Alighogy hazatértek Párizsból a Recirquel artistáit, néhány hét múlva ismét útra keltek, és meg sem álltak Dél-Amerikáig. Az első magyar újcirkusz társulat a 15. Ibéroamerikai Színházi Fesztiválon mutatta be Párizs Éjjel című darabját.

A híres magyar fényképész, Brassaï Paris de Nuit című albumán alapuló előadást 2014-es bemutatója óta mindig óriási lelkesedéssel fogadja a közönség, legyen az a Müpában vagy éppen a párizsi Cabaret Sauvage-ban. A La Villette kulturális központ emblematikus színházában majd 18.000 néző látta az 1930-as évek Párizsának fülledt erotikájú világát megidéző darabot, köztük a  világhírű divattervező, a Hermés divatház korábbi kreatív igazgatója, Jean Paul Gaultier is. 

Párizs után a bogotai közönség körében is hasonlóan kirobbanó fogadtatás várta a magyar csapatot. Tizenöt telt házas előadás után a fesztivál történetében egyedülálló módon a szervezők újabb előadásokra kérték fel a társulatot. Sajnos idő hiányában ennek nem tudtak teljesen eleget tenni, de a fesztivál zárónapján így is "dupláztak". 

A fesztivál tizennyolc napja alatt 110 társulat mintegy 3600 fellépője kapott lehetőséget bemutatkozni a szakma és dél-amerikai közönség előtt. Magyar társulat eddig két alkalommal volt résztvevője az eseménysorozatnak; Törőcsik Mari és Garas Dezső 1992-es Száz év magány előadása után 2006-ig kellett várni az újabb magyar fellépőre. Ekkor a Katona József Színház társulata vendégszerepelt a fesztiválon. 10 év elteltével pedig egy újabb magyar kedvencet talált magának a kolumbiai közönség a Recirquel társulatában. 

A magyar közönség legközelebb május 24-től láthatja a Müpában a társulat előadásait. 

A Háború és béke, az Anna Karenina és megannyi klasszikus szerzője, Lev Tolsztoj az oroszok első modern kori híressége. Egyik kortársa Oroszország második cárjának nevezte, haldoklása az asztapovói vasútállomáson igazi médiaesemény volt, ahova még a Pathé-filmhíradó is operatőrt küldött. Felségével, Szofja Andrejevnával 48 évig éltek viharos házasságban, tizenhárom gyermekük született, közülük öten fiatalon elhunytak, de rajtuk kívül az írónak még számtalan törvénytelen utóda lehetett. Házasságuk előtt Tolsztoj megmutatta menyasszonyának fiatalkori naplóját, amelyben számos kalandját is leírta. Innentől kezdve a naplóírás az egész Tolsztoj-családban megrögzött szokássá vált, ráadásul a házastársak egymás írásait bármikor elolvashatták.    

fotó: V.G. Csertkov

Lev Nyikolajevics Tolsztoj nagy múltú arisztokrata családba született, felmenői között hadvezérek és államférfiak voltak, grófi címüket még I. Péter cártól kapták. Ahogyan társadalmi rétegének legtöbb férfija fiatalemberré serdülve Tolsztoj is szenvedélyes túlzásokkal teli, erősen kicsapongó életet élt, élete egy ideig a bor-kártya-nők „szentháromsága” körül forgott, utóbbi miatt olykor belső harcokat is vívott.  

A Tolsztoj család teázik (1892.)   fotó: S. A. Tolstoy 

Tolsztoj 1862-ben vette feleségül a nála tizenhat évvel fiatalabb, német származású Szofja Andrejevna Berszet, egy neves moszkvai orvos leányát. De előtte még volt néhány kaland, ami komolyabb hatást gyakorolt az íróra. Az Egy biliárd-felíró naplójában zokogását írta le, amikor 16 évesen a bátyjai elvitték egy bordélyházba 16 évesen. Később az énekes-cigánylányokat is egyszerűen csak megvásárolta. Egyik jobbágya feleségével, Akszinyával három évig tartott a kapcsolata, és a nő egy törvénytelen gyermeket is szült Tolsztojtól. Az 1859-ben megjelent Családi boldogság című kisregényébe Valerija Arszenyjevához fűződő kapcsolatát írta bele.  Valerija kis híján a menyasszonya lett, az elbeszélésben azt írja le, milyen lett volna ez a házasság, ha létrejön, és megjelenik benne egy dilemma: a házasság kedvéért vajon mennyit kell föladni személyiségéből, önzéséből.

Tolsztoj az unokáinak mesél (1909.)                   fotó: V.G. Csertkov

A házasságkötésük előtt kalandjairól őszintén kitárulkozó naplóját megmutatta Szofjának, ahogyan az Anna Kareninában Levin is tette saját szerelmével. Szofja átsírt egy éjszakát, majd igent mondott, és haláláig kitartott az író mellett. Házaséletük során szinte függőként falták egymás feljegyzéseit, majd később gyermekeik és az író tanítványai is naplót vezettek. A jegyzetekből megtudhatjuk, hogy az író a kölcsönösséget a házaséletük során sem nagyon ismerte, nászéjszakájukon is egy robogó kocsiban erőszakolta meg a tapasztalatlan lányt. Házasságuk korai éveiben Tolsztoj számára mégis a család állt a középpontban.  Abban egyesült számára a civilizáció és a természet, a kötelesség és a boldogság. Szofja tizenhatszor esett teherbe, tizenháromszor szült, sokszor minden segítség nélkül ápolt, szoptatott, varrt, főzött, esténként pedig férje műveit másolta és korrektúrázta, emellett irányította a jasznaja poljanai birtokot. A nyolcvanas években Tolsztoj világnézetében fordulat tapasztalható, látványosan kilépett korábbi életformájából, az egyszerűséget, az erőszakmentességet hirdette. Erkölcsi, vallási, politikai szemlélete miatt először családjával, feleségével szaporodtak meg konfliktusai, melyek Szofja Andrejevna hisztérikus kitöréseihez, öngyilkossági fenyegetéseihez és kísérleteihez vezettek.

Tolsztoj is sokszor elszökött, majd visszament családjához. 1910. október 28-án éjszaka legkisebb lányával és orvosával titokban hagyta el otthonát. Néhány napra egy remetelakban száll meg Optyinában, aztán vonatra szállt. Az asztapovói vasútállomáson rosszul lesz, le kell szállnia. A grófnő és a gyerekek utolérik, az egyik fia ugyanis ismeri a menekülési útvonalat. A vasútállomás tele van érdeklődőkkel, rendőrökkel és szenzációra éhes sajtómunkásokkal. Monsieur Pathé, a filmhíradó tulajdonosa ezt a táviratot küldte kameramanjának: "Vegye az állomást, közelit is, állomás nevét. Vegye a családot, ismert embereket, a hálókocsijukat." Tolsztoj az állomásfőnök lakásán halt meg tüdőgyulladásban november 7-én (új időszámítás szerint november 20-án).

A Tolsztoj-család legtöbb tagja az 1917-es forradalom után elhagyta Oroszországot, az írónak világszerte négyszáznál is több törvényes leszármazottja él jelenleg, és már a hatodik generáció is meglátta a napvilágot. Legtöbben Svédországban laknak, de sokan Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Nagy-Britanniában élnek, sőt Uruguay, Brazília és az Amerikai Egyesült Államok is büszkélkedhet Tolsztoj örökösökkel. Művészt alig találunk közöttük, sokan bankárként, igazgatóként, újságíróként és tanárként dolgoznak. A legegyedibb munkával talán Andrej Tolsztoj büszkélkedhet, aki évtizedek óta az egyik leghíresebb rénszarvaspásztor Skandináviában. Egyik törvénytelen ükunokája, Gennagyij apó pedig vélt vagy valós öröklött génjeinek eladásából élt.  Az egyik ükunoka, Vlagyimir Tolsztoj a Jasznaja Poljana Állami Múzeum igazgatása mellett Putyin kulturális tanácsadójaként is dolgozik.  Érdemes még megemlíteni Fjolka Tolstaját is, aki néhány éve önkénteseket toborzott, hogy segítsenek korrektúrázni Tolsztoj több mint negyvenhatezer oldalnyi írását. Élete végén ugyanis az író kijelentette, az embereknek akarja adni a munkát, de pénzt nem szeretne érte. Ük-ükunokája teljesítette végakaratát. Aki pedig élőben is megnézne egy egyenes ági leszármazottat, május 6-án a Müpában megteheti. A svédek egyik legismertebb jazzénekesnője, Viktoria Tolstoy ugyanis az író ükunokája. Gyökereiről My Russian Soul és My Swedish Heart című lemezein vallott, a Jazztavaszon nemcsak erről a két albumról, hanem eddigi munkássága szélesebb keresztmetszetéből is válogat.

Forrás: Forgách András: Tolsztoj, a bosszantó
Living with Leo: Tolstoy's impressive dynasty

Híres zenészekről szóló filmekkel szinte biztosan tarolni lehet a filmes gálákon, bárki könnyedén fel tud sorolni fél tucatot. No de mi a helyzet a klasszikus zenét középpontba állító alkotásokkal? Itt bizony már nem annyira egyszerű a helyzet, maga a választék is jelentősen szűkebb. Ezért most -  a teljesség igénye nélkül - összeszedtünk 10 filmet, amit minden klasszikus zenéért és/vagy filmekért rajongónak látnia kell. 

1 . Amadeus 

Miloš Forman 54 díjra jelölt – és ebből 40-et el is nyerő, közte 8 Oscart, benne a Legjobb Filmért járó aranyszoborral – alkotása Peter Schaffer színdarabját adaptálta mozivászonra. A film a 18. század második felében játszódik, mikor is Antonio Salieri Mozart halála miatt érzett bűntudatában megpróbál önkezével véget vetni saját életének. A sikertelen öngyilkossági kísérlet után Salieri elmegyógyintézetbe kerül, ahol az őt meglátogató Vogler atyának vall az osztrák zeneszerzőhöz fűződő különös kapcsolatáról.

2. Ragyogj! (Shine!) 

Az 1996-os Sundance Filmfesztiválon debütált mozi az ausztrál koncertzongorista David Helfgott életéről szól, aki a szigorú és szadista apai nevelés hatására zárkózott egyéniség lesz, később pedig súlyos viselkedési és személyiségzavarai alakulnak ki. A filmet 7 Oscar-díjra és 4 Golden Globe-ra jelölték. A főszereplő, Geoffrey Rush mindkét esetben elhozta a Legjobb Férfi Főszereplőnek járó szobrot.

3. Halhatatlan kedves (Immortal Beloved)

Bernard Rose 1994-es filmje Beethoven személyi titkára, Anton Schindler útját követi végig, aki az egész osztrák birodalmat beutazva próbál fényt deríteni a zeneszerző titokzatos kedvesére, akinek az osztrák zseni csodálatos szerelmesleveleket írt, és akire végrendeletében minden vagyonát és szellemi örökségét hagyományozta. Gary Oldman alakítása egyébként annyira meggyőző volt, hogy a szakmában sokan felháborodtak, amikor nem kapott érte Oscar jelölést, bár a rendező eredetileg Anthony Hoopkinst szánta Beethoven szerepére. 

4. A búcsúkoncert (A Late Quartet)

Huszonöt év sikeres közös munka után a kvartett csellistájánál Parkinson-kórt diagnosztizálnak, és kézremegése lehetetlenné teszi a további munkát. A 2012-es amerikai filmdráma a zenészélet nehézségeit, az egy-egy koncert mögött rejlő munkát és elhivatottságot mutatja be. A szereposztás önmagért beszél: Christopher Walken, Philip Seymour Hoffman, Catherine Keener és Imogen Poots négyese kitűnően működik a vásznon. A filmben egyébként a Brentano String Quartet muzsikáját hallhatjuk.

5. Mindörökké Callas (Callas Forever)

Maria Callas minden idők egyik legismertebb operénekesnője volt, akinek életéről temérdek film és könyv született. Franco Zeffirelli, amellett hogy többször is rendezte Callast a színpadon, közeli barátja is volt az énekesnőnek, így ez a film egyfajta tisztelgés az elvesztett barát és a utánozhatatlan művész előtt. A részben fikción alapuló történet Callas utolsó napjait meséli el, amikor a már visszavonult díva kap még egy esélyt, hogy Bizet Carmenjeként még utoljára átélje régi dicsőségének pillanatait.

6. Coco Chanel és Igor Stravinsky (Coco Chanel & Igor Stravinksy)

A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál zárófilmjeként mutatták be Jan Kounen drámáját, amely a korszak két nagy formátumú egyénisége, Coco Chanel és Igor Stravinsky kapcsolatáról szól. A románc hitelességét semmi sem támasztja alá, a film leginkább Chris Greenhalgh  2002-es Coco&Igor című novelláján alapul, aki egyébként forgatókönyvíróként is közreműködött. A két főszereplőt Mads Mikkelsen és Anna Mougalis alakítják.

7. Lisztománia (Lisztomania)

Ken Russell 1975-ös filmjét a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük életrajzi alkotásnak. A Tommy sikerén felbuzdulva a brit rendező úgy gondolta, senki sem lehet alkalmasabb Liszt Ferenc megformálására a vásznon, mint a The Who énekese, Roger Daltrey. Pláne ha egy rockoperáról beszélünk. A 103 perces alkotásban Russell '70-es évekbeli rocksztárként ábrázolja a magyar zeneszerzőt, szakadt pólóban és áhítattól csilló szemű groupie-k gyűrűjében. És akkor a vámpírként ábrázolt Wagnerről még nem is ejtettünk szót. Maradandó élmény, az egyszer biztos.

8. Wagner

A Wagner éleléről szóló  film - hűen a mester műveihez - az eredeti tervek szerint 7 óra 46 perces lett volna, ám később ezt sikerült lecsökkenteni röpke 5 órára, bár ez jó pár karakter "életébe" került. Végül kompromisszumként egy 10 részes minisorozat keretében vetítették le 1981-1983-ig, a címszerepben az egyébként zseniális Richard Burtonnel. Burton mellett olyan színészek bukkannak fel különböző szerepekben, mint a Cosimát alakító Vanessa Redgrave, Gálffi László, mint II. Ludwig vagy éppen Sir Lawrence Olivier, mint Sigmund von Pfeufer miniszter. A filmet autentikus helyszíneken forgatták, a neuschwansteini kastélytól kezdve Magyarországon át Svájcig. A kifejezetten a film számár komponált zenét pedig Solti György vezényelte.

9. Impromptu

Az 1991-es amerikai-brit koprodukció a 19. század romantikus zeneszerzője, Chopin és a botrányos írónő, George Sand szerelmét mutatja be. A főszerepekben az akkoriban még a nagy áttörés előtt álló Hugh Granttel és az ausztrál színésznővel, Judy Davisszel. De aki jól figyel, az Emma Thompsont is láthatja feltűnni egy jelenetben.

10. Mozart in the Jungle

Az Amazon Studio 2014-ben debütált alkotása kicsit kilóg a sorból, hiszen egy még mindig futó, Golden Globe-díjas TV sorozatról beszélünk. A történet a New York-i Filharmonikusokat követi, azon belül is egy fiatal oboista lány (Lola Kirke) és a a kissé különc argentin karmester (Gael Garcia Bernal) történetét. Utóbbit alakításáért szintén Golden Globe-bal jutalmazták 2016-ban. A sorozat Blair Tindall oboista 2005-ben, Mozart in the Jungle: Sex, Drugs, and Classical Music címmel megjelent memoárján alapul. Eddig 2 évad készült el, de a rajongók legnagyobb örömére februárban bejelentették a harmadik évadot is. 

Barthold Heinrich Brockes 1712-ben jelentette meg szövegkönyvét, amelynek A világ bűneiért kínhalált szenvedő Jézus címet adta. A hamburgi városi tanácstag első írói megnyilvánulása a pietizmus fontos dokumentuma, amelyet a megjelenését követő másfél évtized alatt harminc alkalommal adtak ki, és kitűnő komponisták zenésítettek meg. A feldolgozások közül a Händel egyetlen passiójaként ismertté vált Brockes-passió két és fél évszázaddal később, 1986-ban jelentős szerephez jutott Magyarországon: egyike volt azon felvételeknek, amelyek létfontosságú valutához segítették a dorogi hanglemezgyárat. Kocsis Zoltán, Perényi Miklós és a Liszt Ferenc Kamarazenekar albumai mellett tehát a korhű barokk zene művelői is hozzájárultak ahhoz, hogy legyen mit feltenni a musikcenterre a házibuliban. Rövid kitekintésünkben választ keresünk arra is, miért nem találni nálunk szinte semmit a régmúlt zenéjéből, és miért juthatott kivételes szerephez a komolyzene a könnyűvel szemben.

Pasztircsák Polina (Fotó: Giancarlo Pradelli)

Magyarországon az 1980-as évek elejétől jelentkezett a barokk hangszereken játszó zenekarok második jelentős hulláma. Az 1981-ben alapított szombathelyi Capella Savaria a történeti sorrendiséget tekintve tehát nem, de a számottevő külföldi ismertséget tekintve mindenképp az első volt. A mozgalom népszerűsítésében jelentős szerep jutott a Hungarotonnak is, amely megérezte a korhű felvételek értékesítésében rejlő nemzetközi potenciált, és rendszeresen jelentetett meg régi hangszeres felvételeket. Nem véletlenül, ugyanakkor évtizedes késéssel, hiszen addigra már olyan jelentős labelek ugrottak rá a műfajra (függetlenek és óriások egyaránt), mint az azonos nevű, egymással szinte egy időben alapított, versenytársi létük dacára mégis jól együttműködő francia és német Harmonia Mundi kiadók, a Telefunkenhez tartozó Das Alte Werk, a Deutsche Grammophon Archiv Produktion sorozata, a francia zeneműkiadóból brit lemezcéggé vált L'Oiseau-Lyre, vagy a német EMI Reflexe szériája.

Adja magát a kérdés: mit és hogyan érdemes lemezre venni a régizenéből? Főként azt, ami valamely szempontból lényeges mű, és úgy, hogy újdonságértéke is legyen. A historikus előadói gyakorlat egyik örömteli következménye, hogy a jól ismert zenetörténeti csúcsteljesítményekről azokra a művekre terelte a figyelmet, amelyekből mint táptalajból a legnagyobb kompozíciók kisarjadtak. Fontos előrelépés volt a jól ismert „nagyokkal” párhuzamosan működő kismesterek újrafelfedezése – persze csak ott, ahol volt rá lehetőség: míg a Lajtán túl korábban ismeretlen, de fajsúlyos életműveket rejtettek a könyvtárak, nálunk korántsem ez volt a helyzet. A javarészt elveszett életművű Bakfark Bálint, illetve a török uralom „jóvoltából” elbarbarizált (azaz lényegében sosem kifejlődött) magyar barokk stílus egyetlen, európai művészi szintet képviselő dokumentuma, a törökverésben jeleskedő Esterházy Pál herceg önmaga tetszésére komponált Harmonia Caelestise (1711) maradt fenn a magyar historikusoknak. Ez utóbbi művet a rendszerváltás előtt két különböző felvételen is kiadta a Hungaroton, de szerencsére nem csak abból lehet építkezni, ami itt, helyben termett.

A barokk passiók világában amúgy mintha elmaradt volna az előbb említett előadói kutatómunka. A koncertgyakorlat még ma is makacsul ragaszkodik a két nagy bachi monumentum, a János- és a Máté-passió kizárólagosságához, leginkább ezt a kettőt szokták műsorra tűzni. A lemezek terén már jobb a helyzet, a Brockes-passiónak jelenleg hét teljes felvételét jegyzik, ebből a Hungaroton vitte el a pálmát az első korhű hangszeres megjelenéssel 1986-ból.

Sebastian Noack

A rendszerváltás előtt állami monopóliumként regnáló Hungaroton a barokk zene népszerűsítésével amúgy nemcsak hangzatos művészeti célokat teljesített, hanem jól artikulált anyagi érdeke is fűződött hozzá. A hanglemezek előállítása nyugati technológiáktól függött, azonban a vállalat egyetlen valutaforrása a hanglemezek külföldi (ez esetben nyugat-európai és tengerentúli) értékesítése volt. Ez a gyakorlatban főként a komolyzenei kiadványokat érintette. A dorogi hanglemezgyár 1979-ben és 1982-ben beszerzett, csúcsminőségű Neumann vágógépei, valamint az importálandó alapanyagok árát többek között az első Bartók-összkiadás, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Tátrai-kvartett és a Bartók Vonósnégyes, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Schiff András lemezei, valamint Perényi Miklós csellista felvételeinek külföldi bevételei fedezték.

A könnyűzenei lemezekkel exportszerű kereskedés csak a szocialista országok felé zajlott, viszont ebből a tevékenységből a KGST működési jellege miatt ropogós bankókat aligha látott az ország. A Nyugat kizárása politikai okokból eredt: akadtak ugyan olyan felvételek, amelyek minden bizonnyal ott is megállták volna a helyüket – akkoriban mindent, ami a Vasfüggönyön túlról érkezett, különös érdeklődéssel fogadtak –, de ha ki is jutott valami a turistapoggyászban, a hivatalos nyugati terjesztése vagy kiadása szóba sem jöhetett a 70-es évek legvégéig, amikortól kezdve már egyes esetekben teret engedtek ennek. A kultúrpolitika válogatott módszerekkel (többek között a zenészeket különösen érzékenyen érintő útlevélbevonással) díjazta, akit azon kaptak, hogy túlzott módon ismerkedik a „nem baráti országokkal”, netán disszidáláson töri a fejét. Jól ismert például az Omega esete, akiknek első lemezét az angol Decca kiadó vette fel az 1968-os brit turnéjuk alatt. Megneszelvén ezt, az addig szándékosan a halogatásra játszó hanglemezgyár, illetve az akkoriban pozícióba került Erdős Péter az együttes tagjainak visszaemlékezései szerint lényegében kipateroltatta a a Rádiózenekart a Rottenbiller utcai hangstúdióból, hogy a Ferihegyről odafuvarozott Omega mielőbb szalagra játszhassa azokat a dalokat, amelyekből megszületett az első magyar könnyűzenei lemez (olyan, amin csak egyetlen együttes szerepel). Ennek az árát sajnos busásan „megfizettették” a zenekarral: nem utazhattak egy ideig külföldre, így lemaradtak a saját, nagy-britanniai lemezbemutató turnéjukról is. (Mások pedig ma fizetnek érte sokat: az angol kiadású Omega Red Star from Hungary az egyik legkeresettebb magyar vonatkozású lemezritkaságnak számít.)

Eric Stoklossa (Fotó: Julius Gunzel)

Voltak azonban gazdasági okai is annak, hogy a magyar könnyűzenét nem lehetett értékes valutára váltani. Ez a szocialista tervgazdálkodás és a primitív cserekereskedelem különös frigyeként jellemezhető KGST működési elvéből fakadt. A keleti blokk kereskedelmi együttműködési szervezete ugyanis nem használt konvertibilis devizaegységet, ebből következően a felek nem tudtak egymásnak hitelt adni (hiszen nem lett volna, amiben elszámolják azt). A praktikus megoldás ehelyett az lett, hogy a tagállamok „testhez álló” exporttermékeket gyártottak: a Magyarországra bízott feladat többek között a világ szocialista részének Ikarus buszokkal való ellátása volt. Bizonyosságot nyert, hogy a magyar rockzene a brezsnyevi vidékeken kelendő portéka, hiszen rendkívül „nyugatinak” hangzott (az Omegának és az LGT-nek a mai napig sok rajongója van Oroszországban), ugyanakkor egy raklap könnyűzenei lemezért pénzt semmiképp, legfeljebb egy újabb raklapnyi lemezt lehetett szerezni. (Esetleg – értékegyeztetést követően – becserélték szovjet személyautóra, csehszlovák elemes bútorra vagy kelet-német halászhajóra.)

Capella Savaria

Visszatérve a Brockes-passió első hazai felkarolóira, a Capella Savaria opera- és passiósorozatának világhírű karmestere, a Händel-specialista Nicholas McGegan tizenhat lemezt készített az együttessel. A fuvolistaként végzett, ír származású McGegan a brit zenészlétből dobbantott az Újvilágba a hetvenes évek végén, és 1985 óta áll a San Franciscó-i barokk zenei együttes, a Philharmonia Baroque Orchestra élén. Az ilyen irányú transzatlanti karriermozgás meglehetősen szokatlan a régizene világában (általában mindenki Európába igyekszik, azóta is), ennek fényében egyáltalán nem furcsa, hogy a karmester egy másik barokk zenei peremvidéken, Magyarországon is megvetette lábát. A Capella Savariával Händel Atalantája és Vivaldi concertói, valamint sinfoniái után Händel Brockes-passiója volt harmadik közös munkája, egyszersmind a második felvétel, amely elnyerte „Az év hanglemeze” díjat, együttműködése a zenekarral – némi szünetet követően – jelenleg is tart.

Magyarország legrégebb óta működő barokk zenei együttese a Magyar Rádió Énekkarával, no meg kitűnő szólistákkal egyesülve idézi fel a jelentős eseményt: március 23-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben három évtized elteltével ismét felcsendül a magyar régizenét a világhír felé elindító Brockes-passió.

(A fotókon a március 23-i előadás szólistái és a zenekar látható.)

Bár pontos adataink nincsenek arról, hogy egy olyan előadóművészeti központ, mint a Müpa működéséhez pontosan mennyi energia kell, amennyire lehetséges, a fenntartható fejlődés szellemében igyekezzük szervezni az intézmény életét. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem különleges akusztikájának köszönhető például szerencsére áram sem kell ahhoz, hogy a teremben kiváló minőségben lehessen zenét hallgatni. Március 19-én és 20-án azonban még inkább zöldbe borul a Müpa.

A Föld órája akció az ausztrál WWF kezdeményezésére indult 2006-ban. Akkor Sydney-ben kapcsolták le a fényeket egy órára, hogy ezzel hívják fel a figyelmet a klímaváltozásra. A WWF Föld Órája néhány év leforgása világméretű, 172 országban több mint kétmilliárd embert mozgósító mozgalom lett, a világ legnagyobb civil önkéntes akciója.  2007 óta március utolsó szombatján egy órára kialszik a világítás a világ legtöbb nagyvárosában, 2008 óta pedig Magyarországon is, ezzel is felhívva a figyelmet arra, hogy mindennapi életünket mennyire átszövi a túlzott, sokszor fölösleges energiahasználat. A Földnek szentelt 60 perc célja nemcsak az, hogy otthonainkban és városainkban szimbolikusan kialudjanak a fények, hanem hogy minél többen ráébredjenek, a fenntartható jövő megteremtése és bolygónk állapotának megóvása mindannyiunk felelőssége.

 

A WWF Föld Órája magyarországi központi lekapcsoló eseményének idén a Müpa ad otthont. Egy, az Üvegteremben elhelyezett kapcsoló megnyomásával fog elsötétülni egy órára Budapest díszkivilágítása. Az esemény csúcspontjaként a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Kocsis Zoltán vezényletével és Jean-Efflam Bavouzet közreműködésével a Nemzeti Filharmonikus zenekar ad koncertet. Az est szólistája meglepetés ráadás számát sötétben, csak zongora-világítással fogja eljátszani. Így minden figyelem a zenére és a nemes célért való kiállásra összpontosul majd. A koncertet otthonról is követhetik majd, hiszen a Müpa Live Webcast élőben, HD minőségben közvetíti az eseményt.  

A két napos programsorozaton bemutatkoznak a zöld jövő megteremtésében szerepet vállaló tehetségek, a gyerekeket koncertek és foglalkoztatók várják. Sőt, minden látogató hazavihet egy árvácskát a Müpa lépcsőit borító virágszőnyegből. A Müpában minden nap a sokszínűséget ünnepeljük, március 19-én a zöldet. Ünnepeljetek velünk ti is!

Az idén 10 éves Müpa - leánykori nevén Művészetek Palotája - kedden jelentette be a 2016/17-es évad nagy sztárjait, de emellett számos más újítás is van az intézmény életében.

Kezdjük azzal, amire minden komolyzene-rajongó várt, vagyis a következő évad nagy neveivel: érkezik a londoni Royal Opera rezidens karmestere, Sir Antonio Pappano, Eötvös Péter és Esterházy Péter közös oratóriumát a Bécsi Filharmonikusokkal adják majd elő, de jönnek a New York-i Filharmonikusok (itt ajánlanám a kedves olvasó figyelmébe a Mozart in the Jungle című sorozatot, aminek többek közt ez a zenekar a főszereplője, persze színészekkel helyettesítve), mégpedig Alan Gilbert vezényletével. Két év után visszatér a mohikán frizurájú orgonista fenegyerek, Cameron Carpenter, és nem kevesek örömére a "barokkmetál" Cecilia Bartoli is újfent tiszteletét teszi a Müpában.

Mindenszentekkor Helmuth Rilling dirigálja Mozart Requiemjét, az újévet pedig immár hagyományosan Fischer Ádám nyitja Haydn Teremtésével, ezúttal a Felvilágosodás Korának Zenekarával. Jövőre is lesz Budapesti Wagner-Napok, hallgathatunk reggeltől-estig Brahmsot a Maraton sorozatban, de folytatódik a Rising Stars, a New Orleans Swingfesztivál, a Jazz Showcase, a Jazztavasz és a Hey June! is, és a Müpamoziban is újabb remek filmek jönnek majd. 

De más újdonság is lesz a következő évadtól, igaz, nem a fellépők közt. Megújult, formatervezett egyenruhában fogják majd várni estéről-estére a vendégeket hoszteszek.

A ruhákat nem, de modellek által viselt kiegészítőket viszont akár a látogatók is viselhetik. A Müpa megújult ajándéktárgy kollekciójában kaphatóak az épület ikonikus jegyeit viselő, iparművész által tervezett betonékszerek, Müpa-molinóból készült táskák, pénztárcák, papírból alkotott ékszerek és a különböző műfaji kategóriákat szimbolizáló kis négyzetes kitűzőkkel azt is közhírré tehetjük, melyik műfajért dobog a szívünk.

Akinek pedig ennyi sem lenne elég, az a polcra is felteheti a Müpa Budapestet - ugyan egyelőre csak könyv formátumban.  Megjelent ugyanis egy igencsak impozáns kiadvány, amely az intézmény első 10 évét dokumentálja, a tervezéstől kezdve az építkezésen át, tele eddig sehol meg nem jelent fotókkal, művészek vendégkönyvi bejegyzéseivel, interjúkkal és tanulmányokkal. 

Az ajándéktárgyak és a Müpa Budapest könyv is megvásárolhatóak a földszinti Vince Könyvesboltban.

Nina Simone, Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Sarah Vaughan, a jazz koronázatlan királynői. Kirobbanó tehetségük, erőteljes hangjuk, vibráló színpadi jelenlétük örökre megváltoztatta a jazzszcénát. Jogosan merül fel a kérdés, vajon ki lesz méltó az általuk üresen hagyott trón elfoglalására? Kiben lesz meg a megkérdőjelezhetetlen tehetség mellett az a bizonyos plusz, ami ezeket az énekesőnek felejthetetlenné tette. Hölgyeim és uraim, íme Cécile McLorin Salvant.

Cécile McLorin Salvant © Mark Fitton

Annak ellenére, hogy a kishölgy csak idén tölti be a huszonhetet, már több helyen is kikiáltották a jazz következő királynőjének. Tény és való, hogy van valami megfoghatatlan varázslat abban, ahogy az ismertetőjegyévé vált fehér keretes szemüvegében a színpadra lép, és korát meghazudtoló érzelmi intelligenciával olyan mélységekig képes bevonni személyes vonzáskörébe a közönséget, amire csak a legnagyobbak képesek. Mindegy, hogy angolul, franciául vagy spanyol énekel, minden dalban érződik a fiatal énekesekre oly jellemző manírok nélküli teljes átélés.

Cécile-re akkor figyelt fel a szakma, amikor 2010-ben megnyerte a híres Thelonious Monk Nemzetközi Jazzversenyt, mégpedig nem kis előnnyel. Pedig saját bevallása szerint nem készült rá különösebben, még a jelentkezést is az édesanyja adta be helyette. Tudniillik épp a verseny előtti nyáron veszített el egy másik jazzversenyt, egy harmadikra pedig még a jelentkezését se fogadták. Így érthető, hogy nem volt túl lelkes egy esetleges következő megmérettetés hallatán. Persze nem kell azt gondolni, hogy pusztán a szerencsének köszönhető, az akkor 21 éves lány fölényes győzelme.

A For One to Love-ért átvehtte a Legjobb Vokális Jazz Albumért járó Grammy-díjat

McLorin Salvant muzikális családból származik, ahol emlékei szerint mindig szólt a zene. Haiti származású édesapjának és francia származású édesanyjának köszönhetően  már kiskorától kezdve számos zenei műfajjal ismerkedett meg, a francia sanzonoktól kezdve a haiti folk zenén át a portugál fadoig. Ez a fajta kíváncsiság érződik a lemezein is, ahol a klasszikus jazzsztenderdeken kívül az 1920-30-as évek jazzslágereiből és saját dalaiból is hallhatunk válogatást. 

4 éves volt, amikor az első zongoraleckéket vette, 8 éves korára már klasszikus zenét és éneket tanult, és a miami egyetem tanáraitól vett magánénekórákat. 18 évesen aztán úgy döntött, ideje megtapasztalni a világot, így jelentkezett a  dél-franciaországi Darius Milhaud Konzervatóriumba, ahol a klasszikus és barokk zenén kívül politológiát és jogot tanult. "Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott", magyarázza a furcsa tantárgyválasztást. Itt került igazából közel a jazzhez, köszönhetően Jean-Francois Bonnel jazztanárnak. Az ő biztatása kellett ahhoz, hogy elhatározza, hivatalosan is ezzel akar foglalkozni. Azt hihetnénk, aki ilyen hangi adottságokkal van megáldva, semmi más nem akar lenni, mint énekes.

Pedig a kis Cécile egészen mást válaszolt a klasszikus 'Mi leszel, ha nagy leszel?' kérdésre: történelem vagy irodalomtanár, író, művész, színésznő vagy éppen operaénekes. Amikor látta, hogy az akkor 12 éves Charlotte Church szó szerint könnyekig meghatotta előadásával a közönséget, azt gondolta: "Én is ezt akarom csinálni. Sírva akarom fakasztani az embereket a hangommal". Végül mégiscsak a jazzéneklésnél kötött ki, a legnagyobb szerencsénkre. 

Kevesen tudják róla, hogy az éneklés mellett rajzolni is szokott. A családi hátteret elnézve ez nem meglepő, hiszen az édesapja szintén rajzolt, az édesanyja olajfestményeket festett és ácsmunkákat készített, a nővére szobrászkodik, varr és ruhákat tervez. Cécile az iskolában folyamatosan rajzolt a jegyzetei és füzetei szélére. Mintegy lázadásként mindig provokatív, sokkoló ábrákat szkeccselt, hátha a tanár kiküldi az óráról, de ez sosem történt meg. Aztán amikor az éneklés belépett az életébe, a rajzolás háttérbe szorult. Mostanában a turnék alatt újra előveszi a ceruzát és tollat, csak hogy elüsse valamivel az unalmas órákat.

2010-ben Bonnel jazzkvintettjével jelentette meg debütáló albumát, majd a Thelonious Monk verseny megnyerésével járó lemezszerződés segítségével 2013-ban adta ki Womanchild címre keresztelt korongot, ami rögtön Grammy jelölést ért. 2015. szeptemberben pedig megjelent a For One to Love, ami már nemcsak jelölést, de február közepén Grammy-díjat is hozott az énekesnőnek. Ez az album sokkal személyesebbre sikerült, mint a Womanchild. Egyrészről mert saját szerzeményeket is tartalmaz, másrészről a második albummal ellentétben ezt nem egy stúdió zenekarral vették fel, hanem Cécile saját bandájával, akikkel az elmúlt 2,5 évben énekel és járja a világot, és akikkel március 11-én a Müpában is koncertezik majd. 

Maga a régizene kifejezés sokaknak zavaró lehet, hiszen mitől régi a régizene? Egyáltalán mikortól számít réginek egy zene? A mai tinédzsereknek a szüleik zenéje már régi zene, de más szemszögből megközelítve, minden, ami nem mai, az régi. A klasszikus zene kedvelőinek azonban egészen mást jelent a régizene, mint fogalom. 

A szótári meghatározás szerint régizenének hívjuk azt a nyugat-európai klasszikus zeneművet, ami a középkortól a barokkig bezáruló időszakban született (500-1750), de egészen az 19. századig gyakorlatilag feledésbe merült. Hogy miért pont ezt az időszakot számítják régizenének, arra van egy egészen egyszerű magyarázat. Egészen az 1800-as évekig általános volt az a tendencia, miszerint a műveket a megszületésük után legfeljebb néhány évig játszották. Természetesen akadtak kivételek, mint például az egyházi zenék, amiket a Vatikán rendszeresen használt, de a többség szinte teljesen feledésbe merült. Ennek a folyamatnak a késői 18. század, többek közt közvetetten Mozart, Haydn és Beethoven vetett véget, akiknek műveit nemcsak életükben, de haláluk után is rendszeresen és sikerrel játszották, és játsszák ma is a zenekarok. Így a terminológiát tekintve a barokk kor végét, vagyis 1750-et, Johann Sebastian Bach halálát tekinthetjük a régizene korszak lezárásnak. 

De honnan jött az igény ezeknek az elfeledett művek az újrafelfedezésére? A régizene-mozgalom úttörőjeként Mendelssohnt szokás emlegetni, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a világ újra felfedezte magának Bachot. Tudniillik az ő közbenjárására valósult meg 1829-ben a berlini Singakademie-n az a koncert, amelyen Bach Máté-passiója szerepelt a műsoron. Ez volt az első alkalom Bach halála óta, hogy a mű közönség előtt hangzott el, igaz, egyes tételeket áthangszereltek, és a játékidő is majdnem a felére csökkent, de a szövegek változatlanok maradtak.

 Katherine Watson Mondonville Isbé című operájának címszerepét énekli majd a Müpában 
fotó: Yegor Murayenko

A régizene-mozgalom éllovasai egyenesen az eredeti kéziratokat vették alapul, és saját intuícióikat követve igyekeztek a lehető legautentikusabban rekreálni az adott művet. Mendelssohn és Schumann azon vágya, hogy felújítsák a régi zenéket, még önmagában nem radikális elgondolás. Az azonban, hogy mindezt úgy tegyék, ahogy a zeneszerző a maga idejében megálmodta, már korántsem volt megszokott. Egyre többekben kelt életre a kíváncsiság, vajon hogyan hangzik Bach zenéje "eredeti" hangszereken? Ezt azonban több okból is nehéz kivitelezni: az eredeti, autentikus hangszerekből kevés maradt fent, még kevesebb olyan állapotban, amit használni is lehetne. Másrészt lehetetlen teljes bizonyossággal felkutatni, hogyan képzelte el a zeneszerző az adott művet, hiszen Bach nem hagyott lábjegyzeteket a kottáin a jövőbeni felhasználást illetően.A mozgalom tagja igyekeztek minél alaposabban tanulmányozni az adott korszak zenetörténetét, hangzásvilágát, hangszerkészletét, így kerülve minél közelebb az adott zeneszerzőhöz és annak művéhez.

A Müpa Régizene Fesztiválja is ezt a célt tűzte ki maga elé. Immáron második éve, hogy a zenetörténet rejtett kincseit és nagy felfedezéseit hozzák el a nézőknek. Idén a francia barokk zene áll a fesztivál középpontjában, de a 2016. március 2. és 6. között rendezett hét nagykoncerten Bach és Haydn művei is felhangzanak.

Énekesnő, költő, zeneszerző, producer. Versesköteteket és novellákat ír, operát szerez, filmzenét ír, kiállítást szervez.  A flamencotól kezdve a jazz, pop, a soul, a hip-hop és az afrikai dallamok világában is otthon érzi magát. Buikát behatárolni ugyanúgy lehetetlen, mint a zenéjét, de egy biztos; aki egyszer hallotta, soha többet nem fogja elfelejteni.

Fotó: Javi Rojo

A énekeső szülei politikai okok miatt menekültek Egyenlítői-Guineából Mallorca szigetére, Buika és 5 testvére már a  Baleár-szigetek legnagyobbikán születtek. 9 éves volt, amikor apja elhagyta a családot és egészen addig színét sem látták, amíg 26 év múltán fel nem bukkant a semmiből Buika édesanyjának ajtajában és közölte az igencsak meglepett asszonnyal, hogy éhes. Buika képtelen nevetés nélkül elmesélni a családi anekdotát, miszerint mikor rég nem látott apja a gyerekei felől érdeklődött, Buika nevére nem emlékezett.

Buika élete nem volt könnyű. Falujában ők voltak az egyetlen színes bőrű család, ahol a helyiek babonából mindig megérintették a jószerencse érdekében. Tinédzserként a helyiekkel töltötte az idejét, magába szívva a flamenco gyökereit. Eleinte dobosként és basszusgitárosként próbált érvényesülni, és "csak" azért fordult az éneklés felé, mert "Spanyolországban senki nem akart női dobost". A kilencvenes években Madrid bárjaiban énekelt coplát  - az 1920-as évekből származó andalúz népdal, ami a 40-es években élte virágkorát - , de volt Tina Turner és Diana Ross imitátor is Las Vegasban. Első saját albuma, a Mestizuo az ezredfordulón jelent meg, azóta pedig már a nyolcadiknál tart. A Vivir Sin Miedo (Félelem nélkül élni) tavaly jelent meg. A korongon szereplő 10 szám közül kilencet ő maga írt, a lemez producere az a Martin Terefe volt, aki Mary J. Blige és a Coldplay albumai mögött is áll. 

Két lemez között sem unatkozott, hiszen két verseskötete jelent már meg, jelenleg is dolgozik első novelláján, illetve első filmjén is, aminek alapja egyik saját verse lesz. De gőzerővel dolgozik egy operán is, ami az 1800-as évek első felében élet spanyol táncosnőről, Julia Pastranaról fog szólni, akinek különös ismertetőjegye az volt, hogy az egész testét és arcát sűrű fekete szőr borította. Mindemellett nehéz elképzelni, hogy van ideje és energiája kiállítás szervezni tinédzser fia képeiből és saját fotóiból, vagy éppen zenét szerezni Pedro Almodóvar A bőr, amelyben élek című filmjéhez, amiben még fel is tűnik. A spanyol rendező egyébként nagy Buika rajongó, amikor csak teheti, ott van a koncertjein is.

Buika nem hazudtolja meg önmagát, se egy interjúban, se a színpadon, száz százalékig átadja magát a közönségnek. Február 29-én a Müpában se várhatunk tőle kevesebbet, mint kirobbanó őserőt és az érzelemek teljes skáláját. 

Bár manapság a díjátadó után a legtöbb cikk a résztvevők ruháiról, sminkjéről és a legemlékezetesebb pillanatokról szól, a Grammy-díj még mindig a zeneipar leghitelesebb márkája. Az idei díjátadó február 15-én lesz a Los Angeles-i Staples Centerben. Ráhangolódásként összegyűjtöttünk néhány érdekességet a Grammy 57 éves történetéből.

Kezdjük azzal, amire a legbüszkébbek lehetünk. A legtöbb Grammy-díjat a magyar származású karmester és zongoraművész, Solti György – vagy ahogy külföldön ismerik, Sir Georg Solti - nyerte el, az életművéért járó díjjal együtt összesen 32 darabot. Az elsőt 1962-ben a legjobb operafelvétel kategóriában Verdi Aida című művével, míg az utolsót 1997-ben Wagner A nürnbergi mesterdalnokok felvételével.

                                  fotó: MTI

Az első Grammy-díjakat 22 kategóriában adták át 1959. május 4-én, akkor még Gramophone Awards néven. Az év daláért és az év felvételéért járó gramofont is Domenico Modugno nyerte a Nel Blu Dipinto Bluval, de Ella Fitzgerald is két díjat vihetett haza. 1971-ig a díjátadó ünnepséget két helyszínen, New Yorkban és Los Angelesben is megrendezték, a jelöltek pedig kiválaszthatták, hol szeretnék átvenni az elismerést.

A díjról az amerikai lemezakadémia tagjai döntenek, akik elsősorban szakmai szempontokat vesznek figyelembe az eladási adatok vagy a slágerlisták rangsorai helyett. Az adott kategóriát a legtöbb szavazatot kapott felvételi nyeri, de holtverseny lehetséges. A díj történetében eddig 29 alkalommal hirdettek két győztes. 1977-ben például az év dala kategóriában Barbra Streisand és Paul Williams az Evergreenért, míg Joe Brooks a You Light up My Life-ért vehette át az elismerést. Viszont a díjátadón csak Barbra Streisandékat szólították színpadra. A holtversenyek teljes listáját itt tudjátok elolvasni.

                                                           forrás: grammy.com

Az 1971-es dátum vízválasztó volt a Grammy történetében, ugyanis ekkor közvetítette először élőben a gálát az ABC tévétársaság. Az 1960-as években az NBC The Best on Record címmel összefoglalót készített a díjátadókról, 1959-ben pedig az NBC Sunday Showcase című műsorában számolt be az eseményekről. Az élő közvetítés joga jelenleg a CBS televízióé, világszerte 25 milliónál is több néző követi az eseményeket.

A Grammy-díj, vagyis a gramofon formájú szobor nem sokat változott a kezdetek óta. Bár néhány évvel ezelőtt valamivel nagyobb és tömörebb lett, ugyanis a korábban használt fémek túl lágyak voltak, és könnyen törtek. Jelenleg cink és alumínium ötvözetet használnak, a grammiumot. A 9 hüvelyk magas és 5 font és 4 uncia (megközelítőleg 2. 38 kg) súlyú szobrok mindegyikét kézzel formázzák és illesztik össze, a külsejét pedig 24 karátos arannyal vonják be a Billings Artworks coloradói manufaktúrájában. Azok a jelöltek, akik nem nyertek, egy medált kapnak a jelöltségük igazolására.

 Az eddigi legnagyobb botrány a Grammy történetében a Milli Vanillihoz kapcsolódik. A két „énekes”, Fab Morvan és Rob Pilatus egy lokálban dolgozott táncosként, itt botlott beléjük Frank Farian, akinek többek között nagy szerepe volt a Boney M. sikerében is. A csapat bemutatkozó albuma sokszoros platinalemez lett Amerikában, 1990-ben pedig felléptek a Grammy-gálán, és megnyerték a legjobb új előadónak járó szobrocskát is. Azonban még abban az évben az egyik koncertjükön a magnóban beakadt a szalag, és a két frontember egyszerűen lefutott a színpadról. Végül egyik háttérénekesük vallomása alapján vált biztossá, hogy mások énekelnek a fiúk helyett. Frank Farian végül 1990. november 12-én ismerte el a csalást, és a Grammy-testület azonnal visszavonta a díjat.

Az is megesett, hogy egy előadó utasította vissza a díjat. Sinéad O’Connort második nagylemezével négy kategóriában is jelölték, ezek közül a legjobb alternatív zenei teljesítményért járót meg is kapta. Ő azonban elutasította a jelöléseket, és a díjat sem vette át. Azért persze mindenhol Grammy-díjas énekesnőként tartják számon.

2013-tól a közvetítésekért felelős tévétársaság a korábbi botrányokat elkerülendő magatartási és öltözködési szabályok betartására hívja fel az előadók és a gálán részt vevő közönség figyelmét. És hogy mik szerepelnek a tiltólistán? Többek között a túlzottan kivágott hátrészek, szíjak, a kilátszó mellbimbók, az oldalról látható mellek, az erőteljesen hangsúlyos ágyékterület és a feltűnő márkajelzések. A szabályok betartását a „Grammy divatrendőrség” felügyeli.

Az idei díjátadón több olyan előadóért is izgulhatunk, akik hamarosan a Müpában is fellépnek. Február 12-én Joshua Redman Oláh Kálmán szerző estjén lesz sztárvendég. A szaxofonost már harmadszor jelölik a díjra, ő azonban sajnos nem tud ott lenni a 15-i díjátadón Los Angelesben. "A Grammy fontos dolog, de nem meghatározó számomra, egy díj, nem pedig zene" - nyilatkozta. A legjobb vokális jazz album kategóriában Cécile McLorin Salvantért, a legjobb instrumentális jazz album kategóriában Robert Glasperért,  a legjobb latin jazz album kategóriában pedig Gonzalo Rubalcabának szoríthatunk. A komolyzenei kategóriákat szemezgetve a legjobb operafelvételek között találjuk Mozart Szöktetés a szerájból című operáját, a MET sztárszopránja, Diana Damrau közreműködésével. Ő május 14-én basszbariton férjével, Nicolas Testével énekel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Diana Krall Wallflower című lemezének hangmérnökeit pedig egy technikai kategóriában nominálták.

Amikor 2012-ben a Thelonius Monk Nemzetközi Jazzverseny utolsó fellépőjeként színpadra lépett, senki nem számított arra, ami következett. Jamison Ross az első hellyel és egy lemezszerződéssel távozott a washingtoni Természettudományi  Múzeumban rendezett megmérettetésről.

Fotó: Devin DeHaven

Jamison Ross életének már egészen kicsi kora óta szerves részét képezte a zene, hiszen gyermekkorát a nagyapja vezette templomban töltötte, eleinte e kórusban énekelve, majd a dobok mögött adva a ritmust. Később az iskolában is zenét tanult, majd a floridai állami egyetem jazztanszékén volt hallgató, mesterdiplomáját a New Orelans-i egyetemen szerezte. 

Karrierje még középiskolásként kezdődött,amikor szerepet kapott a 2007-ben a Tribeca Film Fesztiválon bemutatott dokumentumfilmben, a jazzről szóló Chopsban. 2009-ben már a Kennedy Centerben játszott, ahol a Grammy-díjas zeneszerző és dalszövegíró Carmen Lundy is felfigyelt rá, és meghívta a zenekarába turnézni, majd két albumon is közreműködött dobosként. Nem sokkal később jött a már említett verseny, és az ott elnyert lemezszerződés a Concord kiadónál.

Ross eredeti elképzelése szerint az albumon inkább dobos énje került volna előtérbe, ám a felvételek közben egyre többször és többször énekelt fel dalokat. Végül a tavaly megjelent albumon az ének került főszerepbe, de természetesen Jamison virtuóz dobtudása sem szorul háttérbe.

„ Az éneklés nem más, mint a lelkem hangja."

Ez a hang pedig puha és meleg tónusú, némely számban egészen édeskés. A lemezen erősen érezhetőek a gyermekkorból hozott zenei élmények, a gospel, a jazz és a soul, olykor már majdnem smooth jazz-be hajlik.

Akárcsak az életben, Jamison a lemez felvételére se stresszelt rá túlságosan. Régi iskolatársait és barátait gyűjtötte maga köré, hogy a lehető leglazább és bensőségesebb környezetben tudják rögzíteni a számokat. Igazi örömzene hallható a 12 számos debütáló korongon, amin a feldolgozások mellett azért saját számok is vannak. A szakma és a közönség is lelkesedéssel fogadta az albumot, olyannyira, hogy a hétvégi Grammy-díj átadón Jamison is ott izgulhat a jelöltek között, hiszen Legjobb Vokális Jazz albumok a saját nevére keresztelt Jamison is szerepel. Előtte azonban még a magyar közönségnek is bemutatkozik, szerda este a Müpában. 

Bár a Gergely-naptár szerint már régen elhagytuk a szilvesztert és az újévet (talán már nem is emlékszünk rá), a világ népességének egynegyede még csak most készül elbúcsúztatni a ó- és köszönteni az újesztendőt. A Kínai újév ünneplésének hagyományai változatosak és merőben eltérőek az általunk ismertektől, de közös nevező a zene és a jókedv. 

A kínai újévi ünnep - szokás nevezni holdújévnek vagy tavaszünnepségnek is - eredete  nem teljesen tisztázott, egyes források szerint a Shang dinasztia  (Kr.e. 1766- Kr.e. 1122)  idejéből eredeteztethető, de mások szerint egészen Kr.e 2300 körülig, a Shun dinasztiáig és Yao császárig nyúlik vissza. A napállás szerinti meghatátozását Wu császár (Kr.e. 157-87) vezette be, ezóta esik az újhold időszakára, vagyis  január 21. és február 20. közöttre. Időpontja, akárcsak a húsvét, minden évben változik. Idén hivatalosan február 8-án lépünk be a Majom évébe.

Régebben az ünneplés 15 napon át tartott, a modern időkben már egy hétre rövidült ez az időszak. Nemcsak Kínában, de más, jelentős kínai populációval rendelkező országokban, így Hong Kongban, Taiwanban, Szingapúrban, Malajziában, Indonéziában, Kambodzsában, Mauritiuson és a Fülöp-szigeteken is nemzeti ünnepnek számít. A mitológia szerint újévkor egy Nian nevű, bika testű és oroszlán fejű szörnyeteg bújt elő a hegyekből, hogy a gyerekeket felfalja. Nian viszont félt a vörös színtől és a zajoktól, ezért a falubéliek piros ruhákba öltöztek, pirossal dekorálták a házaikat, petárdával és tüzijátékokkal ijesztették el a szörnyeteget, aki sosem tért vissza többé.

Az újév előtti napon összejön a család, ez a köszönetnyilvánítás ideje. Aki még nem tette meg, ilyenkor még gyorsan kitakarítja az egész házat, mivel újévkor már tilos takarítani, sőt az összes seprűt és takarítószert is gondosan el kell rejteni. A szemetet mindig befelé, a szoba közepére kell seperni, és a hátsó ajtón kivinni. Ha van rá lehetősége, ki is meszelnek, az ablakokat és ajtókat újrafestik. A vázákba friss virágot tesznek, az asztalokra pedig mandarinnal és naranccsal megpakolt gyümölcstálakat helyeznek. Az úgynevezett összetartozás táljára nyolcféle kandírozott gyümölcs kerül, a falakat és ajtókat pedig vörös papírra írt jókívánságokkal díszítik. Este a családok összegyűlnek, esznek-isznak, kártyáznak vagy madzsongot játszanak. Éjfélkor minden ajtót és ablakot kitárnak, hogy az óév távozni tudjon, és jön a hagyományos petárdázás. 

Újév első napján tartózkodni kell a húsevéstől, tilos takarítani, hajat mosni, késeket vagy ollót használni. Illik új ruhába bújni, leginkább vörösbe, és még a betegek is felkelnek az ágyból, mert rossz ómen, ha valakit a hálószobában ér az újév.  Nem szabad negatív jelentésű szavakat használni, és sírni sem ajánlatos. Így például a négyes szám kimondása is tilos, mert hasonlóan hangzik a "halál" szóhoz. Ezen a napon a gyerekek is büntetlenül tehetnek rossz fát a tűzre, mert a babona szerint nem szabad őket megverni vagy leszidni. Sőt, a hagyomány szerint a gyerekek és a nőtlen férfiak vörös borítékban pénzt kapnak a jószerencse érdekében. Fontos, hogy az összeg páros legyen, a páratlan szám ugyanis balszerencsét hoz. A tasakot az ajándékozó előtt nem illik felbontani, az ugyanis nagy udvariatlanságnak számít.

A második napot az összes kutya születésnapjaként tartják számon, így ilyenkor finom falatokkal kedveskednek a házi kedvenceknek. A harmadik és negyedik napon a vejek és menyek látogatják meg apósaikat és anyósaikat, az ötödik napon pedig otthon maradnak köszönteni a jólét istenét.  A látogatások a hatodik naptól folytatódnak, ilyenkor emberek százmilliói kelnek útra. A templomokban a jó szerencséért és az egészségért imádkoznak, és egy vörös zacskóban mandarint és narancsot visznek ajándékba, amik a mérhetetlen boldogságot hivatottak szimbolizálni. 

A hetedik nap az élvezetek, a boldogság és a közös ünneplés napja. Ilyenkor a szingli kínai nők egy kínai weboldalon még férfiakat is lízingelhetnek, így nem kell egyedülállóként ellátogatniuk a rokonokhoz, barátokhoz, és biztosítják a jövő évi szerencsét és boldogságot. Ez a nap az ember születésnapja, amit hétféle növényből készült itallal ünnepelnek, hosszú tésztát esznek a hosszú életért, és nyers halat a siker érdekében. A nyolcadik napon a mennyek istenéhez imádkoznak, a kilencediken pedig Jáde császárnak tesznek felajánlásokat. A tizediktől a tizenkettedig napig a rokonok egymást látják vendégül bőséges vacsorára, amik után a tizenharmadik napon rizslevest és mustáros ételt esznek a gyomruk megtisztítására. A tizennegyedik napon készítik elő a másnapi lampionfesztivált, ahol a különböző színű és formájú lampionok mellett úgynevezett dob-, sárkány- és oroszlántáncot is járnak, népdalokat énekelnek, petárdákat robbantanak.

Aki szeretne egy kis ízelítőt kapni a kínai ünneplésből, annak bátran ajánljuk az immár hagyománnyá vált Nagy Újévi Kínai Hangversenyt, ahol a Kínai Nemzeti Opera Kínai Tradicionális Zenekara és Táncdráma-színháza ad ízelítőt Kína különböző tájainak, népcsoportjainak tradicionális zenéjéből, a máig is használatban lévő hagyományos hangszerekből, a kínai és a nyugati zene közötti hatásokból, és a kortárs kínai zenéből.

Mendelssohn után ismerkedjünk meg a január 31-i Maraton másik főszereplőjének, Robert Schumann tragikus életével.  

Mendelssohnhoz hasonlóan a romantikus éra másik nagy zeneszerző-egyénisége, Robert Schumann is értelmiségi családból származik, bár barátjától eltérően ő eleinte jobban vonzódott az irodalomhoz, mint a zenéhez. Ez nagyban édesapjának hatása volt, aki könyvkereskedőként és irodalmárként maga is írt és jelentetett meg könyveket.

Bár szülei nem kifejezetten támogatták, de nem is ellenezték zenei törekvéseit, hétévesen zongoraleckéket kezdett venni a zwickaui líceum zenetanárától, és akárcsak az irodalom, a zene is hamar szenvedélyévé vált. A zongorázás mellett már a komponálással is megpróbálkozott, és bár a zeneszerzés alapvető szabályait sokszor figyelmen kívül hagyta, fiatal korához képest kiemelkedőt alkotott. 14 éves korára zeneesztétikai esszéket publikát, több fejezetet is írt apja könyvében, míg szabadidejében Schiller, Goethe és Byron munkásságát tanulmányozta vagy éppen görög tragédiákat olvasott. Különösen nagy hatással volt rá a német író, Jean Paul Richter munkássága. 

Édesapja halála után se anyja, se gondviselője nem támogatta az akkor 16 éves fiú zenei ambícióit, így a családi nyomásnak engedve Lipcsébe ment jogot tanulni. Folyamatosan vívódott a jog és a zene között, 1830 júliusában a következőképp írt erről édesanyjának egyik levelében: 

„Most válaszúton állok, és ijeszt a kérdés: merre?... Az egész életem egy folytonos küzdelem a Poézis és a Próza, vagy méginkább a Zene és a Jog között."  

Végül egy frankfurti koncertélmény segített meghozni a döntést, ami után Schumann az egyetemet otthagyva teljesen a zene felé fordította figyelmét. A színpadon nem más játszott, mint Niccolò Paganini. Robert eltökélt volt, szerény számításai szerint pár év tanulás után sikeres koncertzongoristává tudja magát képezni. Ebben Friedrich Wieck volt segítségére, akitől Lipcsében vett leckéket.  Az ígéretes zongorakarriernek végül egy kézsérülés vetett véget. A sérülés eredetéről ellentmondóan az információk. Wieck szerint a Schumann által, egy gyufásdobozból és drótokból összerakott bizarr szerkezet okozta az irreverzibilis károsodást, ami jobb kezének középső ujját volt hivatott megnyújtani, miközben a többit erősíti. Egy másik teória szerint higanymérgezés okozta perifériás neuritis következtében bénult meg az ujja. Tudniillik, Schumann igen szertelen élemódja miatt szifiliszfertőzést kapott, amit akkoriban higannyal kezeltek. 

A meghiúsult zongoristaálmok után Robert minden figyelmét a zeneszerzésre koncentrálta, de közben irodalmi tevékenységével sem hagyott fel teljesen. Verseket írt, latinból fordított, zenekritikáit az Allgemeine musikalische Zeitung közölte le. Itt jelentek meg először fikcionális alteregói, Florestan (Schumann szenvedélyes és beszédes  oldala) és Eusebius  (Schumann befelé forduló, álmodozó énje), akik Chopin munkásságát vitatták meg. Ekkor tűnik fel először Meister Raro figurája is, aki mind Schumannra, mind Weick lányára, Schumann későbbi feleségére, Clarara is utalhat ( Clara + Robert). 1834-ben megalapítja a Neue Zeitschrift für Musik című folyóiratot, ahol zenekritikákat publikál. 

Clara Wieck és Robert szerelme még akkor bontakozott ki, mikor Schumann Clara édesapjának növendékeként a Wieck házban lakott és étkezett. A tinédzser Clara hamar beleszeretett a nála 9 évvel idősebb zeneszerzőbe, ám édesapja hevesen ellenezte a kapcsolatot, többek közt Schumann viharos életvitele, alkoholproblémái, szerelmi kalandjai és depressziós időszakai miatt. Képtelen volt elfogadni, hogy lánya eldobja ígéretes zongoristakarrierjét egy nincstelen zeneszerző miatt. Schumann folyamatosan igyekezett bizonyítani a zenemesternek, ebben az időszakban olyan remekművek születtek, mint a Dávid-szövetségi táncok (Davidsbündlertänze), amikben ismét megjelennek alteregói, Florestan és Eusebius vagy épp a Fantázia-darabok (Fantasiestücke). 1832 és 1839 között szinte kizárólag zongoradarabokat komponált, csak 1840-ben 138 dalt jegyzett.

A szerelmesek végül hosszadalmas titokos találkák és rejtjeles levelezések után egy nappal Clara 21. születésnapja előtt, 1840. szeptember 12-én keltek egybe, egy bírósági döntés segítségével, mivel Clara apja továbbra se enyhült meg (akkoriban jogilag 21 éves koráig apai beleegyezés nélkül nem mehetett férjhez).  Clara odaadó feleség volt, igyekezett mindenben támogatni férje zenei ambícióit és népszerűsíteni műveit, miközben 8 gyermeket nevelt és maga se hagyott fel zongorista karrierjével. Kettőjük házassága csodálatos szövetség volt. Schumann rajongott feleségéért és gyerekeiért, ám az ekkor már gyakori depressziós időszakok megnehezítették mindkettőjük életét.

1840-es dalciklusaiban többek közt korábbi irodalmi hősei, Heine, Goethe, Byron és Rückert verseit zenésíti meg. Mendelssohnnal ellentétben Schumann zenéjét kevésbé ismerte el a nagyközönség, míg felesége, Clara ünnepelt zongoraművész volt. Emiatt és saját meghiúsult zongorista álmai miatt Schumann néha igencsak neheztelt rá. Egy alkalommal, mikor Clarat kísérte el egyik oroszországi koncertjére, megkérdezték tőle, hogy ő is foglalkozik-e zenével. Ez az időszak nemcsak Schumann amúgy is törékeny önbizalmát, de egészségét is megtépázta. 1844 első felét Oroszországban töltötte, ahol Clara koncertezett, míg ő minden idejét Goethe Faustjának megzenésítésére fordította, de amint munkához látott hidegrázás és halálfélelem gyötörte, miközben mániákusan rettegett a magasságtól, a fém hangszerektől és a gyógyszerektől. Naplójából az is kiderül, hogy folyamatosan az A5 hangot hallotta a fülében visszhangzani. Ez a gyötrelem és az egyre növekvő ideggyengeség  visszaköszön a C-dúr szimfónia hangjaiban is. 

Amikor a mániás periódusok rövidültek, csodálatos művek születtek, 1850-ben Düsseldorf városi karmesterének nevezték ki, de nem volt igazán sikeres. A zenészek és a kritikusok panaszkodni kezdtek rá, így alig egy évvel később eltávolították az állásból.1853 szeptemberének végén egy hívatlan vendég érkezett a Schumann házhoz. Az akkor 20 éves Johannes Brahms lenyűgözte Clarat és Robertet, akik pártfogásukba vették az ifjú zenészt, együtt komponáltak és Schumann hosszú évek után először újra írt, a Neue Zeitschriftben közzétett esszéjében üdvözli az ifjú tehetséget.  

1854-ben mentális zavarai visszatértek, a tünetek egyre erősödtek, víziók és hallucinációk gyötörték. Megelőzendő, hogy kárt tegyen imádott feleségében saját kezével akart véget vetni életének és a jeges Rajnába ugrott, de kimentették. Betegsége olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy 1856-ban saját kérésére vonult be egy bonni elmegyógyintézetbe, ahol két évvel később bekövetkezett haláláig kezelték. A hivatalos boncolás alapján szifilisz eredetű paralisis prograssiva okozta halálát, illetve az ennek kezelésére adott higany eredetű mérgezés. Más források szerint egy agyalapi tumor lehetett az oka az életét végigkísérő mentális zavaroknak. Megint más orvosi hipotézisek szerint skizofréniában és bipoláris zavarban szenvedett, ami megmagyarázná a váltakozó depresszív időszakokat és hangulatingadozásokat, illetve a naplójában sokszor említett fülzúgást. Ez utóbbi annyira zavarta, hogy néha még zenét is képtelen volt hallgatni tőle. "Mintha késsel hasítanák az idegeimet", írta.

Bár Schumann nem mutatta az elmebetegség jeleit, feleségét szinte teljesen eltiltották a látogatástól.Csupán a halála előtt 2 nappal látogathatta meg először. Clara férje halála után is odaadóan ápolta emlékét és zenei hagyatékát, hangversenyein is szinte kizárólag Schumann-műveket játszott. Ezekben az években legfőbb támasza Brahms volt, aki gyengéd érzelmeket táplált az asszony iránt. Végül nem sokkal Schumann halála után, az iránta érzett tiszteletből elhagyta a Schumann házat. Clara 40 évvel Robert halála után,  1896-ban, 77 évesen szélütést kapott, és rövid szenvedés után elhunyt. Halálos ágyán megkérte unokáját, hogy játssza el Schumann Fisz-dúr románcát. 

A zenetörténet legizgalmasabb fejezetei közé tartozik, amikor két művész találkozik. Erre a 19. század egyik legszebb példája Felix Mendelssohn és Robert Schumann barátsága, akik kölcsönösen inspirálták és  támogatták egymást. Január 31-én a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar a két német romantikus zeneszerző műveit állítja párhuzamba. Ismerjük meg közelebbről az idei Maraton főszereplőit.

Akárcsak Schumann, Felix Mendelssohn is felvilágosult családi környezetben nőtt fel. Szülei mindhárom gyermeküknek a lehető legjobb oktatást kívánták megadni, berlini otthonuknak állandó látogatói voltak a felvilágosodás nagy alakjai, zenészek, művészek, tudósok, filozófusok. A Mendelssohn-gyerekek a kor szellemi elitjével találkozhattak a saját nappalijukban, Heinétől Humboldton át Goethéig.  Így nem meglepő, hogy amikor a gyerekek érdeklődése a zene iránt fordult, a legjobb zenetanárok egyengették őket. Nemcsak Felix, de nővére, Fanny is tehetségesnek bizonyult, édesapjuk sokkal muzikálisabbnak is tartotta lányát, annak ellenére, hogy akkoriban egyáltalán nem volt megszokott, hogy a nők zenei karriert kezdjenek.

Fanny Mendelssohn 

Akárcsak Mozartot, Mendelssohnt is csodagyerekként tartották számon. Hatéves korában kezdett zongorázni, első hivatalos koncertjét kilenc évesen adta, tíz évesen már zeneszerzést tanult. 12 és 14 éves kora között tucatnyi szimfóniát írt vonósokra, első publikált zongorakvartettje 13 évesen jelent meg. 1824-re, mire 15 éves lett megírta első szimfonikus zenekarra komponált hangversenyét is. Mire a Szentivánéji álom nyitányát komponálta, már rutinos zeneszerzőnek számított. És még mindig csak 17 éves volt. 

Az ember azt hiheti, Mendelssohn mást se csinált egész nap, mint zenélt. Igazi polihisztor volt, művészetet, idegen nyelveket és filozófiát is tanult, a klasszikus irodalom pedig kifejezetten érdekelte, még műfordításokat is csinált. Rendszeresen vívott, lovagolt és úszott, imádott festeni, terjedelmes levelezéseit is szívesen illusztrálta egy-egy rajzocskával vagy karikatúrával. 

Bár a külvilág kiegyensúlyozott, boldog és béketűrő emberként ismerte, unokaöccse, Sebastian Hensel emlékirataiból kiderül, hogy sokszor elvesztette a türelmét, gyakori dührohamai miatt sokszor kimerülten esett össze. ezzel érdemelte ki családjában az "elégedetlen lengyel gróf" becenevet. 1837-benvette feleségül Cécile Charlotte Sophie Jeanrenaud-t, egy francia református lelkész lányát. A frigyből később 5 gyermek született, akik közül Carl fia híres történész, a heidelbergi és a freiburgi egyetem híres professzora, míg Paul elismert vegyész, az anilin festék gyártásának egyik  úttörője lett. Kortársaihoz képest Mendelssohn igencsak konzervatív életet élt, bár vannak rá utalások, hogy gyengéd érzelmek fűzték a svéd operaénekesnő, Jenny Lindhez. Mendelssohn végeláthatatlan szerelmeslevelekkel bombázta, amelyekben viszonzásért könyörög és öngyilkossággal fenyegeti.

Akárcsak Schumann, Mendelssohn is csodálta a múltat: elévülhetetlen érdemei vannak benne, hogy Bach méltatlanul elfeledett Máté-passiója a mai a régizene-mozgalom egyik előfutáraként él a köztudatban, Tudniillik 1829-ben többek közt az ő közbejárására szervezték meg a berlini Singakademién azt a koncertet, ahol a világ újra felfedezte magának Bachot.

Mendelssohn népszerűsége töretlenül nőtt, karrierje egyenesen ívelt felfele: munkásságát nemcsak elismerték, de meg is fizették - ugyanez a másik csodagyereknek, Mozartnak például életében már nem adatott meg. Európa több országába is eljutott, a brit szigetek, és kiváltképp Skócia különösen  közel álltak a szívéhez. A skót felföldek zabolátlan szépségéből merített iheletet két talán legismertebb művéhez, a Skót szimfóniához és Hebridák-nyitányhoz. Utóbbit a skót Staffa szigeteken lévő híres Fingal-barlangba tett kirándulás után írta. A hely annyira nagy hatással volt Mendelssohnra, hogy a kezdő hangokat egy, a nővérének címzett képeslapra skiccelte fel sebtiben.

Angliában amúgy is nagy népszerűségnek örvendett, munkássága nagy hatással bírt a brit zenei életre, még Viktória királynőt és Albert herceget is rajongói közt tudhatta. Utolsó angliai útja nagyon kimerítette az amúgy is betegeskedő zenészt. A túlhajszolt Mendelssohnt még jobban megviselte imádott nővére elvesztése. Alig fél évvel Fanny halála után többszörös agyvérzést kapott, amiből már nem tudott felépülni. 38 évesen halt meg, Lipcsében.  "Remélem olyan hely, ahol van zene, de nincs több bánat és elválás", írta egyik levelében a halálról.

David Bowie halála nemcsak megrendítette, hanem emlékek és vallomások áradatának megosztására késztette rajongóit. Ezek némelyike fontos kordokumentum, úgyhogy nem túl kockázatos azt sejteni, hogy hamarosan egy újabb kötetét alkotják a Bowie-irodalomnak.

Számunkra azonban izgalmasabb kérdésnek tűnik, hogy Bowie kapcsán mi volt a helyzet Magyarországon. Különös tekintettel Bowie azon korszakára, amely valóban páratlan hatású és jelentőségű volt. Ugye a hetvenes évekről – az 1972-es The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars című albumától az 1980-as Scary Monstersig – beszélünk…

Ha jól emlékszem, a Magyar Rádió nem – vagy csak elvétve – bíbelődött Bowie korabeli dolgaival, ráadásul lapot sem kapott a pop- és rockzene nálunk. Mégsem mondhatjuk, hogy hallani sem lehetett Bowie-ról, elvégre a magyar neoavantgárdban olyan visszhangra talált, mint kevés helyen a nyugati országokban. Legfeljebb az a baj, hogy a neoavantgárd (Bowie által ihletett köre) lényegében egyenlő volt az undergrounddal, vagyis érdemi nyilvánosság nélkül, a folyamatos (be)tiltás árnyékában működött.

Így a Bowie-val legmélyebben azonosuló Molnár Gergely is.

Az 1950-ben született, és 1978-ban Magyarországról emigrált Molnár Gergely az első magyar punkegyüttes, a SPIONS alapítójaként híresült el. De ő volt az is, aki Nektár sztrichninből – Rock utópiák a hetvenes években címmel elsőként tartott előadásokat az art- és punkrock nálunk ismeretlen előadóiról. Köztük Bowie-ról. (Az Artpool Művészeti Központ őrzi ezek kéziratát.) David Bowie Budapesten címmel Molnár egy videót is készített Najmányi Lászlóval, amiben Molnár Bowie-nak maszkírozva érkezik meg a Kossuth-klubba (TIT-előadásai egyik színhelyére). Molnár pontosan látta, hogy – a transzvesztita csillaglénytől a rajongóit náci karlendítéssel köszöntő diktátorig – Bowie szerepváltásai mögött milyen ideológia és korszakváltás rejlik. Így aztán – mint Havasréti József írja Alternatív regiszterek című kötetében – (Molnárnál) „a popzenét fogyasztók köre nem közösségként jelenik meg, hanem alávetett, centrum és öntudat nélküli tömegként, amely feltétel nélkül elfogadja a szupersztár és/vagy a vezér imádatának imperatívuszát".

Havasréti könyve kötelező olvasmány azok számára, akiket vonz az alternatív vagy ellenkultúra, amiként megkerülhetetlen forrás Klaniczay Gábor Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években, Szőnyei Tamás Az újhullám évtizede II. és Najmányi László Downtown Blues című műve is. Ezekben nemcsak a magyarországi underground kerül a helyére, de átláthatóbbá válnak a nemzetközi befolyásai is.

Na jó, de negyven éve honnan a fenéből tudhatott Molnár Gergely Bowie-ról? – merült fel a kérdés a minap. Amikor semmiféle információhoz nem juthattunk itthon.

„Egy barátunk, Rész István előfizetett egy rokona révén a New Musical Expressre, hetente rendszeresen jött, így egy-két hetes késéssel tudtuk, hogy mi van kint” – mondta egy interjúban a Molnár Gergellyel szoros munkakapcsolatban maradt Najmányi. Mint tudjuk, a New Musical Express számolt be először a magyar undergroundról is (1981 januárjában Magyar rapszódia és egyéb magyar melódiák címmel), nevezetesen a SPIONS mellett az URH, a Balaton, a Vágtázó Halottkémek, a Beatricét és a Hobo Blues Bandet bemutatásával.

A Kontroll Csoport a Kassák Klubban, 1981-ben: (balról jobbra) Hajnóczy Árpád szaxofon, Farkas Zoltán basszusgitár, Iványi Norbert, dobok, Bárdos Deák Ágnes, ének, Hajnóczy Csaba, gitár (forrás: Fortepan/Urbán Tamás)

Az URH-alapító Müller Péter baráti és munkaviszonyban volt Molnár Gergellyel. De nemcsak az URH, hanem az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, Kamondy Ágnes és a Kampec Dolores is fejet hajtott Molnár Gergely és a Spions életműve előtt.

Milyen jó lenne tudni, hogy hogyan hatott Bowie halála a most Helmut Spiel! néven Kanadában ügyködő Molnár Gergelyre. De legfeljebb követőit, Hajnóczy Csabát, vagy Müller Péter Sziámit kérdezhetjük az AlterRetrón február 9-én.

Mindenesetre bezárulóban egy kör…

Ha lenne a magyar jazznek Mickey Mouse Clubja, a Jazz Showcase könnyen elnyerhetné ezt a címet. Az elmúlt nyolc évben ugyanis a fiatal magyar jazzmuzsikusok legjobbjai – köztük Harcsa Veronika, Jónás Vera, Fábián Juli, Csemer Boglárka, a Kéknyúl Hammond Band – mutatkozhattak be a tehetségbörzén.

Fotó: Müpa - Kotschy Gábor

Rögtön a nyitó évben, 2008-ban lépett fel Harcsa Veronika kvartettjével, ekkor még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakának végzős hallgatójaként. Ma már a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterdiplomájával büszkélkedhet, húsznál is több országban fellépett már, koncertsorozata van Berlinben és olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Erik Truffaz, Enrico Pieranunzi, Kris Defoort vagy Nicola Conte. Jelenleg a Bin-Jip és a Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint Duó a fő projektjei.

Az első év másik nagy felfedezettje a Special Providence volt. Az ország „legrockosabb jazzegyüttese” azóta átesett néhány tagcserén, mára a modern progresszív rock egyik legmeghatározóbb együttese lettek Európában, de világszerte is egyre komolyabb elismeréseket érnek el. Pörgessük végig velük a 2015-ös évüket.

Egy évvel később a Mrs. Columbo hódította meg a jazzrajongók szívét. A mindig vidám hölgyek – Galambos Dorina, Hudák Zsófi és Sárközy Fanni – a jazz világából indultak, zenéjükben emellett a pop, a rock és az elektronikus zene stílusjegyei ötvöződnek. Fonogram-díj, itthoni és külföldi fellépések, slágerek bizonyítják, hogy különleges felállásukkal már ők is birtokolnak egy szeletet a a magyar jazz és pop történetéből.  

2009-ben Fábián Julit még leginkább a Barabás Lőrinc Eklektric énekesnőjeként ismerhettük, míg saját szerzeményeit kvintettjével adta elő. A Fábián Juli Jazz Riff januárban a Jazz showcase-n koncertezett, októberben lemezt adtak ki, 2010 novemberében pedig már a Fesztivál Színházban léptek fel. Azóta Juli országszerte ismertté vált. Énektanárként közreműködött az egyik nagy tehetségkutatóban, a Fábián Juli & Zoohacker a legendás Stereo MC's előzenekara volt, 2012-ben pedig a hazai Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe is bekerültek. 2015 májusában látott napvilágot a csapat első, Shine című nagylemeze, azóta folyamatosan úton vannak, héttagú zenekaruk élén töltik meg hazánk legjelentősebb koncerthelyeit.

Gájer Bálintot a magyar "Michael Bublénak" is szokták nevezni. 2010-ben végzős jazz tanszakosként mutatkozott be a tehetségbörzén saját kvartettje élén. Még ebben az évben megjelent a Group'n'Swing első lemeze, ahol sokáig frontemberként énekelt. Az igazi országos ismertséget 2013-ban az egyik nagy tehetségkutató, és az ott elért második helyezés hozta meg neki.  

A Premecz Mátyás vezette Kéknyúl Hammond Band 2011-ben jelentette meg első lemezét, és ekkor léptek fel a Jazz Showcase-n is, akkor még Andy Hefler énekes nélkül. Hazánkban egyedülálló felállásban játszanak orgonás jazz-funk-bluest. Túl vannak három albumon, zenéjükkel a hammondban rejlő rengeteg lehetőséget hirdetik. 

A 2011-es Jazz Showcase egyik kedvence az akkor 13 éves révkomáromi dobos, Hodek Dávid volt, nem csodagyerekként, hanem érett muzikalitásával vette le lábáról a laikusokat éppúgy, mint a szigorú szakmabelieket. Az elmúlt években Európa kiemelkedő jazz-zenészeivel játszhatott, turnézott a Gustav Brom Big Banddel, és tehetségét olyan művészek méltatták már, mint Jojo Mayer, John Pattituci és Chris Dave. 

2012-ben Csemer Boglárka Quartet bemutatkozásakor még nem sejthettük, hogy Boggie Parfüm című klipjével világszerte ismertté válik. Ráadásul tavaly ő képviselte Magyarországot Bécsben az Eurovíziós Dalfesztiválon.

Úgy tűnik, ez az énekesnők éve volt, mert Jónás Vera is ekkor lépett fel az Experimenttel.  Vera az utóbbi idők egyik legnagyobb énekes-dalszerzői tehetsége. Zenei tanulmányainak nagy részét a londoni Centre of Contemporary Musicon végezte, évek óta Londonban és Budapesten él és alkot. A független zene egyik legfontosabb nemzetközi fórumán, az Independent Music Awardson több kategóriában is jelölést kapott. A magyar és angolszász területeken kívül Japánban is komoly sikereket arat.

2013-ból Pátkai Rozinát emelnénk ki, aki ugyanebben az évben Voce e Eu című dalával jazzkategóriában  elnyerte az amerikai Independent Music Awards közönségdíját, egy évvel később a szakmai díjat, 2015-ben pedig a legjobb öt latin dal közé került be az Ai, Nao című számuk. Rozinát 2014 novemberében a Made in New York Jazz Competition a legjobb 5 jazz énekes közé választotta. 

Az idei Jazz Showcase-n január 22. és 24. között kilenc pályakezdő magyar zenekar mutatkozhat be a nemzetközi zsűri és a közönség előtt. A délutáni koncerteket a Müpa Rádió Easy csatornája is élőben közvetíti.

A Recirquel 20 bőröndnyi rekvizittel és 40 flakonnyi hajlakkal felpakolva kelt útra november végén a társulat életében mérföldkőnek számító franciaországi turnéra, amely még a híres divattervező Jean Paul Gaultier tetszését is kivívta. 

Az előadást hirdető óriásplakát a párizsi metróban

 
Jean Paul Gaultier (középen) az előadás után Romuald Solesse (b) és Herczeg Richárd (j) artistákkal

A vörös bársonyfüggönyök, faragott fa asztalok és padok, a fények, a tükrök és a kör alakú játéktér, mind mind hozzájárulnak az igazi, összetéveszthetetlen kabaré hangulathoz. Nem csoda hát, hogy a Párizs Éjjel is óriási sikert aratott és arat estéről-estére, hiszen a századelő Párizsának fülledt hangulatú éjszakáit életre keltő produkció szinte ebbe a miliőbe született. A közönség pedig pontosan érzi ezt, minden este zúgó vastapssal és dicsérő szavakkal kifejezve elismerésüket. Még a világhírű divattervező, a Hermés korábbi kreatív igazgatója, Jean Paul Gaultier is úgy nyilatkozott, hogy ez volt az egyik legjobb cirkuszi előadás, amit valaha látott. 

Bár az artisták időbeosztása igencsak szoros - január 3-ig szinte minden este fellépnek, ráadásul a francia ARTE művészeti csatorna is forgat velük egy dokumentumfilmet a cirkusz világáról -, azért a fiataloknak jutott arra idejük, hogy kicsit jobban is megismerjék ideiglenes otthonukat. Bejárták a város ikonikus helyeit, egyikük valósággal beleszeretett az Opera épületébe. "Bejártuk a fél várost és annyi hatalmas épületet láttam, mint még soha... Ehhez képest Budapest egy kis ékszerdoboz!" - mesélték lelkesen. A városnézés mellett persze nem hagyhatták ki a francia finomságokat se, aminek főleg a sajtkedvelő tagok örültek. A kebabot viszont már lassan kezdik unni, így inkább magukra főznek.

Fotók: IpacSzilvi

A párizsi turné után sincs lazítás, a Recirquel artistái január 5-én már a Müpában lépnek fel, majd ismét irány Franciaország, márciusban pedig Kolumbia.

Legutóbbi bejegyzésünkben a klasszikus dallamokat szedtük listába, most pedig kissé könnyedebb vizekre evezünk és a populárisabb karácsonyi dalokat gyűjtöttük csokorba. Persze ha az összes népszerű dallamot fel akarnánk sorolni, akkor jövő karácsonyig itt ülnénk, ezért inkább egy rövid közvélemény-kutatás után a kollégák és kolleginák kedvenceit vettük számba.

Hugh Martin és Ralph Blane karácsonyi örökzöldje, a Have Yourself a Merry Little Christmas először a Találkozzunk St.Louisban című musicalben hangzott fel, nem kisebb sztár, mint Judy Garland előadásában. Később Frank Sinatra is feldolgozta, bár ő kissé módosított az eredeti szövegen. Azóta számtalan verzió született, de valljuk be, Garlandot nem lehet felülmúlni. 

Ha címre nem is tűnik ismerősnek a Carol of the Bells, az első pár akkord után már mindenki dúdolni kezdi ezt dallamot. Páran talán még arra is emlékeznek, hogy hol hallották (segítünk, például a Reszkessetek betörőkben). Azt viszont már valószínűleg csak kevesen tudják, hogy ennek a népszerű amerikai karácsonyi dalnak az ukrán Scsedrik című népdal az alapja. Eredetileg a Julián-napszerinti újév, azaz január 13. előestéjén, jókívánságként énekelt művet Mikolaj Dmitrovics Leontovics ukrán zeneszerző dolgozta fel 1916-ban, ezután került be az Ukrán Nemzeti Énekkar repertorájába, akik 100 állomásos turnéjuk során 1921-ben a Carnegie Hallba is elvitték. 1936-ban Peter Wilhousky, az NBC Radio munkatársa az eredetitől teljesen független angol szöveget írt hozzá, és innentől nem kellett sok hozzá, hogy az ünnepek - és többek közt egyik munkatársunk - kedvelt dallamává váljon. 

Az amerikai zeneszerző, Katherine Kennicott Davis 1941-es szerzeményét, a The Little Durmmer Boyt (eredeti címén Carol of the Drum) az osztrák von Trapp család (az ő történetük ihlette A muzsika hangja című musicalt) tette világszerte ismertté. Az újszülött kis Jézusnak ajándék híján egy dobszólóval kedveskedő fiú történetét elmesélő dalt több mint 220 verzióban, 7 nyelven dolgozták fel eddig, többek közt Johnny Cash, Marlene Dietrich, Jimi Hendrix, Stevie Wonder vagy éppen Ray Charles. A mi szívünkhöz - és egy bizonyos kollegina szívéhez -  legközelebb talán Bing Crosby és David Bowie 1982-es feldolgozása áll.

John Lennonhoz nem szükséges felvezető szöveget írni. Az 1971-es Happy Xmas (War is Over) című kislemez Lennon és Yoko Ono majd 2 éves béke aktivista időszakának csúcspontja volt. A dal elején hallható, ahogy Lennon és Ono boldog karácsonyt kívánnak két gyermeküknek, Kyokonak és Juliennek (Sean Lennon csak 1975-ben született meg)

Ha már Lennont megemlítettük, vétek lenne a Beatles másik oszlopos tagját kihagyni. Paul McCartney is számos karácsonyi dalt rögzített egyedülálló karrierje során, mi azonban egy kevésbé tradicionális, ám annál szórakoztatóbb darabot választottunk tőle. Kicsit hosszú, de érdemes megnézni Martin Shorttal közös fellépését a Saturday Night Live-ban, aminek a végén természetesen Sir Paul is elénekel egy karácsonyi nótát. Nemcsak fiatal kollégánkhoz hasonló fanatikus Beatles és McCartney rajongóknak ajánlott!

A hétszeres Grammy-díjas Al Jarreau az egyetlen olyan jazz-zenész, aki jazz, pop és r'n'b kategóriában is hazavihette az arany gramofont. Bársonyos basszusa tökéletes aláfestés egy téli estéhez, szigorúan takaróba burkolózva és forralt borral a kézben. Esetleg egy macskával.Vagy kettővel.

Talán elsőre nem tűnik idevalónak a következő szám, hiszen mit keresne egy ír punk zenekar vulgáris szövegű nótája ebben a felsorolásban, de bizony a mai napig ez a legtöbbet játszott karácsonyi dal Nagy-Britanniában, 2015 novemberéig 1.18 millió kópiát adtak el belőle. Köszönhető ez közvetetten Elvis Costellonak, aki, mint a Pogues akkori producere, állította, hogy a banda képtelen egy karácsonyi slágert írni. Erre fel írta meg Shane MacGowan a Fairytale of New Yorkot 1985-ben, amit azonban csak 2 évvel később sikerült rögzíteni, köszönhetően annak, hogy a basszusgitáros, Cait O'Riordan - aki eredetileg énekelte a duett női szólamát - elhagyta a zenekart, hogy későbbi férjével, Costelloval turnézzon. Helyét az énekes-dalszerző Kirsty MacColl vette át, ő látható az 1987-es videóban is, amelynek egyébként egy részét egy igazi, Alsó East Side-i rendőrkapitányságon, igazi rendőrökkel forgatták. Kivéve a MacGowant letartóztató zsarut, akit viszont a zenekar jóbarátja, az akkor még pályája elején lévő Matt Dillon alakít. 

Ezt a nótát pedig azoknak ajánljuk, akik nem rajonganak kifejezetten a karácsonyért. Mert ilyenek is vannak ám, és ettől még szeretjük őket (is).

És persze nincs karácsonyi dalválogatás a Last Christmas nélkül. Még a Müpában se. 

Bár még több, mint két hét van karácsonyig, az ünnep szelleme már teljesen átjárja a várost. Az utcákra kikerültek az ilyenkor elmaradhatatlan égősorok és karácsonyi dekorációk, a főtereken illatozik a sült gesztenye és a forralt bor. A hangulat fokozásához pedig elengedhetetlen kellék a karácsonyi zene. 
Íme egy kis összeállítás a klasszikus és kevésbé klasszikus karácsonyi dallamokból - a teljesség igénye nélkül.

Csendes éj (Stille Nacht)

Talán az egyik legnépszerűbb karácsonyi dalt egy osztrák kisváros, Oberndorf bei Salzburg papjának, Joseph Mohrnak köszönhetjük. A zenét a tiszteletes jó barátja, a civilben tanárként dolgozó Franz Gruber szerezte, 1818. december 24-én. A hagyományos éjféli misén csendült fel először.  A legendáriumok szerint a Csendes éjt alig néhány órával a mise előtt komponálta, mert az egerek elrágták az orgona fújtatóját, ezért gyorsan olyan dallamot kellett szerezni, ami gitáron is előadható.  Azóta megszámlálhatatlan feldolgozása született, 2011-ben pedig az UNESCO a szellemi kulturális örökségek részévé nyilvánította. Itt például a nemsokára nálunk is fellépő Sankt Florian-apátság fiúkórusának előadásában hallhatjuk.

J. S. Bach: Karácsonyi oratórium (Weihnachts-Oratorium)

Az 1743-ban, hat kantátából álló mű a karácsony egész történetét elmeséli, Jézus születésétől kezdve a napkeleti bölcsek érkezésééig. Állandó szereplője a legnagyobb hangversenytermek karácsonyi műsorának, a Müpában a Purcell kórus és a Norvég Barokk Zenekar előadásában hallhatják majd,  a hazai régizene-játszás egyik vezető alakja, Vashegyi György vezényletével. 

Csajkovszkij: A diótörő

Csajkovszki utolsó balettje és egyben színpadi műve elmaradhatatlan része a karácsonynak. A bátor kislány történetét, aki segít a diótörő formájú kiskatonának legyőzni a gonosz egerekből álló sereget E.T.A. Hoffman A diótörő és az egérkirály című meséje ihlette. A Müpában idén is a Budapest Bábszínház és a Nemzeti Filharmonikusok lenyűgöző produkciójában kerül színpadra ez a karácsonyi klasszikus.

Benjamin Britten: A Ceremony of Carols (Karácsonyi dalok)

A brit zeneszerző hárfára és fiúkórusra írt kórusműve eredetileg kilenc különálló dalnak készült, és csak a későbbiekben lett összevonva és kiegészítve az elején és a végén hallható, a Hodie Christus natus est című gregorián karvers alapján íródott kantátával. Az egyik legvarázslatosabb része a Balulalow, aminek alapjául egy 1567-es skót karácsonyi dal szolgált.

Liszt Ferenc: Karácsonyfa-ciklus (Weihnachtsbaum)

Ha karácsonyi dallamokról esik szó, legkevésbé tán Liszt Ferenc és munkássága szokott az emberek eszébe jutni. A karácsonyi zongoraciklust unokájának, Danielanak komponálta, aki utolsó éveiben gyakran volt kompániája az idős zeneszerzőnek. 1881. karácsonyán pedig elő is adta a neki dedikált művet szeretett nagyapjának. 

Mennyből az angyal

A legrégebbi magyar karácsonyi népdal szövegét 1798 körül elhunyt boconádi plébánosnak, Szentmihályi Mihálynak tulajdonítják, bár egyes források szerin talán még korábban keletkezhetett, hiszen Herschmann Istán 1767–68-as énekeskönyve is tartalmazta már. A palóc vidékről terjedt el az egész országban, főleg Erdélyben. Sokáig tévesen erdélyi eredetűnek tartották, hiszen azon a tájékon volt szokás az ünnepet megelőző szenteste karácsonyfát állítani, ami alá nem Jézus, hanem az Angyal hozza az ajándékot. 

Érdemes lesz visszatérni, hiszen a következő részben a populárisabb slágerekkel folytatjuk majd!

Ha meg akarod ismerni a portugál lelket, hallgass fadót! A melankolikus, elvágyódó dallamok mára Portugália kulturális jelképévé váltak, a villamosok mellett a lisszaboni fadoházak is a turisták kihagyhatatlan célpontjai lettek. A műfaj története az 1800-as évek óta végigkíséri az ország történelmét. Károly király például annyira szerette a dalokat, hogy a kor legkiválóbb gitárosától Joao Maria dos Anjostól tanult. Az első világsztárt, Amália Rodriguest a salazari diktatúrának köszönhetjük, de a politika ki is sajátította a műfajt, így az 1974-es forradalom után voltak művészek, akiket meghurcoltak, és a rádióban évekig nem is játszottak fadót. A nyolcvanas évek végétől egyre több fiatal zenész fordult ismét a műfaj felé, s hamarosan újra az ország legmeghatározóbb zenei irányzatává vált. Olyannyira, hogy 2011-ben az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára is felkerült.

forrás: waymarking.com

A fado életérzése a portugál saudade szóval jellemezhető, mely egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság lehetőségét is. A fado szó etimológiailag a latin fatum, ‘sors’ szóval van kapcsolatban. A sokszor melankolikusnak tűnő dalok az élet legalapvetőbb érzéseiről szólnak. Eredetét számos legenda övezi. Egyes elméletek szerint a 17-18. században Brazíliába behurcolt afrikai rabszolgák zenéje és tánca volt, mely hagyományos dallamaikból formálódott némi arab hatással. Mások szerint a brazil lundhum és modinha stílusokból jött létre. Lisszabonba tengerészek közvetítésével jutott el a 19. században, akik a dalokat a hajófedélzetek mellett a város Alfama nevű - afrikai és brazil bevándorlókban gazdag – negyedének kávéházaiban énekelték. A fadoházakban mulató bohém ifjak révén a műfaj hamarosan egyre népszerűbb lett az arisztokrácia körében is, az 1870-es évektől a nemesi szalonokban gitáron vagy zongorán kísérik a dalokat. A lisszaboni mellett Coimbrában kialakult a fado egyik sajátos ága: a férfiakból álló egyetemi diákság fekete lepelbe burkolózva fado-szerenádokkal próbálta a hölgyeket lenyűgözni. Ezt az érzelmesebb, a bel-canto és a trubadúr-költészet elemeit is magába olvasztó fadót a mai napig is kizárólag csak férfiak éneklik.

 fotó: Edgar Marques

Salazar a negyvenes, ötvenes években a fadót és Amália Rodriguest a nemzeti identitás szimbólumaként használta, pedig utálta a műfajt. A történészek szerint 1926-ig rossz hírű, alacsony rangú zeneként tartotta számon, de mivel a dalok annyira népszerűek voltak a nép körében, egyszerűen nem volt más választása, minthogy a fadót a nemzeti identitás központi elemévé teszi. A dalokat a cenzúra azonban lecsupaszította, s csupán a hagyományos témák – bor, nők, család, a politika magasztalása és az egyház – voltak elfogadhatóak. Míg sok költőt és énekest börtönbe zártak, Amália éppen a diktatúra alatt vált Portugália kulturális nagykövetévé. Salazar „kicsi alkotásomnak” nevezte az énekesnőt, akit az 1974-es forradalom után még azzal is megvádoltak, hogy a titkosrendőrség ügynöke volt. A diktatúra bukása után sok portugál úgy gondolt a fadóra, mint valami szégyenletes dologra, a dalok a nyomorra és a fasizmusra emlékeztették őket. A hetvenes években a rádiókban és a televíziókban sem lehetett fadót hallani, hiszen túl sok negatív asszociáció tapadt hozzá.

A nyolcvanas évek közepén egy újabb generáció azonban máshogy kezdte látni a fadót, a portugál zene esszenciájaként gondoltak rá. Az angolszász zene formái és attitűdje helyett a fadóhoz fordultak, s Amália Rodrigues nyomdokán haladva fiatal énekesnők újra életet leheltek a műfajba. Wim Wenders 1994-es Lisszaboni történet c. filmje, benne a Madredeus dalai újabb lökést adtak a műfajnak, majd megjelent egy szőke, törékeny énekesnő, Mariza, aki 2001-es Fado em Mim című albumával elindította a később a fado új hullámnak elnevezett divatot, s világszerte népszerűvé tette a műfajt. A világhírűvé vált női előadók miatt Portugálián kívül sokan úgy gondolják, hogy a fado női műfaj, pedig az országban sok férfi énekest is hallgathatunk, akik főleg a fúziós fado területén tűnnek ki. Aki viszont egyre inkább megismerteti a világot a "férfi fado"-val, ő António Zambujo.

A Müpában december 10-én fellépő énekes első nagylemeze 2002-ben jelent meg, miután szerepelt az Amália című musicalben. Bár fadoénekesként indult, mindig zavarba jön, amikor a lemezét a fado címszó alatt találja a lemezboltban, ugyanis zenéjében a fado, a bossanova, a vokális jazz és a dél-portugál Alentejo környéki népzene keveredik. "A legjobb férfi fadoénekes" címmel kitüntettet énekes tavaly a Carnegie Hallban is fellépett, idén megjelent hetedik albumát pedig már komoly nemzetközi érdeklődés kísérte. 

Szombaton Csehország első számú szimfonikus zenekara, a Cseh Filharmonikusok a legismertebb cseh dirigenssel, Jiří Bělohlávekkel lép fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A több különlegességet is kínáló műsor közreműködője napjaink legkeresettebb brácsásainak egyike, Antoine Tamesit  lesz. A francia zenésszel többek közt ritkaságszámba menő hangszeréről, az 1672-ben készült Stradivari-brácsáról beszélgettünk.

Antoine Tamestit
Fotó: Eric Larrayardie

Budapesten Bohuslav Martinů cseh zeneszerző brácsára és zenekarra írt Rapszódia-koncertjét játssza. Milyen kihívások elé állította ez a darab?

Először 8 éve adtam elő Brnóban. Véleményem szerint ez az egyik leggyönyörűbb brácsára írt versenymű, és egyben talán a legmeggyőzőbb is. Tökéletesen előadható úgy a zenekar, mint a szólista részéről, másrészről igen virtuóz darab, amelyben a szenvedélyes dallamok izgalmas és gyors szakaszokkal váltják egymást. Ha ehhez még hozzávesszük Martinů különleges ritmusok (mint például a jazz) iránti állandó érdeklődését, mindez igazi technikai kihívás a szólistának. Emellett személyesen is nagyon megérintett a darab mélysége és melankóliája, a második szakaszból áradó belső fájdalom, amit csodálatosan megtör egyfajta szent, tiszta remény érzete. Igyekszem minél több emberhez eljuttatni ezt a méltatlanul alulértékelt és keveset játszott művet.

A brácsa mint szólóhangszer igencsak ritka, főleg a hegedűhöz képest. Mit gondol, hogy változott meg a mélyhegedű szerepe az elmúlt évtizedekben?

Úgy gondolom, sokat változott a brácsa szerepköre, leginkább az olyan nagyszerű előadóknak köszönhetően, mint William Primrose, Jurij Basmet vagy épp Tabea Zimmermann. Talán még fontosabb hatása volt a hangszerre Paul Hindemith munkásságának, aki – akárcsak Paganini a hegedű esetében – folyton feszegette a hangszer határait, egyre több és több színt és lehetőséget felfedve benne. Megkockáztatom, hogy talán ez a hangszer érinti meg leginkább a közönséget, hiszen középtónusú hangja miatt ez hasonlít leginkább az emberi hanghoz. Számos remekmű született rá a 20. és a 21. század során, ami jól mutatja, hogy a brácsa nemcsak ugyanolyan virtuóz lehetőségeket rejt magában, mint a hegedű, és olyan mélységekkel bír, mint a cselló, de egyedi hangja vonzóvá és érdekessé is teszi.  Egyre több és több zeneszerző érdeklődését kelti fel a hangszer, a közönség pedig hallani akarja ezeket a műveket. Nemrég a nagyszerű német zeneszerző, Jörg Widmann komponált nekem egy gyönyörű darabot. Igazi remekmű, a közönség minden egyes alkalommal imádja, főleg a brácsa szerepének meglepő változatossága miatt.

Antoine Tamestit – Hindemith: Sonate für Bratsche solo op. 25 Nr. 1 (4. Satz)

Ligeti szólódarabjait is lemezre vette. Az ő munkássága közel áll önhöz?

Ligeti a 20. század egyik legjobb és legimpozánsabb zeneszerzője. Mindig is csodáltam a műveinek intelligenciáját és érzelmi töltetét. Bár ledönti a korlátokat, mindig tiszteletben tartotta egyik fő inspirációját, a népzenét. Művészete az értelem és az érzelem lenyűgöző kombinációja. Az zenekari és kórusra írt művei mindig is kedvesek voltak a fülemnek, a brácsára írt szólószonátái pedig „szentírásként” rendszeresen visszatérnek a koncertjeimen – éppúgy, mint egy hatalmas hegy, aminek újra és újra szeretném meghódítani a csúcsát.

Milyen érzés egy 1672-es Stradivari-brácsán játszani?

Természetesen nagyon különleges, amiért minden nap hálát adok. Gyönyörűen és nagyon érdekesen kivitelezett darab. Az akkoriban újnak számító formája, méretei miatt igazi „úttörő” példány. Azt is mondhatnánk, a brácsa történetének egyik fordulópontja. A fényezése, ez az aranyló mézszín szintén meghatározza a hangzását számomra. Mintha énekelne minden egyes hangon, végeláthatatlan lehetőség és gazdagság van benne. Közel öt évembe telt, amíg teljesen magaménak érezhettem, de minden percért megéri. Nagyszerű párost alkotunk, megértjük egymást, és hagyjuk érvényesülni a másik igazi énjét.

Antoine Tamestit
Fotó: Eric Larrayardie

Korábban járt már Budapesten?

Nem, ez lesz az első alkalom. Diákként a párizsi Conservatoire zenekar tagjaként már átutaztam Budapesten egy európai turné során, de ez már nagyon rég volt. Szólistaként, és olyan nagy formátumú egyéniségek, mint Bartók Béla, Ligeti György és Kurtág György mély csodálójaként megtiszteltetés lesz itt játszani.

Van olyan magyar zenészegyéniség, aki kifejezetten nagy hatást gyakorolt önre?

Ahogy említettem is, Bartók, Ligeti és Kurtág művészete és stílusa, ahogyan a magyar zenei kultúrát átemelték a munkásságukba, mindig inspirálóan hatottak rám, és itt most nem csak a kifejezetten brácsára komponált műveiket értem. De minden magyar művész, akivel volt szerencsém találkozni, vagy ismerek, hihetetlen zenei intelligenciáról tett tanúbizonyságot. Olyan egyedi módon képesek megérteni a zenei konstrukciókat és harmóniákat, amit mindig is csodáltam. Úgy is mondhatnám, Követésre méltó eszményképet képviselnek számomra.

Időszámításunk szerint 30 körül egy fiatal lány cseperedett nővé Pompei környékén. A különleges szépségű, lángoló vörös hajzuhatagáról és győztes határozottságáról hamar közismertté vált Poppaea Sabina korának legellentmondásosabb asszonya volt: míg Josephus Flavius mélyen vallásos nőnek jellemezte, Tacitus szerint ő volt a nagybetűs cselszövő. 

Az ármány akaratlanul is az élete része volt már kisgyerekkorától kezdve. Anyja, akit generációjának legszebb asszonyaként tartottak számon, Valeria Messalina császárnő intrikái miatt lett öngyilkos – a féktelen orgiáiról elhíresült Messalina nem tűrte a nála szebb vetélytársakat.

Poppea korán az ujja köré csavarta a férfiakat, házasságait arra használta, hogy politikai befolyását növelje. Először 14 évesen ment férjhez egy jóval idősebb férfihoz, Rufrius Crispinushoz, a pretoriánus gárda fejéhez, aki jó barátságban volt Messalina császárnővel. Az ifjú ara férjén keresztül akart érvényesülni a császári udvarban. Felmérve a politikai viszonyokat azonban rájött, hogy új műsorhoz új férfi kell, hát elvált Rufriustól és hálóját Othora vetette ki, Nero gyerekkori barátjára. Már akkor azt pletykálták, hogy a karikalábú és rémisztően szőrös Othohoz csak azért ment férjhez, mert így akart közel kerülni Nerohoz, az ifjú császárhoz, akitől akkor még mindenki azt remélte, hogy Róma egy újabb aranykorát hozza el. Más spekulációk szerint maga Otho akart eldicsekedni gyönyörű nejével, és mutatta be a császárnak. Mindenesetre a történet szerint első látásra lángoló szerelemre gyulladt Poppea iránt a nála hét évvel fiatalabb császár, és mindent felemésztő viszonyba kezdett az asszonnyal. 58-ban már nyíltan Nero szeretőjeként tartják számon Poppeát.

Otho

A csel és veszélyes tervek szövése Poppea vérében volt. Férjét kényszeríti, hogy elváljon, és ráveszi szeretőjét, hogy küldje a férfit messze Rómától Lusitaniát kormányozni. A sors fintora, hogy elzavart férje, Otho is császár lett később 3 hónap erejéig, Nero halála után ama zavaros 69-es esztendőben, amelyet a négy császár éveként jegyez a történelem. 

Néró és Poppea

Hiába hevert Poppea lábai előtt a világ, szeretői státuszát bizonytalannak tartotta. Bár ő uralta Nerot, mégiscsak Octavia volt a császár hivatalos felesége, a korábbi uralkodó, Claudius lánya, aki miatt Nero trónra lépését legitimnek fogadta el Róma. Ráadásul az „anyós” Agrippina is jelentős befolyással bírt Nerora, amit Poppea nem tűrhetett. Mindenáron bizonyságot akart fiatalabb szeretőjétől, hogy ő az elsőszámú nő az életében, nem pedig a kedves mama. A történeti források szerint csáberejét bevetve addig bűvölte Nerot, amíg rávette, hogy császárként tegye meg azt, amit egy császárnak meg kell tennie, gondoljon kizárólag a maga hatalmára. Nero tehát elvált Octaviától és megszakította kapcsolatát anyjával, Agrippinával. Csak találgatások vannak arra nézve, hogy a két nő későbbi meggyilkolását maga Poppea szervezte meg, vagy Nero akarta így megszilárdítani hatalmát, és Poppea csupán a korabeli pletyka könnyű célpontja volt. Akkoriban azt suttogták, hogy Octavia levágott fejét Poppeának kellett bemutatni.

Immár elhárult minden akadály, Poppea álmai teljesültek: hozzáment Nerohoz, és miután szült egy kislányt, megkapta a császári család nőtagjainak járó „Augusta” címet. A római kincstár vagyonát saját szórakozásaira és olyan fényűző kiadásaira pazarolhatta, mint a fürdéshez használt szamártej – utazásaihoz egész szamárcsordát hajtatott kocsija mögött. Férfi, hatalom, pénz – minden az övé lett, amire vágyott. Ám a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” rá nem volt érvényes. Neroval közös kislányuk négyhónaposan meghalt, és férjurán lassan kezdtek megjelenni az őrület jelei. Poppea saját szépsége elvesztésén aggódva maga is paranoiásan rettegett attól, hogy más átveszi a helyét. Őrült féltékenységi jeleneteket rendezett, Nero minden nélküle töltött percét számon kérte. A heves veszekedések egyre durvábbakká váltak ama végzetes napig, amikor Poppea üvöltözése végül véres verekedéssé fajult. Egyes állítások szerint Nero gyomron ütötte az előrehaladott áldott állapotban lévő feleségét, mások szerint addig ugrált a hasán, amíg meghalt.

Poppea halála után Nerot teljes mértékben hatalmába kerítette az őrültség. A „se veled”-ből teljesen átesett a „se nélküled” állapotba: rabszolgát öltöztetett az asszony ruháiba, és azzal álltatta magát, hogy a felesége még mindig életben van. 

Poppea tragikus alakját örökítette meg Monteverdi az operairodalom első olyan darabjában, amelynek szereplői az istenek helyett hús-vér emberek voltak. A velencei bemutatón nagy botrányt kavart Poppea megkoronázásában Seneca, a válásra kényszerített Otho, a megcsalt Octavia császárné, Nero és az akkor még szeretői státuszú Poppea története sikamlós és erkölcstelen: a rosszak győzedelmeskednek, a jók pedig bűnhődnek.

Steve Gadd csupán hároméves volt, amikor a nagybátyja, Eddie (aki korábban a hadsereg dobosaként szolgált) egy pár dobverőt és egy gyakorlópadként használható kerek fadarabot adott neki. A fiú jó ritmusérzéke azonnal kiderült, így hamarosan egy piros pergődobot kapott, amit ronggyal letakarva püfölhetett.

                                                                                   Archív képek forrása: www.drstevedadd.com

Szülei már gyerekként elvitték magukkal a helyi jazz klubokba, így olyan legendákat láthatott élőben, mint a trombitás Dizzy Gillespie, akivel egy matinékoncerten fel is lépett, vagy példaképét, a dobos Gene Krupát, akivel szintén játszhatott.

                                                           Steve Gadd és Gene Krupa

Nemcsak Ryan Gosling, Britney Spears, Justin Timberlake vagy éppen Christina Aguilera tűnt fel a Mickey Mouse Clubban, hanem Steve Gadd is. Testvérével sztepptáncolt, és egy dobszólót is előadott a műsorban, amivel 1957. január 4-én a Talent Roundup Day győztese lett.

Testvérével a Mickey Mouse Club mellett idősek otthonában és kórházakban is felléptek sztepptánc műsorukkal, hogy ezzel szórakoztassák a rászorulókat.

Három éven keresztül az amerikai hadsereg big bandjében dobolt.

Paul McCartney szólópályafutása két kiemelt albumán is Steve Gadd dobolt. A Tug of War felvétele nem sokkal azután történt, hogy John Lennont meggyilkolták. Az esemény beárnyékolta a Montserrat szigetén zajló munkát, amelyben Ringo Starr is részt vett. A két dobos azonban sohasem rivalizált egymással. Barátok voltak, és Steve Gadd a Beatles dobosának szólólemezén is közreműködött.

 Ed Perlstein - Steve Gadd 1980-ban

Steve Gadd dobjátékát hallhatjuk a szombat esti láz hullámát elindító The Hustle című diszkóslágerben is. Ugyanabban az évben, 1975-ben dobolta fel Paul Simon Fifty Ways To Leave Your Lover című számának ikonikus intróját, amit minden idők legsikerültebbjei között tartanak számon.

Steve Gadd szenvedélyes műgyűjtő, emellett feleségével a környékükön élő képzőművészeket is támogatják. A dobolás mellett a családi élet nagyon fontos számára két fia (akik közül az egyik maga is dobos lett) és két lánya van. Ráadásul imádja az állatokat. Öt kutyája is családtagnak számít, külön fotógyűjteményt is megnézhetünk róluk a honlapján.

                                                                                      Fotó: Müpa Budapest

Legutóbb 2012-ben lépett fel a Müpában Jimi Hendrix születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Bár éjjel érkezett meg, két dologra volt igazán kíváncsi: hol lehet kocogni a közelben, illetve hol található az ismert amerikai kávéárusító lánc legközelebbi üzlete. Nem véletlenül. Gadd a hetvenes-nyolcvanas években olyan élettempót követett, amelyet csak bizonyos segédanyagok bevitelével lehetett fenntartani. Egy idő után érezte, muszáj egészségesebb életvitelt kialakítania. A kilencvenes évek elején Paul Simon Rhythm of the Saints turnéja alatt szokott rá a rendszeres futásra. A kávé pedig az egyetlen szenvedélye, ami megmaradt – ahogy mondja, mindent azért nem tagadhat meg magától az ember. Ezzel együtt igyekszik tudatosan étkezni, minél kevesebb kenyeret, tésztát és cukrot enni.

A Steve Gadd Band létrejötte a dobos feleségének köszönhető, ugyanis ő vetette fel 2010-ban Walt Flower trombitás feleségének, mi lenne, ha férjeik akkor is együtt játszanának, ha nem turnéznak vagy stúdióznak James Taylor énekessel. A férjek nem ellenkeztek, így hamarosan megjelent a csapat első lemeze a Gadditude, majd idén – a zenekarvezető hetvenedik születésnapjára – a 70Strong című albumukat is kiadták. November 12-én a Müpában mind a két lemezről fog játszani zenekarával.

Két héttel ezelőtt még azt találgattuk, vajon milyen meglepetéssel készül a Müpa a látogatóknak. Azóta lehullt a lepel a titkos projektről, hétfő óta pedig ki is lehet próbálni a Müpa Hangjáték névre keresztelt óriási, interaktív zenedobozt.

Több mint egy év fejlesztése, számtalan munkaóra, tervezés, tesztelés, újratervezés, még több tesztelés eredményeként hétfő óta végre a nagyközönség is kipróbálhatja a Müpa meglepetését, a Hangjátékot.

Az óriási zenedoboz működési mechanizmusa hasonlít a miniatűr verzióhoz. A vállalkozó kedvű delikvens egy óriási mókuskereket meghajtva tudja mozgásba hozni a szerkezetet, és ezzel együtt az előre befűzött dallamponyvát, amelyen a dallamot követő lyukak pendítik meg az úgynevezett hangzófésűket. Minden egyes ponyvát kézzel lyukasztottak, a hangzófésűket pedig külön szakember hangolta be.

Így készült:

És így néz ki használatban:

Dallamok terén széles a választék: a klasszikus zeneművek kedvelőinek Lisztet és Csajkovszkij örökzöldjét, A diótörőt ajánljuk, a mozirajongóknak tökéletes választás a Harry Potter filmek főcímdala. A gyerekek - és mindenkinek, aki a lelkében még gyerek - kedvence valószínűleg a Wolf Kati előadásából ismert Vuk lesz, a fiataloknak pedig a nyár egyik slágerét, a Van valami a levegőbent ajánljuk a Halott Pénztől.

A Müpa Hangjátékot egészen november 17-ig ki lehet próbálni az Allee Bevásárlóközpontban.  

Kedden rejtélyes esemény jelent meg a Müpa Facebook oldalán, majd több száz ember kapott meghívót egy Müpa Meglepetés elnevezésű eventre. A leírás szerint valami a világon egyedülálló dologgal várja a kíváncsi embersereget Magyarország egyik vezető kulturális intézménye. 

Egy kis csapat lassan egy éve dolgozik egy titkos projekten. Megszámlálhatatlan megbeszélés, hosszú emailváltások, órákig tartó telefonbeszélgetések után egy külvárosi raktárépületben egy maroknyi szakember nekikezdett egy olyan dolgot kreálni, amilyet nemhogy Magyarország, de még a világ se látott. 

Hogy egészen pontosan mit is, azt sajnos még nem árulhatjuk el, de megosztunk néhány, a helyszínen készült titkos fotót. Már nem kell sokat várni, november 4-én lehull a lepel a Müpa Meglepetésről!  

Három regisztert felölelő, kivételes hangterjedelem. Utolsó pillanatban lemondott koncertek, csalódott intendánsok végső elkeseredésben eszközölt kitiltásai. Drámaiságban gazdag magánélet, válást követő perlekedés, vitatott halálozási ok, ellopott hamvak. És persze az a több tucatnyi, 1952 és 1964 között készült hivatalos felvétel, ami a mai napig a bel canto alapvetésének számít. De mégis mi köze a halhatatlan emlékű Maria Callasnak a Facebookhoz, és hogy jön mindehhez a csütörtök este fellépő Anja Harteros?

A 20. század talán legnagyobb szopránegyéniségének tartott, görög származású primadonna assolutáról az internet nélkül is temérdek sztori lenne ismert. 1977-es halálakor a világháló őse ugyan már létezett, de hol volt még a mai valójától? Ami a Facebookot illeti, jelenleg öt különböző oldal, és két rajongói csoport élteti Maria Callas emlékét.

Hozzá képest az Észak-Rajna-Vesztfáliában görög apától és német anyától született Anja Harteros karrierje közel sincs ennyire alaposan dokumentálva. Tegyük hozzá: ami késik, nem múlik. Hivatalos formában mégsem áll a rajongói rendelkezésére az interneten, és igen ritkán ad interjút. Mint mondja, azért, mert rosszak a tapasztalatai, bár ezeknek az élményeknek a lenyomatára alig lehet ráakadni. A rajongó, ha nincs kielégítve a kíváncsisága, újságíró módjára elkezd szimatolni, és az internetnek teszi fel a kérdéseit, amikről úgy gondolja, hogy a rájuk kapott válaszok majd közelebb viszik őt a művész megértéséhez. A leggyakoribbakat a kérdések közül a Google megjegyzi. Egy rövid gépelés után kiderül, hogy mondjuk Joyce DiDonato (mezzoszoprán), de még a kifejezetten bulvárbarát karriert építő Erwin Schrott (basszbariton, az egykori Netrebko–Schrott álompáros egyik fele) esetében a koncertjeik, honlapjuk és Facebook-oldaluk áll az érdeklődés középpontjában. Anja Harterosnál azonban más a helyzet. Előkelő arányban sorakoznak a magánéletét firtató kérdések, a Google-találatok főoldalát pedig olyan cikkek vezetik, amelyek sejtetni engedik: Harteros a szó minden értelmében tüneményes énekesnő.

Az ok talán magában a dívaságban rejlik. Ez a megkopottnak tűnő fogalom tulajdonképpen a fél Európát delíriumos állapotba „taszító” turnézongorista, Liszt Ferenc kora óta az impresszáriók és művészeti menedzserek megbízható segítőtársa (mármint ha énekesnőkről van szó), és sikeresen átmentette magát a modern korba. Ráadásul a dívaság – véleményvezér legyen a talpán, aki erre magyarázatot talál – igen stabilan tartja magát a közösségi média bármilyen térhódításával szemben. Tehát a lényeg: nincs lájkolás dedikált fotóért, cuki képek posztolgatása az operaház művészbüféjéből, és a koncert utáni koccintás vidám pillanatai sem landolnak az Instán.

A díva soha nem fog megküzdeni a közönség kegyeiért. Ők mennek a dívához. Persze inkább „mehetnek”, ha nem is feltételes, hanem inkább kivételes módban, és úgy tűnik, október 29-én ez az Európa-szerte is ritka konstelláció látható és hallható egy estén át a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. 

Maria Callas általában olyan asszonyok bőrébe bújt, akik meghalnak vagy ölnek szerelmükért, vígoperából csak kettő volt a repertoárján. Anja Harteros ennél jóval emberibb, sőt, néhány héttel ezelőtt eljuttatta a Müpához a kérését: Verdi maradhat. De a másik félidőnyi Wagner-áriát becserélné Mozartra, Cileára és Puccinire.

Teljesítettük óhaját.

A tökéletes ráadást az a zenekar találta meg, amit a világ egyik legjobbjaként szokás nevezni. Aminek a koncertjei – minőség ide vagy oda – időnként vizet választanak. Akik egészen a közelmúltig csak férfiakat voltak hajlandó teljes állásban foglalkoztatni. A Bécsi Filharmonikusok rézfúvósai pontosan olyan dicsőségesen szólaltak meg hétfő este, mint Carlos Kleiber legendás Beethoven-felvételén. Herbert Blomstedt karmester az F-dúr hangnem miatt választotta ráadásnak az Egmont-nyitányt, majd meglepődött. Tartsanak velünk, hajtás után fény derül a mű 1956-os legendájára is!

© Pályi Zsófia, Müpa

Alig egy nappal azután, hogy forradalmi fapados villamossal lehetett a 2-es vonalán a Müpába utazni, Herbert Blomstedt karmester a koncertet koronázó taps közepette beütötte a Bécsi Filharmonikusoknak Beethoven Egmont-nyitányának első taktusát. Két Beethoven-szimfónia (a Nyolcadik és a Hetedik) után váratlan pillanat volt ez – szokásos ráadásnak lehetne nevezni, ha nem Budapesten lennénk.

Pár ütem után egy emberként csendesett el a közönség, hiszen sokunknak a korabeli 1956-os híradások és az utcákon előrenyomuló tankok jutnak eszébe a fájdalmasan kezdődő, majd elemi fináléba csúcsosodó Egmont-nyitányról.

Gondolná-e bárki, hogy erről mit sem sejtve időzítette a zenekar a forradalom évfordulója utáni koncertjére ezt a darabot? Aligha, márpedig úgy tűnik, pontosan ez történt – de az vesse rájuk az első követ, aki fejből megmondja, mikor vonult ki az utolsó megszálló katona Ausztriából. A zenekar a koncert után meglepődve hallgatta a történetünket, Herbert Blomstedt úgyszintén, aki lelkesen magyarázta a nyitány keletkezéstörténeti egybeesését a másik két művel, a tonális váltásokat a 7. szimfóniában, és a kapcsolódást a nyitány F-dúr hangneméhez. Aztán ezt írta a Müpa vendégkönyvébe:

Azaz: „a megfelelő hely az Egmonthoz”. És valóban így volt: október 26-án a szívünkbe zártuk a bécsieket. Beethoven-nyitány soha nem szólt még ennyire megindítóan a Müpában.

© Pályi Zsófia, Müpa

De miért is olyan fontos nekünk ez a Beethoven-mű? Ugorjunk vissza egy kicsit az ötvenes évekbe. A Magyar Rádió akkoriban jól el volt látva szovjet, illetve „szovjetbarátnak” ítélt zenével. Mást nem nagyon lehetett játszani, de a gyakorlatban se nagyon lett volna erre lehetőség, hiszen a kereskedelmi korlátozások miatt nyugati lemez elvétve juthatott csak át a határon. A megszálló hatalom ugyanakkor gondoskodott róla, hogy lemezek formájában is korlátlanul rendelkezésre álljon a kultúrája. (A dömping egy jó időre hatékonyan elvette nemcsak a hallgatók, hanem a szerkesztők kedvét is, hogy kedvtelésből tegyenek fel lemezt szovjet szerzőtől, legyen az akár Prokofjev vagy Sosztakovics.)

Ebben a helyezetben találta a rádiót 1956. október 23-a. A rádió épületénél a harcok miatt lehetetlenné vált az adás elkészítése, ezért a Parlamentben rendeztek be alkalmi stúdiót. A közlemények, híradások és szónoklatok közötti időre kellettek zenék, amiket a rádiónál a „háztartási” sellaklemezeknél strapabíróbb és nagyobb (16 hüvelykes, azaz 40 centiméteres) korongokról játszottak le. A rádiósok át is cipeltek az új helyszínre néhány lakklemezt, amikről úgy gondolták, hogy ilyen helyzetben szükség lehet rájuk: vitték Lehártól A víg özvegyet, Johann Strauss A denevér című operettjét, Schubert Ave Mariáját, de a szállítmányban akadt hely Tersánszky Józsi Jenő A kakukk című, saját megzenésítésű, gitárjátékkal kísért versének (minden bizonnyal köze lehetett az író Kakuk Marcijához), és Kodály egy évvel korábban bemutatott, Zrínyi szózata című kórusművének is.

Mint sejthető, ezek a felvételek az érzelmek viszonylag szűkebb szeletét fedték le. Ezzel a rádiósok már október 23-án este, Gerő Ernő nagy felháborodást keltő rádióüzenete idején szembesültek, ami nem meglepő, hiszen a „nacionalista kútmérgezésről” szóló beszéd zenés levezetésére Kakuk Marci történeténél és az operetteknél is akad jobb választás. Ennek a hiátusnak köszönhetően indult be egy régi Telefunken-felvétel szűk két hetes forradalmi karrierje: a kommunista pártvezető beszédét követően sugározták feltehetően első alkalommal az Egmont-nyitányt, ami Körmendy László főbemondó otthonról sebtében bevitt lemezéről szólalt meg. Mivel a műsorrend a kényszerű körülmények közepette a hírek és közlemények bemondására szűkült – Szepesi György például elnézést kért a gyerekektől, amiért elmaradt az esti mese, és megkérte őket, hogy bújjanak szépen ágyba –, a szerkesztők tartottak tőle, hogy azok a hallgatók, akik a szünetjel sugárzása alatt kapcsolnának az adóra, könnyedén azt hihetik, hogy a rádió elbukott. Ezt megelőzendő szólt a későbbiekben a híradások között egyre gyakrabban az Egmont-nyitány, november 4-én már szinte szünet nélkül.

Kapóra jöhetett a rádiósoknak Egmont története is, aki kapcsán nehéz lenne nem párhuzamot vonni az '56-os forradalmárokkal: Beethoven Goethe nyomán egy XVI. századi németalföldi gróf, Lamoral Egmont hősi történetét dolgozta fel, aki szembeszállt a népét elnyomó II. Fülöp spanyol királlyal – az amúgy királyhű nemest Brüsszel főterén Horne grófjával együtt lefejezték. Haláluk az egész Németalföldön felkorbácsolta az indulatokat. A felkelés, aminek élére Orániai Vilmos állt, a manapság nyolcvanéves háborúként emlegetett eseményfolyamba torkollott, aminek eredményeként létrejött a független Hollandia.

Herbert Blomstedt amúgy a Müpa történetének legidősebb fellépője, már ami a karmestereket illeti. A tekintélyes korú svéd mester 1927. július 11-én született, amivel látszólag „lemarad” az első csúcstartó, Stanisław Skrowaczewski (1923–), majd az őt váltó Neville Marriner (1924–) mögött. Előbbi „csupán” 85 éves volt, utóbbi pedig 88. születésnapja előtt pár hónappal vezényelt a Müpában – Blomstedt viszont már a nyáron betöltötte a 88-at, így néhány hónap előnnyel ugyan, de ő az új csúcstartó.

 © Pályi Zsófia, Müpa