arató amerikai tenor, Erin Caves tolmácsolásában. Nem is kívánhatnánk kézenfekvőbb alkalmat egy, az életről ilyen megindítóan mesélő mű meghallgatására és ha úgy tetszik, a közös gondolkodásra, mint a Föld napját!  

Kétségtelen, hogy várakozni nem mindig móka és kacagás, gondoljunk csak az idegőrlő sorban állásra a boltban vagy a vánszorgó percekre a dugóban, ám vannak helyzetek, amikor kifejezetten izgalmas és örömteli élmény figyelni az idő múlását, és ikszelgetni a napokat a naptárban. A Super Bowlt vagy az Oscar-díj átadását milliók várják minden évben, a karácsonyra hetekig készülünk, a nyaralás gondolata hónapokig tartja bennünk a lelket, ha pedig kedvenc zenekarunk érkezik a városba, mosolyogva vágjuk a centit. Így van ez a Müpa bérletei esetében is: bár még messze a következő évad, jó érzés tudni, hogy van néhány biztos pont a naptárban, ami felüdülést és boldogságot hoz majd. Mutatjuk, mi az, ami már most bevéshető a következő szezonból! 

Fotó: a Fesztivál Színház széksorai © Réthey-Prikkel Tamás

Elvágyódó lelkeknek – Meghívó időutazásra

Az elvágyódás mindig aktuális! A történelmi témájú regények, kosztümös filmek és sorozatok talán soha nem voltak olyan népszerűek, mint napjainkban: a streamingplatformok szinte roskadoznak a letűnt korokat idéző, romantikus fordulatokban gazdag meséktől, a pazar ruhaköltemények, a pompás épületek és belső terek látványa pedig egy csapásra kiszakít minket az olykor lesújtóan szögletes hétköznapokból. A régizene pontosan ugyanerre képes, csak éppen több száz éves dallamok segítségével. A jól ismert szimfonikus zenekari hangszerekétől eltérő hangzás és a historizáló előadásmód segítségével pillanatok alatt másik korokba utazhatunk; azokba az időkbe, amikor a súlyos selymekben bálterembe lépő hölgyek szépségét még nem energiatakarékos izzók, hanem gyertyák fénye emelte ki. A velencei trombita hangjaival, Rameau és Bach muzsikájával kicsit elszökhetünk a mindennapok elől, megmozgathatjuk a fantáziánkat, és feltöltődve térhetünk vissza a koptatott farmerhez és a közösségi médiából ránk ömlő hírcunamihoz.

Fotó: Wrocław Baroque Orchestra © Lukasz Rajchert

Újhullámon lovaglóknak – Zenei expedíciók az ismeretlenbe

Persze akadnak kifejezetten vállalkozó szellemű, mindig a frisset és újat kutató zeneőrültek is, akik szívesen indulnak felfedezőutakra – a hangversenyterembe is. Ők azok, akiket borzongató boldogsággal tölt el, hogy már első szárnypróbálgatásai alkalmával felfigyeltek egy kiemelkedő tehetségre, vagy már akkor jegyet váltottak egy ígéretes jövő előtt álló zenész estjére, amikor az még nem több száz vagy ezer fős termeket töltött meg, „csupán” egy vizsgakoncertjén szórakoztatta a nagyérdeműt. Nekik nem is tudnánk tökéletesebbet kitalálni a Rising Stars bérletetnél, amelyben csupa-csupa felfedezendő, a világhír küszöbén álló talentum kapott helyet a stuttgarti ütőhangszerestől a frankfurti vonósnégyesen át a brit baritonig, a spanyol oboástól az ukrán hegedűsig. De azok számára is van egy visszautasíthatatlan ajánlatunk, akik a berobbanó új tehetségek mellett új vagy számukra újdonságként ható művekkel is ismerkednének! Az árulkodó nevű Felfedezések sorozatunk koncertjein kevésbé közismert, olykor a szélesebb közönség számára teljesen ismeretlen művek kerülnek terítékre Schumanntól, Prokofjevtől, Dohnányitól és Dragony Tímeától négy nagyszerű zenekar, a Szegedi, a MÁV, a Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Győri Filharmonikusok tolmácsolásában.

Fotó: Vanessa Porter © Christopher Buehler

A grandiózus formák szerelmeseinek – Ellenállhatatlan tömegvonzás

Wagner neve (hát még a zenéje) hallatán azoknak is szuperlatívuszok cikáznak át az agyán, akik sosem vették a bátorságot, hogy egymás után nézzék meg a Ring előadásait… vagy akár a tetralógia egyetlen előadására bemerészkedjenek. Mindannyian hallottuk már Wagnert a zenés színházat megújító géniuszként emlegetni, és bizony ismerünk sztorikat arról is, hogy a hosszú operák vége felé egyesek már – a derékfájást és vércukorszint-ingadozást enyhítendő – maguk alá ügyeskedett lábbal, nagy titokban csokit majszolva követik a feszült figyelmet végig fenntartó cselekményt. A Ring több mint 15 órányi áradó zenéjére és a komponista más alkotásaira időről időre lelkes tömegek zarándokolnak el, egyértelműnek tűnik tehát, hogy akit egyszer elsodor a Wagner-operák hangulata, az soha többé nem szabadul! De miért is akarna? Az sem véletlen, hogy a Budapesti Wagner-napokat a Bayreuthi Ünnepi Játékok nyomán a közönség és a szakma elkezdte a Duna-parti Bayreuth néven emlegetni… A rajongók nagy örömére a Ring jövőre is kiemelt helyet kapott a Müpa nyár eleji programjában, de a tetralógia mellett több más, a zeneszerzőhöz köthető ínyencséget is elrejtettünk a kínálatban, a Wagner+ bérletben a Parsifal koncertszerű előadását és Nina Stemme áriaestjét is megtaláljátok!

Fotó: Nina Stemme © Neda Navae

És ha már monumentalitás: nem mehetünk el szó nélkül a Müpa (szó szerint) egyik legnagyobb ékessége mellett sem, ami nem más, mint a 2006-ban felavatott, a világ legméretesebb koncerttermi orgonái között számon tartott, 6804 sípból álló, 92 regiszteres és 5 manuálos hangszercsoda, amely a 2022/23-as évadban is több koncerten játszik majd főszerepet. A Fassang László nevével fémjelzett Orgonapárbajon túl napjaink egyik legkiválóbb francia orgonaművésze, Thierry Escaich és az amerikai Nathan Laube koncertjei is felemelő estéket ígérnek.

Klasszikusok a legnyitottabb korosztálynak – Az első komolyabb lépések a Müpában

A zenei élet szervezőit, művészeit és népszerűsítőit hosszú évek óta nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy miképpen lehet a leghatékonyabban bevezetni a gyerekeket, különösen a kiskamaszokat a klasszikusok világába. A megfejtés valószínűleg egyszerre nagyon egyszerű, szörnyen bonyolult, és – cseppet sem meglepő – hasonló, mint az olvasás és a könyvek esetében: jót kell nekik mutatni, és akkor maguktól kérik a következőt! Persze hogy mi a jó, azt a túlkínálat tengerében nehéz kiokoskodni, de a Müpa igyekszik biztos fogódzót nyújtani a tanácstalan szülőknek és pedagógusoknak. Például azzal, hogy a kompromisszummentes színvonalú, de a zsengébb életkorú közönségének szánt Operamatiné és Matinékoncertek előadásaival leveszi ezt a terhet a vállukról. Oké, tudjuk, hogy nem mindig könnyű meggyőzni egy 12 évest, hogy esélyt adjon az opera műfajának vagy hogy egy óra tiktokozást egy hangversenyre cseréljen, de próbálkozni mindenképpen érdemes, a Müpában – tapasztalatból állíthatjuk – sok kamasz szerette már meg a zenét!

Fotó: Jégkorszaki szakik © Csibi Szilvia, Müpa

+ Bónusz a legínyencebbeknek – Válogatás a válogatásból

A krémek krémjére áhítozók nagy örömére jelentjük: a Seniorok évada bérlet minden egyes előadása egy-egy másik bérletből ad ízelítőt! Burjánzó dallamokat és tüzes hangulatot ígér a holland Sietze de Vries és a magyar Fassang László Orgonapárbaja, zenés színházi estére csábít az elsősorban tekintélyes dalterméséről ismert Schubert Alfonso és Estrella című operája, felfedezésre invitál a Miskolci Szimfonikusok koncertje, amelyen Anton Gerzenberg tolmácsolásában lesz hallgatható Rachmaninov II. zongoraversenye, a 100 éve született Ligeti György műveit pedig a jeles jubileum alkalmából nem más vezényli, mint napjaink egyik legelismertebb zeneszerző-karmestere, Eötvös Péter.

Fotó: Eötvös Péter © Csibi Szilvia, Müpa

Ha arra is kíváncsi vagy, mit ajánl a Müpa jövőre a klasszikus zene Rolling Stonesaiért és Beatleseiért rajongóknak, a szuperhősöket kedvelőknek, a kamarazene szerelmeseinek vagy a lassításra vágyóknak, következő évi bérletkínálatunkról szóló előző írásunkat IDE KATTINTVA érheted el, a teljes bérletkínálatot pedig ITT böngészheted át.

Kiszámíthatatlan időszakokban mindennél nagyobb szükségünk van a kapaszkodókra, amik reményt és feltöltődést jelentenek, hiszen az apró örömökből és a „van mit várni” érzéséből erőt meríthetünk a mindennapokhoz. A kultúra és a művészet pedig vitán felül olyan menedék, amelynek segítségével – még ha csak ideiglenesen is – kizökkenhetünk a napi verkliből, és átadhatjuk magunkat a szellemi-lelki felüdülésnek. Éppen ezért a Müpa csapata hatalmas örömmel jelenti, hogy jövőre ismét csomagokban szállítja majd a jobbnál jobb programokat: visszatérnek a megszokott – és a visszajelzések alapján nagyon hiányolt – bérletek, és folytatódnak a közkedvelt fesztiválok, sorozatok is! Mutatjuk, kinek mivel készülünk a 2022/23-as szezonban! 

Rajongó típusoknak – A klasszikus zene Rolling Stonesai és Beatlesei

Evidens, hogy a könnyűzenei univerzumban léteznek olyan zenekarok, amelyek egyszerűen megkerülhetetlenek: korszakos alkotó- és előadóművészek, akik lemezeikkel, koncertjeikkel és elvitathatatlan sikereikkel tűnnek ki a tömegből. Mindannyian ismerünk olyan előadókat, akiknek dalai több generáció fiataljait segítették már át a szerelmi bánaton, késztették önfeledt tombolásra vagy épp meghitt elmélyülésre. Az azonban ritkábban felmerülő téma, hogy a pop- és rockzene mellett a klasszikus műfajoknak is megvannak a maguk ikonikus zenekarai, amelyek hosszú évek vagy évtizedek óta nyűgözik le a hallgatóságot, és elkötelezett rajongótáboruk a bizonyíték arra, hogy nem csak a könnyű (vagy annak látszó) stílusok kedvelői képesek a határtalan rajongásra. Az ilyen nagy múltú, de napjainkban is meghatározó együttesek hangversenyeire békeidőben napok vagy akár órák alatt kelnek el a jegyek, és mindig ünnepszámba megy, ha vendégszereplésre érkeznek egy-egy koncertterembe. Hiszen ki ne akarná élőben hallani-látni a Filarmonica della Scalát? Igen, ez AZ a Scala, a világhíres milánói opera, amelynek zenészeiből idén négy évtizede alakult koncertegyüttes, és nem tévedés, a 2022/23-as évadban a zenekar fellép a Müpában. Csakúgy, mint a sokat csodált Bécsi Filharmonikusok, akiknek újévi koncertjét az egész világon milliók követik minden évben. A sor pedig még korántsem ér véget, hiszen érkezik Amszterdamból a világelső szimfonikusok közé sorolt, 1888 óta létező Concertgebouw Zenekar és a Claudio Abbado által 1986-ban alapított Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar egykori tagjai által életre hívott, annak szellemi örökébe lépő Mahler Kamarazenekar is. És ha mindez még nem lenne elég csábító, időben szólunk, hogy ezeket a kivételes zenei társulásokat nem akárkik, hanem a jelen legnagyobb maestrói fogják vezényelni: hazánk egyik legjelentősebb karmester-egyénisége, Fischer Iván, a fényes nemzetközi karrierrel büszkélkedő, lett Andris Nelsons, az olasz dirigens, Daniele Gatti és persze a már említett Scala zeneigazgatója, Riccardo Chailly. Az már csak hab a tortán, hogy a Müpa Zenekari páholy bérletében ezek a koncertek mind-mind benne vannak…

Fotó: Mahler Kamarazenekar © Molina Visuals

A szuperhősöket kedvelőknek – A kiválasztottak

Egy-egy virtuóz zenész magával ragadó játékát hallgatva sokszor nem is értjük, hogyan lehet valaki képes egy hangszerből ilyen briliáns dallamokat előcsalogatni. Ráadásul az igazán nagyok esetében ez a „játék” megtévesztően könnyednek tűnhet, holott tudjuk, hosszú évek megfeszített munkája áll a szinte emberfeletti teljesítmények mögött. És valóban, még az őstehetségeknek sem adják ingyen a sikert, az ő esetükben is a megszámlálhatatlanul sok óra gyakorlás, a tanulás és a testi-lelki önfejlesztés a varázslat titka. De ez semmit sem von le az illúzióból, sőt: még értékesebbé teszi azokat a pillanatokat, amikor tanúi lehetünk egy-egy géniusz csillogásának. A következő szezonban ti is számos koncerten találkozhattok olyanokkal, akik egész eddigi életüket egy-egy hangszer bűvöletében töltötték, és persze tudásukat, tehetségüket folyamatosan csiszolva szolgálják meg a közönség kiemelt figyelmét. Érkezik az elképesztő technikai felkészültségéről és extravagáns fellépőruháiról is ismert zongorista, Yuja Wang, a kalandos életúttal és lenyűgöző előadói készségekkel is büszkélkedő hegedűművész, Viktoria Mullova, a fizika törvényeit meghazudtoló trükkök ütős nagymestere, Martin Grubinger, a világszerte csodált trombitás, Szergej Nakarjakov. És végül, de semmiképp sem utolsósorban egy másik trombitás, a 2022/23-as évad művésze, Boldoczki Gábor, aki rangos elismerések boldog, de meglepően szerény birtokosa, számos neves hazai és nemzetközi együttessel lépett már fel, és még maga Krzysztof Penderecki is komponált neki darabot. A Szólisták és zenekarok válogatás fellépői tehát kétségkívül meggyőző társaság, akiknek koncertjeit súlyos hiba volna kihagyni. 

Fotó: Yuja Wang © Norbert Kniat

Az élet apróbb örömeire fogékonyaknak – Kicsiben is a legnagyobbak

A kamarazene varázsa egyebek mellett abban áll, hogy élhető, könnyen befogadható léptéke még azok számára is élvezetet jelent, akiket esetleg elriasztanak a monumentális formációk és a grandiózus zeneművek. Ha alaposan megfigyelünk egy kamaraegyüttest játék közben, feltűnhet, hogy egyik legfontosabb ismérve a tagok egymás iránti, alázatos figyelme. A kis létszámú közösség csapatjátékra tanít, hiszen itt minden hiba kihallatszik, nem lehet megbújni a tömegben. De a műfaj legjobbjainak nincs is erre szükségük, hiszen régóta gyakorolják az egymásra hangolódást.

Fotó: Az évad zeneszerzője, Varga Judit © Csibi Szilvia, Müpa

A Liszt Ferenc-díjas Prunyi Ilona például Frankl Péterrel ad elő kétzongorás kompozíciókat, de egy-egy zongoratrió erejéig két kiemelkedő vonós, Kelemen Barnabás és Fenyő László is csatlakozik majd, hogy megmutassák, ők hogyan kamaramuzsikálnak. A Spányi Miklós által vezetett Concerto Armonico koncertjén ritkán hallható barokk oboaversenyek kerülnek terítékre, a Budapesti Wagner-napok egyik kedvenc énekese, Bo Skovhus Mahler-dalestjén pedig a vokális zene nyer teret. Az évad zeneszerzője, Varga Judit szerzői estje is a Kamarakincsek bérletben kapott helyet, ráadásul összeérnek a szálak: a játékos és szerethető művek egyik tolmácsolója az évad művésze, Boldoczki Gábor lesz.

Fotó: Az évad művésze, Boldoczki Gábor © Csibi Szilvia, Müpa

A bizonytalankodóknak – Felhasználóbarát opera? Igen!

Az opera műfajával szemben még mindig makacs előítéletek tartják magukat, és mi tagadás, ezek nem segítenek megnyerni a műfajnak a fiatalabb korosztályt. Sokak fejében él az az elképzelés, hogy az operaelőadásokon túlnyomórészt poros megoldásokkal és mellkasra szorított ököllel, mereven az ég felé tekintve eldalolt, véget nem érő áriákkal találkozhatnak. Pedig az igazság ma már nem is állhatna ettől távolabb! Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélünk, mindjárt ajánljuk is a Zenés színpad bérletünk attrakcióit, amelyek még az óvatosabb operakedvelőknek is egészen bizonyosan elnyerik a tetszését. Lesz itt finom bel canto áriaest olyan vokális virtuozitásról ismert szólistákkal, mint Lidia Fridman vagy Lawrence Brownlee, míg A lombardok című koncertszerű előadással egészen a keresztes hadjáratok regényes koráig repülhettek vissza, miközben a fiatal Verdi szenvedélyes és magával ragadó zenéjét hallgatjátok. Nemzetközi sztárgárda adja elő a főleg fajsúlyos dalterméséről ismert Schubert kevésbé ismert, Alfonso és Estrella című alkotását, de látható lesz egy több szempontból is kuriózumnak számító, legendás alkotás, Wagner egyetlen érett kori vígoperája, A nürnbergi mesterdalnokok is. 

Fotó: Philippe Herreweghe © Michiel Hendryckx

Mindenkinek, aki néha lassítani vágyik – Egyszerre mély és emelkedett

Mindennek megvan a maga ideje: nem csoda, hogy az emberiséggel egyidős bölcsesség eredetije már a Bibliában is felbukkant, hiszen valóban léteznek olyan pillanatok, időszakok és életfázisok, amelyek különösen alkalmasak bizonyos cselekvésekre. Az ünnepvárás időszaka – leszámítva persze az ajándékok utáni kétségbeesett szaladgálást – az elmélyülésé és a ráhangolódásé. A harmadik évezredben ez persze már egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy papírforma szerint hangzik, hiszen bár a modern világ sokszor tűnhet kényelmesnek, sajnos gyakran nehezen engedi lelassítani és megpihenni a benne élőket. Erre is kiváló gyógyszer azonban a zene, amelynek segítségével kilazíthatjuk megfeszített idegeinket, és arra fókuszálhatunk, ami igazán fontos. A Müpában már hagyomány, hogy az ünnepek közeledtével[LINK] olyan művek csendülnek fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, amelyek nemcsak segítenek meghitt hangulatba kerülni, de örök érvényű üzenetükkel emelik is az ünnepek fényét. Mindenszentekkor Berlioz Requiemje, adventkor balti és északi szerzők énekkari művei, karácsony előtt Beethoven Missa solemnise, újév idején pedig Haydn Az évszakok című oratóriumának hangjai töltik majd be a teret.

Arra talán még a jazz ősatyái sem számítottak, hogy a műfaj éppen a hűvös Nagy-Britanniában kap vérátömlesztést – a londoni afrokaribi közösség új generációja azonban felülírt minden elvárást és szabályt. Itt robbant be elementáris energiákkal pár éve a szaxofonos Nubya Garcia, akinek minden megmozdulása kapcsolódásra hív.   

Fotó: Nubya Garcia © Adama Jalloh

A műfaj új kottáját Dél-Londonban írják

„A jazz egy furcsa szó. Korlátoz.” Nem más állítja ezt, mint a műfaj brit keresztapja, Shabaka Hutchings. Korlátoz?! Hogyan korlátozhatna valami, amiről általában az áradó, hömpölygő futamok, a dallamvariációk végtelensége és az improvizáció szabadsága jut az eszünkbe? Hutchings még 2018-ban fogalmazott így a Rolling Stone magazin riporterének, és pont ekkoriban indult meg Dél-Londonban az a föld alatti morajlás, amelyben a jazz hangjai mellett akár már a grime, az afrobeat és a drum’n’bass is helyet kaphatott. A többnyire első- vagy másodgenerációs afrokaribi származású fiatalok egységesen utasították el választott zenei műfajuk, a jazz szűk definícióját, és alkották meg saját verziójukat, amely sokkal inkább a kozmopolita város fekete kisebbségének partyüteme, és amelyben ezernyi szín és íz fér meg egymással. A szcéna új szereplőiként csavartak egyet a megszokásokon, és ezzel váratlanul egy friss közönséget is megszólítottak. A fiatalok pedig azonnal keblükre ölelték az új trendet, mely első kézből a pubokból és klubokból ért el hozzájuk, és onnan egészen a legnagyobb könnyűzenei fesztiválokig jutott.

A jazzdíva, aki a holnap harcosa

Így vált London a jazz új epicentrumává a 2010-es évek közepére. Az új csillagokat ekkor már kisebb koncerteken, underground tehetségkutatókon, online rádiókban és független kiadóknál lehetett fellelni. Kinevelésükben többek között az 1991-ben alapított Tomorrow’s Warriors segédkezett. A fiatalok egyrészt közösségre találtak, másrészt az örömzenélés közben arra is rájöttek, hogy a saját képükre tudják formálni a műfajt. Itt tanult Shabaka Hutchings és Nubya Garcia, vagyis ennek a blogposztnak a főszereplő dívája is, aki mindössze tizenhét éves volt, amikor besétált az első kurzusra.

Garcia 1991-ben született London északi részén, a színes, eklektikus, pezsgő művészeti és élénk éjszakai életéről ismert Camdenben, ahol egy kis ellenkulturális felhangért sem kell soha a szomszédba menni. Édesanyja guyanai, édesapja trinidadi származású. Nubya már ötéves korától zeneiskolába járt, ám ekkor még a hegedű volt a hangszere. Tízéves korában nyúlt először a szaxofonhoz – a Camden Jazz Band tagja volt ekkor –, majd részt vett a Royal Academy of Music junior jazzprogramjában. Rövid kitérőt tett ösztöndíjjal Bostonban, a Berklee College of Musicban, hogy végül 2016-ban kitüntetéssel diplomázzon a Trinity Laban Conservatoire of Music and Dance jazzelőadó szakán. A következő évben máris kijött debütáló EP-jével, melynek a Nubya’s 5ive címet adta. Abban az évben ez lett a legtöbbet emlegetett jazzalbum Londonban. 2018-ban kiadta második EP-jét, a When We Are-t, amelyen már az elektronika és az élő jazz kapcsolatával kísérletezett. Példaképeiként Sonny Rollinst, Dexter Gordont és Miles Davist emlegeti, de nagy hatással volt rá rézfúvós nevelőapja hangszerarzenálja és édesanyjának a reggae-től a latin és a klasszikus zenén át a soulig terjedő lemezgyűjteménye. Még csak pár évre visszatekintő pályája során nem tétlenkedett! Több bandának is volt már tagja, így például a csak női előadókból álló, napfényesen könnyű zenét játszó Nérijának és a spirituálisabb vonalat képviselő Maisha afrojazzszextettnek, de megfordult előadóként az ikonikus Ezra Collective-ben és a Theon Cross Trióban is. Turnézott Latin-Amerikában, Ázsiában, Európa-szerte, Ausztráliában és az Egyesült Államokban, mindeközben pedig rádiós dj-ként is tevékenykedik. Arról nem is beszélve, hogy egy alkalommal a Vogue mind a 27 nemzetközi kiadásában szerepelt mint „napjaink egyik legizgalmasabb kreatív hangja”.  „Az én kreatív energiáim úgy töltődnek igazán, ha mozgásban vagyok – mondja. – A jazz ilyen. Egy popkoncertturnét egész évben ugyanúgy kell lenyomnod, de én ettől megőrülnék. Számomra még ugyanabban a bandában játszani is minden este mást és mást jelent.”

Fotó: Nubya Garcia © Campbell Addy/Vogue

„Életben kell tartani a történeteinket!”

Első szólóalbumát 2020 augusztusában adta ki Source címmel, a rákövetkező évben pedig már a Royal Albert Hall színpadán lépett fel zenekarával. A lemez világszerte elvarázsolta kritikusait és a rajongókat, Garcia azonnal London fluid jazz hangzásának ikonjává vált. A Rolling Stone-tól bezsebelte „A hónap albuma” címet, a New York Times pedig így jellemezte a hanganyagot: „egy egész életnyi élmény egyórányi hallgatnivalóba sűrítve”.

A lemezzel kulturális öröksége legmélyére ásott le, az album tulajdonképpen zenei önarckép. „Amikor valaminek a forrását (source) keresed, akkor a belső erejére vagy kíváncsi – mesélte a megjelenés után a Jazzwise magazinnak, miért lett éppen ez a lemez címe. – Ugyanakkor önmagadat tanítod a saját történetedre. Nagyon fontosnak tartom, hogy az idősebb generáció megtanítsa a fiatalokat a múltra. Életben kell tartanunk ezeket a sztorikat ahhoz, hogy megismerjük az igazi történelmünket!” Erről szól a The Message Continues című dal, míg a Before Us in Demerara & Caura Garcia szüleinek trinidadi és guyanai otthonáról mesél. A Source dalainak hangzásvilága igen sokszínű: hiphop, r’n’b, latin ritmusok, dance grúvok is mozgatják a közönséget. „Mindig a lehető legtöbbet adom magamból – elemzi Garcia a közönséghez való viszonyát. – Kapcsolódni akarok a közönséggel, valami őszintét nyújtani nekik.” 

Garcia játéka kapcsán többen is kiemelik, hogy a legkisebb gesztusával is óriási hatást ér el. Shabaka Hutchings szerint egyetlen lejátszott hangból lehet tudni, mire készül. „Nem keresi a saját pozícióját a műfajban. Ő maga határozta meg, mi legyen ez a pozíció, és ebben fejezi ki magát.” Hasonlóan fogalmaz a Jazzwise kritikusa is, aki szerint Garcia nem temeti közönségét „hangjegyek lavinája alá, inkább egyre vagy kettőre fókuszál, és azokból préseli ki a legtöbbet, mielőtt továbbáll a következőkre”. Így fokozza a feszültséget már-már az őrületig. Április 19-én a Müpa közönsége is részese lehet ennek az ízig-vérig dél-londoni élménynek, ahol egyszerre idéződik meg a brit főváros keresetlen, hűvös lazasága és Nubya afrikai felmenőinek megkapó, zsigeri erejű történetei.

Igazi példaképek, valódi ikonok: lehetetlen lenne felsorolni azt a rengeteg karizmatikus női előadót, akik muzikalitásukkal és tehetségükkel beragyogták a  Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet vagy a Fesztivál Színházat az elmúlt közel 17 évben. Zenéjükből, élettörténetükből mindannyian inspirációt meríthetünk, nemcsak március 8-án, de az év minden egyes napján. Ma őket (is) ünnepeljük és persze azt, hogy a nemek közti egyenlőség fontossága világnapokon túlmutat, amit nem téveszthetünk szem elől az év többi 364 napján sem. Már-már hagyomány, hogy a teljesség igénye nélkül évről évre kiválasztunk néhányat a Müpa zseniális női előadói közül, akiknek a dalaiért, tudásáért hálásak vagyunk, akiket egyszerűen muszáj újra és újra meghallgatni, és arra bíztatunk mindenkit, hogy bátran bővítse a listát a saját kedvenceivel!

„Szerencsés vagyok, hogy németnek születtem, mert vallom, hogy az anyanyelvünk határozza meg, kik is vagyunk valójában. És számomra a német dalirodalom jelenti a legtöbbet” – nyilatkozta egy korábbi interjúban a weimari születésű Matthias Goerne, jelenleg a világ legjobbjaként számon tartott dalénekes. Dietrich Fischer-Dieskau és Elisabeth Schwarzkopf egykori tanítványa már harmincévesen a legrangosabb operaszínpadokon Mozartot, Wagnert énekelt, ám dalénekesként érzi magát legjobban. 

Matthias Goerne, Fotó: Caroline de Bon

A színpadon sok mindentől függ a teljesítményem: a rendezőtől, a karmestertől, a többi énekestől. Jobban érvényesülnek az előadóművészi szándékok, ha csak egy zongoristával kell ezeket összehangolni. Arról nem is szólva, mennyivel egyszerűbb egy kétszemélyes koncertet és annak próbáit megszervezni, mint egy nagy együttesét.

Volt egy meghatározott pillanat – egy bizonyos darab vagy egy bizonyos énekes hatására –, amikor eldöntötte, hogy elsősorban a dalirodalomnak szenteli művészetét?

Ilyen pillanatra nem emlékszem, csak arra, hogy mindig nagyon sok dal vett körül. Otthon rendszeresen hallgattunk Schubertet, Beethovent – az ő dalaik közül bármelyik lehetett a „bűnös”.

Schubert a mérce: a zenéje megmutatja, hogy a szöveg hogyan tudja megváltoztatni a világot. A Schubert-dalok előadói etalonjaként pedig az Ön mesterét, Fischer-Dieskaut szokták emlegetni. Mondták már, hogy a hangja – különösen, amikor dalokat énekel – nagyon emlékeztet rá?

Korábban mondtak ilyesmit, de ez egy rövid időszak volt, a pályám elején. Most már más hangszínt emlegetnek, a zenei megoldásokban pedig markáns különbségekről írnak. Szerencsére egyre ritkábbak ezek az összevetések…

Egyik leggyakrabban emlegetett ars poeticája az anyanyelv személyiséget meghatározó erejére vonatkozik. Szokott-e külön a szöveggel, a nyelvvel foglalkozni, amikor tanulni kezd egy új darabot?

Miután a vokális kamarazenében minden, a darab minősége is a nyelven, a szövegen nyugszik, az előadónak nagyon mélyen kell ismernie a szöveget, és az adott nyelvet is tökéletesen kell birtokolnia. Természetes tehát, hogy a darabok tanulmányozása számomra a szöveggel kezdődik. 

Fotó: Marie Staggat

Szokott verseket olvasni „csak úgy”, kikapcsolódás gyanánt?

Most már ritkábban, de korábban rengeteg verset olvastam. Szeretem is a költészetet, és nemcsak a szavait szeretem megérteni az énekelt verseknek, de az értelmüket is. Így egy-egy dal kapcsán több verset is alaposan megnéztem. Annak egyébként, aki zenével foglalkozik, a versolvasás nem jelent külön feladatot.

Mikor és milyen körülmények között találkozott Alexander Schmalzcal?

Nagyon régen, mintegy tizenhat-tizenhét éve találkoztam vele, aztán három éve Düsseldorfban, a Schumann Zeneművészeti Főiskolán volt egy közös fellépésünk, és azóta szoros szakmai kapcsolatban állunk. 

A Schumann-átiratok ötlete tőle vagy Öntől származik?

Az én ötletem volt. Tudtam, hogy gyakran foglalkozik ilyesmivel, több hasonló projektet is jegyzett már pályafutása során. Számomra is készített átiratokat, amelyekben a zongoraszólamot nyolc-tíztagú kamarazenekar játszotta, és ezek nagyon sikeresek voltak. Ezeket a Schumann-dalokat is ilyen hangszerelésben szerettem volna elénekelni.

Egyszer azt mondta, jobban szereti a dalokat eredeti változatukban, zongorával énekelni, mert a zenekari hangzás miatt gyakran meg kell változtatnia a szerző szándékát, például a dinamikával kapcsolatban. A zongoristaként is elismert, kiváló énekesek partnereként sokat koncertező Alexander Schmalz olyan tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren, hogy elkerülhetők az említett problémák?

Ez egy egészen más dolog, mint azok a dalok, amelyek kapcsán ezt nyilatkoztam. Korábban Webern-dalokat, Brahms- és Reger-dalok átiratát énekeltem zenekarral, és a stílusra – a bécsi iskolára, a késő romantikára – való tekintettel sokkal nagyobb létszámú együttest kellett „áténekelnem”. Az ilyen hangzásszerkezet nem segíti a dalokban elvárt dinamikai finomságok megvalósítását. Egészen más a helyzet a schuberti korai romantikával, ahová még a Schumann-dalok is illeszkednek. Úgy gondoltam, és meg is győződtem róla, hogy ha kisebb apparátust alkalmazunk, amelyben a különböző hangszerek nem felduzzasztják, hanem diszkrét ragyogással látják el a zongoraszólamot, maradéktalanul megvalósíthatók az énekes számára a zeneszerzői elképzelések.

Szokott lenni saját elképzelése, hogy egy átiratban hol, milyen hangszereket alkalmazna a legszívesebben?

Nem, ez teljesen Alexander feladata. Amikor elkészül, természetesen van egy kis tapasztalatcsere. Kipróbáljuk, hogy egyik vagy másik hangszín esetleg melyik hangszeren kel még jobban életre.

 forrás: limelightmagazine.com.au

Ezen a koncerten lesz e darabok magyarországi bemutatója; holt volt az ősbemutató?

Több Schumann-dal hasonló átiratát énekeltem már másutt, de ezek kifejezetten a budapesti koncert számára készültek, itt szólalnak meg először.

Mennyi valósult meg abból, aminek elénekléséről álmodott annak idején? Mi minden van még a bakancslistáján?

Nagyon sok mindent elénekeltem már, és nagyon sok mindent még nem. Tisztában kell lenni azzal, hogy mindent úgysem tud műsorra tűzni az ember, amit szeretne. Ezt a dilemmát úgy szoktam feloldani, hogy rendszeresen frissítem a repertoáromat egy-egy új darabbal, és így azért csökken ez a végtelennek tűnő bakancslista.

A beszélgetés a Müpa Magazin március-áprilisi számában jelent meg.

Szöveg: Tóth Anna

Két év kényszerű kihagyás után idén júniusban végre újra nézők előtt zajlik majd a Hey, June! A Müpa nyárindító könnyűzenei fesztiválján június 3. és 23. között öt hazai együttes lép majd színpadra a Fesztivál Színházban és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ismerjük hát meg őket!

Mayberian Sanskülotts

Az eredetileg duóként indult, de mostanra már hattagúvá bővült zenekar messzire jutott a káposztásmegyeri lakótelepről, nemcsak átvitt, de földrajzi értelemben is, hiszen 2019-ben a barcelonai Primavera Soundon is felléphettek. Tavaly Rekult II címmel megjelent albumuk az alig egy évvel korábban napvilágot látott Rekult I ikerlemeze. Mindkettő önfeldolgozás-lemez, melyekre a zenekar nagyon korai időszakában még kazettás magnóra rögzített, korábban csak nagyon rossz minőségben közkézen forgó dalaikat vették fel újra.   

 Mmamt

Egyedi Pétert sokan az Óriásból és a Rájátszás koncertekről ismerik. 2019-ben jelent Mmamt – Mindennek megvan a maga története címmel jelent meg első szólóprojektje, ami rögtön fel is került az év legjobb korongjainak listájára a Recordernél. Tavaly év elején jött a folytatás, a Mmamt II, ami saját bevallása szerint élete legjobb lemeze lett. És ha ő ezt mondja, mi nem fogunk vele vitatkozni!

Galaxisok

Az énekes-dalszerző 2013-ban alapította az akkor még Szabó Benedek és a Galaxisok néven futó zenekarát, akikből 2020 nyarán lett egyszerűen csak Galaxisok. Nem kell azonban megijedni, Benedek nem ment sehová, továbbra is ő áll majd a mikrofon mögött a koncerteken, mindössze úgy érezték, az egyszerűbb név jobban reprezentálja őket.  A júniusi koncertre is különleges repertoárral készülnek: a tagok kedvenc Galaxis-dalaiból áll majd össze a koncert zenei univerzuma.

Anna and the Barbies

Az Anna and the Barbies nem igényel különösebb bemutatást. Pásztor Annáékra mindig lehet számítani, ha vagányságról van szó: nem riadnak vissza az extrém helyszínek kínálta kihívásoktól és a különféle művészeti ágak fuzionálásától sem. Ezúttal az újrahangszerelt dalok mellett Anna táncos múltjára is kikacsintanak majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadáról.

GOTTHARD - SZEBÉNYI

Lassan egy évtizede már annak, hogy Mike Gottharad és Szebényi Dániel összebarátkozott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A két nagyszerű zenész azóta számtalan formációban részt vettek, együtt és külön-külön is, mindketten igencsak szép karriert tudva maguk mögött. A Hey, June! utolsó koncertjén kettejük eddigi karrierjéből kap a közönség egy mélyebb merítést.

Egy balerina, aki az amerikai nu metál szcéna egyik legismertebb bandáját hallgatja és punk rock szólt a szobájából tinédzserkorában? Nehéz elsőre elképzelni, igaz? Mint ahogy azt is, hogy egy Japánban született táncművész a Beatrice egyik legnagyobb slágerére bulizik. Pedig a GisL két főszereplője, Herkovics Eszter Adria és Daichi Uematsu zenei listája még ennél meglepőbb dalokat is tartalmaz! Hallgassatok bele!

Részlet a GisL c. előadásból Fotó: Nagy Attila / Müpa

A Giselle a 19. századi romantikus balett stílusteremtő remekműve, népszerűsége a mai napig töretlen, címszerepe minden balerina álma. A fiatal szerelmes, majd a megcsalásba beleőrülő lány szerepének eltáncolása azonban nemcsak technikailag, de érzelmileg is óriási kihívást jelent a táncosoknak. A Győri Balett táncművésze, Herkovics Eszter Adria azonban nemcsak bátran állt a kihívás elé, de olyan átéléssel és drámaisággal táncolta a szerencsétlen sorsú Giselle szerepét, hogy nem is gondolnánk róla, ez volt élete első főszerepe. Persze ehhez elengedhetetlen volt egy megfelelő partner. Az Albrecht szerepét táncoló Daichi Uematsu immáron lassan egy évtizede oszlopos tagja a Győri Balett társulatának, Velekei László szavaival élve, gyakorlatilag együtt nőttek és fejlődtek az elmúlt évtizedben - ő koreográfusként, Uematsu pedig táncművészként, így nem véletlen, hogy a GisL férfi főszerepénél is rá esett a választás.  

Részlet a GisL c. előadásból Fotó: Nagy Attila / Müpa

Valóban kivágják a magas c-t? Hogyan tesznek szert a hangjukra, mit jelent az, hogy kontratenor, férfiatlannak számít-e férfialtnak lenni, és egyáltalán: mi köze ennek az egésznek az egyházi kórusénekléshez? A kontratenorokkal (és hangjukkal) kapcsolatban a mai napig számos tévhit tartja magát, ezeknek jártunk most a végére. Következzék minden, amit tudni akartál, de sosem mertél megkérdezni erről a különleges hangfajról, bónuszként pedig eláruljuk, mikor és hol találkozhatsz legközelebb világklasszis kontratenorokkal!    

Fotó: Anthony Roth Costanzo © Matthew Placek

Mi az, hogy kontratenor?

A mély(ebb) hangú operaénekeseket nagy becsben tartja a közönség, ki ne hallgatná szívesen egy simogatóan bársonyos tenor vagy egy zengő basszus áriáját? Az viszont mindig különleges, és kicsit talán szürreális élmény, mikor egy férfiénekes olyan magasságokig ér el a hangjával, mint női, jellemzően alt kollégái. Akik erre képesek, azoknak a hangfaja igencsak ritka: ők a kontratenorok, akiket férfialt vagy váltótenor néven is ismerhetünk. Vagyis ők nem kisfiúk, nem nők, és nem is átoperált vagy megcsonkított emberek, hanem egyszerűen olyan férfiak, akik magas hangon is tudnak énekelni.

Akkor honnan ered a legenda a kasztráltakról?

Nos, a szóbeszéd nem alap nélkül terjedt el, egykor valóban kegyetlen módszerekkel érték el, hogy felnőtt férfiak csengő magasságú, angyali hangokat tudjanak kiénekelni. Nagyjából a 16. század közepétől, és elsősorban a vatikáni kórusban vált elterjedtté, hogy – megőrizendő a kisfiúk alt és szoprán hangfekvését – az igazán kiemelkedő tehetségű ifjúkat bizony még a mutálás előtt kasztrálták. Ezzel a brutális eljárással egy fényes karrier lehetősége nyílt meg előttük, hiszen tulajdonképpen örökre konzerválták gyermeki hangjukat, és egész életükben virtuóz magasságokat érhettek el. De miért volt erre szükség? A magyarázat hasonló okokra vezethető vissza, mint az, hogy a hajdani színházakban a női szerepeket is férfiak alakították: az egyházi kórusban tiltott volt a nők jelenléte. Szerencsére ez a szokás a 19. század végére kikopott, és a kasztrálást szigorúan be is tiltották, bár az utolsó kasztrált énekes hírneve még jócskán kitartott a 20. században is. A kegyetlen hagyományra ma már csupán néhány, az egyik utolsó kasztrált énekes, Alessandro Moreschi hangját megörökítő felvétel emlékeztet.

De ha a kontratenorok nem kasztráltak, akkor hogy tudnak ilyen magasan énekelni?

Joggal merül fel a kérdés, hogy a mai férfiak hogy tudnak mégis ugyanúgy énekelni, mint az egykori kasztráltak? A válasz pedig meglepő lehet: nem tudnak. Csak megközelíteni tudják elődeik hangját, de – ahogyan az egyik legnagyobb kortárs kontratenor, Philippe Jaroussky is elmondta egy korábbi interjújában – a kasztráltak éneke sokkal átütőbb volt, mint a mai kontratenoroké. A beavatkozás következtében ugyanis arányaiban nagyobb mellkasuk és kisebb hangszalagjaik voltak, így nemcsak magasabb hangokat tudtak könnyedén kiénekelni, de azokat hosszan ki is tudták tartani levegővétel nélkül. Vagyis a mai kontratenorok hangja ugyan valamelyest hasonlít az elődökére, ez azonban – akár a többi hangfaj esetében – adottság, sok-sok gyakorlás és kidolgozott technika eredménye, nem az „orvostudományé”.

Ha már Jarousskynál tartunk…

Ő ma a világ egyik legismertebb énekese, hatalmas közönségkedvenc, aki a legrangosabb fesztiválok és legelismertebb operaszínpadok visszatérő vendége. Szerencsére hazánkba is előszeretettel látogat el, és még nagyobb öröm, hogy a Müpa idei évadának művészéhez, Baráth Emőkéhez már jó ideje szoros munkakapcsolat fűzi. Számos fényes sikerrel a hátuk mögött most ismét egy izgalmas közös projekten dolgoznak. A női lélek kettősségét középpontba állító lemezre, valamint annak bemutatójára szebbnél szebb Händel-zenéket válogattak.

Érkezik egy másik világklasszis is!

S ha már szót ejtettünk a csodálatos Jarousskyról, muszáj megemlítenünk a kontratenorok következő generációjának egyik legragyogóbb tehetségét, a Met közönsége által is ünnepelt, Grammy-jelölt Anthony Roth Costanzót, aki a Bartók Tavasz keretében ad majd koncertet. A regényes fordulatokban gazdag életű Costanzo 11 évesen már a világot jelentő deszkákon próbálgatta szárnyait, azóta pedig a Broadway közönsége és a fekete öves operarajongók is szívükbe zárták az átütő tehetségű énekest, aki nemcsak hangjával és színpadi jelenlétével, de szokatlan koprodukcióival és a régizene rendkívül újszerű megközelítésével is felhívta magára a figyelmet. Ő egyébként gyakorta rámutat, hogy bár első hallásra meghökkentő, már-már egzotikus hatást kelthet, amit tőle hallunk, az valójában nem áll különösebben messze mondjuk Michael Jackson, Justin Timberlake vagy Prince hangképzésétől. Hiszen lényegében egy nagyon magas szinten kontrollált, erőteljes, a hagyományos mezzoszopránokéhoz hasonló magasságú falzetthangot hoz létre. Rendben, ehhez természetesen megfelelő adottság is szükségeltetik, de a különleges orgánum hatalmas részben a kemény munkának köszönhető. A jó hír, hogy ezt a szokatlanul szép hangot élőben is hallhatjátok a Bartók Tavaszon, ahová Vashegyi Györggyel és az általa vezetett együttesekkel érkezik – az estre Händel és Gluck műveiből válogattak.

Ha van ünnepnap, amely alkalmas arra, hogy szenvedélyes érzelmeket váltson ki, az a Valentin-nap: valaki kifejezetten visszautasítja, hogy dátumhoz kötötten mutassa ki az érzelmeit, mások viszont remek alkalomnak tartják egy meghitt randevúra a szerelmükkel. Az ehhez kapcsolódó dilemmák feloldásában mi sem lehetünk okosak, viszont úgy döntöttünk, hogy az alkalmat megragadva készítünk egy zenei összeállítást, amelyben olyan szerelmes világsztárok számait élvezhetjük, akik már álltak kéz a kézben a Müpa színpadán is. Az bizonyított tény, hogy a művészet felkorbácsolja az érzelmeket – de lehet, hogy boldog kapcsolatok katalizátora is lehet?

Nézzünk tehát néhányat azok közül a legendás párosok közül, akiknek produkcióit hűséges rajongóik a Müpa színpadán élvezhették. Elsőként gondoljunk csak az afrikai házaspárra, Djénéba Kouyatére és Fousseyni Sissokóra, akik a bamakói akadémián találtak egymásra, és nem csak világhírre tettek szert mali tradíciókra építkező zenéjükkel, de a boldogságot is megtalálták egymás oldalán. Vagy itt van a hazai kortárs irodalom végtelenül népszerű és legalább ennyire szerethető párosa, Szabó T. Anna és Dragomán György. De feledhetetlen pillanatokkal gazdagított bennünket napjaink operaéletének legkeresettebb énekesnője, Anna Netrebko, aki azeri sztártenorista férjével, Yusif Eyvazovval lépett színpadra. Ők, akik közel tíz éve Puccini Manon Lescaut-jának próbái során találkoztak, azóta is elválaszthatatlanok, és a világ minden táján közösen éneklik az operairodalom legszebb duóit. Az érzelmek gyakran lobbannak fel énekesek és karmesterek között is. Erre tökéletes példa a minden idők egyik legjobb Carmenjének tartott lett mezzoszoprán, Elīna Garanča és világhírű karmester férje, Karel Mark Chichon, vagy a finn szoprán, Anu Komsi és szintén dirigens férje, Sakari Oramo esete. A hazai komolyzenei élet is bővelkedik virtuóz házaspárokban: gondoljunk csak a zongorista Klukon Editre és Ránki Dezsőre, vagy Hegedűs Endre és Hegedűs Katalin kapcsolatára, valamint a Kelemen Quartetet életre hívó párosra, a hegedűművész Kokas Katalin és Kelemen Barnabás duójára. Végtelen hosszan sorolhatnánk még a szerencséseket, de a sor azért sem lezárható, mert sosem tudhatjuk, hogy a szerelem mikor talál rá a művészekre a színfalak mögött!  
 

Hideg, szeles téli estéken nincs is jobb, mint egy bögre forró tea társaságában a meleg pokróc alatt begubózni, és egy igazán jó könyv segítségével pillanatok alatt távoli tájakra, kultúrákba utazni, amelyekre csak képzeletünk nyithat ajtót. Itt nem feltétlenül a napjainkat nehezítő járványhelyzetre vagy az ökológiai lábnyomunk miatt érzett aggodalmunkra gondolunk, ami a légiközlekedés kapcsán egyre többször felmerül az emberekben, hanem arra, hogy a múltba vagy belső világunkba csak a fantáziánk segítségével utazhatunk. Következő olvasmánylistánkkal négy merőben eltérő világ felderítéséhez nyújtjuk át az útlevelet. És ha többedmagunkkal is szeretnénk megmerítkezni ezekben a hangulatokban, akkor nem kell mást tennünk, mint szemezgetni a Müpa programjai közül.  

Forrás: pexels.com

Konzervált elmúlás

Engedjünk hát a csábításnak, és elsők közt egy olyan világ felé vegyük az irányt, amelyet digitalizált hétköznapjaival a 21. század már messze maga mögött hagyott, de valamennyiünk múltja és története ezer szállal kötődik hozzá. Ennek a világnak a megéneklője Ágh István, aki megszámlálhatatlanul sok művel – verssel, regénnyel és szociográfiával – állított emléket a 60-as évekre már-már semmivé foszló paraszti kultúrának. „Tudom, honnan való vagyok, de nem volt semmi szóbelisége ennek a múltnak” – indokolja meg élethosszig kitartó témaválasztását a szerző. Ennek a lassan felszámolódó széles társadalmi rétegnek az eltűnésével egy egész életforma tűnt el, amelyhez Ágh István családja, felmenői és gyermekkori élményei egyaránt kötődnek. „Apám a föld bolondja volt, de nem fösvénye, hanem szerelmese, aki kóstolgatja a búzamagot, hogy lehet-e már aratást kezdeni, cukrot ad a lónak, és mindent megbocsát neki, még azt is, hogy földönti, és összetörik a keze” – emlékszik vissza költőhöz méltó líraisággal egy interjúban édesapjára. Ideje tehát új alapokra helyezni a témával kapcsolatos elképzeléseinket, venni egy nagy levegőt, és nyitott lélekkel elmerülni Ágh István költészetében. Mielőtt mindezt megtennénk, bédekker gyanánt vegyük kézbe Dani uraságnak című esszékötetét, amelyben szociográfiai hitelességgel ír szülőföldje, a Somló-hegy lábánál fekvő Felsőiszkáz múltjáról és jelenéről. Az esszékben elhangzó fiktív beszélgetéseket Berzsenyi Dániellel folytatja, aki ugyanezt a területet tekintette otthonának. Így már felkészülten hallgathatjuk meg február 21-én Ágh István önálló költői estjét a Müpa Üvegtermében. Garantáltan izgalmas élményben lesz részünk!

 Ágh István, Fotó: Valuska Gábor

Mint egy rossz álom

A kortárs norvég irodalom egyik legjelentősebb alakja, Jon Fosse Trilógiája egy történelmen kívüli időbe kalauzol bennünket, ahol a norvég fjordvidék harsogóan friss levegője és tengerzúgása egy elképesztően rideg és embertelen valóságot keretez. A regény világában a kegyelem és az emberi együttérzés ismeretlen fogalmak, így valamennyi emberi találkozás baljós események elindítója. Ebben a kegyetlen világban sodródnak egymás mellé a regény főhősei, Alida és Asle, akik épphogy megtapasztalják a szerelem melengető érzését, már szembe is nézhetnek azzal a kihívással, hogy hamarosan megszülető csecsemőjük és önmaguk számára biztonságos családi fészket teremtsenek. Mivel ebben a társadalomban a házasságon kívüli gyermekáldás végtelenül elítélendő, pláne ha két fiatalkorúval esett meg mindez, az otthonteremtés terén a szerelmesek kudarcra vannak ítélve. A külvilág kegyetlensége miatt nemcsak ártatlanságukat és erkölcsi tisztaságukat veszítik el, de egymást is. A regény zsenialitása a balladai homály, amely csak sejtetni engedi, milyen elkeseredett és brutális tettekre sarkallja a kényszer a családját féltő fiatal családapát. Aki szereti a hátborzongató skandináv krimik miliőjét, esetleg rajong Lars von Trier Dogma-filmjeiért, az garantáltan élvezni fogja Jon Fosse Trilógiáját. Persze az is biztos, hogy utána megkönnyebbülten sóhajtunk majd fel, hogy ez csak egy rossz álom volt, nem a valóság. A történettel hamarosan színpadi formában is találkozhatunk, a Trilógia első részéből, az Álmatlanságból ugyanis Eötvös Péter komponált kortárs operát. A mű hazai bemutatója április 12-én hallható a Bartók Tavasz keretében.

Jon Fosse. A bergeni Det Norske Theater 2019/2020-as évadával Fosse munkássága előtt tisztelgett, Forrás: europeantheatre.eu

„What about the Taj in nice blue stockings?”

Képzeljük el, hogy 1968-at írunk, és egy kulturális csereegyezmény révén alkalmunk nyílik repülőre szállni, és egy „szegény ország fiaként” tanulmányútra indulni a mesés Keletre, egész pontosan Indiába. Anélkül, hogy nagyon hagyatkoznunk kellene a fantáziánkra, használjuk ki azt a szerencsés helyzetet, hogy a zseniális író-költő, Orbán Ottó útitársaként, mint a „kegyetlen nap halhorgaitól izzadó, esendő turista”, három hétre alámerülhetünk ebbe az ezerarcú, színes, harsogó és nagyon távoli kultúrába. Az Ablak a Földre című útirajz, vagy ahogy az író nevezte, riportregény, egy végtelenül humoros, szórakoztató olvasmány, amelynek legfőbb erénye az utazó, jelesül a szerző ironikus és legfőképp önironikus hangvétele, aki minden élethelyzetben meglátja a groteszket és a megmosolyogtatót. Mégsem súlytalan, habkönnyű olvasmányról beszélünk. A könnyed hangvétel mellett Orbán Ottó tűpontos megfigyelője az adott ország társadalmi, politikai és vallási jelenségeinek, amelyekről valamennyi olvasója érezte, hogy megállapításai erősen vonatkoztathatóak a korabeli, vagyis 1968-as Magyarországra. Nem csoda, hogy bár a könyv tagadhatatlan sikerként robbant be 1972 karácsonyán a könyvpiacra, egyetlen recenzió vagy ajánló sem jelent meg róla. A jelenséget az író később így kommentálta: „Indiáról szóló könyvem mégiscsak Indiáról szólt, Magyarország csak abban volt mindvégig jelen, ahogy szólt róla.” Ma már mindnyájunknak adott a lehetőség, hogy kezünkbe vegyük ezt a végtelenül szórakoztató útirajzot, és miután végérvényesen beleszerettünk közel húsz éve elhunyt útitársunk világlátásába, ismerjük meg Orbán Ottó líráját is a március 16-i Vers-Esten.

 India, Forrás: pexels.com

„Mesékkel gyógyítani a szenvedést”

Aki csak hallomásból ismeri Boldizsár Ildikó nevét, az könnyen gondolhatja, hogy vele csakis az Óperenciás tengeren túlra készülhetünk. Nekik eláruljuk, hogy a mesék birodalmán túl van egy sokkal hátborzongatóbb és kiismerhetetlenebb világ, ahová óhatatlanul betévedünk, ha a hűvös estékre a meseterapeuta könyvei közül választunk olvasmányt: ez az emberi lélek feneketlen mélysége. Boldizsár Ildikó ugyanis évtizedek óta sikerrel gyógyítja az emberi lélek sebeit. De hogyan is működik a módszer? Már maga a közös mesemondás és mesehallgatás is csodákra képes, amit a szakértő történethallgatási transznak nevez. Ennek a lényege az a módosult tudatállapot, amelyben mind a mesemondó, mind a mesehallgató eljut az „Óperenciás tengeren is túlra”, azaz a látható, tapintható, érzékelhető világokon túlra. Itt minden megtörténhet, és nem létezik lehetetlen. Ehhez járul hozzá az igazi titok, a népmesék természete. A különböző népek kultúráiban kiérlelődött végtelen számú mese közt minden korosztály számára és minden élethelyzetre akadnak példaként szolgáló történetek. Fontos tudni, hogy a mesék emberi tapasztalatok gyűjteményei, ezért megbízható forrásnak tekinthetők, ugyanakkor minden történetnek van egy erős felszólító jellege: „Járjatok utána!” „Azt tapasztalom, hogy amint valaki elkezd egy mesével összekapcsolódni, a mélyére merülni, a történet egyszer csak egyfajta »kényszerítő erővel« kezd hatni rá. A mese rendje utánzásra hívja, s mivel a lélek mindig megkívánja a rendet, a történetre egyfajta cselekvési forgatókönyvként tekint.”  Nem kérdés, hogy a juhász és a király csak díszlet, ami tetszőlegesen behelyettesíthető saját környezetünkkel, hiszen a lényeg a tartalom. Aki kíváncsi a módszerre és a tapasztalatokra, annak jó szívvel ajánljuk Boldizsár Ildikó Hamupipőke Facebook-profilja című könyvét, amelyben kilenc terápiás esettanulmányon keresztül mutatja meg, hogyan is hat a mese ereje a valóságban. És aki nem hiszi, hogy a meseterapeuta személyében egy igazi jazzrajongót is tisztelhetünk, az április 28-án este járjon utána!

Forrás: gyorplusz.hu

Molnár Tamás énekes dalszerző immáron két évtizede van jelen a magyar zenei színtéren. A 2000-es évek elején robbant be a köztudatba az időszak egyik legnépszerűbb hazai  punk-rock zenekar, az Anti Fitness Club frontembereként, 2016 óta pedig JETLAG névre keresztelt elektropop formációjával aktív. Február 12-én egy régóta dédelgetett álma válik valóra: Szív utca című lemezével szólóban is bemutatkozhat végre a közönségnek.   

Molnár Tamás február 12-én a Fesztivál Színházban mutatja be első szólóalbumát
fotó: Cinthya Dictator

A lemezbemutató előtt kedvenc dalairól faggattuk ki az énekest: nem csak azt tudtuk meg, mit hallgatott gyerekkorában, mi szólna nála reggeltől-estig a lemezjátszón, mi volt az első dal, amit közönség előtt játszott, hogy mire táncolt legutóbb egy esküvőn és melyik az a zenekar, akit annyira megkedvelt, hogy nemsokára egészen Stockholmig utazik majd a koncertjükre! Hallgassatok ti is bele!

Egy dal, ami a gyerekkorodat juttatja eszedbe: NOFX – Linoleum 
„Irgalmatlan hangerőn üvöltött a walkmanben. Persze az is lehet, hogy akkoriban még ép volt a hallásom."

Egy dal, amit tinédzser korodban nagyon szerettél, de már rég nem hallottad: Amberlin – Paperthin Hymn
„Talán a legalulértékeltebb zenekar az egykori kedvenceim közül."

Egy dal, amit ezerszer meghallgattál már, de sosem fogod megunni:  Muse – Knights Of Cydonia
„Ősklasszik himnusz, ami a valódi hatását koncerten éri el."

Egy dal, aminek akkor is tudod a szövegét, ha álmodból keltenek fel: JETLAG – Égen át 
„Mivel én írtam, biztosan menne álmomból felkeltve is."

Egy dal, amiről senki nem gondolná, hogy szeretsz: Elton John – I’m Still Standing
„Rajongom."

Egy dal, amit csak nemrég fedeztél fel, de azonnal megkedvelted: Vargas And Lagola – Daughter Of A Rifleman
„Olyannyira, hogy májusban megyünk is az első headline koncertjükre Stockholmba."

Egy dal, amin mindig elérzékenyülsz: Somló Tamás – Olyan szépek voltunk
„Bárcsak egy ilyen dalt írnék valaha."

Egy dal, amire akkor táncolsz, ha senki sem lát: The Killers – Human
„Lebuktam."

Egy dal, amire legutóbb táncoltál: Britney Spears  – Toxic
„Ráadásul józanul egy esküvőn. :) "

Egy dal, amit először énekeltél / amit először játszottál közönség előtt: Ramones – Sheena Is A Punk Rocker
„A csepeli Voodoo-ban. Igazából többnyire saját dalokat játszottunk, de azok annyira vállalhatatlanok voltak, hogy végül fel se vettük őket."

Egy dal, amit kihívás volt megtanulnod: Muse – Plug In Baby 
„Persze, ha őszinte akarok lenni, minden dalt kihívás volt megtanulnom. Engem inkább az alkotás hozott lázba."

Egy dal, amit egy filmben/sorozatban hallottál először: Of Monsters And Man – Dirty Paws
„Walter Mitty Titkos Élete"

Egy dal, amit annyiszor hallottál, hogy már elég volt: Depeche Mode – Personal Jesus
„Richard and Touchface :) "

Egy dal, amit (látszólag) rajtad kívül minden barátod utál: James Blunt – Same Mistake
„Van benne valami irritáló, de egyszerűen imádom."

Egy dal, amit (látszólag) rajtad kívül minden barátod szeret: Wheatus – Teenage Dirtbag
„Vallatni lehet vele."

Egy dal, ami boldog emlékeket idéz föl benned: Twenty One Pilots – Guns For Hands
„Rákóczi utca 10. az egykori legénylakásom himnusza volt ez."

Egy dal, ami szomorú emlékeket idéz fel benned: Korál – Homok a Szélben
„Nem szorul magyarázatra."

Egy dal, ami elsőre nem tetszett, de minél többet hallgattad, annál jobban megszeretted: Muse – Madness 
„Vártam a gitárokat, amik sosem jöttek meg, végül mégis beragadt".

Egy dal, ami sokkal több figyelmet érdemelne, annyira jó: Nothing But Thieves – Impossible
„Különösen az orchestral verzió."

Egy dal, amire nagyon büszke vagy: Molnár Tamás – Melletted 
„2 évig készült, rengeteg időm és kreatív energiám összpontosult benne."

Festői természeti látványosságok, négy hónapnyi sötétség, sarki fény, trollok, vikingek, melankolikus irodalmárok és lenyűgöző zenészek minden műfajban. Norvégia misztikus, mesebeli és különleges: állítólag ez az egyik olyan ország a világon, ahol a legboldogabbak az emberek, természeti adottságai mellett pedig az évszázadok során felmutatott pár igazán említésre méltó művészeti alkotást is.   

Norvégia, Fotó: Stein Egil Liland

Fjordok, gleccserek és sarki fény

Valószerűtlenül szép fjordok csipkézik a norvég tájat: a meredek sziklafalakkal övezett keskeny tengeröblök Norvégia legnagyobb vonzerejét jelentik, több mint ezer van belőlük. Bergent, az ország második legnagyobb városát „a fjordok kapujának” is nevezik. Aki megpillanthatta már a saját a szemével, sosem feledi a város régi rakpartjának ikonikus vörös, fehér és sárga házait – az épületegyüttes 1979 óta a világörökség része.  Az országban található a kontinentális Európa legnagyobb gleccsere, vagyis lomha jégfolyama is, a Jostedalsbreen, méghozzá 487 négyzetkilométernyi területen. És ha mindez nem lenne elég izgalom és látnivaló, Norvégiában 72 napon át tartanak a fehér éjszakák, amikor egyáltalán nem megy le a nap, és a csodára éhes utazók az aurora borealis, vagyis a sarki fény látványával is gazdagodhatnak. Cserébe az északi sarkkör feletti területeken novembertől januárig nincs napfelkelte – de a norvégok még ebben is meglátják a szépséget, különös hiedelemviláguk nem talál ebben sem kivetnivalót.  

Bergen színes házai, Forrás: trinitytravel.gr

Trollok és vikingek 

Mármint nem azok a trollok, akik az online tér bugyraiban laknak... A norvég folklór szerint ezek a fantasztikus lények a hegyekben, sziklák közt, barlangokban élnek, óriások, az emberrel nem túl barátságosak, a napfénytől pedig kővé dermednek. Sok norvég még mindig hisz bennük, és az autóutak mellett néha látni egy-egy közlekedési táblát, amely trollok potenciális felbukkanását jelöli. Monumentális látvány az a Norvégia déli részén 6 km hosszan tekeredő szerpentin, amely a trollokról kapta a nevét, és 11 hajtűkanyar nehezíti benne az autósok dolgát, méghozzá 930 méteres magasságban. Vakmerő hajósok, kereskedők, akik több mint ezer évvel ezelőtt az Északi-tenger környékét és az Atlanti-óceán keleti partjait fosztogatták, és egészen Amerikáig eljutottak? Ők valóban léteztek, és ugyanígy szerves részei a norvég folklórnak. A vikingeket gyakran képzeljük el kétszarvú sisakban, azonban a tévhit, hogy ezt hordták volna, csupán Wagner Ring-ciklusa 1876-os premierjének köszönhető, ahol a jelmezek része volt ez a jellegzetes fejfedő is.

 Warning! Trolls!, Fotó: Mark König

Munchtól Knausgaard-ig

A norvég kultúra a maga különleges gazdagságában mindenkinek mást jelent, és ha asszociációs játékba fognánk, hogy mondjon mindenki egy megkerülhetetlen norvég művészt, bizony sokféle választ kapnánk. Kezdjük a sort rögtön Henrik Ibsennel, a modern dráma atyjával, akinek Nóra vagy Peer Gynt című darabjáról az is hallott, aki messzi elkerüli a színházat. Aztán ott van az a bizonyos, ma már a popkultúra részéve vált néma sikoltás, amelyet Edvard Munch expresszionista festő vitt vászonra. A klasszikus zene ínyencei azonnal rávágnák Edvard Grieg zeneszerző nevét, akit akár a norvég zene Shakespeare-jeként is nyugodtan aposztrofálhatunk. És itt kössünk egy kicsit vissza Ibsenhez: Grieg egy kilencvenperces, azóta is népszerű, filmekben is sokszor felbukkanó művet komponált a Peer Gynthöz, méghozzá a drámaíró felkérésére. Ha pedig ugrunk jó pár évtizedet, és a mozivászonra pillantunk, nem hagyhatjuk említés nélkül a gyönyörű Liv Ullmannt, aki a filmművészetet ragyogta be mézszőke hajával és bájos mosolyával. Még pár tíz év, és a világ kívülről fújja, hogy „take on me, take me on, I’ll be gone in a day or two” – 1982-ben Oslóból indult az A-ha együttes a világsiker felé. A szintipop után a norvég elektronika is helyet kért magának a zenei világban: a Röyksopp a 2000-es években tarolt.

A feketeöves jazzrajongók is számtalan kedvencet sorolhatnak, köztük olyan világsztárokat, mint Jan Garbarek, Bugge Wesseltoft vagy épp a nemrég a Müpában varázslatos koncertet adó Rebekka Bakken. Garbarek a 70-es évek óta örvend nemzetközi hírnévnek, és már akkor azt nyilatkozta, hogy a norvég népzenei hatások örökre beleivódtak a művészetébe. Wesseltoft a 90-es években hozott új színt a norvég jazzszcénába, amikor a skandináv jazzhagyományokból kikacsintott a future jazz/nu jazz irányzat felé. Később pedig már olyannyira szabadon bánt a műfaji határokkal, hogy akár a hiphop is belefért kompozícióiba. Bakken – ahogy erről a hazai közönség is meggyőződhetett nemrégiben – minden skatulyát visszautasítva, hipnotikus színpadi jelenléttel fűzi össze a jazz, a blues, a folk, a country és a pop műfaját. Végül pedig tegye szívére a kezét, és merészelje bárki azt állítani, hogy egyszer sem kutatta a YouTube-on, hogyan ejti saját nevét Karl Ove Knausgaard, az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja, a Harcom-sorozat írója.

 Rebekka Bakken, Fotó: Andreas H. Bittesnich

A sor a végtelenségig folytatható, ám ide most egy kihagyhatatlan fun fact kívánkozik: pár éve Norvégiában terjedt el az úgynevezett slow tv mánia. A jelenség pont az, aminek hangzik, vagy még annál is bizarrabb... nézők milliói bámulják, amíg valaki megköt egy pulóvert vagy végigfilmez egy hétórás vonatutat.

Leif Ove, Lise és Jon

Ez a névsor nem egy kalandos, hóval átfútt gyermekmese szereplőit jelöli, hanem azokat a Norvégiához köthető művészeket, akik meghatározó alkotói a következő három hónap Müpa-programjainak.

Február 9-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége a Berlini Német Szimfonikus Zenekarral és az olasz származású brit karmester, Robin Ticciati vezényletével korunk egyik legelismertebb norvég zongoraművésze, Leif Ove Andsnes játékát csodálhatja. Andsnes repertoárja rendkívül színes, a szakkritika rendre az egekbe emeli, a The Guardian újságírója például nemrég kiemelte mindig intelligens, megfontolt virtuozitását. Gyakran emlegetik Edvard Grieg kimagasló tolmácsolójaként, de kiemelkedően játszik többek között Haydnt, Schubertet, Debussyt, Ravelt vagy épp Bartókot is. Griegről egy helyütt azt nyilatkozta, van valami nagyon megható, igazán szívhez szóló, mély őszinteség a zenéjében.

Leif Ove Andsnes, Fotó: Gregor Hohenberg

A Müpában a bécsi klasszika kerül sorra nála. Andsnes Beethoven hatalmas rajongója, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy pár éve a Mahler Kamarazenekarral közösen lemezre vették a mester összes zongoraversenyét. A kritikusok által is odaadással méltatott, Beethoven Journey című album kapcsán azt mondta: három éven keresztül szinte mást sem játszott, mint a zeneszerző műveit, mégsem tudta megunni őket. „Erős vágyat éreztem, hogy a legapróbb részletekig feltérképezzem az alkotásait. Azt szeretem a klasszikus zenében, az igazi mesterekben, mint Beethoven és Mozart, hogy lehengerlő a sokféleségük. Kezdődhet egy mű fanfárral, majd jöhet hirtelen egy lírai pillanat, amit aztán lezár egy játékos hangsor.” Leif Ove a Beethoven Journey sikerét követően Mozartra koncentrált, ismét a Mahler Kamarazenekarral kiegészülve. A Mozart Momentum 1785/1786 című lemezt tavaly adták ki, és Wolfgang Amadeus pályafutásának legtermékenyebb időszakát idézték meg vele. „Beethovennek hihetetlen gyógyító ereje van, zenéjében mindig felfelé néz, és téged is felemel, míg Mozart letekint ránk, és megérti szenvedéseinket.”

Március 12-én a Metropolitan-operaközvetítésre várja a nézőket a Fesztivál Színház. Richard Strauss Ariadné Naxosz szigetén című művének címszereplője Lise Davidsen lesz, ő képviseli Norvégiát ebben a produkcióban. A fiatal szoprán ugyan csak pár éve tört be a nemzetközi operaéletbe, máris rajong érte a szakma és a közönség. Tizenöt évesen kezdett el énekelni Bergenben, és akkor még mezzoszopránként készült barokk zenei karrierre. Később Koppenhágában fedezte fel ottani tanára, hogy Lise és a világ is sokkal jobban jár, ha az operát és a szoprán hangfekvést választja. A 2015-ös Operalia indította be igazán a pályáját, azóta főszerepek sorát kapja a világ nagy operaszínpadain.  A New York Times magabiztosságát és énekesi erejét emeli ki, miközben hangjára alig győznek elég jelzőt találni: selymesen gazdag, testesen lágy, kiegyensúlyozott és kifinomult. A brit Gramophone magazin pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb énekestehetségeként hivatkozik rá. Saját bevallása szerint éppen az Ariadné Naxosz szigetén győzte meg abban végleg, hogy az operaénekesi karriert válassza: a koppenhágai Opera Akadémián adtak elő részletet a műből. „A próbák során éreztem először, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy operaénekes legyek.” Egyébként éppen a fent említett Leif Ove Andsnesszel közösen jelentetett meg nemrég, 2022 januárjában közös albumot Edvard Grieg kompozícióiból. Így fonódnak össze a norvég szálak cikkünkben – valamint februárban és márciusban a Müpában.

 Lise Davidsen, Forrás: deccaclassics.com

Magyarországi bemutatót láthatnak a nézők április 12-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: Eötvös Péter Sleepless (Álmatlanság) című darabja kerül színpadra. Itt a mű librettójának alapjául szolgál norvég sztárszerző könyve: Jon Fosséról van szó, és Trilógiájának első részéről. A történet, melyben két nincstelen tizenéves kényszerül végzetes cselekedetekre, megcsavarja a lelket. Eötvös Péter a Fideliónak korábban elárulta, leginkább az érdekelte a műben, hogy az egyén és a társadalom kapcsolatáról lehet benne beszélni. A misztikus, bibliai elemekben gazdag történet íróját a létező összes norvég irodalmi díjjal kitüntették, egyenesen korunk Ibsenjének nevezik. Írói stílusa a hűvös norvég tájjal állítható párhuzamba: a fájdalom, a szomorúság és a melankólia vezeti Fosse tollát. Ezek, valamint a mitikus, absztrakt elemek Eötvös szerint alkalmassá teszik arra, hogy zenében lehessen újraálmodni a történetet.

Eötvös Péter, Fotó: Csibi Szilvia

Lendületes, tempós és improvizatív: ilyen volt a bebop, a jazzvilágot egykor jócskán felbolygató új stílus, és ilyen a Müpa új podcastje is, amelyben a számmisztika jegyében szűk/bő 15 perces beszélgetések követik egymást a 15. jubileumi Jazz Showcase-hez kapcsolódóan. A Bebop háziasszonya nem más, mint a hazai jazzszíntér egyik legismertebb képviselője és lelkes népszerűsítője, Náray Erika, akinek a műfaj iránti elkötelezettségét a Müpa Jazzrajongók sorozatából már jól ismerheti a közönség.

2022. február 4. és 6. között immár tizenötödik alkalommal jelentkezik a közép-európai régió egyik legjelentősebb zenei tehetségbörzéje, a háromnapos jazzfiesta pedig ragyogó alkalom arra, hogy az elmúlt másfél évtized Showcase-eihez kapcsolódó, megkerülhetetlen személyiségekkel idézzük fel pályájuk fontos pillanatait, elmélkedjünk a jazzvilág helyzetéről, és végül, de nem utolsó sorban betekintést nyerjünk az eseménysorozat kulisszái mögé. Az idei Jazz Showcase-ig összesen 15+1 egy, körülbelül negyedórás beszélgetéssel készülünk, amelyeket egyre bővülő lejátszási listánkban találtok majd, így tehát érdemes lesz feliratkozni vagy időről időre visszatérni az újabb epizódokért!

A podcast mindjárt egy „kakukktojással” indul, hiszen Náray Erika első vendége, Bércesi Barbara nem zenész, hanem a Müpa jazzműsorainak egyik szerkesztője és szaktanácsadója. Részt vesz a jazzprogramjaink kialakításában, jó kapcsolatot ápol a hazai és nemzetközi jazzszíntér szereplőivel, és koncertszervezői feladatokat lát el. Az első részben a Jazz Showcase indulásáról és az elmúlt tizenöt év legizgalmasabb kulisszatitkairól mesélt.

Fotó: Bércesi Barbara, a Müpa jazzműsorainak egyik szerkesztője © Csibi Szilvia

A Bebop második vendégét, Harcsa Veronikát talán senkinek nem kell bemutatni: a Müpa legelső Jazz Showcase-einek egyikén lépett fel zenekarával, azóta pedig több saját lemeze jelent meg, különféle – olykor merész és kísérletező – projektekben vett részt, és állandó zenésztársra lelt Gyémánt Bálint személyében. Kivételesen sikeres nemzetközi karrierje mellett mindig szakított időt arra, hogy a hazai közönség előtt is színpadra lépjen. 

Fotó: Harcsa Veronika énekesnő, az idei Jazz Showcase zsűrijének elnöke © Nagy Eszter Fruzsina

A beszélgetéssorozat következő vendége Oláh Krisztián, aki fiatal kora ellenére szintén a hazai jazzélet meghatározó egyénisége. Húszévesen már a 2015-ös Montreux-i Jazzfesztivál 3. helyezettje volt, egy akadémiai program keretében olyan nevekkel koncertezhetett együtt, mint Al Jarreau, Nils Petter Molvær vagy Joe Sanders. Már most számos rangos díj, köztük a Junior Prima birtokosa, 2018 decemberében pedig – első magyar zenészként – meghívást kapott az amerikai Thelonious Monk Institute nemzetközi jazzversenyére. Eddigi pályájáról és Jazz Showcase-es tapasztalatairól is mesélt Náray Erikának.

Oláh Krisztián zongoraművész, zeneszerző, egy korábbi Jazz Showcase versenyzője 

Fogadjátok szeretettel Subicz Gáborral készült beszélgetésünket is, aki nem csak a hangszerének elismert virtuóza, de komponistaként is szép sikereket ért el a Modern Art Orchestrában, sőt: nagyjátékfilmes zeneszerzőként a szélesebb közönségnek is bemutatkozott már. Egykor versenyzőként volt jelent, a tavalyi Jazz Showcase-en viszont már az ő zenekara, a Subtones adta a zárókoncertet!

Subicz Gábor trombitaművész, aki szintén korábbi Jazz Showcase-fellépő,
tavaly pedig zenekarával már ők adták a zárókoncertet

Ha kíváncsiak vagytok, Náray Erika kikkel beszélget még, iratkozzatok fel vadonatúj podcastünkre, és látogassatok vissza minden nap a lejátszási listánkhoz!

Annyi szakmája és foglalkozása volt már, hogy az ember azt gondolná, idegenkedik mindenfajta skatulyától. Pedig Müller Péter Sziámi meggyőződéssel állítja, hogy ő kisgyermekkora óta ugyanazt csinálja, csak más és más területeken.  Most minderről személyesen is meggyőződhetünk, hiszen 70 éves születésnapja alkalmából a Müpa nagytermébe készül nagyszabású koncertjével, ahol zenekara, az AndFriends tagjain túl azok a zenésztársak, barátok is színpadra lépnek, akik meghatározóak voltak számára az elmúlt évtizedekben.   

Müller Péter Sziámi, Fotó: Falus Kriszta

Volt olyan pillanat az életében, amikor csupán egyvalamivel foglalkozott?

De hiszen én sok évtizede egyetlen dologgal foglalkozom; igaz, az nagyon szerteágazó. Ha sarokba szorítanak azzal a kérdéssel, hogy mit csinálok, mindig az a vége, hogy költő vagyok. Háromévesen írtam az első versemet: dalszerűen, a szívverés, a légzés ritmusára jöttek a sorok. Meg a járás tempójára: folyton rohangáltam, mászkáltam, így születtek a versek. Ma sem íróasztalnál írok, hanem járkálok, felgyorsul a pulzus, és jön a szöveg.

Ha most megkérdeznék ezer embert, talán kiderülne, hogy nem elsősorban költőként gondolnak önre.

Valóban, nem lettem par excellence költő, pedig jó helyeken jelentek meg verseim. Nincs első kötetem sem, de ki tudja, talán most… Amúgy harminc voltam, amikor egy baleset folytán megkezdődött az előadói karrierem: az énekes nem tudta megtanulni a szövegeimet, így arra kényszerültem, hogy az első zenekarunkban, az URH-ban én énekeljek. Muszáj látnom az emberek arcán, hogy szeretik vagy utálják, amit csinálok. Én mindenestül költőileg lakozom a Földön, de izgalmasabb volt a színpadi forma.

Ezek szerint a magyar–francia szakos tanári vagy a film- és tévérendezői diplomája a költői énnel függ össze?

Persze: az irodalom szakon találkozni akartam a fordítással, ezért jártam például Nemes Nagy Ágneshez. Amikor filmrendezést tanultam, hatott rám Pasolininek a költői filmről szóló tanulmánya. Lehet, hogy ez lett volna a fő út számomra, de miután három filmemet betiltották, hiábavalóságnak tűnt. Akkortájt jött be a zenélés, ami mostanra lassan életművé nő: ezernél is több dalt írtam. Sokat magunknak, de szinte mindenkinek, aki él és mozog a magyar zenei életben Bérczesi Robitól Koncz Zsuzsáig, a Kalákától a Quimbyig.

Nagy a távolság a saját magának és a másoknak szóló szövegek írása között?

Mások a színek. Ha tudom, hogy én fogom énekelni a szöveget, máshogy összpontosítok, mint egy rádiós slágernél. Ami szintén nehéz és érdekes, alkalmazott költői feladat. Ha színdarabba írok dalt, vagy ha musicalt fordítok, tudom, mitől működik a szituációban az adott zenésszel vagy színésszel.

A világ szeret kategóriákban fogalmazni. Mintha szándékosan menne szembe ezzel.

Mindig olyasmit csinálok, amiről kiderül, hogy még nem nagyon van, épp ezért nehéz betagolni. Hogy mikor mekkora a marok, azt nem tudom, de az a maroknyi ember, aki valamelyikért szeret, nekem mindig éppen elég.

A színpadon is szeret olyanokat együtt látni, akik egyébként nem találkoznának?

Nem azért csinálom, hogy bizarr kapcsolódásokat hozzak létre, hanem mert közöm van sok-sok művészhez Miklósa Erikától Szakcsi Lakatos Béláig, Kirschner Péterig és tovább. Az Óbudai Danubia Zenekarral is így sodort össze az élet: véletlenek és inspiráló pillanatok sora vezetett ahhoz, hogy most közös koncerttel jelentkezünk.

Szöveg: Jászay Tamás

„Vigyázz, miről álmodsz, mert az álmok néha valóra válnak” – mondta egy interjúban Kristīne Opolais lett szoprán, aki tinédzser korában még rocksztárnak készült, és sírva könyörgött anyjának, hogy ne kelljen operát énekelnie. Az idő azonban kitartó édesanyját igazolta, hiszen mostanra a világ legjelentősebb operaszínpadainak ünnepelt dívája, a Telegraph pedig egyenesen napjaink vezető Puccini-szopránjának nevezte. A 2020 tavaszára tervezett első budapesti estjét elsodorta a pandémia, ám most végre a hazai rajongók is meggyőződhetnek káprázatos színpadi jelenlétéről és vitathatatlan tehetségéről. Két évvel ezelőtt, a Müpa számára adott interjúban Opolais szókimondóan vallott hivatása legnagyobb kihívásairól. Mivel pályája amúgy sem nélkülözi az operába illő fordulatokat, összegyűjtöttünk néhányat élete legérdekesebb momentumai közül és felidézzük, miért várjuk őt ennyire évek óta. Hölgyeim és uraim, íme Kristīne Opolais!

© Tatyana Vlasova

Lüktető gazdagságú bársonyos hangja minden egyes általa énekelt sort képes megrendítővé tenni – írta róla a New York Times 2013-ban a Metropolitan Opera-beli debütálását követően, amikor Puccini A fecske című operájának Magdáját alakította. Kristīne Opolais az európai operaszíntér meghódítását a Bayerische Staatsoper Ruszalkájának címszerepében kezdte meg 2010-ben, majd a Pillangókisasszony Cso-cso-szánjaként bizonyította be végérvényesen a Covent Gardenben, hogy párját ritkítóan magabiztosan képes Puccini szerepeit tolmácsolni. A 2018/2019-es évadban ugyanitt a Tosca címszerepét énekelte – ezt követően nevezte a Telegraph napjaink vezető Puccini-szopránjának.

Eredetileg rocksztárnak készült és ki nem állhatta az operát

A lány, aki rockot akart énekelni, de végül az operaszínpadon írt zenetörténelmet – kissé talán hatásvadász kijelentés, ám egyáltalán nem áll messze a valóságtól. Kristīne Opolais eredetileg filmsztár vagy rockénekes akart lenni. Tizenhat éves korában anyja – aki korábban maga is operaénekesnői babérokra vágyott – egy alkalommal mikrofon nélkül hallotta lányát énekelni és eldöntötte, hogy klasszikus énekre fogja taníttatni az otthonuktól négyórányira található Rigában. „Mondtam neki, hogy én rockot szeretnék énekelni, de ragaszkodott hozzá. Sírtam, mondtam, hogy nem és nem, én nem akarok így énekelni…” – mesélte egy alkalommal Opolais. Regina Frinberga szopránnál tanult, aki csak nagyon nehezen tudta őt rávezetni a klasszikus éneklés technikájára. A fiatal lány fél év után fel is adta. Nem sokkal ezután azonban a családjuk a lett fővárosba költözött, és édesanyja ismét erősködött, hogy járjon énektanárhoz. Úgy tűnik, a második próbálkozás már sokkal jobban sikerült, mert ráébresztette, hogy ezt szeretné csinálni. Az első ária, amelyben igazán rátalált a hangjára, az O mio babbino caro volt a Gianni Schicchiből. Nem véletlen, hogy az alábbi videóban egy koncert második ráadásaként is ezt választotta:

Rekordbrillírozás: tizennyolc órán belül két szerepben debütált

2014-ben valósággal zenetörténelmet írt azzal, hogy a Metropolitan Opera színpadán alig 18 óra különbséggel debütált két szerepben is. A Pillangókisasszony premierje utáni reggelen kapott egy hívást, hogy be kellene ugrania a Bohéméletbe az aznap délutáni előadáson, amit ráadásul élőben közvetítettek világszerte. 2019-ben a a Final Note-nak adott interjújában elmondta, először nemet mondott, de aztán meggondolta magát. „Soha nem féltem még annyira, mint amikor azon a reggelen besétáltam az operaházba, rettenetes volt. A szöveg egyetlen sorára sem emlékeztem, mielőtt belekezdtem, teljes sokkban voltam, hogy belementem. Kiléptem a színpadra, kinyitottam a számat, és szerencsére kijött” – idézte fel a nehéz pillanatokat.  A merész lépés után menedzsere azt ajánlotta neki, hogy mindig bízzon a saját ösztöneiben, bárki bármit is mond, mert bár mindenki más azt javasolta volna, hogy mondjon nemet, ő azonban elképesztően bátor döntést hozott – és mindent vitt. „Az aznap reggeli döntésem óriási lökést adott a karrieremnek – mindent megváltoztatott. Abban a pillanatban születtem meg, és onnantól kezdve elárasztottak az ajánlatok. Kockázat nélkül nincs nyereség” – tette hozzá.

Fény és sötétség: Ruszalka, Tosca, na meg a jó partnerség titka

Az énekesnő mind a szenvedélyes, mind a visszafogott karakterekből képes kihozni a legtöbbet. „Átérzem Tosca fájdalmát” – mondta az énekesnő a szerepről. „Egy kicsit talán olyan is vagyok, mint ő, ezért is szeretem annyira”. A Bayerische Staatsoper 2010/11-es évadában hatalmas siket aratott Ruszalkaként: „Ez a személyiségem másik, finomabb oldala. A személyiségünknek két oldala van – a sötétség és a fény –, számomra ez Tosca és Ruszalka.” Ugyanabban a szezonban a brit Royal Opera Pillangókisasszony című előadásában ugrott be Patricia Racette helyett, a londoni közönség pedig el volt ragadtatva. Pályafutása során számtalan neves partnerrel dolgozott együtt emlékezetes alakítást nyújtva...de hogy milyen számára a jó társ a színpadon? „Nos, az operai szereposztás lassan olyan, mint egy húspiac. Meg kell mondanom, szerencsés voltam, hogy jó partnereim voltak. Sosem civódtam velük, mert az egyetlen, amire vágyom, hogy ott a színpadon a pillanatnak éljünk. Sok olyan tenor van, aki a nézőtérnek énekel, alig néz rám, alig játszik. Olyankor kénytelen vagyok elképzelni, hogy egy igazi színművész van mellettem. Higgye el, jó képzelőerőm van! (nevet) A jó színpadi partner jó színész. Ritkán fordul elő, hogy én nem mozgatok meg valamit a másikban” – mondta Csabai Máténak adott interjújában eredetileg két évvel ezelőttre tervezett müpabeli fellépése előtt, és valóban: a megfelelő partner mellett Opolais valóban sziporkázó. Egy alkalommal, amikor Puccini Bohéméletének ismert áriáját énekelte a világhírű tenor, Jonas Kaufmann társaságában és Andris Nelsons – akkori házastársa – vezényletével, a szerepe szerinti szerelmes összemosolygás után színlelt bűnbánással a másik oldalán vezénylő férjére nézett.

© Tatyana Vlasova

Elsősorban színésznek tartja magát, aki tud énekelni – és nem fordítva

A szoprán színészi kvalitásairól gyakran elismerően nyilatkoznak a kritikák: a New York Times például megindítóan természetesnek, illetve született színésznőnek nevezte. Színészi képességeit a színpadon szerzett tapasztalatain túl bevallása szerint „Istentől kapta”, emellett anyja művészi beállítottsága és érzelmessége is hozzájárult.  „Úgy érzem, hogy inkább vagyok színésznő, aki tud énekelni a színpadon, mint egy énekesnő, aki tud színészkedni” – nyilatkozta. Elmondása szerint mindig elképzeli, hogy minden vele történik: abban a pillanatban ő nem Kristīne, hanem Tosca. Előadásmódjának és reakcióinak szerinte különbözniük kell más előadókétól, hiszen ez teszi egyedivé. „A legfontosabb, hogy nem érdekelnek a szép hangok […]. Színésznő vagyok, a hangomat pedig ennek rendelem alá. Ha valami durvát kell mondanom negatív energiával, az nem lehet szép. Ha csak az a célod, hogy szépen énekelj, ezt a hozzáállást tartogasd a lemezfelvételekre, de tartsd távol a színpadtól” – mondta. 2019 őszén a budapesti vendégjáték kapcsán egyenesen úgy fogalmazott: „Őshonos állatként létezem a színpadon. Egész életemben azon igyekszem, hogy kilépjek a skatulyákból. Kockázatot vállalok, szabályokat szegek. Ez vagyok én, ezen nem lehet változtatni. Ezért szeretem különösen Puccinit, mert a zenéjében nincsenek korlátok. Nem azért nem éneklek Mozartot, mert nem szeretem – zseniálisnak tartom őt is! –, hanem mert engem korlátok közé szorít. Egy bizonyos technikát és stílust követelnek attól, aki az ő zenéjét interpretálja, nekem viszont megvannak a saját elképzeléseim. Énekeltem már Mozartot, mégpedig a saját szám íze szerint. Nem mindenkinek tetszett, de a közönségnek igen, és nem érdekelt, ha a karmesterek vagy a kritikusok kevésbé rajongtak érte.”

© Tatyana Vlasova

Szabadság és varázslat – minden hangot kontroll alatt tartani nem zene

A szoprán saját elmondása szerint Puccini műveiben érzi a legotthonosabban magát. Szerinte Verdi technikailag nagyobb igényeket támaszt, Puccini viszont sokkal több szabadságot ad a zenei interpretáció szempontjából, márpedig az, hogy a szabadság milyen fontos az életében számtalan nyilatkozatában megjelenik. „Azok az előadások a legsikeresebbek, amelyekben teljesen elveszítem a fejem. Amelyekben ott van a szenvedés. Azt mondom a közönségnek, jöjjenek velem, és ők jönnek. És megőrülnek érte! Ez a varázslat. Ez a varázslat az operában! Nagyon nehéz, amikor a karmester minden egyes hangot kontroll alatt akar tartani. Az nem zene. A zene a szabadságról szól. Most a legmagasabb minőségű operajátékról beszélek, amiből egyre kevesebb van. Alig van néhány karmester, aki igazán magas minőséget képvisel, nem csak diktál, vagy ami még rosszabb, lusta. Lehet, hogy keményen fogalmazok, de nevetséges, hogy ezeket mindenki fél kijelenteni” – mondja ki kíméletlen őszinteséggel, kritikája mögött azonban érezhetően hivatása szenvedélyes szeretete áll. Február 8-án természetesen Verdi és Puccini, valamint Cilea, Mascagni és Giordano műveiből összeállított műsorral érkezik a Müpába, hogy a hazai közönség is meggyőződhessen az összetéveszthetetlen, Kristīne Opolais-féle végtelen szenvedélyről, szaktudásról és a jelenlét valódi varázslatáról.

A Müpa immár öt éve minden év januárjában nagyszabású koncerttel ünnepli féltve őrzött kulturális kincsünket, a népzenét. Ezeken az estéken a hazai zenei élet legelismertebb etno- és világzenei együttesei adják egymásnak a színpadot, garanciát nyújtva arra, hogy a műfaji szempontból is sokszínű program mindenkit felemel, megmozgat, és elvarázsol. Nem véletlen a műsor címválasztása sem: A táncháztól a világzenéig. Nézzük most meg alaposabban, milyen zenekarok vezetnek végig ezen az úton bennünket a január 29-i várva várt koncerten! 

Parno Graszt feat. Bohemian Betyars, Fotó: Istvándi Botond

Hamisítatlan hitelesség

Elsőként egy igazi táncházas együttes, az Erdőfű Népi Kamarazenekar veszi birtokba a színpadot. A fiatal zenészek egytől egyig elkötelezett hívei a Kárpát-medencei népzenei hagyomány hiteles előadásának: a táncházak legnívósabb bandáiból verbuválódott csapat tagjai zavarbahozhatatlanok a hangszeres szakmai tudás terén, ám hitelességük igazi záloga az az elmélyült ismeretanyag, amellyel a magyarlakta területek népzenei hagyományáról és a különböző tájegységek hangszerhasználatáról rendelkeznek. Műsoraikban leggyakrabban a népi vonós hangszerek – hegedű, kontra és brácsa, nagybőgő, cselló, ütőgardon – ,  valamit a furulya, harmonika és citera tölt be központi szerepet, de az autentikus instrumentumok mellett az ének és a tánc is fontos helyet kap. 

 Erdőfű Népi Kamarazenekar, Fotó: Pörneczi Bálint

 2020 legnagyobb elismerése

2020-ben a magyar zenei élet alighanem legnagyobb szenzációjaként került be a köztudatba Lakatos Mónika WOMEX-életműdíja, hiszen nem is csak arról van szó, hogy ez a világzene létező legnagyobb elismerése, hanem arról is, hogy ő az egyetlen cigány zenész, aki valaha megkapta a díjat, de magyar előadók közül is csupán a második a díj történetében, és ez végtelen büszkeségre ad okot! Sőt, ha mindez nem volna elég, 2021 decemberében együttesével, a Cigány Hangokkal közösen kiadott lemeze, a Hangszín, a közel 800 lemezt rangsoroló nemzetközi világzenei toplista, a World Music Charts Europe élén végzett. Lakatos Mónika különböző formációival, a Romengóval, a FolkTrióval és a Cigány Hangokkal a roma kultúra és az oláh cigány zenei örökség hírét viszi a nagyvilágba. A népzene ünnepére a Cigány Hangok csapatával érkezik, akik a gyors és lendületes dalok feldolgozásán keresztül a cigányzene tradicionálisabb oldalát mutatják be, minél több női hangnak teret adva a színpadon.

Lakatos Mónika és a Cigány Hangok, Fotó: Farkas András
 

Girlpower

Karizmatikus női fellépőkből nem lesz hiány az est folyamán, Lakatos Mónika együttese ugyanis a Napfonat nevű öttagú női formációnak adja át a színpadot -ők 2018-as megalakulásuk óta az a cappella népdaléneklés élményével ízesítik a hazai etnozene világát. Farkas Krisztina "Volkova", Szalay Heni, Szarka Anita, Tóth Eszter és Tóth Orsi a magyar és a más nemzetek folklórkincséből válogatott népdokat többszólamú, perkusszív kísérettel ellátott formában mutatja be, így hozva létre azt az egyedi, ősi és mitikus hangzásvilágot, ami az együttes Szól a Világ című, tavaly megjelent első lemezét jellemzi.  Az öt énekesnő rendkívüli művészetét a Recorderen napvilágot látott kritika egyszerűen csak így méltatta: “Szép és kifejező az ének, működik az összhang, jó és sokszínű a dalválasztás, sok a szellemes ötlet.”

Zűr, ami feltölt

A Napfonat orosz és mexikói népdalfeldolgozásaival már egy jelentős lépést tesz a világzene felé az est programjában, de ezen a ponton berobban a Zűrös Banda, akik a délszláv zene lehengerlő, pezsgő és életigenlő világát ötvözik a magyar népzene dallamaival. Az elengedhetetlen fúvósszekció és a Básits Branka hangján megszólaló, többségében magyarul előadott szerb, macedón, bolgár és román dalok tökéletesen hozzák azt az autenticitást, amit az igazi balkáni zenétől elvárunk. Mindemellett a Zűrös Banda zenéinek teljesen egyedi karaktert kölcsönöz a ritmusszekció modernebb hangzása. Tehetségüket nem csak a koncerttermek eufórikus közönsége, de az egyik legrangosabb szakmai díj, a Prima Primissima zsűrije is díjazta. Ennek eredményeként ma már a héttagú banda két művésze, Básits Branka és a szaxofonos Babcsán Bence is a Junior Prima-díj kitüntetettje.     

Fehér ló

Ha a világzene, népzene és etno hazai képviselőit szemlézzük, semmiképp sem hiányozhat közülük az igazi veteránnak tekinthető együttes, a Parno Graszt. A romani nyelven ‘fehér lóként’ elnevezett banda zenei világa a nevükben rejlő szimbolika alapján tűpontosan jellemezhető a tisztaság és a szabadság erényeivel. A zenekar tagjai évtizedek óta páratlan hitelességgel tolmácsolják a cigány zenét a világ minden pontján, amivel bepillantást engednek otthonuk, a szabolcs-szatmár beregi Paszab közösségének mindennapi életébe. Mivel a zenekar tagjai a mai napig a nagyváros zajától távol élnek, muzsikájuk megőrizte ősi, eleven karakterét, személyiségük pedig végtelenül nyitott és közvetlen természetét. Dalaik hol magyar, hol romani nyelven szólalnak meg, sőt, az sem ritka, hogy egy dalon belül is cserélik a nyelvet, vagy egyszerre énekelnek mindkét nyelven. A zenekar alapfelállása szűken tíz tag, de zenélnek húszan is, és arra is van példa, hogy a zenekar mellett felbukkan egy tíztagú tánccsoport is.

  Parno Graszt, Fotó: Parno Graszt official

Speed-Folk Freak Punk

És ha azt gondolnánk, hogy a Parno Graszt végtelen táncos dinamizmusával elérkeztünk a koncert tetőpontjára, akkor kellemesen fogunk csalódni, mert az igazi őrült, fékevesztett életöröm csak itt kezdődik. A 2009-ben alakult hegedűs csapat, a Bohemian Betyars garantáltan feje tetejére állítja a Müpát. Zenéjük a folktól a punkon át a skáig szinte valamennyi műfaj kedvelői számára egyaránt szerethető. Mivel zenéjükben a magyar népzene, a balkáni dallamok, a pszichedélia és a cigány zene elemei egyaránt megtalálhatók, kétségtelen, hogy tökéletes zárását jelentik majd ennek a fergeteges és sokszínű estének! Nem szabad kihagyni! 

„Imádom a balettet, jobban érdekel, mint bármi más” – hangzottak Igor Stravinsky szavai 1911-ben, nem sokkal azután, hogy zajos sikerek közepette bemutatták korai balettjeit. Az orosz zeneszerző amellett, hogy a 20. század egyik legjelentősebb komponistája volt, alapjaiban reformálta meg a balettzenék világát is. Négy évtized alatt tucatnyi balettmuzsika született a zeneszerző tollából, amelyek még egy évszázaddal később is a legjelentősebb társulatok repertoárját ékesítik.

Herkovics Eszter Adria és Engelbrecht Patrik pas de deux-je Lukács András koreográfiájában
Fotó: Nagy Attila/ Müpa

Szinte nincs olyan táncegyüttes, amely legalább egy Stravinsky-darabot ne állított volna színpadra. Markó Iván Béjart-féle Tűzmadarától Juronics Tamás és a Szegedi Kortárs Balett Tavaszi áldozatáig több verzióját is láthattuk itthon a halhatatlan műveknek. Legutóbb a Győri Balett nemrég kinevezett új művészeti vezetője, Lukács András mutatta be a társulattal a Wiener Staatsballett felkérésére készült Movements to Stravinsky című darabját. A Volksoper, a Staatsoper és a milánói Scala közönsége után 2021 októberében a Müpa közönsége láthatta először itthon a többek közt a Pulcinella zenéjére koreografált, egyfelvonásos, cselekmény nélküli balettet. „Azt hiszem, Stravinsky olyan szerző, akit nagyon sokat kell hallgatni ahhoz, hogy a valódi szépségét felfedezzük – nyilatkozta. – A célom az, hogy a koreográfia és a zene együtt formáljon meg, hozzon létre egyetlen képet. Ha úgy tetszik, a mozdulatokat a zene szintjére akarom emelni.”

Az 1920-ban bemutatott Pulcinella, ahogy Stravinsky számos műve az Orosz Balett számára, Gyagilev megrendelésére készült. Az orosz mecénás egy, a commedia dell’arte műfajára épülő balett zenéjének megkomponálására kérte fel a zeneszerzőt, és ehhez rögtön egy köteg 18. századi kottát adott a kezébe inspirációként, köztük Pergolesi munkáival. És bár Stravinsky eleinte kissé ódzkodott a barokk komponista műveitől, végül annyira megszerette, hogy ez adta később a darab gerincét. A táncjáték párizsi bemutatója – amelynek kosztümjeit és díszleteit nem más, mint Pablo Picasso tervezte – hatalmas feltűnést keltett, és Stravinsky hamarosan kamarazenekari szvit formájában is feldolgozta a Pulcinella zenéjét.

A balettművészetet forradalmasító Szergej Gyagilevnek kiemelt szerepe volt abban, hogy a huszonéves Stravinsky a balett világa felé fordult. Gyagilev célja az volt, hogy újraírja a hatalmas tütükkel és pasztellárnyalatokkal romanticizált balett képét, és a gyerekek és idős emberek szórakozási formájából a cselekvő értelmiség modern, életszerű művészeti formájává emelje a műfajt. Ehhez pedig szükség volt egy olyan fiatal zeneszerzőre, aki képes az addig sokak által unalmasnak és jelentéktelennek tartott balettzenét radikálisan átformálni. Míg a 19. század vége felé a zenének legtöbbször vajmi kevés köze volt a színpadon zajló történésekhez, Gyagilevnek a frissen alakult Orosz Baletthez csatlakozó művészek – koreográfusok, díszlet- és jelmeztervezők – avantgárd elképzeléseihez tökéletesen illeszkedő, vibráló muzsikára volt szüksége. 

Stravinsky és Gyagilev alapjaiban formálta újra a balett világát
(London, 1926) 

1909 februárjában Szentpétervárott mutatták be Stravinsky Tűzijáték és Scherzo fantastique című rövid zenekari darabjait. A közönség soraiban ott ült Szergej Gyagilev is, akit annyira lenyűgöztek a hallottak, hogy szinte azonnal felkérte a fiatal zeneszerzőt egy, a tűzmadár legendáját feldolgozó balett zenéjének megkomponálására. A Tűzmadár 1910-es párizsi bemutatója Mihail Fokin koreográfiájával elsöprő sikert aratott a közönség és a kritikusok körében egyaránt, ami nemcsak a frissen alapított Orosz Balettet, de Stravinskyt is szinte azonnal a világhírig emelte.

A történelmi jelentőséggel bíró balett csak a kezdete volt az orosz impresszárió és a zeneszerző együttműködésének, amelyből olyan sikerdarabok születtek később, mint a Petruska (1911), a Tavaszi áldozat (1913), A katona története (1918) vagy épp a korábban is említett Pulcinella. Stravinsky a zenei avantgárd vezető egyéniségévé lépett elő, míg az Orosz Balett társulata a korszak legnagyobb művészeit maga köré gyűjtve – Picasso, Joan Miró, Salvador Dalí, Georges Braque és Henri Matisse is kipróbálta magát díszlet- és jelmeztervezőként, sőt Coco Chanel is tervezett kosztümöket számukra – az egész európai balettművészetre hatással volt. Fokin és Nyizsinszkij mellett Léonide Massine, Bronyiszlava Nyizsinszka, Serge Lifar és George Balanchine készített koreográfiákat a társulatnak, ahol olyan hírességek táncoltak, mint Anna Pavlova, Tamara Karszavina, valamint Olga Szpesszivceva.

A Győri Balett Movements to Stravinsky című remeke mellett tavasszal egy másik Stravinsky-klasszikust is láthat a hazai közönség, igaz, a megszokottól eltérő formában: a világhírű ausztrál újcirkusztársulat, a C!RCA ugyanis a Tavaszi áldozat zenéjére koreografált lélegzetelállító produkciójával tér vissza Budapestre, ez alkalommal a Müpa színpadára, a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében.

Sacre by Circa (Trailer) from Circa Contemporary Circus on Vimeo.

Nem titok, hogy a legendás Stravinsky-mű a fesztivál névadóját is lenyűgözte: „A külföld ma élő zeneköltői között szerintem mindössze két lángelme van, Stravinsky és Schönberg. Hozzám Stravinsky áll közelebb, gondoljon a Sacre du printemps-ra, amely, úgy gondolom, az utolsó harminc esztendő legkolosszálisabb zenei opusza” – nyilatkozta Bartók 1924-ben, és az alkotás mágikus ereje az elmúlt közel egy évszázadban sem csökkent, sőt! Erre többek közt a C!RCA lenyűgöző előadása lesz az ékes bizonyíték!

Létezik egy városi legenda, mely szerint egy rosszindulatú kritikus egyszer azt találta mondani: „…ha Richard, legyen Wagner, ha Strauss, akkor Johann.” Pedig igazán sokat veszít, aki távol tartja magát Richard Strauss művészetétől, a komponista ugyanis számos felejthetetlen alkotást és valódi remekművet hagyott az utókorra, és bár finoman szólva is ellentmondásos személyiség volt, elvitathatatlan érdemei vannak a klasszikus zene területén. Az ő kivételes életművébe ad betekintést a BFZ és a Müpa idén is várva várt zenei maratonja január 22-én. Lássuk, mit érdemes tudni erről a Straussról és az egész napos minifesztiválról!

Richard Strauss két században élt és alkotott, és hosszú élete során megannyi stílusban és műfajban kipróbálta magát. Így eshetett meg, hogy a romantikától a posztmodernig számos irányzat volt hatással műveire. Zeneszerzői munkássága mellett kiváló karmester hírében is állt, és ilyen minőségében hazánkban is többször megfordult. 1919 és 1924 között a bécsi Staatsoper főzeneigazgatójaként is dolgozott, 1933 és ’35 között pedig – ez életének egyik sokat vitatott momentuma – a birodalmi zenei kamara elnökeként tevékenykedett. Ezután már leginkább csak a komponálásnak élt, és nem csak zenei tehetségével, de elképesztő szorgalmával és munkabírásával is kiemelkedett kortársai közül. A maraton idén a felvillanyozó életműve hangversenytermi alkotásaiból merít a nagy szimfonikus költeményektől és versenyművektől a vokális műveken át a zongora- és kamaradarabokig. Mindezt ráadásul az ország legjobb zenekaraival és szólistáival! Az egész napos koncertfolyamra való felkészülést ezennel hivatalosan is megkezdjük!

Családdal, csapatban vagy akár egyedül

A több mint hetvenöt éve működő MÁV Szimfonikus Zenekar fennállása alatt mindig is fontos szerepet töltött be a fiatalabb generációk zenei nevelésében, és évtizedek óta viseli szívén a klasszikus zenei ismeretterjesztés fontos ügyét is. A maratonra jó szokásukhoz híven egy nem mindennapi családi koncerttel készülnek, az együtteshez karmesterként a nemzetközi zenei színtéren is sikeres Farkas Róbert, szólistaként hazánk egyik legkiválóbb zongoraművésze, a világhírű Várjon Dénes csatlakozik. A családbarát időpontban élvezhető eseményen az extravagáns Burleszk mellett a Till Eulenspiegel vidám csínyjei hangzik majd el. De a koncertsorozat más eseményei is bátran ajánlhatóak a fiatalabb korosztálynak is, hiszen a rövidebb lélegzetvételű koncertek a klasszikus zenével (még) kevésbé meghitt viszonyt ápolóknak is kockázatmentesen bevállalhatók. Különösképpen azért, mert a műsor csupa figyelemre méltó darabot vonultat fel: a kórusmuzsika iránt fogékonyak például Zalai Antal, Farkas Gábor és a Nemzeti Énekkar koncertjén csodálkozhatnak rá Richard Strauss zsenijére, a kamarazene iránt érdeklődők pedig többek között a Budapesti Vonósok által ismerkedhetnek meg a komponista egyik legkülönlegesebb művével, a Metamorfózisokkal. Ironikus tény, hogy maga az alkotás is számos metamorfózison esett át, mire végleges formájában közönség elé kerülhetett, az pedig különösen izgalmassá teszi, hogy történelmi és (áttételesen) még irodalmi ihletettséggel is bír: a világháborús veszteségek nyomai mellett ugyanis egy Goethe-vers alapján készült kórusmű zenei ötleteit is magán viseli. És aki még ennél is több kamarazene után áhítozik, annak sem kell csalódnia, hiszen a BFZ világszínvonalú zenészei és vendégeik két bensőséges hangulatú kamarakoncertjén a straussi életmű legmegindítóbb darabjai közül is felcsendül néhány.

Fotó: Farkas Róbert karmester © Gela Megrelidze

Nagy formátumok – minden értelemben!

A maraton hűséges, visszajáró közönsége megszokhatta már, de az újonnan érkezők kedvéért meg kell említenünk, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar mellett egy-egy koncert erejéig az ország legkiválóbb szimfonikus zenekarai is minden évben képviseltetik magukat a reggeltől estig tartó minifesztiválon. Idén sem lesz ez másként, a Győri Filharmonikusok például Bársony Péter brácsa- és Szabó Péter csellóművészek közreműködésével, valamint Rajna Martin vezényletével Richard Strauss egy emblematikus alkotásával, a Cervantes Don Quijote-ja alapján írt szimfonikus költeménnyel lép a közönség elé. Spoilerveszély! Egyes vélekedések szerint a mű annyira érzékletesre sikerült, hogy a meghallgatása során még az is követni tudja a sztorit, aki csak felületesen ismeri a búsképű lovag kalandjait megörökítő regényt. A Concerto Budapest Takács-Nagy Gábor vezényletével és Miranda Liu koncertmester közreműködésével ugyancsak egy meghatározó szimfonikus költeménnyel, a Hősi élettel érkezik a Müpába, amely ráadásul szorosan kapcsolódik a Don Quixote-hoz. Strauss a két művet egyazon időszakban komponálta, és együtt is tervezte bemutatni, ám e terve végül meghiúsult, számunkra viszont nagyszerű hír, hogy most mindkét darabot egy napon hallhatjuk! De a Pannon Filharmonikusok is nagy dobásra készül: ők a legendás Don Juan alakja által inspirált és a nevét viselő szimfonikus költeményt adják majd elő, amelyet egyébként maga Strauss vezényelt egy budapesti előadáson 1908-ban. A sodró lendületű művel kapcsolatban érdemes kitérni arra, hogy a közvélekedés szerint igen alapos felkészültséget kíván meg a zenészektől, ezért előszeretettel alkalmazzák sok hangszer zenekari próbajátékaként is. A pécsi Kodály Központ rezidens zenekarának koncertjén kürtön Bereczky Dávidot hallhatjátok, a karmesteri pulpitust pedig Vass András foglalja majd el.

Fotó: Pasztircsák Polina operaénekesnő, aki Richard Strauss dalait énekli majd a maratonon

Virtuóz billentés, emlékezetes dalok és a legnagyobb sláger!

Palojtay János szólistaként és kamarazenészként egyaránt szép sikerekkel büszkélkedhet, tehetségét hazánk mellett Európa és az Amerikai Egyesült Államok legrangosabb koncerttermeiben csodálhatta már a publikum. Az Elbphilharmonie, a Herbst Theatre vagy épp a Carnegie Hall közönségének azonban január 22-én le nélkülöznie kell a játékát, ő ugyanis aznap a Strauss-maratonon ad szólózongora-koncertet, amelyen a komponista korai, valamint kevésbé ismert műveiből ad ízelítőt. A nemzetközi szintéren szintén elismert, Európa operaházaiba és hangversenytermeibe gyakorta invitált szoprán, Pasztircsák Polina Richard Strauss terjedelmes daltermésének legjavából összeállított műsorral készül a maratonra, amelyen – mint ahogyan a bensőséges műfaj estjein általában – árnyaltabb képet kaphatunk majd a komponista alkotói énjéről is. Polina egyébként rutinos Strauss-énekes, és minden bizonnyal apró rezdüléseket is érzékenyen megmutató, átélt éneklésre számíthatunk tőle! A partnere pedig nem más lesz, mint a keresett német zongoraművész, Jan Philip Schulze. Az egész napos minifesztivál méltó befejezéseképp a BFZ és az újszerű interpretációiról ismert ausztrál szoprán, Eleanor Lyons közös hangversenyén Strauss legnagyobb hatású zenekari dalait, az élete alkonyán komponált Négy utolsó dalt hallhatjátok. Végül a pontot a minden idők egyik legemlékezetesebb filmzenéjeként ismert Imígyen szóla Zarathustra teszi fel az i-re. Aki hallotta már Strauss lehengerlő napfelkelte-vízióját a 2001: Űrodüsszeiában, az sosem feledi, ám ha ezúttal tovább is hallgatnád, ne hagyd ki a Richard Strauss-maraton záróeseményét!

A 2021/22-es évadban a világszerte nagy sikereket arató fiatal szoprán, Baráth Emőke kapta meg a Müpában az évad művésze címet. Az énekesnőt, aki először 2011-ben, még zeneakadémiai növendékként lépett fel itt, a következő hónapokban többször is hallhatjuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: 2022 januárjában Bach Karácsonyi oratóriumának második részében lép pódiumra, márciusban Händel műsorral és lemezbemutatóval készül, júniusban pedig az Europa Galantéval és Fabio Biondival ad koncertet.

Baráth Emőke, Fotó: Csibi Szilvia

Ezúttal csupa 18. századi darabban énekel majd. Kezdettől barokk énekesnő akart lenni?
Nem — és ma sem tartom magam annak. Oratórium és dal szakon végeztem, és valóban nagyon szeretem a barokk zenét, ugyanakkor sokkal több lehetőség rejlik még a hangomban. A következő években folyamatosan bővítem a repertoáromat: sok Mozartot fogok énekelni, emellett pedig haladok a bel canto, Bellini, Donizetti felé.

Pályája elején számtalan világsztár — köztük nem is kizárólag énekesek — mesterkurzusait látogatta. Kinek a hatása volt a legfontosabb?
Szinte mániákusan jártam mesterkurzusokra, igyekeztem minél több tudást magamba szívni. Rengeteget tanultam, és sok hasznos ismeretséget kötöttem, például a Bostoni Régizene Együttessel is növendékként ismerkedtem meg, és később visszahívtak lemezfelvételre. Fontos a szerencse ezen a pályán, de a lehetőségek nem pottyannak az öledbe, csak ha magad is teszel érte.

A hat éve elhunyt amerikai csembalóművész, zenetudós és karmester, Alan Curtis volt az egyik első fontos külföldi mentora. Őt a magyar közönség talán kevésbé ismeri. Hogyan emlékszik rá?
Alan Curtis még a ’70-es évek végén alapította meg az Il complesso barocco együttest. A régizene reneszánszának úttörőjeként nagyon sokat köszönhetünk neki, számos Händel-operát ő fedezett fel és vett lemezre elsőként. Emellett feladatának tartotta támogatni a fiatal tehetségeket. Én egy versenyen találkoztam vele, a zsűriben ült, és még nem is kerültem be a döntőbe, már odajött hozzám, és megkért, énekeljek neki egy fél órát. Odatette elém Sesto egyik áriáját Händel operájából, a Julius Caesarból, majd miután elénekeltem, megkérdezte: volna kedved beugrani egy lemezfelvételre? Mondtam: volna! Annyira zöldfülű voltam huszonöt évesen, hogy azt sem tudtam, ez mit jelent pontosan. Épp Olaszországban tanultam Erasmus-ösztöndíjjal, Firenzében felültem a vonatra, elmentem abba a kisvárosba, ahol a lemezfelvétel készült, és ott olyan sztárokkal találkoztam, hogy csak megszeppenve ültem közöttük. Ez volt életem első lemezfelvétele, vért izzadtam, néha este már csak sírtam, annyira elfáradtam. A lemezfelvételhez koncertek is csatlakoztak, híres európai koncerttermekben, igazi dimenzióváltást jelentett számomra ez a három hét. Curtis bedobott a mélyvízbe, én pedig megtanultam úszni.

Itthoni pályáján Vashegyi György legalább olyan fontos szerepet játszik, mint amilyent a külföldi érvényesülésben annak idején Alan Curtis. Sok éve dolgoznak együtt, a Karácsonyi oratóriumot is ő fogja vezényelni. Mit jelent az Ön számára művészi szempontból ez a hosszú távú közös munka?

2009-ben énekeltem vele először, akkor egy koncertre ugrottam be. Sosem felejtem el, a próbán átvettük a szólót, mire rám nézett és megkérdezte: te hol voltál eddig? Azóta rendszeresen kapok tőle felkéréseket. A zenei munkássága mellett rendkívüli pedagógus is, jól felméri, kinek milyen feladatot lehet adni, hogyan lehet fokozatosan mind magasabbra tenni a mércét. Meghatározó személyiség az életemben, remélem, sokat fogok még vele énekelni, és többféle repertoárt.

Fotó: Csibi Szilvia

Márciusi lemezbemutató koncertjén az Ensemble Artaserse játszik majd, és Philippe Jaroussky vezényel. Vele milyen a kapcsolata?
Mesébe illő történet, hogy diákként hallgattam őt a Müpában meg a Zeneakadémián, most meg vele énekelek, és a barátomnak tudhatom. Óriási ajándék az élettől, ilyen mély szakmai barátságok ritkán alakulnak ki. 2014 óta dolgozunk együtt, rendkívül jó energiájú személyiség, jó a természete, a humora, rengeteget tanultam tőle zeneileg is, de hozzáállásban is. Az új lemezem egy Händel-album, Philippe az egész projekt művészeti vezetője, karmesterként ez az első felvételeinek egyike, és ez óriási megtiszteltetés számomra. A lemeznek az a koncepciója, hogy csupa női hangra írt áriából áll, de ezek között női és férfiszerep egyaránt akad. A hangomnak van olyan adottsága, amelynek köszönhetően a pályám kezdete óta gyakran hívnak férfi- és fiúkarakterekre is. Legutóbb épp a Dán Királyi Operaháztól érkezett egy felkérés Mozart ritkán játszott operájában, a Mitridatéban Sifare szerepére, ez szintén nadrágszerep, rendkívül virtuóz, nagyon illik a hangomhoz. Emlékszem, vonaton ülve olvastam a felkérést, és elkezdtem sírni örömömben. Ezek igazi csodák!

Baráth Emőke és Philippe Jarussky, Fotó: Nagy Attila

Hol van igazán otthon, Franciaországban vagy Budapesten?
Hol itt élek, hol ott. Kezdettől nagyon fontosnak tartottam, hogy ne maradjanak ki az életemből az itthoni koncertek, most pedig a Zeneakadémián tanítok is. Sokfelé járok a világban, ennek alapján állíthatom, fantasztikusan színes a zenei élet Magyarországon. Nálunk máig élnek a tradíciók, a kamarazene, a dalestek, minden koncertteremnek megvan a maga törzsközönsége. Sajnos a pandémia után még mindig félnek az emberek, ezért eljött az ideje annak, hogy népszerűsítsük a komolyzenét.

Mit jelent az Ön számára, hogy Ön lett a Müpában az évad művésze?
Rendkívül megtisztelő, hogy engem választottak! Nagyon boldog vagyok, hiszen éppen tíz éve indultam el a pályán. Ez az elismerés az első tíz évem megkoronázása.

Szöveg: Mörk Leonóra

Ahány ház, annyi szokás, tartja a mondás - igaz ez a karácsonyi ünnepekre is! Az ünnepi menüsortól a karácsonyi díszítésen át az ajándékozásig mindennek van egy jól megszokott tradíciója, ami generációról generációra öröklődik a családban. Ez alól pedig a karácsonyi dallista sem kivétel. 

Mi is összegyűjtöttük a kedvenc ünnepi dalainkat, amelyhez a Müpa hivatalos, az intézményt kedvelő közösségből álló Müpa+Mi  Facebook-csoportjának tagjai is hozzájárultak! Hallgassátok szeretettel! 

Szinte nincs olyan ember, aki ne ismerné Emir Kusturica kultfilmjét, a Macska-jajt és annak vérpezsdítő zenéjét. Ez utóbbit a The No Smoking Orchestra szerezte, amelynek megszakításokkal ugyan, de Kusturica több évtizede maga is tagja. Vajon mit keres a világ egyik legismertebb európai rendezője egy korábban betiltott zenekar élén? Mit gondol munkáról, életről, zenéről? És mitől olyan elementáris és megismételhetetlen, amit a színpadon közösen művelnek?

Emir Kusturica, Fotó: Dragan Teodorovic Zeko

Mit lehet kezdeni negyvenhat pár kromoszómával?

Emir Kusturica filmrendező, forgatókönyvíró, producer, színész, zenész, író, műsorvezető és alkalmi tűzoltó (utóbbiba idén nyáron volt kénytelen belekóstolni, amikor óriási tűz ütött ki a Mokra Gora hegységen, ahol az általa létrehozott etnofalu, Drvengrad is található). És hogy mi hajtja mindenben? A kíváncsiság. „A tudósok szerint az ember huszonhárom kromoszómát kap az anyjától és huszonhármat az apjától. A kérdés az, ő maga mit ad hozzá ehhez a mixhez. Min múlik, hogy valakiből focista, tudós vagy modell lesz? Ez az, ami varázslatos az életben – az egy csoda” – mondta egy korábbi interjúban, amelyben mesélt arról is, hogy az önkifejezés mennyire fontos számára, ehhez pedig különböző csatornákat keres. Ilyen a zene is, ami több évtizede része az életének.

Drvengrad, Forrás: mylittleadventure.com

Tilos a dohányzás

A nyolcvanas évek Jugoszláviájának pezsgő zenei életében szinte gombamód nőttek ki az újabb és újabb zenekarok. A Zabranjeno Pušenje (azaz: Tilos a dohányzás) nevű garázsbandát 1980-ban hozta létre néhány szarajevói gimnazista, akik mind egy utcában éltek. A zenekar kezdetben az akkoriban szárba szökkenő szarajevói klubélet egyik állandó szereplője volt, majd egyre nagyobb és nagyobb magasságokba emelkedett. A New primitives szubkulturális mozgalom tagjaiként első lemezüket 1984-ben jelentette meg a Jugoton – az egyetlen olyan lemezkiadó, amelynek elég bátorsága volt ahhoz, hogy ezt a provokatív, az ex-Jugoszlávia fiatal generációjának energiáit és vágyait magába sűrítő zenei anyagot kihozza. De hogy jön a képbe a világhírű filmrendező, Emir Kusturica?

Zabranjeno Pušenje, Forrás: klix.ba

Így „használta fel” Emir Kusturicát a The No Smoking Orchestra

Az ő lázadó személyisége tökéletesen illeszkedett a jugoszláv underground, a balkáni punk világába. Kusturica harmincegy éves volt, amikor 1986-ban basszusgitározni kezdett a Zabranjeno Pušenje garázspunk-rockzenekarban. Ekkorra már elismert, Arany Pálma-díjas filmrendező volt, aki a zenében sokkal kevesebb kreatív szorongással alkotott, mint a filmkészítés során. „Sokat szenvedek, amikor dolgozom, mert mindig rájövök, hogy kevésbé vagyok tehetséges, mint amilyennek gondolom magam (…) A zene számomra jó terápia” – fogalmazott korábban. A bandához azt követően csatlakozott, hogy az alapító-frontember, Nele Karajlić Tito-ellenes és rendszerkritikus kijelentései óriási politikai és médiabotrányt okoztak. A zenekart bojkottálták a jugoszláv rádiók, televíziók és újságok is, aminek hatására a Zabranjeno Pušenje három tagja távozott a hatból. Nemcsak új zenészekre volt tehát szükségük, hanem egy méltán híres bandatagra is, aki visszaállíthatja az együttes renoméját. Többek közt ezért is jött a képbe Kusturica, akivel egyébként jó barátságot ápoltak.

Emir Kusturica, Forrás: molisenews24.it

A sors, ami elől elszökni nem lehet

Kusturica – vagy ahogy az együttesben hívják: „Monsieur Cinéma” – basszusgitárosként közreműködött a harmadik stúdióalbum elkészítésében, és videóklipet rendezett a Manijak című dalhoz. 1988-ban azonban – a Cigányok ideje forgatásai miatt – elhagyta a zenekart, és csak hosszú időt követően, 1998-ban tért vissza, miután megjelent a Macska-jaj című kultfilm, amelyhez a zenét az akkorra már The No Smoking Orchestraként újjáalakult együttes szerezte. (A Zabranjeno Pušenje 1990-ben Nele Karajlić és Sejo Saxon megromlott kapcsolata miatt felbomlott) A megújult zenekarnak Kusturica lépett az élére.

„Kényszeresküvőről meg lehet szökni, de a saját sorsod elől soha” – hangzik a film egyik híres mondata, ami részben igaz a zenekarra is. Az Emir Kusturica & The No Smoking Orchestra sem tudott ugyanis elszökni saját sorsa, a nemzetközi siker elől. „A Macska-jaj sikerének köszönhetően mindenhol szívesen láttak minket a világban (…) A film szerzett közönséget ennek a zenének” – fogalmazott Kusturica. 1999-ben világ körüli turnéra indultak, egy évre rá pedig új albumot jelentettek meg: az Unza Unza Time című lemezt a Universal adta ki. A zenekar számos filmzenét szerzett még Kusturica alkotásaihoz, ő pedig cserébe egy dokumentumfilmet rendezett róluk, vagyis magukról – ez lett a Super 8 Stories (magyarul: Umca, umca macska-zaj). Legutóbbi stúdiólemezük, a Corps Diplomatique 2018-ban jelent meg, de 2007-ben például punkoperával is jelentkeztek (Time Of The Gypsies).

Zenéjük a garázs-folkpunk, a kóló, a balkáni rumba és a zsigerekig hatoló romazene egyvelege. Van benne valami elementáris, ami olyan ellentmondásokra épül, mint maga a Balkán: egyszerre vad életerő és kíméletlen fájdalom, mély lélek és fülledt szenvedély hatja át. Mindenkire hat, aki hallgatja. Ahogy Kusturica fogalmazott: „az emberek hihetetlen életörömtől telve hagyják el a koncertjeinket” – és épp ettől annyira megismételhetetlen, amit csinálnak.

Emir Kusturica és a The No Smoking Orchestra december 27-én lesz látható a Müpa színpadán.

Talán nincs még egy olyan műfaj a zenében, ami az emberi lélek titkait ilyen mélységben képes elénk tárni. Mindazt a keserédes, vágyakozással, nosztalgiával és fájdalommal teli részt, ami mindannyiunkban ott lakozik – a szerelem és a boldogság lehetőségével együtt. Senki sem tudott olyan elemi erővel és annyira érzékenyen megszólalni, mint a fado királynőjeként ismert Amália Rodrigues, aki nemcsak hogy nemzetközileg ismertté emelte a műfajt, hanem kiterjesztette és újra is definiálta azt. Az ő örökérvényű dalaira épül Lina Rodrigues portugál énekesnő és Raül Refree spanyol producer közös projektje, amelyben nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint a fado újraértelmezése. Amália dalait a 21. századra szabták át, ám megőrizték a műfaj lelkületét és természetességét – folytonosságot képezve a múlt és a jelen között. Egyedülálló projektjüket, ami Európa-szerte nagy elismertségnek örvend, a 2021-es WOMEX után december 9-én Müpa színpadára is elhozzák.

Lina (Fotó: Mileu)

A lélek muzsikája

„Mindaz, ami szomorú, / Az mind a fado” - énekelte egykor a „fado királynőjeként” emlegetett Amália Rodrigues. És valóban, nincs még egy olyan szívbemarkoló muzsika, amelyben egyszerre van jelen a vágyakozás, a nosztalgia, a fájdalom, valamint a szomorúság és ugyanakkor a szerelem és a boldogság lehetősége is. Saudade – portugálul ezzel a szóval jellemzik ezt a keserédes életérzést, amely magában hordozza ezeket a nagyon mély – és olykor olyan ellentmondásos – emberi érzéseket, amik a fadóban életre kelnek. A műfaj a portugál városokban a 19. század eleje óta népszerű; valószínűleg a gyarmatokról elhurcolt afrikai rabszolgák és portugál tengerészek hagyományos zenéjéből formálódott, arab hatással. Kevés olyan, szigorú szabályokkal rendelkező hagyományos zene van, mint ez, ami ennek ellenére ennyire jól képes alkalmazkodni más műfajokhoz, és ennyire alkalmas a kísérletezésre. A műfaj legismertebb művelője pedig nem volt más, mint a már említett Amália Rodrigues, aki megkerülhetetlen szerepet játszott a fado fejlődésében: nemcsak kiterjesztette annak hagyományos lehetőségeit, hanem újra is definiálta a műfajt, amelyet így sokkal inkább az eljövendő generációk igényeire alakított. A ma ismert fado szabályait – azaz, hogy milyennek kell lennie a zenének és hogyan kell azt előadni egy énekesnőnek – lényegében Rodrigues alakította ki.

 
Koldusból királynő

Annak ellenére, hogy a koldus kifejezés kissé túlzó, való igaz, hogy az énekesnő mélyszegénységben nőtt fel nyolc testvére mellett. Egyéves volt, amikor a szülei elhagyták Amália szülővárosát, ezért a kislány az anyai nagyanyjánál nevelkedett mélyen katolikus környezetben. Tizennégy éves volt, amikor apja és anyja visszatértek, és visszaköltözhetett hozzájuk. Ezek az évek azonban mély nyomot hagytak benne: már gyerekkorától beleíródott a lelkébe a vágyakozás, szülei távolléte miatt a mély hiány. Talán ez a korai élmény is hozzájárult ahhoz, hogy a fadót mással összehasonlíthatatlan módon tudta megszólaltatni. Tizenöt éves volt, amikor énekelni kezdett, tizenkilenc évesen már színpadon lépett fel, a húszas évei elejére pedig ismert énekessé vált Portugáliában. Innen a határ pedig csak a csillagos ég volt számára. A „királynő” a műfajt nemzetközileg is ismertté tette, nem csoda, hogy halálakor háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el Portugáliában és tízezrek kísérték utolsó útjára. Az énekesnőt a lisszaboni portugál nemzeti pantheonban helyezték örök nyugalomra – ezzel pedig ő lett az első olyan nő, akit ezzel a tisztességgel illettek.

 
A fadót nem lehet megtanulni – az a DNS-ed része kell, hogy legyen

Amália keserédes dalain nőtt fel a most harminchét éves Carolina Cardoso Rodrigues is, mélyen azonosulva velük. A portugál énekesnő zsigereiben van a zene: tízévesen már főszerepet játszott Gian Carlo Menotti operájában, fadót pedig tinédzserkora óta énekel. Ezt a művészetet az apjától tanulta, és olyan különleges fadoklubokban tökéletesítette, ahol idős énekesektől, zenészektől lehet elsajátítani ennek a muzsikának a velejét. Ennek ellenére Lina szerint a fado nem valami olyasmi, amit iskolában lehet megtanulni, ennek a zenei hagyománynak ugyanis belülről kell fakadnia: „egyszerűen a DNS-ed része kell, hogy legyen” – nyilatkozta korábban. A sors érdekes összecsengése, hogy színpadon fadoénekesként az áttörést épp etalonja, Amália Rodrigues szerepe hozta el, akinek az életét feldolgozó musicalben bújt a bőrébe – és ettől kezdve kezdett el teljesen a műfaj felé fordulni. Mélyre hatoló hangja a jövőbe visz, mégis ott van mögötte az ősök árnyéka, egy többszáz éves hagyomány tisztelete visszhangzik ki belőle. Első két albumát követően ennek a régi hagyománynak adott egy teljesen új irányt 2020-ban megjelent Lina_Raül Refree című lemezén, amelyet alkotótársával, Raül Refree producerrel közösen jegyez.

 
A jelen fadója

 Annak ellenére, hogy Refree nem volt különösebben jártas a fado hagyományában, nem véletlenül esett rá Lina választása: volt már egy nagyon hasonló reformprojektje, akkor a flamenco műfaját értelmezte újra egy énekesnővel, Rosalíával. „A hagyományos zene generációkon keresztül öröklődött, mert olyan erős érzelmi ereje van, hogy mindannyiunkat nagyon megérint” – mondta korábban Refree, aki kezdetben gitárral kísérte Linát, de hamarosan rádöbbent, hogy sokkal hitelesebben hangzana, ha zongorán és analóg szintetizátorokon játszana. Szakítva tehát az obligát gitárkíséret hagyományával, egyedül arra a ragyogásra hagyatkozott, ami Lina énekéből árad. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen megváltoztatták volna Amália dalait: a fado hagyománya és a „királynő” iránti tisztelet miatt a szövegeket és a dallamot érintetlenül hagyták, azokat mégis abszolút frissességgel ruházták fel. Fogalmazhatunk úgy is, hogy létrehozták a 21. század fadóját, amely lelkületében megőrizte mindazt a keserédes szomorúságot, ami a hagyomány sajátja, mégis új lett, mással összehasonlíthatatlan. Az eredmény pedig világszenzáció. A zenekritikusok szerint sok-sok éve nem jegyeztek hasonlót a fado műfajában; ehhez fogható úttörőből pedig egy létezett csupán – az, akinek a dalaira az egész projekt épült: Amália Rodrigues. Nem véletlen, hogy amint napvilágot látott a Lina_Raül Refree című album, rögtön a világzenei ranglisták élére került. Ez a produkció pedig szinte közvetlenül az idén Portóban megrendezett éves világzenei csúcstalálkozó, a WOMEX színpada után december 9-én a Müpába érkezik, hogy elvarázsolja a közönséget.

Hamisítatlan dunai panorámával nyílik meg a Müpa jégpályája, amely idéntől a forralt bor és hütte hangulat mellett ingyenes élő koncertekkel is várja a korcsolyázni vágyókat. Nézzük, kiknek a zenéire suhanhatunk idén decemberben a jégen!

December 4-től újra várja a korcsolyázni vágyókat a Müpa több mint 300 négyzetméteres, fedett jégpályája
© Pályi Zsófia / Müpa

Freakin’ Disco

A 2013-ban alakult Freakin’ Disco nevével ellentétben nem a nyolcvanas évek diszkózenéjét játssza, inkább az élő jazzt keverik elektronikával, itt-ott techno-ütemekkel és ambientes hangulatokkal fűszerezve. A jazzszakos évek alatt még trióként kezdtek el zenélni, de már akkor is tudták, hogy az ő útjuk a klasszik jazzsztenderdek helyett inkább a formabontóbb elektronika lesz. Ez a vágyuk akkor teljesült, amikor Keresztes Gábor csatlakozásával négyfőssé bővült az együttes. Stílushatárokat nem ismerő zenéjükben az űrpszichedelikus elektronika a jazz felszabadító improvizációjával találkozik.

The Bluebay Foxes © Fejér János

The Bluebay Foxes

A Müpa közönsége már régi ismerősként köszöntheti a The Bluebay Foxest, hiszen a zenekar rögtön elnyerte az első Garázsband Fesztivál közönségdíját.  Azóta csak még jobban bebetonozták magukat a hazai indie-rock színtérbe, hiszen a magyar klubok mellett Európa jelentősebb színpadain is megmutathatták már magukat. A kétezres évek brit indie-gitárzenét csipetnyi garázsrockkal ötvöző kvartett energikus dalai tökéletesek lesznek egy pörgős korizáshoz!

The Bluebay Foxes © Emil Chalhoub

MYGL

Szőke Barna, a The Qualitons gitárosa még 2014-ben hívta életre MYGL névre hallagató szólóprojektjét, amelyet indulása óta az együttműködések jellemeztek. Volt, hogy Hó Márton, volt, hogy Barkóczi Noémi énekelt benne, a zenei stílus pedig, a formáció összetételéhez hasonlóan folyamatosan változott, a nyárias elektropoptól a groove-osabb hangzásig. Egy kisebb szünet után most Háló Sárával, Boros Leventével és Qualitons-beli zenésztársával, Molnár Bencével kiegészülve egy funkos-neosoulos, hol instrumentális, hol énekkel feldobott zenei világgal érkeznek a színpadra.

Fanfara Complexa

A közel kétévtizede alakult Fanfara Complexa a régi táncházi hangulatot idézi meg koncertjein. Zenéjük alapvetően az autentikus moldvai-csángó népzenén, illetve az új stílusú szerba, hora és manele dallamokon alapul. Az autentikus hangzás megőrzésének érdekében rendszeresen járnak moldvai környezetbe tanulni, gyűjteni és magukba szívni az ottani népzene minden hangját. Ezt egészítik ki aztán szerb, bolgár, török, zsidó folklórhagyománnyal, a szaxofonokkal, harmonikával, kobozzal és dobbal, így teremtve meg a falusi világ eklektikus lakodalmi és báli hangulatát.

Sena DagaDub

Az Irie Maffiából és más különleges formációkból ismert Sena Dagadu az elmúlt húsz év egyik legjelentősebb hazai énekese. Legújabb projektje egy eddig kevesebbet látott arcát mutatja meg. A jamaicai dubbal és jazzfuvolával megszólaló DagaDub Sena meditatív, spirituálisabb arcát mutatja meg. A sajátos érzelmi világú, elringató dalokra korcsolyázni a pedig igazán különleges élménynek ígérkezik.

Ephemere 

Alig 1 éve alakult a két jazzénekesnő, Caussanel Izabella és Orbay Lilla duója, akik konzervatóriumi éveik alatt ismerkedtek meg egymással és kezdtek el közösen zenélni. A jazz keretein belül népzenei elemekkel tarkított, néhol populárisabb hatásokkal fuzionált a zenéjük, gyakran egészülnek ki vendégzenészekkel. Sokszínű repertoárjukon a francia, magyar és angol nyelvű sanzonok és jazz-sztenderdek mellett Ady-vers feldolgozások is helyet kapnak.

Elek István Quartet

A hazai jazz örökifjú legendája, a négyszeres Fonogram-díjas Elek István lassan 50 éve van a pályán. Példátlan karrierje során Pege Aladártól Cserháti Zsuzsáig szinte mindenkivel zenélt együtt, saját zenekart azonban csak 2014-ben alapított. Weisz János, zongoristából, a Group ’N’ Swing bőgősével, Molnár Péterből és az egyik legkeresettebb jazzdobossal, Cseh Balázzsal közös kvartettjével leginkább a mainstream jazz dallamaival szórakoztatják majd a jégpályán korcsolyázó közönséget.

Hajdu Klára & Szakonyi Milán

A hazai jazzélet két kiválósága Hajdu Klára és Szakonyi Milán lassan öt éve dolgozik együtt. A jazzrajongók leginkább a Balázs Elemér Groupból ismerhetik őket, hiszen mindketten a Fonogram-díjas zenekarban énekelnek. Közös projektjükben az örökzöld jazzslágerek mellett saját szerzemények, popdalok, sőt még magyar népdalok átdolgozásai is helyet kapnak... és ezúttal természetesen a karácsonyi dalok sem maradhatnak ki!

Hajdu Klára és Szakonyi Milán

Sounds of Handpan

A handpan – ez az alacsony széntartalmú acélötvözetből készült, különböző mélyedésekkel ellátott fémkagyló – a világ talán egyik legfiatalabb hangszere, a trinidadi, indiai, thai és indonéz zenében is felfedezhető. Az acéllemez a mélyedés jellemzőitől függően más-más hangon szólal meg, így jönnek létre a legkülönbözőbb hangolású handpanek. Ráadásul nem csak a fülre, de az idegrendszerre is hatással van, hiszen egy hozzáértő játékos már-már mágikus hangokat tud kicsalni belőle. A Sounds of Handpan tagjai pedig igazi mesterei a hangszernek!

O’Sullivan

A Magyarországon élő ír énekes-dalszerzőt, Ian O’Sullivant a népszerű Mongooz and the Magnet zenekar frontembereként ismerte meg a hazai közönség, legutóbb most júniusban, a Hey, June! sorozatban láthattak a nézők. Az énekes-dalszerző ezúttal egy egészen másik arcát mutatja meg, hiszen szólóprojektében belső világát tárja a világ elé személyes témákat boncolgató dalaival. Jégszínpados koncertje igazi érzelmi utazás lesz tehát, amit akár egy bögre forralt borral a kézben, összebújva is élmény lesz hallgatni. 

Bencze Alma Quintet

A csodálatos hangú Bencze Alma az átlaghoz képest viszonylag későn, csak a húszas évei közepén kezdte meg pályafutását, de a sikerre nem kellett sokat várni. Bemutatkozása a legendás londoni 606 Clubban tomboló sikert aratott. Kiváló hazai jazz-zenészekből álló kvintettjével a legszebb téli amerikai jazzörökzöldeket hozza el a Müpa Jégpálya közönségének.

Ruby Harlem

A 2017-ben, Iván Szandra énekes-zongorista vezetésével alakult Ruby Harlem üde színfoltja a hazai soul-színtérnek. A zenekart alig 2 évvel megalakulásuk után már Fonogram-díjjal jutalmazta a szakma, Forró című daluk pedig bejutott „A Dal” 2019-es évadába is. A hazai könnyűzenei élet számos szereplőjével duetteztek már, Horányi Julitól Király Lindáig, legutóbb pedig az ikonikus hangú Charlie-val készítettek közös dalt. Biztosak lehetünk benne, hogy „az ország legpozitívabb zenekara” az év utolsó előtti napján megalapozza a hangulatot egy sikeres 2022 indításához.

A Müpa több mint 300 négyzetméteres, fedett jégpályája december 4-től várja a korcsolyázni vágyókat. Idén pedig a forralt bor és a hütte hangualt mellett délutánonként, 17:00 és 19:00 órai kezdettel már ingyenes koncertek is hozzájárulnak az igazi téli hangulathoz.  

Egy összetartó közösség, egy zenerajongó néni, egy rejtélyes szomszéd és egy melegszívű kislány megindító története elevenedik meg a Müpa idei karácsonyi kisfilmjében. Az együtt töltött (minőségi) idő – különösen az ezerfordulatos sebességen pörgő 21. században – a legszebb ajándék, amit adhatunk egymásnak, így az idei, Bergendy Péter által rendezett kisfilm is ezt az üzenetet szeretné hangsúlyozni. A jó hír, hogy az Ajándék elkészült, még jobb hír, hogy a közösségimédia-felületeken már láthatjátok is, és hogy valóban teljes legyen az öröm, elárulunk néhány érdekességet is a forgatásról!

Fotó: Nagy Mari az Ajándék forgatásán © Nagy Attila/Müpa

1. Elsőfilmesek debütálása

Az idei kisfilmben több debütáló „színészt” is felfedezhettek, köztük egy valódi világsztárt is Várdai István csellóművész személyében, aki boldogan vállalta a felkérést, és – ahogy azt a werkfilmben is elárulta – nagyon élvezte, hogy egy teljesen más aspektusból, „belülről” ismerhette meg a filmkészítés rejtelmeit. Szerepformálásához persze a való életben szerzett tapasztalatait is fel tudta használni a forgatás során, hiszen nem először állt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán, és persze azzal a gondolattal is számtalanszor eljátszott már élete során, hogy vajon hallgatják-e a gyakorlását a szomszédai. De nem ő volt az egyetlen elsőfilmes a csapatban, az Ajándékban látható kislánynak, Kádár Emmának is ez az első ilyen munkája, ám ez egy cseppet sem látszott rajta, sőt: mindenkit meglepve, fesztelenül játszott és otthonosan mozgott a kamerák előtt. A szomszéd nénit alakító Nagy Marit viszont senkinek nem kell bemutatni, hiszen velük ellentétben hatalmas tapasztalattal rendelkező, emlékezetes alakításokról ismert színész, akit a színházba járó és a tévénéző közönség is jól ismerhet.

2. Az önmagukat (hitelesen) alakító nézők

A szívhez szóló karácsonyi kisfilm azt szeretné megmutatni, hogy a közösen átélt, felejthetetlen pillanatoknál semmi sem értékesebb, a Müpa elkötelezett törzsközönségéhez fogható pedig a világon sehol máshol nincs: nem meglepő, hogy a forgatásról szóló felhívásra a Müpa+ hűségprogram több száz lelkes tagja jelentkezett, és vállalta a szereplést az Ajándék Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben játszódó kulcsjelenetében. Így a koncert képkockáin látható közönséget valódi nézők alakították, ami óriási öröm volt a forgatásban résztvevő művészeknek, szakembereknek, filmeseknek és a Müpa munkatársainak is. Felemelő élmény volt megtapasztalni a támogatásukat és lelkesedésüket még egy ilyen, lássuk be, a felvételek ismétlése okán olykor fárasztó helyzetben is. Le a kalappal a világ legszuperebb nézői előtt!

3. Őszvíz idején

Ahhoz, hogy egy adventi időszakra tervezett film időben elkészüljön, értelemszerűen korábban kell azt leforgatni, és ez olykor bizony kihívást jelenthet a stáboknak… No, azért nem akkorákat, mintha egy téli kabátkollekció katalógusfotóit kellene hóesést imitálva, nyáron elkészíteni, de egyáltalán nem mindegy, hogy megakad-e meg a nézők szeme a történet szerint épp egy karácsonyi hangversenyre igyekvő szereplő körül az ezer színben pompázó, csodás színvilágú őszi lombkoronákon. Így hát az Ajándék operatőrének, Szecsanov Martinnak és csapatának nagyon körültekintően kellett elkészítenie a kisfilm külső felvételeit, a végeredmény pedig magáért beszél!

+1 A kedvencünk: amikor a valóság kétszer csenget

A kisfilm jeleneteinek egy részét a stáb külső helyszíneken forgatta le, köztük egy impozáns lakóépület lépcsőházában, közvetlenül a postaládák mellett. Azonban ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a szorgos kellékesek a ládákon található feliratokat fiktív nevekre cserélték ki, hogy a valódi lakók neve ne látszódjon. Csupán egyvalamivel nem számoltak, mégpedig azzal, hogy a forgatási nap kellős közepén toppan majd be a postás az ott lakók küldeményeivel… Néhány másodperc tanácstalan csend és toporgás után azonban kiderült a turpisság, és a kollégák segítségével a kézbesítő természetesen minden lakó küldeményét el tudta juttatni a megfelelő címzettekhez.

Fotó: Kádár Emma az Ajándék forgatásán, a postaládáknál © Nagy Attila/Müpa

Bár három, a hazai kulturális életben jól ismert művész áll mögötte, a Zabolátlan lovaim névre még csak kevesen kapják fel a fejüket. Ha viszont azt mondjuk, Kollár-Klemencz László, Dargay Marcell és Farkas Róbert, rögtön felcsillannak a szemek, hiszen mindhárman jócskán letettek már a kultúra metaforikus asztalára. Most elmondjuk, mit érdemes tudni dióhéjban a hármasfogat tagjairól. 

Kollár-Klemencz László

 Ki ne emlékezne a 2002-es Sziget Fesztivál reklámjának emblematikus figurájára, a sárga, lábát lógató, kissé idegesítő, de annál maradandóbb figurára, aki egy ágon ülve énekelt.  Az „Én vagyok a kis tehén, ülök a fa tetején, lábamat lógatom, jól érzem magamat, én a kis tehén!” sorok egy egész generáció memóriájába égtek bele.  A sorok mögött megbúvó Kollár-Klemencz László 2 évvel később hívta életre a zenekart, akik majdnem két évtizedig volt a hazai alternatív zenei szcéna állandó szereplője, olyan ikonikus slágerekkel örvendeztetve meg a közönséget, mint a Szájbergyerek, Szerelmes vagyok minden nőbe és a Virágok a réten. Bár a csapat 2020-ban a befejezés mellett döntött, szerencsére Kollár-Klemenczet nem kell nélkülöznie a közönségnek.

Szólóprojektje, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar legutóbbi albumán a saját dalok mellett Borbély Szilárd, Erdős Virág és Lackfi János verseit is feldolgozta, de 2015-ben első saját könyve is megjelent, Miért távolodnak a dolgok? címmel, amit 2018-ban a Műanyag kerti székek élete, és az idén napvilágot látott Öreg banda kötet követett. Az irodalom a színpadon sem áll tőle távol: Grecsó Krisztiánnal még a Rájátszás koncertek során alakult ki barátsága, a közös, greCsÓKOLlár produkciójukban pedig ezt a kollaborációt vitték tovább, természetesen egy kis csavarral.  A zenés kalandozás különlegessége, hogy Kollár-Klemencz prózaíróként, a páratlanul népes olvasótáborral rendelkező Grecsó pedig zenészként és dalszerzőként is bemutatkozik. Mindeközben évek óta Szentendre közelében lévő tanyáján él, lovak közt. Feleségével Rengeteg néven létrehoztak egy kulturális közösségi teret, ahol – ha éppen nem új lemezen vagy köteten dolgozik – még a sörcsap mögé is beáll, ha úgy adódik.

 Farkas Róbert

Cigányzenész családból jön, szinte egész gyerekkorát muzsikusok közt töltötte. Öt évesen az édesapja adott először hegedűt a kezébe, egy évvel később már zeneiskolában tanult klasszikus zenét. Tizenkét évesen kezdett zongorázni, huszonévesen harmonikázni, 2006-ban pedig gitározni, de az utóbbi években a brácsa is izgatta a fantáziáját. Zenészkarrierjét a 100 tagú Cigányzenekarban kezdte, akikkel szinte az egész világot bejárta, magába szívva minden zenei irányzatot, amivel csak kapcsolatba került, a swingtől a balkáni zenén át a rockig.  Ezt a nyitottságot vitte magával a 2007-ben megalapított Budapest Bár is, amelynek eredeti célja a múltszázadi kávéházi cigányzene újjáélesztése volt.

Az eredetileg egylemezesre tervezett projekt tavaly már a nyolcadik lemezét adta ki, koncertjeiken generációk éneklik együtt a Vén cigányt vagy az Akácos utat. De nem csak a közönség, a szakma körében is óriási népszerűségnek örvend a csapat, hiszen a hazai zenei élet színe-java csatlakozik hozzájuk a lemezeken és a koncerteken: Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Ferenczi György, Frenk, Keleti András, Kiss Tibi, Lovasi András, Szűcs Krisztián, Mező Misi, Tóth Vera. És persze Kollár-Klemencz László is.

Dargay Marcell

A hármasfogatból Dargay Marcell neve leginkább a színházkedvelő közönségnek csenghet ismerősen, hiszen rendszeresen komponál kísérőzenét a Katona József Színház, a Radnóti Színház és az Ódry Színpad előadásaihoz. Az Artisjus-díjas zeneszerző állandó szereplője a budapesti kortárs zenei életnek. Nyolc éves volt, amikor Nicolas Schöffer, a magyar származású szobrászművész nekiajándékozta elektronikus orgonáját. Ekkor kezdődött a zenei iránti vonzalma. 14 évesen került be a Bartók Konziba, zeneszerzés- és zongoraszakos növendékként. Utóbbit végül elhagyta, a Zeneakadémián már kizárólag a zeneszerzésre koncentrált. Amikor felkérték a Zabolátlan lovaim projektbe, eleinte voltak fenntartásai, hiszen a könnyűzenei szcéna saját bevallása szerint is idegen közeg volt számára. És bár a színpadról ismerte őket, se Kollár-Klemencczel, se Farkas Robival nem találkozott személyesen előtte. A kezdeti bizonytalanság aztán 3-4 próba után átadta helyét a határtalan lelkesedésnek, és a három művész nemcsak a színpadon, de azon kívül is tökéletes harmóniába került.

A november 23-i koncertre olyan emblematikus előadók dalaibóll válogattak, mint Marlene Dietrich,Johnny Cash, Yves Montand, Cseh Tamás vegy épp Benjamin Clementine. Az est különlegességét az adja, hogy a művek egytől egyig új fordítást kaptak, amit Kollár-Klemencz mellett Máthé Zsolt és Grecsó Krisztián jegyeznek