Izlandon nehéz akár egyetlen (láva)követ is eldobni anélkül, hogy az ember ne egy zseniális muzsikust találjon el vele – és ez még az olyan eldugott kis halászfalvakra is igaz, mint a Reykjanes félsziget déli partján fekvő Grindavík, amelynek hamisítatlan tengerészkocsmájában, a Bryggjanban élénk zenei élet zajlik.

Az Izlandra érkező utazók, miután leszálltak a sziget dél-nyugati csücskén fekvő Keflavíkban, gyakran elkövetik azt a hibát, hogy azonnal a főváros, Reykjavík felé veszik az irányt, pedig a nemzetközi repülőtérnek otthont adó Reykjanes félsziget a híres Kék Lagúna fürdőn túl is számtalan látnivalót rejteget. Az egyik ilyen titkos gyöngyszem Grindavík városa, amely immár több, mint egy évezrede működik fontos halászati központként a régióban. Ha pedig végiglátogattuk a falu határában elterülő végtelen lávamezőn kiállított hajóroncsokat, és átsétálunk a kikötőbe, a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy betérünk az egyik halászati hangár aljában berendezett tengerészkocsmába, a Bryggjanba, aminek híres rákleveséről annak idején még Sigourney Weaver amerikai színésznő is ódákat zengett, amikor tavaly ott járt.

A kávézóba belépve rögtön családias hangulat, és a tengerészélet megannyi kelléke fogad minket, a kitömött fókától kezdve a plafonra függesztett hálókon át a régi hajókról készült metszetekig és fényképekig, előkelő helyen a falu halászainak 1945-től 1984-ig tartó dicsőségtáblájával, amelyen az adott évben a legnagyobb fogással büszkélkedő halászok neveit olvashatjuk. (A lista azért csak 1984-ig tart, mert ez után vezették be Izlandon a kvótarendszert, a túlhalászat megelőzésére.) Azonban a falakra aggatott képek és relikviák között egyiket sem övezi akkora tisztelet a kávézóban, mint az egyik belső falon, a zongora mögött lógó John Lennon-portrét, amelynek kapcsán a tulajdonos – ha kérdezzük, ha nem – előbb-utóbb biztosan elmeséli, hogy a kis izlandi halászfaluban minden évben koncertekkel és hajnalig tartó ivászattal ünneplik meg Lennon születésnapját. Ám a portré alatt álló zongora nem csak ezeken a jeles alkalmakon kerül használatba, a helyen ugyanis rendszeresen tartanak koncerteket is Izland legjobb zenészeinek közreműködésével.

Így aztán abban sincs semmi meglepő, hogy amikor a szigetország egyik legelismertebb jazz-zenekara, az ADHD elkészült a legújabb, sorban a hatodik nagylemezével, az európai turnéjuk indulása előtt ebben a kávézóban – és egyben rendszeres játszóhelyükön –, jobban mondva a fölötte lévő hálójavító műhelyben vették fel az új album első videoklipjét. Azért nem a lenti vendéglátótérben, mert oda talán be sem fért volna a klip összes szereplője – a videó ugyanis valójában egy hatalmas családi portré, amelyre a zenekar tagjai mindenkit meghívtak, aki ilyen vagy olyan módon, de része a nyolc évvel ezelőtt indult ADHD életének, történetének és sikerének, még akkor is, ha nem állnak mellettük a színpadon játék közben. Koncertszervezők, fotósok, hangmérnökök, hallgatják őket együtt a családtagokkal, gyerekekkel, feleségekkel és a saját szüleikkel közösen, akik a kezdetekkor még az autójukat is kölcsönadták a zenekarnak, amikor az első koncertturnéikra indultak.

Ez a bensőséges, családias hangulat ugyanúgy érezhető az ADHD zenéjében és fellépésein is. A gitáros-szaxofonista testvérpárból (Ómar és Óskar Guðjónsson), egy billentyűsből (Davíð Þór Jónsson) és egy dobosból (Magnús Tryggvason Eliassen) álló kvartettben senki nincs vezető pozícióban, mindenki szólista és csapatjátékos egyben, a számok pedig organikusan és szabadon alakulnak ki a közös munka során, sőt, a próbaterem helyett sokkal inkább a koncertek közben. „Nemrég Németországban egy előadás után egy lelkes hallgató odajött hozzánk és megkérdezte, heti hány alkalommal szoktunk próbálni. Mire én csak annyit mondtam: »Próba? Milyen próba? Azt se tudom, kik ezek itt mellettem«”, meséli nevetve Óskar, a szaxofonista egy interjúban.

Az új lemez anyagát is sokkal inkább egy folyamat kezdetének, mint a végének tekintik. „Tulajdonképpen pont ellenkezően járunk el, mint ahogy az annak idején szokás volt Nigériában, az Afrobeat zene legjobb korszakában, a nyolcvanas években”, magyarázza egy interjúban Davíð Þór, a billentyűs. „Ott a zenét eleinte csak nagy vonalakban dolgozták ki, aztán pedig addig játszották újra és újra közönség előtt, amíg végül készen nem állt arra, hogy felvegyék. Mi viszont épp fordítva csináljuk. Összerakjuk az ötleteinket, felvesszük, és aztán a színpadon, a koncertek közben hagyjuk megérni a dalokat. Ez persze egy örök kérdés a művészetben, hogy hol születik meg igazán a dolog? A fejedben, a lemezen, vagy a színpadon, a tizedik koncert után? A zenét manapság úgy adják el, mintha valami teljesen kész és befejezett dolog lenne, pedig a zene egy élő valami, ami igazából azokban az emberekben születik meg, akik hallgatják és együtt lélegeznek vele.”

Ebbe a kicsit kiszámíthatatlan, kicsit fésületlen, de mindenképpen nagyon közvetlen és spontán zenei együttlétbe február 12-én este 20 órától a Müpa Fesztivál Színházában a magyar közönség is belekóstolhat, a zenekar ugyanis az új album anyagát bemutató európai turnéja során Budapestet is útba ejti. A hangulat persze biztosan nem lesz teljesen olyan, mintha a grindavíki Bryggjan nyikorgó székein ülve hallgatnánk őket, de ez valószínűleg csak az első pár percben fog feltűnni – az ADHD zenéje ugyanis olyannyira magával ragadó, hogy már az első szám után úgy érezhetjük: teljesen egyedül vagyunk a zenészekkel egy stúdióban, és csak nekünk játszanak.

Szöveg és fényképek: Dunajcsik Mátyás

Január 27-én a Bábel-estek legújabb felvonásának központi eleme az Éjszaka lesz, a programban a Tünet Együttes Az éjszaka csodái című különlegességével A Weöres Sándor által ihletett darabban a tánc és a modern vizuális technológiák ötvözése szürreálisan szép látványvilágot teremt. Mezei Ildikó grafikusművész a színpadon rajzolva alkotja meg a darab álomszerű alakjait, melyek életre kelnek az Animata nevű szoftver segítségével - a vonalak megszemélyesednek és interakcióba lépnek az élő táncosokkal, Furulyás Dórával és Szász Dániellel. A darabból most néhány jelenet lesz látható, egész estés változata nagy sikerrel fut a Trafóban. A produkcióról Mezei Ildikót, a színpadon rajzoló lányt kérdeztük.

Mezei Ildikó © Králik Dániel

Hogy kezdődött a Tünet Együttessel közös történetetek?

Két évvel ezelőtt keresett meg Szabó Réka a rendező, az éppen készülő Az éjszaka csodái kapcsán. Úgy gondolta, hogy a festményeim világa jól idomul majd Weöres Sándor verséhez - mely a darabot inspirálta. Felvázolta, hogy interaktív előadást szeretne, olyan módon, hogy a táncosok és egy rajzoló között végig élő kapcsolat van, és ez egyértelműen látszik is a színpadon. Alkotótársaimmal, Samu Bencével és Taskovics Évával ezt az élő élményt kellett megteremtenünk: történetmesélést képzőművészettel, a tánc és a látványvilág új típusú összhangját. Samu Bence eszerint fejlesztette az Animata nevű szoftvert és teremtett egy olyan platformot, ahol kapcsolatba lehet lépni a táncosokkal; Éva gyönyörű animációival tűzdelte az előadást; én pedig a festményeimmel és élőben rajzolással járultam hozzá a darabhoz. Egy fantasztikus kísérleti időszak volt!

Milyen élmény neked élőben rajzolni a színpadon? Más típusú kreativitást igényel, mint amivel általában dolgozol?

Az alkotás egy magányos folyamat, legalább is számomra. A képeket addig festem, amíg nem válnak tökéletessé. Ott bizony lehetnek rétegek, amik tökéletlenek, színek, melyek aztán nyomtalanul tűnhetnek el…

A darabban nem véthetek, a látvány irányításával, és az élőben rajzolás révén én is a színpadon érzem magam. Tudatában kell lennem annak, hogy minden mozzanatomon nyomon követhető a lelki állapotom, minden rezgésnek súlya lesz, és történetet mesél el. Sok idő kellett mire ezt megszoktam, mára már manipulálom is ennek lehetőségeit.

Milyen a viszonyod a táncművészekkel? Hogyan készültetek a közös feladatra?

Mindig is rajongtam a kortárs színházi- és táncéletért, nagyon sok darabot megnéztem. Így nagyon örültem, hogy ennyire közelről is beleláttam a Tünet Együttes munkafolyamatiba. Furulyás Dóra kísérletező, sokarcú attitűdje, Szász Dániel nagyon pontos és magabiztos mozgásötletei rendkívül inspirálók voltak számomra. Jó látni, hogy hányféleképpen lehet elképzelni ugyanazt! Rékát csodálom, nagyon karakán rendező! Míg mi a játék élményeit dolgoztuk fel, ő már rég tudta mit akar.

Hogyan készülsz egy-egy előadásra?

Ez egy olyan színházi játék, amit mindig próbálni kell. A spontaneitás ellenére keretek tartják össze. Mivel a hétköznapokban mással foglalkozom, így mindig vissza kell érkeznem a történetébe. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig tartjuk repertoáron, mindig nagy lámpalázzal kezdem, végül büszke vagyok minden mozzanatára. Szeretem, mert önazonos, és mert olyan összművészeti! Az éjszaka csodái szerintem egy vízió, egy álomfolyam tele jelképekkel, melyben mozgás, zene, és kép finoman összehangolva vezet el bennünket egy felfokozott érzelmi állapotba : )

Benjamin Clementine-ról nehéz lenne nem tudomást venni. Markáns megjelenése – 193 centis magasságához pengeéles arccsontok párosulnak – mellett olyan hangja van, ami egészen az ember zsigereiben rezonál. A még mindig csak 28 éves brit zenész életútja amerikai filmekbe illik, ahogy pár év leforgása alatt a párizsi utcáról a legnagyobb hangversenytermek színpadára, sőt, divatbemutatók kifutójára került. December 12-én pedig a Müpa színpadán is fellép majd.

Ő maga azonban nem szeret ezekről beszélni. Nem szeretné ugyanis, ha a „szegény legkisebb fiú” sztorija rányomná a bélyegét arra, amit ő igazán értéknek tart: a zenéjére. „Ezekről a dolgokról igazán nem kellene beszélnünk. Minden nap megtörténik, minden nap kerülnek az utcára emberek. Ennyi.” – nyilatkozta 2014-ben a Guardiannek.

Clementine egy ötgyerekes család legkisebbjeként nőtt fel az észak-londoni Edmontonban. Egészen 11 éves koráig nagyanyja nevelte, az ő halála után került vissza ghánai származású szüleihez. Visszahúzódó, csendes gyerekként szinte törvényszerű volt, hogy az iskolai cikizések egyik céltáblájává vált. Éppen ezért elég gyakran be se ment. Ám a legtöbb tinédzsertől eltérően ő nem az utcákon töltötte az idejét, hanem a helyi könyvtárban, ahol William Blake é T.S. Elliott mellett Joseph bátyja tanácsára szótárakat olvasott. 16 évesen, miután az irodalmat kivéve minden vizsgáján megbukott, végleg otthagyta az iskolát. Összeveszett a szüleivel – akik ügyvédnek szánták eredetileg – és elköltözött London Camden negyedébe.

Évekig tartó nélkülözés után egy lakótársi vita hevében fogta magát és 60 fonttal a zsebében vett egy vonatjegyet Párizsba, csak oda. Azt mondta, azért pont Párizsba, mert az volt a legközelebb (London- Párizs alig több mint 2 óra vasúttal). A történet innentől akár egy amerikai filmbe is beillene: hosszú évek utcán, bárban zenélés és nélkülözés – eleinte szó szerint az utcán aludt, majd amikor összegyűjtött egy kis pénzt egy 10 ágyas hostelben bérelt ágyat – után felfedezte egy producer és lemezszerződést ajánlottak neki. Persze nem ennyire egyszerű a történet.

Hat éves volt, amikor először találkozott a zongorával. Az egyik lány bevitt az osztályba egy játékzongorát, de Benjamint nem engedte játszani vele, ezért amikor a lány ebédelni ment, egyszerűen elvette és hazavitte. „ Csak játszottam rajta, hallottam a hangját, és egyszerűen tetszett, nem tudom megmagyarázni, miért. Persze másnap visszavittem, miután a szüleim leszidtak miatta. Büntetésben is kerültem, de ez volt életem egyik legszebb napja.” Zongorajátékát hallgatva nehezen hiszi el az ember, hogy soha, semmilyen formális képzésben nem részesült. Még kottát olvasni sem tud.„Valószínűleg segítene is meg nem is" - válaszolta arra a kérdésre, hogy miért nem képzi magát zeneileg. - „Az, hogy nem tudok kottát olvasni, teljesen új felfedezésekhez vezetett. Ha mégis megtanulnék, talán - de lehet, hogy ez nem így lenne - elsiklanék ezek felett."

Annak ellenére, hogy az interjúkban igencsak szűkszavú a magánéletét illetően, a színpadon konkrétan a lelkét rakja a nézők elé. Minden száma erősen önéletrajzi ihletésű, a szövegek olyan kifejezőek, hogy akár zene nélkül, versként is megállnák a helyüket.

Szerinte ez leginkább a Párizsban eltöltött időnek köszönhető. Míg a brit zenészek inkább a zenébe fektetik az energiát, minél megkapóbb melódiát próbálnak írni, a franciák sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a mondanivalóba, és ezáltal a szövegbe. Benjamin zenei filozófiáját jól példázza az az eset, amikor 2015 tavaszán épp Párizsban játszott, és koncert közepén megvágta az egyik ujját, ami vérezni kezdett. Egészen addig nem vett róla tudomást és nem hagyta abba a játékot, amíg a közönség papír zsebkendőket nem kezdtek dobálni neki. Később cinikusan megjegyezte: ez történik, ha szerelembe esel; megsebeznek. 

Az nem kérdés, hogy a hegedűt hogyan kell megszólaltatni, de tudja-e, hogy a ngonival mit kell kezdeni? Na és a korával? Hogy orgona nem kizárólag fából vagy fémből, de tengerből, cseppkőből, sőt még tűzből is lehet? És hogy mi a különbség a theremin és az onde Martentot közt? És hogy kerül ide egy borz?

Kimondhatatlan nevek

Az afrikai hangszerekről – többek közt eredetüknél fogva – első hallásra azt sem tudjuk, eszik-e vagy isszák, jobban mondva fújják-e vagy éppenséggel pengetik. A sokszor kimondhatatlan nevű instrumentumok ugyanis nem túl gyakori szereplői a nyugati fülnek megszokott zenekaroknak. Szerencsére, ahogy a világzene, úgy ezek az egyedi kinézetű hangszerek is egyre nagyobb teret hódítanak maguknak a hangversenytermekben. A Müpa közönsége tavaly a ngonit – Afrika legrégebbi húros hangszerét – ismerhette meg a Bassekou Kouyate & Ngoni Ba tolmácsolásában, nemsokára pedig újabb afrikai hangszerrel bővíthetik a tudástárat. A kora egy nyugat-afrikai 21 húros hangszer, aminek alapja egy félbevágott és tehénbőrrel bevont lopótök. Hangjában leginkább a hárfára hasonlít, bár amikor hagyományos módon szólaltatják meg erősen hajaz a flamenco és a blues gitárra is. A világ talán legjobb – de mindenképp legismertebb – korajátékosa Toumani Diabaté, akinek nem meglepő módon fia, Sidiki is ezt a hangszert választotta sajátjául, nemsokára pedig testközelből láthatjuk – és hallhatjuk – őket a Müpában.

Toumani és Sidiki Diabaté © Your Lenquette

Elemi erők

Ha már Müpa, nem lehet szó nélkül hagyni a Hangversenyterem orgonáját, ami a maga 6712 sípjával a kontinens legnagyobb mechanikus működési elvű koncerttermi orgonája. A sípok ón és ólom speciális ötvözetéből készültek, amelyek összetétele a sípok mérete szerint változik. Vannak viszont olyan orgonák is, amik egészen más természeti erőket használnak. George Fréderic Eugène Kastner 1874-es találmánya, a tűzorgona – vagy más néven pyrophone – sípjai a propán és a benzin robbanása közben felszabaduló légnyomás következtében szólalnak meg.

Kevésbé tűnik veszélyesnek a horvát tengerparton, Zadarnál található víziorgona. A 70 méteres orgona 35 sípját az Adriai-tengerbe vezető márványlépcsőkből alakította ki Nikola Bašić horvát építész 2005-ben. Minden lépcsőfokban 5 síp található, amik a tenger hullámzásának következtében folyamatosan „zenélnek”. hasonló építmény található San Franciscoban is, bár az ottani csöveket PVC-ből és betonból készítette Peter Richards. 

Egy másik természeti elemet, a köveket használta fel Leland W. Sprinkle, aki a virginiai Luray cseppkőbarlangban építette meg egyedülálló orgonáját. A három és fél hektáros barlang összesen 37 cseppkő szolgáltatja a különleges hangzást, melyeket egy központi billentyűzet segítségével lehet megszólaltatni. Állítólag Sprinkle-nek az adta az ötletet, amikor a barlangban kirándulva a fia beütötte a fejét az egyik cseppkőbe, az pedig mély, vibráló hangot adott ki.

A Leland W. Sprinkle tervezte cseppkőorgona a Virginia állambeli Luray cseppkőbarlangban

Tudományos fantasztikumok

A theremin az a hangszer, amit már valószínűleg mindenki hallott – ha máshol nem, hát sci-fi filmekben vagy a brit punk-musical-kabaré együttes, a Tiger Lillies koncertjén –, de valószínűleg megnevezni kevesen tudják. Ezt a különös, hátborzongató hangjáról híres szerkezetet az orosz fizikus, Léon Theremin találta fel a 20. század elején. Titokzatosságát tovább fokozza, hogy anélkül lehet megszólaltatni, hogy a zenész megérintené, pusztán a két egymáshoz közeli rezgésszámra hangolt rész között – az oszcillátor és az antenna – mozgatja a kezeit, ezzel szabályozva a hang frekvenciáját és amplitudóját. Jimmy Page meg is mutatja, hogyan:

Hasonló elven működik az ondes Martenot, ám ott a billentyűk segítségével lehet előcsalni a kísérteties hangzást. Utóbbi a Radiohead gitárosának, Jonny Greenwoodnak is nagy kedvence, több Radiohead lemezen is – a Kid A-től kezdve a májusban megjelent A Moon Shaped Poolig - felfedezhető, illetve aki tavaly ott volt Greenwood és a Londoni Szimfonikusok szólistáinak koncertjén, élőben is halhatta megszólalni.

Greenwood ondes Martenot-on játszik a Radiohead How To Dissapear Completely című számában 2001-ben a Jools Holland Show felvételén

Alig egy hónapja a CAFe Fesztiválon találkozhatott a magyar közönség az „őrült” göteborgi hangszerkészítő, Martin Molin zenekarával, a Wintergatannal és persze Molin legújabb alkotásával, ami egy több mint kétezer üveggolyó pörgetésére és mozgatására alkalmas, hatalmas zenedoboz. A Marble Machine, azaz a Golyógép névre keresztelt masinéria építését több millióan követték a Youtube-on, és Molin alig egy év alatt el is jutott odáig, hogy már tovább tud rajta zenélni, mint amennyi időt a golyók összeszedésével tölt.

Eszement ötletek – határ a csillagos ég

Vannak, akik a hangszerkészítést egy teljesen más szintre emelve olyan tárgyakból és „dolgokból” alkottak hangszereket, amik aztán tényleg nem erre a célra lettek kitalálva. Walter Williams például sajtokból – igen, jól olvasták, sajtgurigákból – épített dobot a holland jazzdobos Hans Bennik számára, kihasználva a tejtermékek azon tulajdonságát, hogy gyakorlatilag nem romlanak meg, csak átalakulnak. A bécsi Vegetable Orchestra még ennél is tovább ment: az egész zenekar zöldségekből készült hangszereken játszik. A 1998-ban alapított együttes nemcsak a zöldségpiacokon, de a hangversenytermekben is komoly népszerűségnek örvend, rendszeresen turnéznak a világban.

Az összes hangszer közül azonban talán a badgermin, vagyis a borz-theremin a legbizarrabb, ami az, aminek első olvasatra tűnik: egy borzzal ötvözött theremin. A borzok - és az állatvédők - érdekében reméljük, nem sok gyerek kap majd hozzá kedvet.

Vajon mindannyiunkban megvan a tehetség bármire, vagy a szocializáció, esetleg a gének eleve eldöntik, hogy mi lesz belőlünk? Ez a kérdés bizonyára sokakban felmerül akár saját életükre vonatkoztatva, akár a gyermekeik felcseperedését látva. Ez a kérdés olyannyira az egyik legfontosabb mind közül, ami bennünket foglalkoztat – kivéve „az élet, a világmindenség meg minden” – hogy a hollywoodi filmeknek is rendszeresen visszatérő témája. Ezekben rendszerint arról győzködnek minket, hogy szabadok vagyunk bármire, rajtunk, a saját döntéseinken áll, hogy mit hozunk ki az életünkből. Hogy sosincs eleve vesztett meccs.

Volt azonban olyan is, aki tudományos igénnyel futott neki a kérdésnek. Czeizel Endre szerint „egyik ember sem születésekor válik azzá, akire emlékezünk”. Másfelől viszont megállapította, hogy Bach, vagy Liszt Ferenc családjában közel hetven muzsikus volt. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a december 1-én a Müpában apjával Toumanival fellépő Sidiki Diabaté egy olyan nagy múltú énekmondó famíliához tartozik, amelyben Sidiki már a 72. generációt képviseli. Másfelől viszont – Czeizel kutatásai szerint – a költők felmenői között a költészet és a prózaírás egyáltalán nem volt jellemző. Valamiért tehát a muzsikus gének jobban átjárják a családot – vonta le a következtetést Czeizel doktor nem annyira az okokra és összefüggésekre, mint inkább a számokra támaszkodva. A nagy számok továbbá azt is megmutatták, hogy az elsőszülöttek általában „okosabbak”, mint a később születő gyerekek.

Ki-ki döntse el, hogy ez mennyire áll meg, tény azonban, hogy Mozart családjában többnyire építőmestereket, kőműveseket, szobrászokat, kézműveseket, kertészeket találunk. Igaz, Mozart édesapja, Leopold Mozart hegedűművész volt és igen nagy gondot fordított fia zenei képzésére. Ezt – állítólag – Mozart nem is vette rossz néven. Iskolába sem járt, az írást, olvasást és a számolást is az apjától tanulta. Mozart a legkisebbik, a hetedik gyermek volt a családban.

Leopold Mozart

Ha már a zenészek körében ilyen jól tetten érhető a „vérvonal”, gondoltuk, készítünk egy kis válogatást zenészcsaládokról – természetesen, a teljesség igénye nélkül.
Rögtön itt van a „családi műhelyként” működő Anima Sound System, amely november 16-án lép fel a Müpában, méghozzá most először szimfonikus zenekarral. Prieger Zsolt és öccse, Prieger Szabolcs, és Németh Gergő környezetében jöttek-mentek a zenészek, ők viszont maradtak életben tartva az Anima-brandet, amely jócskán változott az évek alatt. Idővel Zsolt lánya, Fanni is csatlakozott a zenekarhoz, ebben a felállásban jönnek a Müpába is.

Ki ne tudná, hogy Michael Jackson is zenész famíliában kezdte? Akkor még fekete volt, göndör és cuki. A Jackson családot az apuka, Joseph Walter Jackson indította el a zenei pályán, aki R&B zenész és darukezelő volt egy személyben. Öt legidősebb fiúgyermekével alakította meg a Jackson 5 zenekart – a 70-es évek egyik legsikeresebb pop formációját – a lányok pedig egyből szólókarrierbe fogtak. A többit már tudjuk: Michael mellett Janet és La Toya tett szert ismertségre. Kevésbé tudott, hogy több Jackson-unoka is a szórakoztatóiparban helyezkedett el, vagyis esetükben is igazolódna Czeizel doktor meglátása.

De még mennyire bejönne a magyar muzsikus cigány dinasztiák esetében! Járóka Sándor 1995-től volt egy éven át a 100 Tagú Cigányzenekar művészeti vezetője. Ő – hasonlóan Mozarthoz – már hatévesen édesapja, id. Járóka Sándor zenekarában játszott. Még csak 16 éves volt, amikor az apukájával már turnézott Amerikában. A Liszt Ferenc-díjas cigányprímást, Lakatos Sándort nyolcéves kora óta tanította az édesapja, Lakatos Flóris hegedülni, később pedig a nagybátyja, Lakatos Tóni vette a szárnyai alá.

Az igazán nagy és szerteágazó dinasztia azonban a Czutoroké! A híres szegedi Dankó Pista barátja volt a 19-20. század fordulóján alkotó Czutor Béla prímás. Béla cigány – akinek már az édesapja is vezérprímás, anyai nagyapja pedig klarinétos volt – gyermekeinek is továbbadta a zene szeretetét és művészi tolmácsolásának képességét. Ma még Béla dédunokái is elismert zenészek, lemenői között vannak cimbalom- és hegedűművészek, fuvolisták és énekesek. Czutor Zsolt például a Budapesti Fesztiválzenekarban hegedült, a Carnegie Hallban is fellépett. Czutor Róbert cimbalomművész a 100 Tagú Cigányzenekar volt tagja, jelenleg a Magyar Állami Népi Együttesben játszik. A fiatal Czutorok már a könnyűzene felé is nyitottak. Czutor Zoltán a Nyers és a Belmondo zenekarok frontembere. Anett húga a Honeybeastben és a Belmondoban is énekel, míg Ignác a Fool Moon, majd a Cotton Club Singers énekegyüttesben szerzett hírnevet. Íme a muzsikus gének!

Vagy inkább a szigorú és elkötelezett apukák állnak a sikerek hátterében? Leopold Mozart, Prieger Zsolt, id. Járóka Sándor, Lakatos Flóris, Czutor Béla, Joseph Walter Jackson – és lám, a világhírű szitárművészt, Anoushka Shankart is kora egyik legismertebb indiai zenésze, saját édesapja, a szintén szitáros Ravi Shankar kezdte el tanítani. Édesapjával egészen annak 2012-ben bekövetkezett haláláig rendszeresen együtt léptek fel. Anoushka féltestvére, Norah Jones sem akárki: énekes, színész és dalszerző, akit hat Grammy-díjjal tüntettek ki. A gyönyörű Anoushka Shankar november 19-én mutatja be Land of Gold című lemezét a Müpában.

Mondanunk sem kell: Estrella Morente, az egyik legismertebb mai flamenco énekes, Pablo Almodovar múzsája, már egészen fiatalon szintén énekes és táncos szüleitől tanulta el az andalúz muzsika titkait, de leginkább édesapjától Enrique Morentétől, akivel kiskorától kezdve közösen lépett fel és, aki a lemezfelvételei elkészítésében is tevékenyen részt vett. Ő december 9-én ad vérpezsdítő koncertet a Müpában.

Zárjuk Czeizel Endre gondolataival ezt a bejegyezést. Az igazi tehetséghez elengedhetetlen a kreativitás, ám ez is kevés, ha nem társul hozzá akaraterő és szorgalom, ami a vele született képességek valóra váltásához szükséges. A tehetség kibontakoztatásában pedig a családnak, a neveltetésnek, az iskolának is óriási a szerepe.
Szerény, nem reprezentatív gyűjtésünk szerint az apukáknak van kiemelkedő felelőssége abban, hogy a zsenialitást a kis zsenikből napvilágra hozzák. Hajrá apukák!

Utoljára 2009 júliusában hallhattuk Salif Keïtát a Veszprémi Ünnepi Játékokon, ahol jó szokása szerint felcsalta a színpadra híveit, hogy elszabaduljanak a lábak, továbbá elszabaduljon a menny és pokol. De főleg a menny. Ott a székesegyház lábánál ugyanis leírhatatlanul emelkedett pillanatokat élhettek át, akik engedtek a csábításnak. Az ünnepek legünnepibb élményét. Keïta, persze, mindig is nehezen viselte, ha „ünnepélyesen” üldögél a közönsége, miközben énekel…

2006 szeptemberében, amikor a nyíregyházi Vidor Fesztiválon járt, akkor is táncra kényszerítette a nagyérdeműt. „Ma van a születésnapom, mondta, és azt szeretném, ha együtt ünnepelnénk meg.” Na, erre több se kellett, egyből pattantak fel… Ezt a születésnapos szöveget amúgy Veszprémben is bevetette. Tehát vagy nem tudja, hogy mikor született, vagy valami másról szól a sztori. Szerintem nagyon is jól tudja, és ha hinni lehet a Wikipédiának, akkor mi is megtudhatjuk: éppenséggel nem júliusban vagy szeptemberben, hanem a köztes augusztusban.
De hát ez most szinte lényegtelen.
Egy jobb fajta tánc végül is felér egy születéssel…
Még egy olyan zavart keltővel is, mint amilyen Keïtáé volt, 1947. augusztus 25-én.

A nemesi származású – sőt egyenesen királyi – Keïta ugyanis albinóként látta meg a napvilágot. „Az apámnak okozott egy kis fejfájást – mondta a Magyar Narancsnak –, nem értette, hogyan történhetett ilyen, aztán megmagyarázták neki, hogy nem ez az első eset.” De azért nem lehetett ilyen kedélyes a sztori. Különben aligha tartaná olyan fontosnak az albínók megsegítését. „Van egy alapítványom, védőkrémet adunk a gyerekeknek, s most kórházat építünk. (…) Ezeknek az embereknek könnyíteni kell a sorsán. A látási gondjaik megnehezítik a tanulmányaikat, és ötvenéves korukra a legtöbben bőrrákot kapnak. A társadalom ugyanakkor kiveti őket magából, még ma is hallani albínókról, akiket feláldoznak.”

Megjegyzem, Keïtát is a látása térítette el a tanári pályától.

„Nekem nem volt más választásom, ha nem a zenéből, akkor csak lopásból tarthattam volna el magam. A kasztrendszer törvényei szerint persze nem lehettem volna zenész, de én azért születtem, hogy zavart keltsek. Mindkét szülőm fekete volt, én mégis fehér lettem, nem szabadott zenélni, mégis zenéltem.”

És most itt lesz a Müpában november 3-án.
Előre szólunk: kéretik felállni…!

Hol volt, hol nem volt, a hetvenes évek elején járunk. Két jelentékeny művészeti mozgalom borzolta a kedélyeket akkoriban, az egyik színházhoz, a másik a népzenéhez kötődött főképpen. 

A Trio Squelini - Váczi Dániel, Szalai Péter és Szőke Szabolcs - és vendégük, Rohmann Ditta
fotó: Szőke Dániel Bogdan

Az előzőből olyan megkerülhetetlen társulatok nőttek ki, mint amilyen a Stúdió K volt, az utóbbi pedig a táncházmozgalomba torkollt. És mindkettő hátterében ott állt az Orfeo csoport. Sőt, nem is csak „mindkettő”, hiszen az Orfeo bábszínházi és képzőművészeti tevékenységet is folytatott, amíg hagyták, azaz 1974-ig. Újbalos nézetek, szabad szerelem, kommunában élés, sok volt az a korabeli hatalom számára.

De most nem az Orfeo elévülhetetlen érdemeit – és bukását – szeretnénk ecsetelni (arról inkább lásd a Duna Műhely / Mediawave Orfeo csoport című dokumentumfilmjét), csak jelezni, hogy Szőke Szabolcs honnan indult. Annál is inkább, mert rá negyvenöt év múltán is ugyanaz a nyitottság, ugyanaz a tartás, ugyanaz a kompromisszummentesség és ugyanaz a külön utasság jellemző, mint amikor megismerhettük az Orfeo Vurstli című darabjában.

Akkoriban még a hegedű volt Szabi egyes számú hangszere – s mellesleg gyönyörűen festett –, de aztán hetvenhatban a bolgár gadulkára váltott. Annak szikár keserűsége közelebb állt hozzá. „Magányhangszer”, ahogy írta egyszer hűséges társáról. Kolinda, Makám és Kolinda, Makám, Tin-Tin Quartet, Pangea, Ektar, Rubai trió – megannyi mérföldkő. Ezeken át vezetett Szabi pályafutása a (Rohmann Dittával súlyosbított) Trio Squeliniig. Jobbára instrumentális etnikus kamarazenével, balkáni, keleti és afrikai befolyásokkal, és persze mindegyikben az ő kérlelhetetlenül jellegzetes stílusával.

Képzőművészeti alkotásait inkább csak egy-egy lemezborítóról ismerhetjük, az alternatív színházi világban azonban ugyancsak befutott 1997-ben alapított Hólyagcirkusz Társulatával. Költészet és zene, cirkusz és színház, tragikum és fekete humor kirívó egysége jellemzi produkcióikat – ha úgy tetszik, az összművészet maga…

Így hát mi sem adekvátabb, mint hogy Szabi komoly szerepet kapjon egy október 29-én bábeli esten a Müpában. Együtt működve Süveg Márk és Závada Péter költők Akkezdet Phiai nevű hiphop formációjával – és a mögöttük álló Amoeba együttessel –, illetve Rózsavölgyi Zsuzsa táncosaival. Felülemelkedve nemzedékeken és művészi ágakon, s közben nem tágítva a megszokott mélységből.

„A jövőben bárki világhíres lehet 15 percre.” Andy Warhol 1968-as jóslata mára valósággá vált. A közösségi médiafelületek, a YouTube és a tehetségkutatók segítségével – és persze egy kis szerencsével – a világhírnév már senkinek sem elérhetetlennek tűnő álom. Persze a kérdés az, hogy meddig tart. Olyan fiatal énekeseket és zenészeket gyűjtöttünk össze, akik eltérő utakon váltak híressé, és már sokszorosan túllépték a vágyott 15 percet.

Kétségtelenül Justin Bieber a legismertebb előadó, akinek sikerében a YouTube-nak nagy szerepe volt. Az akkor még Kanadában élő 13 éves srác tucatnyi videót töltött fel az oldalra.  A tehetségkutató menedzserként ismert Scooter Braun véletlenül bukkan rá az egyikre, és akkora potenciált látott a fiúban, hogy rögtön felvette a kapcsolatot Justin édesanyjával, aki kisebb huzavona után beleegyezett egy demó elkészítésébe. Atlantába érkezése után egy héttel Bieber már Ushernek énekelt, 2009-ben kiadott első kislemeze rögtön világhírűvé tette. A rajongóit legutóbb akkor sokkolta, amikor augusztusban törölte 77 millió ember által követett Instagram profilját.

De az is a sikerhez vezető út lehet a videómegosztó oldalon, ha már ismert és elismert előadók feldolgozásaival kezdi valaki a zenészkarrier építését. A feltöltött videó megfelelő paraméterezés segítségével ugyanis könnyen milliók keresési listájának élén landolhat. Így tett a Müpa melletti CAFe sátorban október 23-án fellépő KNOWER is, akik elsőként pont egy Justin Bieber-feldolgozással jelentek meg a felületen 6 éve. Azóta már túllépték a feldolgozás-zenekar státuszt, negyedik lemezükön dolgoznak, sőt jelenleg az amerikai zenei szcéna egyik legizgalmasabb csapatának számítanak.  Az egyik legismertebb feldolgozás-videót, a jelenleg is még csak 19 éves Greyson Chance töltötte fel a felületre még 2010-ben. A közel 57 millió megtekintéssel büszkélkedő felvételen Lady Gaga Paparazzi című számát énekli és zongorázza. Az énekes azóta is aktív, 2011 húsvétján a Fehér Házban énekelt az amerikai elnöknek és családjának, idén pedig új EP-t adott ki.

A Fülöp-szigetekről származó 24 éves Charice Pempengco a magyar tiniknek leginkább a Glee – Sztárok leszünk! című sorozatból lehet ismert. Édesanyja hétéves kora óta énekversenyről-énekversenyre cipelte. Hazájában a Little Big Star elnevezésű tehetségkutató verseny hozta meg számára az ismertséget. Majd következett az amerikai álom. YouTube-ra feltöltött videóira Ellen DeGeneres figyelt fel, aki meghívta showjába. Az adás után hamar ismertté vált, énekesnőként és színésznőként is dolgozik, duettezett Céline Dionnal és Andrea Bocellivel is. 2010-es Charice című albuma a Billboard listáján az előkelő nyolcadik helyig jutott, így ő lett az első ázsiai származású énekes, aki a 200-as listán az első tízbe került. Ophra Winfrey pedig a világ legtehetségesebb lányának nevezte, aki a mai napig nagy figyelmet fordít közösségi médiafelületeire, többek között videóblogot is vezet.

A hangszeres zenészek közül Lindsey Stirling a legismertebb YouTube-sztár. 2007 óta működteti Lindseystomp elnevezésű csatornáját, ami igazán akkor futott be, amikor az America’s Got Talentben előadott produkciója után David Graham megkereste, hogy közösen készítsenek videót. Mára ő az egyik leginnovatívabb zenész, és nemcsak a feltöltött videói, de koncertjei is moziélményt nyújtanak. Csatornáján mára 8 és fél milliónál több feliratkozó és 1,5 milliárd feletti megtekintése vanm, a Forbes listáján 2016-ban  - legjobb helyezést elérő nőként - a 4. helyet kapta a YouTube-művészek aktuális Forbes listáján.

A jazzisták közül a Müpában október 30-án koncertező Jacob Colliert érdemes megemlíteni. A zenészcsaládban született fiatalember már kisgyerek kora óta dolgozik zenei ötletein. A YouTube-ra 2011 óta tölti fel egyedi, házi készítésű videóit. Stevie Wonder feldolgozása annyira jól sikerült, hogy vírusszerűen elkezdték továbbosztani a felhasználók. Ma már social media platformjain keresztül több ezren követik a világ minden pontjáról, 2014 óta pedig Quincy Jones produceri irányításával dolgozik multimédiás szólóprodukcióján. A The Gurdian „a jazz új Messiásának” nevezte, rajongói között - sok egyéb híresség mellett - megtaláljuk Stevie Wondert, Herbie Hancockot, Pat Methenyt, Jamie Cullumot és David Crosbyt.

Collier az augusztusi BBC Promson Cory Henry vendégeként lépett fel.  A brooklyni születésű billentyűs zenészkarrierje szempontjából klasszikusabb utat járt be. Kétévesen kezdett el zongorán és Hammond-orgonán játszani, négy évvel később pedig már a harlemi Apolló Színházban zenélt, és rendszeresen fellépett New York-i templomokban. Igazi gospel hátterű muzsikus, aki mára univerzális zongoristává és jazzorgonistává vált. Karrierje 19 évesen indult be igazán, amikor a szaxofonos Kenny Garrett világkörüli turnéján muzsikált.  Az új generáció egyik legjobb improvizációs képességű billentyűseként jegyzik, aki Robert Glaspertől Bruce Springsteenig számos előadóval dolgozott már együtt. Október 23-án a Müpa melletti CAFe sátorba futurisztikus hangzásokkal kísérletező formációja, a The Funk Apostles élén érkezik.

Hiromi is azoknak a fiatal zenészeknek a táborát erősíti, akik bár jelen vannak a közösségi oldalakon, sikerüket a kivételes tehetség mellett a tanulásnak, a tudatosan megválasztott fellépési lehetőségeknek és egy találkozásnak köszönhetik. Első koncertjét tizenkét évesen adta, két évvel később a Cseh Filharmonikusokkal játszott, majd 17 évesen Tokióban találkozott Chick Coreával, aki meghallgatta és meghívta másnapi koncertjére – természetesen fellépőnek. Tehetsége és improvizáció iránti fogékonysága tehát korán feltűnt, de igazán akkor bontakozott ki, amikor húszévesen a Berklee-re ment tanulni. Energiákkal teli előadásmódjával mára a legnevesebb koncerthelyszínek és jazz fesztiválok közönségét veszi le a lábáról. Hogy ez így lesz-e Budapesten is? Azt október 21-én Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben bárki tesztelheti.  

Franciaország mindig az európai filmművészet egyik alappillére volt. Olyan filmeket és színészeket adott a világnak, akik évtizedekkel későbbi generációk számára is ikoni státuszban vannak. Felsorolni, ne adj isten, rangsorolni a legjobb francia műveket, egyet jelent a lehetetlennel. Éppen ezért, nem is erre teszünk kísérletet, pusztán egy csokorba szedtük a kedvenceinket. 

Két nap, egy éjszaka (Deux jours, une nuit); 2014

A Dardenne fivérek 2014-es drámája látszólag egyszerű dokumentarista eszközökkel operáló történet, ahol a főhősnek, Sandrának egy hétvégéje van arra, hogy gyárbeli munkatársait személyesen meggyőzze, hogy mondjanak le prémiumukról, és ezzel ő megtarthatná az állását. A film, annak ellenére, hogy nem került be a legjobb idegennyelvű filmek közé az Oscaron, a főszereplő Marion Cottillardnak meghozta a második jelölést.

Életrevalók (The Intouchables); 2011

Ez az a francia vígjáték, amit talán senkinek sem kell bemutatni. A valós történeten alapuló film mindössze kilenc héttel a 2011-es bemutató után a második legsikeresebb francia filmmé vált a nézőszámok alapján, 2012. márciusára pedig a legjobban jövedelmező nem angol nyelvű film lett, 281 millió USD-vel. Aki nem látta, most azonnal álljon fel a képernyő elől, és addig vissza se térjen, amíg nem pótolta ezt az eget verő hiányosságot. Az Omar Sy és François Cluzet főszereplésével készült filmet 33 díjjal ismerte el a filmszakma. 

A némafilmes (The Artist); 2011

Michel Hazanavicius nem kis kockázatot vállalt, amikor elhatározta, hogy a 21. században fekete-fehér némafilmet forgat. A hazardírozás végül több, mint kifizetődő lett. A 2011-es Cannes-i fesztiválon bemutatott alkotást 6 Golden Globe-ra és 10 Oscarra jelölték. Hazanavicius elvihette a legjobb rendezőnek járó aranyszobrot, a főszereplő Jean Dujardin pedig történelmet írva, első francia színészként győzedelmeskedett a legjobb férfi színész kategóriában. A film minden idők legtöbb díját bezsebelő francia alkotása lett. A Time, a The Guradian és a The Telegraphe is 2011 legjobb filmjévé választotta, míg  13 másik szaklapnál is bekerült a legjobb tízbe.

Jean Dujardin és a Legjobb Férfi Főszereplőnek járó aranyszobrocska

Amélie csodálatos élete (Le fabuleux destin d'Amélie Poulain); 2001

Ha francia filmek, akkor nincs felsorolás Audrey Tautou nélkül. Az idén 40 éves, de még mindig kislányos bájjal rendelkező színésznő számtalan szerepe közül a legismertebb Amélie, a montmartre-i felszolgáló lány. Amélie, miután egy rejtett zugban rátalál egy titokzatos kis dobozra, elhatározza, hogy visszajuttatja azt eredeti tulajdonosának és innentől csodálatos kalandokba keveredik. A filmet 5 Oscarra jelölték, de begyűjtött több BAFTA, César-díj  és  Golden Globe jelölést is, Tautounak pedig meghozta a világhírnevet, akit azóta is sokan Amélie-vel azonosítanak. Azt mondja, különösképpen nem zavarja a dolog, szerinte ez nem egy olyan szerep, amit mindenképpen el kéne engednie.   

Audrey Tautou, mint Amélie Poulain
fotó: Miramax

A nagy kékség (Le Grand Blue); 1988

Luc Besson a francia filmművészet megkerülhetetlen szereplője, aki rögtön első rendezésével, az 1983-as Élethalálharc című filmmel kivívta a szakma és a közönség elismerését. A film húsz nemzetközi díjat vihetett haza, a még mindig csak 24 éves Bessont pedig egyenesen a keresett rendezők közé repítette. Egyik legismertebb és legtöbbet méltatott filmjében két szerelme, a rendezés és a búvárkodás találkozik. Jean Reno és Jean-Marc Barr két szabadtüdős búvárt alakít, akik egymással, az idővel és az elemekkel versengenek, hogy ki tud mélyebbre merül a nagy kékségben. 

A házibuli (La boum), 1980

Sophie Marceau nem szorul különösebb bemutatásra. Ahogy a francia színésznő ikonikus filmje, a Házibuli sem, amin szó szerint generációk nőttek fel, zenéjét pedig még azok is dúdolják, akik magát a filmet nem is látták. Mintha tegnap lett volna, hogy a 13 éve Vic élete első házibulijára készült és álmodozott az első szerelemről, Matthieu-ről. Pedig a filmet több mint 35 éve mutatták be, a főszereplő Sophie Marceau - aki a forgatás altt még 14 éves sem volt  - pedig idén lesz 50 éves.   

A Bélier család (La famille Bélier); 2014

Viszonylag kevesen ismerik a 2014. decemberében mozikba került Bélier család című filmet. Pedig a francia mozikban a szakma és a közönség is egyöntetűen imádta. És volt is miért. A film egyszerre vicces és megindító történet egy siketnéma család egyetlen halló tagjának viszontagságairól a háromszoro César-díj jelölt Éric Lartiagu rendezésében. A forgatókönyvet a Szerelem a felhők felett főszereplőjének kishúga, Victoria Bedos írta. Az énekesi álmokat dédelgető főszereplőt az a Louane Emera alakítja, aki a The Voice zenei tehetségkutató francia verziójában egészen az elődöntőig menetelt, filmbeli alakításáért pediog megkapta a a legígéretesebb fiatal színésznőknek járó César-díjat, ami az Oscar francia változata. 

A félelem bére (Le salaire de la peur); 1953

A Georges Arnaud azonos című regényéből készült film főszerepében a zseniális Yves Montand látható, akinek az 1953-as Guatemalaban játszódó fekete-fehér dráma első kirobban mozisikere volt. Henri-Georges Clouzot rendezését Arany Pálmával díjazták Cannes-ban, és Berlinben is elnyerte az Arany Medvét, a Brit Filmakadémia pedig a legjobb filmnek választotta 1955-ben.

Kóristák (Les Choristes); 2004

A Kóristák, az addig főleg természetfilmek producereként jeleskedő Christophe Barratier első nagyjátékfilmje egy nevelőintézetben játszódik, ahol főhősünk, a bukott zeneszerző a zenén keresztül találja meg a kulcsot az addig csíntalan fiúk lelkéhez. A sztori nem tartalmaz nagy katarzisokat, de igazából nincs is rá szükség. Barratier szavaival élve, "arról szól, hogyan járul hozzá valaki ahhoz, hogy a világ élhetőbb legyen". Kicsit, mint a Holt Költők Társasága francia verzióban. Az elhangzó kórusműveket a zeneszerző Bruno Coulais kifejezetten a film számára komponálta, és a 2004-es Oscaron Legjobb eredeti zene kategóriában jelölték, míg a film a Legjobb külföldi film díjáért versengett.

Természetesen a sort még végtelenségig folytathatnánk, kapásból még ugyanennyi kihagyhatatlan francia filmet fel tudnánk sorolni. A Müpamozi Francia krémes sorozata az 1960-as évektől egészen a 21. századig válogat a francia filmek krémjéből. Különleges desszert azoknak, akik szívesen néznek a filmek mögé, akiket érdekelnek az alkotásokat inspiráló korok, eszmék.

Manapság a művészi szabadság – vagyis, hogy a művész szabadon megválaszthatja kifejezni valója tárgyát, módját, a művet nyilvánosságra hozhatja és engedélyt adhat a felhasználásra - magától értetődő dolog. Talán a sors iróniája, hogy az egyik legjelentősebb magyar zeneszerző, Bartók Béla épp egyik legkedvesebb műve volt az, amelyet a bemutató után egyenesen kitiltottak a színházakból, és csak a halála után láthatta a magyar közönség.

Bartók a Nyugat 1917. január 1-i számában figyelt fel Lengyel Menyhért történetére. A krónikák szerint a libretto eredetileg 1912-ben az Orosz Balett (Ballets Russes) számára íródott, ám a társulatot vezető Szergej Gyagilev végül mégsem tartott rá igényt. A miértről már nem szól a fáma.
Bartók még az év augusztusban hozzá is fogott a munkához, amiről így írt feleségének:” Pokoli muzsika lesz, ha sikerül,…”.  1919-re készen is állt a muzsika, a hangszerelés kivételével. Utóbbit csak 1923-ra sikerült befejezni, bár 1924-ben újra átdolgozta és még rövidített rajta. Bár Bartók ígéretet kap a bemutatóra, az egyre csak húzódik. Az akkoriban igencsak szókimondónak számító szövegkönyv, a történet erőszakos cselekménye és a zene keserű és éles tónusa mind hozzájárultak ahhoz, hogy a darabot végül 1926-ban Kölnben mutatták be Budapest helyett. Az ősbemutatót Hans Strohbach rendezte, a zenekart Szenkár Jenő dirigálta. A premier több mint viharosra sikeredett. Bár a zenét méltatták, a közönség és a kritikusok is mélységesen felháborodtak a történet szexuális jellegén. Olyannyira, hogy Köln polgármestere, Konrad Adenauer az orgazmus nyílt színi bemutatása miatt azonnal betiltatta. Bár egy évvel később a Prágai Német Színház is bemutatta a darabot, 1942-ben pedig a milánói Scalaban Milloss Aurél koreográfiájában és Ferencsik János vezényletével állították színpadra, a kölni ősbemutató volt az egyetlen előadás, amit Bartók látott.

A Csodálatos mandarin botrányt kiváltott ősbemutatója, valamint a Kékszakállú herceg vára előadása Kölnben, 1926. november 27.; Bartók Hagyaték, © 2005, Vásárhelyi Gábor
forrás: MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívum

A Magyar Királyi Operaház több alkalommal, először 1931-ben, majd tíz évre rá 1941-ben is megkísérelte a bemutatót, de ez mindkét alkalommal kudarcba fulladt, titokzatos influenzajárvány miatt. 1931-ben a jelmezes főpróba megtekintése után az illetékesek arra jutottak, hogy a mű ebben a formában erkölcstelen, színpadra nem kerülhet. Bár megkérték Lengyel Menyhértet, hogy dolgozza át a librettót, ő ezt elutasította. Így nem maradt más, mint, hogy a főszerepet táncoló Szalay Karola hirtelen influenzás legyen, így a bemutatót sajnálatos módon bizonytalan időre muszáj volt elhalasztani.

Tíz év múlva Harangozó Gyula próbálta színpadra állítani, de a premier előtt felsőbb utasításra ismét kitört az influenza. Bár 1945-ben Harangozó a Fővárosi Dalszínházban bemutathatta a művet, de a cenzúra nyomására a történetet erősen el kellett ferdíteni. A csodálatos mandarin eredeti szövegkönyv szerinti első hazai előadására egészen 1946-ig kellett várni, amikor Lőrinc György koreográfiájában a Szegedi Nemzeti Színház vitte színre. Bartók azonban már se ezt, se az azóta legendássá vált 1956-os Harangozó-féle feldolgozást nem élhette meg. 1945 szeptemberében New Yorkban hosszabb betegség után elhunyt, anélkül, hogy a szívének oly kedves művet magyar színpadon láthatta volna.

A csodálatos mandarint azóta számtalan módon feldolgozták. Október 7-én a CAFe nyitóelőadásán a Pécsi Balett Vincze Balázs koreográfiájában és a Nemzeti Filharmonikusok kísértében láthatja a közönség.

A zene hat a legközvetlenebbül az emberre. A zenehallgatás élményében az intellektuális és az érzelmi befogadást nem lehet egymástól különválasztani. A zene, ami nem hatol el a szívig, nem érintette meg a hallgatóját, viszont a zenehallgatás odafigyelést is kíván. Ez az összetettsége teszi a zenei élményt személyiségformálóvá, és talán ezért mutatható ki bizonyítható kapcsolat a zenehallgatás és az egyéb képességeink között.

Azért is vagyunk emberek, mert zenét hallgatunk

Az ember és a zene története már magzati korban elkezdődik. Bár a magzat hallószervei csak a 18-20. hétben alakulnak ki, sok kutató szerint a már 12. héten is reagál a hangokra. Az első hang, amivel életünkben találkozunk az édesanyánk szívhangja. Svéd kutatók állítják, hogy a terhesség alatt a legjobb komoly zenét hallgattatni a babával – Vivaldit, Mozartot, Bachot – éppen azért, mert ez a zene áll legközelebb az anyai szívdobogáshoz.
A 24. héttől fogva a magzat már képes elkülöníteni a méhen belüli zajokat a külvilág hangjaitól. Ekkor kedveli meg a szülei hangját.

Vajon csak azért van fülünk, hogy minél több információt gyűjthessünk a környezetünkről, hogy eltájékozódjunk a külvilágban? A tudományos vizsgálatok szerint a fülünk a zenéért is van. Olyannyira, hogy a zenehallgatás sok kutató szerint már a magzati korban hozzájárul az agyfejlődéshez, a későbbiekben pedig fontos készségeink kialakulásához. Zenehallgatáskor több agyi terület kerül egyidejűleg ingerületi állapotba: a rövid távú memória, az érzelmi területek és a motoros területek egyaránt „dolgoznak”. A zene így formálja az értelmet és az érzelmeket, tökéletesíti a mozgást, az észlelést, segíti a szociális érést.
A zene tehát ugyanúgy hozzátartozik emberi mivoltunkhoz, mint a beszéd képessége vagy a nyelv.

Akik együtt énekelnek, nem civakodnak

Manapság egyre népszerűbb újra felfedezni a régi emberek bölcsességét, akik a maguk ösztönös módján tudták, mi a jó a felcseperedő embernek. Dalolni napközben és lefekvés előtt, születni és meghalni otthon, családi körben. Talán másoknak is megvan az élmény arról, ahogy a nagymama főzés közben dúdol. Mindez hat a gyermekek személyiségére.
A kismama éneke már magzati korban megnyugtatja a babáját. A baba fejlődése szempontjából teljesen mindegy, hogy a mama hamisan énekel-e, ez nem károsítja a zenei hallását. Van, aki úgy véli, hogyha ez a lágy dallam szólna a szülés közben is, a világrajövetel sem jelentene akkora traumát a gyermeknek, sőt később ezek a dallamok az egész életét végigkísérve idéznének fel benne kellemes érzéseket, az anyához való kötődést. Kisgyerekkorban még a betegségek, nyűgösségek is könnyebben elviselhetőek lehetnek, ha szól a muzsika, amit a kicsi sokat hallott a mama pocakjában. Ha meg nem is gyógyul, de megnyugszik tőle.
A lágy, egyenletes hangerejű zenéket szeretik a kicsik, amelyekben nincsenek váratlan hangok vagy futamok, a túlingerlést a hozzáértők nem ajánlják.

Az éneklés, a hangszeres zene a későbbiekben is hozzájárul a kisgyermek érzelmi intelligenciájának fejlődéséhez, bizonyítottan fejleszti a beszédtanulást, elősegíti a gyerek-szülő közötti érzelmi kapcsolat kialakulását, és érzelmileg kiegyensúlyozottabbá teszi a gyerekeket. Azokban az óvodákban, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a zenei nevelésre, meghittebb a légkör, kevesebb a civódás, több az együttműködés. A zenei óvodákban és iskolákban ezért ritkább a kiközösítés és a magatartásprobléma.
Az éneklés legtöbbször játékkal párosul, ami fokozza a gyermek örömét, erősíti a biztonságérzetét és fejleszti az alkalmazkodóképességét. Közismert, hogy eldalolva a szövegeket is jobban meg tudjuk jegyezni, vagyis a zene az emlékezőtehetséget is fejleszti, mi több logikus gondolkodásra késztet.

A zene fejleszti a kreativitást

Tény, hogy a zseniális matematikusok között feltűnően sok volt a zenekedvelő. A svájci fizikus és matematikus, Leonhard Euler (1707–1783) egy zeneelméleti könyvet is megjelentetett. A német Carl Friedrich Gauss (1777–1855) – akit a matematikusok fejedelmeként tartanak számon – igen nehezen ismerte el mások érdemeit, a néhány kivétel között azonban szerepelt Beethoven és Mozart. Utóbbit „isteni zseninek” tartotta. Bolyai Farkas (1775–1856) ugyancsak tanulmányozta a zeneelméletet, Bolyai János (1802–1860) pedig kiváló hegedűs volt.
A rejtélyes kapcsolatot zene és intelligencia között tudósok is vizsgálták. Barkóczy Ilona és Pléh Csaba pszichológusok a kecskeméti Kodály-iskola tanulóinak képességeit mérték fel és hasonlították össze a „normál” tanrendű iskolákba járókéval. A kutatásaik valóban találtak mérhető különbséget a diákok között, ám nem az intelligencia terén, hanem a kreativitásban.

A zene boldoggá tesz

A matematikusok példája jól szemlélteti, hogy nem kell feltétlenül zenésznek lenni ahhoz, hogy valaki foglalkozzon zenével. A Harvard Egyetem kutatói például azt találták, hogy azoknak a gyerekeknek, akik rendszeresen zenélnek, lényegesen jobb a mozgásszabályozása és egyformán fejlődik mindkét agyféltekéje, hiszen a zenei képességek nagy része a jobb agyféltekéhez kapcsolható. Azok tehát, akik művelik is a zenét – függetlenül attól, hogy később hol találják meg a hivatásukat – feltétlenül előnybe kerülnek azokkal szemben, akik ezt a területet elhanyagolják. Nem mellesleg, kevésbé lesznek hajlamosak a depresszióra, jobban fogják bírni a feszültségeket és a fájdalmat is – boldogabb emberek lesznek.
Mielőtt azonban, a fentieken felbuzdulva, szülőként ráparancsolnánk a gyermekünkre, hogy fogjon azonnal a kezébe hangszert, kezdjen el énekelni, jó emlékeztetni magunkat arra, hogy a zenehallgatás, éneklés, hangszeres zene nem elsősorban feladat, hanem játék, egy örömszerző, könnyed, közösségi élmény. Ha a zene felé szeretnénk terelgetni a kicsit, kezdjünk el inkább mi magunk valamit énekelni, zenélni, hogy ő is bekapcsolódhasson. Érdemes lehet azonban próbát tenni a Müpában az idén Szenvedélyem címmel induló új sorozattal is, ahol nagyszerű művészek, zeneértő előadók mondják el, milyen volt az első találkozásuk a művészettel, milyen szenvedély fűzi őket saját műfajukhoz, a zene általuk művelt területéhez.

Európában az itáliai árvaházaknak köszönhetjük az ingyenes zeneoktatást, viszont sokszor pár tucatnyian nyernek csak felvételt. A tengerentúlon látszólag könnyebb a bejutás, de vagyonokba fájhat, ha nem nyerünk ösztöndíjat. Díszdoktorokat avatni és díjakkal büszkélkedni minden intézmény szeret, ám a leendő popzenészek számára nem mindig pálya, ha nem tudnak mást tanulni, csak komolyzenét. New York, London, Párizs, Bécs, Moszkva, Róma – iskolák, akiknek végzőseire művészeti ügynökök vadásznak.

The Juilliard School

A Juilliard-épületkomplexum legjellegzetesebb egysége az 1969-ben megnyílt Alice Tully Hall, a múlt század közepén fénykorát élő brutalista építészeti stílus műremeke

Az 1905-ben alapított, New York Manhattan kerületében található Juilliard School nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ egyik legnevesebb zeneoktatási intézménye, sőt, egy nemrég publikált szakmai rangsor alapján a világ legkiemelkedőbb intézménye az előadóművészeti oktatás terén. (A Liszt Akadémia egyedüli intézményként, harmincadik helyezettként képviseli a listán Magyarországot.) 6,7%-os bejutási aránya megtévesztően „magasnak” tűnhet, ha összevetjük a mutatót a többnyire az ingyenes oktatás elvén alapuló európai intézményekével, a Juilliardon tanulni viszont kifejezetten nem olcsó foglalatosság. Jelen tanév az intézmény számítása szerint tandíjjal, szakkönyvekkel, campuson bérelt szobával és étkezéssel együtt mintegy 60 000 ropogós zöldhasúba, azaz több mint 16 millió forintjába fáj a negyven országból érkező mintegy 600 hallgatóknak, de ez az összeg – amelynek kétharmadát a tandíj teszi ki – csökkenthető a megpályázható ösztöndíjakkal. New Yorkban mindenesetre ez az ára annak, hogy az intézmény átlagosan három hallgatónként egy tanárt biztosít. Az eredmény magáért beszél: New York és a Lincoln Center rezidens zenekarainak több mint felét a Juilliardon végzett hallgatók teszik ki, és az USA egykoron „nagy ötöknek” nevezett szimfonikus zenekarai nagyjából ötödrészt a Juilliardon végzettekből állnak. (A „Big Five” idejétmúlt, ám a statisztikákban még mindig előszeretettel használt kifejezés.) Itt mélyítette el tudását a nemrég elhunyt finn zeneszerző, Einojuhani Rautavaara, a Juilliardon voltak osztálytársak Philip Glass és Steve Reich is, sőt, Csűry Lajos is itt folytatott hegedűtanulmányokat, mielőtt Edvin Martonként megismerte a nagyvilág. Egy összesítés szerint a Juilliardra járók eddig összesen 105 Grammy-díjjal, 62 Tony-díjjal, 47 Emmy-díjjal, 26 Bessie-díjjal, 24 Academy-díjjal, 16 Pulitzer-díjjal és 12 állami díjjal (National Medals for the Arts) öregbítették az intézmény hírnevét, bár a számok között arról nem esik szó, hogy a formális felsőoktatást csupán egy évig tűrő Miles Davis nyolc Grammy-díját is beleszámították-e ebbe.

The Royal Academy of Music

Nagy-Britannia legrégebbi konzervatóriuma Londonban található. Az 1822-ben alapított intézmény, amely jelenleg a Londoni Egyetem része, előnyösebb mutatókkal büszkélkedhet, mint New York-i testvére: egy tanár jut nagyjából két hallgatóra. Ahogy a Juilliard, a Royal Academy of Music padjai közül sem csupán komolyzenészek kerülnek ki: Sir Elton John és Annie Lennox (Eurythmics) is itt végeztek, bár az igazsághoz hozzá tartozik, mindketten klasszikus tanulmányokat folytattak, mielőtt a popzene irányába tettek szerencsés fordulatot. Ráadásul Lennox még csak boldog sem volt akadémiai évei alatt, saját bevallása szerint három évig azon gondolkozott, hogyan tudna váltani. A Royal Academy of Music múzeumában – az értékes dolgok gyűjtögetését magas szinten űző egykori gyarmatbirodalomtól nem meglepő módon – vagyonokat érő Stradivari- és Amati-hangszerek mellett Purcell, Händel és Vaughan Williams kéziratai is megtalálhatók.

Conservatoire de Paris

A Párizsi Konzervatórium, mint megannyi modern francia intézmény, az 1795-ös forradalom vívmánya. Bár annak idején az lehetett a nemes elgondolás, hogy a zeneoktatást a közrendűek számára kell elérhetővé tenni, jelenleg évente csupán 30 felvételiző (a jelentkezők mindössze 3%-a) nyer bejutást az intézménybe, amely rendkívül csekély. Bár a felvételi verseny tehetségalapú, számos kutatás szerint a magas vagyoni helyzet és a minőségi oktatási lehetőségekhez való hozzáférés között korreláció van, így az alacsony bejutási küszöb bizonyos szempontból a forradalom előtti idők eszméjét tükrözi. A képet árnyalja, hogy bár kevesek jutnak be évente, igen sok, körülbelül 1300 hallgatója van az intézménynek, akiket 410 tanár okít nem kisebb elődök, mint Berlioz, Saint-Saëns, Debussy, Fauré, Ravel, Messiaen és Boulez gazdag öröksége nyomán.

Bécsi Zenei és Előadóművészeti Egyetem

A bécsi intézmény szintén a világ legrégebb óta működő zeneoktatási intézeteinek sorát gazdagítja, a császárváros alma matere a ranglistán a Juilliard mögött másodikként végzett. Alapításának dátuma (1817) csupán két esztendővel előzi meg azt az időszakot, amikor Beethoven vélhetően teljesen elvesztette a hallását, fennállása a bécsi klasszicizmus végső dekádjával kezdődött. Igen tekintélyes, 3000 fős hallgatói létszáma ellenére egy tanárra csupán 4,7 hallgató jut, nem is akárkik: mások mellett Brahms és Mahler is a bécsi iskola padjait koptatták.

Moszkvai Konzervatórium

A lista 27. helyezettje, az 1866-ban Anton Rubinstein komponista és Trubeckoj herceg által Moszkvai Császári Konzervatórium néven alapított, idén 150 éves konzervatórium meglepő állandóságot képvisel az orosz állami intézményrendszerben, ahol a szentpétervári Rimszkij-Korszakov Konzervatórium mellett a zenei felsőoktatás másik alappillére. Első zeneelmélet- és összhangzattan-professzora Csajkovszkij volt, hallgatói között tudhatta Rachmaninovot, Szvjatoszlav Richtert, Kabalevszkijt és Vladimir Ashkenazyt – ez már önmagában is meglehetősen impozáns. De hogy ne csak a zongoristákat méltassuk, a moszkvai intézmény nevéhez fűződik a négyévente megrendezett Nemzetközi Csajkovszkij Verseny is, ahol a pianisták mellett énekesek, hegedűsök és csellisták is megmérkőzhetnek.

Római Santa Cecilia Akadémia

A római Santa Cecilia Akadémia Zenekara

A konzervatórium olasz eredetű kifejezés, amelyet kezdetben a világi fenntartású árvaházakra használták. Ezekben gyakorta zajlott zeneoktatás is, a conservati („megmentett”) szóból származó intézménynév pedig lassacskán zeneiskolát kezdett jelenteni, olyannyira, hogy ki is sajátította az értelmezését. A 18. századra az itáliai konzervatóriumok – amelyekbe bejutni felvételi vizsgán keresztül lehetett, az oktatás pedig alapelvként ingyenes volt – már döntő szerepet játszottak a zeneoktatásban. A nápolyi konzervatóriumok tehetségalapú működési modellje – aminek hatékonyságára Scarlatti és a nápolyi opera sikere volt a legnyilvánvalóbb bizonyíték – szolgáltatta a mintát a már említett párizsi, bécsi és londoni konzervatóriumok megalapításához is.

A korabeli konzervatóriumokkal szemben a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia, a világ egyik legrégebb óta fennálló zenei intézménye egyházi alapítású iskola. Az akadémiát V. Szixtusz pápa hozta létre 1585-ben kelt bullájával, amely Nagy Szent Gergelyt, a gregorián énekstílus egykori patrónusát és névadóját, valamint Szent Cecíliát, a zenészek védelmezőjét említi, akiről az intézmény a nevét is kapta. Az akadémia az alapítása idején szintén nem a mai értelemben vett oktatási intézményként, hanem kongregációként, azaz a helyi muzsikusokat és zeneszerzőket tömörítő egyfajta „egyházi céhként” működött. Ebből fejlődött ki az évszázadok során egy nemzetközileg is elismert kutatási (testületét száz elismert zenetudós alkotja) és zeneoktatási intézmény. Sőt, 1908 óta jelentős koncerttevékenységről is beszélhetünk, hiszen akkor hozták létre az akadémia zenekarát, amely néhány évtized alatt Olaszország első számú szimfonikus együttesévé vált olyan világhírű maestrók munkája nyomán, mint Leonard Bernstein és Jurij Tyemirkanov tiszteletbeli karmesterek, Giuseppe Sinopoli, Igor Markevitch és Myung-whun Chung zeneigazgatók. 2005 óta ezt a posztot Sir Antonio Pappano tölti be, akit zenekara élén élőben is meg lehet hallgatni szeptember 27-én a Müpában.

Ha megkérdeznénk az embereket, mi az első dolog, ami Toulouse-Lautrec nevét hallva eszükbe öltik, biztos, hogy a top háromban a törpe, a Montmarte és a festő szavak lennének. Pedig a posztimpresszionizmus egyik legeredetibb figurája sokkal több volt, mint egy centiméterben megadott magasság, egy párizsi negyed és egy foglalkozás.

Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec-Monfa

Henri - akit eredetileg Henryként kereszteltek meg, mintegy utalásként anyja brit származására - a klasszikus francia nemesi famíliák gyermekeként cseperedett fel a család dél-franciaországi birtokain, Albiban és Célyrandban. A családi châteaou-ban a mai napig megtalálható az a fal, amin 300 évre visszamenőleg - a családfát egészen Nagy Károlyig lehet visszavezetni - kis rovátkákkal jelölték a Toulouse-Lautrec csemeték növekedést. Henri utolsó rovátkája 152 centinél van, ami ha jobban belegondolunk, nem is olyan vészesen kevés. Ezzel a magassággal még a francia seregbe is felvételt nyert volna. Eddig akár egy szokványos romantikus családtörténet is lehetne, de a Lautrechez hasonlatos zsenik ritkán jönnek „normális” háttérből.

Önarckép, karikatúra, 1885-ből

Amikor a kis Henri 13 évesen elcsúszott a parkettán és eltörte a bal combcsontját, majd majdnem pontosan egy évre rá egy vizes árokba beleesve sikerült eltörnie a jobb combcsontját is, lábai megálltak a növekedésben, köszönhetően a „családi örökségként” hozott genetikai rendellenességnek, a pyknodysostosisnak. A más néven tömött csontúság miatt a csontok ürege, ahol a csontvelő is található jórészt elcsontosodik, így kifejezetten hajlamossá téve a csontot a törésre. Az örökletes betegség igen gyakran előfordul olyan családokban, ahol a tagok egymás között házasodnak. Lautrec szülei és nagyszülei is elsőfokú unokatestvérek voltak.
A család egészen Henri haláláig tagadta a festő testi deformitásának valódi okát, édesanyja a család hírnevét óvva váltig állította, hogy fia egy lovasbaleset miatt sérült meg. Hosszas és fájdalmas kezeléseknek vetették alá, gyógyfürdőkbe küldték, ahol órákig kellett a záptojásszagú vízben lábára aggatott súlyokkal ücsörögnie. Gyakorta morfiumot is adtak neki, hogy csöndben maradjon. A kis Henri többek közt ezeket a holt időket használta ki arra, hogy már korábban fellángolt rajzszenvedélyét tökéletesítse. Érdekes, hogy bár a szülei sosem ellenezték a művészkarriert, sőt, magántanárokat is fogadtak mellé, apja, Alphonse gróf csak gyenge skicceknek titulálta a műveket. Szerencsére Henri tanárai nem osztották a véleményét.

Számtalan plakátjának volt főszereplője a Moulin Rouge táncosnője, Louise Weber, művésznevén  La Goulue (1891)

Az igazi élet akkor kezdődött számára, amikor Fernand Cormon stúdióját elhagyva - ahol olyan festők alkottak, mint a szimbolista Émile Bernard és Vincent van Gogh – saját műtermet bérelt a Montmarte-on. A torz teste miatt folyton önbizalomhiánnyal küszködő fiatalember új otthonra lelt Párizs híres bohémnegyedében, ahol annak ellenére, hogy számtalan különc figura megfordult, Toulouse-Lautrec alakja összetéveszthetetlen volt. Főleg, mivel előszeretettel vette magát körbe sudár termetű barátokkal, mint egykori iskolatársai Maxime Dethomas és Louis Anquetin vagy unokatstvére, Gabriel Tapié de Céleyran.
Hamar a társaság kedvelt központi figurájává vált, a különböző mulatók és bordélyházak szinte második otthonává váltak, az éra nagyjai egymásnak adták a kilincset messzeföldön híres lakomáin. Sosem volt kifejezetten gazdag, de keresett művészként – alig 20 éves pályafutása alatt 737 festmény, 275 akvarell, 363 nyomat és plakát, 5048 rajz hagyta el a kezét – sosem fenyegette veszély anyagi biztonságát. Annak ellenére, hogy testalkata miatt tele volt bizonytalansággal, mindenki jó kedélyű, szellemes embernek ismerte, aki mérhetetlen érzékenységgel és empátiával közelített a szívéhez közálló témákhoz.

Egyik leghíresebb műve, a 11 litográfiából álló Elles sorozat címlapja (1896)

Az egyik ilyen volt a női lélek. Lautrec úgy ábrázolta a lokálokban dolgozó nőket, ahogy addig senki. A képek nem egyszerűen nőket ábrázoltak, sokkal inkább egész élettörténeteket meséltek el a szemlélőnek, nélkülözve a szex és az erotikus túlfűtöttség legkisebb árnyalatát is. Helyette viszont kapunk érzéseket. Nem is keveset. A realizmus határát súrolóan aprólékos kidolgozottság és élethű arányok helyett elnagyol ecsetvonásokat, eltúlzott karakterek, szokatlan nézőpontokat. Egyik kedvenc trükkje volt, hogy a kép alanyának nem mutatta az arcát; vagy háttal fordulva, a karjukra borulva vagy épp a hajtincsek mögé rejtőzve ábrázolta őket. Ez a technika rögtön felkeltette a szemlélő kíváncsiságát. Vajon kik lehetnek ezek a nők? Vajon mi járhat a fejükben?

Alone (az Elles sorozat darabja) , 1896

Ahogy az élet más területein is, Lautrecet a festészetben sem a díjak és elismerések motiválták. A képein szereplő nőkben nem az örömlányt, hanem az embert látta, akik ugyanúgy szenvednek és örülnek, mint bárki más. Másik nagy szenvedélyében, a főzésben is az extremitásokat követte. Számára a pompás lakomák ugyanazt a célt szolgálták, mint a fényűző kiállítások: összehozták az embereket.
A 19. század művészei egymásnak adták a kilincset a sokszor egész éjszakába nyúló pazar vacsorák alkalmával. Lautrec a konyhaművészetben ugyanolyan forradalmár volt, mint a festészetben. Ételei nem egyszerűen bonyolultak voltak, de a legmerészebb képzeletet is felülmúlták. Szerepelt az étlapon 7 órán át főtt báránycomb, borókás rigó, grillezett szöcske Keresztelő Szent János módra, delfinpörökölt és párolt mormota is.

Ahogy a főzésben, az italok terén se ment messzire egy kis kísérletezésért. Többek között neki köszönhető, hogy Párizsban elterjedtek a koktélok. A Földrengés nevű koktélt a mai napig kérhetjük a bárpultnál, már ha van hozzá merszünk.

Az Earthquake, ahogy Toulous-Lautrec szerette: három rész abszint és három rész konyak, ízlés szerint egy kis jéggel megspékelve
(forrás: Savour.com)

Aki pedig szeretne egy igazi hamisítatlan Lautrec vacsorát adni, annak van egy jó hírünk. Már potom 70 dollárért hozzá lehet jutni az eredeti recepteket tartalmazó The Art of Cuisine szakácskönyv első kiadásához, ami a receptek mellett természetesen eredeti Toulouse-Lautrec grafikákkal illusztrált. És nagyjából itt végére is értünk az egyszerű résznek. Tudniillik Lautrec a legegyszerűbb ételeket is képes volt feltunningolni valamivel, amitől különleges és szokatlan lesz. Kissé nehézkes lenne például megvalósítani a szőlőtőkén grillezett gémet, de valószínűleg friss mókushúst sem fogunk kapni a sarki hentesnél.

Lautrec szakácskönyve, The Art of Cuisine,  amely csak évtizedekkel a halála után jelent meg

Annak ellenére, hogy óriási gourmand hírében állt, Lautrec csak nagyon ritkán evett étteremben. Londonban azonban több törzshelye is volt, amik közül a kedvence, a Sweeting’s még ma is működik. Ahogy a Regent streeti Café Royal is, ahol sűrűn megfordult Oscar Wilde barátjával, vagy a Piccadillyn ma is üzemelő Criterion.

Ezek után nehéz elképzelni, hogy a pezsgő társasági élet középpontjaként ismert festő milyen démonokkal küzdött. Az 1890-es évek végére már erősen ivott. Sétapálcáját is úgy alakított ki, hogy a nyelében elférjen egy italos flaska. Mikor 1899. januárjában, amikor imádott édesanyja hirtelen elhagyta Párizst, idegösszeomlást kapott. Rövidesen ezután beutalták a Neuilly-sur-Seine-ben található idegszanatóriumban, ahol hivatalosan 3 hónapot töltött, de saját döntésére még majd két hónappal meghosszabbította a bent létét. Bár látszólag javult, egy évvel később újra a pohár után nyúlt és alig három hónappal a 37-ik születésnapja előtt elhunyt.

Tragikus élettörténetét már sokféleképp feldolgozták. Szeptember 23-án Gergye Krisztián és társulata az Európai Hidak programsorozat keretében a tánc segítségével jeleníti meg a francia zseni alakját.

Most, mikor ismét Franciaországon a szabad világ szeme és sokan szív szorítva követik figyelemmel a szomorú, néha aggasztó franciaországi fejleményeket, érdemes felidézni, hogy mit adtak nekünk a franciák máig ható módon a '60-as, '70-es években.

A korszak főként a mából visszatekintve tűnik európai aranykornak, amelyben a franciáknak fontos szerep jutott. Nemcsak a francia film hódított, hanem a francia zene, divat és életszemlélet is. Párizs ebben az időszakban az európai művészek, sőt amerikai jazzmuzsikusok találkozó helyéül szolgált, így a francia művészet gyakran más országokból származó tehetségek géniuszából támadt: például a rendező Roman Polanski lengyel volt, a zeneszerző Joseph Cosma magyar, és az amerikai jazz-szaxofonos, Archie Shepp karrierje ugyancsak Párizsban szökött szárba.

Forrás: http://histclo.com

A koedukált kollégiumokat és emancipációt

Ha Párizs, akkor forradalom. Így volt ez 1789-ben, 1848-ban, így volt 1968-ban is. A közös bennük az, hogy mindig kifordították a sarkukból a világot. A '68-as forradalmat állítólag az indította el, hogy fiatal egyetemista fiúk – egyik szószólójuk a mai európai parlamenti képviselő, Daniel Cohn-Bendit volt – követeltek könnyebb bejárást a lányok kollégiumi szobáiba. Persze az utóbb több százezer embert a barikádokra szólító küzdelem Párizsban nemcsak ezért zajlottak: társadalmi reformokért és a háború ellen. A '68-as franciaországi események nyomán globális mozgalom indult, amely radikális változásokat eredményezett nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban is. Ezek is szerepet játszottak abban, hogy például Németországban 1972 óta nem bűncselekmény az abortusz, és 1977 óta már nem kényszeríthetik a nőket házimunkára sem.  Ma már a homoszexualitás sem számít bűncselekménynek, amint az a 60-as évek végéig az összes nyugat-európai országban annak minősült. 

Model Danielle Sauvajeon in Paris fashion show 1968.
(Photo by Bill Ray//Time Life Pictures/Getty Images)

A költészet dalait

Bár szigorúan véve a sanzon egy erősen szövegközpontú, világi francia dal, és mint ilyen, eredete egészen a középkorig és a reneszánszig nyúlik vissza, igazából maguk a franciák is Édith Piafra, Charles Aznavourra, Léo Ferrére, Jean Ferratra, Juliette Grécora, és az '50-es, '60-as évek többi, nagyszerű énekesére gondolnak a szó hallatán. A sanzon az a műfaj, amely a francia nyelv szépségét bontja ki, annak ritmusát követi, és benne a szöveg legalább olyan fontos, mint a dallam. A mi sanzonjaink ezek szerint például Cseh Tamás, Dinnyés József és Sebő Ferenc dalai.

Charles Aznavour és Brigitte Bardot
Forrás: wikimedia.org

A hegedűt, mint jazzhangszert

A franciák voltak az elsők Európában, akik fogékonynak mutatkoztak az Amerikából érkező jazzre. Franciaországban az új irányzatot a Martinique-ről Párizsba költőző biguine zenészek népszerűsítették, később, a 20. század második felében pedig sok egyesült államokbeli jazzmuzsikus költözött Párizsba. Ők - miközben hatottak a francia jazzre – maguk is közvetítették a francia hatást az amerikai jazzre. A hegedű, de részben a gitár is, így került be a jazz hangszerrepertoárjába. Jean-Luc Ponty és Stéphane Grappelli a legismertebb jazzhegedűsök a világon.

Jean-Luc Ponty

A szex-jeleneteket a filmekben

Ezelőtt 40-50 évvel a magyar lányok nem Hollywood erőszakos igazságosztói iránt rajongtak, hanem a kifinomult Alain Delon és a sármos (maga a szó is francia eredetű) Jean Paul Belmondo dobogtatta meg a szívüket, a férfiak pedig Brigitte Bardot-ról álmodoztak. A többek mellett Jean-Luc Godard, Jacques Rivette, Éric Rohmer által fémjelzett francia új hullám a legnépszerűbb műfajban is szóhoz engedte jutni a fiatalságot, és az általuk a '60-as években képviselt társadalmi és politikai ügyeket. Nekik köszönhetjük a dokumentarista filmrendezői megközelítést, az alacsony költségvetésű filmeket, az amerikai "független" filmeket, és - nem utolsó sorban - a meztelen testeket és szex jeleneteket a filmvásznon. A francia kulturális befolyást példázza Michel Legrand hollywoodi karrierje is, aki a Thomas Crown-ügy című filmhez írt zenéjével nyerte el az első Oscar-díját 1968-ban. 

Godard – Kifulladásig (1960). Egy lakásjelenet felvételének körülményeit örökíti meg ez a kép, jól szemléltetve, hogy mennyire alacsony költségvetés mellett készült a film.
Forrás: derivativesinvesting.net, http://everyday-i-show.livejournal.com/246690.html

A fenti felsorolás természetesen nem lehet teljes és szükségszerűen önkényes. Az isteni Brigitte talán megérdemelt volna egy külön bekezdést is. Azt azonban ez a hiányos felsorolás is igazolhatja, hogy a '60-as évek minden szempontból különleges volt, nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában. Egy olyan időszakról van szó, amikor a francia gazdaság egyébként évente átlagosan 5 százalékkal növekedett, a németek a Wirtschaftswunder lendületével terítették az áruikat az egész világon és bár a briteknek ekkoriban nem futott ennyire jól a szekér, Lennonék mégis képesek voltak meghódítani a világot. A korszakot lázadás, útkeresés és kísérletezés jellemezte, amely javarészt Franciaországból, Párizsból eredt.

A szeptember végén a Müpában megvalósuló, a francia kultúrát fókuszba állító Európai Hidak részben épp ezt a kort idézi meg zenében, táncban, filmben és irodalmi performasz-esten keresztül.

Adott egy fotó. És adott két tehetséges fiatalember, akiknek a keze alatt életre kelnek a zenészek, énekesek és táncosok. Egy éve debütált a Gondoljuk újra a zenét!, ahol Ritter Ottó és Hajdu Imre hétről-hétre egy-egy müpás koncert legjobb pillanatát megörökítő fotót álmodik újjá.

 

A MOMÉn animációs rendező szakon végzett Ritter Ottót – aki családjában már a harmadik ezen a néven – 2015-ben kereste meg a Müpa azzal a kéréssel, hogy egy-egy aktuális fellépőjét alakítsa át egy animációként is használható rajzfilmfigurává. Nagy vonalakban így született meg a Gondoljuk újra a zenét! sorozat.

Ritter Ottó

Imi már az óvodában is inkább rajzolgatott a kisautók tologatása helyett, így nem csoda, hogy a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola következett, majd felsőfokú multimédiaképzés. Mielőtt a Müpa kreatív csapatának oszlopos tagja lett, egy kreatív ügynökségnél szerkesztette a kiadványokat, többek közt a müpásokat is. Tavasz óta pedig Ottó mellett már ő is rendszeresen alakítja át a képeket, igaz, teljesen más stílusban.

Hajdu Imre © Nagy Attila

Ugyan a két fiú stílusa meglehetősen különböző, mindketten hasonlóan kezdenek neki az alkotás folyamatának: kutatással. Ahhoz, hogy a szereplő és a róla készült animáció összhangban legyenek, elengedhetetlen, hogy egy kicsit jobban megismerjék a zenéjét, munkásságát. „Így hozom hangulatba magam és a bal kezemet” – mondja Ottó. Imi sem pusztán passzióból hallgat munka közben zenét. „Segít ráhangolódni az aktuális előadó stílusára, és ihletet ad, hogy milyen színvilágot képzeljek el. Plusz a rajzolás mellett a zene a másik nagy szenvedélyem.” Méghozzá nem is akármilyen szenvedély. Imivel ugyanis a Müpa falain kívül akár a színpadon is találkozhatunk, mint a DSP rappere, Dipa.

A fiúk koncert után pár nappal kapják meg a kiválasztott fotót, ami alapján úgy rajzolják meg a karaktert, hogy a színvilág és a kidolgozás az adott művész stílusát és koncertjének hangulatát tükrözze. Ottó a rajz elkészítésének fázisait a timelapse videókhoz hasonlatos technikával rögzíti, majd az adott művész hanganyagával összefűzve készül el a végső, kb. 15 másodperces animáció. Persze ez leírva sokkal egyszerűbbnek hangzik, mint a valóságban. Az egész folyamat kb. 6-8 órát vesz igénybe, elejétől a végéig. „A nehézség, amit inkább jópofa kihívásnak neveznék, többnyire abban van, hogy mennyire tudom jól arányokban megoldani az adott kép átírását, stilizálását. Mik azok a stílusjegyek, amiket megtartok, mik azok, amiket elhagyok; itt egy anyajegy, ott egy kedvenc kabbala karkötő. Ezek azok a nüansznyi részletek, amik sokat vetnek a latba, hiszen ezzel tudom személyessé tenni az adott karaktert.”

Míg Ottónál inkább rajzfilmfigurákká alakulnak a fellépők, Imi képei inkább a pop-art és a graffiti felé hajlanak. Egy digitális táblán felrajzolja a körvonalakat, majd egy általában 5 színből álló palettával kitölti azt. Ezek utána jön az animáció, ami a ritmusra pulzáló köröktől a festékszóróval fújt feliraton át bármi lehet, ami az adott kép és előadó stílusához passzol. „A kedvencem a Dj Bootsie-ról készült újragondolás, mert zeneileg a hiphop műfaj áll hozzám legközelebb. Ennél a verziónál már nem csak a rajz felépülése animálódott, olyan elemeket használtam, amit előtte még egyik rajznál sem, például a lüktető köröket.”

Az így elkészült animációk nemcsak a Müpa közönsége, de a fellépők körében is egyre népszerűbbek. Sőt, többen meg is osztották már a róluk készült alkotásokat, a fiúk legnagyobb örömére persze. Bár mindketten számtalan előadót megrajzoltak már, azért még maradtak a listájukon olyan előadó, akiért bármikor szívesen „ceruzát” ragadnának. Iminek a The Roots, míg Ottónak egy Oscar- és Grammy-díjas skót énekesnő szerepel többek közt a kívánságlistáján. „Ha Annie Lennox egyszer eljönne a Müpába, arra szó nélkül elmennék és kikunyerálnám, hogy szerepeljen az Instagramos projektünkben.”

És ha már rajzokról van szó, adta magát a kérdés, hogy megkérdezzük őket, mi volt gyerekkorukban a kedvenc rajzfilmjük. Imi a klasszikus Disney rajzfilmek és a ’80-as évek magyar rajzfilmjei mellett teszi le a voksát. „Az erdő kapitánya, Macskafogó, Vili a veréb, amiket nagyon szerettem.” Ottónál, talán a szakmai ártalomnak köszönhetően is egy kicsit hosszabb a lista, a klasszikus magyar rajzfilmektől kezdve egészen a csehszlovák ifjúsági sorozatokig. „A Jamie és a csodalámpa ugrik be elsőre, ahol a kisfiú megvilágítja az elemlámpájával lefekvés után a gyerekszoba padlóját, majd egy másik világba kerülnek ezen a lyukon keresztül. Ha jól emlékszem, volt egy kutyája is, aki vele tartott, és nagyon ütődött szereplőkkel találkoztak abban a másik világban.”

Apropó kutya. Nem hagyhatjuk szó nélkül Ottó állandó segítőtársát, aki az összes rajz elkészítését végigasszisztálta. Klári kutya – aki amellett, hogy irdatlanul cuki, gazdája elmondása alapján már kölyökként is nénis jellem volt – immáron három éve szerves része Ottó napjainak.

Így nem csoda, hogy munka közben is folyton láb alatt van. Szó szerint, leginkább az asztal alatt, a következő pozitúrában:

A sorozat további darabjaiért érdemes követni a Müpa Instagram és Facebook csatornáit! 

Django Reinhardt (1910 – 1953.) szelleme éppoly megszállottan kísért a francia könnyűzenében, mint amilyen megszállottan élte életét és alkotta meg életművét Django a szinti swing – vagy más néven manouche jazz – megteremtőjeként. Ami az életét illeti, arról hamarosan – és a lehető leghitelesebb forrásból – többet fogunk tudni, elvégre Palya Bea alakítja Django feleségét, egy francia, az életéről forgatott filmben. Az életművéről, illetve annak hatásáról pedig bizonyára sokat elárul majd a La Gâpette, a Latcho Drom és a Paris Combo szeptember 24-i Müpás koncertje.

 Django Reinhardt 
Fotó: Michael Ochs Archives 

Na de addig is… Nézhetjük bárhonnan, Django Reinhardt úgy vált az európai jazz egyik meghatározó alakjává, hogy 1. tizennyolc éves korában a bal kezének két ujja lebénult, miután kigyulladt az a nomád karaván, amelyben muzsikált, 2. a cigány zenészek többségéhez hasonlóan fogalma sem volt a kottáról. Sőt. Valójában az előbbi fogyatékossága következtében váltott hegedűről gitárra, és fejlesztett ki egy új akkordozási technikát. Műfajteremtőként a hegedűs Stéphane Graphellivel közösen alapított együttese, a Quintette du Hot Club de France a felelős, mely 1934 és 1939 között több száz felvételt készített.

Django ugyanakkor az Európában turnézó amerikai zenészek körében is keresett szólista volt, halld Benny Carterrel, Coleman Hawkinsszal és másokkal elkövetett lemezeit. A háború után Duke Ellingtonnal is játszott a Carnegie Hallban, bár a rossz nyelvek szerint nem jött be Django amerikai turnéja, mert kissé nagyképű volt. Na de ennyit erről. Django egyéni stílusa mellett persze más befolyásai is voltak a szinti swingnek nevezetesen az amerikai jazz és az egyik tradicionális francia tánczene, az eredetileg dudával, majd harmonikával kísért musette.

És ezzel, hoppá, máris megfejtettük a breton La Gâpette stílusának, a “muzouche”-nak a nevét. Mely egy szóba foglalta két döntő francia hagyományát, a musette-et és a manouche-t. (De azért nem kell félni, a rock és a ska frontján is büfék…)

A Latcho Drom együttest alapító Christophe Lartilleux (Djangóhoz hasonlóan) ugyancsak egy karavánban cseperedett fel. A manouche jazz mellett rá főként a kelet-európai cigányzene hatott, így akadt a nyírségi Parno Graszt nyomára. Közös albumuk is jelent meg Paris Budapest Caravane címmel, szóval helyben vagyunk. Pontosabban: vándorlunk…
S végül, ne kelljen mondanunk, a Paris Combo muzsikája felett is ott lebeg Django szelleme. Oké, abban megkerülhetetlen a harmincas évek kabaréinak, a latin tánczenéknek és a könnyed popdaloknak a szerepe is, de amit a szinti szvingről tudnak, az nem akármi… Az bizony Django.

Paris Combo

A jazz popzenéje, a swing a rádió „aranykorának” köszönhetően az 1930-as években hihetetlenül népszerűvé vált az Egyesült Államokban. Egy-egy előadó igazi sztár lett, a zenekarok Hollywoodi filmekben szerepeltek, sőt a műfaj királya, Benny Goodman zenetörténelmet írva 1938. január 16-án a Carnegie Hallban koncertezhetett.

Benny Goodman - "Songborn"
forrás: www.thevernacular.org

A zenei gyorstalpalót érdemes azzal kezdeni, hogy egy kicsit a helyére tesszük a swing jelentését. A jazzes lüktetésre a beat és az off beat összhangjára, és az ebből kialakuló „lebegő” ritmikára vonatkozó szakkifejezés. A jazzisták szóhasználatában nemcsak egy ritmust jelentett, hanem egy meghatározhatatlan, de mégis azonnal felismerhető lüktetést is. A szót használják az 1930-as évektől a negyvenes évek elejéig tartó jazztörténeti stíluskorszak jelölésére, és így hívják az ekkor kialakult zenei műfajt is. Eleinte kisegyüttesek játszották sok improvizációval, majd 1935 tájékán megjelentek a 15-20 fős big bandek, ahol a komponálás és a hangszerelés elkerülhetetlen volt. Érdekesség, hogy történelmileg a swing kifejezés nem kapcsolódott a swing korszakhoz, akkoriban nem is használták gyűjtőfogalomként. A táncművészetben pedig a swing magába foglalja mindazokat a táncokat, amelyek – elsősorban az USA területén – az 1920-50-es évek között alakultak ki, és az akkor divatos klasszikus jazz, swing zenére táncolták. A legismertebb ezek közül a Lindy Hop, akkor lett népszerű, amikor a Savoy (harlemi táncterem) egyik biztonsági embere, Herbert „Whitey” White a legjobban táncoló törzsvendégekből bemutató csapatot szervezett, amely a „Whitey's Lindy Hoppers” néven vonult be a tánctörténetbe. Elképesztő tánctudásukról  az alábbi videóban győződhetünk meg.

És hogy kik voltak azok a zenészek, akik ekkoriban megőrjítették a közönséget? A legnépszerűbb együtteseket Glenn Miller, Benny Goodman, Tommy Dorsey, Artie Shaw, Duke Ellington és Count Basie vezették. 

A „swing-király”, vagyis Benny Goodman volt az, akinek 1935-ös koncertturnéjától datálódik a swing aranykora. Már 20 évesen a tipikus New York-i szabadúszó muzsikusokhoz hasonlóan ő is stúdiókban dolgozott, kisebb zenekart vezetett.  1934-ben az NBC új szombat esti műsorába, a „Let’s Dance”-be együtteseket keresnek. Felkérte Gene Krupát, hogy dobosként csatlakozzon a zenekarához, amelynek dalait ekkor már Fletcher Henderson komponálta és hangszerelte. A rádióműsoron keresztül egyre nagyobb rajongótáboruk lett, hat hónappal később pedig már el is indultak a mára stílusteremtővé vált országos turnéjukra.  A stílus és Goodman sikerét mi sem mutatja jobban, mint hogy Amerika legbefolyásosabb impresszáriójának – Sol Hurok – felkérésére 1938. január 18-án a „zene templomában” a Carnegie Hallban játszhatott, ott,  ahol addig jazz-zenekar még sosem léphetett színpadra.

A swing aranykorának a második világháború vetett véget. Sok zenész bevonult katonának, a nagy létszámú zenekarok utaztatása költségessé vált. Később megjelent a bebop és a rock and roll, ami végleg átvette a zenében a vezető szerepet.  A ’20-as, ’30-as, ’40-es évek jazz-zenéje a napjaikban azonban újra reneszánszát éli. Aki kíváncsi arra, hogy hogyan éled újjá a stílus napjainkban, annak augusztus utolsó hétvégéjén a Müpában a helye. A New Orleans Swingfesztiválon a magyar együttesek mellett fellép Ella Fitzgerald és Sting egykori zenésztársa, Scott Robinson, valamint a hétévesen már Louis Armstronggal játszó Enrico Tomasso is.   

  Louis Armstrong és Enrico Tomasso

*Forrás: Kerekes György - Pallai Péter - Zipernovszky Kornél: A jazz évszázada  
Jazz: marking time in American culture, Viriginia University

Bár az új évad kezdetére még majd’ egy hónapot kell várni, a Müpa falai között nem állt meg az élet és a munka a nyári szünet alatt sem.

Július 12-én hivatalosan is véget ért a Müpa tizenegyedik évada, július 25-től pedig az épület is bezárta kapuit a nagyközönség előtt. Ilyenkor zajlanak ugyanis azok a felújítási és javítási munkák, amik a közönségforgalmi területeket érintik. A műszaki leállás során természetesen a színfalak illetve a zárt ajtók mögött is serényen folyik a munka. Festenek, fúrnak, faragnak. A lépcsőket borító vörös szőnyegre fólia kerül, a oszlopokat felállványozzák, az előcsarnok márványpadlóját pedig felcsiszolják, hogy az augusztus 20-án induló új évadra ismét csillogó legyen.

Addig is, idézzük fel a 2015-16-os évad 1188 előadásának legjeit:

A legcsöndesebb közönség: A híresen bogaras és kamerautáló Keith Jarrett koncertjén a légy zümmögését is hallani lehetett volna (ha lett volna olyan merész, hogy zümmög), olyan csendben voltak a nézők. Pedig a művész külön kért egy plusz mikrofont a színpadra, ha esetleg megrovásban kéne részesíteni a közönséget. De erre szerencsére nem került sor.

A legtöbb néző: A legtöbb néző  – szám szerint 1673 – díját megosztva kapja Keith Jarrett és a hölgyek egyik kedvenc tenorja, Jonas Kaufmann. Utóbbi koncertjén a nézők ugyan korántsem voltak annyira csendesek, mint Jarrett közönsége. Kaufmann kedvesen meg is jegyezte, hogy a terem kitűnő akusztikájának köszönhetően nem csak a nézők hallják őt tökéletesen, de bizony ő is hallja a közönséget a színpadon. Keith Jarrett emellett a leggyorsabban telt házas koncert címet is bezsebelheti, hiszen alig 2 órával a pénztárak nyitása után lehetetlen volt jegyet kapni a júliusi fellépésre.

A legfurább fellépőruha: Bár a Müpa színpadán megfordult már jó pár minden képzeletet felülmúló fellépőruha, búvárruhában eddig még senki nem állt a közönség elő. Egészen az Amorf Ördögök június 28-i koncertjéig, mikor is az egyik zenész ezt a kissé szokatlan színpadi viseletet választotta.

Fotó: Pályi Zsófi, Müpa

A korosztályos rekorderek: Az évad legidősebb és legfiatalabb fellépőjének koncertje között alig 2 hónap, a fellépők életkora között pontosan 77 évnyi különbség volt. 2015. október 26-án a Bécsi Filharmonikusokat vezényelte az akkor 88 esztendős Herbert Blomstedt – a koncert különleges ráadásáról a blogban is írtunk -, a december 14-i Advent a Müpában koncerten szólót játszó Boros Misi pedig csak 11 esztendős volt. 

Az első Holdra szállás: Amikor 2014-ben Ridley Scott kasszasikere, a Mentőexpedíció (The Martian) forgatása során a Müpa épülete kínai űrközponttá avanzsált egy pár napra, még nem gondoltuk, hogy a következő évadban az első Holdra szállás is megtörténik ugyanitt. Persze csak képletesen, de a The Moon Opera táncosa bizony a Holdon landolt a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik előadásának kulcs jelentében.

A Müpa, mint Kínai Nemzeti Űrügynökség
Forrás: InterCom

A leggyorsabb távozás a zenekari árokból: Ugyan 100 méteres síkfutásban nem vehetik fel a versenyt Usain Bolttal, de a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara rekordgyorsasággal hagyta el a zenekari árkot június 18-án a Siegfried második szünetében, hogy még elkapják az Izland-Magyarország Eb csoportmeccs utolsó perceit.

Fotó: Posztós János

A meccs lefújása után pedig a backstage-ben ünnepelték a válogatott továbbjutását.

Fotó: Posztós János

A futballrajongó fúvósszekció egyébként nemzeti trikolórral az arcán fújta a behívó kürtszót is. Sőt, azt is bebizonyították, hogy Király-mackóban még fanfárt is jobb fújni!

Fotó: Posztós János

Alvó gyermek egy anya ölében, közös szelfi a zenekarral, fotózás, telefoncsörgés és köhögés. Csak néhány dolog, amivel a közönség még a legnyugodtabb művészt is kihozhatja a sodrából.

Az okostelefonok megjelenésével ugrásszerűen megnőtt a neten terjedő amatőr koncertfotók és felvételek száma.  A színpadra lépéskor felemelkedő telefonhegyek nemcsak a többi nézőt, de az előadót is zavarják. Tavaly az angol színházi élet egyik nagy szenzációja volt a Barbican Hamlet bemutatója, főszerepben Benedict Cumberbatch-csel. Az egyik előadáson valaki mobiltelefonjával rögzítette, ahogy a színész Hamlet monológját adja elő, ami annyira megzavarta őt, hogy kénytelen volt újrakezdeni a szöveget. Az eset után a Barbican zéró toleranciát hirdetett a telefonozó nézőkkel szemben, Benedict Cumberbatch pedig stílusosan maga kérte meg a nézőket, hogy az előadás alatt felejtsék el a telefonjaikat.  

„Ez nem DVD, ez egy igazi show!” – hívta fel a közönség figyelmét Adele veronai koncertjén idén májusban. Az énekesnő arra kérte rajongóit, hagyják abba a felvételek készítését, ugyanis ez a való élet, és ő valóban itt áll előttük. A The Lumineers tagjaitól a Savagesen át a Pulp frontemberéig, Jarvis Cockerig számos előadó kérte már a mobilok mellőzését. Kifejezetten telefonellenes előadóként tartják számon a Müpában július 3-án fellépő Keith Jarrettet is. Koncertjei alatt külön ki kell írni és be is kell mondani, hogy még a meghajlás alatt is tilos őt fotózni. Az ok egyszerű, improvizatív szólókoncertjei nagyfokú koncentrálást igényelnek, amiből könnyen kizökkentheti őt a telefonkattogás, a véletlen vakuvillanás, de akár a köhögés is. És ha ez megtörténik, simán feláll a zongora mellől, és otthagyja a hoppon maradt közönséget.

A problémára a technológiai cégek is keresik a megoldást. Az Apple egy olyan eljárást szabadalmaztatott, ami a telefonokat infravörös sugárzás érzékelésére is alkalmassá tennék, így távolról is ki lehetne kapcsolni a gépek kameráját. Azokon a koncerthelyszíneken, ahol ezt a technikát bekapcsolnák, az Apple termékeivel nem tudnák rögzíteni a produkciót. A másik megoldás egy szürke tasak lehet, a Yondr, amit Alicia Keys egyik legutóbbi koncertjén már élesben is tesztelt. Röviden összefoglalva a mobilokat belépéskor egy tasakba kell tenni, amit lezárnak. A nézők így bevihetik magukkal a telefont, de az előadás alatt nem tudják használni, kilépéskor pedig egy fém korong segítségével nyitják ki a tokot. Ez a találmány még egy zavaró tényezőt száműzhet a koncerttermekből, a véletlenül megcsörrenő telefonokat. 2012-ben az Avery Fisher Hallban hagyta abba a vezénylést Alan Gilbert karmester, ugyanis Gustav Mahler IX. szimfóniájának utolsó tételénél hosszan csörgött a nézőtéren egy mobil. Az elmondások szerint Gilbert először csak mérgesen kitekintett a közönségre, majd ki is szólt, de mivel nem hallgatott el a telefon, ő hallgattatta el a New York-i Filharmonikusokat. 

Az egyik legfrappánsabb megoldás 2011-ben rövid időre világhírűvé tette Lukáš Kmit szlovák hegedűművészt. Ő ugyanis szimplán belejátszotta a darabba a Nokia csengőhangot, miután megszólalt egy telefon.  Idén az egyik legdurvább telefonos eset a The Story So Far punk zenekar koncertjén történt. Egy rajongó a színpad szélére állva akart készíteni egy szelfit, amire a banda egyik tagja úgy reagált, hogy nemes egyszerűséggel lerúgta a színpadról.

A komolyzenei hangversenyek egyik visszatérő hangélménye a mű közben elfojtott, majd tétel közötti szünetekben felcsapó köhögés. Hogy ez mennyire zavarja a művészeket, jól mutatja a Budapesti Fesztiválzenekar 2012-es videóüzenete, amelyben Fischer Iván arra buzdítja követőiket, „Legyen ez az a közönség, ami a világon a legkevesebbet köhög.” Legutóbb a Müpában Jonas Kaufmann hívta fel kedvesen a teremben ülők figyelmét, hogy a jó akusztikának köszönhetően nemcsak mi halljuk őt jól, de ő is tisztán hall mindent, ami a nézőtéren történik.  Kyung-Wha Chung koreai hegedűművész 2014 decemberében a londoni Royal Festival Hallban adott hangversenyt. Az egyik tételszünetben egy kisgyerek köhögni kezdett. A művész a gyermek szüleinek szegezte a kérdést: „nem gondolnák, hogy csak egy kicsit idősebb korában kellene elhozniuk magukkal a gyereket?”  Hat héttel korábban a világhírű karmester, Sir Michael Tilson Thomas pedig arra kért egy anyukát, akinek ölében csendesen aludt egy gyermek, hogy távozzanak a színpad közeléből. Egy zenekari tag elmondása szerint, az anyuka simogatta a gyermek haját, ami pont benne volt a karmester látóterében, ez zavarhatta meg. Ebből az esetből is jól látszik, hogy még olyan dolog is megzavarhatja a művészeket, amire elsőre nem is gondolnánk, így az alapvető illemszabályok mellett legalább azokat kéréseket próbáljuk betartani, amire a koncert szervezői és a fellépő művész külön felhívják a figyelmünket.

Ha meghallunk egy számot, azt hajlamosak vagyunk rögtön az előadóval azonosítani. Így lehet, hogy mondjuk az Embertelen dalról mindenkinek  az LGT, A távollétről Szécsi Pál, a Gyöngyhajú lányról  pedig az Omega jut az eszébe. Pedig a szövegek írói nélkül ezek a slágerek nem is léteznének. A teljesség igénye nélkül összegyűjtöttünk néhány dalszövegírót, akik nélkül más lenne a magyar könnyűzene. 

Jávor László

Nem írt több száz dalszöveget, ami miatt azonban kihagyhatatlannak gondoltuk a listáról annak az oka, hogy az ő nevéhez fűződik a legismertebb magyar örökzöld, a Szomorú vasárnap szövege. A dalt az egész világon dúdolják, száznál is több nyelven adták már elő. Mégis a többségnek csak Seress Rezső neve ugrik be, ha meghallják. Szövegírója, Jávor László költőnek vallotta magát, emellett bűnügyi újságíróként dolgozott. Vannak, akik szerint részben neki köszönhető a sláger köré felépült „öngyilkosság himnusz” mítosz, azt pletykálták, hogy a dal szövegét ő helyezte el az öngyilkosságok helyszínén, ahova bűnügyi újságíróként mindenki előtt oda tudott érni.

G. Dénes György (Zsüti)

Egy igazi pesti bohém, aki ideje nagy részét egy Andrássy úti kávézóban töltötte, ahol barátaival - többek között Rejtő Jenővel – kártyázott. Szerette a finom ételeket, a szép nőket és a lovit, a pesti éjszaka egyik meghatározó figurája volt, nyaranként pedig Tihanyban vitorlázott. G. Dénes György 1915-ben született Budapesten Guttmann Dénes néven. A pesti éjszakában Gutiként szólították, Karády Katalin azonban franciásan csak Zsütinek szólította, ami később a beceneve lett.  

Tizenhat éves volt, amikor Chopin zenéjére megírta az első dalszövegét, a Száz év magányt, amit később Korda György is előadott. Hamarosan a Színházi életben publikálta verseit, 22 évesen pedig már operettekhez írt szövegkönyvet. A II. világháború idején bujkálni készült, majd munkaszolgálatra vitték, ahonnan Karády akkori vőlegénye (aki Horthy kémfőnöke volt) menekítette ki. Majd kikerült a frontra, ahol a tisztek pedikűröse mellett dolgozott. 1946-tól újra dalszövegíróként dolgozott, sorozatban gyártotta a slágereket. Sokan Karády házi szerzőjeként tartották számon, de neki köszönhetjük a Csinibaba, a Járom az utam vagy például a Minden jót Mónika című szerzeményeket is. Kiváló angol nyelvtudása miatt tökéletesen magyarította a külföldi dalokat, és ő fordította magyarra többe között a West Side Storyt, a Hairt, a Hello Dollyt, a Hegedűs a háztetőnt, a Chicagót és a My Fair Ladyt is.   Bár a közönség és a szakma szeretetét is élvezhette, hivatalos elismerést először csak nyolcvanéves korában kapott, a „Zsüti-műfaj” megteremtéséért 2001-ben posztumusz Kossuth-díjban részesült.    

Vándor Kálmán

Egy olasz mániás slágermagyarító sportújságíró, akinek legendásan kizökkenthetetlen volt a jókedve. Vándor Kálmán gyerekkorától kezdve focizott, 1942-től a Nemzeti Sport tudósítójaként dolgozott, majd később a Népsportnál, a Friss Újságnál, a Magyar Rádió olasz szerkesztőségében és 40 évig Népszavában dolgozott. Tíz olimpiáról és kilenc labdarúgó-világbajnokságról tudósított, egy időben az MLSZ sajtófőnökeként is tevékenykedett. A sportújságírás mellett olasz dalok szövegeit fordította magyarra. Édesanyja zongoraművésznek szánta, olasz iskolába járt, és eredetileg a kiejtést gyakorlása miatt hallgatta a kazettákat. Először a Piove (Ciao, ciao, bambina) című slágert fordította le, majd kétszáznál is több táncdalt ültetett át magyar nyelvre, amiket a teljes táncdalénekes-élvonal, többek között Kovács Kati, Koós János, Szécsi Pál, Poór Péter és Korda György énekeltek. Örökzöldnek számít az Azzurro, a Kósza szél, a Távollét vagy A szívem egy vándorcigány. A San Remo-i dalfesztiválon az olasz popzene legsikeresebb külföldi képviselőjeként tüntették ki. A zene éjjel-nappal szólt nála, és bármekkora csibésznek számított, a legapróbb dolgokon is el tudta magát sírni - mesélte 90 évesen egy interjúban. Vándor Kálmán 2016. január 5-én, 93 éves korában hunyt el.

Szenes Iván

Magyarország legtermékenyebb szövegírója, akinek legalább kétezer dal fűződik a nevéhez. Dalai közül csak azt tartotta slágernek, amit egy egész ország ismert. „Ezt talán százhúszról merném biztosra állítani” – mesélte egy interjúban. Képtelenség lenne felsorolni, hány művésznek írt dalokat. Pályafutása kezdetén még Karády Katalinnal is dolgozott, Latabár Kálmán, Sárdy János, Hofi Géza, Aradszky László, Kovács Kati, Koós János, Zalatnay Sarolta, Tolnay Klári, Páger Antal és Harangozó Teri is énekelték szövegeit. A Nemcsak a húsz éveseké a világ, a Kicsit szomorkás a hangulatom máma, a Kislány a zongoránál, a Találkozás egy régi szerelemmel, az Úgy szeretném meghálálni, a Kicsi gyere velem rózsát szedni, a Mindenkinek van egy álma, a Nehéz a boldogságtól búcsút venni, mind az ő alkotásai. Sőt, aki nem kedvelte a tánczenét, az is könnyen ismerhette a szövegeit, hiszen számos beat- és popsláger és kabaré is kikerült a tolla alól, emellett több mint száz színdarabot, filmet, rádió- és tévéjátékot mutattak be verseivel, illetve az ő átdolgozásában. Még nyolcvanéves kora felett is tévéműsorokat készített, a Szenes turné örökzöldjeit pedig nemcsak a nyugdíjasok, hanem az unokák is énekelték. 2010 júliusában sugározta az MTV a Szenes Színház című műsort, amiben előadta legutolsó slágerét, amit az internet ihletett, a Klikkelj rám! című számot.

Bradányi Iván

Édes kisfiam, Indián nyár, Szerelmes asszony, Egy nyáron át. Csak néhány Bradányi Iván által írt slágerek közül. Edith Piafot élőben is látta, és beszélgetett Albert Camus íróval. Bár Budapesten született, Bradányi Iván egészen az elemi iskola kezdetéig nem tudott magyarul, mert otthon kizárólag németül beszéltek hozzá.  „1947-ben Edith Piaf volt nagy hatással rám, La vie en rose című dalát ültettem át magyarra, amit azóta sokan elénekelték már. Ez a kezdeti siker mentett meg akkoriban a polgári költészetnek nevezett besorolástól, így lettem dalszövegíró, s olyan zeneszerzőkkel dolgozhattam együtt, mint Buday Dénes, Fényes Szabolcs, Bágya András, Martiny Lajos, Hajdu Júlia, Vincze Ottó, szinte minden akkoriban népszerű komponistával, Ákos Stefi, Hollós Ilona, Záray Márta, Vámosi János Bilicsi Tivadar Rátonyi Róbert, Homonnay Éva énekelték a dalaimat.” – mesélte. Tizenkilenc évesen kezdett el dolgozni a Magyar Rádió zenei osztályán, ő lett az első, aki dalszövegíróként került be ide. 1956-ban részt vett a forradalom, így tizenkét éven át külföldön élt, egy légitársaság munkatársaként az egész világot bejárta, majd 1972-ben Barcelonában élt. Ezután tért haza, barátai – Fényes Szabolcs, Bágya András, Romhányi József és a Záray-Vámosi házaspár – segítségével. A Magyar Rádió és a Televízió rögtön újra foglalkoztatni kezdte, újonnan írt dalait főleg Záray Márta, Vámosi János, Korda György, Balázs Klári, Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Kovács Kati adták elő. Valamint színészeknek - Tolnay Klári, Márkus László, Latinovics Zoltán – írt sanzonokat. A rendszerváltásig közel kétezer dala került hangszalagra. Emellett legalább kétszáz Disney-film fordítása és műfordítások fűződnek nevéhez.  

S. Nagy István

Elmesélések szerint csak rímekben tudott gondolkodni, jelen volt a táncdalfesztiválok kezdeténél, végigasszisztálta a magyar beat születését, legendákat segített az indulásuknál. S. Nagy István nevéhez több ezer dal fűződik. Első dalszövegét, Merre jártál ma este? címmel állítólag 1957-ben írta, az első Ki, mit, tud?-on az Gézengúz című dalát énekelte az akkor még tini Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes. Máté Péter felfedezője, majd haláláig munkatársa, Elmegyek címmel közösen jegyzik az egyik legsikeresebb magyar popdalt. 1963-tól hosszú időn át Payer András volt a szerzőtársa, Szörényi Leventével írta az első külföldön is sikeres magyar nyelvű beat-dalt, a Rohan az időt. Szövegeit szinte az összes magyar beatzenekar énekelte, szerzett dalt az Illésnek, az Omegának és az Echónak is, de a kis Fenyő Miklós is őt hívta fel, hogy segítséget kérjen a kezdetekkor. Ő írta a Gedeon bácsit Szécsi Pálnak, a Csavard fel a szőnyeget! a Hungáriának,  a Fehér sziklákat Zoránnak. Ezek mellett játékfilmekhez és színpadi előadásokhoz is írt dalszövegeket.   

Adamis Anna

A kevés női dalszövegírók egyike. Férje, Laux József révén került kapcsolatba az Omegával, első dalszövegeit angolul írta, amikor a zenekar két hetes angliai útján lemezt is készíthetett. A hír hallatán az Omega itthon is lehetőséget kapott egy magyar nyelvű lemez elkészítésére, így született meg 1968-ban az első magyar beatlemez, A Trombitás Frédi és a Rettenetes emberek. Még két Omega-albumra írt szövegeket, köztük volt a Gyöngyhajú lány, amelynek angol verzióját szintén ő fordította. Az LGT első nagy korszakában is kiemelt szerepe volt, ő jegyzi többek között az ezüst nyár, a Kotta nélkül vagy éppen az Álomarcú lány szövegeit. 1973-ban a zenekarral közösen készítették a Déry Tibor kisregényéből készül, mára kultikussá vált Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt a Vígszínházban, olyan emblematikus dalokkal, mint a Ringasd el magad! vagy az Arra születtem!. A hetvenes évektől Kovács Kati, Szörényi Levente, a Neoton Família, Zalatnay Sarolta, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Bontovics Kati, Varga Miklós, Bács Ferenc, Malek Andrea számára írt dalszövegeket. De hogy kiknek, az két dologtól függött: „Az empátia és a szimpátia a kulcsszavak. Ha valamelyik hiányzik, nem vállalom.” – mesélte egy korábbi interjúban.

Sztevanovity Dusán

Kell ott fenn egy ország, Nem adom fel, Embertelen dal, Szilvás gombóc, Apám hitte. Több mint ötszáz címet kellene felsorolnunk, ha Sztevanovity Dusán dalszövegeit számba szeretnénk venni. 1960 és 1971 között a Metró együttes ritmusgitárosa és dalszövegírója, ott volt a magyar beat születésénél, átélte a táncdalfesztivállal járó sikereket.   Az LGT egyik legfontosabb lemeze, a Loksi szövegeit jegyezte, később többek között Deák Bill Gyula, Frenreisz Károly, Garas Dezső, Gerendás Péter, Kaszás Attila, Katona Klári, Kern András, Kulka János, Malek Andrea, Presser Gábor lemezein működött közre. Dolgozott dramaturgként, szerkesztő-műsorvezetőként, forgatókönyvíróként a Magyar Televízió több zenés műsorában is. Több zenés darabhoz írt vagy fordított szöveget és rendezett komolyzenei tévéműsorokat is. Presser Gáborral pedig megírta A padlás című musicalt.

A listát nyilván még bőven lehetne folytatni, hiszen például Bródy János, Horváth Attila, Bereményi Géza, Laár András, Demjén Ferenc, Lovasi András és Kiss Tibi szövegei közül is sok kultikussá vált. Mi most azonban már csak egy előadót emelnénk ki, a legfiatalabb generációból. Ő Szabó Benedek, akinek szövegei mára zenekara védjegyévé váltak. Sokan Cseh Tamás utódjaként emlegetik, bár ő inkább Bereményi Gézához érzi magát közel. A dalok generációs életérzést tükröznek, a mai huszonévesek problémáit, félelmeit, hangulatait adják vissza. Hogy hogyan, azt június 20-án bárki meghallgathatja a Müpában.

Források: Dal+Szerző Magazin, Quart, László Ferenc: Egyszer véget ér (Magyar Narancs)

Talán senki számára nem mondunk újat azzal, hogy a művészet – legyen az film, zene vagy irodalom – sokszor nyúl vissza a múltba inspirációért. Jobb esetben ez csak egy ihlet, rosszabb esetben plágium.

Kristian Evensen újságíró volt az, aki nem kis időt szánva felkutatott hasonlóságokat két, első látásra egymástól teljesen eltérő, saját korukban és kategóriájában mindkét mű korszakos jelentőséggel bíró mű, jelesül Wagner epikus tetralógiája, A Nibelung gyűrűje és George Lucas űroperája, a Csillagok háborúja között. Érdemes az egészen a zenei hangok összehasonlításáig kitérő eredeti tanulmányt elolvasni, mi most, a teljesség igénye nélkül, csak pár érdekes pontot emelnénk ki, ahol Evensen párhuzamot látott a két mű között. 

Hosszúság

 - Wagner tetralógiája, a nevéből adódóan 4 operából áll össze - A Rajna kincse (Das Rheingold), A walkürök (Die Walküre), Siegfried,  Az istenek alkonya (Götterdämmerung) -, majdnem 15 óra hosszúságú (a Müpában a Ring ciklus pontosan 14 óra és 55 perc összesen).

- Lucas eredetileg kilenc részesre tervezett űreposzának eddigi részei pontosan 15 és fél órát tesznek ki, ha a legutóbbi, hetedik részt is beleszámoljuk. (Evensen eredeti összehasonlítása még a hetedik film mozikba kerülése előtt íródott).

Történetvezetés

Mindkét alkotásra igaz, hogy nem lineáris vonalon íródott, tehát se Wagner, se Lucas nem kronológiai sorrendben írta a műveket.

- Wagner legelőször Az istenek alkonya szövegét írta meg (ez a Ring ciklus záró operája), majd onnan visszafelé haladva egészen a Rajna szövegééig, majd hozzáadta a zenét az elejétől kezdve.

- Lucasnál szintén egy U alakot figyelhetünk meg: a IV (Csillagok háborúja, 1977), V. (A Birodalom visszavág, 1980) és VI (A Jedi visszatér, 1983). résszel kezdte, majd több mint két évtized elteltével 1999-ben jött az I rész (Baljós árnyak), a II. rész (A klónok támadása, 2002) és III. rész (A Sith-ek bosszúja, 2005). 2015-ben pedig szinte berobban a mozikba a VII.rész, Az ébredő Erő.    

Új világok és mitikus lények

- Wagnernél a világ különböző részén élő, eltérő kinézetű, természetfeletti lények jelennek meg: a sellők (Woglinde, Wellgunde és Flosshilde),  törpök (Alberich és Mime), óriások (Fasolt és Fafner), istenek (Wotan, Freia, Brünhilde) félistenek (Siegmund, Sieglinde és Siegfried), sárkányok (Fafner) és emberek (Gunther, Gutrune).

-  Lucasnál különböző bolygókon élő, eltérő kinézetű, idegen lények jelennek meg: beszélő robotok (R2D2, C-3PO), "beszélő szőrös állatok" (Chewbacca, a vuki), sivataglakó apróságok (a Tattooine bolygón lakó jawak),  a Nal Hutta bolygóról származó, csigaszerű lények (Jabba), aprócska bölcs erdőlakó törpeszerűek (Yoda), és emberek (Luke, Han Solo).

A Star Wars filmek szereplői Annie Leibovitz fotóján a Vanity Fair magazin különkiadásában

Újítások 

- Wagner saját színházat építtetett a Ring bemutatására Bayruethban, ahol meg tudta valósítani mind vizuálisan, mind hangban, amit elképzelt. Elrejtette a zenekart, hogy ne vonják el a figyelmet a színpadi cselekményekről, a fényt kizárólag a színpadra összpontosította, új hangokat vezetett be (csengettyűk és általa fejlesztett speciális kürtöt, a Wagner-tubát), zeneszerző és rendező volt egy személyben.

- Lucas egy egész produkciós céget alapított, ő írta a forgatókönyvet, rendezte a filmeket és egyben producerként is dolgozott, nem beszélve a számtalan digitális technikáról, amit a filmekhez kifejlesztettek. A Csillagok háborúja volt az első olyan világszerte terjesztett film, ami Dolby hangzástechnikát alkalmazott. 

Ikonikus vezérmotívumok

- A walkürök lovaglása a második opera, A walkür harmadik felvonásának nyitányaként hangzik fel. Az erőteljes zenerészlet elhangzik Coppola Apokalipszis most című filmjének egyik híres jelenetében is.

- John William jegyzi a Star Wars ikonikus dallamát, a Birodalmi indulót, amely először az V. részben , A birodalom visszavágban hangzik fel először. 

Régi bűnök és  ifjonti hősiesség

- Wotan, az istenek ura elkövetett néhány bűnt, amelyek komoly, az egész világot rombadöntő következményekkel jártak: Wotan lándzsájába vésték az óriásokkal kötött megállapodását, amit Wotan nem szándékozik betartani. Ezért lánya, Brünhilde és unokája, Siegfried fizetnek az életükkel, miközben Wotan és az istenek megsemmisülnek.

- Anakin Skywalker engedett az erő sötét oldalának, és Darth Vaderként Darth Sidious tanítványa és jobbkeze lesz. Gyerekei, Leia és Luke feladata helyrehozni apjuk hibáját, és végül a Halálcsillagot és az Uralkodót megsemmisítve véget vetnek a Birodalomnak és a Sötét Nagyúr uralmának.

Konfliktusok: apa és fia, élet és halál
Siegmund/Siegfried és Wotan = Luke Skywalker és Darth Vader

- A walkürben csap össze Siegmund és Hunding. Wotan, az istenek ura és Siegmund apja elpusztítja fia kardját, így Hunding megöli Siegmundot. Később Siegfried (Siegmund fia) és Wotan csapnak, amely csata során Siegfried eltöri Wotan lándzsáját, így megölhetné a nagyapját, de végül megkönyörül rajta.

- A Birodalom visszavágban Luke Skywalker és apja, Darth Vader csapnak össze, amely során Vader megcsonkítja Luke-ot. A jedi visszatérben újra összecsapnak, Luke levágja Vader jobb kezét, és bár végezhetne vele, megkíméli az életét.

Varázslatos fegyverek
kard = fénykard

- Siegmund kardját Wotan semmisíti meg a Hunding elleni csatában. A harc során Wotan nemcsak támogatja, de segíti is fia ellenfelét, átvitt értelemben ő gyilkolja meg Siegmundot. Siegmund fia, Siegfried új és erősebb kardot kovácsol apja fegyverének maradványából, ami később eltöri Wotan lándzsáját, Wotan pedig megadja magát és megmenekül.

Fotó:Pályi Zsófia

- Darth Vader első összecsapásuk során levágja Luke kezét, ami által nem tudja használni a fénykardot, és majdnem végez saját fiával is. A következő összecsapáskor Luke legyőzi az apját, de végül megkíméli az életét.

Árva főhős
Siegfried = Luke Skywalker

- Siegfriedet mostohaapja neveli fel, azt gondolva, a szülei halottak.

- Luke-ot a nagybátyja és a nagynénje neveli, úgy tudja, a szülei halottak.

A bölcs törpe
Mime = Yoda

- Siegfriedet a törpe (nibelung) Mime tanítja, aki egyedül él az erdőben. Bár tanításai kudarcot vallanak, Siegfried beteljesíti sorsát: elkészíti a kardot és megöli a gonosz sárkányt, Fafnert. 

- Luke-ot szintén egy erdőben magányosan élő "törpe", Yoda tanítja. Tanításai bár félbeszakadnak, de Luke beteljesíti küldetését: folytatja a tanulást, új (fény)kardot készít és kiszabadítja a barátait. 

Vérfertőző ikerszerelmek
Siegmund és Sieglinde = Luke és Leia

- Siegmund és Sieglinde születésük után elválasztott ikrek, akik felnőttként találkoznak újra és esnek szerelembe egymással. Szerelmükből születik Siegfried.

- Luke és Leia szintén ikrek, akiket születésük után választottak el és csak felnőttként találkoznak újra. Bár köztük nem alakul ki testi kapcsolat, A birodalom visszavágban elcsattan egy csók.

A hatalom szimbólumai
a gyűrű = a halálcsillag

- Az Alberich készítette gyűrű a hatalom és az erő szimbólumai. Alberich lemondott a szerelemről a világuralom érdekében

- A Birodalom készítette Halálcsillag szintén a hatalom szimbóluma, amely a világuralomra törés érdekében készült

A gonosz sárkány
Fafner = Jabba 

- Fafner (mind óriásként, majd sárkánnyá változva is) óriási, lassan mozgó, valljuk be, nem túl szimpatikus teremtmény. Wotannal köt megállapodást még óriásként, hogy a Walhalla megépítéséért cserébe kincseket kap (közte a varázssisakot és a gyűrűt). Miután megöli saját testvérét, sárkánnyá változik és őrzi a kincset,  gyakorlatilag mozdulatlanul, amíg Siegfried meg nem öli.

- Jabba szintén nagy termetű, lassan (vagy inkább sehogysem) mozgó lény, akinek Han Solo tartozik egy kölcsön visszafizetésével. Jabba szintén őrzi saját kis kincseit, mégpedig a láncon tartott fiatal nőket. Végül Leia öli meg. 

Ezek után nincs más hátra, mint elővenni a díszdobozos DVD-szettet és egy maratoni hétvégén végignézni a Csillagok háborúja minden részét - azt már az olvasóra hagyjuk, hogy kronológiai vagy történeti sorrendben -,  június 16-tól pedig végignézni A nibelung gyűrűjét négy este során a Müpában.  

Forrás: The Star Wars series and Wagner's Ring; Structural, thematic and musical connections by Kristian Evensen 

Az emberben az idők kezdte óta vonzódnak a hangokhoz, a ritmushoz, a zenéhez. Egy idő után pedig felmerült az igény a zenekarok nélküli zenelejátszásra is.  Bár már a legtöbben az okostelefonjukon hallgatnak zenét, a régebbi megoldások – mint a bakelit és a zenedoboz – is újra virágkorukat élik nosztalgikus jellegük miatt. A Müpa például épp ezt vette alapul, amikor elkészítették a világ legnagyobb zenedobozát, a Müpa Hangjátékot, amit június 5-ig a Madách téren lehet kipróbálni.

Zenedoboz

Hivatalosan az első zenedoboz a 18. század végére datálható, és a genfi órásmester, bizonyos Antoine Favre nevéhez fűzhető. A zenedoboz igazán népszerűvé a 19. század második felére vált, mikor is a svájci export 10 %-át ezek az aprócska zenélő ketyerék tették ki. Működési elvük igencsak egyszerű volt: egy hengerre bizonyos sorrendben felerősített kis pöckök pendítették meg az edzett acél hangzófésűket, így a hengert adott ritmusban megforgatva lehetett előcsalogatni a dallamot. A zenedobozok a 19. és a 20. század elején élték virágkorukat. A fonográf, az első világháború és  a ’29-es gazdasági világválság hatására, illetve a relatív magas gyártási költségek miatt kiszorultak a piacról. Manapság már inkább nosztalgiából vásárolnak ilyen darabokat.

 Svájci antik hengerfejes zenedoboz

Fonográf

Thomas Edison 1877-es találmánya volt az első olyan szerkezet, amely egyszerre volt alkalmas a hang lejátszására és felvételére is. Az első prototípus még csak néhány szó lejátszására rögzítésére volt alkalmas, az utolsó pedig akár négy percnyi, jó minőségű zenét is képesek voltak tárolni. Készültek miniatűr, beszélő babákba szerelt fonográfok ugyanúgy, mint asztali, vagy nagy méretű álló készülékek. A hangot egy tölcsér gyűjti össze, amik rezgésbe hoznak egy, a tölcsér végén elhelyezkedő membránt, a membránhoz kapcsolódó acéltű pedig egy viaszhengerre karcolja a hangnak megfelelő rezgéseket. A visszajátszás pedig ennek a műveletnek a fordítottja. A hordozható, viszonylag kis méretű fonográfkészülékek évtizedeken át használatban maradtak,mint egyetlen opció a házi vagy stúdión kívüli hangrögzítésre; használták diktafonként, népdalok gyűjtésére, vagy éppen híres emberek hangjának megörökítésére.

 Az Edison-féle fonográf

Gramofon

A 19. század végén jelent meg Emile Berliner találmánya, ami forradalmasította az otthoni zenehallgatás kultúráját. A gramofon működési elve megegyezett a fonográffal, azzal az aprócska különbséggel, hogy ezesetben henger helyett egy lapos korongon rögzítették a hangokat. Bár a fonográffal ellentétben rögzíteni nem tudott, a hanglemezek nagymennyiségű gyártása jóval egyszerűbb volt, mint a viaszos hengereké. A lapos korongba préselt barázdák mélysége állandó, a tű a hangrezgések ütemében oldalirányba rezeg, ez az ún. Berliner-féle oldalírás technika.  A zenét egy membránhoz rögzített hatalmas tölcsér fogta fel, ami közvetlen mozgatta az írófejet, ami a lemezbe karcolta a hangrezgéseket (ez eleinte cinkből, majd később viaszból készült). A viaszlemezről galvanizálással előbb negatív, majd pozitív lemezek készültek, amiket forró sellakba (természetes polimer anyag, ami nagyon hasonlít a hőre lágyuló műanyagra) préselték. Így készült a hanglemez. először csak egyik oldalon volt információ, később tértek át a kétoldalas lemezgyártásra. A játékidő oldalanként 5-6 per volt.

A klasszikus gramofonok teljesen mechanikusan működtek. Volt otthoni, nagy tölcséres, illetve egy hordozható verzió is, amelyben a dobozba volt elrejtve a tölcsér. A lemez forgatását egy kézzel felhúzható rugós motor biztosította. Az 1930-as években kezdtek elterjedni az elektromos változatok, majd az elektronika gyors fejlődésének köszönhetően megjelentek a lemezjátszók, ahol az elektromos erősítés miatt már nem a hanglemez barázdái biztosították a hangerőt, csak a jelet szolgáltatták a hangszedő és az erősítő felé. Így csökkenteni lehetett a lemez szélességét és a fordulatszámot, míg a játékidő jelentősen megnövekedett. A technika fejlődésével, a bakelitlemezek  és a mágnesszalagos lejátszók megjelenésével a hagyományos gramofonlemez hamar idejétmúlttá vált, az utolsó darabok a ’60-as években jelentek meg.

Magnetofon

A magnetofon időben változó villamos jelek mágneses rögzítésére, és visszajátszására alkalmas készülék, amely a bejövő villamos jelet mágnesezhető anyagra (eleinte acélhuzalra, később mágnesszalagra) rögzíti. Ez a hordozó elhalad egy törlőfej előtt, ami az esetleges korábbi felvételt törli a szalagról, majd a felvevőfej fel előtt elhaladva felmágneseződik. Nagyjából így lehetne lebutítva összefoglalni a magnetofon működési elvét.  A mágneses szalag hangrögzítésre való használata az 1930-as évekre datálhatóm, mikor mind a rádió, mind a zeneipar világát forradalmasította, hiszen újra és újra felvehették az anyagot minimális minőségromlással. A 21. századra szinte teljesen átvette a helyét a digitális rögzítési technika, bár az analóg rögzítés újra visszajött a divatba az elmúlt években nosztalgikus jellegének köszönhetően.

A magnetofon egyik hordozható, táskaverziója

Fajtájától függően van orsós és kazettás, ilyenek például az üzenetrögzítő, a magnó, a diktafon, a videólejátszó vagy épp a walkman.

Walkman / Discman

A walkman eredetileg a Sony által 1970-es években piacra dobott hordozható kazettalejátszó márkaneve volt, mára azonban eggyé vált a produktummal. Megjelenése teljesen átalakította a zenehallgatási szokásokat, hiszen ezután bárhol és bármikor lehetett zenét hallgatni. A prototípust 1978-ban építette a japá audio-viuális mérnök, Nobutoshi Kihara a Sony társalapítójának, Masaru Ibuka kérésre, aki hosszú utazásai alatt szeretett volna zenét hallgatni. Az eredeti ötlet egyébként a brazil-német feltalálótól, Andreas Paveltől származik.

Korabeli reklám a Sony Walkmanjéhez

A CD lemezek megjelenésével egyidőben merült fel az igény a hordozható CD-lejátszóra is. 1984-ben, alig 2 évvel azután, hogy a CD-k tömegygártása elkezdődött, a Sony piacra dobta piacra az első discmant, a D-5 (némelyik országban D-50) néven. Ennek 350 dollár volt az akkori ára. Akkora volt rá az érdeklődés, hogy fél éven belül megtérült a fejlesztésébe és gyártásába fektetett összeg.

Mp3 lejátszók /iPod

Az MP3 egy veszteséges tömörítésen alapuló, zene tárolására jelenleg az egyik legelterjedtebben használt fájlformátum. Az MP3 formátumú fájlok lejátszására szolgáló készüléket 1987-ben Németorszában kezdték kifejleszteni egy Fraunhofer-Gesellschaft nevű intézetnél.  A projektet a matematikus Karlheinz Bradenburg vezette,  aki  Suzanne Vega által szerzett Tom’s Diner című CD-t használta az MP3-as tömörítési algoritmus modellezésekor.  A választás oka az album tisztasága és egyszerűsége volt, ami könnyen hallhatóvá tette a tömörítés által okozott változásokat a visszajátszások során. Számos kudarc után 1997-ben állították elő a prototípust, ami Tomislav Uzelac nevéhez fűződik. 2001-ben pedig megjelent a piacon az első iPod, bár borsos ára és limitált kompatibilitása (a z iPodok csak Mac gépekkel voltak kompatibilisek) miatt azonban 2004-ig elég mérsékelt számban fogytak.

Ezer dal a zsebedben - szólt az első iPod reklámszövege 

A nevet egyébként Vinnie Chieco találta ki, akit az Apple kért fel a név megalkotására. Chieco inspirációjaként az 1968-ban Stanley Kubrick rendezte 2001: Űrodüsszeia film szolgált, illetve annak egy mondata: „Open the pod bay door, Hal!” (Nyisd ki a zsilipkaput, HAL). Igen ám, de az iPod márkanév más foglalt volt, Joseph N. Grosso be 2000-ben lefoglalta egy internet kiosknak (ez egy közterületen felállított fülke volt, ahol bárki internethez juthatott).  Végül 2003-ban jegyezték be, majd 2005.ben Grosso átadta az Apple-nek.

A Müpa Hangjáték tavaly novemberben mutatkozott be a nagyközönség előtt. A nagy siker után idén májusban a Madách téren tér vissza a Hangjáték, amelyet jánius 5-ig próbálhat ki a közönség minden nap 12.00-20.00-ig.

Zenekarok, akinek koncertjeire pillanatok alatt fogynak el a jegyek, akikért a fanatikus rajongók képesek 16 órát várni az esőben, csakhogy az első sorból láthassák a kedvenceket, akiknek zenéjén generációk nőttek fel, és nőnek fel még ma is. De bizony volt idő, amikor stadionok helyett a nagyi garázsában próbáltak, és csak álmodoztak arról, hogy lányok alélnak majd el tőlük az első sorban vagy milliók előtt adnak koncertet a brazil tengerparton.

The Beatles

A tizenhat éves John Lennon 1957 márciusában iskolai barátaiból szervezte első együttesét, Blackjacks néven. Miután felfedezték, hogy egy másik helyi zenekar is erre a névre hallgat, Quarrymenre változtatták, utalva a banda „származására”, a Quarry Bank iskolára. Még ugyanebben az évben egy júliusi koncertjük után történt, hogy bemutattak neki egy 15 éves fiatalembert, aki balkezes létére egy jobbkezes gitáron játszotta el Eddie Cochran 20 Flight Rockját. Ő volt Paul McCartney. 1958. februárjában McCartney elhívta egyik barátját, George Harrisont az egyik fellépésükre, aki a koncert után felvételizett a bandába, ám Lennon túl fiatalnak találta a 14 éves fiút. Harrison egy hónapig nyúzta, míg végül beadta a derekát és bevette a zenekarba.

Az In Spite of All The Danger 1958-ban...

... és 58 évvel később.

Mikor 1959. kezdetén Lennon Quarry Bank-i iskolatársai kiszálltak a zenekarból, pár koncert erejéig Johnny and the Moondogs néven léptek fel.  Ezután Lennon és a basszusgitáros Stuart Sutcliffe brainstormingba kezdtek, amiből a következő variációk születtek: The Beetles, The Beatlas, egy rövid turné idejére Silver Beatlesként léptek színpadra, amit sok helyen rosszul írva Silver Beetlesként hirdettek. 1960. augusztusában végül megegyeztek a Beatlesben.

A Beatles 1960-ban: Pete Best, George Harrison, John Lennon, Paul McCartney és Stu Sutcliffe (b-j)
A képet Astrid Kirchherr, Sutcliff barátnője készítette 

Ezután csatlakozott hozzájuk Pete Best dobos, aki végigdobolta a botrányos és rendőrségi ügyektől sem mentes németországi turnékat. A Bambi Kinoban történt hírhedt tűzeset után például Harrisont (aki még kiskorú volt), McCartneyt és Bestet kiutasították az országból, míg Lennon vonattal ment utánuk, Sutcliffe pedig inkább Hamburgban maradt barátnőjével, és csak később utazott vissza Liverpoolba.  Ugyan 1961. márciusában visszatért az együttessel, áprilisban mégis kiszállt a zenekarból, hogy művészeti tanulmányaira koncentráljon. 1962. áprilisában agyvérzésben hunyt el.

 Ringo Starr, John Lennon, Paul McCarney és George Harrison (b-j) 1962-ben egy koncert után
© Harry Hammond/V&A Images/Getty Images

Egy hónappal később a zenekar aláírt az EMI leánykiadójával, a Parlophone-nal és 1962. júniusában az Abbey Road-i stúdióban George Martin kezei alatt megkezdődtek az első lemezfelvételek. Miután se Martin, se a hangmérnök nem volt megelégedve Best stúdióban nyújtott teljesítményével, így végül napra pontosan két évvel azután, hogy csatlakozott a zenekarhoz, Brian Epstein menedzser kirúgta Bestet. Helyére pedig a Rory Storm and the Hurricanes dobosa, Ringo Starr érkezett. A rajongók nem vették könnyen a jóképű Best távozását, aki igencsak népszerű volt a hölgyek körében. A rossznyelvek azt suttogták, a Lennon, Harrison, McCartney hármas féltékenységből vált meg a dobostól, aki a zenélés után pékként kereste a kenyerét.    
1963. március 23-án Nagy-Britanniában megjelent a Please Please Me nagylemez, és elszabadult a Beatlemania.

The Rolling Stones

Keith Richards és Mick Jagger, a „Csillám Ikrek” (Glimmer Twins) gyerekkori barátok és osztálytársak voltak, egészen míg a Jagger família Dartfordból Wilmingtonba nem költözött. Jagger és Dick Taylor, a The Pretty Things basszugitárosa itt alapították meg közös bandájukat, akikkel Muddy Waters és Chuck Berry számokat játszottak a garázsban. Keith és Mick 1960-ban a dartfordi vasútállomáson futottak össze újra, ahol a Jagger hóna alá csapott bakeliteknek köszönhetően felfedezték, hogy egyezik a zenei ízlésük. Keith csatlakozott Jaggerhez és Taylorhoz, majd egy év múlva Alan Etherington és Bob Beckwith is belépett a zenekarba és megalapították a The Blue Boyst. A fiúk küldtek egy demot a brit blues atyjának, Alexis Kornernek, akit lenyűgözött az anyag. Meg is hívta Micket és Keith-t jammelni Blues Incorporated nevű zenekarával, amelyben akkoriban a Stones két leendő tagja, Ian Stewart és Charlie Watts is zenélt.  

A "Csillám Ikrek", vagyis Keith Richards és Mick Jagger

1962. májusában történt, hogy Ian Stewart felfedezett egy hirdetést a Jazz News nevű lapban, amelyben Brian Jones zenészeket keresett újdonsült R&B bandájába. Stewart elsőként jelentkezett. Nem sokkal később felbukkant Jagger is, aki korábbról ismerte már Jonest, és elcipelte az első próbára Keith Richardsot is. Már ekkor konfliktusba is keveredtek, mert a gitáros Geoff Bradford és az énekes Brian Knight nem voltak hajlandóak a Jagger és Richards által preferált Chuck Berry dalokat játszani. Ez olyan feloldhatatlan ellentétnek bizonyult, hogy nem is jöttek el több próbára, így a következőképp alakult a felállás: Jagger, Jones, Richards, Stewart, Taylor és Tony Chapman dobos. A banda, Keef visszaemlékezései alapján Brian Jonesnak köszönheti a nevét, aki egy telefonos beszélgetés során arra a kérdésre, hogy mi a nevük rápillantott a földön heverő bakelitekre, és Muddy Waters egyik számán akadt meg a szeme. Így született meg a Rollin’ Stones.

Az első hivatalos koncert után a londoni Marquee Jazz Clubban, 1962-ben
© Dezo Hoffmann

Első hivatalos koncertjüket 1962. július 12-én adták. Még ebben az évben csatlakozott hozzájuk Bill Wyman basszusgitáron, 1963. januárjában pedig Charlie Watts dobon. A zenekar leszerződött Andrew Loog Oldham publicistával, akit korábbi kliensei, a Beatles irányított a Stoneshoz. Mivel Oldham még csak 19 éves volt - fiatalabb a zenekar minden tagjánál - az anyukája aláírása volt szükséges minden hivatalos dokumentumhoz. Oldham több dolgot is változtatott a bandán. A nevük The Rolling Stonesra változott, Richardsnak azt javasolta, hagyja el az s betűt a neve végéről, mert úgy sokkal poposabban cseng, és kirakta Stewartot, mert nem illett a 'hosszú hajú vékony srácok' imidzsbe. Stewart turnémendzserként azért a zenekar közelben maradt és egészen 1985-ös haláláig többször beugrott billentyűsként. Oldham kvázi a Beatles ellenpólusaként identifikálta a fiúkat, akik hétköznapi ruhákban, szigorú arccal pózoltak az első lemezborítójukon, szemben az egyen frizurás, egyen öltönyös Beatlesszel.  Az első kislemez, Chuck Berry Come On-jának feldolgozása a 21. helyen végzett a slágerlistán. A második kislemez, az I Wanna Be Your Man, már a 12. helyig jutott (ez egyébként egy Lennon-McCartney szerzemény), a harmadik, a Not Fade Away (egy Buddy Holly szám) pedig már a 3. pozícióig küzdötte fel magát. 

Oldham (balról a második) és a Stones ©  Bob Bonis Photographs

Oldham nem fűzött sok reményt a zenekarhoz, lévén saját számok híján, csak 'középkorú fekete zenészek ' számainak feldolgozásából nem lehet karriert csinálni. Unszolására Jagger és Richards dalszerzésbe kezdek. Az eredmény, hogy Oldhamat idézzük, erőtlen és majmoló lett. Mivel a dalszerzés nem ment túl jól, az első Stones nagylemezen egy saját és egy Nanker Phlege által jegyzett dalon kívül csak feldolgozások kerültek. Ennek megfelelően az első, 1964-es amerikai turné katasztrófálisra sikeredett.

A '64-es amerikai turné során felléptek Dean Martin műsorában is, aki nem túl hízelgően konferálta fel a zenekart 

Egy előnye mégis volt, hiszen ezalatt a turné alatt rögzítették az első number one számukat, az It's All Over Nowt (szintén feldolgozás, Bobby és Shirley Womack jegyzi az eredetit). Az 1965-ös év aztán úgy tűnt, meghozza az áttörést. A második nagylemez Nagy-Britanniában első, míg az Államokban 5. helyezést hozott, és megszületett az első Jagger/Richards éllovas (igaz, csak a brit listákon), a The Last Time, majd az (I Can't Get No) Satisfaction meghozta a nemzetközi első helyet is. Mi több, négy hétig tanyázott a Billboard Hot 100 listájának élén, megerősítve ezzel a a Rolling Stones azóta is töretlen nemzetközi szerepét.

AC/DC

Az ausztrál rockbanda életében annyi tagcsere történt már, hogy talán csak a legelhivatottabb rajongók tudnák felsorolni az eredeti tagokat. Ha csak az énekesi pozíciót nézzük is jócskán volt fluktuáció, hiszen épp nemrég került Brian Johnson helyére a Guns’n’Roses frontembere, Axl Rose. Johnson  1980-ban, Bon Scott halála után lett a zenekar énekese, és 36 év után hallásproblémái miatt idén áprilisban volt kénytelen kiszállni. Axl személyében egy meglepő, de az eddigi 6 közös koncert után egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte tökéletes utódra találtak. Bár azt még nem tudni, hogy a turné végeztével is továbbél-e majd ezt a felállás.

A színpadon a tinédzser Angus Young. Nem sok minden változott azóta

Amikor 1973-ban a Young fivérek, Angus és Malcom megalakították és egy varrógépen látott címkéről elnevezték az együttest még  Larry Van Kriedt játszott basszusgitáron, Colin Burgess dobolt, és Dave Evans énekelt.

AC/DC - Can I Sit Next To You - a mikrofonnál, Dave Evans

Ebben a felállásban adták első koncertjüket 1973 szilveszterén. Ezen a koncerten Angus már az azóta védjegyé vált iskolai egyenruháját viselte, ami egyébként Margaret nővére ötlete volt. Angus ötletei a következők voltak: Pókember, Zorra, gorilla és SuperAng (Superman Angus féle változata). Sajnos képi dokumentációt nem találtunk a Supermanes ruhapróbáról. A csapat többi tagja egyébként csillogó szatén cuccban nyomta,valahogy így: 

Az első hivatalos AC/DC fotók egyike (b-j): Rob Bailey, Angus Young, Malcolm Young, Dave Evans és Peter Clack

Szerencsére hamar elhagyták ezt a szerelést. Miután Evans finoman szólva sem volt túl karakteres frontember - sokszor a zenekar első menedzsere, Dennis Laughlin énekelt helyette -, rövid úton kirakták a zenekarból. 1974. szeptemberében került a zenekar élére Bon Scott, aki, akárcsak a Young fivérek, Skóciában látta meg a napvilágot, mielőtt Ausztráliába emigrált családostul. A debütáló High Voltage albumot már vele rögzítették, és indultak el a hírnév útján.

Az AC/DC 1973-ban: Malcolm Young, Phil Rudd, Angus Young, Mark Evans és Bon Scott (b-j)

Phil Rudd, Angus Young (a doboz tetején), Bon Scott és Malcolm Young (b-j)

Néhány hónap és pár tagcsere után állandósult a felállás is: A Young testvérek és Scott mellett basszusgitáron Mark Evans, a rimtusszekcióban pedig Phil Rudd játszott. Pár hónappal később jött ki a klasszikus rockhimnusszá avanzsált It's a Long Way to the Top, ami az 1975-ben megjelent második albumon, a TNT-n is helyet kapott. Egy év múlva leszerződtek az Atlantic Recordsszal, és végre Európában is megjelent az első AC/DC album (szintén High Voltage néven), ami az első két ausztrál album számaiból tartalmazott válogatást. Bár a lemez 3 millió példányban kelt el, az amerikai sikerre egészen a Back in Black megjelenéséig várni kellett, ami azóta több mint 50 millió példányban kelt el, ezzel a világ ötödik legkeresettebb lemezévé vált. Azóta pedig a rock rajongók soha többet nem tudtak ugyanúgy nézni a trafóházak áramjelzéseire. 

Ezek után csöppet sem elképzelhetetlen, hogy a június 4-i Garázsband Fesztivál ifjú zenekarai néhány év múlva az NME vagy a Rolling Stone címlapjáról mosolyognak (vagy a Stonest követve, nem mosolyognak) vissza ránk, legújabb lemezsikereiket promotálva, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra a székben, hogy láttuk őket fellépni, mielőtt híresek lettek.   

A Zöld-foki-szigeteket 1455-ben fedezték fel a portugálok, addig lakatlan volt. Kreol lakossága a Nyugat-Afrikából ide hurcolt rabszolgák, illetve a portugálok, majd angolok, franciák, hollandok leszármazottai. A szárazság, az éhség és a munkanélküliség elől az óceánon túlra menekült a népesség jelentős része, és miután 1975-ben megszűnt a gyarmati uralom, az addig pezsgő kikötői élet is hanyatlani kezdett.

Mayra Andrade © Vanessa Filho

A szigetek zenéje pontosan tükrözi a történelmét: bár tetten érhetők benne az afrikai ritmusok is, az uralkodó zenei stílus, a morna európai ízű. Ez a portugáliai fado rokonságába sorolható, ugyanaz a keserédes elvágyódás, a sodade jellemzi, a szétszakadt családok és szerelmesek fájdalmát tükrözve. És a fadóhoz hasonlóan ugyancsak a nők közül kerültek ki meghatározó énekesei.

A morna – diplomáciai útlevéllel közlekedő – nagyasszonya a 2011-ben elhunyt Cesaria Evora volt. Halála óta sokszor felmerült az a kérdés, hogy ki fog a trónjára lépni. Az „idősebbek”, a klasszikusok közül a Portugáliában élő Titina tölthetné be a helyét, de ő már alig-alig hallat magáról. A fiatalabbaktól pedig talán még idegen az a mélységes fájdalom, és hát azt a csapdát is el kell kerülniük, hogy utánérzéssel, kopírozással vádolhassák őket.

És talán így, kikiáltott „királynő” nélkül járunk a legjobban: új hangokat, új stílusokat, új törekvéseket ismerve meg. Lura, Neuza, Nancy Veira, Elida Almeida és – a Palya Bea vendégeként május 26-án a Müpába érkező – Mayra Andrade a maguk útját járják mind. Úgyhogy hagyjuk a koronát: királynők ők anélkül is.

Palya Bea © Emmer László

Publikálatlan és ritkán látott képek Európa egyik legnagyobb hangszerének építéséről, a Müpa fotóarchívumából. Mindig is tudni akartad, miért csak kesztyűben szabad megfogni az orgona sípjait? Kíváncsi vagy, mi a különbség az intonáció és a hangolás között, mennyibe került a hangszer, és miért kellett egy év az átadásához? Ha igen, akkor pont neked szól hiánypótló fotóválogatásunk, amit mindenképp nézz meg, mielőtt elindulsz a Müpa május 21. és 22. közötti, születésnapi Orgona10 fesztiváljára.

Konstruktivista manifesztum ottfelejtett létrákkal? Esetleg a Mekk mester-sorozat színpadra állításának készülő díszletei? E kép alapján mindenre gondolnánk, csak arra nem, hogy hamarosan itt fog felépülni a szárazföldi Európa legnagyobb, mechanikus működési elvű koncerttermi orgonája.

Ez a fotó már többet sejtet, pedig korábbra datálható, mint az előző: a hátulsó, legnagyobb fasípok már a helyükön állnak, a homlokzati sípok tartóelemei viszont még nincsenek készen. A fából készült sípok lágyabban szólnak, ugyanakkor olcsóbbak fém társaiknál. Persze ha valaki koncerttermi orgonáról álmodik, és nem rendelkezik a tengeralattjárót is könnyedén konstruáló kínai ezermesterek szaktudásával, így is mélyen a zsebébe kell nyúlnia: a Müpa orgonája 2005-ös áron számolva mintegy 800 millió forintba került.

Továbbra sem egy titkos katonai támaszponton vagyunk, a fotón az épülő Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem majdani színpada látható, a ládák pedig nem egy ballisztikus rakéta fokozatait, hanem Európa egyik leghatalmasabb hangszerének darabjait rejtik. Hamarosan az orgona legnagyobb homlokzati elemét, a 32 láb hosszú majorbass regiszter közel 9,5 méteres, 480 kilogramm tömegű, E hangot megszólaltató fémsípját emelik a helyére. A homlokzatra került 92 ónsípot három hét alatt építették be.

A színpad még javában épül, de az orgona homlokzati sípjai már a helyükön állnak. A hatalmas fóliafüggöny az építkezés porát hivatott valamelyest távol tartani a sípok belsejétől, és ezen a fotón ugyan nem ismerhető fel, de ekkor még rajtuk van a felületüket védő fólia is. A zegzugos felépítésű hangszer tisztítása manapság sem egyszerű munka: a hangversenyterembe ugyan portól szűrt, kondicionált levegő érkezik a széksorok alatti szellőzőnyílásokból, az orgona aerofon működéséből fakadóan azonban tekintélyes mennyiségű levegő áramlik át a hangszer 6712 sípján egy-egy évad alatt. A takarításra persze nem a koncertek között, hanem nyáron, a Müpa műszaki leállása alatt kerítenek sort.

A képen a traktúra, azaz a játszóasztalt és a orgonaszekrény összekötő szerkezet egy része látható: a fenyőfából készült függőleges lécek egy-egy billentyű lenyomásakor mozdulnak el, a fekete színű vízszintes elemek pedig a sípok felé továbbítják az információt. A Müpa hangszerén 5 manuál (soronként 61 billentyűvel), 32 elemes pedálmű, és számtalan játéktechnikai segédeszköz áll a játékos rendelkezésére, amivel 92 regiszter (egy-egy hangszínhez tartozó sípcsoport) összesen 6712 sípja szólaltatható meg. Minden regiszter hozzá van rendelve egy manuálhoz (így tulajdonképpen a lábművel együtt 6 kisebb orgonát rejt a hangszer), de kopulák segítségével két vagy több manuál összeköthető, így egy billentyű lenyomásával akár több, a pedálművel pedig mindegyik regiszter megszólaltatható. „Regisztrálásnak” azt a folyamatot nevezzük, amely során az orgonista kiválasztja, hogy melyik sípcsoportokat szólaltatja meg, de lényegében légszelepek nyitásával és elzárásával egy logikai-műszaki feladvány megoldását kell elvégeznie, hiszen bizonyos regiszterek nem hozhatók egyszerre működésbe, a rutintalan játékos bizony „melléregisztrál”. Könnyen belátható, zongorázni ehhez képest sétagalopp, mert szert tehet valaki komolyabb játéktudásra anélkül is, hogy soha nem nézett a hangszere fedele alá, aki viszont az orgonát választja, aligha sajátíthatja el a játéktudást anélkül, hogy ne ismerné alaposabban a működését.

Az első manuál (grande orgue) harmadik nyelvregisztere, amint neve is elárulja, nyelvsípokat szólaltat meg. Ezekben – hasonlóan a szájharmonikához – a légnyomás által megrezegtetett fémnyelvecske hozza létre a hangot. A sípok lábazatából kiálló hangolókampó szorítja le a fémnyelvet. A hangolás úgy zajlik, hogy a hangolókampót „ütögetik”, így állítható a nyelv hossza, amely meghatározza a síp által keltett hang magasságát.

Továbbra sem egy légtechnikai szaküzletben járunk, hanem a negyedik (solo) manuálon. Balra a cor anglais, jobbra a tuba mirabilis regiszterek sípjai láthatók, és mit ad Isten, előbbiek formája valóban az angolkürt testének körteformájú végződését idézi, persze csak akkor, ha rendelkezünk hozzá némi kubista képzelőerővel. Utóbbiakon hangolórések is láthatók, és bár latin eredetű nevük „csodálatos” dologra utal, úgy tűnik, a megfelelő hangzás igénye itt erősebbnek bizonyult az esztétikai szempontoknál.

Ha egy orgonasípnak fájna a torka, bizonyára ilyen műgonddal nyúlnának hozzá az orvosok. Itt azonban a síp intonációja zajlik: az Orgelbau Mühleisen cég munkatársai az sípszájon benyúlva feltehetően a maglap pozícióját módosítják annak érdekében, hogy kellő hangszínű, megfelelő felhangarányú hangzás jöjjön létre. Időigényes folyamatról van szó: a Müpa orgonájának teljes intonációja tíz hónapig tartott. De ezzel még mindig nem volt kulcsrakész a hangszer (és ez nem csak szófordulat: a Müpa orgonája valóban slusszkulccsal indul), az intáció után a hangolás következett, amely során a sípok hangmagasságát az alapregiszter frekvenciájához állították. (Többek között ez volt az oka annak, hogy a Müpa megnyitása után több mint egy évvel, 2006. május 22-én avatták fel az orgonát.)

Bár a kép ezt sugallja, a kisebb méretű, „hangra vágott” ónsípok hangolása egyáltalán nem kesztyűs kézzel zajlik. Az ajaksípok hangmagasságát a benne rezgő légoszlop mérete határozza meg, a hangolás során pedig addig ütögetik a sípot a hangolókürttel, ameddig az nem ad az orgona alapregiszterével fülre megegyező hangot. A fémsípokat úgynevezett orgonaötvözetből, ón és ólom megfelelő arányú keverékéből készítik, a szakember kesztyűje pedig arra szolgál, hogy megvédje a hangszert a tenyerén termelődő zsírsavaktól, amelyek idővel korróziót okoznának a síp felületén.

Az sípszájtól balra és jobbra található páros terelőlap a szakáll, amely romantika korabeli találmány. A kiáramló levegő terelésével felhangokban kevésbé gazdag, tömörebb, direktebb hangzás érhető el, ami nagyon hasonlít ahhoz a változáshoz, amelyet a hegedű esetében a hagyományos bélhúrról a fémhúrra való áttérés jelentett. A hangszer korszerűsítésének kérdése mindig is élénken foglalkoztatta az orgonaépítőket. A 20. századi eleji egyik fő irányzat képviselői úgy vélték, a hangszernek technikai és művészi szempontból is lépést kell tartania zene fejlődésével, míg a neobarokk mozgalom képviselői visszatértek volna az általuk „tisztának” tartott barokk hangzásideálhoz. Utóbbiak gondolatait az 1930-as évek radikalizálódó Németországában felkarolták a nemzetiszocialista párt véleményvezérei, akik – a zenetörténet során talán először – ideológiai alapon igyekeztek létrehozni egy érzelmektől és felhangsallangoktól megtisztított, „felsőbbrendű” hangszert. Ennek manifesztumát, a 16 ezer síppal felvértezett Walcker-orgonát, vagy ahogy Joseph Müller-Blattau, a párt orgonaügyekben illetékes kultúrfunkcionáriusa nevezte, a „totális állam totális hangszerét” az 1936-os nürnbergi pártnapokon avatták fel. Az Orgelbewegung technikai megoldásai vitathatatlanul hatással voltak a modern orgonaépítésre, egyes technikai megoldásait ma is alkalmazzák.

A harmadik manuál (récit expressif) sípjai jól szemléltetik azt a változatosságot, ami az orgona belsejében honol. A kép felső részén látható, fából készült ajaksípok belső felületét műgyantával kezelik, hangolásuk pedig a fémsípokénál sokkal „kíméletesebb” módszerrel, a bőrrel borított, fogantyúval ellátott fadugó mozgatásával lehetséges.

A Müpa orgonájának 360 fokos belső látképe megtekinthető itt.

A cikkhez nyújtott szakmai segítségért köszönet illeti Fassang László és Szabó Balázs orgonaművészeket.

Fotók: Csibi Szilvia, Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán (Müpa-fotóarchívum)

Mi köze a Müpa bábeli Balkán-estjének egy 1965-től 1992-ig megjelenő vajdasági folyóirathoz és a tangóhoz?

Elég egy kicsit megkaparni az előadók munkásságát, hogy szembe tűnjön: az Új Symposion pályafutásuk „legkisebb közös többszörösének” tekinthető. Az egykori Ifjúság című újvidéki hetilap mellékletéből 1965-ben kinövő társadalmi, művészeti és kulturális folyóirat rendkívüli hatással volt a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalmára: nyelvezete, formai korszerűsége, nyitottsága és szabad szellemisége miatt azóta is a legrangosabb magyar nyelvű folyóiratok között tartják számon. (Más kérdés, hogy miközben menedéket jelentett azon íróink számára, akik Magyarországon nem publikálhattak, egyes számai ellen koncepciós pereket indított a vajdasági hatalom, mely lapszámok betiltásával és szerkesztők felmentésével – sőt elítélésével – járt). 

 Boris Kovač és zenekara, a New Ritual Group

Az Új Symposion nemcsak abban a tekintetben volt példamutató, ahogy a társadalmi és a művészeti élet jelenségeire reflektált, de abban is, ahogy felülemelkedett a nyomtatott irodalom korlátain. Esetenként nem is folyóirat, hanem képzőművészeti album vagy lemez formájában látott napvilágot.

Ilyen lemez volt többek közt az újvidéki – apai ágon magyar – Boris Kovač első albuma, az 1986-os Ritual Nova, mely mára megszerezhetetlen kinccsé vált.
Rögtön kitűnt egyetemes és helyi értékeivel egyaránt: a kortárs zene és az etnojazz metszéspontján a Balkánra hangolta és átértelmezte a New York-i repetitív iskolát. A felvételen szinte minden hangszeren egyedül játszott: szaxofonon, klarinéton és tárogatón, citerán és vibrafonon, szintetizátoron, ütőhangszereken és magnószalagokon, azzal a szándékkal, hogy a „természettel kommunikáljon”. De a legsúlyosabb reakcióval a kitörő jugoszláviai háború szolgált, ami menekülésre késztette, úgyhogy 1991-től 1995-ig Olaszországban, Szlovéniában és Ausztriában dolgozott.

De amint lehetett, hazatért. A köré szerveződő Ritual Nova Ensemble élén Boris olyan új szertartásnak tekintette a zenét, amely a „túloldalra, az önkívülethez” vezet, ugyanakkor az vezérli, hogy a képzőművészet, a színház, a balett és a film beiktatásával „a művészet teljesebb vízióját” keltse.  Boris egy-egy projektje vagy lemeze – a Ritual Nova kollektíván belül – más-más néven futott, lásd Boris Kovač & Ladaaba Orchest és Boris Kovač & La Campanella, hogy csak a legismertebbeket említsük. A The Last Balkan Tango és a World After History című lemezei Európa-szerte kirívó visszhangot kaptak.

Míg a Müpában Boris Kovač és a Ritual Nova Ensemble a maga jellegzetes Balkán-tangójából ad ízelítőt, a Kossuth-díjas Tolnai Ottó a Balkáni babér című verseskötetéből olvas fel. Tolnai Ottó az Új Symposion első nemzedékének legendás főszerkesztője volt, míg egy betiltott folyóiratszám miatt el nem mozdították posztjáról. De hasonló élményekről adhat számot az est moderátora, az író-újságíró Balázs Attila is, aki a harmadik Sympo-szerkesztőségének volt a tagja, míg 1983-ban fel nem oszlatták a Sziveri János vezette szerkesztőséget.

Hát így. Már csak az a kérdés: Sebő Ferencnek volt-e kapcsolata az Új Symposionnal?

Már a némafilmek vetítését is sokszor élő zongoraszóval kísérték, később pedig a filmstúdiók ismert zeneszerzőket foglalkoztattak, hogy a legjobb betétdal megszülethessen.  Így lehet, hogy egy-egy dallam hallatán sokszor egy teljes film idéződik fel bennünk. Mostani listánk emellett visszaröpíthet a gyerekkorunkba is.  Rajz- és mesefilmekben csendült fel ugyanis a filmtörténet egyik legismertebb dala, ami majdnem a vágóasztalon végezte, a jazzsztenderdből lett patkányinduló,  a karácsonyi énekként is ismert Disney-klasszikus és több toplistás slágerré vált szerzemény is.  

Somewhere Over the Rainbow

Mi mással is kezdhetnénk, mint az Óz, a csodák csodája örök klasszikusával. A Somewhere Over the Rainbow 1939. augusztus 15-én csendült fel először a filmvásznon Judy Garland előadásában. Az akkor 17 éves színésznőnek Dorothy szerepe és ez a dal hozta el a világhírnevet. Pedig ezt a jelenetet eredetileg ki akarták vágni a filmből, mivel a Kansasban játszódó bevezető részt túl hosszúnak találták. Szerencsére mégis másként döntöttek a vágóasztal mellett, amit sem bizonyít jobban, minthogy a Somewhere Over the Rainbow  1940-ben elnyerte a legjobb eredeti betétdalért járó Oscar-díjat, az Amerikai Filmintézet pedig 2004-ben az amerikai filmtörténet legjobb dalának választotta.

When You Wish Upon a Star

Egy újabb Oscar-díjas muzsika, ami az ötvenes és a hatvanas években a tévés Disney-sorozatok, a nyolcvanas évektől a Walt Disney cég intrójának aláfestőzenéje is lett. Nem véletlenül, hiszen ez volt az első olyan Disney-dal, amit aranyszoborral jutalmaztak. Az 1940-es Pinokkió zenéjét Leigh Harline és Ned Washington szerezte. A When You Wish Upon a Start Cliff Edwards előadásában ismerhette meg a világ. A dal jazzsztenderd lett, és többek között Louis Armstrong, Glenn Miller és a Keith Jarrett Trió is előadta. Érdekesség, hogy Japánban, Svédországban, Norvégiában és Dániában karácsonyi dalként is éneklik.  

A Rózsaszín párduc

Következzen a filmtörténet egyik legismertebb zenei motívuma, amit szinte mindenki egy-két hangról felismer. Ez az 1963-as A Rózsaszín párduc főcímzenéje, amit az Amerikai Filmintézet minden idők huszadik legjobb filmzenéjének választott.   Szerzője Henry Mancini, az olasz családból származó amerikai komponista volt, akinek nevéhez több száz filmzene – köztük a Peter Gunn és az Álom luxuskivitelben – fűződik. Mancici A Rózsaszín párduc zenéjét saját zenekarával vette fel 1963-ban, a szaxofonszólót Plas Johnson játszotta. Később a dallam szinte valamennyi Rózsaszín párduc filmben és sorozatban feltűnik, rengetegen feldolgozták. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb Bobby McFerrin verziója, amit A Rózsaszín párduc fia című filmben hallhatunk.

Néhány jó falat

Az 1967-es A dzsungel könyve zenéjét Georges Bruns szerezte, a dalokat Terry Gilkyson és a Sherman testvérek írták. Ez volt a stúdió tizenkilencedik produkciója, és egyben az utolsó, aminek a munkálatait Walt Disney személyesen felügyelte, nem sokkal a film elkészülte után hunyt el.  Mivel Terry Gilkyson már hosszabb ideje írt a Disney-nek, először őt kérték fel a számok megírására. Azonban Walt Disney ezeket a dalokat túl nyomasztónak találta. Ezután a Sherman testvérek következtek, akiktől kifejezetten az kérték, ne olvassák el Kipling könyvét. A munkájuk annyira sikeres lett, hogy végül a filmben csak egyetlen Gilkyson-szerzemény hallható, Balu dala, a The Bare Necessities, amit a stáb annyira megszeretett, hogy végül meggyőzték Walt Disney-t, hagyja benne a mesében. A film magyar verziójában – amelynek szinkronja csak 1979-ben készült el -  ezt a számot Csákányi László énekelte, Néhány jó falat címmel.   

Négy gengszter

A mára már kultikussá vált 1986-os magyar rajzfilm, a Macskafogó egyik legemlékezetesebb betétdala a négy patkány – Cookie, Buddy, Billy és Pissy – éneke. A Négy gengszter eredetijét a Manhattan Transfer énekelte Four Brothers címmel. Nem vagyunk biztosak benne, hogy a zenekarnak tudomása van arról, hogy egyik slágerük filmbetétdalként írta be magát a magyar zenetörténetbe, de reméljük, május 7-én ezt a dalt is eléneklik a Müpában. A Four Brothers története egyébként 1947-ben kezdődött, a jazzsztenderdet Jimmy Giuffre szerezte a Woody Herman Orchestrának. A cím a négy eredeti előadóra - Stan Getz, Zoot Sims, Herbie Steward és Serge Chaloff – utal.

The NeverEnding Story

Ki ne emlékezne Falcorra, az erősen kutyaszerű, kék lángot okádó, gyöngyházfényű szerencsesárkányra? Michael Ende Végtelen történet című meseregényéből készült filmet 1984-ben mutatták be Wolfgang Petersen rendezésében. Érdekesség, hogy a filmhez két főcímdal is készült. A német változatban Klaus Doldinger szerzeménye hallható, míg a nálunk is ismert angol nyelvű kiadáshoz Giorgio Moroder és Keith Forsey szerzett zenét. A The NeverEndig Story a Kajagoogoo korábbi énekese, Limahl előadásában számos országban a slágerlisták élére került.

Süsü nyitódala

"Én vagyok a híres egyfejű / A nevem is ennyi csak: Süsü."- így kezdődik sokunk gyerekkorának egyik legmeghatározóbb meséje, a Süsü, a sárkány nyitódala, amit 1975-ben Bergendy István írt a Magyar Televízió felkérésére. A fúvóscentrikus dallam Csukás István szövegére készült. A bábsorozat sikere miatt 1980-ban a Hungaroton Classic kiadta a Süsü, a sárkány című albumot, majd a meséből hanglemez-sorozat is készült a nyolcvanas években. Néhány éve fedezték fel, hogy a nyitódal kísértetiesen hasonlít Willie Mitchell 1970-ben megjelent Cherry Tree című számára.

Vuk dala

A Macskafogó mellett egy másik széles körben ismertté vált magyar rajzfilm, a Fekete István regénye alapján készült Vuk. A film zenéjét Wolf Péter szerezte, a szöveget Szenes Iván írta. A főcímdalt a filmben még Maros Gábor énekelte, az 1981-ben a Pepita hanglemez kiadónál megjelent Vuk című kislemezen azonban már - az akkor 7 éves - Wolf Kati. A kislemez platinalemez lett, három évvel később pedig a Tini dal című válogatáslemezre is felkerült.

Beauty and the Beast

Az 1991-ben bemutatott Szépség és a Szörnyeteg a Disney egyik legnagyobb sikere lett, az Oscar-díj történetének ez volt az első olyan animációs filmje, amit a legjobb film kategóriában jelöltek. Azt a szobrot végül nem nyerte el, viszont a legjobb eredeti filmzene és filmdal kategóriákért járókat igen. A Beauty and the Best című Broadway ihlette számot Howard Asham írta és Alan Menken szerezte. A filmben a Gyilkos sorokból is ismert Angela Lansbury énekelte (a magyar változatban Galambos Erzsi), aki eleinte nem akarta elvállalni a feladatot, mert úgy gondolta, túl öreg az énekhangja egy ilyen számhoz. A dal poposabb feldolgozását pedig Celine Dion and Peabo Bryson közreműködésével rögzítették. Mind a két verzió nagy siker lett, Lansburyt a kritikusok méltatták, míg a duett a Billboard kilencedik helyét szerezte meg.

Can You Feel the Love Tonigh

A sort egy újabb sikersztorival zárjuk. Az Oroszlánkirály a harmadik legnagyobb bevételt hozó animációs film, és az első a kézzel rajzolt rajzfilmek kategóriájában, zenéjéből pedig 11 millió albumot adtak el világszerte. A dalokat Elton John szerezte, a szövegeket Tim Rice írta, a filmzene pedig Hans Zimmer munkája, amiért Oscar-díjat is átvehetett. Emellett a film egyik betétdala, a Can You Feel the Love Tonight is elnyerte az aranyszobrot. A dal megírásakor Elton John koncepciója az volt, hogy a szám illeszkedjen a klasszikussá vált szerelmes Disney-dalok sorába. Ezért meg is vétózta azt a komikusnak szánt verziót, hogy a filmben Timon és Pumba énekelje.