A műfaj elegáns klasszikusaival kezdte, majd a beat költőktől kapott inspirációt, most pedig élete legkülönösebb, funk és hiphop elemekkel dúsított jazzalbumát hozta tető alá Charlie Hunter gitárossal közösen. A Zöld Malomtól a Kék Hangjegyen át vezetett az út a SuperBlue-ig: Kurt Elling pályáját festjük fel július 5-i budapesti koncertje előtt.    

Kurt Elling karrierje makulátlan, mondhatni lineáris. Előadóművész nem kívánhat magának tisztábbat, célratörőbbet: négyoktávos, meleg baritonja, improvizatív jazzszólókra írt szövegei két és fél évtizedes pályája kezdete óta elsöprő sikert aratnak. 

A világ legnevesebb hír- és szaklapjai licitálják túl egymás szuperlatívuszait, amikor róla írnak. A The New York Times szerint „korunk kiemelkedő férfi énekese”, a The Guardian szuperképességekkel rendelkező Sinatraként hivatkozik rá, a The Washington Post úgy látja, az 1990-es évek óta egyetlen jazzénekes sem volt ennyire merész és izgalmas, a Toronto Star pedig egyenesen azt állítja, senki sincs nála közelebb ahhoz, hogy a jazz szentjévé avassák. „A legjobb férfiénekes” kategóriában tizenkétszer kapta meg a Jazz Újságírók Díját, és tizenötször jelölték Grammy-re, ebből kettőt váltott győzelemre.

TEMPLOMI KÓRUSBÓL A BLUE NOTE RECORDS-HOZ

Az énekes-dalszerző 1967-ben született Chicagóban. Édesapja kórusvezető volt egy evangélikus templomban, úgyhogy Kurt már egészen korán jó barátságba került a zenével. Ő maga is énekelt a kórusban, de próbálkozott hangszerekkel is: hegedűvel, kürttel, zongorával, dobbal. Végül úgy döntött, az éneklés lesz az ő kenyere. „Ez adta a legtöbb örömöt, más hangszerhez nem fűztek ilyen érzelmek. A hangomat azonnal hadrendbe tudtam állítani, és úgy játszottam vele, ahogy csak akartam” – nyilatkozta nemrég az Australian Musiciannek. Kezdetben Frank Sinatra és Peggy Lee bódító előadásmódjáért rajongott, végül Tony Bennett lett a sarkcsillaga, miután élőben látta őt egy tv-showban. Erről így mesélt nemrég az 1934 óta létező Downbeat magazinnak: „Jött a zenekar, őrült energiákkal játszottak. Majd egyszercsak a műsorvezető így szólt: Hölgyeim és Uraim, Mr. Tony Bennett! Ő pedig kisétált vakító fehér szmokingban, elegánsan, és énekelni kezdett..., én meg azt mondtam magamnak: ez a fickó akarok lenni!” 

A kórusművek után a jazzel a középiskolában találkozott, egyetemi évei alatt pedig már heti egyszer klubokban lépett fel. Ekkor találta meg magának a scattelést, a Louis Armstrong-féle jellegzetes improvizációs énekstílust. Mindeközben Jack Kerouac költészete és Chat Baker minimalista érzelmessége hatott alkotói és előadóművészi fejlődésére. 1995-re magabiztosan érezte, hogy készen áll, megérett az idő egy saját lemez rögzítésére. Megismerte a zongorista Laurence Hobgoodot, aki hétfő esténként a chicagói Green Mill, vagyis Zöld Malom nevű klubban játszott. Kilenc dalt írtak együtt, és óriási szerencséjükre az anyag egy menedzser hathatós közreműködésével a legendás Blue Note Records egyik producerénél landolt. Ellinget ekkor leszerződtették, és első albuma, vagyis a Close Your Eyes című lemez a hírnév és a siker mellé rögtön egy Grammy-jelölést is hozott számára. A többi szinte történelem, az azóta eltelt évek során még további 14 saját albumot adott ki.

KLASSZIKUSOKTÓL A HIP-HOPIG ÉS FUNKIG

Elling rajongóit jelenleg észak-amerikai turnéja tartja lázban, de Iowa City után rögtön Budapesten landol, hogy megkezdje az európai koncertjeinek sorát. Július 5-én régi kedves szerzőtársával, Charlie Hunterrel hoznak valami egészen újat és váratlant a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. A Müpa Jazzlegendák sorozatában azt a SuperBlue című lemezt hallhatjuk, amely megjelenése óta alaposan felforgatta a jazzrajongók Ellingről alkotott képét.

Ezen a ponton elkerülhetetlen, hogy pár méltató szót ejtsünk a gitárzseni Charlie Hunterről is, akivel Elling még az 1990-es években találkozott először a híres-nevezetes Blue Note-ban. „Charlie-val nagyon régóta ismerjük egymást” – mondta főhősünk a denveri KUVO jazz rádiónak. ­„Bárki, aki kicsit is konyít a gitárhoz, azonnal tudja, hogy elképesztő tehetség! Kétlem, hogy akadna más, aki ilyen szinten képes megszólaltatni a hibrid, nyolchúros gitárt, mint ő.” A WBGO fm rádió Jazz United című műsorának kritikusai is hasonló véleményen vannak, mint Elling: „Eszméletlen, amit Charlie Hunter művel a színpadon. 30 évvel ezelőtt legyintettek rá, hogy ez csak egy trükk, most meg ezrek próbálják utánozni őt.”

Albumukat, amelyen 2020-ban, a pandémia kellős közepén két külön stúdióban kezdtek el dolgozni, kötelező grúv elixírként jellemzi a podcast. Hunter bedobta, hogy mi lenne, ha fiatalabb kollégák is csatlakoznának a melóhoz, nevezetesen a Butcher Brown nevű formáció két tagja. Velük Elling korábban sosem találkozott személyesen, ám végül a közös munka igazán jól sült el: Hunter, Corey Fonville dobos és a multi-instrumentalista DJ Harrison izgalmas harmóniákat dobott össze Elling feldolgozásaihoz igazítva. 

Habár Elling generációjának leginkább a funk és a hiphop volt a zenei alapélménye, ő maga mindig is a klasszikusabb vonalat képviselte. Ahogy a Downbeat szerzője fogalmaz, a művésznek és közönségének is meglepő irány ez az új lemez. Elling elegáns artikulációja most új színt kapott, a funk "utcaibb" megoldásait emelte be stílusába, hogy hitelesek maradjanak a friss dalok. „Nagyon hamar képes vagyok elunni magam” – vallja be Elling, „és mivel különböző hangzások közt nőttem fel, azt érzem, hogy tartozom a hangomnak azzal, hogy megnézzem, milyen kanyarokat képes még bevenni.”

A The Arts Fuse kritikusa szerint Elling a jazz hömpölygő ritmusaival tölti fel a funk stabil kereteit, miközben hangjával Al Greent és Otis Reddinget idézi. Steve Provizer a világos és sötét tónusok kontrasztját tartja Elling legnagyobb erényének. „Az Endless Lawns című dal halk befejezése előtt vadítóan érkezik meg mindez.”

A Jazz Times kritikusa lelkesen elemzi a SuperBlue dalait. „Már a feszes nyitószám alatt nyilvánvalóvá válik, hogy ez a Kurt Elling nem az, amelyikhez hozzászoktak a jazzrajongók. Az énekes minden rendelkezésére álló oktávot felhasznál a romantikus képekkel teli dalszövegekhez, amelyeket Bernard Ingher kompozíciójához írt.” A Sassy című dalban egy Bill Bodine számot dolgoznak fel úgy, hogy Elling a spoken word és az ének közt egyensúlyoz, Fonville a hiphop ütemeket, Harrison pedig Herbie Hancock legendás Head Hunters albumát idézi meg. A Manic Panic Epiphanic-ben gospeles hangzásra,  a Can’t Make It With Your Brainben egy kis James Brownt idéző morajlásra bukkanhatunk, míg a The Seed egy the Roots és Cody Chesnutt-feldolgozás, a Dharma Bums pedig tisztelgés Jack Kerouac munkássága előtt.

A július 5-ei budapesti koncerten mindezekről a hatásokról magunk is meggyőződhetünk. A két szövetségest Kenny Banks Jr. kíséri majd billentyűn, és Terence Higgins dobokon: elképesztő este lesz! 

Egy gyűrű, amely végtelen hatalommal ajándékozza meg, de romlásba taszítja viselőjét. Egy fiatalember, aki apja kardjával együtt küldetést kap. És hősies nők, akik harci helikopterekhez hasonlóan szántják be az eget. Honnan ismerősek ezek a motívumok? Természetesen Wagner monumentális sorozatából, a Ring tetralógiából. És még egy csomó helyről a popkultúra tágas szegleteiben.

Richard Wagner sosem volt egészen meggyőződve róla, hogy a művei túlélik őt. Abban már biztosabb volt, hogy életével így vagy úgy, de nyomot hagy a világban. „Úgy hiszi, halála után a műveit egészen elfeledik majd, és csak fantomként él majd az emberek emlékezetében” – írta felesége, Cosima Wagner egy 1869. januári naplóbejegyzésben. A zeneszerzőnek tizenhárom teljes operából álló életművével végül mindkettő sikerült: nem csupán a bayreuthi Festspielhausban vagy a Müpában, de világszerte játszott komponista, akinek rejtélyes, szenvedélyes és szélsőséges személyisége máig izgatja a hallgatót. Wagner népszerű zeneszerző és elűzhetetlen fantom: nem csoda, hogy a popkultúrában is mély nyomokat hagyott.

Richard Wagner kezet fog I. Vilmos német császárral a zeneszerző irányításával felépített Bayreuthi Fesztiválpalota (Bayreuther Festspielhaus) 1876-os megnyitóján (A Liebig cég reklámképeslapja 1913-ból)

Az összművészettől a New Yorkba költözött Karajanig

Talán mindenki emlékszik az Apokalipszis most című film képsoraira: amerikai harci helikopterek manővereznek Vietnám fölött, miközben A walkürök lovaglása szól. Wagner és a mozi közös története korántsem rövid és egyszerű. Amikor a neves és rettegett 19. századi zenekritikus, Eduard Hanslick felkelt a Festspielhaus bordó nézői üléséről, úgy érezte, nem egyszerűen operát látott, hanem „egy élénk képet sötét keretben, egy diorámát”, amely hipnotikusan hat a szemlélőre. Évekkel később a zeneszerző unokája, Wolfgang Wagner – aki neves rendező lett Bayreuthban – magabiztosan kijelentette, hogy nagyapja, ha ma élne, Hollywoodban dolgozna. Egy német médiateoretikus, Friedrich Kittler pedig csipetnyi túlzással azt állította: „a mozi sötétben villódzó spektákuluma a Festspielhausból származik”.

Egyszerűbben megfogalmazva: Wagner nagyszabású, összművészeti víziója nélkül talán a mozi sem lenne olyan, mint amilyennek most ismerjük.

A Wagner által megalkotott összművészet (Gesamtkunstwerk) koncepciója nagy hatással volt a múlt század kreatív filmeseire, Szergej Eisensteinra, Luis Buñuelre, Luchino Viscontira és Abel Gance-re, akik többször felhasználták a zenéjét is egy-egy alkotásukban. A szélesebb közönség azonban máshogy ismerte meg Wagnert. Amikor a harmincas évek közepén a hitleri Németország fegyverkezésbe kezdett, a náci fenyegetés és propaganda heves ellenreakciót váltott ki az Egyesült Államokban, az amerikai filmekben pedig felbukkant a Wagner-imádó náci közhelyes alakja. Ekkoriban tucatnyi film noir, krimi és thriller készült, amiben a szereplők jellemrajzát szemléletesen egészíti ki Wagnerhez való viszonyuk. A nácik főideológusa, Alfred Rosenberg által kreált jelenség – ő tette ugyanis a nemzetiszocialista filozófia részévé Wagnert – a világháborút követően is tartotta magát és olykor teljesen abszurd módon bukkant fel: a Tapsi Hapsi 1957-ben bemutatott What’s Opera, Doc? című epizódjában Izé Mizéke a Walkür-dallamot dúdolja, miközben nyúlra vadászik.

Még az extravagáns ötleteiről ismert Philip K. Dick sem tudott ellenállni a közhelynek, amikor az Ember a fellegvárban című 1962-ben megjelent regényében  – amely egy alternatív történelemben, a nácik által megnyert második világháború után kiépült fasiszta Amerikában játszódik – a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója (a valóságban az együttes élén álló Leonard Bernstein helyett) Herbert von Karajan, a program pedig bombasztikus Wagner- és Orff-művekből áll.

Wagner-mentő Chaplin és helikopterek

A walkürök lovaglása kétségkívül a legsűrűbben használt Wagner-idézetté emelkedett, és miként Alex Ross komolyzenei szakíró 2020-as kötetében megjegyzi, hiába, hogy a walkürök amazontermészetű hölgyek, ezekben a filmekben a zenerészlet mégis a maszkulin virtuskodást hivatott illusztrálni. Kivételt képez ez alól a Marlene Dietrich főszereplésével forgatott, Nagy Katalinról szóló 1934-es film, A vörös cárnő, amelyben a hatalomért folytatott mámoros küzdelmét Wagner zenéje festi alá.

Charlie Chaplin egyike volt azoknak, akik ellenálltak a klisének. Chaplin állítólag – ezt éppenséggel Buñuel visszaemlékezéséből tudjuk – nevetésben tört ki, miután megnézte Leni Riefenstahl filmjét, Az akarat diadalát, hiszen saját kefebajszos csavargófigurájának torz ellentétét látta a német kancellárban. Amikor 1940-ben elkészítette a Hitler-paródiának szánt A diktátort, két ízben is szerepeltette benne Wagner zenéjét: elsőként abban a híres jelenetben, amikor Hynkel egy felfújt földgömbbel labdázik, másodszor pedig a még híresebb zárójelenetben, amelyben Hynkel hasonmása, a zsidó borbély békéről szónokol az emelvényen. Mindkétszer a Lohengrin másvilági atmoszférát teremtő prelűdje szólal meg, Chaplin intenciója nem is lehetne világosabb: Wagnert igyekszik megmenteni attól, hogy végleg a nácizmussal mossák össze halhatatlan remekműveit.

De térjünk vissza Francis Ford Coppola eposzához, az Apokalipszis mosthoz! Az egyik forgatókönyvíró, John Milius ötlete volt, hogy Wagner zenéjével fesse alá a Bell UH-1 Iroquois helikopterek döngését (a filmben hallott felvételen Solti György vezényli a Bécsi Filharmonikusat). A vietnami háborúban a lélektani hadviselés része volt a zene, amit hatalmas hangszórókból bömböltettek – nem komolyzenét, hanem amerikai rock’n’rollt –, a film pedig, hiába bírálta élesen az USA nagyhatalmi agresszióját, épp ellenkező hatást váltott ki: 1983-ban a karibi Grenada megszállásakor, az 1991-es öbölháborúban, majd Irak megszállásakor a hadsereg végül „igaziból” is eljátszotta a film képsorait, helikopterekből üvöltő Wagnerrel. Coppola filmje Wagner zenéjével vont párhuzamot a Harmadik Birodalom eszméi és Amerika militáns, hódító politikája között, amelynek keserű kritikáját végül a Marlon Brando által megformált Kurtz ezredes mondja ki a film végén.

Ki birtokolja a gyűrűk urát?

Ne higgyük, hogy Wagner zenéje és A Nibelung gyűrűje csak a mozira gyakorolt számottevő hatást! A skandináv mitológiából táplálkozó operák a fantasyregények két úttörő figurája, C. S. Lewis és J. R. R. Tolkien számára is meghatározó élményt jelentettek. A Narnia-könyvek szerzőjének első, kiskamaszként írt verses eposza rajnai sellőkről szólt, kedvenc operái pedig a Ring harmadik és negyedik része, a Siegfried és Az istenek alkonya voltak. Tolkien sosem vallotta be, milyen sokat emelt át Wagner operáiból A gyűrűk ura cselekményébe, és elutasította saját és a német komponista műveinek összehasonlítását. „Nos, a gyűrűk ugyanolyan kerek alakúak, és ebben ki is merült a hasonlóság…” – mondta egy ízben.

Talán Tolkiennek, aki birtokában volt az óészaki nyelvnek, túl színpadias volt Wagner. Talán az zavarta, hogy a zeneszerző túl szabadon formálta át az északi mitológia hőseit. A rá hajazó motívumokból mégis hosszú listát lehet írni: a gyűrű megszerzésére irányuló szégyentelen igyekezet mindkét történetben testvérgyilkossághoz vezet (Fafner megöli Fasoltot, Sméagol pedig Déagolt), van egy kard, amely széttört és össze kell kovácsolni (Nothung és Narsil), egy nő, aki elveszíti halhatatlanságát (Brünnhilde és Arwen), és mindkettő végén el kell juttatni a gyűrűt eredendő helyére (a Rajnába, illetve Mordorba), ahol akad még egy mohó, aki hataloméhségéért halállal lakol (Hagen és Gollum). A hasonlóságokra csak részleges magyarázat, hogy Wagner és Tolkien azonos forrásból, a skandináv mitológiából dolgoztak. A regényciklus címe például A Nibelung gyűrűje első darabjából, A Rajna kincséből származik, amelyben Alberich kijelenti: a gyűrű ura rabja is annak.

Hogy miért ágált Tolkien a Wagnerrel való összevetés ellen? Talán azért, mert A gyűrűk ura üzenetében mélyen Wagner-ellenes. Szereplői sokkal fekete-fehérebbek, mint a nibelungok, akik hatalmi harcaik mellett szexuális késztetéseikkel, lélektani vakfoltjaikkal is szembe kell nézniük. Wagnernél elmosódik a határvonal hősök és gonosztevők között, Tolkien világában viszont a hobbitok ártalmatlan, de dicső tettekre hivatott aprólények. Az író úgy vélte, meg kell tisztítania az északi mítoszt, visszaadva annak ethoszát.

Militáns nők, űropera és Tarantino fekete Siegfriedje

Ha George Lucas nem is Wagnerre gondolt, amikor a Csillagok háborúja ötlete megfogant a fejében, John Williamsnek biztosan eszébe jutott Siegfried, amikor a zenét komponálta. Hasonlóan Siegmund kardjának örököséhez, Luke Skywalker is elhivatásának jelképeként kapja meg Anakin Skywalker kék fénykardját. Nem véletlen, hogy a fiatal hős és az Erő kürtön megszólaló vezérmotívuma nagyon hasonlít Wagner Siegfried-motívumához.

A Ring hatása észrevétlenül begyűrűzött a geek-kultúra képregényeibe is, amikben állandó eposzi kellékek lettek a varázsitalok, a gyűrűk, a törpék, a sárkányok és a walkürök is. 1989-ben Roy Thomas és Gil Kane képregényt rajzoltak a Ring librettója alapján, 1999-ben pedig P. Craig Russell készítette el a maga festőibb, visszafogottabb adaptációját.

A 90-es évek népszerű sorozathősét, Xenát természetesen a walkürök ihlettek (egy jelenetben sellőkkel mártózik meg a folyóban). A szuperhősfilmek sem vonták ki magukat Wagner hatása alól. A 2011-es Amerika kapitány-film (Az első bosszúálló) csúcsgonosza, Red Skull Wagnert hallgat hegyi laboratóriumában, a DC-képregényekből ismert Hellboy ősképe pedig egyértelműen Siegfried figurája. A Chris Hemsworth által megformált Thorról talán csak a legprecízebb Marvel-rajongók tudják, hogy a skandináv mitológiai panteon leghatalmasabb tagjának, Odin (német nevén Wotan) fia. George R. R. Martin regényciklusa, a Trónok harca szintén sokat kölcsönzött a nibelungoktól: a vérfertőző testvérpár, a gonosz törpe, az apagyilkosság és féltve őrzött vérvonal mind ismerősek a Ringből is.

Az elmúlt évek nagymozijai közül vitán felül Quentin Tarantino Django elszabadul című filmje viseli magán a Ring hatását. Nem újdonság, hogy filmrendező a grindhouse moziktól a szamurájfilmeken át a spagettiwesternig bármilyen műfajt szívesen állít a feje tetejére, operához azonban korábban nem nyúlt. (Waltz és Tarantino egyébként a film elkészítése előtt közösen nézték meg a Siegfriedet a Los Angeles-i Operában.) A történetben Django (Jamie Foxx) útra kel, hogy kiszabadítsa a maga Broomhildáját, mestere, a szabadságát és méltóságát visszaadó német fejvadász, Dr. Schultz (Christoph Waltz) pedig nem is mulasztja el, hogy észrevegye a fekete férfi és Siegfried közötti párhuzamot. „Amikor egy német találkozik egy hús-vér Siegfrieddel – mondja a tábortűznél, megismerkedésük után Schultz –, az nagy dolog.” Tarantino szándéka nem is olyan rejtett. Siegfried a nyers és fenséges germán erő szimbolikus alakja, ám ezúttal egy elnyomott, fekete szereplővel kerül párhuzamba, a polgárháborút megelőző időszakban játszódó történetben pedig a Leonardo DiCaprio által alakított Calvin Candie prédikál faji felsőbbrendűségről.

Megosztó, de megkerülhetetlen

Jöhetnek korok és eszmék, Wagner nagyszerű tetralógiája mindig is túl érdekes volt ahhoz, hogy margóra kerüljön – a zeneszerző műveit nagy sikerrel játsszák a világ minden pontján Izraeltől Németországon át Amerikáig. A cikkünkben már említett zenetörténész, Alex Ross 2020-ban megjelent Wagnerism című könyvében az operák új, „zöld” megközelítéséről is beszél, amennyiben a zeneszerző az elsők között figyelmeztetett az iparosodó világ kiüresedésére, a természetrombolás káros hatására. Ross rámutat, hogy a német természeti romantikában már megtalálható az ökotudatos gondolkodás csírája. Az istenek alkonya ilyen szempontból is parabolának tekinthető.

A Nibelung gyűrűje, amely maga is ősi mitológiából táplálkozott, még hosszú ideig ihletforrás lesz. Olyan monumentális saga, amit lehetetlen megkerülni. Érdemes hát minél jobban megismerkedni vele, ráadásul a Budapesti Wagner-napok a pandémia okozta kényszerszünetet most jócskán bepótolja: kétszer is elhangzik a tizenhat órányi zenével kecsegtető ciklus (június 9–12., valamint 16–19. között), de a Ring operái mellett egy világhírű énekes, René Pape dalestje és a Rienzi című opera is belefért a műsorba. Nietzsche állítólag azt mondta, Wagnerről nem szabad „talán”-ok nélkül beszélni, szóval mi csak annyit mondunk: talán tetszeni fog.

Csabai Máté

Felhasznált forrás:
Matthew Bribitzer-Stull: Understanding the Leitmotif: From Wagner to Hollywood Film Music. Cambridge University Press, 2017.
Barry Millington: Richard Wagner: Bayreuth varázslója. Rózsavölgyi és Társa, 2013.
Alex Ross: Wagnerism: Art and Politics in the Shadow of Music. Farrar, Straus and Giroux, 2020.

Pénztelenség, házassági krízis, menekülés a hitelezők elől országhatárokon át, halálközeli élmény egy hajóúton, hiábavaló vágyakozás az elismertség és az ismertség után – a húszas évei közepén járó Richard Wagner ilyen emberpróbáló körülmények között írta meg a Rienzi című ötfelvonásos történelmi nagyoperáját, ami végül meghozta számára az áhított sikert. Miért játsszák mégis ritkán és mitől valódi kuriózum ez az opera? Miért nem akarta Wagner, hogy valaha is előadják Bayreuthban? Elmeséljük.

Richard Wagner 1861-ben Párizsban

1837-et írunk, Wagner súlyos kölcsönökből él, 24 évesen már a válás szélén áll első feleségével, Minna Planerrel, és épp az asszony visszaszerzésén ügyködik, amikor a kezébe kerül az angol író, Edward Bulwer-Lytton regénye, a Rienzi, az utolsó római tribun. Ennek hatására pattan ki a fejéből egy új nagyopera terve, aminek rögtön fel is vázolja a librettóját. A szövegkönyvben megritkítja a politikai vonatkozásokat, inkább az emberi mozzanatokra és szenvedélyekre épít.

Augusztus végén Wagner a rigai színházban vállal állást, nem sokkal később pedig a felesége is visszatér hozzá – sikerül a nagy kibékülés. Szabadidejében a Rienzin dolgozik, de pontosan tudja, hogy ott helyben sem az énekesgárda, sem a zenekar nem elég erős ahhoz, hogy valaha is előadhassák. Nem talál lelki társakat, teljes szellemi elszigeteltségben él: „Sehol sem találtam egyetlen olyan egyéniségre sem, aki a legcsekélyebb mértékben is ösztönzően hatott volna rám. Teljesen magamra utalva, mindenkinek idegen maradtam.”

Ebből az állapotból az állása elvesztése rázza fel: a hitelezők elől menekülve Minnával együtt átszöknek a határon Kelet-Poroszországba, később egy kocsibaleseten, kegyetlen tengeri viharokon (a házaspár egymásnak kötözve várja a biztos halált kajütjében), majd Londonon keresztülvergődve jutnak el Párizsig, a zenei élet központjáig.


A rigai Wagner-terem épülete, amelyben Liszt Ferenc, Hector Berlioz és Anton Rubinstein is fellépett

Párizsi pokol

Wagner arról ábrándozik, hogy a francia fővárosban mutatják majd be a Rienzit, természetesen sikerrel, így a többi fontos európai színpadon is tárt karokkal fogadják majd. Párizs azonban inkább bizonyul pokoli kitérőnek. A felfedezésre váró tehetség és az ambíció itt nem elég: befolyásos barátok, francia nyelvtudás és pénz nélkül labdába sem rúghat. Az adott körülmények között az opera komponálása is megakad: Wagner inkább dalokkal próbálkozik, hogy pénzhez jusson, de eladni azokat sem sikerül.

1840 szeptemberében aztán elkészül az ötödik felvonás – ez a kétségbeesett franciaországi próbálkozás nagyjából egyetlen pozitív hozadéka. A házaspár anyagi helyzete egyre drámaibb, elfogy körülöttük a levegő, Wagner pedig az adósok börtönébe kerül. Innen kiszabadulva (sok könyörgés és némi méltóságvesztés eredményeképpen), 1840 novemberében készül el a még hiányzó nyitány, amit – a teljes operával szemben – a mai napig gyakran hallhatunk a koncerttermekben.

A Párizsnak szánt romantikus operáját aztán Wagner egy hirtelen huszárvágással Drezdába küldi. Öt év európai bolyongás után szülőföldjében látja az utolsó reményt, és a szász királyhoz fordul segítségért. 1841 nyarán érkezik a hír, hogy a drezdai udvari színház bemutatja a Rienzit. Itt a nagy esély!

Maratoni bemutató, „mámoros öröm”

1842 augusztusában kezdik el a próbafolyamatot, de a drezdai udvari színház intendánsa nem túl megértő és rugalmas a maximalista szerzővel szemben. A karmester, Carl Reissiger vetélytársat lát Wagnerben, ezért közönyösnek mutatkozik, a két főszereplő, Wilhelmine Schröder-Devrient és Josef Tichatschek, az imádott hőstenor viszont kifejezetten lelkesek, szenvedélyük pedig szép lassan átragad az egész együttesre. Októberben Wagner már így fogalmaz: „A nagy színpadi próbák végre mámoros örömmel töltöttek el. Azt hiszem, az egész színpadi személyzet, az utolsó alkalmazottig, valóságos csodaként szeretett…”

A boldog próbafolyamat egy még boldogabb bemutatóban csúcsosodik ki 1842 októberében. Bár az előadás hat óra hosszú (hat órakor kezdődött és éjfél után lett vége), a közönség végig kitart. Beüt a várva várt hangos siker.

Wagner így ír erről: „El kell mondanom nektek azt, amiről mindenki biztosított, hogy tudniillik Drezdában még egyetlen operát sem fogadtak ilyen lelkesedéssel, mint az én Rienzimet. Izgalmat váltott ki, valóságos forradalmat az egész városban; – engem négyszer hívtak ki zajongva… Az előadás elragadóan szép volt – Tichatschek – Devrient – és minden-minden olyan tökéletes volt, amilyet itt még sohase láttak. Diadal! Diadal!”

A Rienzi sikere új kapukat nyit ki a zeneszerző előtt: Drezda megszerzi Berlintől az időközben szintén elkészült A bolygó hollandi bemutatójának jogát, és zeneigazgatói állást ajánlanak neki. A drezdai udvari színház nem sokkal később élethossziglan szász királyi karmesterré nevezi ki.

A siker azonban nem a pénzben jelentkezik, amit Wagner kissé csalódottan és lemondóan így összegez a Rienzi és A bolygó hollandi bemutatója között: „Túlságosan is váratlanul érkezett jelenség vagyok én valamennyi színház számára. Várhatok még jócskán, amíg alkalmat találnak rá, hogy műsorukba iktassanak… Egyáltalán nem látom még azt az időt, amikor anyagi gond nélkül élhetek.”

A Rienzi harmadik felvonásának utolsó jelenetét ábrázoló korabeli illusztráció az opera 1869-es előadásáról a párizsi Théâtre Lyrique-ben

Miért hallhatjuk ritkán a Rienzit?

Érdekes, hogy bár a Rienziben Wagner még a Spontini- és Meyerbeer-féle francia nagyoperák stílusát utánozza, valójában a mű bemutatójának idejére már bőven meghaladja ezt az utat. A bolygó hollandival – bár az egyértelmű bukás volt tíz héttel a Rienzi sikere után – olyan új irányzatot hoz létre, ami teljes mértékben az övé. Ennek zsenialitása megcsillan már többek között Rienzi imájában is.

A kezdeti hangos siker ellenére ma már ritkán hallhatjuk ezt a jellegzetesen ifjúkori alkotást. A Rienzi mellőzöttségének egyik oka maga Wagner, aki tudatosan dolgozott azon, hogy operája ne maradjon fent az utókornak. Egyáltalán nem szerette ezt a művet, ahogy másik két ifjúkori operáját (A tündérek, A szerelmi tilalom) sem. A Wall Street Journal szerzője, Matthew Gurewitsch épp ezért „Wagner árváinak” nevezi ezt a zsenge triót. A zeneszerző „túlságosan olaszosnak” és „éretlennek” tartotta és megtagadta őket, ahogy azt is, hogy valaha is előadják őket Bayreuthban. Wagner halála után özvegye, Cosima is vasököllel küzdött ennek betartatásáért.

Paul Driscoll, az Opera News főszerkesztője szerint az is eltántorítja a művészeket az opera előadásától, hogy a címszerep elképesztően nehéz – egy „éneklő gép” kell hozzá. Nincs szinte semennyi pihenő vagy megnyugvás, végig sorjáznak a tetőpontok, miközben az egyik legnehezebb mutatványra, a fent már említett Rienzi imájára csak az utolsó, ötödik felvonásban kerül sor. Kérdés, ki az az énekes, akinek még marad energiája és lélekjelenléte egy igen technikás áriára egy rövidítés nélkül hat óra hosszú opera végén? Apróságnak tűnhet, de Driscoll szerint az is levon az opera népszerűségéből, hogy a legátütőbb női áriát egy elhanyagolható mellékszereplő, Adriano bitorolja, akinek a fellépése nélkül is tökéletesen megállná a helyét a történet.

A Müpa mindezekkel együtt fontos missziójának tartja, hogy megőrizze ezt a különleges kincset a Wagner-életműből, így nem először mutatja be koncertszerűen – idén négy órás változatban – a Budapesti Wagner-napokon.

Felhasznált forrás:
Eősze László: Richard Wagner életének krónikája. Zeneműkiadó, 1983.
Till Géza: Opera kézikönyv. Zeneműkiadó, 1964.

A mugham, ez a modális zenei rendszer, amely az azerbajdzsáni folkzene egyik fő műfaja, évszázados hagyományokkal rendelkezik, eredete a tradicionális Korán-szavaláshoz, vagy még korábbra, az ókori Aveszta-himnuszokig vezethető vissza. Ez a rendkívül összetett művészeti forma, amely a klasszikus költészetet és a zenei improvizációt kombinálja, generációról generációra öröklődik a családokban. „Ahogyan a mughamot énekelem, és ahogyan improvizálok, az mind a lelkemet tükrözi abban az adott pillanatban. Ezt jelenti a »hal« : a lelkem állapota. »Hal« nélkül nincs értelme a mughamnak” - foglalta össze a nemsokára nálunk koncertező, egyik legismertebb mugham énekes, Alim Qasimov.  

A mugham jelenleg élő egyik legnagyobb zenésze, Alim Qasimov június 23-án a világzene iráni nagyágyújával, Alireza Ghorbanival ad közösen koncertet

Mugham a világban

A mugham valószínűsíthetően a perzsa zenei hagyományból származik, de mint zenei elv és/vagy technika nemcsak a Közel-Kelet különböző területeinek zenéjében jelent meg, felbukkan Észak-Afrikától Közép- és Délkelet-Ázsiáig számtalan más helyen is. A hszincsiangi ujgurok muqamnak, az üzbégek és tádzsikok maqomnak, az arabok maqamnak, a perzsák pedig dastagnak nevezik. Sőt, még Magyarországon is találunk rá példát a Makám együttes zenéjében (a dallammodell magyar elnevezése is makám). 

Az azeri zene gyöngyének is becézett mugham az imádságból és a kisgyermekeknek énekelt altatódalokból ered, így több száz változata maradt fenn. Maga a mugham kifejezés annyit tesz: „Isten által küldött zene”. 

A mugham három kulcsa: a kamancheh, a gaval és a tar

A mugham hangzását három tradicionális hangszer adja: a kamancheh, a gaval és a tar.
A kamancheh vagy kamancha a húrosok családjába tartozó hangszer, neve perzsául annyit tesz, „kicsi íj”, utalva vékony, hosszú nyakára. Elődje nem más, mint a világ legrégebbi vonós hangszere, a rebab. A modern darabokon az eredeti három húr helyett már négy van, amelyek selyem helyett fémből készülnek. Annak ellenére, hogy mérete leginkább a brácsához közelít, a csellóhoz hasonlóan ülve játszanak rajta, a gömbölyű, tökből vagy fából készült testből kiálló tüskét a térden vagy combon megtámasztva.
A gaval vagy daf elnevezés egy nagy méretű csörgődobot takar, amely a klasszikus és populáris perzsa zenében is gyakran használnak, többnyire énekesek és közel-keleti húros hangszerek kíséreteként. Egyedi hangzását a keményfa keretre erősített, egymásba fűzött fémgyűrűk sokasága adja, amellyel komplex és intenzív ritmusokat lehet játszani.

A mugham alaphangszerei: a tar, a gaval és a kamancheh

A trió harmadik tagja, a tar a pengetős hangszerek családjába, azon belül is a lantokhoz tartozik. Régi neve, a čāhārtār vagy čārtār „négy húrt” jelent. Modern, mostanában is használt formáját a 18. században nyerte el: jellegzetes, dupla tál alakú teste általában faragott eperfából készül, amelyre vékony báránybőr membránt feszítenek. Az azeri tar némileg eltér perzsa testvérétől, nemcsak formában, de a húrok számában is, hiszen összesen 11 húrt találunk rajta. A tart a mellkashoz szorítva, horizontális pozícióban szólaltatják meg. Úgy tartják, hangja jótékony hatással van az ideg- és izomgörcsökre, így gyógyírt jelenthet a fejfájásra, az álmatlanságra és a melankóliára is.

Az azeri kultúrában elfoglalt kiemelt jelentőségük bizonyítékaként a hangszerek 2006 óta az azeri pénzeken – az 1 qəpik értékű érme és az 1 manatos bankjegy hátoldalán – is megjelennek.

A mugham öröksége

A mugham fennmaradásában elévülhetetlen érdemei vannak az azeri énekes-költőnek, Hajibaba Huseynovnak, aki a ’60-as évektől kezdve mintegy 30 éven át oktatta a mugham művészetére a jelen legtehetségesebb mughamelőadóit, köztük Alim Qasimovot is. A klasszikus nyugati zenei vonalat követő azeri zeneszerzők és zenészek is előszeretettel ötvözték a mughamot a hagyományos európai műfajokkal. Gara Garajev és Fikrat Amirov a szimfonikus mughamok első zeneszerzői közt voltak, míg Vasif Adigozal az elsők között komponált mughamoratóriumot. De nemcsak a klasszikus, hanem a könnyedebb műfajok is szívesen inspirálódnak a mughamból. Az azeri zongorista, Vagif Mustafazadeh a jazz, míg Jeff Buckley a rock műfaján keresztül ismertette meg szélesebb közönséggel a mughamot.

A ’80-’90-es évek során a populáris zene egyre nagyobb teret hódított nemcsak a világban, de Azerbajdzsánban is, erőteljesen fenyegetve a tradicionális műfajok, így a mugham fennmaradását is. Szerencsére a veszély mára teljesen elhárult, köszönhetően többek között annak, hogy 2003-ban az UNESCO „az emberiség szóbeli és immateriális öröksége remekműveként” ismerte el a mughamot, 2008-ban pedig hivatalosan is felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. 

A világűrbe és tovább

2008-ban az UNESCO jószolgálati nagykövete, Azerbajdzsán későbbi első női alelnöke, Mehriban Aliyeva kezdeményezésére megnyitotta kapuit a Nemzetközi Mugham Központ, amelynek alapkövét Aliyeva mellett az azeri elnök, Ilham Aliyev és az UNESCO akkori főigazgatója, Macuura Kóicsiró tette le. A mintegy 7500 négyzetméteren elterülő intézményben a koncertterem mellett stúdió, próbaterem és kiállítótér is helyet kapott. A tar formájára hajazó épület ad otthont a 2009 óta megrendezett Nemzetközi Mugham Világfesztiválnak is, amely során a mughaménekesek mellett mughamoperát, szimfonikus és klasszikus mughamkoncerteket is hallhat a közönség.

A Nemzetközi Mugham Központ 2008-as megnyitása óriási lépés volt a mugham megőrzéséért folytatott munkában

A mugham azonban még ennél is távolabb jutott, miután a NASA 1977-ben egy 12 inch átmérőjű, arannyal futtatott réz hanglemezt küldött az űrbe a Voyager-1 és a Voyager-2 űrszonda fedélzetén, amelyen összesen 115 analóg kódolású fénykép, 35 féle természetes és az ember által keltett mesterséges hang, 27 válogatott zeneműrészlet és egy 55 nyelven rögzített üdvözlő szöveg található. A zenei válogatásban pedig a mugham is helyet kapott.

 A mugham tehát évszázadok óta bizonyítja, hogy nemcsak helye van a modern kor zenéi között, de létjogosultsága is. És köszönhetően az olyan előadóknak, mint Alim Qasimov, aki egyszerre tudja képviselni a mugham tradicionális és modern oldalát is, egy szélesebb kör ismerheti meg ezt a több száz éve létező és lüktető műfajt.   

Szebényi Dániel neve nemcsak a hazai könnyűzenei-, de a jazz színtér avatottabb ismerőinek is ismerősen cseng. Előbbi leginkább a Kowalsky meg a Vega billentyűseként, utóbbiak pedig számos jazzformáció tagjaként találkozhattak vele, hiszen koncertezett már többek közt Barabás Lőrinccel és Binder Károllyal is. A zene iránti rajongása egy Keith Emerson bakelittel kezdődött, és végül a Zeneakadémia jazz tanszakáig repítette, és immáron több mint 10 éve ápolja a jazz-rock és a fusion-jazz hagyományait. Június 23-án jóbarátjával, Gotthard Misivel, vagy ahogy a közönség ismeri, Mike Gottharddal közösen lépnek a Müpa színpadára, hogy évtizedes barátságuk előtt is tisztelegve válogassanak műfajokon átívelő szerzői munkásságukból.  

 Fotó: Hegyi Júlia Lily

Egy dal, ami a gyerekkorodat juttatja eszedbe: Led Zeppelin - Good Times, Bad Times
„Ez az egyik legfontosabb dal az életemben. Első vásárolt lemezem a Metallica Fekete albumba volt. Amikor azt hazavittük, és belehallgattunk, apukám mosolyogva megfogott egy lemezt, és berakta, hogy előbb inkább ezt hallgassam meg. Egy Led Zep best of volt, aminek az első dala  a Good Times, Bad Times volt. Bármikor meghallom az első két leütést, azonnal visszatérek 9 éves önmagamhoz, ahogy a fotelen ülve épp bömböltetjük a rock and rollt.„

Egy dal, amit tinédzser korodban nagyon szerettél, de már rég nem hallottad: Emerson,Lake and Palmer - Trilogy
„Az ELP a kedvenc zenekaraim közé avanzsált tinédzseréveim alatt. Mindig is magával ragadott az, hogy tudott 3 ember ilyen vastag megszólalást összehozni a '70-es években."

Egy dal, amit ezerszer meghallgattál már, de sosem fogod megunni:  Led Zeppelin - Black Dog
„Nem tudok mit tenni vele, a Led Zep az egyik legmeghatározóbb zenekar az életemben. Nem fogom soha megunni. Írhatnék más dalt is, de legyen ez az alapvetés."

Egy dal, aminek akkor is tudod a szövegét, ha álmodból keltenek fel: LGT - Ringasd el magad
„Fel is dolgoztuk többször (meg nyilván nem csak mi, hanem rengetegen). Számomra talán az egyik legnagyobb magyar dal, ami született."

Egy dal, amiről senki nem gondolná, hogy szeretsz: Michael Bolton - Time, love and tenderness
„Szintiszta 80as évek. Ömlik róla a cukormáz, de szeretem."

Egy dal, amit csak nemrég fedeztél fel, de azonnal megkedvelted: Foo Fighters - Making a Fire
„Szintén az egész lemezt megy nagyot, de leginkább ez a dal. Valahogy ez a dal is a gyerekkoromba repít vissza, pedig 2021-ben jelent meg."

Egy dal, amin mindig elérzékenyülsz:  Hobo Blues Band - Hajtók dala
„Van rengeteg. Most ez jutott elsőre eszembe." 

Egy dal, amire akkor táncolsz, ha senki sem lát: The Chordettes - Mr Sandman
„Hihi. :)"

 Egy dal, amire legutóbb táncoltál: Tower of Power - Soul with a capital S
„Amikor beindul a verze, ember legyen a talpán, aki nem mozdul meg."

Egy dal, amit először énekeltél / amit először játszottál/ amire először táncoltál közönség előtt: Sonata Arctica - Misplaced
„A zeneiskolai vizsgakoncerteken kívül az első nyilvános megmérettetés az az iskolám menzáján történt 2006-ban." 

Egy dal, amit kihívás volt megtanulnod /amire a koreográfiát kihívás volt megtanulnod:
„Borlai Gergő még meg nem jelent projekjének lemezére jópár dolgot kellett felénekelni. Hatalmas kihívás volt ezeket megvalósítani. Egy kifejezett dalt nem tudnék kiemelni."

Egy dal, amit egy filmben/sorozatban hallottál először: Curtis Stigers & The Forest Rangers - This Life
„A Sons of Anarchy. Megfelelő időben, megfelelő helyen talált be."

Egy dal, amit annyiszor hallottál, hogy már elég volt: Ed Sheeran - Shape of You
„Amennyire imádtam akkor, amikor megjelent, annyiszor hallottam már,és volt ott mindenhol ez a dal, hogy jelenleg eszembe nem jutna meghallgatni."

Egy dal, ami boldog emlékeket idéz föl benned: Tom Petty - Free Fallin
„20-as éveim derekán, egy USA turnéban hallottam először ezt a dalt, miközben épp a semmi közepén autóztunk a sivatagban, és a naplemente miatt végtelen színpompában táncolt az égbolt. Utána himnuszunk lett ez a dal."

Egy dal, ami elsőre nem tetszett, de minél többet hallgattad, annál jobban megszeretted: Pink Floyd - High Hopes
„Egy dal minden évben kaphat új értelmezést, ezért nem egyedi eset, hogy valami régen elkerült, aztán most pedig betalál."

Egy dal, ami sokkal több figyelmet érdemelne, annyira jó: Bones UK - Pretty Waste
„Rengeteg ilyen van, ezt is csak azért emelem ki, mert épp ezt bömböltetem."

Egy dal, amire nagyon büszke vagy:
„Alapvetően szerencsés vagyok, és rengeteg kiváló társsal egy csomó olyan dolgot alkothattunk, amire büszke vagyok, de az aktualitás jegyében kiemelném Tátrai Tiborral, Borlai Gergővel, Gotthárd Misivel és Kéri Samuval alkotott új zenekart, a godfatert."

Csak el ne tévessze, melyik ajtón lép be a Müpába: a Fesztivál Színház színpadán és a Ludwig Múzeum tágas tereiben egyaránt otthonosan mozog Bradák Soma. A művészettörténész dobost műfajközi utazásainak eredetéről faggattuk.

Bradák Soma / Fotó: Komróczki Dia ©

Talán még sosem volt ilyen népszerű a különböző művészeti ágak közötti határátlépés. Igaz ez képzőművészet és zene viszonylatában is?

A nyolcvanas évek undergroundjában is jellemző volt, hogy képzőművészek zenéltek, illetve zenészek hoztak létre képzőművészeti alkotásokat. De a kortárs könnyűzenében is akadnak példák, gondoljon csak Kiss Tibire vagy a Mayberian Sanskülotts zenekarra.

Ön amellett, hogy a Ludwig Múzeum muzeológusa, a Galaxisok dobosa is. Van átjárás a két világ között?

Van, igen: ha a múzeumban olyan műtárggyal kell foglalkozni, amelyben a hang mint médium megjelenik, és ennek vannak technikai vagy más jellegzetességei, abban én feltehetően könnyebben eligazodom, mint a kollégáim.

Mindig is mindenevő volt, ami a művészeteket illeti?

A művészeteknek sokféle ága érdekelt és érdekel: a zene, a képzőművészet, az építészet, részben az irodalom is az életem részét képezi. A zene iránti vonzalmam a középiskolás évekből ered. Az első szerelem a Linkin Park volt, mint sokaknak az én korosztályomban. Az indie műfajhoz a kétezres évek vége óta kötődöm.

És innen egyenes út vezetett a doboláshoz?

Olyan hangszer nem jött szóba, amelyen határozott magasságú hangokat kell megszólaltatni, viszont az ütőhangszerek mindig vonzottak. Tetszett, hogy különböző textúrákat, ritmusokat lehet velük alkotni. 2005 táján egy református gyülekezet kis zenekarában próbáltam ki először az ütőhangszeres játékot.

Aztán különböző zenekarok dobosává vált.

Nem vagyok profi zenész, és bár veszek órákat, autodidaktaként tekintek magamra. A Galaxisokba úgy kerültem, hogy Szabó Benedekkel ugyanoda írtunk zenei tárgyú cikkeket, és szóba került, hogy zenélgetek. Amikor az első lemezét készítette, megkért, hogy csatlakozzam. A Platon Karataevbe már azért hívtak, mert a Galaxisokból ismertek.

A művészettörténeti stúdiumok hogyan illenek a képbe?

A gimiben kezdtem fotózni, azt is akartam tanulni, de végül művészettörténetre vettek fel. A fotó megmaradt hobbinak, a művészettörténet pedig olyan szakmának, ami ma is megmozgat. Különösen a kortárs művészet foglalkoztat, de a hatvanas, hetvenes évek neoavantgárdja is nagy szerelmem. A kevésbé áramvonalas, experimentális műfajok és trendek izgatnak, ahogy a zenében is. 

A Galaxisokkal a Csillagközi tér című koncerten lép fel a Müpában. Mire számítsanak a rajongók?

A zenekar tagjai számára legkedvesebb dalok fognak elhangzani. A legutóbbi, hatodik lemezünkön műfajilag összetettebb, sokoldalúbb zenei világot rajzoltunk fel, ahol nem feltétlenül az indie popos számok kerültek előtérbe. Sokszínű, összetett koncertre lehet számítani. 

Jászay Tamás

(Az interjú eredeti változata, amely itt olvasható, a Müpa Magazin 2022. május-június-júliusi számában jelent meg.)

Közel egy évszázada, hogy május utolsó vasárnapján Magyarország minden szeglete gyerekzsivajtól hangos, és ez a hagyomány garantáltan idén sem törik meg, ha a Müpán múlik! Hogy ébredés után meglegyen a napot megédesítő kakaó, vagy hogy anya-apa már korán reggel, önszántából felkapja a plüss vízilovat és a félkezű majmot egy rögtönzött szerepjátékra, arról nem gondoskodhatunk, arról viszont igen, hogy a legkisebbeket ünneplő jeles napon reggeltől délutánig felhőtlen szórakozást, változatos és színvonalas programokat biztosítsunk valamennyi korosztály számára. Mutatjuk azt a hét érvet, ami miatt a Müpa gigantikus Cifra Palota XXL programját érdemes választani gyermeknapon!

Cifra Palota XXL, Fotó: Pályi Zsófia

1. Óriási program a kicsiknek

Nem kérdés, hogy amíg a járvány távol tartott minket egymástól, rengeteg programot hiányolt a közönség, de a leginkább visszavárt események egyike kétségkívül a Cifra Palota. Nem meglepő, hiszen aki akárcsak egyszer is betévedt vasárnap délelőtt a Müpába, az biztosan emlékezetébe véste, ahogy több száz kisgyerek birtokba veszi az épület tereit, rajzol, énekel, táncol, és minden csupa mosoly, játék és kaland. Kimondhatjuk, hogy bármelyik Cifra Palota felért egy gyereknappal, ahol korosztálytól függetlenül mindenki megtalálta a számára szimpatikus elfoglaltságot. Május 29-én a rendezvény nem csak nevében lesz XXL-es. A felsorolhatatlanul sok program ezúttal túlcsordul a Müpa falain, és körhintával, akadálypályával, rögtönzött parasztudvarral, népmesélő ligettel és szabadtéri színpaddal tölti meg az épület előtti teret. A számok terén is mesébe illő az összkép: 3 színpadon 12 előadás, 12 fejlesztő és 30 kreatív foglalkozás, illetve 77 + 3 izgalmas játék várja a családokat. Célunk, hogy annyi vidám gyerek nyüzsögjön a ház körül aznap, mint égen a csillag!  

3 színpadon egymást váltják a gyerekek kedvenc előadói, Fotó: Müpa

2. Ki-ki a magáét

Vegyünk egy példát: 15 hónapos kontemplatív természetű lányunkkal, örökmozgó 6 éves kisfiunkkal és 8 éves, jó kézügyességgel megáldott nővérükkel érkezünk. Hogy lesz ebből mindnyájuknak szórakozás? A megoldás egyszerű! Az Üvegterem valamennyi programja testreszabott a kicsi lány számára, de a Diafilm-sarok és a Báb-játék kínálata különösen izgalmas lesz számára. Várkatapult, agancsos karikadobáló, erőpróba, akadálypálya, diótörő, kötélhúzás, tandemsí – csak hogy párat említsünk azokból a kültéri, aktivitásra hívó játékokból, amiknél élvezetesebbet elképzelni sem tud egy energikus, örökmozgó kisfiú. Ez idő alatt kisiskolás, alkotó kedvű nővérük a kreatív játékok közül válogathat, hogy délutánra kitanulja a rongybaba-, kávékapszulaékszer- és ásványfakészítés, a papírvirág-hajtogatás és a virágkötészet mesterségét.

Fotó: Pályi Zsófia

3. Égigérő muzsika

Ha a játékos erőpróbák és kézműves-foglalkozások elcsigáznák a családot, akkor feltöltődés gyanánt a Fesztivál Színház félhomályában hátradőlhetünk, és átadhatjuk magunkat a Müpa sikerprodukciójának, az Égigérő muzsika című mesekoncertnek. A hétköznapi szorongásainkból és a szeretet mindent leküzdő erejéből mesét fabrikáló szupercsapat a gyerekek mellett a szülőkre is gondolt: az egymás után színpadra lépő szereplők elsődlegesen a felnőtteket fogják meglepni. Tegye fel a kezét, aki látta már az Ivan and The Parazol frontemberét kutyát alakítani, vagy a Margaret Island Lábas Vikijét babaszerepben? És a sor a végtelenségig folytatható, hiszen a klasszikus mesehősök bőrébe most a kortárs zenei élet legnépszerűbb alakjai bújnak. Elöljáróban még annyit, hogy a Szabó T. Anna által megálmodott történetet a húszas-harmincas éveiben járó, romantikára hajló zenerajongók kedvence, Csorba Lóci és a gyerekek ünnepelt sztárja, Farkas Izsák zenésítette meg. Ez garantáltan megér egy mesét!

Csorba Lóci, Ember Márk és Lábas Viki az Égigérő muzsikában, Fotó: Csibi Szilvia

4. Játékosan az empátia útján

Nem lehet elég korán megtanulni, hogy az élet nem mindenki számára játék és mese. Míg mi a legtermészetesebb módon ugrunk le a kisboltba vagy futunk a busz után a zsúfolt belvárosban, vannak, akik számára a hétköznapi környezet is akadálypályát jelent. Ha az átlagemberek életét szeretnék élni, akkor nincs mese, minden akadályt le kell küzdeniük. Valamennyiünk számára az érzékenyítés leghatékonyabb és legegyszerűbb módja, ha érzékszerveink bevonásával közelítjük meg a kérdést. A kültéri kerekesszékes akadálypálya, a látássérültséget szimuláló játékok és az értési nehézségekre érzékenyítő feladatok kipróbálásával máris jobban megérthetjük, milyen hátrányból indulnak azok, akik valamilyen fogyatékossággal vágnak neki a mindennapoknak. Ha éreztük már valaha a bizonytalanságukat és tanácstalanságukat, akkor a hétköznapi találkozások során sokkal könnyebben és bátrabban ajánljuk fel nekik a segítségünket. Minél fiatalabb korban kezdjük el a gyerekek játékos érzékenyítését, annál előbb válik belőlük empatikus és odafordulásra nyitott ember!

Kerekesszékes akadálypálya, Forrás: nyugat.hu

5. Mörk játszótere

Mindamellett, hogy a nap folyamán a legszínvonalasabb gyerekdalokra specializálódott együttesek adják egymásnak a színpadot, megnézhetjük azt is, hogy a soul-funk-jazz fenegyerekei, vagyis a Mörk csapata hogyan hódítja meg a gyermekközönség szívét. A délelőtt folyamán az együttessel Mörk Playground néven találkozhatunk a Müpa előtti Zenés színpadon, ahol új köntösbe öltöztetve tálcán kínálják legnépszerűbb számaikat a kicsiknek, miközben a szülők számára is felüdítő és feledhetetlen koncertélményt nyújtanak.  

Mörk, azaz Mörk Playground, Forrás: infoneked.hu

6. Bélaműhely

A Bélaműhely az a végtelen kreativitással megáldott csapat, akiknek a képzeletük biztosan nem szab határt, ha hangkeltő eszközökről van szó. Ipari hulladékokból, kimustrált használati tárgyakból, hordókból, csövekből, bicikli- és számítógép-alkatrészekből, teknőből, serpenyőkből és papírdobozokból készítenek eszközöket, amelyekkel hangsúlyozottan nem a tökéletes hangzás elérése a céljuk. Ők a tökéletlenből kovácsolnak erényt. A gyereknapon bárki kipróbálhatja, hogy milyen hangot ad egy locsolócső és egy útjelző bója szerelemgyerekeként megszülető slagszax vagy a biciklikerekek és a lefolyórács szimbiózisának eredményeként megszólaló gigantocyplis. A Bélaműhely standja olyan játszótér, ahol a felnőtteknek sem kell visszafogniuk magukat. A hangszereket 0–99 éves korig mindenkinek ki kell próbálnia!

Bélaműhely, Forrás: belamuhely.hu 

7. Szerintünk a gyereknap a szülőké is!

Bár a gyermeknap tételmondata szerint ezen a napon minden a gyerekekről szól, mi mégis azt szeretnénk üzenni, hogy a gyerekeknek szánt minőségi programok mellett gondoltunk a szülőkre is. Mivel a hatalmas forgataghoz reggel 10.00 és délután 15.00 között bármikor lehet csatlakozni, ezen a napon nem kell rohanni a reggelivel a pontos érkezés érdekében. Az Égigérő muzsikát a nap folyamán kétszer is van lehetőség megnézni, így arról sem marad le senki, aki látni szeretné a hazai zenei élet legkedveltebb sztárjait, amint mesehősként lépnek színpadra. A Mörk koncertje a korai kezdés ellenére megteremti az igazi koncertlátogatás illúzióját, és ne felejtsük, hogy a nap folyamán valamennyi program ingyenesen látogatható.   

A Budapesti Wagner-napok évek óta egyik legjobban várt vendége a karizmatikus svéd szoprán, Iréne Theorin, aki június 10-én és 12-én lép fel a Müpa híres Ring-produkciójának Brünnhildéjeként. Interjúnkban az énekesnő a Müpához fűződő különleges kapcsolatáról beszél, ahol élete legemlékezetesebb születésnapi ajándékát kapta, továbbá legfontosabb szerepeinek megformálásáról és a Fischer Ádám karmesterrel közös munkájáról is mesél, valamint arról is, milyen élmény volt várandós Brünnhildeként világra hozni egy fiúgyermeket a színpadon.

Iréne Theorin © Chris Gloag

Hogyan szeretett bele Wagner zenéjébe?
Későn indult a karrierem. Harminchárom éves koromban debütáltam, és a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy lírai-drámai szoprán vagyok. Diákkoromban énekeltem Freyát, és a pályafutásom első tíz éve során abban a kiváltságban lehetett részem, hogy vegyes repertoárt szólaltathattam meg. Donna Annaként (Mozart Don Giovannijából – a szerk.) mutatkoztam be, és kezdetben akár évi öt szerepet is megtanultam. A munkáim listája hosszúra nyúlik, de az érdeklődésem azt követően fordult a súlyos Wagner- és Strauss-szerepek felé, miután nem kaptam többé felkérést a Don Carlos Erzsébetjére vagy Toscára. Bevallom egyébként, diákként nem sikerült igazán elmélyülnöm Wagner zenéjében. Azután másodéves koromban vizsgafeladatként megkaptam Az istenek alkonyából a Waltraute–Brünnhilde-jelenetet, és akkor kiderült, hogy kimondottan jól érzem magam ebben a zenei világban. Szerelem volt az első kottafejtől!

Wagner: Az istenek alkonya, Budapesti Wagner-napok, 2014. június 15.
© Posztós János, Müpa

Kik segítették karrierje során?
A szüleim, a családom, az életem során szerzett tapasztalataim, és azt hiszem, a makacsságom. Tudjuk, hogy Wagner-énekesnek lenni külön kategóriát jelent.

Ki a kedvence Wagner hősnői közül?
Nehéz feladat egyetlen kedvencet megnevezni, mert mindig ahhoz a szerephez húz a szívem, amelyikkel éppen dolgozom. Ugyanakkor valahányszor kapok egy olyan felkérést, hogy koncerten lépjek fel Az istenek alkonya zárójelenetében, átjár a boldogság.

A Budapesti Wagner-napokon többször is énekelte Brünnhildét. Mitől válik különlegessé ez a szerep az ön számára?
Brünnhilde óriási fejlődésen megy keresztül: az a kiindulópont, hogy okos és bátor tinédzserként meg akarja menteni a világot. Szerepe magába foglalja egy ember lényének valamennyi fontos árnyalatát, ezért nagy ajándéknak tekintem, hogy belevethetem magam az ő világába. Minden egyes produkció arra bátorít, hogy a pillanat ihletése nyomán formáljam meg a szerepet. Ezt olyankor tehetem meg, amikor számtalanszor játszottam már az adott szereplőt, és élvezem, hogy minden előadáson tiszta lappal indulhatok. Így nem fenyeget az a veszély, hogy a szerepformálásom merevvé válik.

Wagner: Az istenek alkonya, Budapesti Wagner-napok, 2015. június 14.
© Kotschy Gábor, Müpa

Melyik volt a legemlékezetesebb szerepe a Müpában?
Minden előadás egyedi, az azonban valóban különleges alkalmat jelentett, amikor legutóbb a Ringet játszottuk négy nap alatt, és én három napon át valamennyi darabban elénekeltem Brünnhildét. Az utolsó előadás ráadásul a születésnapomra esett. Az volt életem legszebb születésnapja!

Miért szeret a Müpa színpadán fellépni?
A Müpa fesztiválján egyaránt csodálatos a hangversenyterem, a zenekar és a közönség. Szeretek ott dolgozni, és ez nagyon fontos, mert csak ott tudom a legjobb formámat hozni, ahol jól érzem magam.

Fischer Ádám karmestert zenészkollégái „énekesbarát” karmesternek szokták nevezni, aki a vele dolgozó énekesek hangi adottságait maximálisan figyelembe veszi. Ön miért szeret vele dolgozni?
Fischer Ádám világos utasításokat ad, tudja, hogyan teremtse meg a zenéből eredő varázslatot, és szinte észrevétlenül belőlem is előhozza a legjobb formámat. Hogy ezt hogyan csinálja, azt hiszem, az ő titka! A muzsikusi hivatás egyik alapja szerintem az, hogy felkészültek legyünk és bízzunk egymásban. Hálás vagyok, amiért vele dolgozhatom.

Wagner: Az istenek alkonya, Budapesti Wagner-napok, 2015. június 14.
© Kotschy Gábor, Müpa

Az egyik önről szóló újságcikkben azt lehet olvasni, hogyan szülte meg a kisfiát kis híján a színpadon, nem sokkal azt követően, hogy lement a függöny Az istenek alkonya előadása után. Ön hogyan alakítja ki a munka és a magánélet manapság sokszor emlegetett egyensúlyát?
Jaj, azt a történetet nagyon szeretem! Bár jó a sztori, mindenkit ki kell ábrándítanom: félreértés áll a hátterében és nem igaz. A szóban forgó interjú egy olyan produkcióról szólt, ahol a rendezés szerint Brünnhildeként gyereket várok, és szülök is egy kisfiút. Az előadás végén egy valódi csecsemővel a karomban léptem színpadra, és az eredeti elképzelés az volt, hogy a baba sírjon, én viszont három fiú édesanyjaként ebbe soha nem egyeztem volna bele. A fiaim felnevelése fegyelmezettséget és szervezőkészséget igényelt, de a gyerekeim, akik ma már felnőttek, mind nagylelkűek és nagyvonalúak. Ma már büszke nagymamája vagyok négy unokának, és hamarosan érkezik az ötödik is (az interjú 2021 elején készült, azóta megszületett Iréne Theorin ötödik unokája is – a szerk.).

Mörk Leonóra

(Az interjú eredeti változata, amely itt olvasható, eredetileg a Müpa Magazin 2021. március-áprilisi számában jelent meg.)

A Müpa számtalan produkcióval szerzett már örömöt a közönségnek, mégis, ha bárki feltenné a kérdést, melyik „a legeslegnagyobb”, a válasz egyértelműen a 2006-ban életre hívott Budapesti Wagner-napok lenne, amely idén június 9. és 22. között zajlik. Wagner Ringje az intézmény eddigi leggrandiózusabb vállalkozása, amely nem véletlenül vált az intézmény világhírének zálogává: a tetralógia színre vitele rendkívüli kreativitást és együttműködést követel meg a közreműködőktől. De vajon mit jelent a Müpa munkatársai számára a Wagner-napokon évről évre dolgozni?

Wagner: A Rajna kincse, Budapesti Wagner-napok, 2019. június 13.
© Posztós János, Müpa

Fischer Ádám énekesközpontú vezénylési stílusát, a Wagner-operákban fellépő világhírű énekesek teljesítményét DVD-felvételek őrzik és kritikusok sora elemezte. Ám ezúttal azokról a munkatársakról lesz szó, akik az operák színpadra állításában részt vesznek. Kezdjük is rögtön egy szokatlannak tűnő kérdéssel: hogyan alakult ki bennük Wagner szeretete? Somogyi Dóra Julianna produkciós menedzser így vall erről: „A gyermekkoromban meghatározó olasz operák után A nibelung gyűrűje túl ridegnek és monumentálisnak tűnt. Az első zongorás próba alatt azonban valami megváltozott: megértettem, mit kívánt mondani Wagner. Amikor rájöttem, micsoda humor, milyen utalások tömege rejlik a Ringben, amikor az emlékeztető motívumok értelmet nyertek, az a felismerés erejével ragadott meg. Minden darabban van kedvenc részem. Előadások alatt, ha van rá mód, ilyenkor elbújok a díszlet alá, és onnan hallgatom a muzsikát.”

Wagner: Az istenek alkonya, Budapesti Wagner-napok, 2019. június 16. 
© Hirling Bálint, Müpa

Dr. Korentsy Endrében is „le kellett bontani a falakat”. „Családom zeneszerető, édesanyám énekesnőnek készült, gyerekkoromban otthon Bach, Mozart, Bartók muzsikája szólt, Wagnert azonban édesapám nem szerette, így családunk gondolkodásába beivódott, hogy ez a zene hosszú, unalmas. A Müpában látott-hallott első Ring élménye azonban megnyert magának: örökre a zene varázskörébe kerültem” — emlékezik a kezdetekre a Müpa produkciós igazgatója.

Ezt a varázslatot persze létre kell hozni. Somogyi Dóra Julianna szerint „nemcsak a zeneművészetben Gesamtkunstwerk a wagneri életmű. Ami a színfalak mögött zajlik, szintén teljes mértékben fedi az összművészeti alkotás fogalmát.” Ugyanilyen fontos az együttműködés, a közös teljesítmény kulcsfogalom a Müpában. Somogyi Dóra Julianna úgy véli, „ebben a munkában az a különleges, hogy csak úgy lehet egy emberé, hogy közben egy hatalmas csapaté is a feladat és a végeredmény”. A számok sokatmondók: tizenhat órányi zene, nagyjából tízezer e-mail, több mint háromszáz közreműködő, több mint kétszáz szerződés, megrendelő irat – és kilenc hárfa a Ring 2019-ben bemutatott felújításában.

Kulisszafotó Wagner: A nibelung gyűrűje próbájáról, 2019. május 21.
© Somogyi Dóra Julianna

Persze az emlékek is éppoly izgalmasak. Somogyi Dóra Julianna a munkája során sokszor kerül szokatlan helyzetbe: „Vásároltam már kelléket hentesnél, beszereztem jelmezkiegészítőt erotikus üzletből, elkészíthettem az előadások rekvizitumaként szolgáló gyűrűt és pótgyűrűt próba után, éjszaka, ötvösszakkörben. Megtanultam, mire kell figyelni, ha azt szeretnénk, hogy az énekes jelmezben is kapjon levegőt, vagy ha az előadáson vetített filmhez egy élő lovat szeretne valaki alulnézetből, medencében fényképezni. Egy Ring-produkció megszületésekor a leglehetetlenebb kérések is felmerülhetnek.”

Kovács Brigitta komolyzenei főmunkatársi minőségben vállal jelentős feladatot a Ring-ciklusok zenei próbafolyamatainak megszervezésében és egyeztetésében. Emellett arra is volt példa, hogy – a próbát megmentendő – beugrott színpadi zenét vezényelni, hiszen vérbeli muzsikus: pályája korábbi szakaszában a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát igazgatta. „Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a szerepeket mindig frissítsük, vagyis az énekesek ne csak emlékezetből énekeljenek, hanem évadról évadra újból porolja le, tisztítsa ki velük a szerepet a korrepetitor – mondja Kovács Brigitta. – A ritmusok, dallamok kopnak, ugyanígy a szövegejtés — a szólamokat frissen kell tartani. A próbákon Polgár Etelka játékmester abból a speciális zongorakivonatból dolgozik, amelyet rendezői példánynak hívunk, és amelyet ő készített a Ring 2019-es, újragondolt változatáról. Ez minden kottaoldal mellett üres oldalt tartalmaz, amelyre minden színpadi mozgást, akciót lejegyzett. A játékmesternek egyszerre kell muzsikusnak és színházi embernek lennie.”

Wagner: A walkür, Budapesti Wagner-napok, 2019. június 14.
© Csibi Szilvia, Müpa

A Wagner-fesztivál szervezőmunkája sok kihívást rejt. Önként kínálkozik a kérdés: még mindig szívesen végzi? A válaszhoz nem kell gondolkodási idő: „Igen, számomra a Ring az évad koronája.” 2019-ben megszületett az új Ring. „Új film a háttérben, új jelmezek, új koreográfia a táncosoknak, új énekes mozgások – idézi az emlékeket Somogyi Dóra Julianna. – Az én feladatköröm a mindent és mindenkit koordináló, iratokat és művészekkel kapcsolatos feladatokat kezelő, próbákat összefogó, mindenütt jelen lévő és intézkedő munkatárs feladatköre. Őrmesterek, pszichológusok és óvónénik vagyunk egyszerre, rengeteg apró feladattal. Töltöttünk már éjszakát rendőrségen, ahol tolmácsoltunk énekesnek, aki egy kávézóban ellopott iratai miatt tett feljelentést, de kísértünk művészt kórházba is. Az egyik legkedvesebb Brünnhilde-emlékem Iréne Theorinhoz kötődik (a vele készült interjúnk itt olvastó – a szerk.), aki talpig vörös estélyiben, a hóna alatt bordó mankóval úgy énekelt, hogy azóta sem tudjuk elfelejteni…”

Kulisszafotó Wagner: A nibelung gyűrűje próbájáról, 2019. május 30.
© Somogyi Dóra Julianna

Az eredeti Ring-produkció és annak 2019-es, új változata között szcenikai szempontból nincs lényeges különbség, mert a díszlet változatlan maradt. „Az egyik nagy feladatunk 2019-ben az üvegfalra vetített, díszletként funkcionáló film kicserélése volt. A film anyagát a folyamatos vetítés érdekében médiaszerverről futtatjuk, a végeredmény pedig tökéletes lett, minden pontosan illeszkedett – mondja Vankó Dániel szcenikai igazgató, aki négy évvel az első Ring bemutatása után kezdett dolgozni a Müpában, és jelenleg több mint félszáz szcenikai munkatárs együttműködését irányítja a Wagner-napok alatt. – A produkció híres üvegfalával úgy kell bánni, mint a hímes tojással, de sarkalatos pontja a díszletnek a domb speciális megvilágítása is.”

Dr. Korentsy Endre produkciós igazgató szerint a müpás Ring-előadások „felfokozott izgalmi állapota” az előadások szüneteiben is érezhető, ő maga pedig nagyon szereti a fesztivál kísérőjelenségeit. Amikor szabadidejében nézőként beül egy-egy előadásra, a hosszú szünetekben piknikezni szokott barátaival és kollégáival: ebből az alkalomból rendszerint palacsintát süt. Hozzáteszi: „Nem, vagyok sírós, de Az istenek alkonya végén kicsordulnak a könnyeim.”

 Kecskés M. Júlia

 (Az cikk eredeti változata, amely itt olvasható, a Müpa Magazin 2021. március-áprilisi számában jelent meg.)

Csordás Zita, az ország első számú dream pop zenekara, a Mayberian Sanskülotts a frontembere, aki hiába áll hatéves kora óta a színpadon, továbbra sincs megbarátkozva azzal, hogy emberek nézik, miközben énekel. Pedig ezek a színpadok az elmúlt 10 évben egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, június 3-án pedig már a Müpa is felkerül a listára!

Fotó: Wilhelm Laura

Ugyanis az együttes indítja majd indén a Müpa könnyűzenei koncertsorozatát, a Hey, June!-t, ami 2 év kényszerű online lét után tér vissza az épület falai közé. A koncert előtt az énekesnőt kedvenc dalairól faggatuk. Ha kíváncsi vagy, melyik kontinens zenéjét hallgatott gyerekként, milyen nótára perdül azonnal táncra, ha meghallja vagy éppen mit rak be, amikor egy kis zenei lelkesítésre van szüksége, olvass tovább! És mellé ne felejts el elindítani a dalokból összeállított listánkat sem, mert még az is lehet, hogy új kedvencekre lelsz közte!  

Egy dal, ami a gyerekkorodat juttatja eszedbe:  Inca Pacha – Yamor
„Nem tagadom, hogy kisgyerekként én is a Hupikék Törpikék Kihízott Zokniján, a Dzsungel Könyvén, Papp Ritán, Eszményi Viktórián, Gryllus Vilmoson és az iskolai ének-tananyagon nevelkedtem, de amit különösen imádtam és a mai napig is odáig vagyok érte, az a dél-amerikai indián népzene, amit sokat hallgattunk otthon, miután anyukám több ilyen kazettát is vett az amúgy nem túl nagy kazettagyűjteményükbe."

Egy dal, amit tinédzser korodban nagyon szerettél, de már rég nem hallottad: Dudley Perkins – Falling
„Most meghallgattam és még mindig tetszik."

Egy dal, amit ezerszer meghallgattál már, de sosem fogod megunni: Roxy Music – More Than This
„Van egy jó pár ilyen, de mondjuk legyen ez. A legrosszabb pillanatokban is lelkesítőleg hat, ez egy olyan dal, mint ahogy élni szeretnék."

Egy dal, aminek akkor is tudod a szövegét, ha álmodból keltenek fel: Erykah Badu – Next Lifetime
„Simán csak imádom."

Egy dal, amiről senki nem gondolná, hogy szeretsz: Lord Echo, Lisa Tomlins – Thinking of You

Egy dal, amit csak nemrég fedeztél fel, de azonnal megkedvelted: SAULT – Free
„Bár annyira nemrég az a nemrég, mert körülbelül két éve hallottam először a SAULT-ról, amikor a Black is című albumuk megjelent, de egyből a kedvenc zenekaraim közé emelkedett"

Egy dal, amin mindig elérzékenyülsz: Beach House – PPP
„Lehet, hogy ez a dal már majdnem giccses, de akkor is ezt hallgatom, ha nagyon boldog vagyok és amikor sírok, nem a szó klasszikus értelmében érzékenyít el, csak végtelenül sok érzelmet vált ki belőlem."

Egy dal, amire akkor táncolsz, ha senki sem lát: Charlotte Gainsbourg – Deadly Valentine
„Egyébként nem csak akkor."

Egy dal, amire legutóbb táncoltál: Georgia – Started Out

Egy dal, amit először énekeltél közönség előtt: Kodály Zoltán – Öt Tantum Ergo, I. Maestoso
„Nem ez volt az első, nem is tudom mi volt az, annyira régen volt, első osztályos koromban, gondolom valami népdalfeldolgozás vagy a Zöld fű közt árva.., de ez igazán emlékezetes volt, mert egyszerre gyűlöltem és szerettem."

Egy dal, amit kihívás volt megtanulnod:  Ohia – Farewell Transmission
„Nem mondom, hogy kihívás volt, de ennek a szövegével meggyűlt a bajom. Egyébként csodálatos dal, nagyon nagyon szeretem."

Egy dal, amit egy filmben/sorozatban hallottál először: Planino stara planino (Планино стара планина)
„Ezt a dalt én is, mint gondolom jó sokan Werner Herczog Találkozások a világ végén (Encounters at the End of the World) című filmében hallottam először, de azóta se tudom elengedni, annyira gyönyörű."

Egy dal, amit annyiszor hallottál, hogy már elég volt: BRONCHO – Class Historian
„Szerintem velem van a baj, de én még a Wonderwallnak is ugyanúgy örülök, ha meghallom, mint először, és ebből a dalból se volt még elég, de néha már el kell léptetnem, ha elindul."   

Egy dal, amit (látszólag) rajtad kívül minden barátod utál: Raisa Khan – Seasons in the Sun
„Nem nagyon tudok ilyenről, de ezt pl nem biztos, hogy mindannyian szeretik, én viszont annál inkább."  

Egy dal, amit (látszólag) rajtad kívül minden barátod szeret: Fleetwood Mac – The Chain
„Ilyet se tudok, úgyhogy ez egy olyan dal, amit többen nagyon szeretünk"

Egy dal, ami boldog emlékeket idéz föl benned: Jaakko Eino Kalevi – No End
„Ez a dal az örök utazós dalom, mióta ismerem, és olyan szentimentális emlékeket juttat eszembe, mint amikor mentem valahova nyáron, kinyitottam a vonat ablakát és csak néztem ki és nagyon boldog voltam, hogy élhetek, utazhatok és még vannak álmaim."

Egy dal, ami szomorú emlékeket idéz fel benned: Clientele – As Night is Falling
„Egyébként nem feltétlenül szomorú az, amit felidéz bennem, de az a dal mindig arra emlékeztet, hogy minden elmúlik."

Egy dal, ami elsőre nem tetszett, de minél többet hallgattad, annál jobban megszeretted: Talking Heads – Born Under Punches
„Emlékszem, hogy régebben nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, de mostanra ez az egyik kedvenc dalom."

Egy dal, ami sokkal több figyelmet érdemelne, annyira jó: Meteo – Ode on a Dutch Backpack
„De egyébként az egész Hayline lemez."

Egy dal, amire nagyon büszke vagy: Anne Shirley Supersad – Neverendeing Roads
„Egyszer kiraktam a netre egy szólólemezt, amit senki se ismer. Ez volt az első dal, amit megírtam a lemezről, és szerintem egyszerűségénél fogva jó. Amúgy az egész God Tiger lemezre is nagyon büszke vagyok."

Stílusosan április 29-én, a tánc világnapján jelent meg a Müpa legújabb bérlete, amely az intézmény 17 éves fennállása során az első olyan konstrukció, amely teljes egészében táncprodukciókat foglal magába. Az összeállításban csupa olyan előadás kapott helyet, amely egy vérbeli rajongó „táncrendjéből” sem hiányozhat. De nem kell megrettenni azoknak sem, akik még csak az első bizonytalan lépéseiket teszik meg a műfaj felé. A Müpa Táncbérletének segítségével az autentikus néptánctól a kortárs balettig, a Kárpát-medence folklórjától a 21. század mozdulatművészetéig a táncszínházi előadások legjavából kaphatnak ízelítőt, mégpedig Magyarország vezető együtteseinek tolmácsolásában. Érdemes lecsapni a legjobb helyekre!

A Győri Balett GisL előadására szinte napok alatt kapkodják el a nézők a jegyeket
Fotó: Nagy Attila / Müpa

A Duna Művészegyüttes rutinosan kalauzolja a nézőket hazánk különböző tájegységein keresztül, beutazhattuk már velük Kalotaszeg zegzugait, most pedig a Szépséges Mezőség rendkívül színes zenei- és tánchagyományait varázsolják a színpadra.

Pécs büszkeségei egy színpadon – talán így lehetne összefoglalni a Vasarely-etűdöket, amely a Pécsi Balett tisztelgése az op-art pápája előtt. Igazi szemkápráztató vizuális élmény Magyarország első modern balettegyüttesének értő tolmácsolásában.

Szerelem, a szenvedély, a hűtlenség és a bosszú - ezt dolgozza fel a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Honvéd Férfikar produkciója, A hűtlen feleség. Zsuráfszky Zoltán és Zs. Vincze Zsuzsa a magyar balladatár egyik legbecsesebb darabját tovább gondolva egy izgalmakban bővelkedő bűnügyi táncdrámát alkotott, amelyben az érzelmek mellett a misztikum is helyet kapott.

Giselle, a szűziesen bájos szerelmes lány, aki beleőrül a szerelem elvesztésébe minden balerina szerepálma. A Győri Balett 2021-ben bemutatott sikerprodukciója azonban teljesen újragondolta a 19. századi romantikus balettirodalom stílusteremtő remekművét: így váltotta fel Adolphe Adam zenéjét Lajkó Félix virtuóz hegedűjátéka, és lett Giselle-ből GisL.

Csodagyerekként indult, zongorajátékával díjat díjra halmozott, Örményország szülötteként nemzetközi hírnévre tett szert. A harmincöt éves Tigran Hamasyan, akivel május 20-án a Müpában is találkozhatunk, ízig-vérig korunk muzsikusa: a jazzt, a heavy metalt, a szakrális zenét és még sok minden mást egyesít akusztikus és elektromos hangszereket egyaránt használó, az emberi hangra is építő, univerzális művészetében. 

Tigran Hamasyan, Fotó: TH official

Hét éve mutatkozott be a Müpában. Azóta nagyot fordult a világ, a koronavírusjárványt háború követte. Művészként hogyan éli meg ezeket a kataklizmákat?

Hazám nagyhatalmi érdekek ütközőzónájában fekszik, számtalan háború dúlta, sokat szenvedett. A történelem belém ivódott, két éve mi is ilyen helyzetben voltunk. Rémisztő nézni a világban zajló őrületet, távol akarok lenni a politikai játszmáktól. Féléve Olaszországban tartózkodom. Azzal tehetek a legtöbbet az emberekért, ha végzem a magam dolgát, és lelki támaszt nyújtok azoknak, akik válság sújtotta helyeken élnek.
 

Három hely, három évszám: Gyumri 1987, Los Angeles 2003, Jereván 2013. Miképpen kapcsolódnak össze az életében?

Gyumri a szülővárosom, 1600 méter magasan, hegyek karéjában: különleges dialektus, kultúra, zene. Első kilenc évem helyszíne; ott lettem az, aki. Apám a szovjet időkben underground közösség tagjaként nagy rockrajongó volt, nagybátyám a jazzt kedvelte. Ezeken nőttem fel, de klasszikus zenei tanulmányokat is folytattam. Úgy éreztem, Örményország kicsi ahhoz, amit a zenében el akarok érni. Szüleimmel Los Angelesbe települtünk át, ahol tanulhattam, bekerültem a zenei életbe, tehetséges pályatársakkal játszottam. Jerevánba azért költöztem vissza, mert elhunyt a nagybátyám, és segíteni akartam nagymamámnak. Ott találkoztam feleségemmel, és kapcsolatba kerültem az örmény egyházi zenével. Öt év múltán visszamentünk Los Angelesbe. Szerencse, hogy az örmény-azerbajdzsáni háború alatt már nem otthon éltem, mert beleőrültem volna.

Tigran Hamasyan, Forrás: npr.org

 Kis országból származik. Mennyiben segítették pályáján a nemzetközi versenyeken elért sikerei?

Minden a jereváni jazzfesztiválon kezdődött, tizenegy éves koromban. Egy francia-örmény zongorista, aki fesztiválokat is szervezett, utánam következett, és el volt bűvölve attól, ahogy improvizálok. Két-három évvel később meghívott francia fesztiválokra. Az egyik dologból következett a másik. A versenyek ismertséget és szakmai kapcsolatokat hoztak.

Sokféle elemet ötvöző zenéje ellentérpárokkal jellemezhető. Folytassuk ezekkel a beszélgetést. Az első: jazz – rock.

Mindkettő bennem élő inspiráció, apámnak és nagybátyámnak köszönhetően. Amennyire kedvelem a szvinget és az akusztikus jazz hangzását, ugyanúgy szeretem a kemény gitártémákat és a dübörgő rockritmusokat. Végül is valamilyen értelemben mindegyik a bluesban gyökerezik. 

Előadóművészet – zeneszerzés.

A komponálás mindig fontos szerepet töltött be zenei életemben. Nem akartam klasszikuszenész lenni, mert felismertem, hogy nem lehetek jobb, mint a valódi virtuózok. Improvizációs és kompozíciós szempontból sokat tanultam a klasszikus zenéből, de mindig a saját utamat akartam járni.

 Kötöttség – szabadság.

Hogy szabadok legyünk, a struktúrákkal kell foglalkoznunk. Az igazi szabadság érdekében vissza kell nyúlni az alapokhoz, a szabadság ellentétéhez, az önkorlátozáshoz. Az ember akkor válik igazán szabaddá, ha ez sokáig tart. Ha mindig a szabadság jár a fejünkben, és nem összpontosítunk egy dologra, nem mélyülünk el abban, akkor nem leszünk szabadok. A szabadság nem más, mint örökös harc, keresés, újítás a zenében, a kultúrában.

Tigran Hamasyan, Forrás: jazzwise.com 

Ősi – kortárs.

Azt hiszem, ősi lelkem van. A 12. századi francia egyházi polifóniát modernebbnek érzem, mint Schumann vagy Brahms zenéjét. Ugyanazt testesíti meg nekem, mint a mai zene, több kapcsolatot találok vele. Érdekes, hogy bizonyos korok zenéjét aktuálisnak érezzük, míg más zenékről ezt nem mondhatjuk el. 

Együttes – szóló.

Mindkettőt szeretem. A szóló kihívás, az ember csak magára számíthat, kompozícióban kell gondolkozni, mindig tovább lépni, mozgásban lenni, és valami újjal, érdekessel előállni. Ezek a zenekari játékban is hasznosíthatók, ahol a kihagyásoknak, a bal- és a jobbkéz együttműködésének és az interakciónak nagy szerepe van.

Hangszer – emberi hang.

Bármilyen hangszeren játszik az ember, az nekem olyan, mintha énekelne. Ha nem, akkor valami hiányzik belőle.

Dallam – textúra.

Ha rögtönzök, mindig dallamok járnak a fejemben. Azokra improvizálok, a rögtönzéseimnek mindig van dallami vonatkozása, még ha clustereket játszom is.

Energia – érzelem.

Törekszem arra, hogy lemezeimnek különböző karakterük legyen. Igyekszem egyensúlyozni a kifejezésmódok között.

 Művészi minőség – népszerűség.

Nem hiszem, hogy áldozatokat kell hozni a népszerűségért. Azon múlik, hogy ki vagy, és mit akarsz. Ha a zenész engedményeket tesz, nem lesz boldog. Mindig az jár a fejemben, hogy átadjam azt, ami bennem van. Néha zavaró, hogy a fogadtatás nem olyan, amilyenre számítunk, de aki állhatatos, elnyeri a jutalmát.

 Az interjú „Ősi lelkem van” címmel jelent meg a Müpa Magazin 3. számában. 

Szöveg: Turi Gábor

Az anyák napja világszerte ünnepelt nap: Magyarországon hagyományosan május első vasárnapján szól minden az édesanyákról. Az ünnep története az ókori Görögországba nyúlik vissza: akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak az istenek anyjának, Rheának és vele együtt az édesanyáknak is a tiszteletére. Az Egyesült Államokban 1907-ben a philadelphiai Anna M. Jarvis próbálta az anyák napját nemzeti ünneppé nyilváníttatni, édesanyja emlékére. Rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy az ünnepet előbb állami, majd nemzetközi ismertségűvé tegye, erőfeszítéseit 1914-ben koronázta siker, amikor is Woodrow Wilson amerikai elnök a napot hivatalos ünneppé nyilvánította.

Forrás: parade.com

Mi most egy különleges lejátszási listával (is) szeretnénk ünnepelni az összes édesanyát és nagymamát, és ehhez a Müpában már járt, kiváló előadók műveiből-dalaiból válogattunk. Az összeállításban igyekeztünk minden édesanyának a kedvében járni: van lazítós líra megfáradt anyukáknak, energiát garantáló, táncolós bulizene kipihentebbeknek, álmodozós dallamok ötperces kávészünetre, valamint sármos tenorhang, klasszikus olasz dallamokkal.

Kedves édesanyák, köszönjük, hogy vagytok, hallgassátok szeretettel!

Először hallhatja a magyarországi közönség az énekesnő különleges, modern trance-hangzást tradicionális afrikai ritmusokkal vegyítő szerzeményeit. Legutóbbi lemeze, a Burkina Hakili mindegyik dalából az élet szeretete árad, miközben egyetemes emberi igazságokat és markáns üzeneteket fogalmaz meg. Aki pedig hallgatja őket, annak táncra perdül a lénye.  

Kady Diarra, Fotó: Niko Rodamel

Ha olyan családba születsz, mint Kady Diarra, és egyenes ágon öröklött zenei tradícióid egészen a 13. századig nyúlnak vissza, akkor elkerülhetetlen, hogy előadóművészként képzeld el az életed. Az énekes-zeneszerző Elefántcsontparton jött világra és Burkina Fasóban nevelkedett, felmenői közt pedig a nagyrabecsült griot közösség tagjaival büszkélkedhet.

Diarra nagyanyja és édesanyja – mindketten a griot hagyományok képviselőjeként – Burkina Fasó-i esküvőkön és keresztelőkön énekeltek, ahova a kislányt is mindig magukkal cipelték. „Énekeltem én is velük, 12 éves koromban azonban elvarázsolt a tánc, úgyhogy átköltöztem szülőhazámba, és csatlakoztam egy elefántcsontparti balett-társulathoz – meséli egyik interjújában. – 1984-ben tértem vissza Burkina Fasóba, ahol kora gyerekkorom óta nevelkedtem. A Sidwaya nevű együttes táncosa és kóristája lettem. Nagyszerű idők voltak! Akkor döntöttem el, minden erőmmel azon leszek, hogy művészi karriert építsek.” Végül egészen későn, csak 1998-ban kezdett el saját szövegeken és zenén dolgozni, ugyanakkor nem elégedett meg ezzel, rögtön meg is alapította önálló zenekarát. Abban, hogy dalaiban manapság szívesen közvetíti a női egyenjogúság üzeneteit, minden valószínűség szerint ennek a lépésnek a tapasztalatai is benne vannak. „Táncosként könnyű volt megtalálni a helyem egy együttesben, hiszen a tánc kétségtelenül női műfajnak számít Afrikában. Zenészként, férfiakkal egy bandában, már nehezebb volt mindez. Be kellett bizonyítanom, hogy igenis van művészi értéke annak, amit csinálok, és megértetni velük, hogy márpedig én vagyok a főnök és a producer.”

„Egyetlen dallam a balafonon visszarepít a gyermekkoromba”

A griotok a 13. századtól kezdve a nyugat-afrikai országok, elsősorban Mali mesemondói, zenészei, vallási énekesei, akik szájról szájra örökítik át a történelmet, tartják életben a közösség tradícióit. Mivel régen általában egy bizonyos társadalmi kaszthoz tartoztak, művészeti és mesélő szerepük pedig családon belül öröklődött, akárkiből nem válhatott egykönnyen griot. Az ő privilégiumuk volt falujukban a születések, házasságok és halálozások ceremóniáinak levezetése is. Történeteiket a zene segítségével közvetítették, méghozzá három fő hangszert használva. A kora egy 21 húros lant, amelyet a hárfához hasonlatosan szólaltatnak meg, a balafon a xilofonra emlékeztet, a n’goni pedig Mali tradicionális, hosszú nyakú lantja fából és állati bőrből. Ez utóbbi két hangszert Kady Diarra is rendszeresen használja zenéjében. „A kreativitásom a belső békémtől függ, ilyenkor az őseimre és a spiritualitásra koncentrálok. Néha egyetlen dallam a balafonon azonnal visszarepít a gyermekkoromba, és eszembe jut a nagymamám egyik régi, kedves éneke.”  

A griot családokban már nyolcévesen megkezdődött a gyerekek felkészítése későbbi fontos szerepükre. Neveltetésük azzal kezdődött, hogy a hangszerek megalkotásában segítettek, az azt követő tíz év alatt pedig egyetlen fontos feladatuk volt: megtanulni a több száz dalt és történetet, hogy örökségüket tovább tudják adni, és közösségük történetei sose merüljenek feledésbe.

 Most Budapesten is megtanulhatjuk, hogyan kell ünnepelni az életet

Kady Diarra zenéjének különleges hangulatát az adja, hogy a fenti, tradicionális hangszerekét a gitár és a basszusgitár karakteresen eltérő hangjaival vegyíti. Koncertjein családjával együtt zenél, lánya, testvérei és unokaöccsei kísérik. Dalaikkal markáns üzeneteket közvetítenek, humanista, egyenlőségpárti témákat dolgoznak fel. A 2004-es, Dianako című albumon a női nem egyenlőségének fontosságát állítják a középpontba. 2010-ben jelent meg Noumou című, afrosoul- és afropophatásokat ötvöző lemezük. Több mint 600 koncertet adtak már Európában, Afrikában és az észak-amerikai kontinensen. Magyarországon elsőként a Müpa közönsége láthatja színpadon az énekes-zeneszerzőt: május 26-án a Fesztivál Színházban mutatja be, milyen az, amikor a modern trance hangzásvilágával vegyítik az ősi afrikai ritmusokat.

Kady Diarra, Fotó: Kady Diarra official

A koncertre 2021-ben megjelent, harmadik albumának dalait hozza. A Burkina Hakili (magyarul: Burkina lelke) című lemezt a berlini székhelyű Worldwide Music Expo, vagyis a WOMEX ezekkel a szavakkal ünnepelte: „Kady Diarra vérpezsdítő koncertjein egy ezerarcú nő páratlan előadásában csodálhatjuk meg, hogyan kell ünnepelni az életet. Zenéjének érzékenysége és az afrikai dobok energiái kirobbanó fúzióban közvetítenek ősi tradíciókat.” A World Listening Post blog szerzője ugyanezt a lemezt „az öröm és bölcsesség bőségszarujának” nevezi, amely hűen mesél az énekesnő életéről, szülőföldjéről és griot örökségéről. „Különleges hangja és magnetikus egyénisége egyszerre szórakoztat és ápolja a lelket.” A svájci Globalsounds kritikusának az afrikai népek folyóparti nyugalmát és a metropoliszok popenergiáját juttatják eszébe a dalok.

 „Én gyógyítónak szegődtem”

 A Burkina Hakili lemezen Diarra összesen öt nyelven énekel, és mindegyiknek külön története van az énekesnő életében. Anyanyelve, a bwa mellett mali születésű édesanyja első nyelvét, a bambarát is megszólaltatja, ugyanúgy, mint Burkina Faso legtöbbek által beszélt idiómáját, a mossit, az ország nyugati részében használt dioulát, a hivatalos franciát és a terület kevert nyelvét is. A tizenegy dal multikulturális szövete univerzális értékeket, minőséget és kihívásokat mutat fel. A türelem és a kapzsiság, a szerencse és a szegénység, az őszinteség és a képmutatás történetei jelennek meg a dalokban. Diarra célja, hogy a többnyelvű, hagyományos és modern alapokra egyaránt épülő zene segítségével megértsük a körülöttünk lévő kaotikus világot. A Sou című dal azt meséli el, hogyan hozza el a szabadság érzését az éjszaka sötétje, felébresztve vágyainkat és örömeinket. A Mousso, vagyis Nők című szerzemény a nők társadalomban betöltött szerepét hangsúlyozza, bemutatva erejüket, intelligenciájukat és tehetségüket. A Nata a kapzsiság romboló hatásáról szól, a Mougnoun megbocsátásra és türelemre tanít. Az album rögzítésének története sem mindennapi: a karanténidőszak kellős közepén vették fel családjával, az énekesnő dél-lyoni házának kertjében. A francia Musique magazinnak adott interjújában így emlékszik vissza erre az időszakra: „Érdekes volt megtapasztalni, hogy a világ napközben is szendereghet. Általában traktorok zaja veri fel a csendet a házam körül, de ekkor minden annyira nyugodt volt! Mintha egy hangszigetelt stúdióban lettünk volna. Az albumot a kertben fejeztük be, pusztán azért, hogy felébresszük a lelkünket. A zene: terápia – és én gyógyítónak szegődtem.”

 Kady Diarra, Fotó: Ikandapeye

Ma már a békétől a csókig, a palacsintától az űrhajózásig mindenféle jelenségnek, kedvtelésnek, fogalomnak vagy épp történelmi emléknek van tematikus napja. Tartunk a különböző hagyományokra és tradicionális ünnepekre visszavezethető jeles napokat, kiposztoljuk az aznapi koffeindózisunkról készült legjobb képeket a kávé világnapján, a Douglas Adams rajongók pedig akár törülközőnapot is tarthatnak. Persze utóbbi még nem kapott helyet az ENSZ hivatalos világnapjainak és nemzetközi akciónapjainak listáján…nem úgy az április 22-ei Föld napja, amellyel legkésőbb általános iskolában mindannyian megismerked(t)ünk. De vajon a természeti környezet védelmén túl még mi juthat eszünk be erről a dátumról? Hogyan kapcsolódhat egymáshoz a bolygónk védelme és a művészet? És mi köze van az egésznek Mahlerhez?

Fotó: Valentin Antonucci/Pexels

„Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?”

A Naptól számított harmadik bolygónak – amely jelenlegi tudásunk szerint az egyetlen, amelyen az általunk ismert élet jelen van – szentelt világnap ötlete 1969-ben született meg egy UNESCO-konferencián, a következő évtől kezdve pedig már komoly természetvédelmi mozgalom is kapcsolódott hozzá Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezése nyomán. Az 1970-ben megtartott első Föld napja tulajdonképpen egy forradalmi erejű, tömeges tiltakozás volt az élőhelyünk elpusztítása ellen, amely emberek millióit mozgatta meg, és amelyről a korabeli sajtó is lelkesen tudósított. Nagyjából két évtizeddel később Hayes és barátai megalapították a Föld Napja Nemzetközi Hírközpontot is, amely havonta küldött hírleveleivel, tömeges akcióival, ismeretterjesztő előadásaival hívta és hívja fel a figyelmet ma is a környezetkárosítás veszélyeire. A magyarországi környezetvédők az elsők között csatlakoztak a Hírközponthoz, és segítették a hazai ismeretterjesztést – természetesen az iskolákkal, pedagógusokkal együttműködve, hogy a felnövekvő generációk minél nagyobb harmóniában élhessenek a természettel, és ökológiai szempontból jobb és felelősebb döntéseket hozhassanak a mindennapok során. Napjainkban is számos, a bolygó iránt elkötelezett aktivista dolgozik azon, hogy a mozgalom jelmondatához híven megváltoztassa a világot.

A Föld és a művészet ereje

Régóta tudjuk, és a tudomány sokszorosan alátámasztotta, hogy a művészetnek gyógyító ereje van. A zene-, a vizuális- vagy épp táncterápia jótékony hatásait ma már senki nem kérdőjelezi meg, és az emberek többsége azt sem vitatja, hogy művészeti alkotásokat nem pusztán a gyönyörködés vagy az élvezet igényével nézünk és hallgatunk. Általában azok a művek gyakorolják ránk a legnagyobb hatást, amelyek a puszta örömszerzés mellett valami többel is megajándékoznak; egy később tovább gondolható mondattal, egy napok múltán is vissza-visszatérő dallamfoszlánnyal, egy-egy végtelen sűrűségű pillanattal. A művészet voltaképpen az egyik legjobb eszköz arra, hogy számunkra fontos gondolatokat fejezzünk ki vagy fogadjunk be. Gondoljunk csak bele: a világ legismertebb festményei évente milliókat vonzanak a múzeumokba még a digitális korban is, egy táncelőadást nézve teljesen belefeledkezünk a mozgás hipnotikus látványába, egy kivételesre sikerült zenemű pedig ideológiáktól és kordivatoktól függetlenül összekapcsolja a hallgatóság tagjait – közben pedig akár fontos témákról mesélhet, és akár létfilozófiai kérdéseket is felvethet, mint például Mahler Dal a Földről című, örökérvényű műve.

Fotó: Erin Caves tenor

Az élete egyik legnehezebb időszakát átélő Mahlert 1907-ben egy barátja egy verseskönyvvel, Hans Bethge német filozófus A kínai fuvola című kötetével ajándékozta meg. A kínai versekből készített német átköltések gyűjteménye nagy hatással volt a komponistára, aki a versekben a földi élet boldogságának és szenvedésének esszenciáját fedezte fel. Ekkor elhatározta, hogy valamiképpen megkísérli ugyanezt a komplexitást a zene eszközeivel megmutatni az embereknek. Kiválasztott hát hat verset megzenésítésre, és munkához látott, a végeredmény pedig a grandiózus, hattételes – egyesek szerint dalciklusként, mások szerint szimfóniaként jegyzendő – mű lett, amelynek minden egyes tétele a földi élet egy-egy fontos aspektusát járja körül. Ennek megfelelően találunk köztük bordalt vagy az őszi magányról szólót, a fiatalságot, a szépséget és a tavaszt éltető darabot is. A legtöbb hasonlóan nagyívű zeneművet átjárja valamiféle vallásos áhítat, és megjelenik bennük a túlvilág, Mahlernél azonban inkább olyan, mintha a Földtől kissé eltávolodva vizsgálnánk csodálkozhatnánk rá a világ szépségeire, és tudatosulna bennünk a létezés csodáinak felbecsülhetetlen értéke. Az alapvető életbölcsességeket megfogalmazó, két szólistára és zenekarra írt alkotás ma is hihetetlen népszerűségnek örvend: gyakran csendül fel a legnívósabb hangversenytermekben, a kivételesen szép énekszólamok miatt sok operaénekes veszi fel a repertoárjára.

Fotó: Schöck Atala © Papp Éva

A Dal a Földről Haydn 99. szimfóniájával egyetemben április 22-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is felcsendül a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas magánénekese, Schöck Atala és a számos európai operaházban szép sikereket arató amerikai tenor, Erin Caves tolmácsolásában. Nem is kívánhatnánk kézenfekvőbb alkalmat egy, az életről ilyen megindítóan mesélő mű meghallgatására és ha úgy tetszik, a közös gondolkodásra, mint a Föld napját!  

Kétségtelen, hogy várakozni nem mindig móka és kacagás, gondoljunk csak az idegőrlő sorban állásra a boltban vagy a vánszorgó percekre a dugóban, ám vannak helyzetek, amikor kifejezetten izgalmas és örömteli élmény figyelni az idő múlását, és ikszelgetni a napokat a naptárban. A Super Bowlt vagy az Oscar-díj átadását milliók várják minden évben, a karácsonyra hetekig készülünk, a nyaralás gondolata hónapokig tartja bennünk a lelket, ha pedig kedvenc zenekarunk érkezik a városba, mosolyogva vágjuk a centit. Így van ez a Müpa bérletei esetében is: bár még messze a következő évad, jó érzés tudni, hogy van néhány biztos pont a naptárban, ami felüdülést és boldogságot hoz majd. Mutatjuk, mi az, ami már most bevéshető a következő szezonból! 

Fotó: a Fesztivál Színház széksorai © Réthey-Prikkel Tamás

Elvágyódó lelkeknek – Meghívó időutazásra

Az elvágyódás mindig aktuális! A történelmi témájú regények, kosztümös filmek és sorozatok talán soha nem voltak olyan népszerűek, mint napjainkban: a streamingplatformok szinte roskadoznak a letűnt korokat idéző, romantikus fordulatokban gazdag meséktől, a pazar ruhaköltemények, a pompás épületek és belső terek látványa pedig egy csapásra kiszakít minket az olykor lesújtóan szögletes hétköznapokból. A régizene pontosan ugyanerre képes, csak éppen több száz éves dallamok segítségével. A jól ismert szimfonikus zenekari hangszerekétől eltérő hangzás és a historizáló előadásmód segítségével pillanatok alatt másik korokba utazhatunk; azokba az időkbe, amikor a súlyos selymekben bálterembe lépő hölgyek szépségét még nem energiatakarékos izzók, hanem gyertyák fénye emelte ki. A velencei trombita hangjaival, Rameau és Bach muzsikájával kicsit elszökhetünk a mindennapok elől, megmozgathatjuk a fantáziánkat, és feltöltődve térhetünk vissza a koptatott farmerhez és a közösségi médiából ránk ömlő hírcunamihoz.

Fotó: Wrocław Baroque Orchestra © Lukasz Rajchert

Újhullámon lovaglóknak – Zenei expedíciók az ismeretlenbe

Persze akadnak kifejezetten vállalkozó szellemű, mindig a frisset és újat kutató zeneőrültek is, akik szívesen indulnak felfedezőutakra – a hangversenyterembe is. Ők azok, akiket borzongató boldogsággal tölt el, hogy már első szárnypróbálgatásai alkalmával felfigyeltek egy kiemelkedő tehetségre, vagy már akkor jegyet váltottak egy ígéretes jövő előtt álló zenész estjére, amikor az még nem több száz vagy ezer fős termeket töltött meg, „csupán” egy vizsgakoncertjén szórakoztatta a nagyérdeműt. Nekik nem is tudnánk tökéletesebbet kitalálni a Rising Stars bérletetnél, amelyben csupa-csupa felfedezendő, a világhír küszöbén álló talentum kapott helyet a stuttgarti ütőhangszerestől a frankfurti vonósnégyesen át a brit baritonig, a spanyol oboástól az ukrán hegedűsig. De azok számára is van egy visszautasíthatatlan ajánlatunk, akik a berobbanó új tehetségek mellett új vagy számukra újdonságként ható művekkel is ismerkednének! Az árulkodó nevű Felfedezések sorozatunk koncertjein kevésbé közismert, olykor a szélesebb közönség számára teljesen ismeretlen művek kerülnek terítékre Schumanntól, Prokofjevtől, Dohnányitól és Dragony Tímeától négy nagyszerű zenekar, a Szegedi, a MÁV, a Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Győri Filharmonikusok tolmácsolásában.

Fotó: Vanessa Porter © Christopher Buehler

A grandiózus formák szerelmeseinek – Ellenállhatatlan tömegvonzás

Wagner neve (hát még a zenéje) hallatán azoknak is szuperlatívuszok cikáznak át az agyán, akik sosem vették a bátorságot, hogy egymás után nézzék meg a Ring előadásait… vagy akár a tetralógia egyetlen előadására bemerészkedjenek. Mindannyian hallottuk már Wagnert a zenés színházat megújító géniuszként emlegetni, és bizony ismerünk sztorikat arról is, hogy a hosszú operák vége felé egyesek már – a derékfájást és vércukorszint-ingadozást enyhítendő – maguk alá ügyeskedett lábbal, nagy titokban csokit majszolva követik a feszült figyelmet végig fenntartó cselekményt. A Ring több mint 15 órányi áradó zenéjére és a komponista más alkotásaira időről időre lelkes tömegek zarándokolnak el, egyértelműnek tűnik tehát, hogy akit egyszer elsodor a Wagner-operák hangulata, az soha többé nem szabadul! De miért is akarna? Az sem véletlen, hogy a Budapesti Wagner-napokat a Bayreuthi Ünnepi Játékok nyomán a közönség és a szakma elkezdte a Duna-parti Bayreuth néven emlegetni… A rajongók nagy örömére a Ring jövőre is kiemelt helyet kapott a Müpa nyár eleji programjában, de a tetralógia mellett több más, a zeneszerzőhöz köthető ínyencséget is elrejtettünk a kínálatban, a Wagner+ bérletben a Parsifal koncertszerű előadását és Nina Stemme áriaestjét is megtaláljátok!

Fotó: Nina Stemme © Neda Navae

És ha már monumentalitás: nem mehetünk el szó nélkül a Müpa (szó szerint) egyik legnagyobb ékessége mellett sem, ami nem más, mint a 2006-ban felavatott, a világ legméretesebb koncerttermi orgonái között számon tartott, 6804 sípból álló, 92 regiszteres és 5 manuálos hangszercsoda, amely a 2022/23-as évadban is több koncerten játszik majd főszerepet. A Fassang László nevével fémjelzett Orgonapárbajon túl napjaink egyik legkiválóbb francia orgonaművésze, Thierry Escaich és az amerikai Nathan Laube koncertjei is felemelő estéket ígérnek.

Klasszikusok a legnyitottabb korosztálynak – Az első komolyabb lépések a Müpában

A zenei élet szervezőit, művészeit és népszerűsítőit hosszú évek óta nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy miképpen lehet a leghatékonyabban bevezetni a gyerekeket, különösen a kiskamaszokat a klasszikusok világába. A megfejtés valószínűleg egyszerre nagyon egyszerű, szörnyen bonyolult, és – cseppet sem meglepő – hasonló, mint az olvasás és a könyvek esetében: jót kell nekik mutatni, és akkor maguktól kérik a következőt! Persze hogy mi a jó, azt a túlkínálat tengerében nehéz kiokoskodni, de a Müpa igyekszik biztos fogódzót nyújtani a tanácstalan szülőknek és pedagógusoknak. Például azzal, hogy a kompromisszummentes színvonalú, de a zsengébb életkorú közönségének szánt Operamatiné és Matinékoncertek előadásaival leveszi ezt a terhet a vállukról. Oké, tudjuk, hogy nem mindig könnyű meggyőzni egy 12 évest, hogy esélyt adjon az opera műfajának vagy hogy egy óra tiktokozást egy hangversenyre cseréljen, de próbálkozni mindenképpen érdemes, a Müpában – tapasztalatból állíthatjuk – sok kamasz szerette már meg a zenét!

Fotó: Jégkorszaki szakik © Csibi Szilvia, Müpa

+ Bónusz a legínyencebbeknek – Válogatás a válogatásból

A krémek krémjére áhítozók nagy örömére jelentjük: a Seniorok évada bérlet minden egyes előadása egy-egy másik bérletből ad ízelítőt! Burjánzó dallamokat és tüzes hangulatot ígér a holland Sietze de Vries és a magyar Fassang László Orgonapárbaja, zenés színházi estére csábít az elsősorban tekintélyes dalterméséről ismert Schubert Alfonso és Estrella című operája, felfedezésre invitál a Miskolci Szimfonikusok koncertje, amelyen Anton Gerzenberg tolmácsolásában lesz hallgatható Rachmaninov II. zongoraversenye, a 100 éve született Ligeti György műveit pedig a jeles jubileum alkalmából nem más vezényli, mint napjaink egyik legelismertebb zeneszerző-karmestere, Eötvös Péter.

Fotó: Eötvös Péter © Csibi Szilvia, Müpa

Ha arra is kíváncsi vagy, mit ajánl a Müpa jövőre a klasszikus zene Rolling Stonesaiért és Beatleseiért rajongóknak, a szuperhősöket kedvelőknek, a kamarazene szerelmeseinek vagy a lassításra vágyóknak, következő évi bérletkínálatunkról szóló előző írásunkat IDE KATTINTVA érheted el, a teljes bérletkínálatot pedig ITT böngészheted át.

Kiszámíthatatlan időszakokban mindennél nagyobb szükségünk van a kapaszkodókra, amik reményt és feltöltődést jelentenek, hiszen az apró örömökből és a „van mit várni” érzéséből erőt meríthetünk a mindennapokhoz. A kultúra és a művészet pedig vitán felül olyan menedék, amelynek segítségével – még ha csak ideiglenesen is – kizökkenhetünk a napi verkliből, és átadhatjuk magunkat a szellemi-lelki felüdülésnek. Éppen ezért a Müpa csapata hatalmas örömmel jelenti, hogy jövőre ismét csomagokban szállítja majd a jobbnál jobb programokat: visszatérnek a megszokott – és a visszajelzések alapján nagyon hiányolt – bérletek, és folytatódnak a közkedvelt fesztiválok, sorozatok is! Mutatjuk, kinek mivel készülünk a 2022/23-as szezonban! 

Rajongó típusoknak – A klasszikus zene Rolling Stonesai és Beatlesei

Evidens, hogy a könnyűzenei univerzumban léteznek olyan zenekarok, amelyek egyszerűen megkerülhetetlenek: korszakos alkotó- és előadóművészek, akik lemezeikkel, koncertjeikkel és elvitathatatlan sikereikkel tűnnek ki a tömegből. Mindannyian ismerünk olyan előadókat, akiknek dalai több generáció fiataljait segítették már át a szerelmi bánaton, késztették önfeledt tombolásra vagy épp meghitt elmélyülésre. Az azonban ritkábban felmerülő téma, hogy a pop- és rockzene mellett a klasszikus műfajoknak is megvannak a maguk ikonikus zenekarai, amelyek hosszú évek vagy évtizedek óta nyűgözik le a hallgatóságot, és elkötelezett rajongótáboruk a bizonyíték arra, hogy nem csak a könnyű (vagy annak látszó) stílusok kedvelői képesek a határtalan rajongásra. Az ilyen nagy múltú, de napjainkban is meghatározó együttesek hangversenyeire békeidőben napok vagy akár órák alatt kelnek el a jegyek, és mindig ünnepszámba megy, ha vendégszereplésre érkeznek egy-egy koncertterembe. Hiszen ki ne akarná élőben hallani-látni a Filarmonica della Scalát? Igen, ez AZ a Scala, a világhíres milánói opera, amelynek zenészeiből idén négy évtizede alakult koncertegyüttes, és nem tévedés, a 2022/23-as évadban a zenekar fellép a Müpában. Csakúgy, mint a sokat csodált Bécsi Filharmonikusok, akiknek újévi koncertjét az egész világon milliók követik minden évben. A sor pedig még korántsem ér véget, hiszen érkezik Amszterdamból a világelső szimfonikusok közé sorolt, 1888 óta létező Concertgebouw Zenekar és a Claudio Abbado által 1986-ban alapított Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar egykori tagjai által életre hívott, annak szellemi örökébe lépő Mahler Kamarazenekar is. És ha mindez még nem lenne elég csábító, időben szólunk, hogy ezeket a kivételes zenei társulásokat nem akárkik, hanem a jelen legnagyobb maestrói fogják vezényelni: hazánk egyik legjelentősebb karmester-egyénisége, Fischer Iván, a fényes nemzetközi karrierrel büszkélkedő, lett Andris Nelsons, az olasz dirigens, Daniele Gatti és persze a már említett Scala zeneigazgatója, Riccardo Chailly. Az már csak hab a tortán, hogy a Müpa Zenekari páholy bérletében ezek a koncertek mind-mind benne vannak…

Fotó: Mahler Kamarazenekar © Molina Visuals

A szuperhősöket kedvelőknek – A kiválasztottak

Egy-egy virtuóz zenész magával ragadó játékát hallgatva sokszor nem is értjük, hogyan lehet valaki képes egy hangszerből ilyen briliáns dallamokat előcsalogatni. Ráadásul az igazán nagyok esetében ez a „játék” megtévesztően könnyednek tűnhet, holott tudjuk, hosszú évek megfeszített munkája áll a szinte emberfeletti teljesítmények mögött. És valóban, még az őstehetségeknek sem adják ingyen a sikert, az ő esetükben is a megszámlálhatatlanul sok óra gyakorlás, a tanulás és a testi-lelki önfejlesztés a varázslat titka. De ez semmit sem von le az illúzióból, sőt: még értékesebbé teszi azokat a pillanatokat, amikor tanúi lehetünk egy-egy géniusz csillogásának. A következő szezonban ti is számos koncerten találkozhattok olyanokkal, akik egész eddigi életüket egy-egy hangszer bűvöletében töltötték, és persze tudásukat, tehetségüket folyamatosan csiszolva szolgálják meg a közönség kiemelt figyelmét. Érkezik az elképesztő technikai felkészültségéről és extravagáns fellépőruháiról is ismert zongorista, Yuja Wang, a kalandos életúttal és lenyűgöző előadói készségekkel is büszkélkedő hegedűművész, Viktoria Mullova, a fizika törvényeit meghazudtoló trükkök ütős nagymestere, Martin Grubinger, a világszerte csodált trombitás, Szergej Nakarjakov. És végül, de semmiképp sem utolsósorban egy másik trombitás, a 2022/23-as évad művésze, Boldoczki Gábor, aki rangos elismerések boldog, de meglepően szerény birtokosa, számos neves hazai és nemzetközi együttessel lépett már fel, és még maga Krzysztof Penderecki is komponált neki darabot. A Szólisták és zenekarok válogatás fellépői tehát kétségkívül meggyőző társaság, akiknek koncertjeit súlyos hiba volna kihagyni. 

Fotó: Yuja Wang © Norbert Kniat

Az élet apróbb örömeire fogékonyaknak – Kicsiben is a legnagyobbak

A kamarazene varázsa egyebek mellett abban áll, hogy élhető, könnyen befogadható léptéke még azok számára is élvezetet jelent, akiket esetleg elriasztanak a monumentális formációk és a grandiózus zeneművek. Ha alaposan megfigyelünk egy kamaraegyüttest játék közben, feltűnhet, hogy egyik legfontosabb ismérve a tagok egymás iránti, alázatos figyelme. A kis létszámú közösség csapatjátékra tanít, hiszen itt minden hiba kihallatszik, nem lehet megbújni a tömegben. De a műfaj legjobbjainak nincs is erre szükségük, hiszen régóta gyakorolják az egymásra hangolódást.

Fotó: Az évad zeneszerzője, Varga Judit © Csibi Szilvia, Müpa

A Liszt Ferenc-díjas Prunyi Ilona például Frankl Péterrel ad elő kétzongorás kompozíciókat, de egy-egy zongoratrió erejéig két kiemelkedő vonós, Kelemen Barnabás és Fenyő László is csatlakozik majd, hogy megmutassák, ők hogyan kamaramuzsikálnak. A Spányi Miklós által vezetett Concerto Armonico koncertjén ritkán hallható barokk oboaversenyek kerülnek terítékre, a Budapesti Wagner-napok egyik kedvenc énekese, Bo Skovhus Mahler-dalestjén pedig a vokális zene nyer teret. Az évad zeneszerzője, Varga Judit szerzői estje is a Kamarakincsek bérletben kapott helyet, ráadásul összeérnek a szálak: a játékos és szerethető művek egyik tolmácsolója az évad művésze, Boldoczki Gábor lesz.

Fotó: Az évad művésze, Boldoczki Gábor © Csibi Szilvia, Müpa

A bizonytalankodóknak – Felhasználóbarát opera? Igen!

Az opera műfajával szemben még mindig makacs előítéletek tartják magukat, és mi tagadás, ezek nem segítenek megnyerni a műfajnak a fiatalabb korosztályt. Sokak fejében él az az elképzelés, hogy az operaelőadásokon túlnyomórészt poros megoldásokkal és mellkasra szorított ököllel, mereven az ég felé tekintve eldalolt, véget nem érő áriákkal találkozhatnak. Pedig az igazság ma már nem is állhatna ettől távolabb! Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélünk, mindjárt ajánljuk is a Zenés színpad bérletünk attrakcióit, amelyek még az óvatosabb operakedvelőknek is egészen bizonyosan elnyerik a tetszését. Lesz itt finom bel canto áriaest olyan vokális virtuozitásról ismert szólistákkal, mint Lidia Fridman vagy Lawrence Brownlee, míg A lombardok című koncertszerű előadással egészen a keresztes hadjáratok regényes koráig repülhettek vissza, miközben a fiatal Verdi szenvedélyes és magával ragadó zenéjét hallgatjátok. Nemzetközi sztárgárda adja elő a főleg fajsúlyos dalterméséről ismert Schubert kevésbé ismert, Alfonso és Estrella című alkotását, de látható lesz egy több szempontból is kuriózumnak számító, legendás alkotás, Wagner egyetlen érett kori vígoperája, A nürnbergi mesterdalnokok is. 

Fotó: Philippe Herreweghe © Michiel Hendryckx

Mindenkinek, aki néha lassítani vágyik – Egyszerre mély és emelkedett

Mindennek megvan a maga ideje: nem csoda, hogy az emberiséggel egyidős bölcsesség eredetije már a Bibliában is felbukkant, hiszen valóban léteznek olyan pillanatok, időszakok és életfázisok, amelyek különösen alkalmasak bizonyos cselekvésekre. Az ünnepvárás időszaka – leszámítva persze az ajándékok utáni kétségbeesett szaladgálást – az elmélyülésé és a ráhangolódásé. A harmadik évezredben ez persze már egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy papírforma szerint hangzik, hiszen bár a modern világ sokszor tűnhet kényelmesnek, sajnos gyakran nehezen engedi lelassítani és megpihenni a benne élőket. Erre is kiváló gyógyszer azonban a zene, amelynek segítségével kilazíthatjuk megfeszített idegeinket, és arra fókuszálhatunk, ami igazán fontos. A Müpában már hagyomány, hogy az ünnepek közeledtével[LINK] olyan művek csendülnek fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, amelyek nemcsak segítenek meghitt hangulatba kerülni, de örök érvényű üzenetükkel emelik is az ünnepek fényét. Mindenszentekkor Berlioz Requiemje, adventkor balti és északi szerzők énekkari művei, karácsony előtt Beethoven Missa solemnise, újév idején pedig Haydn Az évszakok című oratóriumának hangjai töltik majd be a teret.

Arra talán még a jazz ősatyái sem számítottak, hogy a műfaj éppen a hűvös Nagy-Britanniában kap vérátömlesztést – a londoni afrokaribi közösség új generációja azonban felülírt minden elvárást és szabályt. Itt robbant be elementáris energiákkal pár éve a szaxofonos Nubya Garcia, akinek minden megmozdulása kapcsolódásra hív.   

Fotó: Nubya Garcia © Adama Jalloh

A műfaj új kottáját Dél-Londonban írják

„A jazz egy furcsa szó. Korlátoz.” Nem más állítja ezt, mint a műfaj brit keresztapja, Shabaka Hutchings. Korlátoz?! Hogyan korlátozhatna valami, amiről általában az áradó, hömpölygő futamok, a dallamvariációk végtelensége és az improvizáció szabadsága jut az eszünkbe? Hutchings még 2018-ban fogalmazott így a Rolling Stone magazin riporterének, és pont ekkoriban indult meg Dél-Londonban az a föld alatti morajlás, amelyben a jazz hangjai mellett akár már a grime, az afrobeat és a drum’n’bass is helyet kaphatott. A többnyire első- vagy másodgenerációs afrokaribi származású fiatalok egységesen utasították el választott zenei műfajuk, a jazz szűk definícióját, és alkották meg saját verziójukat, amely sokkal inkább a kozmopolita város fekete kisebbségének partyüteme, és amelyben ezernyi szín és íz fér meg egymással. A szcéna új szereplőiként csavartak egyet a megszokásokon, és ezzel váratlanul egy friss közönséget is megszólítottak. A fiatalok pedig azonnal keblükre ölelték az új trendet, mely első kézből a pubokból és klubokból ért el hozzájuk, és onnan egészen a legnagyobb könnyűzenei fesztiválokig jutott.

A jazzdíva, aki a holnap harcosa

Így vált London a jazz új epicentrumává a 2010-es évek közepére. Az új csillagokat ekkor már kisebb koncerteken, underground tehetségkutatókon, online rádiókban és független kiadóknál lehetett fellelni. Kinevelésükben többek között az 1991-ben alapított Tomorrow’s Warriors segédkezett. A fiatalok egyrészt közösségre találtak, másrészt az örömzenélés közben arra is rájöttek, hogy a saját képükre tudják formálni a műfajt. Itt tanult Shabaka Hutchings és Nubya Garcia, vagyis ennek a blogposztnak a főszereplő dívája is, aki mindössze tizenhét éves volt, amikor besétált az első kurzusra.

Garcia 1991-ben született London északi részén, a színes, eklektikus, pezsgő művészeti és élénk éjszakai életéről ismert Camdenben, ahol egy kis ellenkulturális felhangért sem kell soha a szomszédba menni. Édesanyja guyanai, édesapja trinidadi származású. Nubya már ötéves korától zeneiskolába járt, ám ekkor még a hegedű volt a hangszere. Tízéves korában nyúlt először a szaxofonhoz – a Camden Jazz Band tagja volt ekkor –, majd részt vett a Royal Academy of Music junior jazzprogramjában. Rövid kitérőt tett ösztöndíjjal Bostonban, a Berklee College of Musicban, hogy végül 2016-ban kitüntetéssel diplomázzon a Trinity Laban Conservatoire of Music and Dance jazzelőadó szakán. A következő évben máris kijött debütáló EP-jével, melynek a Nubya’s 5ive címet adta. Abban az évben ez lett a legtöbbet emlegetett jazzalbum Londonban. 2018-ban kiadta második EP-jét, a When We Are-t, amelyen már az elektronika és az élő jazz kapcsolatával kísérletezett. Példaképeiként Sonny Rollinst, Dexter Gordont és Miles Davist emlegeti, de nagy hatással volt rá rézfúvós nevelőapja hangszerarzenálja és édesanyjának a reggae-től a latin és a klasszikus zenén át a soulig terjedő lemezgyűjteménye. Még csak pár évre visszatekintő pályája során nem tétlenkedett! Több bandának is volt már tagja, így például a csak női előadókból álló, napfényesen könnyű zenét játszó Nérijának és a spirituálisabb vonalat képviselő Maisha afrojazzszextettnek, de megfordult előadóként az ikonikus Ezra Collective-ben és a Theon Cross Trióban is. Turnézott Latin-Amerikában, Ázsiában, Európa-szerte, Ausztráliában és az Egyesült Államokban, mindeközben pedig rádiós dj-ként is tevékenykedik. Arról nem is beszélve, hogy egy alkalommal a Vogue mind a 27 nemzetközi kiadásában szerepelt mint „napjaink egyik legizgalmasabb kreatív hangja”.  „Az én kreatív energiáim úgy töltődnek igazán, ha mozgásban vagyok – mondja. – A jazz ilyen. Egy popkoncertturnét egész évben ugyanúgy kell lenyomnod, de én ettől megőrülnék. Számomra még ugyanabban a bandában játszani is minden este mást és mást jelent.”

Fotó: Nubya Garcia © Campbell Addy/Vogue

„Életben kell tartani a történeteinket!”

Első szólóalbumát 2020 augusztusában adta ki Source címmel, a rákövetkező évben pedig már a Royal Albert Hall színpadán lépett fel zenekarával. A lemez világszerte elvarázsolta kritikusait és a rajongókat, Garcia azonnal London fluid jazz hangzásának ikonjává vált. A Rolling Stone-tól bezsebelte „A hónap albuma” címet, a New York Times pedig így jellemezte a hanganyagot: „egy egész életnyi élmény egyórányi hallgatnivalóba sűrítve”.

A lemezzel kulturális öröksége legmélyére ásott le, az album tulajdonképpen zenei önarckép. „Amikor valaminek a forrását (source) keresed, akkor a belső erejére vagy kíváncsi – mesélte a megjelenés után a Jazzwise magazinnak, miért lett éppen ez a lemez címe. – Ugyanakkor önmagadat tanítod a saját történetedre. Nagyon fontosnak tartom, hogy az idősebb generáció megtanítsa a fiatalokat a múltra. Életben kell tartanunk ezeket a sztorikat ahhoz, hogy megismerjük az igazi történelmünket!” Erről szól a The Message Continues című dal, míg a Before Us in Demerara & Caura Garcia szüleinek trinidadi és guyanai otthonáról mesél. A Source dalainak hangzásvilága igen sokszínű: hiphop, r’n’b, latin ritmusok, dance grúvok is mozgatják a közönséget. „Mindig a lehető legtöbbet adom magamból – elemzi Garcia a közönséghez való viszonyát. – Kapcsolódni akarok a közönséggel, valami őszintét nyújtani nekik.” 

Garcia játéka kapcsán többen is kiemelik, hogy a legkisebb gesztusával is óriási hatást ér el. Shabaka Hutchings szerint egyetlen lejátszott hangból lehet tudni, mire készül. „Nem keresi a saját pozícióját a műfajban. Ő maga határozta meg, mi legyen ez a pozíció, és ebben fejezi ki magát.” Hasonlóan fogalmaz a Jazzwise kritikusa is, aki szerint Garcia nem temeti közönségét „hangjegyek lavinája alá, inkább egyre vagy kettőre fókuszál, és azokból préseli ki a legtöbbet, mielőtt továbbáll a következőkre”. Így fokozza a feszültséget már-már az őrületig. Április 19-én a Müpa közönsége is részese lehet ennek az ízig-vérig dél-londoni élménynek, ahol egyszerre idéződik meg a brit főváros keresetlen, hűvös lazasága és Nubya afrikai felmenőinek megkapó, zsigeri erejű történetei.

Igazi példaképek, valódi ikonok: lehetetlen lenne felsorolni azt a rengeteg karizmatikus női előadót, akik muzikalitásukkal és tehetségükkel beragyogták a  Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet vagy a Fesztivál Színházat az elmúlt közel 17 évben. Zenéjükből, élettörténetükből mindannyian inspirációt meríthetünk, nemcsak március 8-án, de az év minden egyes napján. Ma őket (is) ünnepeljük és persze azt, hogy a nemek közti egyenlőség fontossága világnapokon túlmutat, amit nem téveszthetünk szem elől az év többi 364 napján sem. Már-már hagyomány, hogy a teljesség igénye nélkül évről évre kiválasztunk néhányat a Müpa zseniális női előadói közül, akiknek a dalaiért, tudásáért hálásak vagyunk, akiket egyszerűen muszáj újra és újra meghallgatni, és arra bíztatunk mindenkit, hogy bátran bővítse a listát a saját kedvenceivel!

„Szerencsés vagyok, hogy németnek születtem, mert vallom, hogy az anyanyelvünk határozza meg, kik is vagyunk valójában. És számomra a német dalirodalom jelenti a legtöbbet” – nyilatkozta egy korábbi interjúban a weimari születésű Matthias Goerne, jelenleg a világ legjobbjaként számon tartott dalénekes. Dietrich Fischer-Dieskau és Elisabeth Schwarzkopf egykori tanítványa már harmincévesen a legrangosabb operaszínpadokon Mozartot, Wagnert énekelt, ám dalénekesként érzi magát legjobban. 

Matthias Goerne, Fotó: Caroline de Bon

A színpadon sok mindentől függ a teljesítményem: a rendezőtől, a karmestertől, a többi énekestől. Jobban érvényesülnek az előadóművészi szándékok, ha csak egy zongoristával kell ezeket összehangolni. Arról nem is szólva, mennyivel egyszerűbb egy kétszemélyes koncertet és annak próbáit megszervezni, mint egy nagy együttesét.

Volt egy meghatározott pillanat – egy bizonyos darab vagy egy bizonyos énekes hatására –, amikor eldöntötte, hogy elsősorban a dalirodalomnak szenteli művészetét?

Ilyen pillanatra nem emlékszem, csak arra, hogy mindig nagyon sok dal vett körül. Otthon rendszeresen hallgattunk Schubertet, Beethovent – az ő dalaik közül bármelyik lehetett a „bűnös”.

Schubert a mérce: a zenéje megmutatja, hogy a szöveg hogyan tudja megváltoztatni a világot. A Schubert-dalok előadói etalonjaként pedig az Ön mesterét, Fischer-Dieskaut szokták emlegetni. Mondták már, hogy a hangja – különösen, amikor dalokat énekel – nagyon emlékeztet rá?

Korábban mondtak ilyesmit, de ez egy rövid időszak volt, a pályám elején. Most már más hangszínt emlegetnek, a zenei megoldásokban pedig markáns különbségekről írnak. Szerencsére egyre ritkábbak ezek az összevetések…

Egyik leggyakrabban emlegetett ars poeticája az anyanyelv személyiséget meghatározó erejére vonatkozik. Szokott-e külön a szöveggel, a nyelvvel foglalkozni, amikor tanulni kezd egy új darabot?

Miután a vokális kamarazenében minden, a darab minősége is a nyelven, a szövegen nyugszik, az előadónak nagyon mélyen kell ismernie a szöveget, és az adott nyelvet is tökéletesen kell birtokolnia. Természetes tehát, hogy a darabok tanulmányozása számomra a szöveggel kezdődik. 

Fotó: Marie Staggat

Szokott verseket olvasni „csak úgy”, kikapcsolódás gyanánt?

Most már ritkábban, de korábban rengeteg verset olvastam. Szeretem is a költészetet, és nemcsak a szavait szeretem megérteni az énekelt verseknek, de az értelmüket is. Így egy-egy dal kapcsán több verset is alaposan megnéztem. Annak egyébként, aki zenével foglalkozik, a versolvasás nem jelent külön feladatot.

Mikor és milyen körülmények között találkozott Alexander Schmalzcal?

Nagyon régen, mintegy tizenhat-tizenhét éve találkoztam vele, aztán három éve Düsseldorfban, a Schumann Zeneművészeti Főiskolán volt egy közös fellépésünk, és azóta szoros szakmai kapcsolatban állunk. 

A Schumann-átiratok ötlete tőle vagy Öntől származik?

Az én ötletem volt. Tudtam, hogy gyakran foglalkozik ilyesmivel, több hasonló projektet is jegyzett már pályafutása során. Számomra is készített átiratokat, amelyekben a zongoraszólamot nyolc-tíztagú kamarazenekar játszotta, és ezek nagyon sikeresek voltak. Ezeket a Schumann-dalokat is ilyen hangszerelésben szerettem volna elénekelni.

Egyszer azt mondta, jobban szereti a dalokat eredeti változatukban, zongorával énekelni, mert a zenekari hangzás miatt gyakran meg kell változtatnia a szerző szándékát, például a dinamikával kapcsolatban. A zongoristaként is elismert, kiváló énekesek partnereként sokat koncertező Alexander Schmalz olyan tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren, hogy elkerülhetők az említett problémák?

Ez egy egészen más dolog, mint azok a dalok, amelyek kapcsán ezt nyilatkoztam. Korábban Webern-dalokat, Brahms- és Reger-dalok átiratát énekeltem zenekarral, és a stílusra – a bécsi iskolára, a késő romantikára – való tekintettel sokkal nagyobb létszámú együttest kellett „áténekelnem”. Az ilyen hangzásszerkezet nem segíti a dalokban elvárt dinamikai finomságok megvalósítását. Egészen más a helyzet a schuberti korai romantikával, ahová még a Schumann-dalok is illeszkednek. Úgy gondoltam, és meg is győződtem róla, hogy ha kisebb apparátust alkalmazunk, amelyben a különböző hangszerek nem felduzzasztják, hanem diszkrét ragyogással látják el a zongoraszólamot, maradéktalanul megvalósíthatók az énekes számára a zeneszerzői elképzelések.

Szokott lenni saját elképzelése, hogy egy átiratban hol, milyen hangszereket alkalmazna a legszívesebben?

Nem, ez teljesen Alexander feladata. Amikor elkészül, természetesen van egy kis tapasztalatcsere. Kipróbáljuk, hogy egyik vagy másik hangszín esetleg melyik hangszeren kel még jobban életre.

 forrás: limelightmagazine.com.au

Ezen a koncerten lesz e darabok magyarországi bemutatója; holt volt az ősbemutató?

Több Schumann-dal hasonló átiratát énekeltem már másutt, de ezek kifejezetten a budapesti koncert számára készültek, itt szólalnak meg először.

Mennyi valósult meg abból, aminek elénekléséről álmodott annak idején? Mi minden van még a bakancslistáján?

Nagyon sok mindent elénekeltem már, és nagyon sok mindent még nem. Tisztában kell lenni azzal, hogy mindent úgysem tud műsorra tűzni az ember, amit szeretne. Ezt a dilemmát úgy szoktam feloldani, hogy rendszeresen frissítem a repertoáromat egy-egy új darabbal, és így azért csökken ez a végtelennek tűnő bakancslista.

A beszélgetés a Müpa Magazin március-áprilisi számában jelent meg.

Szöveg: Tóth Anna

Két év kényszerű kihagyás után idén júniusban végre újra nézők előtt zajlik majd a Hey, June! A Müpa nyárindító könnyűzenei fesztiválján június 3. és 23. között öt hazai együttes lép majd színpadra a Fesztivál Színházban és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ismerjük hát meg őket!

Mayberian Sanskülotts

Az eredetileg duóként indult, de mostanra már hattagúvá bővült zenekar messzire jutott a káposztásmegyeri lakótelepről, nemcsak átvitt, de földrajzi értelemben is, hiszen 2019-ben a barcelonai Primavera Soundon is felléphettek. Tavaly Rekult II címmel megjelent albumuk az alig egy évvel korábban napvilágot látott Rekult I ikerlemeze. Mindkettő önfeldolgozás-lemez, melyekre a zenekar nagyon korai időszakában még kazettás magnóra rögzített, korábban csak nagyon rossz minőségben közkézen forgó dalaikat vették fel újra.   

 Mmamt

Egyedi Pétert sokan az Óriásból és a Rájátszás koncertekről ismerik. 2019-ben jelent Mmamt – Mindennek megvan a maga története címmel jelent meg első szólóprojektje, ami rögtön fel is került az év legjobb korongjainak listájára a Recordernél. Tavaly év elején jött a folytatás, a Mmamt II, ami saját bevallása szerint élete legjobb lemeze lett. És ha ő ezt mondja, mi nem fogunk vele vitatkozni!

Galaxisok

Az énekes-dalszerző 2013-ban alapította az akkor még Szabó Benedek és a Galaxisok néven futó zenekarát, akikből 2020 nyarán lett egyszerűen csak Galaxisok. Nem kell azonban megijedni, Benedek nem ment sehová, továbbra is ő áll majd a mikrofon mögött a koncerteken, mindössze úgy érezték, az egyszerűbb név jobban reprezentálja őket.  A júniusi koncertre is különleges repertoárral készülnek: a tagok kedvenc Galaxis-dalaiból áll majd össze a koncert zenei univerzuma.

Anna and the Barbies

Az Anna and the Barbies nem igényel különösebb bemutatást. Pásztor Annáékra mindig lehet számítani, ha vagányságról van szó: nem riadnak vissza az extrém helyszínek kínálta kihívásoktól és a különféle művészeti ágak fuzionálásától sem. Ezúttal az újrahangszerelt dalok mellett Anna táncos múltjára is kikacsintanak majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadáról.

GOTTHARD - SZEBÉNYI

Lassan egy évtizede már annak, hogy Mike Gottharad és Szebényi Dániel összebarátkozott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A két nagyszerű zenész azóta számtalan formációban részt vettek, együtt és külön-külön is, mindketten igencsak szép karriert tudva maguk mögött. A Hey, June! utolsó koncertjén kettejük eddigi karrierjéből kap a közönség egy mélyebb merítést.

Egy balerina, aki az amerikai nu metál szcéna egyik legismertebb bandáját hallgatja és punk rock szólt a szobájából tinédzserkorában? Nehéz elsőre elképzelni, igaz? Mint ahogy azt is, hogy egy Japánban született táncművész a Beatrice egyik legnagyobb slágerére bulizik. Pedig a GisL két főszereplője, Herkovics Eszter Adria és Daichi Uematsu zenei listája még ennél meglepőbb dalokat is tartalmaz! Hallgassatok bele!

Részlet a GisL c. előadásból Fotó: Nagy Attila / Müpa

A Giselle a 19. századi romantikus balett stílusteremtő remekműve, népszerűsége a mai napig töretlen, címszerepe minden balerina álma. A fiatal szerelmes, majd a megcsalásba beleőrülő lány szerepének eltáncolása azonban nemcsak technikailag, de érzelmileg is óriási kihívást jelent a táncosoknak. A Győri Balett táncművésze, Herkovics Eszter Adria azonban nemcsak bátran állt a kihívás elé, de olyan átéléssel és drámaisággal táncolta a szerencsétlen sorsú Giselle szerepét, hogy nem is gondolnánk róla, ez volt élete első főszerepe. Persze ehhez elengedhetetlen volt egy megfelelő partner. Az Albrecht szerepét táncoló Daichi Uematsu immáron lassan egy évtizede oszlopos tagja a Győri Balett társulatának, Velekei László szavaival élve, gyakorlatilag együtt nőttek és fejlődtek az elmúlt évtizedben - ő koreográfusként, Uematsu pedig táncművészként, így nem véletlen, hogy a GisL férfi főszerepénél is rá esett a választás.  

Részlet a GisL c. előadásból Fotó: Nagy Attila / Müpa

Valóban kivágják a magas c-t? Hogyan tesznek szert a hangjukra, mit jelent az, hogy kontratenor, férfiatlannak számít-e férfialtnak lenni, és egyáltalán: mi köze ennek az egésznek az egyházi kórusénekléshez? A kontratenorokkal (és hangjukkal) kapcsolatban a mai napig számos tévhit tartja magát, ezeknek jártunk most a végére. Következzék minden, amit tudni akartál, de sosem mertél megkérdezni erről a különleges hangfajról, bónuszként pedig eláruljuk, mikor és hol találkozhatsz legközelebb világklasszis kontratenorokkal!    

Fotó: Anthony Roth Costanzo © Matthew Placek

Mi az, hogy kontratenor?

A mély(ebb) hangú operaénekeseket nagy becsben tartja a közönség, ki ne hallgatná szívesen egy simogatóan bársonyos tenor vagy egy zengő basszus áriáját? Az viszont mindig különleges, és kicsit talán szürreális élmény, mikor egy férfiénekes olyan magasságokig ér el a hangjával, mint női, jellemzően alt kollégái. Akik erre képesek, azoknak a hangfaja igencsak ritka: ők a kontratenorok, akiket férfialt vagy váltótenor néven is ismerhetünk. Vagyis ők nem kisfiúk, nem nők, és nem is átoperált vagy megcsonkított emberek, hanem egyszerűen olyan férfiak, akik magas hangon is tudnak énekelni.

Akkor honnan ered a legenda a kasztráltakról?

Nos, a szóbeszéd nem alap nélkül terjedt el, egykor valóban kegyetlen módszerekkel érték el, hogy felnőtt férfiak csengő magasságú, angyali hangokat tudjanak kiénekelni. Nagyjából a 16. század közepétől, és elsősorban a vatikáni kórusban vált elterjedtté, hogy – megőrizendő a kisfiúk alt és szoprán hangfekvését – az igazán kiemelkedő tehetségű ifjúkat bizony még a mutálás előtt kasztrálták. Ezzel a brutális eljárással egy fényes karrier lehetősége nyílt meg előttük, hiszen tulajdonképpen örökre konzerválták gyermeki hangjukat, és egész életükben virtuóz magasságokat érhettek el. De miért volt erre szükség? A magyarázat hasonló okokra vezethető vissza, mint az, hogy a hajdani színházakban a női szerepeket is férfiak alakították: az egyházi kórusban tiltott volt a nők jelenléte. Szerencsére ez a szokás a 19. század végére kikopott, és a kasztrálást szigorúan be is tiltották, bár az utolsó kasztrált énekes hírneve még jócskán kitartott a 20. században is. A kegyetlen hagyományra ma már csupán néhány, az egyik utolsó kasztrált énekes, Alessandro Moreschi hangját megörökítő felvétel emlékeztet.

De ha a kontratenorok nem kasztráltak, akkor hogy tudnak ilyen magasan énekelni?

Joggal merül fel a kérdés, hogy a mai férfiak hogy tudnak mégis ugyanúgy énekelni, mint az egykori kasztráltak? A válasz pedig meglepő lehet: nem tudnak. Csak megközelíteni tudják elődeik hangját, de – ahogyan az egyik legnagyobb kortárs kontratenor, Philippe Jaroussky is elmondta egy korábbi interjújában – a kasztráltak éneke sokkal átütőbb volt, mint a mai kontratenoroké. A beavatkozás következtében ugyanis arányaiban nagyobb mellkasuk és kisebb hangszalagjaik voltak, így nemcsak magasabb hangokat tudtak könnyedén kiénekelni, de azokat hosszan ki is tudták tartani levegővétel nélkül. Vagyis a mai kontratenorok hangja ugyan valamelyest hasonlít az elődökére, ez azonban – akár a többi hangfaj esetében – adottság, sok-sok gyakorlás és kidolgozott technika eredménye, nem az „orvostudományé”.

Ha már Jarousskynál tartunk…

Ő ma a világ egyik legismertebb énekese, hatalmas közönségkedvenc, aki a legrangosabb fesztiválok és legelismertebb operaszínpadok visszatérő vendége. Szerencsére hazánkba is előszeretettel látogat el, és még nagyobb öröm, hogy a Müpa idei évadának művészéhez, Baráth Emőkéhez már jó ideje szoros munkakapcsolat fűzi. Számos fényes sikerrel a hátuk mögött most ismét egy izgalmas közös projekten dolgoznak. A női lélek kettősségét középpontba állító lemezre, valamint annak bemutatójára szebbnél szebb Händel-zenéket válogattak.

Érkezik egy másik világklasszis is!

S ha már szót ejtettünk a csodálatos Jarousskyról, muszáj megemlítenünk a kontratenorok következő generációjának egyik legragyogóbb tehetségét, a Met közönsége által is ünnepelt, Grammy-jelölt Anthony Roth Costanzót, aki a Bartók Tavasz keretében ad majd koncertet. A regényes fordulatokban gazdag életű Costanzo 11 évesen már a világot jelentő deszkákon próbálgatta szárnyait, azóta pedig a Broadway közönsége és a fekete öves operarajongók is szívükbe zárták az átütő tehetségű énekest, aki nemcsak hangjával és színpadi jelenlétével, de szokatlan koprodukcióival és a régizene rendkívül újszerű megközelítésével is felhívta magára a figyelmet. Ő egyébként gyakorta rámutat, hogy bár első hallásra meghökkentő, már-már egzotikus hatást kelthet, amit tőle hallunk, az valójában nem áll különösebben messze mondjuk Michael Jackson, Justin Timberlake vagy Prince hangképzésétől. Hiszen lényegében egy nagyon magas szinten kontrollált, erőteljes, a hagyományos mezzoszopránokéhoz hasonló magasságú falzetthangot hoz létre. Rendben, ehhez természetesen megfelelő adottság is szükségeltetik, de a különleges orgánum hatalmas részben a kemény munkának köszönhető. A jó hír, hogy ezt a szokatlanul szép hangot élőben is hallhatjátok a Bartók Tavaszon, ahová Vashegyi Györggyel és az általa vezetett együttesekkel érkezik – az estre Händel és Gluck műveiből válogattak.

Ha van ünnepnap, amely alkalmas arra, hogy szenvedélyes érzelmeket váltson ki, az a Valentin-nap: valaki kifejezetten visszautasítja, hogy dátumhoz kötötten mutassa ki az érzelmeit, mások viszont remek alkalomnak tartják egy meghitt randevúra a szerelmükkel. Az ehhez kapcsolódó dilemmák feloldásában mi sem lehetünk okosak, viszont úgy döntöttünk, hogy az alkalmat megragadva készítünk egy zenei összeállítást, amelyben olyan szerelmes világsztárok számait élvezhetjük, akik már álltak kéz a kézben a Müpa színpadán is. Az bizonyított tény, hogy a művészet felkorbácsolja az érzelmeket – de lehet, hogy boldog kapcsolatok katalizátora is lehet?

Nézzünk tehát néhányat azok közül a legendás párosok közül, akiknek produkcióit hűséges rajongóik a Müpa színpadán élvezhették. Elsőként gondoljunk csak az afrikai házaspárra, Djénéba Kouyatére és Fousseyni Sissokóra, akik a bamakói akadémián találtak egymásra, és nem csak világhírre tettek szert mali tradíciókra építkező zenéjükkel, de a boldogságot is megtalálták egymás oldalán. Vagy itt van a hazai kortárs irodalom végtelenül népszerű és legalább ennyire szerethető párosa, Szabó T. Anna és Dragomán György. De feledhetetlen pillanatokkal gazdagított bennünket napjaink operaéletének legkeresettebb énekesnője, Anna Netrebko, aki azeri sztártenorista férjével, Yusif Eyvazovval lépett színpadra. Ők, akik közel tíz éve Puccini Manon Lescaut-jának próbái során találkoztak, azóta is elválaszthatatlanok, és a világ minden táján közösen éneklik az operairodalom legszebb duóit. Az érzelmek gyakran lobbannak fel énekesek és karmesterek között is. Erre tökéletes példa a minden idők egyik legjobb Carmenjének tartott lett mezzoszoprán, Elīna Garanča és világhírű karmester férje, Karel Mark Chichon, vagy a finn szoprán, Anu Komsi és szintén dirigens férje, Sakari Oramo esete. A hazai komolyzenei élet is bővelkedik virtuóz házaspárokban: gondoljunk csak a zongorista Klukon Editre és Ránki Dezsőre, vagy Hegedűs Endre és Hegedűs Katalin kapcsolatára, valamint a Kelemen Quartetet életre hívó párosra, a hegedűművész Kokas Katalin és Kelemen Barnabás duójára. Végtelen hosszan sorolhatnánk még a szerencséseket, de a sor azért sem lezárható, mert sosem tudhatjuk, hogy a szerelem mikor talál rá a művészekre a színfalak mögött!  
 

Hideg, szeles téli estéken nincs is jobb, mint egy bögre forró tea társaságában a meleg pokróc alatt begubózni, és egy igazán jó könyv segítségével pillanatok alatt távoli tájakra, kultúrákba utazni, amelyekre csak képzeletünk nyithat ajtót. Itt nem feltétlenül a napjainkat nehezítő járványhelyzetre vagy az ökológiai lábnyomunk miatt érzett aggodalmunkra gondolunk, ami a légiközlekedés kapcsán egyre többször felmerül az emberekben, hanem arra, hogy a múltba vagy belső világunkba csak a fantáziánk segítségével utazhatunk. Következő olvasmánylistánkkal négy merőben eltérő világ felderítéséhez nyújtjuk át az útlevelet. És ha többedmagunkkal is szeretnénk megmerítkezni ezekben a hangulatokban, akkor nem kell mást tennünk, mint szemezgetni a Müpa programjai közül.  

Forrás: pexels.com

Konzervált elmúlás

Engedjünk hát a csábításnak, és elsők közt egy olyan világ felé vegyük az irányt, amelyet digitalizált hétköznapjaival a 21. század már messze maga mögött hagyott, de valamennyiünk múltja és története ezer szállal kötődik hozzá. Ennek a világnak a megéneklője Ágh István, aki megszámlálhatatlanul sok művel – verssel, regénnyel és szociográfiával – állított emléket a 60-as évekre már-már semmivé foszló paraszti kultúrának. „Tudom, honnan való vagyok, de nem volt semmi szóbelisége ennek a múltnak” – indokolja meg élethosszig kitartó témaválasztását a szerző. Ennek a lassan felszámolódó széles társadalmi rétegnek az eltűnésével egy egész életforma tűnt el, amelyhez Ágh István családja, felmenői és gyermekkori élményei egyaránt kötődnek. „Apám a föld bolondja volt, de nem fösvénye, hanem szerelmese, aki kóstolgatja a búzamagot, hogy lehet-e már aratást kezdeni, cukrot ad a lónak, és mindent megbocsát neki, még azt is, hogy földönti, és összetörik a keze” – emlékszik vissza költőhöz méltó líraisággal egy interjúban édesapjára. Ideje tehát új alapokra helyezni a témával kapcsolatos elképzeléseinket, venni egy nagy levegőt, és nyitott lélekkel elmerülni Ágh István költészetében. Mielőtt mindezt megtennénk, bédekker gyanánt vegyük kézbe Dani uraságnak című esszékötetét, amelyben szociográfiai hitelességgel ír szülőföldje, a Somló-hegy lábánál fekvő Felsőiszkáz múltjáról és jelenéről. Az esszékben elhangzó fiktív beszélgetéseket Berzsenyi Dániellel folytatja, aki ugyanezt a területet tekintette otthonának. Így már felkészülten hallgathatjuk meg február 21-én Ágh István önálló költői estjét a Müpa Üvegtermében. Garantáltan izgalmas élményben lesz részünk!

 Ágh István, Fotó: Valuska Gábor

Mint egy rossz álom

A kortárs norvég irodalom egyik legjelentősebb alakja, Jon Fosse Trilógiája egy történelmen kívüli időbe kalauzol bennünket, ahol a norvég fjordvidék harsogóan friss levegője és tengerzúgása egy elképesztően rideg és embertelen valóságot keretez. A regény világában a kegyelem és az emberi együttérzés ismeretlen fogalmak, így valamennyi emberi találkozás baljós események elindítója. Ebben a kegyetlen világban sodródnak egymás mellé a regény főhősei, Alida és Asle, akik épphogy megtapasztalják a szerelem melengető érzését, már szembe is nézhetnek azzal a kihívással, hogy hamarosan megszülető csecsemőjük és önmaguk számára biztonságos családi fészket teremtsenek. Mivel ebben a társadalomban a házasságon kívüli gyermekáldás végtelenül elítélendő, pláne ha két fiatalkorúval esett meg mindez, az otthonteremtés terén a szerelmesek kudarcra vannak ítélve. A külvilág kegyetlensége miatt nemcsak ártatlanságukat és erkölcsi tisztaságukat veszítik el, de egymást is. A regény zsenialitása a balladai homály, amely csak sejtetni engedi, milyen elkeseredett és brutális tettekre sarkallja a kényszer a családját féltő fiatal családapát. Aki szereti a hátborzongató skandináv krimik miliőjét, esetleg rajong Lars von Trier Dogma-filmjeiért, az garantáltan élvezni fogja Jon Fosse Trilógiáját. Persze az is biztos, hogy utána megkönnyebbülten sóhajtunk majd fel, hogy ez csak egy rossz álom volt, nem a valóság. A történettel hamarosan színpadi formában is találkozhatunk, a Trilógia első részéből, az Álmatlanságból ugyanis Eötvös Péter komponált kortárs operát. A mű hazai bemutatója április 12-én hallható a Bartók Tavasz keretében.

Jon Fosse. A bergeni Det Norske Theater 2019/2020-as évadával Fosse munkássága előtt tisztelgett, Forrás: europeantheatre.eu

„What about the Taj in nice blue stockings?”

Képzeljük el, hogy 1968-at írunk, és egy kulturális csereegyezmény révén alkalmunk nyílik repülőre szállni, és egy „szegény ország fiaként” tanulmányútra indulni a mesés Keletre, egész pontosan Indiába. Anélkül, hogy nagyon hagyatkoznunk kellene a fantáziánkra, használjuk ki azt a szerencsés helyzetet, hogy a zseniális író-költő, Orbán Ottó útitársaként, mint a „kegyetlen nap halhorgaitól izzadó, esendő turista”, három hétre alámerülhetünk ebbe az ezerarcú, színes, harsogó és nagyon távoli kultúrába. Az Ablak a Földre című útirajz, vagy ahogy az író nevezte, riportregény, egy végtelenül humoros, szórakoztató olvasmány, amelynek legfőbb erénye az utazó, jelesül a szerző ironikus és legfőképp önironikus hangvétele, aki minden élethelyzetben meglátja a groteszket és a megmosolyogtatót. Mégsem súlytalan, habkönnyű olvasmányról beszélünk. A könnyed hangvétel mellett Orbán Ottó tűpontos megfigyelője az adott ország társadalmi, politikai és vallási jelenségeinek, amelyekről valamennyi olvasója érezte, hogy megállapításai erősen vonatkoztathatóak a korabeli, vagyis 1968-as Magyarországra. Nem csoda, hogy bár a könyv tagadhatatlan sikerként robbant be 1972 karácsonyán a könyvpiacra, egyetlen recenzió vagy ajánló sem jelent meg róla. A jelenséget az író később így kommentálta: „Indiáról szóló könyvem mégiscsak Indiáról szólt, Magyarország csak abban volt mindvégig jelen, ahogy szólt róla.” Ma már mindnyájunknak adott a lehetőség, hogy kezünkbe vegyük ezt a végtelenül szórakoztató útirajzot, és miután végérvényesen beleszerettünk közel húsz éve elhunyt útitársunk világlátásába, ismerjük meg Orbán Ottó líráját is a március 16-i Vers-Esten.

 India, Forrás: pexels.com

„Mesékkel gyógyítani a szenvedést”

Aki csak hallomásból ismeri Boldizsár Ildikó nevét, az könnyen gondolhatja, hogy vele csakis az Óperenciás tengeren túlra készülhetünk. Nekik eláruljuk, hogy a mesék birodalmán túl van egy sokkal hátborzongatóbb és kiismerhetetlenebb világ, ahová óhatatlanul betévedünk, ha a hűvös estékre a meseterapeuta könyvei közül választunk olvasmányt: ez az emberi lélek feneketlen mélysége. Boldizsár Ildikó ugyanis évtizedek óta sikerrel gyógyítja az emberi lélek sebeit. De hogyan is működik a módszer? Már maga a közös mesemondás és mesehallgatás is csodákra képes, amit a szakértő történethallgatási transznak nevez. Ennek a lényege az a módosult tudatállapot, amelyben mind a mesemondó, mind a mesehallgató eljut az „Óperenciás tengeren is túlra”, azaz a látható, tapintható, érzékelhető világokon túlra. Itt minden megtörténhet, és nem létezik lehetetlen. Ehhez járul hozzá az igazi titok, a népmesék természete. A különböző népek kultúráiban kiérlelődött végtelen számú mese közt minden korosztály számára és minden élethelyzetre akadnak példaként szolgáló történetek. Fontos tudni, hogy a mesék emberi tapasztalatok gyűjteményei, ezért megbízható forrásnak tekinthetők, ugyanakkor minden történetnek van egy erős felszólító jellege: „Járjatok utána!” „Azt tapasztalom, hogy amint valaki elkezd egy mesével összekapcsolódni, a mélyére merülni, a történet egyszer csak egyfajta »kényszerítő erővel« kezd hatni rá. A mese rendje utánzásra hívja, s mivel a lélek mindig megkívánja a rendet, a történetre egyfajta cselekvési forgatókönyvként tekint.”  Nem kérdés, hogy a juhász és a király csak díszlet, ami tetszőlegesen behelyettesíthető saját környezetünkkel, hiszen a lényeg a tartalom. Aki kíváncsi a módszerre és a tapasztalatokra, annak jó szívvel ajánljuk Boldizsár Ildikó Hamupipőke Facebook-profilja című könyvét, amelyben kilenc terápiás esettanulmányon keresztül mutatja meg, hogyan is hat a mese ereje a valóságban. És aki nem hiszi, hogy a meseterapeuta személyében egy igazi jazzrajongót is tisztelhetünk, az április 28-án este járjon utána!

Forrás: gyorplusz.hu

Molnár Tamás énekes dalszerző immáron két évtizede van jelen a magyar zenei színtéren. A 2000-es évek elején robbant be a köztudatba az időszak egyik legnépszerűbb hazai  punk-rock zenekar, az Anti Fitness Club frontembereként, 2016 óta pedig JETLAG névre keresztelt elektropop formációjával aktív. Február 12-én egy régóta dédelgetett álma válik valóra: Szív utca című lemezével szólóban is bemutatkozhat végre a közönségnek.   

Molnár Tamás február 12-én a Fesztivál Színházban mutatja be első szólóalbumát
fotó: Cinthya Dictator

A lemezbemutató előtt kedvenc dalairól faggattuk ki az énekest: nem csak azt tudtuk meg, mit hallgatott gyerekkorában, mi szólna nála reggeltől-estig a lemezjátszón, mi volt az első dal, amit közönség előtt játszott, hogy mire táncolt legutóbb egy esküvőn és melyik az a zenekar, akit annyira megkedvelt, hogy nemsokára egészen Stockholmig utazik majd a koncertjükre! Hallgassatok ti is bele!

Egy dal, ami a gyerekkorodat juttatja eszedbe: NOFX – Linoleum 
„Irgalmatlan hangerőn üvöltött a walkmanben. Persze az is lehet, hogy akkoriban még ép volt a hallásom."

Egy dal, amit tinédzser korodban nagyon szerettél, de már rég nem hallottad: Amberlin – Paperthin Hymn
„Talán a legalulértékeltebb zenekar az egykori kedvenceim közül."

Egy dal, amit ezerszer meghallgattál már, de sosem fogod megunni:  Muse – Knights Of Cydonia
„Ősklasszik himnusz, ami a valódi hatását koncerten éri el."

Egy dal, aminek akkor is tudod a szövegét, ha álmodból keltenek fel: JETLAG – Égen át 
„Mivel én írtam, biztosan menne álmomból felkeltve is."

Egy dal, amiről senki nem gondolná, hogy szeretsz: Elton John – I’m Still Standing
„Rajongom."

Egy dal, amit csak nemrég fedeztél fel, de azonnal megkedvelted: Vargas And Lagola – Daughter Of A Rifleman
„Olyannyira, hogy májusban megyünk is az első headline koncertjükre Stockholmba."

Egy dal, amin mindig elérzékenyülsz: Somló Tamás – Olyan szépek voltunk
„Bárcsak egy ilyen dalt írnék valaha."

Egy dal, amire akkor táncolsz, ha senki sem lát: The Killers – Human
„Lebuktam."

Egy dal, amire legutóbb táncoltál: Britney Spears  – Toxic
„Ráadásul józanul egy esküvőn. :) "

Egy dal, amit először énekeltél / amit először játszottál közönség előtt: Ramones – Sheena Is A Punk Rocker
„A csepeli Voodoo-ban. Igazából többnyire saját dalokat játszottunk, de azok annyira vállalhatatlanok voltak, hogy végül fel se vettük őket."

Egy dal, amit kihívás volt megtanulnod: Muse – Plug In Baby 
„Persze, ha őszinte akarok lenni, minden dalt kihívás volt megtanulnom. Engem inkább az alkotás hozott lázba."

Egy dal, amit egy filmben/sorozatban hallottál először: Of Monsters And Man – Dirty Paws
„Walter Mitty Titkos Élete"

Egy dal, amit annyiszor hallottál, hogy már elég volt: Depeche Mode – Personal Jesus
„Richard and Touchface :) "

Egy dal, amit (látszólag) rajtad kívül minden barátod utál: James Blunt – Same Mistake
„Van benne valami irritáló, de egyszerűen imádom."

Egy dal, amit (látszólag) rajtad kívül minden barátod szeret: Wheatus – Teenage Dirtbag
„Vallatni lehet vele."

Egy dal, ami boldog emlékeket idéz föl benned: Twenty One Pilots – Guns For Hands
„Rákóczi utca 10. az egykori legénylakásom himnusza volt ez."

Egy dal, ami szomorú emlékeket idéz fel benned: Korál – Homok a Szélben
„Nem szorul magyarázatra."

Egy dal, ami elsőre nem tetszett, de minél többet hallgattad, annál jobban megszeretted: Muse – Madness 
„Vártam a gitárokat, amik sosem jöttek meg, végül mégis beragadt".

Egy dal, ami sokkal több figyelmet érdemelne, annyira jó: Nothing But Thieves – Impossible
„Különösen az orchestral verzió."

Egy dal, amire nagyon büszke vagy: Molnár Tamás – Melletted 
„2 évig készült, rengeteg időm és kreatív energiám összpontosult benne."

Festői természeti látványosságok, négy hónapnyi sötétség, sarki fény, trollok, vikingek, melankolikus irodalmárok és lenyűgöző zenészek minden műfajban. Norvégia misztikus, mesebeli és különleges: állítólag ez az egyik olyan ország a világon, ahol a legboldogabbak az emberek, természeti adottságai mellett pedig az évszázadok során felmutatott pár igazán említésre méltó művészeti alkotást is.   

Norvégia, Fotó: Stein Egil Liland

Fjordok, gleccserek és sarki fény

Valószerűtlenül szép fjordok csipkézik a norvég tájat: a meredek sziklafalakkal övezett keskeny tengeröblök Norvégia legnagyobb vonzerejét jelentik, több mint ezer van belőlük. Bergent, az ország második legnagyobb városát „a fjordok kapujának” is nevezik. Aki megpillanthatta már a saját a szemével, sosem feledi a város régi rakpartjának ikonikus vörös, fehér és sárga házait – az épületegyüttes 1979 óta a világörökség része.  Az országban található a kontinentális Európa legnagyobb gleccsere, vagyis lomha jégfolyama is, a Jostedalsbreen, méghozzá 487 négyzetkilométernyi területen. És ha mindez nem lenne elég izgalom és látnivaló, Norvégiában 72 napon át tartanak a fehér éjszakák, amikor egyáltalán nem megy le a nap, és a csodára éhes utazók az aurora borealis, vagyis a sarki fény látványával is gazdagodhatnak. Cserébe az északi sarkkör feletti területeken novembertől januárig nincs napfelkelte – de a norvégok még ebben is meglátják a szépséget, különös hiedelemviláguk nem talál ebben sem kivetnivalót.  

Bergen színes házai, Forrás: trinitytravel.gr

Trollok és vikingek 

Mármint nem azok a trollok, akik az online tér bugyraiban laknak... A norvég folklór szerint ezek a fantasztikus lények a hegyekben, sziklák közt, barlangokban élnek, óriások, az emberrel nem túl barátságosak, a napfénytől pedig kővé dermednek. Sok norvég még mindig hisz bennük, és az autóutak mellett néha látni egy-egy közlekedési táblát, amely trollok potenciális felbukkanását jelöli. Monumentális látvány az a Norvégia déli részén 6 km hosszan tekeredő szerpentin, amely a trollokról kapta a nevét, és 11 hajtűkanyar nehezíti benne az autósok dolgát, méghozzá 930 méteres magasságban. Vakmerő hajósok, kereskedők, akik több mint ezer évvel ezelőtt az Északi-tenger környékét és az Atlanti-óceán keleti partjait fosztogatták, és egészen Amerikáig eljutottak? Ők valóban léteztek, és ugyanígy szerves részei a norvég folklórnak. A vikingeket gyakran képzeljük el kétszarvú sisakban, azonban a tévhit, hogy ezt hordták volna, csupán Wagner Ring-ciklusa 1876-os premierjének köszönhető, ahol a jelmezek része volt ez a jellegzetes fejfedő is.

 Warning! Trolls!, Fotó: Mark König

Munchtól Knausgaard-ig

A norvég kultúra a maga különleges gazdagságában mindenkinek mást jelent, és ha asszociációs játékba fognánk, hogy mondjon mindenki egy megkerülhetetlen norvég művészt, bizony sokféle választ kapnánk. Kezdjük a sort rögtön Henrik Ibsennel, a modern dráma atyjával, akinek Nóra vagy Peer Gynt című darabjáról az is hallott, aki messzi elkerüli a színházat. Aztán ott van az a bizonyos, ma már a popkultúra részéve vált néma sikoltás, amelyet Edvard Munch expresszionista festő vitt vászonra. A klasszikus zene ínyencei azonnal rávágnák Edvard Grieg zeneszerző nevét, akit akár a norvég zene Shakespeare-jeként is nyugodtan aposztrofálhatunk. És itt kössünk egy kicsit vissza Ibsenhez: Grieg egy kilencvenperces, azóta is népszerű, filmekben is sokszor felbukkanó művet komponált a Peer Gynthöz, méghozzá a drámaíró felkérésére. Ha pedig ugrunk jó pár évtizedet, és a mozivászonra pillantunk, nem hagyhatjuk említés nélkül a gyönyörű Liv Ullmannt, aki a filmművészetet ragyogta be mézszőke hajával és bájos mosolyával. Még pár tíz év, és a világ kívülről fújja, hogy „take on me, take me on, I’ll be gone in a day or two” – 1982-ben Oslóból indult az A-ha együttes a világsiker felé. A szintipop után a norvég elektronika is helyet kért magának a zenei világban: a Röyksopp a 2000-es években tarolt.

A feketeöves jazzrajongók is számtalan kedvencet sorolhatnak, köztük olyan világsztárokat, mint Jan Garbarek, Bugge Wesseltoft vagy épp a nemrég a Müpában varázslatos koncertet adó Rebekka Bakken. Garbarek a 70-es évek óta örvend nemzetközi hírnévnek, és már akkor azt nyilatkozta, hogy a norvég népzenei hatások örökre beleivódtak a művészetébe. Wesseltoft a 90-es években hozott új színt a norvég jazzszcénába, amikor a skandináv jazzhagyományokból kikacsintott a future jazz/nu jazz irányzat felé. Később pedig már olyannyira szabadon bánt a műfaji határokkal, hogy akár a hiphop is belefért kompozícióiba. Bakken – ahogy erről a hazai közönség is meggyőződhetett nemrégiben – minden skatulyát visszautasítva, hipnotikus színpadi jelenléttel fűzi össze a jazz, a blues, a folk, a country és a pop műfaját. Végül pedig tegye szívére a kezét, és merészelje bárki azt állítani, hogy egyszer sem kutatta a YouTube-on, hogyan ejti saját nevét Karl Ove Knausgaard, az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja, a Harcom-sorozat írója.

 Rebekka Bakken, Fotó: Andreas H. Bittesnich

A sor a végtelenségig folytatható, ám ide most egy kihagyhatatlan fun fact kívánkozik: pár éve Norvégiában terjedt el az úgynevezett slow tv mánia. A jelenség pont az, aminek hangzik, vagy még annál is bizarrabb... nézők milliói bámulják, amíg valaki megköt egy pulóvert vagy végigfilmez egy hétórás vonatutat.

Leif Ove, Lise és Jon

Ez a névsor nem egy kalandos, hóval átfútt gyermekmese szereplőit jelöli, hanem azokat a Norvégiához köthető művészeket, akik meghatározó alkotói a következő három hónap Müpa-programjainak.

Február 9-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége a Berlini Német Szimfonikus Zenekarral és az olasz származású brit karmester, Robin Ticciati vezényletével korunk egyik legelismertebb norvég zongoraművésze, Leif Ove Andsnes játékát csodálhatja. Andsnes repertoárja rendkívül színes, a szakkritika rendre az egekbe emeli, a The Guardian újságírója például nemrég kiemelte mindig intelligens, megfontolt virtuozitását. Gyakran emlegetik Edvard Grieg kimagasló tolmácsolójaként, de kiemelkedően játszik többek között Haydnt, Schubertet, Debussyt, Ravelt vagy épp Bartókot is. Griegről egy helyütt azt nyilatkozta, van valami nagyon megható, igazán szívhez szóló, mély őszinteség a zenéjében.

Leif Ove Andsnes, Fotó: Gregor Hohenberg

A Müpában a bécsi klasszika kerül sorra nála. Andsnes Beethoven hatalmas rajongója, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy pár éve a Mahler Kamarazenekarral közösen lemezre vették a mester összes zongoraversenyét. A kritikusok által is odaadással méltatott, Beethoven Journey című album kapcsán azt mondta: három éven keresztül szinte mást sem játszott, mint a zeneszerző műveit, mégsem tudta megunni őket. „Erős vágyat éreztem, hogy a legapróbb részletekig feltérképezzem az alkotásait. Azt szeretem a klasszikus zenében, az igazi mesterekben, mint Beethoven és Mozart, hogy lehengerlő a sokféleségük. Kezdődhet egy mű fanfárral, majd jöhet hirtelen egy lírai pillanat, amit aztán lezár egy játékos hangsor.” Leif Ove a Beethoven Journey sikerét követően Mozartra koncentrált, ismét a Mahler Kamarazenekarral kiegészülve. A Mozart Momentum 1785/1786 című lemezt tavaly adták ki, és Wolfgang Amadeus pályafutásának legtermékenyebb időszakát idézték meg vele. „Beethovennek hihetetlen gyógyító ereje van, zenéjében mindig felfelé néz, és téged is felemel, míg Mozart letekint ránk, és megérti szenvedéseinket.”

Március 12-én a Metropolitan-operaközvetítésre várja a nézőket a Fesztivál Színház. Richard Strauss Ariadné Naxosz szigetén című művének címszereplője Lise Davidsen lesz, ő képviseli Norvégiát ebben a produkcióban. A fiatal szoprán ugyan csak pár éve tört be a nemzetközi operaéletbe, máris rajong érte a szakma és a közönség. Tizenöt évesen kezdett el énekelni Bergenben, és akkor még mezzoszopránként készült barokk zenei karrierre. Később Koppenhágában fedezte fel ottani tanára, hogy Lise és a világ is sokkal jobban jár, ha az operát és a szoprán hangfekvést választja. A 2015-ös Operalia indította be igazán a pályáját, azóta főszerepek sorát kapja a világ nagy operaszínpadain.  A New York Times magabiztosságát és énekesi erejét emeli ki, miközben hangjára alig győznek elég jelzőt találni: selymesen gazdag, testesen lágy, kiegyensúlyozott és kifinomult. A brit Gramophone magazin pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb énekestehetségeként hivatkozik rá. Saját bevallása szerint éppen az Ariadné Naxosz szigetén győzte meg abban végleg, hogy az operaénekesi karriert válassza: a koppenhágai Opera Akadémián adtak elő részletet a műből. „A próbák során éreztem először, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy operaénekes legyek.” Egyébként éppen a fent említett Leif Ove Andsnesszel közösen jelentetett meg nemrég, 2022 januárjában közös albumot Edvard Grieg kompozícióiból. Így fonódnak össze a norvég szálak cikkünkben – valamint februárban és márciusban a Müpában.

 Lise Davidsen, Forrás: deccaclassics.com

Magyarországi bemutatót láthatnak a nézők április 12-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: Eötvös Péter Sleepless (Álmatlanság) című darabja kerül színpadra. Itt a mű librettójának alapjául szolgál norvég sztárszerző könyve: Jon Fosséról van szó, és Trilógiájának első részéről. A történet, melyben két nincstelen tizenéves kényszerül végzetes cselekedetekre, megcsavarja a lelket. Eötvös Péter a Fideliónak korábban elárulta, leginkább az érdekelte a műben, hogy az egyén és a társadalom kapcsolatáról lehet benne beszélni. A misztikus, bibliai elemekben gazdag történet íróját a létező összes norvég irodalmi díjjal kitüntették, egyenesen korunk Ibsenjének nevezik. Írói stílusa a hűvös norvég tájjal állítható párhuzamba: a fájdalom, a szomorúság és a melankólia vezeti Fosse tollát. Ezek, valamint a mitikus, absztrakt elemek Eötvös szerint alkalmassá teszik arra, hogy zenében lehessen újraálmodni a történetet.

Eötvös Péter, Fotó: Csibi Szilvia