Lendületes, tempós és improvizatív: ilyen volt a bebop, a jazzvilágot egykor jócskán felbolygató új stílus, és ilyen a Müpa új podcastje is, amelyben a számmisztika jegyében szűk/bő 15 perces beszélgetések követik egymást a 15. jubileumi Jazz Showcase-hez kapcsolódóan. A Bebop háziasszonya nem más, mint a hazai jazzszíntér egyik legismertebb képviselője és lelkes népszerűsítője, Náray Erika, akinek a műfaj iránti elkötelezettségét a Müpa Jazzrajongók sorozatából már jól ismerheti a közönség.

2022. február 4. és 6. között immár tizenötödik alkalommal jelentkezik a közép-európai régió egyik legjelentősebb zenei tehetségbörzéje, a háromnapos jazzfiesta pedig ragyogó alkalom arra, hogy az elmúlt másfél évtized Showcase-eihez kapcsolódó, megkerülhetetlen személyiségekkel idézzük fel pályájuk fontos pillanatait, elmélkedjünk a jazzvilág helyzetéről, és végül, de nem utolsó sorban betekintést nyerjünk az eseménysorozat kulisszái mögé. Az idei Jazz Showcase-ig összesen 15+1 egy, körülbelül negyedórás beszélgetéssel készülünk, amelyeket egyre bővülő lejátszási listánkban találtok majd, így tehát érdemes lesz feliratkozni vagy időről időre visszatérni az újabb epizódokért!

A podcast mindjárt egy „kakukktojással” indul, hiszen Náray Erika első vendége, Bércesi Barbara nem zenész, hanem a Müpa jazzműsorainak egyik szerkesztője és szaktanácsadója. Részt vesz a jazzprogramjaink kialakításában, jó kapcsolatot ápol a hazai és nemzetközi jazzszíntér szereplőivel, és koncertszervezői feladatokat lát el. Az első részben a Jazz Showcase indulásáról és az elmúlt tizenöt év legizgalmasabb kulisszatitkairól mesélt.

Fotó: Bércesi Barbara, a Müpa jazzműsorainak egyik szerkesztője © Csibi Szilvia

A Bebop második vendégét, Harcsa Veronikát talán senkinek nem kell bemutatni: a Müpa legelső Jazz Showcase-einek egyikén lépett fel zenekarával, azóta pedig több saját lemeze jelent meg, különféle – olykor merész és kísérletező – projektekben vett részt, és állandó zenésztársra lelt Gyémánt Bálint személyében. Kivételesen sikeres nemzetközi karrierje mellett mindig szakított időt arra, hogy a hazai közönség előtt is színpadra lépjen. 

Fotó: Harcsa Veronika énekesnő, az idei Jazz Showcase zsűrijének elnöke © Nagy Eszter Fruzsina

A beszélgetéssorozat következő vendége Oláh Krisztián, aki fiatal kora ellenére szintén a hazai jazzélet meghatározó egyénisége. Húszévesen már a 2015-ös Montreux-i Jazzfesztivál 3. helyezettje volt, egy akadémiai program keretében olyan nevekkel koncertezhetett együtt, mint Al Jarreau, Nils Petter Molvær vagy Joe Sanders. Már most számos rangos díj, köztük a Junior Prima birtokosa, 2018 decemberében pedig – első magyar zenészként – meghívást kapott az amerikai Thelonious Monk Institute nemzetközi jazzversenyére. Eddigi pályájáról és Jazz Showcase-es tapasztalatairól is mesélt Náray Erikának.

Oláh Krisztián zongoraművész, zeneszerző, egy korábbi Jazz Showcase versenyzője 

Fogadjátok szeretettel Subicz Gáborral készült beszélgetésünket is, aki nem csak a hangszerének elismert virtuóza, de komponistaként is szép sikereket ért el a Modern Art Orchestrában, sőt: nagyjátékfilmes zeneszerzőként a szélesebb közönségnek is bemutatkozott már. Egykor versenyzőként volt jelent, a tavalyi Jazz Showcase-en viszont már az ő zenekara, a Subtones adta a zárókoncertet!

Subicz Gábor trombitaművész, aki szintén korábbi Jazz Showcase-fellépő,
tavaly pedig zenekarával már ők adták a zárókoncertet

Ha kíváncsiak vagytok, Náray Erika kikkel beszélget még, iratkozzatok fel vadonatúj podcastünkre, és látogassatok vissza minden nap a lejátszási listánkhoz!

Annyi szakmája és foglalkozása volt már, hogy az ember azt gondolná, idegenkedik mindenfajta skatulyától. Pedig Müller Péter Sziámi meggyőződéssel állítja, hogy ő kisgyermekkora óta ugyanazt csinálja, csak más és más területeken.  Most minderről személyesen is meggyőződhetünk, hiszen 70 éves születésnapja alkalmából a Müpa nagytermébe készül nagyszabású koncertjével, ahol zenekara, az AndFriends tagjain túl azok a zenésztársak, barátok is színpadra lépnek, akik meghatározóak voltak számára az elmúlt évtizedekben.   

Müller Péter Sziámi, Fotó: Falus Kriszta

Volt olyan pillanat az életében, amikor csupán egyvalamivel foglalkozott?

De hiszen én sok évtizede egyetlen dologgal foglalkozom; igaz, az nagyon szerteágazó. Ha sarokba szorítanak azzal a kérdéssel, hogy mit csinálok, mindig az a vége, hogy költő vagyok. Háromévesen írtam az első versemet: dalszerűen, a szívverés, a légzés ritmusára jöttek a sorok. Meg a járás tempójára: folyton rohangáltam, mászkáltam, így születtek a versek. Ma sem íróasztalnál írok, hanem járkálok, felgyorsul a pulzus, és jön a szöveg.

Ha most megkérdeznék ezer embert, talán kiderülne, hogy nem elsősorban költőként gondolnak önre.

Valóban, nem lettem par excellence költő, pedig jó helyeken jelentek meg verseim. Nincs első kötetem sem, de ki tudja, talán most… Amúgy harminc voltam, amikor egy baleset folytán megkezdődött az előadói karrierem: az énekes nem tudta megtanulni a szövegeimet, így arra kényszerültem, hogy az első zenekarunkban, az URH-ban én énekeljek. Muszáj látnom az emberek arcán, hogy szeretik vagy utálják, amit csinálok. Én mindenestül költőileg lakozom a Földön, de izgalmasabb volt a színpadi forma.

Ezek szerint a magyar–francia szakos tanári vagy a film- és tévérendezői diplomája a költői énnel függ össze?

Persze: az irodalom szakon találkozni akartam a fordítással, ezért jártam például Nemes Nagy Ágneshez. Amikor filmrendezést tanultam, hatott rám Pasolininek a költői filmről szóló tanulmánya. Lehet, hogy ez lett volna a fő út számomra, de miután három filmemet betiltották, hiábavalóságnak tűnt. Akkortájt jött be a zenélés, ami mostanra lassan életművé nő: ezernél is több dalt írtam. Sokat magunknak, de szinte mindenkinek, aki él és mozog a magyar zenei életben Bérczesi Robitól Koncz Zsuzsáig, a Kalákától a Quimbyig.

Nagy a távolság a saját magának és a másoknak szóló szövegek írása között?

Mások a színek. Ha tudom, hogy én fogom énekelni a szöveget, máshogy összpontosítok, mint egy rádiós slágernél. Ami szintén nehéz és érdekes, alkalmazott költői feladat. Ha színdarabba írok dalt, vagy ha musicalt fordítok, tudom, mitől működik a szituációban az adott zenésszel vagy színésszel.

A világ szeret kategóriákban fogalmazni. Mintha szándékosan menne szembe ezzel.

Mindig olyasmit csinálok, amiről kiderül, hogy még nem nagyon van, épp ezért nehéz betagolni. Hogy mikor mekkora a marok, azt nem tudom, de az a maroknyi ember, aki valamelyikért szeret, nekem mindig éppen elég.

A színpadon is szeret olyanokat együtt látni, akik egyébként nem találkoznának?

Nem azért csinálom, hogy bizarr kapcsolódásokat hozzak létre, hanem mert közöm van sok-sok művészhez Miklósa Erikától Szakcsi Lakatos Béláig, Kirschner Péterig és tovább. Az Óbudai Danubia Zenekarral is így sodort össze az élet: véletlenek és inspiráló pillanatok sora vezetett ahhoz, hogy most közös koncerttel jelentkezünk.

Szöveg: Jászay Tamás

„Vigyázz, miről álmodsz, mert az álmok néha valóra válnak” – mondta egy interjúban Kristīne Opolais lett szoprán, aki tinédzser korában még rocksztárnak készült, és sírva könyörgött anyjának, hogy ne kelljen operát énekelnie. Az idő azonban kitartó édesanyját igazolta, hiszen mostanra a világ legjelentősebb operaszínpadainak ünnepelt dívája, a Telegraph pedig egyenesen napjaink vezető Puccini-szopránjának nevezte. A 2020 tavaszára tervezett első budapesti estjét elsodorta a pandémia, ám most végre a hazai rajongók is meggyőződhetnek káprázatos színpadi jelenlétéről és vitathatatlan tehetségéről. Két évvel ezelőtt, a Müpa számára adott interjúban Opolais szókimondóan vallott hivatása legnagyobb kihívásairól. Mivel pályája amúgy sem nélkülözi az operába illő fordulatokat, összegyűjtöttünk néhányat élete legérdekesebb momentumai közül és felidézzük, miért várjuk őt ennyire évek óta. Hölgyeim és uraim, íme Kristīne Opolais!

© Tatyana Vlasova

Lüktető gazdagságú bársonyos hangja minden egyes általa énekelt sort képes megrendítővé tenni – írta róla a New York Times 2013-ban a Metropolitan Opera-beli debütálását követően, amikor Puccini A fecske című operájának Magdáját alakította. Kristīne Opolais az európai operaszíntér meghódítását a Bayerische Staatsoper Ruszalkájának címszerepében kezdte meg 2010-ben, majd a Pillangókisasszony Cso-cso-szánjaként bizonyította be végérvényesen a Covent Gardenben, hogy párját ritkítóan magabiztosan képes Puccini szerepeit tolmácsolni. A 2018/2019-es évadban ugyanitt a Tosca címszerepét énekelte – ezt követően nevezte a Telegraph napjaink vezető Puccini-szopránjának.

Eredetileg rocksztárnak készült és ki nem állhatta az operát

A lány, aki rockot akart énekelni, de végül az operaszínpadon írt zenetörténelmet – kissé talán hatásvadász kijelentés, ám egyáltalán nem áll messze a valóságtól. Kristīne Opolais eredetileg filmsztár vagy rockénekes akart lenni. Tizenhat éves korában anyja – aki korábban maga is operaénekesnői babérokra vágyott – egy alkalommal mikrofon nélkül hallotta lányát énekelni és eldöntötte, hogy klasszikus énekre fogja taníttatni az otthonuktól négyórányira található Rigában. „Mondtam neki, hogy én rockot szeretnék énekelni, de ragaszkodott hozzá. Sírtam, mondtam, hogy nem és nem, én nem akarok így énekelni…” – mesélte egy alkalommal Opolais. Regina Frinberga szopránnál tanult, aki csak nagyon nehezen tudta őt rávezetni a klasszikus éneklés technikájára. A fiatal lány fél év után fel is adta. Nem sokkal ezután azonban a családjuk a lett fővárosba költözött, és édesanyja ismét erősködött, hogy járjon énektanárhoz. Úgy tűnik, a második próbálkozás már sokkal jobban sikerült, mert ráébresztette, hogy ezt szeretné csinálni. Az első ária, amelyben igazán rátalált a hangjára, az O mio babbino caro volt a Gianni Schicchiből. Nem véletlen, hogy az alábbi videóban egy koncert második ráadásaként is ezt választotta:

Rekordbrillírozás: tizennyolc órán belül két szerepben debütált

2014-ben valósággal zenetörténelmet írt azzal, hogy a Metropolitan Opera színpadán alig 18 óra különbséggel debütált két szerepben is. A Pillangókisasszony premierje utáni reggelen kapott egy hívást, hogy be kellene ugrania a Bohéméletbe az aznap délutáni előadáson, amit ráadásul élőben közvetítettek világszerte. 2019-ben a a Final Note-nak adott interjújában elmondta, először nemet mondott, de aztán meggondolta magát. „Soha nem féltem még annyira, mint amikor azon a reggelen besétáltam az operaházba, rettenetes volt. A szöveg egyetlen sorára sem emlékeztem, mielőtt belekezdtem, teljes sokkban voltam, hogy belementem. Kiléptem a színpadra, kinyitottam a számat, és szerencsére kijött” – idézte fel a nehéz pillanatokat.  A merész lépés után menedzsere azt ajánlotta neki, hogy mindig bízzon a saját ösztöneiben, bárki bármit is mond, mert bár mindenki más azt javasolta volna, hogy mondjon nemet, ő azonban elképesztően bátor döntést hozott – és mindent vitt. „Az aznap reggeli döntésem óriási lökést adott a karrieremnek – mindent megváltoztatott. Abban a pillanatban születtem meg, és onnantól kezdve elárasztottak az ajánlatok. Kockázat nélkül nincs nyereség” – tette hozzá.

Fény és sötétség: Ruszalka, Tosca, na meg a jó partnerség titka

Az énekesnő mind a szenvedélyes, mind a visszafogott karakterekből képes kihozni a legtöbbet. „Átérzem Tosca fájdalmát” – mondta az énekesnő a szerepről. „Egy kicsit talán olyan is vagyok, mint ő, ezért is szeretem annyira”. A Bayerische Staatsoper 2010/11-es évadában hatalmas siket aratott Ruszalkaként: „Ez a személyiségem másik, finomabb oldala. A személyiségünknek két oldala van – a sötétség és a fény –, számomra ez Tosca és Ruszalka.” Ugyanabban a szezonban a brit Royal Opera Pillangókisasszony című előadásában ugrott be Patricia Racette helyett, a londoni közönség pedig el volt ragadtatva. Pályafutása során számtalan neves partnerrel dolgozott együtt emlékezetes alakítást nyújtva...de hogy milyen számára a jó társ a színpadon? „Nos, az operai szereposztás lassan olyan, mint egy húspiac. Meg kell mondanom, szerencsés voltam, hogy jó partnereim voltak. Sosem civódtam velük, mert az egyetlen, amire vágyom, hogy ott a színpadon a pillanatnak éljünk. Sok olyan tenor van, aki a nézőtérnek énekel, alig néz rám, alig játszik. Olyankor kénytelen vagyok elképzelni, hogy egy igazi színművész van mellettem. Higgye el, jó képzelőerőm van! (nevet) A jó színpadi partner jó színész. Ritkán fordul elő, hogy én nem mozgatok meg valamit a másikban” – mondta Csabai Máténak adott interjújában eredetileg két évvel ezelőttre tervezett müpabeli fellépése előtt, és valóban: a megfelelő partner mellett Opolais valóban sziporkázó. Egy alkalommal, amikor Puccini Bohéméletének ismert áriáját énekelte a világhírű tenor, Jonas Kaufmann társaságában és Andris Nelsons – akkori házastársa – vezényletével, a szerepe szerinti szerelmes összemosolygás után színlelt bűnbánással a másik oldalán vezénylő férjére nézett.

© Tatyana Vlasova

Elsősorban színésznek tartja magát, aki tud énekelni – és nem fordítva

A szoprán színészi kvalitásairól gyakran elismerően nyilatkoznak a kritikák: a New York Times például megindítóan természetesnek, illetve született színésznőnek nevezte. Színészi képességeit a színpadon szerzett tapasztalatain túl bevallása szerint „Istentől kapta”, emellett anyja művészi beállítottsága és érzelmessége is hozzájárult.  „Úgy érzem, hogy inkább vagyok színésznő, aki tud énekelni a színpadon, mint egy énekesnő, aki tud színészkedni” – nyilatkozta. Elmondása szerint mindig elképzeli, hogy minden vele történik: abban a pillanatban ő nem Kristīne, hanem Tosca. Előadásmódjának és reakcióinak szerinte különbözniük kell más előadókétól, hiszen ez teszi egyedivé. „A legfontosabb, hogy nem érdekelnek a szép hangok […]. Színésznő vagyok, a hangomat pedig ennek rendelem alá. Ha valami durvát kell mondanom negatív energiával, az nem lehet szép. Ha csak az a célod, hogy szépen énekelj, ezt a hozzáállást tartogasd a lemezfelvételekre, de tartsd távol a színpadtól” – mondta. 2019 őszén a budapesti vendégjáték kapcsán egyenesen úgy fogalmazott: „Őshonos állatként létezem a színpadon. Egész életemben azon igyekszem, hogy kilépjek a skatulyákból. Kockázatot vállalok, szabályokat szegek. Ez vagyok én, ezen nem lehet változtatni. Ezért szeretem különösen Puccinit, mert a zenéjében nincsenek korlátok. Nem azért nem éneklek Mozartot, mert nem szeretem – zseniálisnak tartom őt is! –, hanem mert engem korlátok közé szorít. Egy bizonyos technikát és stílust követelnek attól, aki az ő zenéjét interpretálja, nekem viszont megvannak a saját elképzeléseim. Énekeltem már Mozartot, mégpedig a saját szám íze szerint. Nem mindenkinek tetszett, de a közönségnek igen, és nem érdekelt, ha a karmesterek vagy a kritikusok kevésbé rajongtak érte.”

© Tatyana Vlasova

Szabadság és varázslat – minden hangot kontroll alatt tartani nem zene

A szoprán saját elmondása szerint Puccini műveiben érzi a legotthonosabban magát. Szerinte Verdi technikailag nagyobb igényeket támaszt, Puccini viszont sokkal több szabadságot ad a zenei interpretáció szempontjából, márpedig az, hogy a szabadság milyen fontos az életében számtalan nyilatkozatában megjelenik. „Azok az előadások a legsikeresebbek, amelyekben teljesen elveszítem a fejem. Amelyekben ott van a szenvedés. Azt mondom a közönségnek, jöjjenek velem, és ők jönnek. És megőrülnek érte! Ez a varázslat. Ez a varázslat az operában! Nagyon nehéz, amikor a karmester minden egyes hangot kontroll alatt akar tartani. Az nem zene. A zene a szabadságról szól. Most a legmagasabb minőségű operajátékról beszélek, amiből egyre kevesebb van. Alig van néhány karmester, aki igazán magas minőséget képvisel, nem csak diktál, vagy ami még rosszabb, lusta. Lehet, hogy keményen fogalmazok, de nevetséges, hogy ezeket mindenki fél kijelenteni” – mondja ki kíméletlen őszinteséggel, kritikája mögött azonban érezhetően hivatása szenvedélyes szeretete áll. Február 8-án természetesen Verdi és Puccini, valamint Cilea, Mascagni és Giordano műveiből összeállított műsorral érkezik a Müpába, hogy a hazai közönség is meggyőződhessen az összetéveszthetetlen, Kristīne Opolais-féle végtelen szenvedélyről, szaktudásról és a jelenlét valódi varázslatáról.

A Müpa immár öt éve minden év januárjában nagyszabású koncerttel ünnepli féltve őrzött kulturális kincsünket, a népzenét. Ezeken az estéken a hazai zenei élet legelismertebb etno- és világzenei együttesei adják egymásnak a színpadot, garanciát nyújtva arra, hogy a műfaji szempontból is sokszínű program mindenkit felemel, megmozgat, és elvarázsol. Nem véletlen a műsor címválasztása sem: A táncháztól a világzenéig. Nézzük most meg alaposabban, milyen zenekarok vezetnek végig ezen az úton bennünket a január 29-i várva várt koncerten! 

Parno Graszt feat. Bohemian Betyars, Fotó: Istvándi Botond

Hamisítatlan hitelesség

Elsőként egy igazi táncházas együttes, az Erdőfű Népi Kamarazenekar veszi birtokba a színpadot. A fiatal zenészek egytől egyig elkötelezett hívei a Kárpát-medencei népzenei hagyomány hiteles előadásának: a táncházak legnívósabb bandáiból verbuválódott csapat tagjai zavarbahozhatatlanok a hangszeres szakmai tudás terén, ám hitelességük igazi záloga az az elmélyült ismeretanyag, amellyel a magyarlakta területek népzenei hagyományáról és a különböző tájegységek hangszerhasználatáról rendelkeznek. Műsoraikban leggyakrabban a népi vonós hangszerek – hegedű, kontra és brácsa, nagybőgő, cselló, ütőgardon – ,  valamit a furulya, harmonika és citera tölt be központi szerepet, de az autentikus instrumentumok mellett az ének és a tánc is fontos helyet kap. 

 Erdőfű Népi Kamarazenekar, Fotó: Pörneczi Bálint

 2020 legnagyobb elismerése

2020-ben a magyar zenei élet alighanem legnagyobb szenzációjaként került be a köztudatba Lakatos Mónika WOMEX-életműdíja, hiszen nem is csak arról van szó, hogy ez a világzene létező legnagyobb elismerése, hanem arról is, hogy ő az egyetlen cigány zenész, aki valaha megkapta a díjat, de magyar előadók közül is csupán a második a díj történetében, és ez végtelen büszkeségre ad okot! Sőt, ha mindez nem volna elég, 2021 decemberében együttesével, a Cigány Hangokkal közösen kiadott lemeze, a Hangszín, a közel 800 lemezt rangsoroló nemzetközi világzenei toplista, a World Music Charts Europe élén végzett. Lakatos Mónika különböző formációival, a Romengóval, a FolkTrióval és a Cigány Hangokkal a roma kultúra és az oláh cigány zenei örökség hírét viszi a nagyvilágba. A népzene ünnepére a Cigány Hangok csapatával érkezik, akik a gyors és lendületes dalok feldolgozásán keresztül a cigányzene tradicionálisabb oldalát mutatják be, minél több női hangnak teret adva a színpadon.

Lakatos Mónika és a Cigány Hangok, Fotó: Farkas András
 

Girlpower

Karizmatikus női fellépőkből nem lesz hiány az est folyamán, Lakatos Mónika együttese ugyanis a Napfonat nevű öttagú női formációnak adja át a színpadot -ők 2018-as megalakulásuk óta az a cappella népdaléneklés élményével ízesítik a hazai etnozene világát. Farkas Krisztina "Volkova", Szalay Heni, Szarka Anita, Tóth Eszter és Tóth Orsi a magyar és a más nemzetek folklórkincséből válogatott népdokat többszólamú, perkusszív kísérettel ellátott formában mutatja be, így hozva létre azt az egyedi, ősi és mitikus hangzásvilágot, ami az együttes Szól a Világ című, tavaly megjelent első lemezét jellemzi.  Az öt énekesnő rendkívüli művészetét a Recorderen napvilágot látott kritika egyszerűen csak így méltatta: “Szép és kifejező az ének, működik az összhang, jó és sokszínű a dalválasztás, sok a szellemes ötlet.”

Zűr, ami feltölt

A Napfonat orosz és mexikói népdalfeldolgozásaival már egy jelentős lépést tesz a világzene felé az est programjában, de ezen a ponton berobban a Zűrös Banda, akik a délszláv zene lehengerlő, pezsgő és életigenlő világát ötvözik a magyar népzene dallamaival. Az elengedhetetlen fúvósszekció és a Básits Branka hangján megszólaló, többségében magyarul előadott szerb, macedón, bolgár és román dalok tökéletesen hozzák azt az autenticitást, amit az igazi balkáni zenétől elvárunk. Mindemellett a Zűrös Banda zenéinek teljesen egyedi karaktert kölcsönöz a ritmusszekció modernebb hangzása. Tehetségüket nem csak a koncerttermek eufórikus közönsége, de az egyik legrangosabb szakmai díj, a Prima Primissima zsűrije is díjazta. Ennek eredményeként ma már a héttagú banda két művésze, Básits Branka és a szaxofonos Babcsán Bence is a Junior Prima-díj kitüntetettje.     

Fehér ló

Ha a világzene, népzene és etno hazai képviselőit szemlézzük, semmiképp sem hiányozhat közülük az igazi veteránnak tekinthető együttes, a Parno Graszt. A romani nyelven ‘fehér lóként’ elnevezett banda zenei világa a nevükben rejlő szimbolika alapján tűpontosan jellemezhető a tisztaság és a szabadság erényeivel. A zenekar tagjai évtizedek óta páratlan hitelességgel tolmácsolják a cigány zenét a világ minden pontján, amivel bepillantást engednek otthonuk, a szabolcs-szatmár beregi Paszab közösségének mindennapi életébe. Mivel a zenekar tagjai a mai napig a nagyváros zajától távol élnek, muzsikájuk megőrizte ősi, eleven karakterét, személyiségük pedig végtelenül nyitott és közvetlen természetét. Dalaik hol magyar, hol romani nyelven szólalnak meg, sőt, az sem ritka, hogy egy dalon belül is cserélik a nyelvet, vagy egyszerre énekelnek mindkét nyelven. A zenekar alapfelállása szűken tíz tag, de zenélnek húszan is, és arra is van példa, hogy a zenekar mellett felbukkan egy tíztagú tánccsoport is.

  Parno Graszt, Fotó: Parno Graszt official

Speed-Folk Freak Punk

És ha azt gondolnánk, hogy a Parno Graszt végtelen táncos dinamizmusával elérkeztünk a koncert tetőpontjára, akkor kellemesen fogunk csalódni, mert az igazi őrült, fékevesztett életöröm csak itt kezdődik. A 2009-ben alakult hegedűs csapat, a Bohemian Betyars garantáltan feje tetejére állítja a Müpát. Zenéjük a folktól a punkon át a skáig szinte valamennyi műfaj kedvelői számára egyaránt szerethető. Mivel zenéjükben a magyar népzene, a balkáni dallamok, a pszichedélia és a cigány zene elemei egyaránt megtalálhatók, kétségtelen, hogy tökéletes zárását jelentik majd ennek a fergeteges és sokszínű estének! Nem szabad kihagyni! 

„Imádom a balettet, jobban érdekel, mint bármi más” – hangzottak Igor Stravinsky szavai 1911-ben, nem sokkal azután, hogy zajos sikerek közepette bemutatták korai balettjeit. Az orosz zeneszerző amellett, hogy a 20. század egyik legjelentősebb komponistája volt, alapjaiban reformálta meg a balettzenék világát is. Négy évtized alatt tucatnyi balettmuzsika született a zeneszerző tollából, amelyek még egy évszázaddal később is a legjelentősebb társulatok repertoárját ékesítik.

Herkovics Eszter Adria és Engelbrecht Patrik pas de deux-je Lukács András koreográfiájában
Fotó: Nagy Attila/ Müpa

Szinte nincs olyan táncegyüttes, amely legalább egy Stravinsky-darabot ne állított volna színpadra. Markó Iván Béjart-féle Tűzmadarától Juronics Tamás és a Szegedi Kortárs Balett Tavaszi áldozatáig több verzióját is láthattuk itthon a halhatatlan műveknek. Legutóbb a Győri Balett nemrég kinevezett új művészeti vezetője, Lukács András mutatta be a társulattal a Wiener Staatsballett felkérésére készült Movements to Stravinsky című darabját. A Volksoper, a Staatsoper és a milánói Scala közönsége után 2021 októberében a Müpa közönsége láthatta először itthon a többek közt a Pulcinella zenéjére koreografált, egyfelvonásos, cselekmény nélküli balettet. „Azt hiszem, Stravinsky olyan szerző, akit nagyon sokat kell hallgatni ahhoz, hogy a valódi szépségét felfedezzük – nyilatkozta. – A célom az, hogy a koreográfia és a zene együtt formáljon meg, hozzon létre egyetlen képet. Ha úgy tetszik, a mozdulatokat a zene szintjére akarom emelni.”

Az 1920-ban bemutatott Pulcinella, ahogy Stravinsky számos műve az Orosz Balett számára, Gyagilev megrendelésére készült. Az orosz mecénás egy, a commedia dell’arte műfajára épülő balett zenéjének megkomponálására kérte fel a zeneszerzőt, és ehhez rögtön egy köteg 18. századi kottát adott a kezébe inspirációként, köztük Pergolesi munkáival. És bár Stravinsky eleinte kissé ódzkodott a barokk komponista műveitől, végül annyira megszerette, hogy ez adta később a darab gerincét. A táncjáték párizsi bemutatója – amelynek kosztümjeit és díszleteit nem más, mint Pablo Picasso tervezte – hatalmas feltűnést keltett, és Stravinsky hamarosan kamarazenekari szvit formájában is feldolgozta a Pulcinella zenéjét.

A balettművészetet forradalmasító Szergej Gyagilevnek kiemelt szerepe volt abban, hogy a huszonéves Stravinsky a balett világa felé fordult. Gyagilev célja az volt, hogy újraírja a hatalmas tütükkel és pasztellárnyalatokkal romanticizált balett képét, és a gyerekek és idős emberek szórakozási formájából a cselekvő értelmiség modern, életszerű művészeti formájává emelje a műfajt. Ehhez pedig szükség volt egy olyan fiatal zeneszerzőre, aki képes az addig sokak által unalmasnak és jelentéktelennek tartott balettzenét radikálisan átformálni. Míg a 19. század vége felé a zenének legtöbbször vajmi kevés köze volt a színpadon zajló történésekhez, Gyagilevnek a frissen alakult Orosz Baletthez csatlakozó művészek – koreográfusok, díszlet- és jelmeztervezők – avantgárd elképzeléseihez tökéletesen illeszkedő, vibráló muzsikára volt szüksége. 

Stravinsky és Gyagilev alapjaiban formálta újra a balett világát
(London, 1926) 

1909 februárjában Szentpétervárott mutatták be Stravinsky Tűzijáték és Scherzo fantastique című rövid zenekari darabjait. A közönség soraiban ott ült Szergej Gyagilev is, akit annyira lenyűgöztek a hallottak, hogy szinte azonnal felkérte a fiatal zeneszerzőt egy, a tűzmadár legendáját feldolgozó balett zenéjének megkomponálására. A Tűzmadár 1910-es párizsi bemutatója Mihail Fokin koreográfiájával elsöprő sikert aratott a közönség és a kritikusok körében egyaránt, ami nemcsak a frissen alapított Orosz Balettet, de Stravinskyt is szinte azonnal a világhírig emelte.

A történelmi jelentőséggel bíró balett csak a kezdete volt az orosz impresszárió és a zeneszerző együttműködésének, amelyből olyan sikerdarabok születtek később, mint a Petruska (1911), a Tavaszi áldozat (1913), A katona története (1918) vagy épp a korábban is említett Pulcinella. Stravinsky a zenei avantgárd vezető egyéniségévé lépett elő, míg az Orosz Balett társulata a korszak legnagyobb művészeit maga köré gyűjtve – Picasso, Joan Miró, Salvador Dalí, Georges Braque és Henri Matisse is kipróbálta magát díszlet- és jelmeztervezőként, sőt Coco Chanel is tervezett kosztümöket számukra – az egész európai balettművészetre hatással volt. Fokin és Nyizsinszkij mellett Léonide Massine, Bronyiszlava Nyizsinszka, Serge Lifar és George Balanchine készített koreográfiákat a társulatnak, ahol olyan hírességek táncoltak, mint Anna Pavlova, Tamara Karszavina, valamint Olga Szpesszivceva.

A Győri Balett Movements to Stravinsky című remeke mellett tavasszal egy másik Stravinsky-klasszikust is láthat a hazai közönség, igaz, a megszokottól eltérő formában: a világhírű ausztrál újcirkusztársulat, a C!RCA ugyanis a Tavaszi áldozat zenéjére koreografált lélegzetelállító produkciójával tér vissza Budapestre, ez alkalommal a Müpa színpadára, a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében.

Sacre by Circa (Trailer) from Circa Contemporary Circus on Vimeo.

Nem titok, hogy a legendás Stravinsky-mű a fesztivál névadóját is lenyűgözte: „A külföld ma élő zeneköltői között szerintem mindössze két lángelme van, Stravinsky és Schönberg. Hozzám Stravinsky áll közelebb, gondoljon a Sacre du printemps-ra, amely, úgy gondolom, az utolsó harminc esztendő legkolosszálisabb zenei opusza” – nyilatkozta Bartók 1924-ben, és az alkotás mágikus ereje az elmúlt közel egy évszázadban sem csökkent, sőt! Erre többek közt a C!RCA lenyűgöző előadása lesz az ékes bizonyíték!

Létezik egy városi legenda, mely szerint egy rosszindulatú kritikus egyszer azt találta mondani: „…ha Richard, legyen Wagner, ha Strauss, akkor Johann.” Pedig igazán sokat veszít, aki távol tartja magát Richard Strauss művészetétől, a komponista ugyanis számos felejthetetlen alkotást és valódi remekművet hagyott az utókorra, és bár finoman szólva is ellentmondásos személyiség volt, elvitathatatlan érdemei vannak a klasszikus zene területén. Az ő kivételes életművébe ad betekintést a BFZ és a Müpa idén is várva várt zenei maratonja január 22-én. Lássuk, mit érdemes tudni erről a Straussról és az egész napos minifesztiválról!

Richard Strauss két században élt és alkotott, és hosszú élete során megannyi stílusban és műfajban kipróbálta magát. Így eshetett meg, hogy a romantikától a posztmodernig számos irányzat volt hatással műveire. Zeneszerzői munkássága mellett kiváló karmester hírében is állt, és ilyen minőségében hazánkban is többször megfordult. 1919 és 1924 között a bécsi Staatsoper főzeneigazgatójaként is dolgozott, 1933 és ’35 között pedig – ez életének egyik sokat vitatott momentuma – a birodalmi zenei kamara elnökeként tevékenykedett. Ezután már leginkább csak a komponálásnak élt, és nem csak zenei tehetségével, de elképesztő szorgalmával és munkabírásával is kiemelkedett kortársai közül. A maraton idén a felvillanyozó életműve hangversenytermi alkotásaiból merít a nagy szimfonikus költeményektől és versenyművektől a vokális műveken át a zongora- és kamaradarabokig. Mindezt ráadásul az ország legjobb zenekaraival és szólistáival! Az egész napos koncertfolyamra való felkészülést ezennel hivatalosan is megkezdjük!

Családdal, csapatban vagy akár egyedül

A több mint hetvenöt éve működő MÁV Szimfonikus Zenekar fennállása alatt mindig is fontos szerepet töltött be a fiatalabb generációk zenei nevelésében, és évtizedek óta viseli szívén a klasszikus zenei ismeretterjesztés fontos ügyét is. A maratonra jó szokásukhoz híven egy nem mindennapi családi koncerttel készülnek, az együtteshez karmesterként a nemzetközi zenei színtéren is sikeres Farkas Róbert, szólistaként hazánk egyik legkiválóbb zongoraművésze, a világhírű Várjon Dénes csatlakozik. A családbarát időpontban élvezhető eseményen az extravagáns Burleszk mellett a Till Eulenspiegel vidám csínyjei hangzik majd el. De a koncertsorozat más eseményei is bátran ajánlhatóak a fiatalabb korosztálynak is, hiszen a rövidebb lélegzetvételű koncertek a klasszikus zenével (még) kevésbé meghitt viszonyt ápolóknak is kockázatmentesen bevállalhatók. Különösképpen azért, mert a műsor csupa figyelemre méltó darabot vonultat fel: a kórusmuzsika iránt fogékonyak például Zalai Antal, Farkas Gábor és a Nemzeti Énekkar koncertjén csodálkozhatnak rá Richard Strauss zsenijére, a kamarazene iránt érdeklődők pedig többek között a Budapesti Vonósok által ismerkedhetnek meg a komponista egyik legkülönlegesebb művével, a Metamorfózisokkal. Ironikus tény, hogy maga az alkotás is számos metamorfózison esett át, mire végleges formájában közönség elé kerülhetett, az pedig különösen izgalmassá teszi, hogy történelmi és (áttételesen) még irodalmi ihletettséggel is bír: a világháborús veszteségek nyomai mellett ugyanis egy Goethe-vers alapján készült kórusmű zenei ötleteit is magán viseli. És aki még ennél is több kamarazene után áhítozik, annak sem kell csalódnia, hiszen a BFZ világszínvonalú zenészei és vendégeik két bensőséges hangulatú kamarakoncertjén a straussi életmű legmegindítóbb darabjai közül is felcsendül néhány.

Fotó: Farkas Róbert karmester © Gela Megrelidze

Nagy formátumok – minden értelemben!

A maraton hűséges, visszajáró közönsége megszokhatta már, de az újonnan érkezők kedvéért meg kell említenünk, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar mellett egy-egy koncert erejéig az ország legkiválóbb szimfonikus zenekarai is minden évben képviseltetik magukat a reggeltől estig tartó minifesztiválon. Idén sem lesz ez másként, a Győri Filharmonikusok például Bársony Péter brácsa- és Szabó Péter csellóművészek közreműködésével, valamint Rajna Martin vezényletével Richard Strauss egy emblematikus alkotásával, a Cervantes Don Quijote-ja alapján írt szimfonikus költeménnyel lép a közönség elé. Spoilerveszély! Egyes vélekedések szerint a mű annyira érzékletesre sikerült, hogy a meghallgatása során még az is követni tudja a sztorit, aki csak felületesen ismeri a búsképű lovag kalandjait megörökítő regényt. A Concerto Budapest Takács-Nagy Gábor vezényletével és Miranda Liu koncertmester közreműködésével ugyancsak egy meghatározó szimfonikus költeménnyel, a Hősi élettel érkezik a Müpába, amely ráadásul szorosan kapcsolódik a Don Quixote-hoz. Strauss a két művet egyazon időszakban komponálta, és együtt is tervezte bemutatni, ám e terve végül meghiúsult, számunkra viszont nagyszerű hír, hogy most mindkét darabot egy napon hallhatjuk! De a Pannon Filharmonikusok is nagy dobásra készül: ők a legendás Don Juan alakja által inspirált és a nevét viselő szimfonikus költeményt adják majd elő, amelyet egyébként maga Strauss vezényelt egy budapesti előadáson 1908-ban. A sodró lendületű művel kapcsolatban érdemes kitérni arra, hogy a közvélekedés szerint igen alapos felkészültséget kíván meg a zenészektől, ezért előszeretettel alkalmazzák sok hangszer zenekari próbajátékaként is. A pécsi Kodály Központ rezidens zenekarának koncertjén kürtön Bereczky Dávidot hallhatjátok, a karmesteri pulpitust pedig Vass András foglalja majd el.

Fotó: Pasztircsák Polina operaénekesnő, aki Richard Strauss dalait énekli majd a maratonon

Virtuóz billentés, emlékezetes dalok és a legnagyobb sláger!

Palojtay János szólistaként és kamarazenészként egyaránt szép sikerekkel büszkélkedhet, tehetségét hazánk mellett Európa és az Amerikai Egyesült Államok legrangosabb koncerttermeiben csodálhatta már a publikum. Az Elbphilharmonie, a Herbst Theatre vagy épp a Carnegie Hall közönségének azonban január 22-én le nélkülöznie kell a játékát, ő ugyanis aznap a Strauss-maratonon ad szólózongora-koncertet, amelyen a komponista korai, valamint kevésbé ismert műveiből ad ízelítőt. A nemzetközi szintéren szintén elismert, Európa operaházaiba és hangversenytermeibe gyakorta invitált szoprán, Pasztircsák Polina Richard Strauss terjedelmes daltermésének legjavából összeállított műsorral készül a maratonra, amelyen – mint ahogyan a bensőséges műfaj estjein általában – árnyaltabb képet kaphatunk majd a komponista alkotói énjéről is. Polina egyébként rutinos Strauss-énekes, és minden bizonnyal apró rezdüléseket is érzékenyen megmutató, átélt éneklésre számíthatunk tőle! A partnere pedig nem más lesz, mint a keresett német zongoraművész, Jan Philip Schulze. Az egész napos minifesztivál méltó befejezéseképp a BFZ és az újszerű interpretációiról ismert ausztrál szoprán, Eleanor Lyons közös hangversenyén Strauss legnagyobb hatású zenekari dalait, az élete alkonyán komponált Négy utolsó dalt hallhatjátok. Végül a pontot a minden idők egyik legemlékezetesebb filmzenéjeként ismert Imígyen szóla Zarathustra teszi fel az i-re. Aki hallotta már Strauss lehengerlő napfelkelte-vízióját a 2001: Űrodüsszeiában, az sosem feledi, ám ha ezúttal tovább is hallgatnád, ne hagyd ki a Richard Strauss-maraton záróeseményét!

A 2021/22-es évadban a világszerte nagy sikereket arató fiatal szoprán, Baráth Emőke kapta meg a Müpában az évad művésze címet. Az énekesnőt, aki először 2011-ben, még zeneakadémiai növendékként lépett fel itt, a következő hónapokban többször is hallhatjuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: 2022 januárjában Bach Karácsonyi oratóriumának második részében lép pódiumra, márciusban Händel műsorral és lemezbemutatóval készül, júniusban pedig az Europa Galantéval és Fabio Biondival ad koncertet.

Baráth Emőke, Fotó: Csibi Szilvia

Ezúttal csupa 18. századi darabban énekel majd. Kezdettől barokk énekesnő akart lenni?
Nem — és ma sem tartom magam annak. Oratórium és dal szakon végeztem, és valóban nagyon szeretem a barokk zenét, ugyanakkor sokkal több lehetőség rejlik még a hangomban. A következő években folyamatosan bővítem a repertoáromat: sok Mozartot fogok énekelni, emellett pedig haladok a bel canto, Bellini, Donizetti felé.

Pályája elején számtalan világsztár — köztük nem is kizárólag énekesek — mesterkurzusait látogatta. Kinek a hatása volt a legfontosabb?
Szinte mániákusan jártam mesterkurzusokra, igyekeztem minél több tudást magamba szívni. Rengeteget tanultam, és sok hasznos ismeretséget kötöttem, például a Bostoni Régizene Együttessel is növendékként ismerkedtem meg, és később visszahívtak lemezfelvételre. Fontos a szerencse ezen a pályán, de a lehetőségek nem pottyannak az öledbe, csak ha magad is teszel érte.

A hat éve elhunyt amerikai csembalóművész, zenetudós és karmester, Alan Curtis volt az egyik első fontos külföldi mentora. Őt a magyar közönség talán kevésbé ismeri. Hogyan emlékszik rá?
Alan Curtis még a ’70-es évek végén alapította meg az Il complesso barocco együttest. A régizene reneszánszának úttörőjeként nagyon sokat köszönhetünk neki, számos Händel-operát ő fedezett fel és vett lemezre elsőként. Emellett feladatának tartotta támogatni a fiatal tehetségeket. Én egy versenyen találkoztam vele, a zsűriben ült, és még nem is kerültem be a döntőbe, már odajött hozzám, és megkért, énekeljek neki egy fél órát. Odatette elém Sesto egyik áriáját Händel operájából, a Julius Caesarból, majd miután elénekeltem, megkérdezte: volna kedved beugrani egy lemezfelvételre? Mondtam: volna! Annyira zöldfülű voltam huszonöt évesen, hogy azt sem tudtam, ez mit jelent pontosan. Épp Olaszországban tanultam Erasmus-ösztöndíjjal, Firenzében felültem a vonatra, elmentem abba a kisvárosba, ahol a lemezfelvétel készült, és ott olyan sztárokkal találkoztam, hogy csak megszeppenve ültem közöttük. Ez volt életem első lemezfelvétele, vért izzadtam, néha este már csak sírtam, annyira elfáradtam. A lemezfelvételhez koncertek is csatlakoztak, híres európai koncerttermekben, igazi dimenzióváltást jelentett számomra ez a három hét. Curtis bedobott a mélyvízbe, én pedig megtanultam úszni.

Itthoni pályáján Vashegyi György legalább olyan fontos szerepet játszik, mint amilyent a külföldi érvényesülésben annak idején Alan Curtis. Sok éve dolgoznak együtt, a Karácsonyi oratóriumot is ő fogja vezényelni. Mit jelent az Ön számára művészi szempontból ez a hosszú távú közös munka?

2009-ben énekeltem vele először, akkor egy koncertre ugrottam be. Sosem felejtem el, a próbán átvettük a szólót, mire rám nézett és megkérdezte: te hol voltál eddig? Azóta rendszeresen kapok tőle felkéréseket. A zenei munkássága mellett rendkívüli pedagógus is, jól felméri, kinek milyen feladatot lehet adni, hogyan lehet fokozatosan mind magasabbra tenni a mércét. Meghatározó személyiség az életemben, remélem, sokat fogok még vele énekelni, és többféle repertoárt.

Fotó: Csibi Szilvia

Márciusi lemezbemutató koncertjén az Ensemble Artaserse játszik majd, és Philippe Jaroussky vezényel. Vele milyen a kapcsolata?
Mesébe illő történet, hogy diákként hallgattam őt a Müpában meg a Zeneakadémián, most meg vele énekelek, és a barátomnak tudhatom. Óriási ajándék az élettől, ilyen mély szakmai barátságok ritkán alakulnak ki. 2014 óta dolgozunk együtt, rendkívül jó energiájú személyiség, jó a természete, a humora, rengeteget tanultam tőle zeneileg is, de hozzáállásban is. Az új lemezem egy Händel-album, Philippe az egész projekt művészeti vezetője, karmesterként ez az első felvételeinek egyike, és ez óriási megtiszteltetés számomra. A lemeznek az a koncepciója, hogy csupa női hangra írt áriából áll, de ezek között női és férfiszerep egyaránt akad. A hangomnak van olyan adottsága, amelynek köszönhetően a pályám kezdete óta gyakran hívnak férfi- és fiúkarakterekre is. Legutóbb épp a Dán Királyi Operaháztól érkezett egy felkérés Mozart ritkán játszott operájában, a Mitridatéban Sifare szerepére, ez szintén nadrágszerep, rendkívül virtuóz, nagyon illik a hangomhoz. Emlékszem, vonaton ülve olvastam a felkérést, és elkezdtem sírni örömömben. Ezek igazi csodák!

Baráth Emőke és Philippe Jarussky, Fotó: Nagy Attila

Hol van igazán otthon, Franciaországban vagy Budapesten?
Hol itt élek, hol ott. Kezdettől nagyon fontosnak tartottam, hogy ne maradjanak ki az életemből az itthoni koncertek, most pedig a Zeneakadémián tanítok is. Sokfelé járok a világban, ennek alapján állíthatom, fantasztikusan színes a zenei élet Magyarországon. Nálunk máig élnek a tradíciók, a kamarazene, a dalestek, minden koncertteremnek megvan a maga törzsközönsége. Sajnos a pandémia után még mindig félnek az emberek, ezért eljött az ideje annak, hogy népszerűsítsük a komolyzenét.

Mit jelent az Ön számára, hogy Ön lett a Müpában az évad művésze?
Rendkívül megtisztelő, hogy engem választottak! Nagyon boldog vagyok, hiszen éppen tíz éve indultam el a pályán. Ez az elismerés az első tíz évem megkoronázása.

Szöveg: Mörk Leonóra

Ahány ház, annyi szokás, tartja a mondás - igaz ez a karácsonyi ünnepekre is! Az ünnepi menüsortól a karácsonyi díszítésen át az ajándékozásig mindennek van egy jól megszokott tradíciója, ami generációról generációra öröklődik a családban. Ez alól pedig a karácsonyi dallista sem kivétel. 

Mi is összegyűjtöttük a kedvenc ünnepi dalainkat, amelyhez a Müpa hivatalos, az intézményt kedvelő közösségből álló Müpa+Mi  Facebook-csoportjának tagjai is hozzájárultak! Hallgassátok szeretettel! 

Szinte nincs olyan ember, aki ne ismerné Emir Kusturica kultfilmjét, a Macska-jajt és annak vérpezsdítő zenéjét. Ez utóbbit a The No Smoking Orchestra szerezte, amelynek megszakításokkal ugyan, de Kusturica több évtizede maga is tagja. Vajon mit keres a világ egyik legismertebb európai rendezője egy korábban betiltott zenekar élén? Mit gondol munkáról, életről, zenéről? És mitől olyan elementáris és megismételhetetlen, amit a színpadon közösen művelnek?

Emir Kusturica, Fotó: Dragan Teodorovic Zeko

Mit lehet kezdeni negyvenhat pár kromoszómával?

Emir Kusturica filmrendező, forgatókönyvíró, producer, színész, zenész, író, műsorvezető és alkalmi tűzoltó (utóbbiba idén nyáron volt kénytelen belekóstolni, amikor óriási tűz ütött ki a Mokra Gora hegységen, ahol az általa létrehozott etnofalu, Drvengrad is található). És hogy mi hajtja mindenben? A kíváncsiság. „A tudósok szerint az ember huszonhárom kromoszómát kap az anyjától és huszonhármat az apjától. A kérdés az, ő maga mit ad hozzá ehhez a mixhez. Min múlik, hogy valakiből focista, tudós vagy modell lesz? Ez az, ami varázslatos az életben – az egy csoda” – mondta egy korábbi interjúban, amelyben mesélt arról is, hogy az önkifejezés mennyire fontos számára, ehhez pedig különböző csatornákat keres. Ilyen a zene is, ami több évtizede része az életének.

Drvengrad, Forrás: mylittleadventure.com

Tilos a dohányzás

A nyolcvanas évek Jugoszláviájának pezsgő zenei életében szinte gombamód nőttek ki az újabb és újabb zenekarok. A Zabranjeno Pušenje (azaz: Tilos a dohányzás) nevű garázsbandát 1980-ban hozta létre néhány szarajevói gimnazista, akik mind egy utcában éltek. A zenekar kezdetben az akkoriban szárba szökkenő szarajevói klubélet egyik állandó szereplője volt, majd egyre nagyobb és nagyobb magasságokba emelkedett. A New primitives szubkulturális mozgalom tagjaiként első lemezüket 1984-ben jelentette meg a Jugoton – az egyetlen olyan lemezkiadó, amelynek elég bátorsága volt ahhoz, hogy ezt a provokatív, az ex-Jugoszlávia fiatal generációjának energiáit és vágyait magába sűrítő zenei anyagot kihozza. De hogy jön a képbe a világhírű filmrendező, Emir Kusturica?

Zabranjeno Pušenje, Forrás: klix.ba

Így „használta fel” Emir Kusturicát a The No Smoking Orchestra

Az ő lázadó személyisége tökéletesen illeszkedett a jugoszláv underground, a balkáni punk világába. Kusturica harmincegy éves volt, amikor 1986-ban basszusgitározni kezdett a Zabranjeno Pušenje garázspunk-rockzenekarban. Ekkorra már elismert, Arany Pálma-díjas filmrendező volt, aki a zenében sokkal kevesebb kreatív szorongással alkotott, mint a filmkészítés során. „Sokat szenvedek, amikor dolgozom, mert mindig rájövök, hogy kevésbé vagyok tehetséges, mint amilyennek gondolom magam (…) A zene számomra jó terápia” – fogalmazott korábban. A bandához azt követően csatlakozott, hogy az alapító-frontember, Nele Karajlić Tito-ellenes és rendszerkritikus kijelentései óriási politikai és médiabotrányt okoztak. A zenekart bojkottálták a jugoszláv rádiók, televíziók és újságok is, aminek hatására a Zabranjeno Pušenje három tagja távozott a hatból. Nemcsak új zenészekre volt tehát szükségük, hanem egy méltán híres bandatagra is, aki visszaállíthatja az együttes renoméját. Többek közt ezért is jött a képbe Kusturica, akivel egyébként jó barátságot ápoltak.

Emir Kusturica, Forrás: molisenews24.it

A sors, ami elől elszökni nem lehet

Kusturica – vagy ahogy az együttesben hívják: „Monsieur Cinéma” – basszusgitárosként közreműködött a harmadik stúdióalbum elkészítésében, és videóklipet rendezett a Manijak című dalhoz. 1988-ban azonban – a Cigányok ideje forgatásai miatt – elhagyta a zenekart, és csak hosszú időt követően, 1998-ban tért vissza, miután megjelent a Macska-jaj című kultfilm, amelyhez a zenét az akkorra már The No Smoking Orchestraként újjáalakult együttes szerezte. (A Zabranjeno Pušenje 1990-ben Nele Karajlić és Sejo Saxon megromlott kapcsolata miatt felbomlott) A megújult zenekarnak Kusturica lépett az élére.

„Kényszeresküvőről meg lehet szökni, de a saját sorsod elől soha” – hangzik a film egyik híres mondata, ami részben igaz a zenekarra is. Az Emir Kusturica & The No Smoking Orchestra sem tudott ugyanis elszökni saját sorsa, a nemzetközi siker elől. „A Macska-jaj sikerének köszönhetően mindenhol szívesen láttak minket a világban (…) A film szerzett közönséget ennek a zenének” – fogalmazott Kusturica. 1999-ben világ körüli turnéra indultak, egy évre rá pedig új albumot jelentettek meg: az Unza Unza Time című lemezt a Universal adta ki. A zenekar számos filmzenét szerzett még Kusturica alkotásaihoz, ő pedig cserébe egy dokumentumfilmet rendezett róluk, vagyis magukról – ez lett a Super 8 Stories (magyarul: Umca, umca macska-zaj). Legutóbbi stúdiólemezük, a Corps Diplomatique 2018-ban jelent meg, de 2007-ben például punkoperával is jelentkeztek (Time Of The Gypsies).

Zenéjük a garázs-folkpunk, a kóló, a balkáni rumba és a zsigerekig hatoló romazene egyvelege. Van benne valami elementáris, ami olyan ellentmondásokra épül, mint maga a Balkán: egyszerre vad életerő és kíméletlen fájdalom, mély lélek és fülledt szenvedély hatja át. Mindenkire hat, aki hallgatja. Ahogy Kusturica fogalmazott: „az emberek hihetetlen életörömtől telve hagyják el a koncertjeinket” – és épp ettől annyira megismételhetetlen, amit csinálnak.

Emir Kusturica és a The No Smoking Orchestra december 27-én lesz látható a Müpa színpadán.

Talán nincs még egy olyan műfaj a zenében, ami az emberi lélek titkait ilyen mélységben képes elénk tárni. Mindazt a keserédes, vágyakozással, nosztalgiával és fájdalommal teli részt, ami mindannyiunkban ott lakozik – a szerelem és a boldogság lehetőségével együtt. Senki sem tudott olyan elemi erővel és annyira érzékenyen megszólalni, mint a fado királynőjeként ismert Amália Rodrigues, aki nemcsak hogy nemzetközileg ismertté emelte a műfajt, hanem kiterjesztette és újra is definiálta azt. Az ő örökérvényű dalaira épül Lina Rodrigues portugál énekesnő és Raül Refree spanyol producer közös projektje, amelyben nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint a fado újraértelmezése. Amália dalait a 21. századra szabták át, ám megőrizték a műfaj lelkületét és természetességét – folytonosságot képezve a múlt és a jelen között. Egyedülálló projektjüket, ami Európa-szerte nagy elismertségnek örvend, a 2021-es WOMEX után december 9-én Müpa színpadára is elhozzák.

Lina (Fotó: Mileu)

A lélek muzsikája

„Mindaz, ami szomorú, / Az mind a fado” - énekelte egykor a „fado királynőjeként” emlegetett Amália Rodrigues. És valóban, nincs még egy olyan szívbemarkoló muzsika, amelyben egyszerre van jelen a vágyakozás, a nosztalgia, a fájdalom, valamint a szomorúság és ugyanakkor a szerelem és a boldogság lehetősége is. Saudade – portugálul ezzel a szóval jellemzik ezt a keserédes életérzést, amely magában hordozza ezeket a nagyon mély – és olykor olyan ellentmondásos – emberi érzéseket, amik a fadóban életre kelnek. A műfaj a portugál városokban a 19. század eleje óta népszerű; valószínűleg a gyarmatokról elhurcolt afrikai rabszolgák és portugál tengerészek hagyományos zenéjéből formálódott, arab hatással. Kevés olyan, szigorú szabályokkal rendelkező hagyományos zene van, mint ez, ami ennek ellenére ennyire jól képes alkalmazkodni más műfajokhoz, és ennyire alkalmas a kísérletezésre. A műfaj legismertebb művelője pedig nem volt más, mint a már említett Amália Rodrigues, aki megkerülhetetlen szerepet játszott a fado fejlődésében: nemcsak kiterjesztette annak hagyományos lehetőségeit, hanem újra is definiálta a műfajt, amelyet így sokkal inkább az eljövendő generációk igényeire alakított. A ma ismert fado szabályait – azaz, hogy milyennek kell lennie a zenének és hogyan kell azt előadni egy énekesnőnek – lényegében Rodrigues alakította ki.

 
Koldusból királynő

Annak ellenére, hogy a koldus kifejezés kissé túlzó, való igaz, hogy az énekesnő mélyszegénységben nőtt fel nyolc testvére mellett. Egyéves volt, amikor a szülei elhagyták Amália szülővárosát, ezért a kislány az anyai nagyanyjánál nevelkedett mélyen katolikus környezetben. Tizennégy éves volt, amikor apja és anyja visszatértek, és visszaköltözhetett hozzájuk. Ezek az évek azonban mély nyomot hagytak benne: már gyerekkorától beleíródott a lelkébe a vágyakozás, szülei távolléte miatt a mély hiány. Talán ez a korai élmény is hozzájárult ahhoz, hogy a fadót mással összehasonlíthatatlan módon tudta megszólaltatni. Tizenöt éves volt, amikor énekelni kezdett, tizenkilenc évesen már színpadon lépett fel, a húszas évei elejére pedig ismert énekessé vált Portugáliában. Innen a határ pedig csak a csillagos ég volt számára. A „királynő” a műfajt nemzetközileg is ismertté tette, nem csoda, hogy halálakor háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el Portugáliában és tízezrek kísérték utolsó útjára. Az énekesnőt a lisszaboni portugál nemzeti pantheonban helyezték örök nyugalomra – ezzel pedig ő lett az első olyan nő, akit ezzel a tisztességgel illettek.

 
A fadót nem lehet megtanulni – az a DNS-ed része kell, hogy legyen

Amália keserédes dalain nőtt fel a most harminchét éves Carolina Cardoso Rodrigues is, mélyen azonosulva velük. A portugál énekesnő zsigereiben van a zene: tízévesen már főszerepet játszott Gian Carlo Menotti operájában, fadót pedig tinédzserkora óta énekel. Ezt a művészetet az apjától tanulta, és olyan különleges fadoklubokban tökéletesítette, ahol idős énekesektől, zenészektől lehet elsajátítani ennek a muzsikának a velejét. Ennek ellenére Lina szerint a fado nem valami olyasmi, amit iskolában lehet megtanulni, ennek a zenei hagyománynak ugyanis belülről kell fakadnia: „egyszerűen a DNS-ed része kell, hogy legyen” – nyilatkozta korábban. A sors érdekes összecsengése, hogy színpadon fadoénekesként az áttörést épp etalonja, Amália Rodrigues szerepe hozta el, akinek az életét feldolgozó musicalben bújt a bőrébe – és ettől kezdve kezdett el teljesen a műfaj felé fordulni. Mélyre hatoló hangja a jövőbe visz, mégis ott van mögötte az ősök árnyéka, egy többszáz éves hagyomány tisztelete visszhangzik ki belőle. Első két albumát követően ennek a régi hagyománynak adott egy teljesen új irányt 2020-ban megjelent Lina_Raül Refree című lemezén, amelyet alkotótársával, Raül Refree producerrel közösen jegyez.

 
A jelen fadója

 Annak ellenére, hogy Refree nem volt különösebben jártas a fado hagyományában, nem véletlenül esett rá Lina választása: volt már egy nagyon hasonló reformprojektje, akkor a flamenco műfaját értelmezte újra egy énekesnővel, Rosalíával. „A hagyományos zene generációkon keresztül öröklődött, mert olyan erős érzelmi ereje van, hogy mindannyiunkat nagyon megérint” – mondta korábban Refree, aki kezdetben gitárral kísérte Linát, de hamarosan rádöbbent, hogy sokkal hitelesebben hangzana, ha zongorán és analóg szintetizátorokon játszana. Szakítva tehát az obligát gitárkíséret hagyományával, egyedül arra a ragyogásra hagyatkozott, ami Lina énekéből árad. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen megváltoztatták volna Amália dalait: a fado hagyománya és a „királynő” iránti tisztelet miatt a szövegeket és a dallamot érintetlenül hagyták, azokat mégis abszolút frissességgel ruházták fel. Fogalmazhatunk úgy is, hogy létrehozták a 21. század fadóját, amely lelkületében megőrizte mindazt a keserédes szomorúságot, ami a hagyomány sajátja, mégis új lett, mással összehasonlíthatatlan. Az eredmény pedig világszenzáció. A zenekritikusok szerint sok-sok éve nem jegyeztek hasonlót a fado műfajában; ehhez fogható úttörőből pedig egy létezett csupán – az, akinek a dalaira az egész projekt épült: Amália Rodrigues. Nem véletlen, hogy amint napvilágot látott a Lina_Raül Refree című album, rögtön a világzenei ranglisták élére került. Ez a produkció pedig szinte közvetlenül az idén Portóban megrendezett éves világzenei csúcstalálkozó, a WOMEX színpada után december 9-én a Müpába érkezik, hogy elvarázsolja a közönséget.

Hamisítatlan dunai panorámával nyílik meg a Müpa jégpályája, amely idéntől a forralt bor és hütte hangulat mellett ingyenes élő koncertekkel is várja a korcsolyázni vágyókat. Nézzük, kiknek a zenéire suhanhatunk idén decemberben a jégen!

December 4-től újra várja a korcsolyázni vágyókat a Müpa több mint 300 négyzetméteres, fedett jégpályája
© Pályi Zsófia / Müpa

Freakin’ Disco

A 2013-ban alakult Freakin’ Disco nevével ellentétben nem a nyolcvanas évek diszkózenéjét játssza, inkább az élő jazzt keverik elektronikával, itt-ott techno-ütemekkel és ambientes hangulatokkal fűszerezve. A jazzszakos évek alatt még trióként kezdtek el zenélni, de már akkor is tudták, hogy az ő útjuk a klasszik jazzsztenderdek helyett inkább a formabontóbb elektronika lesz. Ez a vágyuk akkor teljesült, amikor Keresztes Gábor csatlakozásával négyfőssé bővült az együttes. Stílushatárokat nem ismerő zenéjükben az űrpszichedelikus elektronika a jazz felszabadító improvizációjával találkozik.

The Bluebay Foxes © Fejér János

The Bluebay Foxes

A Müpa közönsége már régi ismerősként köszöntheti a The Bluebay Foxest, hiszen a zenekar rögtön elnyerte az első Garázsband Fesztivál közönségdíját.  Azóta csak még jobban bebetonozták magukat a hazai indie-rock színtérbe, hiszen a magyar klubok mellett Európa jelentősebb színpadain is megmutathatták már magukat. A kétezres évek brit indie-gitárzenét csipetnyi garázsrockkal ötvöző kvartett energikus dalai tökéletesek lesznek egy pörgős korizáshoz!

The Bluebay Foxes © Emil Chalhoub

MYGL

Szőke Barna, a The Qualitons gitárosa még 2014-ben hívta életre MYGL névre hallagató szólóprojektjét, amelyet indulása óta az együttműködések jellemeztek. Volt, hogy Hó Márton, volt, hogy Barkóczi Noémi énekelt benne, a zenei stílus pedig, a formáció összetételéhez hasonlóan folyamatosan változott, a nyárias elektropoptól a groove-osabb hangzásig. Egy kisebb szünet után most Háló Sárával, Boros Leventével és Qualitons-beli zenésztársával, Molnár Bencével kiegészülve egy funkos-neosoulos, hol instrumentális, hol énekkel feldobott zenei világgal érkeznek a színpadra.

Fanfara Complexa

A közel kétévtizede alakult Fanfara Complexa a régi táncházi hangulatot idézi meg koncertjein. Zenéjük alapvetően az autentikus moldvai-csángó népzenén, illetve az új stílusú szerba, hora és manele dallamokon alapul. Az autentikus hangzás megőrzésének érdekében rendszeresen járnak moldvai környezetbe tanulni, gyűjteni és magukba szívni az ottani népzene minden hangját. Ezt egészítik ki aztán szerb, bolgár, török, zsidó folklórhagyománnyal, a szaxofonokkal, harmonikával, kobozzal és dobbal, így teremtve meg a falusi világ eklektikus lakodalmi és báli hangulatát.

Sena DagaDub

Az Irie Maffiából és más különleges formációkból ismert Sena Dagadu az elmúlt húsz év egyik legjelentősebb hazai énekese. Legújabb projektje egy eddig kevesebbet látott arcát mutatja meg. A jamaicai dubbal és jazzfuvolával megszólaló DagaDub Sena meditatív, spirituálisabb arcát mutatja meg. A sajátos érzelmi világú, elringató dalokra korcsolyázni a pedig igazán különleges élménynek ígérkezik.

Ephemere 

Alig 1 éve alakult a két jazzénekesnő, Caussanel Izabella és Orbay Lilla duója, akik konzervatóriumi éveik alatt ismerkedtek meg egymással és kezdtek el közösen zenélni. A jazz keretein belül népzenei elemekkel tarkított, néhol populárisabb hatásokkal fuzionált a zenéjük, gyakran egészülnek ki vendégzenészekkel. Sokszínű repertoárjukon a francia, magyar és angol nyelvű sanzonok és jazz-sztenderdek mellett Ady-vers feldolgozások is helyet kapnak.

Elek István Quartet

A hazai jazz örökifjú legendája, a négyszeres Fonogram-díjas Elek István lassan 50 éve van a pályán. Példátlan karrierje során Pege Aladártól Cserháti Zsuzsáig szinte mindenkivel zenélt együtt, saját zenekart azonban csak 2014-ben alapított. Weisz János, zongoristából, a Group ’N’ Swing bőgősével, Molnár Péterből és az egyik legkeresettebb jazzdobossal, Cseh Balázzsal közös kvartettjével leginkább a mainstream jazz dallamaival szórakoztatják majd a jégpályán korcsolyázó közönséget.

Hajdu Klára & Szakonyi Milán

A hazai jazzélet két kiválósága Hajdu Klára és Szakonyi Milán lassan öt éve dolgozik együtt. A jazzrajongók leginkább a Balázs Elemér Groupból ismerhetik őket, hiszen mindketten a Fonogram-díjas zenekarban énekelnek. Közös projektjükben az örökzöld jazzslágerek mellett saját szerzemények, popdalok, sőt még magyar népdalok átdolgozásai is helyet kapnak... és ezúttal természetesen a karácsonyi dalok sem maradhatnak ki!

Hajdu Klára és Szakonyi Milán

Sounds of Handpan

A handpan – ez az alacsony széntartalmú acélötvözetből készült, különböző mélyedésekkel ellátott fémkagyló – a világ talán egyik legfiatalabb hangszere, a trinidadi, indiai, thai és indonéz zenében is felfedezhető. Az acéllemez a mélyedés jellemzőitől függően más-más hangon szólal meg, így jönnek létre a legkülönbözőbb hangolású handpanek. Ráadásul nem csak a fülre, de az idegrendszerre is hatással van, hiszen egy hozzáértő játékos már-már mágikus hangokat tud kicsalni belőle. A Sounds of Handpan tagjai pedig igazi mesterei a hangszernek!

O’Sullivan

A Magyarországon élő ír énekes-dalszerzőt, Ian O’Sullivant a népszerű Mongooz and the Magnet zenekar frontembereként ismerte meg a hazai közönség, legutóbb most júniusban, a Hey, June! sorozatban láthattak a nézők. Az énekes-dalszerző ezúttal egy egészen másik arcát mutatja meg, hiszen szólóprojektében belső világát tárja a világ elé személyes témákat boncolgató dalaival. Jégszínpados koncertje igazi érzelmi utazás lesz tehát, amit akár egy bögre forralt borral a kézben, összebújva is élmény lesz hallgatni. 

Bencze Alma Quintet

A csodálatos hangú Bencze Alma az átlaghoz képest viszonylag későn, csak a húszas évei közepén kezdte meg pályafutását, de a sikerre nem kellett sokat várni. Bemutatkozása a legendás londoni 606 Clubban tomboló sikert aratott. Kiváló hazai jazz-zenészekből álló kvintettjével a legszebb téli amerikai jazzörökzöldeket hozza el a Müpa Jégpálya közönségének.

Ruby Harlem

A 2017-ben, Iván Szandra énekes-zongorista vezetésével alakult Ruby Harlem üde színfoltja a hazai soul-színtérnek. A zenekart alig 2 évvel megalakulásuk után már Fonogram-díjjal jutalmazta a szakma, Forró című daluk pedig bejutott „A Dal” 2019-es évadába is. A hazai könnyűzenei élet számos szereplőjével duetteztek már, Horányi Julitól Király Lindáig, legutóbb pedig az ikonikus hangú Charlie-val készítettek közös dalt. Biztosak lehetünk benne, hogy „az ország legpozitívabb zenekara” az év utolsó előtti napján megalapozza a hangulatot egy sikeres 2022 indításához.

A Müpa több mint 300 négyzetméteres, fedett jégpályája december 4-től várja a korcsolyázni vágyókat. Idén pedig a forralt bor és a hütte hangualt mellett délutánonként, 17:00 és 19:00 órai kezdettel már ingyenes koncertek is hozzájárulnak az igazi téli hangulathoz.  

Egy összetartó közösség, egy zenerajongó néni, egy rejtélyes szomszéd és egy melegszívű kislány megindító története elevenedik meg a Müpa idei karácsonyi kisfilmjében. Az együtt töltött (minőségi) idő – különösen az ezerfordulatos sebességen pörgő 21. században – a legszebb ajándék, amit adhatunk egymásnak, így az idei, Bergendy Péter által rendezett kisfilm is ezt az üzenetet szeretné hangsúlyozni. A jó hír, hogy az Ajándék elkészült, még jobb hír, hogy a közösségimédia-felületeken már láthatjátok is, és hogy valóban teljes legyen az öröm, elárulunk néhány érdekességet is a forgatásról!

Fotó: Nagy Mari az Ajándék forgatásán © Nagy Attila/Müpa

1. Elsőfilmesek debütálása

Az idei kisfilmben több debütáló „színészt” is felfedezhettek, köztük egy valódi világsztárt is Várdai István csellóművész személyében, aki boldogan vállalta a felkérést, és – ahogy azt a werkfilmben is elárulta – nagyon élvezte, hogy egy teljesen más aspektusból, „belülről” ismerhette meg a filmkészítés rejtelmeit. Szerepformálásához persze a való életben szerzett tapasztalatait is fel tudta használni a forgatás során, hiszen nem először állt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán, és persze azzal a gondolattal is számtalanszor eljátszott már élete során, hogy vajon hallgatják-e a gyakorlását a szomszédai. De nem ő volt az egyetlen elsőfilmes a csapatban, az Ajándékban látható kislánynak, Kádár Emmának is ez az első ilyen munkája, ám ez egy cseppet sem látszott rajta, sőt: mindenkit meglepve, fesztelenül játszott és otthonosan mozgott a kamerák előtt. A szomszéd nénit alakító Nagy Marit viszont senkinek nem kell bemutatni, hiszen velük ellentétben hatalmas tapasztalattal rendelkező, emlékezetes alakításokról ismert színész, akit a színházba járó és a tévénéző közönség is jól ismerhet.

2. Az önmagukat (hitelesen) alakító nézők

A szívhez szóló karácsonyi kisfilm azt szeretné megmutatni, hogy a közösen átélt, felejthetetlen pillanatoknál semmi sem értékesebb, a Müpa elkötelezett törzsközönségéhez fogható pedig a világon sehol máshol nincs: nem meglepő, hogy a forgatásról szóló felhívásra a Müpa+ hűségprogram több száz lelkes tagja jelentkezett, és vállalta a szereplést az Ajándék Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben játszódó kulcsjelenetében. Így a koncert képkockáin látható közönséget valódi nézők alakították, ami óriási öröm volt a forgatásban résztvevő művészeknek, szakembereknek, filmeseknek és a Müpa munkatársainak is. Felemelő élmény volt megtapasztalni a támogatásukat és lelkesedésüket még egy ilyen, lássuk be, a felvételek ismétlése okán olykor fárasztó helyzetben is. Le a kalappal a világ legszuperebb nézői előtt!

3. Őszvíz idején

Ahhoz, hogy egy adventi időszakra tervezett film időben elkészüljön, értelemszerűen korábban kell azt leforgatni, és ez olykor bizony kihívást jelenthet a stáboknak… No, azért nem akkorákat, mintha egy téli kabátkollekció katalógusfotóit kellene hóesést imitálva, nyáron elkészíteni, de egyáltalán nem mindegy, hogy megakad-e meg a nézők szeme a történet szerint épp egy karácsonyi hangversenyre igyekvő szereplő körül az ezer színben pompázó, csodás színvilágú őszi lombkoronákon. Így hát az Ajándék operatőrének, Szecsanov Martinnak és csapatának nagyon körültekintően kellett elkészítenie a kisfilm külső felvételeit, a végeredmény pedig magáért beszél!

+1 A kedvencünk: amikor a valóság kétszer csenget

A kisfilm jeleneteinek egy részét a stáb külső helyszíneken forgatta le, köztük egy impozáns lakóépület lépcsőházában, közvetlenül a postaládák mellett. Azonban ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a szorgos kellékesek a ládákon található feliratokat fiktív nevekre cserélték ki, hogy a valódi lakók neve ne látszódjon. Csupán egyvalamivel nem számoltak, mégpedig azzal, hogy a forgatási nap kellős közepén toppan majd be a postás az ott lakók küldeményeivel… Néhány másodperc tanácstalan csend és toporgás után azonban kiderült a turpisság, és a kollégák segítségével a kézbesítő természetesen minden lakó küldeményét el tudta juttatni a megfelelő címzettekhez.

Fotó: Kádár Emma az Ajándék forgatásán, a postaládáknál © Nagy Attila/Müpa

Bár három, a hazai kulturális életben jól ismert művész áll mögötte, a Zabolátlan lovaim névre még csak kevesen kapják fel a fejüket. Ha viszont azt mondjuk, Kollár-Klemencz László, Dargay Marcell és Farkas Róbert, rögtön felcsillannak a szemek, hiszen mindhárman jócskán letettek már a kultúra metaforikus asztalára. Most elmondjuk, mit érdemes tudni dióhéjban a hármasfogat tagjairól. 

Kollár-Klemencz László

 Ki ne emlékezne a 2002-es Sziget Fesztivál reklámjának emblematikus figurájára, a sárga, lábát lógató, kissé idegesítő, de annál maradandóbb figurára, aki egy ágon ülve énekelt.  Az „Én vagyok a kis tehén, ülök a fa tetején, lábamat lógatom, jól érzem magamat, én a kis tehén!” sorok egy egész generáció memóriájába égtek bele.  A sorok mögött megbúvó Kollár-Klemencz László 2 évvel később hívta életre a zenekart, akik majdnem két évtizedig volt a hazai alternatív zenei szcéna állandó szereplője, olyan ikonikus slágerekkel örvendeztetve meg a közönséget, mint a Szájbergyerek, Szerelmes vagyok minden nőbe és a Virágok a réten. Bár a csapat 2020-ban a befejezés mellett döntött, szerencsére Kollár-Klemenczet nem kell nélkülöznie a közönségnek.

Szólóprojektje, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar legutóbbi albumán a saját dalok mellett Borbély Szilárd, Erdős Virág és Lackfi János verseit is feldolgozta, de 2015-ben első saját könyve is megjelent, Miért távolodnak a dolgok? címmel, amit 2018-ban a Műanyag kerti székek élete, és az idén napvilágot látott Öreg banda kötet követett. Az irodalom a színpadon sem áll tőle távol: Grecsó Krisztiánnal még a Rájátszás koncertek során alakult ki barátsága, a közös, greCsÓKOLlár produkciójukban pedig ezt a kollaborációt vitték tovább, természetesen egy kis csavarral.  A zenés kalandozás különlegessége, hogy Kollár-Klemencz prózaíróként, a páratlanul népes olvasótáborral rendelkező Grecsó pedig zenészként és dalszerzőként is bemutatkozik. Mindeközben évek óta Szentendre közelében lévő tanyáján él, lovak közt. Feleségével Rengeteg néven létrehoztak egy kulturális közösségi teret, ahol – ha éppen nem új lemezen vagy köteten dolgozik – még a sörcsap mögé is beáll, ha úgy adódik.

 Farkas Róbert

Cigányzenész családból jön, szinte egész gyerekkorát muzsikusok közt töltötte. Öt évesen az édesapja adott először hegedűt a kezébe, egy évvel később már zeneiskolában tanult klasszikus zenét. Tizenkét évesen kezdett zongorázni, huszonévesen harmonikázni, 2006-ban pedig gitározni, de az utóbbi években a brácsa is izgatta a fantáziáját. Zenészkarrierjét a 100 tagú Cigányzenekarban kezdte, akikkel szinte az egész világot bejárta, magába szívva minden zenei irányzatot, amivel csak kapcsolatba került, a swingtől a balkáni zenén át a rockig.  Ezt a nyitottságot vitte magával a 2007-ben megalapított Budapest Bár is, amelynek eredeti célja a múltszázadi kávéházi cigányzene újjáélesztése volt.

Az eredetileg egylemezesre tervezett projekt tavaly már a nyolcadik lemezét adta ki, koncertjeiken generációk éneklik együtt a Vén cigányt vagy az Akácos utat. De nem csak a közönség, a szakma körében is óriási népszerűségnek örvend a csapat, hiszen a hazai zenei élet színe-java csatlakozik hozzájuk a lemezeken és a koncerteken: Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Ferenczi György, Frenk, Keleti András, Kiss Tibi, Lovasi András, Szűcs Krisztián, Mező Misi, Tóth Vera. És persze Kollár-Klemencz László is.

Dargay Marcell

A hármasfogatból Dargay Marcell neve leginkább a színházkedvelő közönségnek csenghet ismerősen, hiszen rendszeresen komponál kísérőzenét a Katona József Színház, a Radnóti Színház és az Ódry Színpad előadásaihoz. Az Artisjus-díjas zeneszerző állandó szereplője a budapesti kortárs zenei életnek. Nyolc éves volt, amikor Nicolas Schöffer, a magyar származású szobrászművész nekiajándékozta elektronikus orgonáját. Ekkor kezdődött a zenei iránti vonzalma. 14 évesen került be a Bartók Konziba, zeneszerzés- és zongoraszakos növendékként. Utóbbit végül elhagyta, a Zeneakadémián már kizárólag a zeneszerzésre koncentrált. Amikor felkérték a Zabolátlan lovaim projektbe, eleinte voltak fenntartásai, hiszen a könnyűzenei szcéna saját bevallása szerint is idegen közeg volt számára. És bár a színpadról ismerte őket, se Kollár-Klemencczel, se Farkas Robival nem találkozott személyesen előtte. A kezdeti bizonytalanság aztán 3-4 próba után átadta helyét a határtalan lelkesedésnek, és a három művész nemcsak a színpadon, de azon kívül is tökéletes harmóniába került.

A november 23-i koncertre olyan emblematikus előadók dalaibóll válogattak, mint Marlene Dietrich,Johnny Cash, Yves Montand, Cseh Tamás vegy épp Benjamin Clementine. Az est különlegességét az adja, hogy a művek egytől egyig új fordítást kaptak, amit Kollár-Klemencz mellett Máthé Zsolt és Grecsó Krisztián jegyeznek 

Ismerjük a mondás folytatását, melyről bátran állíthatjuk, hogy megállja a helyét az Európai Hangversenytermek Szervezete (ECHO) nagy hagyományú, a Müpában már több mint egy évtizede jelen lévő Rising Stars (feltörekvő csillagok) elnevezésű sorozata kapcsán.

A szervezetet alkotó nagy európai koncerttermekben bemutatkozási lehetőséget biztosító széria címe jobban fedné a valóságot, ha a „Stars” szó elől elhagynánk a „Rising”-ot, hiszen nem annyira feltörekvő, mint inkább ragyogó csillagokról beszélhetünk. A hangversenytermek által delegált ifjú zenészeknek ugyanis szigorú szakmai feltételeket kell teljesíteniük, ráadásul a több mint húsz koncertközpont által jelölt művészek közül csak hatnak nyílik lehetősége turné keretében debütálni Európa vezető kulturális fellegváraiban.

Simply Quartet, Fotó: Lukas Beck

A kiválasztottaktól elvárják, legyen néhány nemzetközi versenygyőzelmük, kiadott lemezük, s azt is, hogy menedzsment is egyengesse pályájukat. Fontos szempont, hogy a delegált szólistáknak vagy kamaraformációknak legyen tapasztalatuk a kortárs zene területén (hiszen mindenkinek kötelezően be kell mutatnia egy, az ECHO és a muzsikusok által közösen felkért szerző ez alkalomra komponált új művét), ne riadjanak vissza különböző edukációs projektektől, de egyéb társadalmi szerepvállalással is szinte mindenkinél találkozhatunk (rádióműsor vagy podcast vezetése, fesztiválszervezés, véleményformálás kultúrpolitikai kérdésekben). Ha az idei Rising Stars fellépőinek életrajzát olvassuk, nehezen hinnénk, hogy még csak húszas–harmincas éveikben járó fiatalokról van szó, és nem a klasszikus zenei élet egy-egy idősebb sztárjáról.
A Rising Stars korábban olyan zenészek számára kínált ugródeszkát, mint Igor Levit és Khatia Buniatishvili zongoraművészek, Kian Soltani és Harriet Krijgh csellóművészek, Magyarországról pedig három delegált muzsikus jutott el eddig az ECHO hangversenytermeibe: a hegedűs Banda Ádám, a zongorista Balázs János, valamint a trombitás Pálfalvi Tamás.

Ahogyan az elmúlt években, a Müpában idén is fesztivál keretében, három egymás utáni napon ismerkedhetünk meg a feltörekvő csillagokkal. Legelőször egy kalandos történetű, Sanghajban alapított vonósnégyessel, a Simply Quartettel, melynek tagjai eldöntötték: a kvartettek hazájába, Bécsbe mennek tanulni. Sorra megnyerték a nemzetközi versenyeket, a legutóbbi évadban pedig részt vehettek a Bécsi Konzerthaus „Great Talent” elnevezésű programjában. A két kínai, egy osztrák és egy norvég tagból álló kvartett Kínán és Európa számos országán túl Kanadában is bemutatkozott már. Műsorukban a vonósnégyes műfaj atyja, Haydn egyik kvartettje mellett megszólaltatják a kortárs Julia Lacherstorfer számukra komponált új művét, valamint Bartók VI. vonósnégyesét is.

A húszéves svéd-norvég Johan Dalene még a Stockholmi Királyi Zeneakadémia növendéke, ám a BIS kiadó gondozásában már két éve megjelent első lemeze Csajkovszkij és Barber hegedűversenyeivel, egy alapítványi támogatásnak köszönhetően egy 1736os Stradivarin játszik, és olyan művészekkel muzsikált már együtt, mint Janine Jansen, Gidon Kremer vagy Leif Ove Andsnes. Műsorában is képviselteti magát a skandináv kultúra: egy Sinding-szvit mellett az uppsalai születésű zeneszerzőnő, Tebogo Monnakgotla új darabja is felhangzik, ősbemutatóként.

John Dalene, Fotó: Fredrik Schlyter

A katalán Kebyart Ensemble tagjai a szaxofonkvartett 2014-es megalakulásakor elhatározták, friss vért pumpálnak a klasszikus zene érrendszerébe. Ebben világhírű mentorok, kamarazenei mesterek sora volt segítségükre. Több nemzetközi versenygyőzelem mellett hazájuk nagynevű BBVA Kamarazenei Díját is elnyerték, kamarapartnereik közül pedig érdemes megemlíteni Várjon Dénest, akivel 2019-ben játszottak együtt, valamint a nálunk is ismert spanyol kontratenort, Xavier Sabatát. Műsoruk középpontjába az emlékezés motívuma került. Megszólaltatnak átiratokat Felix és Fanny Mendelssohntól, valamint Stravinskytól, eljátsszák Florent Schmitt Szaxofonkvartettjét, továbbá az ECHO felkérésére komponált új művet, mely a klarinétművészi minőségében nálunk is ismert zeneszerző, Jörg Widmann munkája.

A brit kürtös, Ben Goldscheider tavaly fejezte be tanulmányait a berlini Barenboim—Said Akadémián, de máris elmondhatja magáról, hogy szólistaként olyan jelentős zenekarokkal lépett fel, mint a BBC Szimfonikusok, az Angol Kamarazenekar, a Manchester Camerata, a Prágai Filharmonikusok vagy a Berlini Szimfonikusok, kamarapartnerei között pedig megtaláljuk Daniel Barenboimot, Martha Argerichet vagy Michael Vollét. 2018-ban debütált a londoni BBC Proms koncertjén, első szólólemezét a kritika is üdvözölte. Beethoven, Schumann és Vignery egy-egy műve mellett a fiatal brit zeneszerző — és Widmannhoz hasonlóan ugyancsak klarinétos —, Mark Simpson egy új darabját hozza el Budapestre.

Ben Goldscheider, Fotó: Kaupo Kikkas

Ugyancsak Nagy-Britannia büszkesége Isata Kanneh-Mason, akinek hat testvére szintén zenél, közülük a csellista Sheku azóta örvend nagy népszerűségnek, mióta játszott Harry herceg és Meghan Markle esküvőjén, Isata ázsióját pedig 2019-ben kiadott Romance című, a klasszikus zenei sikerlistákat vezető szólólemeze fokozta, rajta Clara Schumann műveivel. Igaz, már korábban is több jelentős angliai és amerikai fesztiválon megfordult, valamint versenyeken is nagy sikerrel mérette meg magát, 2013-ban pedig Elton Johnnal zenélt együtt. Műsorán Mozart, Chopin és Rachmaninov művei mellett a jamaicai születésű brit komponista, Eleanor Alberga egy új darabja is megszólal, ráadásul ősbemutatóként.

Isata Kanneh-Mason, Fotó: Robin Clewley

A „rising star”-ok sorát a huszonkét esztendős holland furulyás, Lucie Horsch zárja. Az elmúlt esztendők régizenei koncertjeinek nagy felfedezettje budapesti műsorával bizonyítja, hogy a furulya nemcsak barokk zene megszólaltatására alkalmas, hiszen koncertjén Kurtág György művei, valamint a hazánkhoz is kötődő, középfokú tanulmányait egykor a budapesti Bartók Konziban végző finn zeneszerzőnő, Lotta Wennäkoski új kompozíciója is felcsendül, utóbbi magyarországi bemutatóként. Azon túl, hogy Lucie Horsch megkapta hazája legfontosabb elismeréseit, e cikk keretei között lehetetlen lenne felsorolni a világhírű együtteseket és kamarapartnereket, amelyekkel és akikkel fellépett már. A Deccánál megjelent két lemeze is jelentős díjakban részesült: Vivaldi-albuma az Edison Klassiek Awardot, Baroque Journey című második CD-je pedig — az Academy of Ancient Musickal, valamint a magyarországi koncertéletből is ismerős lantossal, Thomas Dunforddal — vezette az angliai klasszikus zenei listát, valamint Németországban elnyerte az OPUS KLASSIK Díjat.

Ragyogó fiatal zenészekkel ismerkedhetünk meg tehát november harmadik hétvégéjén a Müpa Fesztivál Színházában, akik — és ezt e sorok írója a sorozatot műsorvezetőként is közelről ismerve tapasztalatból mondhatja — a csillagokat is lehozzák majd nekünk muzsikálásukkal.

Tóth Endre / Müpa Magazin

A bolgár szoprán, Szonja Joncseva nevét azt követően ismerte meg a közönség, hogy 2010-ben megnyerte Plácido Domingo Operalia versenyét. A nagy áttörés után meghódította a világ összes jelentős operaszínpadát, otthonosan mozog a New York-i Metropolitanben, a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben és a berlini Staatsoperben egyaránt. Hozzánk főként Puccini műveiből összeállított műsorral érkezik november 8-án.

Sonja Joncseva, Fotó: Victor Santiago

Tanulmányait Plovdivban kezdte, majd a Genfi Konzervatórium következett, ahol 2009-ben szerzett mesterfokozatot. Mit változtatott szemléletén a közeg, amelybe Svájcban belecsöppent?

Svájc csendes, tiszta, békés, nyugodt ország, megérkezve azonnal megragadott a szabadság légköre. Rögtön úgy éreztem, itt otthonra találtam, és valóban: azóta is itt élünk.

Egy interjúban nagy nyomatékkal beszél a beskatulyázás káros hatásairól, valamint arról, hogy minden stílust ki szeretne próbálni, a repertoár minden részében jártasságot igyekszik szerezni. Barokk énekesként indult: hol tart most, mi mindent sikerült meghódítania, és mit tervez a jövőben?

A barokk zenére William Christie-nek köszönhetően találtam rá, amikor részt vehettem a fiatal énekesek felsőfokú képzése céljából létrehozott Jardin des Voix programjában. Amikor barokkot énekeltem, mindenki azt várta tőlem, hogy csak azzal foglalkozzam. Azután elkezdtem az olasz repertoárt énekelni, és akkor arra kaptam folyamatosan szerepajánlatokat. Én azonban szeretek sokféle dolgot kipróbálni, utálom a rutint. A rutin szerintem egy művész számára gyilkos dolog. Nem tudom elképzelni, hogy ugyanazt énekeljem egész életemben, számomra ez lehetetlen. Természetesen az is érvényes megközelítés, ha valaki inkább a stabilitást kedveli, azokat a szerepeket, amelyeket már ismer, amelyekben jó, ezt is meg tudom érteni. Az én megközelítésem azonban más. Átgondoltam, hogy az élet rövid, és egy művész pályafutása még rövidebb. Annyi mindent szeretnék felfedezni, amennyit csak tudok.

Előfordulhat, hogy pályája egy későbbi szakaszában Wagnert is énekelni fog?

Hogyne, például Elsát a Lohengrinből, Wagner legolaszabb operájából. Wagner amúgy is az szerző, aki rendkívüli energiával tölti fel az embert. Valahányszor más stílusban énekelek, olyan fontos hatások érnek, amelyek előre visznek a karrieremben, és művészként gazdagabbá tesznek. Nemegyszer előfordul, hogy a korábban megszerzett tapasztalataimat felhasználom egy későbbi munkámban. Ez segíti elő a fejlődésemet.

Sonja Joncseva, Fotó: Javier del Real

Stilárisan és műfajilag egyaránt nyitott: együttműködött a híres filmzeneszerzővel, Vladimir Cosmával, együtt énekelt Elvis Costellóval és Stinggel. Ugyanazt a hangképzést használja, amikor könnyűzenét énekel, mint a klasszikus repertoárban?

A két repertoár másfajta technikát igényel, de mivel tinédzserként jazzénekesnő voltam, tudom, abban a műfajban hogyan kell használnom a hangomat, ez nem jelent számomra újdonságot. Hallgatni is szeretem Ella Fitzgeraldot, Barbra Streisandot, Norah Jones-t, ezeket a gyönyörű, érzéki hangú énekesnőket. Mostanában viszont színpadon nem vállalok ilyen jellegű fellépéseket.

Feleség, két gyermek édesanyja, férje az örmény–venezuelai karmester, Domingo Hindoyan. Mennyi ideje jut a családjára?

Ha otthon vagyok, igyekszem százszázalékosan anya és feleség lenni. Természetesen az életünkben igen erőteljesen jelen van mind az én munkám, mind a férjemé, ugyanakkor törekszünk rá, hogy minőségi időt töltsünk egymással és a gyerekekkel. Normális, hétköznapi életet élünk, ami szerintem a lehető legegészségesebb egy művész számára. Ilyenkor tökéletesen el tudunk szakadni a show-business olykor nagyon fárasztó világától, és ezzel válik igazán teljessé az életünk. A járvány abból a szempontból kedvezően hatott, hogy végre találtunk időt arra, hogy folyamatosan együtt lehessünk, ne kelljen minden héten a világ eltérő pontjain lennünk, különböző feladatokon dolgoznunk. Embert próbáló időszak volt, de ha az előnyös oldaláról szemléljük, nekünk otthon sok kedves és meghitt pillanatot hozott. Szerencsésre a mi családunkban senki sem kapta meg a fertőzést, ennek a következményeivel mi magunk nem szembesültünk, sem a környezetünkben, sem a baráti körünkben. Ugyanakkor láttam, milyen megpróbáltatást jelentett mások számára, és milyen károsan hatott a zeneiparra is, ez engem is megviselt érzelmileg.

Milyen a kapcsolata hazájával, Bulgáriával?

Igyekszem minden évben hazalátogatni, de ezek az alkalmak sajnos legtöbbször rövidre sikerülnek. Ha otthon vagyok, általában fel is lépek. Nagyon sajnálom, hogy nincs időm egy-egy valódi vakációra Bulgáriában, mert szívesen átélném újra ezt az élményt, de amikor az emberek nyaralni mennek, egy művész általában elfoglalt, fesztiválokra jár, koncerteket ad, azután pedig elkezdődik a pörgős őszi évad. Az idén szerencsére eljutottam Bulgáriába egy Plácido Domingóval rendezett gálaesten, és kilenc napot tölthettem ott, de ezek jó része kemény munkával telt. Arra koncentráltunk, hogy minden simán menjen a hangversenyen, emiatt sajnos még arra is alig jutott időm, hogy hazalátogassak. Viszont nagyon jó kapcsolatot ápolok a bolgár közönséggel, speciális helyük van a szívemben.

Budapesten Verdi, Puccini és olasz veristák áriáit énekli majd. Mit jelent Önnek a repertoár e szegmense?

A program több zeneszerző számos különböző művéből áll össze, olyan szerepekből, amelyeket már énekeltem, illetve amelyeket a jövőben fogok énekelni. Legutóbb 2019-ben jártam Budapesten, és most olyan műsorral készültem, amelyben az akkoritól eltérő szerepekben hallhat a magyar közönség. Az áriák egy része kifejezetten híres, mellettük viszont lesznek kevésbé ismertek is, mert számomra mindig öröm a felfedezés.

Magyarországon az operaház meghívása mellett a miskolci Bartók Plusz Fesztiválon is járt. Milyen emlékeket őriz az országról?

Öt évvel ezelőtt jártam ott, a fivérem is elkísért. Sajnos, a látogatásom rövidre sikerült, de arra emlékszem, hogy jól éreztük magunkat, nagyon finomakat ettünk, és hogy vettem néhány remek gyógyteát.

A Müpában most fog először fellépni: mit vár ettől az estétől?

Hallottam róla, milyen csodálatos a Müpa nagytermének akusztikája. Izgatottan várom, hogy énekelhessek ott, és hogy találkozhassam a közönséggel, mert nagyszerű, ha egy koncertteremnek jó az akusztikája, de még nagyszerűbb, ha tele van emberekkel.

Mörk Leonóra

A Chalabant az anyai ágon berber, apai ágon fekete-afrikai előadó, Saïd Tichiti marokkói és magyar zenészekkel alapította alig egy évvel azután, hogy Budapestre költözött. Az elmúlt bő húsz esztendőben nemcsak Magyarország, de a közép-kelet európai régió egyik legnépszerűbb világzenei formációjává nőtték ki magukat. November 7-én ezt a hihetetlen utazást foglalják majd össze a Fesztivál Színház színpadán, különleges vendégekkel. És bár két évtized történéseit másfél hét alatt nem lehet bepótolni, mi most összeszedtük a négy legfontosabb videót, amit érdemes megnézni a koncert előtt! 

 A zenekar a Gleimim 2017-es lemezbemutatókoncertjén óriási bulit csapott a teltházas Fesztivál Színház előtt
Fotó: Posztós János, Müpa

Gleimim

A csapat legutóbbi, 2017-ben megjelent nagylemeze, a Gleimim Saïd szülővárosának állít emléket. A majdnem 200 ezer fős lakosságú, Marokkó déli részén elhelyezkedő város, amelyet  a „Sivatag kapujaként"  is emlegetnek hivatalos neve Guelmim, csak a helyiek használják a Gleimim becenevet. „Ott töltöttem a gyerekkoromat és a kamaszkori éveimet. [...] A szívemben maradt egy nem létező világ, egy város, ahol mindenkit ismertem, nagy szabadságban és biztonságban éltem. Nem tudom eldönteni, hogy ott mindenki szegény vagy gazdag volt, egyszerűen, mert soha nem éheztem vagy láttam éhező embert az utcán, szolidáris társadalom volt. Közben nem volt se tévé, se hűtőszekrény, se kocsi, nem mentünk nyaralni, egyetlen szórakozásunk az volt, hogy mindig együtt voltunk a barátokkal és a nagy családdal" - mesélte a lemez megjelenésekor a Recordernek.

Gnawa

A gnawa zene alapját a marokkói és nyugat-afrikai vallási és törzsi dalok adják, és tradicionálisan a rossza szellemek elűzésére szolgáló rituálékon csendül fel. A hagyományos afrikai húros hangszerekkel kísért dalok általában egy bekezdés vagy néhány sor ismétléséből állnak, és az énekesek akár hosszú órákig is kántálják őket. A világzenében a kilencvenes években vált népszerűvé, míg Magyarországon a Chalaban koncertjein találkozhatott vele először a közönség.

Échos du Sahara

Saïd és a marokkói filmrendező, Rachid Kasmi régóta barátok, így nem volt meglepő, amikor utóbbi azzal az ötlettel állt elő, hogy dokumentumfilmet szeretne forgatni a Chalabanról. Erre végül hosszú várakozás és tervezés után 2018-ban került sor. A másfél órás film nemcsak azt mutatja be, hogyan telnek Saïd napjai a magyar fővárosban, de elkíséri a zenekart dél-marokkói turnékörútjukra is. A képkockákon feltűnnek Saïd barátai és családtagjai is, és végig követhetjük ahogy a zenekar két másik magyar tagjával, Vázsonyi Jánossal és Torják Dáviddal felfedezik a hasszani zenét is.

Moh! Kouyaté

A zenészcsaládban felnőtt guineai gitáros-énekes, Moh Kouyaté neve ismerős lehet azoknak, akik figyelemmel kísérik a WOMEX világzenei expo eseményeit. Kouyaté helyi mesterektől tanulta el a zenélés csínját-bínját, majd ezt ötvözte az őt Európában ért hatásokkal. Zenéjében Nyugat-Afrika ritmusai és a Mississippi-delta hangjai találkoznak a jazz és a funky elemeivel. Még zenészpályája elején volt, amikor egy George Benson album hatására felfedezte magának Django Reinhardt, BB King és Jimi Hendrix világát, akiknek hatását saját zenekarába is beépítette. 2007-ben Párizsba költözött, ahol megírta első saját albumát. A 2015-ben megjelent Loundo pedig a francia Radio Nova tematikus lejátszási listájának élére került.  A 2017-es Fe Toki albumon pedig afrikai gyökereihez nyúl vissza, egy teljesen friss nézőpontot kínálva az ősi bölcsességek modernkori adaptációjáról. 

Zsigeri, őszinte tehetség. Igazi virtuóz, Liszt Ferenc méltó utódja, aki ennek ellenére szinte egész életében azért küzdött, hogy elismerjék. A hányatott sorsú Cziffra György számtalan igazságtalanságot szenvedett el, itthon a szakma kivetette, külföldön viszont végre megkapta azt az elismerést, amit egész pályafutása során érdemelt volna. Életútja, amit a zene szolgálatába állított, tele van váratlan fordulatokkal és olyan nehézségekkel, amikből csak az igazi lelki nagysággal rendelkező emberek tudnak felállni.

Fotó: Cziffra György © Kresz Albert 

A Koh-i Noor gyémánt a nyomortelepen

Cziffra cigányzenész családba született, gyerekkorát pedig nélkülözésben, súlyos nyomorúságban töltötte a kétes hírű angyalföldi Tripolisz városrészben. Tehetsége azonban már nagyon korán megmutatkozott, így ötéves korában már cirkuszban zongorázott. A Zeneakadémiára kalandos úton, egy házijós jóslata miatt került, aki fényes jövőt ígért neki, és azt állította, beajánlotta Dohnányi Ernőhöz. Annak ellenére, hogy ez utóbbi hazugság volt, a Zeneakadémia főigazgatója végül mégis meghallhatta a nyolcéves Cziffra Györgyöt, akit azonnal fel is vett. „Ez nem gyöngyszem, ez maga a Koh-i Noor gyémánt” – mondta a fiúra, akit olyan nagy mesterek vettek a szárnyaik alá, mint Weiner Leó, Ferenczy György és Keéri-Szántó Imre. Már nagyon korán sikert sikerre halmozott, tizenhárom évesen nemcsak itthon, hanem külföldön is koncertezett már. Elvarázsolta a közönséget. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kritika is a következőképp méltatta: „Ez a kisfiú egészen kivételes talentum. Ahogy játszott, az több volt, mint egy csodagyermek produkciója. Igazi, tiszta, meleg érzéssel zengő muzsikát kaptunk ettől a zseniális kis művésztől.” Ennek ellenére azonban nem fejezhette be az intézményi tanulmányait; anyagi okok miatt kénytelen volt bárzongoristának állni, miközben magánúton tanult tovább.

A pesti éjszaka ünnepelt zongoristája lett

Az Arizona mulatóban zenélt, ami a budapesti éjszakai élet fellegvárának számított akkoriban, a közönség pedig rajongott érte. Itt ismerte meg élete szerelmét, az egyiptomi származású táncosnőt, Soleilkát is, akitől később fia született. Nagyon keményen dolgozott – nemcsak azért, hogy eltartsa családját és kitörjön a korábban ismert nyomorból, hanem azért is, hogy a művészközeg elismerje és befogadja. 1942-ben viszont, amikor feleségével gyermeküket várták, Cziffrát behívták katonának. A keleti frontra került, ahol egy alkalommal a Wehrmacht tisztjeinek kellett zongoráznia és játékával annyira lenyűgözte őket, hogy felajánlották neki: elviszik Berlinbe, hogy karriert csináljon. A származása miatt azonban nem vállalta, pontosabban nem vállalhatta a felkérést. A fronton aztán hadifogságba esett, és miután 1946-ban megszökött és hazatért, folytatta a tanulmányait magánúton, Ferenczy Györgynél, ezzel egyidejűleg pedig folytatta a bármuzsikálást. „Meggörbítvén gerincemet, ismét visszasüllyedtem az éjszaka világába” – fogalmazott. A pesti művész és sportolóvilág pedig a rajongásig szerette, lokálról lokálra követte éjszakai fellépésein a „zongoracsodát” – ahogy Mezey Márta színésznő nevezte.

A kényszermunkatábor poklát a keze sínylette meg

A család 1950-ben aztán disszidálni próbált, ami végül besúgók miatt fulladt kudarcba. Az ÁVH emberei még a határ átlépése előtt elfogták őket feleségével és kisfiukkal. Kényszermunkatáborba kerültek, a fiuk pedig állami nevelőintézetbe – ifj. Cziffra Györgyöt a nagyanyja nyolc hónapnyi küzdelem után tudta az ellátórendszerből kiemelni és magához venni. A kényszermunka azt jelentette, hogy Cziffra György egy kőfaragó vállalat munkásainak szállított 150 kilós kőhasábokat, illetve a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésén kellett dolgoznia. Rabtársainak sokszor adott koncertet, ám a nehéz fizikai munka komoly károkat okozott a kezén. Ez azonban nem törte meg, nem adta fel a zenélést. 1953-as szabadulása után ismét zongorázással próbálkozott, újra a pesti éjszakában; a bárzongorázást aztán mestere, Ferenczy György biztatására hagyta abba hazatérése után egy évvel, hogy már csak kizárólag a komolyzene felé kezdjen orientálódni.

Itthon kivetették, külföldön felmagasztalták

Ahogy azonban a sikerei egyre inkább fokozódtak, mind inkább megosztotta a szakmát. Nemcsak a zenei vezetés köreiben talált ellenlábasokra, de a zongoraművészek között is jócskán akadtak ellenségei. Nem tudták befogadni, idegen sejtként kezelték a nyomortelepre született virtuózt, akire féltékenyek voltak a közönségre gyakorolt hatása miatt. Alig akadtak itthon fellépési lehetőségei és külföldre se akarták kiengedni. Az ’56-os forradalom előestéjén, miután a meghívott kínai zongoraművész az utolsó pillanatban lemondta a fellépést, Cziffra „ugrott be” helyette és játszotta el Bartók Béla II. zongoraversenyét, Mario Rossi vezényletével. „A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva” – írták később a kritikusok. Ez volt az első igazi, elsöprő hazai sikere komolyzenészként itthon, és sokak szerint a hangversenynek is része volt az október 23-ai hangulat alakításában.

Aztán, amikor 1956-ban átmenetileg megnyílt a nyugati határ, családjával elhagyta Magyarországot, és először Bécsbe, majd Párizsba menekültek. Debütáló hangversenyét Bécsben a Brahms Saalban óriási várakozás előzte meg, üstökösként robbant be a világ zenei életébe. Külföldön az egekig emelték, nagy sikerrel szerepelt a világ nagy koncerttermeiben és fesztiváljain, egyebek mellett a londoni Royal Albert Hallban és a New York-i Carnegie Hallban. Műsorán olyan, komoly nehézségű művek szerepeltek, mint Balakirev Islamey-fantáziája, Liszt transzcendens etűdjei és magyar rapszódiái. De játszhatott az Élysée palotában is Charles de Gaulle elnök meghívására, majd 1986-ban megkapta a francia állampolgárságot. Feleségével Párizs közelében, Senlisben telepedtek le, ahol ünnepelt előadóművészként élt.

Nincs nagyobb csapás annál, mint elveszteni egy gyermeket

Annak ellenére, hogy a sorsa göröngyös, nehézségekkel teli volt, életének legnagyobb tragédiája mégis egyetlen fia elvesztése volt. A kiváló tehetségű karmester, ifj. Cziffra György alig negyvenévesen, egy szerencsétlen balesetben vesztette életét, Párizsban; a francia főváros környékén lévő házukban a kandalló lángjától tüzet fogott a ruhája. Harmadfokú égési sérülésekkel, kritikus állapotban szállították kórházba, ahol az orvosok két napig küzdöttek az életéért – mindhiába. 1981. november 17-én hunyt el, a zongoraművész pedig nemcsak fiát veszítette el ebben a tragikus balesetben: ifj. Cziffra Györggyel számos közös fellépésük volt, a családi tradíciót tudatosan ápolták együtt. Fia korai halála nagyon megtörte Cziffrát, attól kezdve nem lépett fel zenekarral és lemezfelvételt sem készített többé zongorás versenyműből. Csupán felesége, a hit és a zene tartotta benne a lelket. Fellépései egyre ritkultak, majd 72 éves korában, egy Párizs környéki klinikán halt meg szívrohamban. Születésének századik évfordulója alkalmából Magyarország hivatalos emlékév formájában emlékezik meg a hányatott sorsú, virtuóz zongoraművészről, az UNESCO pedig felvette a tagállamaival közösen ünnepelt évfordulók sorába.

A Müpában születésének centenáriuma alkalmából a legkiválóbb muzsikusok tisztelegnek Cziffra emléke előtt: Gyenyisz Macujev szólóesttel, Eötvös Péter pedig a gálahangversenyre komponált, Cziffra Psodia című művével. A szerző első zongoraversenyét Balázs János mutatja be a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarával és a kiemelkedő finn karmester, Mikko Franck vezényletével. A koncertek kísérőprogramjaként a közönség egy tablókiállítást is megtekinthet a Müpa előcsarnokában Cziffra György viszontagságokkal teli életéről.

Nem szereti, ha kategóriákba szorítják; bár jazzénekesnőként tartják számon, ő maga lázad a címke ellen. Három oktávot átfogó hangterjedelmével ugyanúgy otthon érzi magát a népzene, a popzene vagy éppen a blues műfajában is, de annak ellenére, hogy magabiztosan kalandozik a különféle zenei világokban – legyen szó akár Cyndi Lauper világslágerének „jazzesítéséről”, E. E. Cummings verseinek feldolgozásáról vagy Tom Waits dalainak újragondolásáról –, komoly önbizalom-problémákkal küzd... Amikre nem mellesleg fittyet hány, ugyanis ahogy a művészetében, úgy a magánéletében is a szabadság az, ami meghatározza. Rebekka Bakken november 2-án különleges koncerttel örvendezteti meg a Müpa közönségét: Tom Waits-számok újraértelmezéseit tartalmazó, Little Drop of Poison című albumának anyagát a Modern Art Orchestrával adja elő, de hallhatóak lesznek legutóbbi lemeze, a Things You Leave Behind dalai is.

Fotó: Rebekka Bakken © Andreas H. Bitesnich

Bátran az ismeretlenbe

Rebekka Bakken generációjának egyik – ha nem a – legsikeresebb skandináv jazzénekesnője, dalszövegírója, akinek muzikalitása már nagyon korán megmutatkozott. Gyerekkorában, autodidakta módon tanult meg zongorázni és hegedülni, tizenévesen pedig már norvég R&B-, rock- és funkegyüttesek énekese volt. És ha valakiben ennyire erősen él a zene, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így bár filozófiai és közgazdasági tanulmányokkal is próbálkozott, végül egy merész lépéssel belevetette magát az ismeretlenbe, és 1995-ben New Yorkba költözött, hogy elindítsa zenei pályafutását. A kilencvenes években a Soho maga volt a pezsgés: izgalmas emberekkel, különc művészekkel, sok-sok szeretnivaló furcsasággal. Amerika pedig a lehetőségek országa. Miután Rebekka megérkezett, másnaptól már állásinterjúkra járt; éttermekbe jelentkezett pincérnői munkákra, két-három hónap elteltével pedig már össze tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy megalapítsa első együttesét. „New York hívogató volt. Mindenki kíváncsi volt rád, és lehetőséget adott neked. Ez valami olyasmi volt, amit Norvégiában sosem tapasztaltam előtte” – emlékezett vissza egy nemrég vele készült interjúban.

A szíve azonban visszahúzta Európába, méghozzá a szomszédságunkba. Mivel korábban Amerikában már koncertezett Wolfgang Muthspiel osztrák jazzgitárossal és Julia Hülsmann német zongoristával, Bécs felé vette az irányt. A megérzései nem csaltak, igazi sikerei ugyanis itt kezdődtek el. Julia Hülsmann-nal kiadta a Scattering Poems című lemezt, amin E. E. Cummings verseit dolgozták fel, a 2003-ban megjelent The Art of How to Fall pedig két országban is aranylemez lett. „Azok az évek Wolfganggal és a többi remek zenésszel erősen hatottak rám. Szeretek olyan emberekkel dolgozni, akik jobbak nálam – ez sokat ad hozzám” – mesélte azokról az évekről.

Az önbizalomhiánya az a dolog, amivel egyszerűen nem foglalkozik

Sokáig úgy érezte, egyszerű dallamvilága, a harmóniák iránti rajongása annak a jele, hogy ő maga, illetve a művészete is nagyon egyszerű – a szó negatív értelmében. „Szégyenkeztem emiatt. Talán az alacsony önbecsülésem volt az oka ennek” – mondta. Azt hitte, ahhoz, hogy „valamilyenné” válhasson, a jazz fogja elvezetni a maga összetett, komplikált ritmusaival, dallamvilágával. Sosem tanult azonban jazzsztenderdeket, sosem tudott skálára improvizálni, és miután New Yorkban – az ő szavaival élve – találkozott az igazi jazzel, egyszerűen nem hívhatta magát jazzénekesnek. Ennek ellenére a műfaj nagy hatással volt művészetére. Végül az improvizáció szeretete, a zenén belüli nyitottság lett az, ami igazán meghatározóvá vált számára.

És hogy az önbizalommal hogy áll? Annak a mai napig híján van, de nem így vagyunk ezzel olykor mindannyian? „Nincs egyetlen olyan ember a földön, akiknek ne lennének önbizalom-problémái az élete során. (…) Az önbizalomhiány azonban sosem akadályozott semmiben. Megpróbáltam nem foglalkozni vele (…) Várnom kellene arra, hogy csak akkor vágjak bele dolgokba, amikor már megvan a kellő önbizalmam hozzájuk? Nincs nekem erre időm” – mondta.

A rebellis kívülálló

A nosztalgia egy idő után visszarepítette New Yorkba, ami másodjára nagy csalódás volt számára. Az évek során nemcsak ő maga változott meg, hanem a város is, és már nem passzoltak annyira össze, mint elsőre. „Azt hittem, Európa az évek során egyre unalmasabbá vált, de kiderült, hogy már én vagyok túl unalmas New Yorkhoz” – mondta. Ahhoz ugyanis, amivé maga a város és a Soho negyed alakult, ahol élt, már nem tudott kapcsolódni. „Korábban a Soho egy izgalmas olvasztótégely volt, tele különcökkel, művészekkel, normális emberekkel. Most viszont szinte csak nagyon fiatal, gazdag kölykök élnek ott, akiknek a szüleik fizetik az albérletüket és a tandíjukat. Másról sem szól az egész, csak a koktélozgatásról és a Gucci táskákról (…) Én viszont szeretem a kissé furcsa dolgokat, azt, ha valami több izgalmas összetevőből áll. Sosem akartam csoportokhoz tartozni. Nem bízom bennük és a dinamikájukban sem” – és talán ez a válasz arra is, miért nem szerette soha, ha a zenéje miatt kategóriákba szorítják.

Ennek az irritált állapotnak, kiábrándultságnak a hatására aztán elkezdtek új dalok születni. Előkerült Cindy Lauper Time after Time-ja, amit a maga stílusában értelmezett újra, vagy éppen Tom Waits dalai, amelyekből egy egész lemez született: a Little Drop of Poison című albumon – amelynek anyagát a Modern Art Orchestrával kiegészülve adja majd elő a Müpában – egészen új megvilágításba helyezi Waits whiskey-zamatú zenéjét. Az átdolgozások során Rebekka számára a legfontosabb, hogy magáénak érezze a dalokat, mindent átfolyat azon a különleges szűrőn, amitől azok zsigerien az övéivé válnak.

A dolgok, amiket maga mögött hagyott

Az elmúlt évek sok változást hoztak Rebekka életébe, aki végül egy új szerelem miatt ismét visszatért szülővárosába, Oslóba, ahol ma is él – és ahol immár gyereket is nevel. Turnémenedzsere halálával szakmailag is új csapatot kellett maga köré építenie, a sok változás, ez az olykor komoly káoszba forduló időszak pedig végül egy albumban öltött testet. Things You Leave Behind című lemeze, amiről szintén énekelni fog a Müpában, épp erről szól: hogy nem létezik állandó, hogy le kell rombolnunk az elvárásainkat, és bele kell törődnünk abba, hogy káosz esetén néha a kapaszkodóink is elvesznek – de épp emiatt juthatunk el egy nagyon is zsigeri és tiszta létezésbe. Az elengedéssel új energiák, utak nyílnak. „Minél kevesebb elképzelésem van arról, hogy milyennek kellene a dolgoknak lenniük, annál több minden kerül a felszínre” – fogalmazott az albummal kapcsolatban, ami az ő személyes felszabadulása is.

Oslóban ezúttal megtalálta a helyét, de míg a városi közeg sok szempontból inspirálja, szüksége van arra is, hogy kiszakadjon belőle. Hogy legyen egy menedéke, ahol megtalálhatja a saját békéjét, amiben alkothat. „Innen származik a zene: a csendből” – mesélte. Ez a hely számára Svédországban található, a vidéki házában, ahová időről időre visszavonul. Persze azt sem zárja ki, hogy egy idő után ismét útra kel, és új helyen ver gyökeret. Lehet, hogy visszatér Bécsbe, ami minden város közül az egyik legkülönlegesebb helyet foglalja el a szívében; ahol a barátai élnek, és ahol élete során igazán otthon érezte magát. Sosem lehet tudni… Aki ugyanis annyira szabad, mint ő – a művészetben és a magánéletben is –, az bárhol boldog tud lenni.

Nápolyt látni és meghalni – tartja a Johann Wolfgang von Goethének tulajdonított mondás, ami annyit jelent: ha volt szerencséd ellátogatni a városba, már minden szépséggel találkozhattál az életben, amivel érdemes. És ez nem túlzás: Nápoly a maga gazdag történelmével és kultúrájával, csodálatos természeti kincseivel és gasztronómiájával, pezsgő mindennapjaival az egyik legizgalmasabb – és sok szempontból legellentmondásosabb – hely Európában, amit tényleg látni kell ebben az életben.

Nápoly, Forrás: siviaggia.com

Kevés olyan hely van a földön, ahol ennyire élő és kézzel tapintható a történelem

Félúton a Vezúv és egy másik vulkáni terület, a Campi Flegrei között, a Nápolyi-öböl északi partján terül el a világ egyik legrégebbi városa, amely kanyargó sikátorokkal, omladozó barokk, reneszánsz és rokokó palotákkal, templomokkal, és még sokkal régebbi, letűnt korok romjaival a mai napig magán viseli korábbi urainak nyomait. Olyan, akár egy élő múzeum, amelyben a régi úgy épült az újra, hogy nem fedte el teljesen – a történelmi városközpontot 1995-ben az UNESCO-világörökség részévé nyilvánították.

Nápoly óvárosa, Forrás: Világjáró Magazin

Nápoly alapításának pontos története homályba vész, ám annyi bizonyos, hogy az ókorban Rodoszról ékező görög telepesek hozták itt létre az első kolóniát Parthenopé néven, a mai Castel dell’Ovo szigetén. Miután ezt a területet „kinőtték”, új várost alapítottak, amit Neapoliszra (Új város) kereszteltek. Izgalmas és viszontagságokkal teli múltja során nemcsak a rómaiak uralták, hanem a bizánciak, a normannok, az Anjouk, az osztrákok és a Bourbonok is alakították történelmét, mire 1860-ban a Garibaldi által egyesített Olaszország része lett. Legvirágzóbb időszaka a római korban volt, amikor lenyűgöző természeti adottságai és kellemes klímája miatt számos császár kedvelt üdülőhelyeként szolgált. Erre a korra tehető azonban történelmének egyik legsötétebb tragédiája is, a Vezúv kitörése Kr. u. 79-ben, amikor Pompeii és Herculaneum a láva martalékává vált.

Trattoria, Forrás: pexels.com

Talán többek közt a régi és az új ilyenfajta szimbiotikus együttélésének is köszönhető, hogy a dicső múlt meghatározza a nápolyiakat

Hozzá tartozik identitástudatukhoz, és sok szempontból megkülönbözteti őket az Olaszország többi részén élőktől. „Napoli non é Italia”, azaz Nápoly nem Olaszország – mondják a nápolyiak. Őszinte, nyüzsgő, vérbeli mediterrán emberek, akiknek élete zárt tradíciókra és kimondatlan törvényekre épül ugyan, de akik sok szempontból fütyülnek a konvenciókra. Gyakran megfogalmazott kritika Nápollyal kapcsolatban, hogy a városban rengeteget szemetelnek, ami sok esetben a benne élő nápolyiak nemtörődömségéből fakad. De a maffia működése, állandó fenyegetése is rányomja bélyegét a mindennapokra. Néhányan túlságosan kaotikusnak, hangosnak tartják a várost, ám Nápolynak épp ez adja az esszenciáját. A mediterrán éghajlat, a tenger, a kalandok; ez a nyüzsgő élet, ami minden pórusából árad, folyamatosan vibrál, újra és újra lenyűgözi az embert.  

„Napoli non é Italia”, Forrás: checkin.blog.hu

A pizza szülővárosa

És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Nápoly a gasztronómia fellegvára, ahonnan a világ egyik legkedveltebb étele, a pizza származik – legalábbis abban a formájában, ahogyan ma ismerjük. A pizzához hasonló étel ugyanis már az időszámításunk előtti 4–5. századból megmaradt, ókori görög és egyiptomi ábrázolásokon is megjelenik. A legenda szerint egy megfáradt, szegény fiú bekopogtatott egy ház ajtaján, hogy az ott élők jóindulatában bízva egy kis ételhez juthasson. A ház asszonya éppen kenyérnek való tésztát dagasztott, és hogy váratlan vendégét ne hagyja cserben, a tésztát maradék zöldségekkel pakolta meg, majd az egészet megsütötte.

Pizza di Napoli, Forrás: pexels.com

A hamisítatlan nápolyi pizza azonban Raffaele Esposito pékmester nevéhez fűződik, aki a ma is működő Pizzeria Brandi sütödében dolgozott. A pizza kezdetben a szegények étele volt, amit 1830-ig kizárólag az utcán árusítottak. Raffaele azonban 1889-ben Margherita di Savoia királyné tiszteletére készített egy pizzát az olasz nemzeti zászló színeivel: paradicsomszószt, mozzarellát és bazsalikomot tett rá feltétként, alkotását pedig a királynőről nevezte el. A 19. században az Amerikába vándorló olaszok aztán magukkal vitték a pizzakészítés művészetét új hazájukba, ahonnan a pizza elindult hódító útjára, de az első igazi étterem jellegű pizzéria, az Antica Pizzeria Port’Alba a mai napig várja a látogatókat Nápolyban.

Enzo Avitalibe, Forrás: La Gazetta Italiana

Egy cseppnyi Nápoly – ezúttal Budapesten

Aki kedvet kapott ahhoz, hogy belefeledkezzen a hamisítatlan nápolyi életérzésbe, annak szerencsére most nem feltétlenül kell útra kelnie. A világzene nápolyi fenegyereke, a virtuóz Enzo Avitabile ugyanis október 30-án egyenesen Budapestre, a Müpába hozza szülővárosa mással összehasonlíthatatlan hangulatát. A szaxofonos-énekes tízéves korában, autodidakta módon tanult meg szaxofonozni, mindig is a ritmusok felől közelítette meg a zenét, és míg karrierje első felét a soul és a funk bűvöletében töltötte, 1996-tól a tradicionálisabb hangzások és világok felé fordult: a nápolyi dalok, az ütőzene és a világzene felé. Róla és karizmatikus művészetéről Enzo Avitabile – Élet zenével címmel az Oscar-díjas filmrendező, Jonathan Demme forgatott dokumentumfilmet, amelyben nemcsak gyerekkorának helyszínét, a nápolyi Marinella negyedet ismerhetjük meg, hanem a családját is. Avitabile rendkívül családcentrikus, a zene mellett a gyerekei jelentik számára a mindent. És szülővárosa. Művészete ugyanis szorosan összefonódik nápolyiságával, és ahogy maga a város, úgy az ő zenéje is hol vibrálóan eleven, hol komor érzelmekkel, szenvedéllyel teli. Főleg nápolyi dialektusban énekel, gyökerei pedig kitörölhetetlen nyomot hagytak egyedi zenéjében. Az együttműködéseiről is híres művész zenélt már Tina Turnertől kezdve Femi Kutin és Khaleden át Manu Dibangóig szinte mindenkivel a színtér nagyjai közül, leghangosabb sikereit mégis az I Bottari di Portico ütőegyüttessel aratta, amely boroshordókon, dézsákon megszólaltatott ősritmusaival, egyedi hangzásával nyújt felejthetetlen élményt. A világzenei sztár velük együtt érkezik Budapestre is, ahol most hallhatjuk először koncertteremben: a Müpában idézi meg Nápoly hangulatát, azt a csodálatos káoszt, amibe minden alkalommal élmény belefeledkezni.

Szinte már közhely, hogy lélekszámához képest hazánk meglepően sok tehetséget adott a világnak, de mint minden ilyen mondásnak, ennek is van valós alapja. Például Borlai Gergő, a virtuóz technikájú dobosfenomén, akire méltán lehetünk büszkék, pedig választott hangszeréről zenész- és laikus körökben is több vicc forog közszájon, mint amennyit elbír ez a blog. Ő azonban minden klisére rácáfol, kirobbanó lendületével, kreativitásával, saját szerzeményeivel és formációival is szerte a világon zajos sikert arat. Mindig ünnep, ha egy-egy koncert erejéig hazalátogat, úgyhogy öveket becsatolni: november 30-án jön a Divided 3, addig pedig következzen 5 érdekesség, amit mindig is tudni szerettél volna Borlai Gergőről!

Fotó: Borlai Gergő © Molek Csaba

Az első mozdulatok

Gyakran megesik, hogy a csodagyerekként induló őstehetségek felnőttkorukra elkallódnak vagy kiégnek – Gergő esetében erről szó sincs, pedig már kétéves korában azzal szórakoztatta a környezetét, hogy a bilin ülve, váltott kézzel „püfölt”, szóval nem lehet mondani, hogy nem mutatkozott meg idejekorán a ritmusok és zajok iránti érdeklődése. Azóta persze komoly, sokszorosan díjazott zenésszé érett, akinek koncertjeiről és lemezeiről szuperlatívuszokban nyilatkozik nemcsak a szakma, de a jazzt és fúziós zenét kedvelő közönség is.

A berobbanás

A már említett lelkes és ígéretes csapkodást hamar szabályok közé terelgették Borlai szemfüles, zeneértő szülei, így a kis Gergő már háromévesen megkezdte dobtanulmányait, és is nem telt bele olyan sok idő, hogy hivatalos zenekari tagként lépjen színpadra. Tizenegy-tizenkét évesen már az avantgárd jazzben utazó Grencsó Kollektívával koncertezett, és mire betöltötte a 18-at, igen keresett jazzdobossá cseperedett. Nyitottsága, szerteágazó érdeklődése és kifogyhatatlan energiái okán nem ragadt le egy műfajnál, mások mellett Presser Gábor, Koncz Zsuzsa, Katona Klári, Charlie, Jamie Winchester & Hrutka Róbert és Babos Gyula zenekarának is tagja volt – igen, a hazai könnyűzenei élet legjobbjai szinte kézről kézre adták őt, ami jól mutatja kvalitásait.

Szabadság és egészséges őrület

Saját formációja, a 2001-ben alapított European Mantra – nem meglepő – igen hamar kultzenekar lett… már csak azért is, mert olyan könnyedén dobtak le magukról minden címkét, mintha muszáj lett volna. Gergő eleve azért hozta létre a bandát, hogy megvalósíthassa mindazokat a szokványostól eltérő, skatulyákba nem illeszthető zenei ötleteit, amelyekkel más együttesekben nem rukkolhatott elő. A tagok relatíve gyorsan ráébredtek, hogy a színpadon tulajdonképpen azt csinálnak, amit csak akarnak, így szemrebbenés nélkül hergelték tájidegennek tűnő popslágerekkel a közönséget, hazánkban elsőként léptek fel (gyakran A-ra lehangolt) héthúros gitárral, de ha úgy tartotta kedvük, fürdőköpenyben borzolták a kedélyeket, vagy épp az utolsó szám alatt leszerelték a színpadot.

Kanonizált lázadó

A fentiek jól mutatják, hogy ahogyan a zenéje, úgy maga Borlai sem írható le egyetlen jelzővel, hiszen repertoárja a rendszeren kívüli lázadástól a briliáns jazzdoboláson át a klasszikus rockzenéig számos projektet és stílust felölel. Rendkívüli személyisége és átütő tehetsége a dokumentarista alkotók figyelmét is felkeltette, így történhetett meg, hogy Páratlan ritmusok címmel Simonyi Balázs portréfilmet forgatott róla. Az alkotás 2003-tól 2009-ig követi nyomon Borlai pályafutását, és kendőzetlen őszinteséggel mesél a zenészlétről, beleértve a konfliktusos alkotói folyamatok nehézségeit is.

Divided 3

De vajon ezúttal mivel rázza fel a közönséget Borlai Gergő, aki a metáltól az experimentális jazzig mindenféle műfajban otthon érzi magát? Előző két jazzműhelyére meghatározó zenész barátait és világhírű kollégákat invitált a Müpába, és ez természetesen most sem lesz másként! Az esten többek között fellép a vietnámi származású Nguyên Lê gitáros, akinek virtuozitásáról már az első két Divided koncerten is meggyőződhettek a nézők, és hogy végképp nyilvánvalóvá tegyük, hogy egy üdítően unortodox produkcióról van szó, még azt is eláruljuk: Borlai alkotótársa, a legendás táncművész, Ladányi Andrea is színpadra lép a koncerten.

„Izgalmas és őrült évad vár ránk” – mondta nemrégiben Veleki László a Győri Balett évadnyitó sajtótájékoztatóján. A társulat nem kevesebb, mint tizenhat különböző darabot fog táncolni a 2021/22-es évad során, amelyből hármat – köztük kettő bemutatót – a Müpa nézői láthatnak majd először.

Az elsőre már nem is kell sokat várni, hiszen október 6-án a Fesztivál Színházban rögtön két darabot is láthatnak a nézők: Velekei László legújabb alkotása mellett a társulat művészeti vezetője, Lukács András egyik szeretett koreográfiája is újra színpadra kerül.  A két darab nem is lehetne egymástól különbözőbb, hiszen a klasszikus szépséget középpontba állító Movements of Stravinsky ellenpontjaként a Mimi a posztmodern vakmerőségből merített ihletet. 

Az először 2017-ben a Bécsi Operaházban bemutatott Movements of Stravinsky nyitotta a milánói Scala 2021/22-es évadát
Fotó: Posztós János, Müpa

Egy tavalyi interjú során Velekei László azt mondta, egyik életfilozófiája az, hogy a nehézségből mindig valami jó születik.  Ugyanezt a hozzáállást fedezhetjük fel abban is, ahogy a Győri Balettet kormányozza igazgatóként. Ám ahogy sok minden az elmúlt évben, a Mimi útja sem volt zökkenőmentes.
Bár Velekei eredeti elképzelése a klasszikus Bartók-mű, A csodálatos mandarin újragondolása volt, végül egy egészen más előadás kerül a színpadra. Velekei végül egészen az eredeti forráshoz, Lengyel Menyhért 1912-es pantomime grotesque-jéhez nyúlt vissza, amit a szerző eredetileg a Párizsban működő Orosz Balett vezetőjének, Szergej Gyagilevnek írt.  A társulat azonban ismeretlen okokból nem fogadta el az, így a szövegkönyv pár év fiókban töltött év után 1916-ban, kisebb átírást követően jelent meg a Nyugatban, majd találta meg útját a világhírnévhez Bartók feldolgozásában.

Velekei Lengyel Menyhért 1912-es pantomime grotesque-jéhez nyúlt vissza ihletért
Fotó: Posztós János, Müpa

Velekei és a hat színpadra lépő táncos közösen formálta újra az eredeti elképzelést, és született meg a darab, amelynek a középpontjában a mindenki által vágyott nő, Mimi áll. A történet maga is egy teljesen új környezetbe került: az eredetileg egy apacstanyán játszódó sztori ezúttal egy kietlen, piszkos, földalatti metrómegállóba helyeződik át. Itt kelnek életre a vágy- és rémálmok közt vergődő fiatalok szürreális víziói, és itt elevenedik meg a címszereplő Mimi tragikus története.        

Mimi története egy teljesen új környezetbe került:a sztori ezúttal egy kietlen, piszkos, földalatti metrómegállóba helyeződik át.
Fotó: Posztós János, Müpa

A néhol brutálisan nyers érzelmeket a színpadra állító Miminek tökéletes ellenpontja lesz Lukács András darabja, a Movements to Stravinsky. A koreográfia még 2017-ben született meg, mikor Lukácsot a Wiener Staatsballett szólistájaként felkérte a társulat akkori igazgatója, Manuel Legris, alkosson egy darabot Stravinsky zenéjére. Ezen kívül más megkötés nem volt, így az alkotásnak tényleg csak Lukács képzelete szabhatott határt. „Rátaláltam a Pulcinella című műre, ami egy nagyon szép, klasszikus zene, ez volt a kiindulópont. Ám az Apollon Musagéte című mű egyik tétele is bekerült az előadásba” – idézte fel az alkotás folyamatát egy nemrégiben készült interjúban. A darab különlegességét tovább fokozza, hogy a bécsi siker után idén a milánói Scala műsorára is felkerült, így pedig 50 évvel Milloss Aurél után Lukács az első magyar koreográfus, akinek művét láthatja a világ egyik leghíresebb operaházának közönsége.

Az egyfelvonásos, cselekmény nélküli balettben a klasszikus spicc-cipőre koreografált pas de deux-k mellett két modern szóló is helyet kapott.
Fotó: Posztós János, Müpa

Az egyfelvonásos, cselekmény nélküli balett tizenkét táncosa tizenkét különböző karaktert formál meg a színpadon. A darabban a klasszikus spicc-cipőre koreografált pas de deux-k mellett két modern szóló is helyet kapott. A letisztult, már-már minimalista tér, a visszafogott világítás és a fodrokkal a Pulcinella reneszánsz hangulatát megidéző jelmezek mind azt szolgálják, hogy a néző szeme és figyelme semmi másra ne összpontosítson, mint a tökéletesen formált mozdulatok érett esztétikájára.

A két darab nem is lehetne ennél jobban a spektrum két végén. Mégis, talán épp emiatt tökéletes társai egymásnak: a Movements to Stravinsky éteri tisztaságú, neoklasszikus szépsége és a Mimi vágytól túlfűtött, bűntől túlcsorduló, magával ragadó világa.

Még csak 37 éves, de a The New York Times máris „Izland Glenn Gouldjaként” emlegeti. Ő Víkingur Ólafsson, akinek szó szerint a vérében van a zene, hisz már zenepedagógus édesanyja – aki később első tanára is lett – várandóssága alatt közel került a zongorához. Mint oly sok nagy zenész, Ólafsson is a New York-i Juilliardon tanult tovább olyan mesterektől, mint Jerome Lowenthal és Robert McDonald. Karrierje üstökösként ível felfelé, nyughatatlan, mindig újabb és újabb projekteken dolgozik. Minden zenét kortársként kezel, és ezt a hallgatóság maradéktalanul el is fogadja tőle. Víkingur Ólafsson szeptember 22-én a Müpába látogat, de előtte jöjjön még 5 dolog, amit garantáltan nem tudtál a zongoravirtuózról! 

Víkingur Ólafsson © Ari Magg

Tanárom, Bach

Bár 300 év köztük a korkülönbség, Víkingur Ólafsson és Bach „kapcsolata” egészen egyedi. Miután Ólafsson elvégezte a Juilliardot, Oxfordba költözött, ahol felesége tanult. „Ez remek alkalom volt arra, hogy megtaláljam a saját hangomat, és képezzem magam – nyilatkozta a The Guardiannak a zongorista. – Ekkor kezdtem el igazán játszani és hallgatni Bachot. Ő vált a mesteremmé.” 2018-ban Ólafsson kiadott egy Bach-műveket tartalmazó lemezt, amely számos díjat nyert el, a BBC Music Magazine például „Az év albumának” választotta 2019-ben. A felvételből – nem éppen szokványosan – remixalbum is készült.

Távirányítóval elő!

2008-ban pattant ki a gondolat a zongoraművész fejéből, hogy a fiatalság valószínűleg lelkesen fogadna egy zenés ismeretterjesztő tévésorozatot. A projekt pár évig a fiókban pihent, majd 2011 végén Ólafsson leporolta, és egy kis kollektíva segítségével komolyan dolgozni kezdett rajta. Így született meg a tíz epizódból álló, szórakoztatva tanító Útúrdúr (Hamis hang), amelynek első öt része 2013-ban, további öt pedig 2014-ben került adásba. „Mi a különbség egy jó dal és egy jó szonáta között? Tudtak-e énekelni a neandervölgyiek? Mi a Stradivari hegedűk titka? Ezek azok a kérdések, amelyekre az Útúrdúrban keressük a választ” – írják a műsor saját oldalán.

Színek és hangok

Víkingur Ólafssonnak nem csak a zenéhez való hozzáállása sajátos. „Van egy képesség, úgynevezett szinesztézia, amivel rendelkezem. A hangokhoz színeket társítok. A C hang például fehér, a D barna. Az E hang zöld, az F kék és így tovább. Van egy nagyon sajátos rendszerem, amilyen szerintem senki másnak nincs. Ez csak az enyém” – nyilatkozta egy interjúban. De nem csak Ólafsson látja a hangokat és hallja a színeket. Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin orosz zeneszerző és zongoraművész a szinesztéziának köszönhetően teremtette meg az úgynevezett színorgonát. 

Víkingur Ólafsson © Ari Magg

Saját fesztivál

A 2010-es évek eleje igen termékenyen alakult az akkor huszonéves művész számára: 2012-ben megalapította a Reykjavík Midsummer Music fesztivált, amely azóta díjnyertes kamarazenei eseménnyé nőtte ki magát. Minden évben a nyári napforduló környékén tartják Reykjavík gyönyörű koncerttermében, a Harpában. A fesztivál célja, hogy összehozza a világ aktuálisan legjobb zenészeit, akiket egyébként az az Ólafsson ars poeticájaként is felfogható gondolat köt össze, hogy bizonyos értelemben minden zene kortárs, amit ma hallgatunk. 

Született vezető

Az eddigiekből is kitűnhet, hogy Víkingur Ólafsson nemcsak az alkotásban és az előadó-művészetben kimagasló, hanem nagyszerű szervező és vezető alkat is. 2009-ben megalapította saját, Dirrindí névre hallgató lemezkiadóját, amelynek égisze alatt 3 albumot adott ki. Emellett 2016-ban átvette a svéd Vinterfest művészeti vezetését Martin Frösttől, aki a fesztivál megalapítása óta irányította azt. Ólafsson 2019-ig vezette az eseményt, amikor is úgy fogalmazott búcsúlevelében: „A Vinterfest mindig kedves helyet fog elfoglalni a szívemben.” 

Az izlandi művész 2020. november 12-én már adott egy koncertet a Müpában, ahol többek között Brahms- és Beethoven-szonátákat játszott Várdai Istvánnal. Sajnos akkor a közönség csak lélekben lehetett jelen, de többszörös telt háznyi néző hallgatta otthonról Ólafsson páratlan zongorajátékát. Szeptember 22-én újra hozzánk látogat, hogy végre személyesen is elkápráztassa a Müpa közönségét. Várunk mindenkit szeretettel, kalandozzunk együtt Ólafssonnal a 18. század nagy mestereinek művei között!

Egyszerre forró és jéghideg, buja, kies, fenséges, mágikus és vad – ez Izland, a bámulatos természeti jelenségek, varázslatos mesék, mulatságos szokások, szélsőséges ellentétek és a jó zene otthona. Egy sokarcú szigetország, amelynek legmenőbb hírességeit jellemzően nem szabadulós tévéműsorokban vagy Instagram-influenszerek között kell keresni, hanem indie-zenekarokban vagy éppen a politikai döntéshozók között. Lássuk, mit érdemes tudni a helyről, ahonnan a hamarosan a Müpába érkező, lenyűgözően tehetséges zongoraművész, Víkingur Ólafsson világhódító útra indult!

Izland © Amelia Pickering/Pexels

A vulkánok és gejzírek földje

Fekvése és geológiai adottságai miatt a sziget rengeteg tűzhányóval, köztük ma is működőkkel (!) büszkélkedhet, 130 vulkáni hegyéből mintegy 18 mutatott aktivitást, mióta a területet emberek lakják. A Föld bolygón az elmúlt körülbelül 500 év összes lávakibocsátásának egyharmadáért felelősek az itteni vulkánok, a Laki pedig a történelem legnagyobb ismert lávafolyamát indította el 1783-as kitörésekor. Közép-európai szemmel kissé szokatlan, de az izlandi emberek életének természetes velejárója a vulkáni aktivitás, úgy is mondhatnánk, a helyiek az apróbb földrengésekre szinte össze sem rezzennek. Ám az olyan extrém helyzetek, mint az Eyjafjalla 2010-es, Európa légi forgalmát egy hétre totálisan megbénító kitörése vagy a szintén nehezen kiejthető nevű Fagradalsfjall hónapok óta tartó fortyogása azért őket is kibillenti a nyugalmukból. A technika vívmányainak hála, utóbbiról számos káprázatos fotó és videó érhető el az interneten, mint például ez a drónnal készült felvétel: 

Azért a jégről se feledkezzünk meg

Bátran kijelenthetjük, hogy a Grönland-Izland névválasztás utólag nem bizonyult túlzottan szerencsésnek, hiszen – bár a neve épp az ellenkezőjét sejteti – Izlandnak mindössze a 11%-át borítja jég, ellentétben a „zöld földdel”, amelynek arányai gyakorlatilag fordítva alakultak. Sebaj, még így is Izlandon található Európa (már ha Grönlandot nem számítjuk) legnagyobb egybefüggő gleccsermezője, a világörökséghez tartozó Vatnajökull, amely akkora, hogy Tolna és Baranya megye is kényelmesen elférne rajta egymás mellett. A jég ezen a területen igen változatos formákat vett fel, magával ragadó hómezők és csipkézett kanyonok látványa ejti ámulatba az ide látogatókat. A globális klímaváltozás azonban hosszú távon a gleccserek eltűnését eredményezheti, az Okjökull például egykor 50 méter vastag volt, és 15 négyzetkilométernyi területet foglalt el, 2019-re azonban alig egy négyzetkilométernyire és 15 méter vékonyra zsugorodott, így el is veszítette gleccserstátuszát. A területen felállított, figyelemfelkeltő emléktáblán pedig egy, a jövő embereinek szóló levél olvasható: „Az Ok az első izlandi gleccser, amely elveszítette gleccserstátuszát. A következő 200 évben várhatóan az összes gleccserünk követni fogja ezen az úton. Ez az emléktábla annak elismerése, hogy tudjuk, mi történik és mit kellene tenni. Csak ti tudjátok, hogy meg is tettük-e."

Nők és jogok

Noha a nők egyenjogúságáért küzdő mozgalmak nem tétlenkedtek az elmúlt évtizedekben, a világ számos pontján még ma is elképzelhetetlen, hogy a nők aktívan részt vegyenek az ország vezetésében, felelősségteljes politikai pozíciót töltsenek be, az meg pláne a science fictionnel határos, hogy az államfői székben egy nő foglaljon helyet. Izlandon viszont nemcsak mondják, hogy hisznek az egyenjogúságban, a nők már 1975 októberében a munkabérek egyenlőségéért sztrájkoltak, és azóta is rendszeresen tanúbizonyságot tesznek progresszív gondolkodásukról. Hogy mást ne említsünk, az országnak például női miniszterelnöke van, ráadásul a történelem folyamán nem is először! Sőt: Izland volt az első ország, amely demokratikus úton női államfőt választott magának, méghozzá a legendás Vigdís Finnbogadóttirt, aki 1980-tól nyugdíjba vonulásáig, 1996-ig látta el ezt a nemes feladatot. 

Az izlandi folklór

Az utazással foglalkozó oldalakon rendszeresen felbukkanó híresztelés szerint az izlandiak jelentős része hisz az elfekben, trollokban, tündérekben és a köztünk élő, egyéb láthatatlan teremtményekben. A valóság ezzel szemben valószínűleg az, hogy a vadregényes táj és a hosszú téli éjszakák által inspirált, természetfeletti alakokról szóló, nemzedékről nemzedékre öröklődő mesék és történetek az élő folklór részét képezik, az emberek pedig a tradícióik iránti tiszteletből ragaszkodnak bizonyos szokásokhoz, például semmiképp sem tesznek olyat, amivel felbosszanthatnak egy trollt. Meg persze azért is, mert nagyon szórakoztató! Reykjavíkban még iskola is nyílt, ahol az érdeklődők elsajátíthatják az izlandi néphagyomány legfontosabb tudnivalóit, és mindent megtudhatnak a „rejtett népekről”. 

Saját könyvünnepük is van

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az izlandiak nem pusztán a misztikus történeteket kedvelik, de kivételesen gazdag irodalmukra is rendkívül büszkék. Évek óta tartják helyüket az egy főre jutó olvasási és könyvkiadási listák élmezőnyében, mindenféle műfajjal bátran próbálkoznak a gyerekkönyvektől a hidegrázós északi krimikig, és statisztikáikkal még a könyvszerető nemzetek között is kiemelkedőnek számítanak. Még saját könyves hagyományuk is van, a Jolabokaflod, amelyet talán „karácsonyi könyváradatnak” fordíthatunk a legpontosabban, és amelynek lényege, hogy december 24-én az izlandiak új könyvekkel lepik meg szeretteiket, amelyeket aztán együtt bontanak ki és olvasnak éjszakába nyúlóan. Ugye milyen egyszerű és kedves szokás? Ha pedig még azt is hozzátesszük, hogy Halldór Laxness személyében 1955 óta irodalmi Nobel-díjasuk is van, kétségünk sem lehet afelől, hogy Izland nem csak lélegzetelállító tájai miatt vonzó és érdekes úticél. 

Könyvek © Artem Beliaikin/Pexels

Zene magas hőfokon

Björk berobbanása óta az is széles körben világos, hogy a szigetország nemcsak az egy főre jutó irodalmárokban nagyon erős, de a világ popzenei térképén is ott a helye. Az izlandi zenészek sikerének egyik kulcsa az lehet, hogy a pazar természeti környezet, a sokszor szélsőséges időjárási viszonyok és a hosszú sötétek inspirálóan hatnak az alkotókedvre. De bármi is legyen a titok, az tény, hogy a hideg ország számos megkerülhetetlen zenei alkotót adott a világnak a már említett Björktől a Sigur Róson, Emilíana Torrinin, a Kaleo nevű rockbandán és az elektroakusztikus zene júniusban ismét a Müpában koncertező sztárján, Ólafur Arnaldson át a GusGusig és más, az elektronikus tánczenétől a vikingmetálig mindenféle műfajban maradandót alkotó előadókig.

A lista pedig korántsem ér véget a könnyűzenei alkotókkal, hiszen Izlandon a klasszikus zenekultúra is virágzik! A legismertebb „izlandi” előadó talán Vladimir Ashkenazy orosz zongoraművész, aki feleségével telepedett le itt, de nagy népszerűségnek örvend Sigurbjorn Bernhardsson vagy Elfa Rún Kristinsdóttir hegedűművész, illetve az 1984-es születésű Víkingur Ólafsson is, aki az elmúlt években szélsebesen hódította meg a világ fontos hangversenytermeit. 2020-ban egy Várdai Istvánnal közös, Müpából közvetített streamkoncerttel és tavaly őszi szólózongoraestjével már végérvényesen belopta magát a magyar zenerajongók szívébe, most pedig a kiváló kanadai együttessel, az Orchestre symphonique de Montréallal játssza el Liszt, Ravel és Sosztakovics egy-egy emblematikus művét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Nem esik messze az alma a fájától, tartja a mondás. Bizony a zenészcsaládokban is gyakran megesik, hogy a csemete a szülők példáját követve a művészi pályát választja. Ám a felmenőkhöz hasonló siker sokszor elmarad. Pedig tehetségben általában nincs hiány, de az elvárások és a név sokszor feldolgozhatatlan nyomást helyez a fiatalokra, akik nem tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Szerencsére azonban az ellenkezőjére is bőven akad példa. Mi most szám szerint 5+1 olyan családot hoztunk, akiknél úgy tűnik, a tehetség generációról generációra öröklődik.

Anoushka Shankar másodjár tér vissza a Müpába szeptember 23-án
Fotó: Anushka Menon

Nat King Cole és lánya, Natalie Cole

 A jellegzetes búgó baritonjáról ismert amerikai jazz-énekes és zongorista, Nat King Cole több mint 100 dalt rögzített, jazztriója pedig etalonként szolgált a jövő jazzformációk előtt.  A zene mellett színészként és műsorvezetőként is jeleskedett, ő volt az első afro-amerikai, akinek saját TV showja lett. Alig 6 nappal azután, hogy hivatalosan is elvált első feleségétől, megesküdött az énekes Martha Hawkinsszal, akivel 3 sajátjuk mellett 2 örökbefogadott gyereket is neveltek.

A legendás Nat King Cole és legidősebb lánya, Natalie
Forrás: Getty Images

Közülük a legidősebb az 1950-ben született Natalie volt, aki 6 évesen már híres apja karácsonyi albumán énekelt, és alig 11 évesen már színpadon állt, hamar ráragasztották hát az „új Aretha Franklin” becenevet, aki elől 1976-ban el is vitte a legjobb R&B énekesnőnek járó Grammyt. Összesen 21-szer nevezték a díjra, amelyből 9 alkalommal az arany gramofonnal tért haza, alig 29 évesen pedig megkapta saját csillagát a Hollywoodi hírességek sétányán. Sajnos nem sokkal azután, hogy a hazai közönség 2014-ben élőben láthatta a Müpában, 65 éves korában szívelégtelenségben elhunyt.

Loudon Wainwright III és gyermekei, Rufus, Martha és Lucy Wainwright

 Nem túlzás azt állítani, hogy a Wainwright família tagjaiba a zene genetikailag van kódolva. A folkénekes Kate McGarrigle és Loudon Wainwright III házasságából született mindkét gyerek, Rufus és három évvel fiatalabb húga, Martha is a zenészpályára adta a fejét. Rufus alig volt 13 éves, amikor már a The McGarrigle Sisters and Family névre hallgató családi zenekarral – amely belőle, édesanyjából, húgából és Anna nevű nagynénjükből állt – járta a világot. Loudon és Kate házassága hamar zátonyra futott, a gyerekek pedig az anyjukkal maradtak. Az apjukhoz fűződő viszonyukról számos dal tanúskodik – Loudon Rufus Is a Tit Man és Father and Son című szerzeményei a fiához, míg a Pretty Little Martha, a Five Years Old és a Hitting You dalok a lányához fűződő kapcsolatáról szólnak, brutális őszinteséggel.

A gyerekek sem voltak restek; Martha Bloody Mother Fucking Asshole című dala és Rufus Dinner at Eight című száma is az apjukkal való komplex kapcsolatról mesél.  A zenész Wainwright gyerekek száma nem áll meg itt: Loudon Suzzy Roche énekesnővel folytatott kapcsolatából született lánya, Lucy szintén ezt a pályát választotta, 2014-ben pedig a Müpába is elkísérte féltestvérét, Rufust, aki azóta szólóban is járt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.               

 Nina Simone és lánya, Lisa Simone

 Az 1962-ben született Lisa Simone gyerekkora minden volt, csak nem átlagos, köszönhetően leginkább híres édesanyjának, a legendás jazzénekesnő Nina Simone-nak és annak kaotikus életvitelének. Végeláthatatlan turnék, állandó polgárjogi küzdelmek, folyamatos költözés Európától Afrikáig, barátoknál és rokonoknál töltött éjszakák... csak néhány dolog, amivel a kis Lisa már kisgyermekként szembesült.   Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy mintegy lázadásként anyja bohém életvitele ellen már egész fiatalon belépett a légierőbe, ahol több mint 10 évig szolgált. Közvetetten egyébként zenei karrierjét is ennek köszönheti, hiszen éppen Berlinben állomásozott, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve beállt énekelni egy bárban, ahol a gospel nagyasszonya, Joan Faulkner meghallotta és felkarolta. Miután hivatalosan is leszerelt a fegyveres erőktől, több színpadi felkérést is kapott és rövid időn belül a Broadway ünnepelt musicalsztárjává vált.

A Müpába kvartettjével és egy elemtáris erejű koncerttel érkezett
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

A ’90-es évek végén szünetet tartott a színpadi munkában és két albumot is rögzített Liquid Soul nevű acid jazz formációjával, amelyből az egyiket Grammy-díjra is jelölték. Nina 2002-es halála után emléklemezt készített, majd a Sing the Truth projekt tagja lett Dianne Reeves, Angelique Kidjo és Lizz Wright mellett. A Müpába 2015-ben All Is Well című korongjával érkezett, de a setlistről nem hiányozhattak édesanyja legnagyobb slágerei sem, amiket Harcsa Veronikával közösen adtak elő.

Serge Gainsbourg és lánya, Charlotte Gainsbourg

 Charlotte Gainsbourg, sok más művészgyerekhez hasonlóan gyakorlatilag beleszületett az iparágba. A francia énekes-dalszerző, író, filmrendező és színész Serge Gainsbourg és a londoni születésű énekes-színésznő-modell Jane Birkin gyermekeként gyakorlatilag forgatásokon nőtt fel.

Charlotte és gyönyörű édasanyja, Jane Birkin a Cannes-i Filmefesztiválon 2021. júliusában, ahol Charlotte "Jane by Charlotte" című dokumentumfilmje is a nevezők között volt

A kis Charlotte szülei karrierjének csúcspontján érkezett, így születésétől fogva a média és a rajongók figyelmének középpontjában állt. A művészpályát színésznőként kezdte, saját bevallása szerint sokkal inkább anyai unszolásra, mint saját indíttatásból.  Énekesnőként apja 1984-es, igencsak nagy port kavaró Lemon Incest című számában debütált, első saját lemeze pedig 2 évvel később, 17 éves korában jelent meg, melynek dalait még édesapja jegyezte. A következő albumra majd két évtizedet kellett várni, ez viszont már teljes egészében Charlotte zeneiségét tükrözte. Első magyarországi koncertjét 2019-ben adta, a telt házas Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán.

Ravi Shankar és lányai, Anoushka Shankar és Norah Jones

 Talán nem merészség kijelenteni, hogy a háromszoros Grammy-díjas Ravi Shankar a kortárs indiai zene legmeghatározóbb alakja volt, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a hagyományos indiai szitárzene nyugati térhódításában. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a mai zenetörténet egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású zenekara, a Beatles alapítótagja, George Harrison zenei fejlődésére tett megkerülhetetlen hatása.

Bár Norah és Anoushka csak már majdnem felnőttként - 19 és 17 évesek voltak akkor - találkoztak először, azóta is szoros kapcsolatot ápolnak egymással 

Zenei hagyatéka nemcsak a zenésztársakban, de gyermekeiben is tovább él: Sue Jones amerikai producertől 1979-ben született lánya, Geethali Norah, és a Sukanya Rajannal folytatott kapcsolatából 1981-ben Anoushka is a zenei pályára adta a fejét, igaz két teljesen eltérő műfajban. Míg Norah a jazzt, Anoushka apja útját követve a szitárt választotta hangszeréül. A két lány az óceán ellentétes oldalán nőtt fel – Norah Texasban, míg Anoushka Londonban – és csak tinédzserként találkoztak először. Ennek ellenére, vagy talán pont emiatt felnőttként megtalálták az utat egymáshoz, és mára egymás legfőbb szövetségeseivé váltak.

Bár mindkettőjük naptárja gyakorlatilag zsúfolásig tele, mégis találtak rá alkalmat, hogy közös projekten dolgozzanak. Norah Anoushka Traces of You albumán működött közre, 2020-ban pedig apjuk születésének 100. évfordulója alkalmából terveztek közösen színpadra lépni, ez azonban a COVID miatt sajnos elmaradt. Anoushkát már láthatta a magyar közönség, 2016-ban Land of Gold című albumával járt a Müpában, szeptember 23-án pedig egy egészen egyedi, filmvetítéses koncerttel tér vissza: új kísérőzenét komponált egy epikus indiai némafilmhez, a Taj Mahal romantikus történetét feldolgozó 1928-as Shirazhoz.

Anoushka 8 éves volt, amikor apja, Ravi Shankar elkezdte tanítani a szitárművészet rejtelmeire

+1  Lev Tolsztoj és ükunokája, Viktoria Tolstoy

 A lista kakukktojása a svéd Viktoria Tolstoy, hiszen az ő esetében nem szülő-gyermek kapocsról beszélhetünk, de mégcsak nem is egy műfajban alkot a híres rokonnal. A jazzénekesnő ugyanis az orosz irodalom egyik legnagyobbja, Lev Tolsztoj leszármazottja, pontosabban az ükunokája. Az énekesnő gyökereiről két albumon is mesél – a My Swedes Heart (2005) és a My Russian Soul (2008) dalaiban. Az énekesnőt a magyar közönség a 2016-os Jazztavasz során ismerhette meg, amikor remek zenészekből álló kvartettjével adott ízelítőt munkásságából. 

 Lev Tolsztoj ükunokája 2016-ban járt a Müpában
Fotó: Posztós János, Müpa

Berlin. Ha az utcáit rójuk, vagy akár csak képeket nézünk róla, feltűnhet, mennyi élet, mennyi szín és fény, mennyi izgalmas történet „lakik” a német fővárosban. Nemhiába vonzza mágnesként az európai művészeket, a minőségi kultúrára éhes embereket és az olykor bohém, alkotni vágyó fiatalságot. Ez a lüktető, sokszínű metropolisz különleges, semmihez sem hasonlítható légkörrel rendelkezik. Ezt a hangulatot igyekszik a Müpába varázsolni az idei Európai Hidak, ami 2021-ben – szakítva az eddigi hagyományokkal – nem egy másik országot, hanem egy rendkívüli város atmoszféráját próbálkozik bemutatni két héten keresztül.

Berlin, Fotó: Mansion Global

A szeptember 17. és 30. között zajló fesztiválon nemcsak neves művészekkel és izgalmas koncertekkel, hanem remek filmekkel is kikapcsolódhatunk. Bár a mozizás élményét sokan nem feltétlenül a Müpához kötnék, az igazi filmrajongók tudják, hogy a Müpa előadóterme mindig tartogat valami különlegességet. Az idei évadban olyan filmekkel folytatódik a brit szatírák és groteszkek sorozata, mint a Világvége, a Megtehetek bármit vagy az Úriemberek. A közkedvelt Müpamozi mellett azonban most az Európai Hidaknak köszönhetően kifejezetten olyan alkotásokat is megismerhetünk, amelyekben Berliné a „főszerep”. Legyen a filmes gárda magyar, német vagy amerikai, előszeretettel kalauzolnak el bennünket a német fővárosba.

Kedvcsinálónak és ízelítőnek álljon itt néhány érdekesség a fesztivál alatt vetített filmekről!

Nincs parancs!

Valódi sorsok, személyes történetek, egyéni döntések. Bella Árpád és Harald Jäger határőr alezredesek története kísértetiesen hasonló: Bella Árpád hatáskörét túllépve átengedte a keletnémet tömeget a magyar–osztrák határon, és Harald Jäger is hasonlóan cselekedett a berlini falnál, amikor puskalövés nélkül kelet-berlinieket engedett Nyugatra. De mitől is érezhetjük magunkat igazán ott, 1989 augusztusában Berlinben? Mi játszódik le egy határőr fejében egy feszültséggel teli, később történelmivé váló pillanatban? A vásznon megjelennek Horváth Péter fotóművésznek a városról készített felvételei, a Lobenwein Tamás által a Páneurópai Pikniken megörökített pillanatok, Orosz István grafikus, képzőművész munkái, Cakó Ferenc homokanimációi, illetve korabeli graffitik, fikciós filmrészletek. A rendkívül összetett és sokrétű filmet 2021. szeptember 17-én tűzi műsorra a Müpamozi, ráadásul a vetítés előtt és után Hidas Ildikó dramaturg és Szalay Péter rendező beszélget a közönséggel.

Egy, kettő, három

Kevés amerikaibb dolog van, mint a Coca-Cola. És kevés jobb drámaíró alkotott Magyarországon, mint Molnár Ferenc. Hogy ez a két dolog hogyan keresztezheti egymást Berlin kanyargós utcáin, az nagyon egyszerű – és természetesen amerikai. Egy valódi multikulturális alkotással állunk szemben, ha megnézzük Billy Wilder vígjátékát. Érdekesség, hogy a stáb éppen Berlinben forgatott, amikor egyik napról a másikra ott termett a fal, ezért kénytelenek voltak a munkát Münchenben folytatni. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan sikerült az amerikaiaknak Münchenből tökéletes Berlint varázsolni egy magyar egyfelvonásos történetéhez, mindenképpen látogassatok el 2021. szeptember 18-án a Müpába! Kacagtató élményben lesz részetek!

Maria Braun házassága

Az első – de nem az utolsó! – német alkotás a sorban. A történet egy fiatal nőről, Mariáról szól, aki feleségül megy egy Hermann nevű katonához. Aki a fronton meghal. Vagy nem hal meg? Más hal meg? Ki tudja? A Maria Braun házasságát Rainer Werner Fassbinder Coburgban kezdte el forgatni, de később, miután a film költségvetése messze túlhaladta a vártakat – és a legdrágább jelenetek még tekercsen sem voltak –, és Fassbinder egyéb okok miatt kirúgta a fél forgatócsoportot, áttelepült Berlinbe, hogy az utolsó képkockákat is felvegyék. A film kasszasiker lett, olyannyira, hogy az Egyesült Államokban ez a valaha volt legjövedelmezőbb német alkotás. Nálunk szeptember 18-án 19 órától látható.

Berlin felett az ég

…olykor kék, máskor felhős, általában napos. A történet szerint pedig angyalok „lakják”. Onnan fentről figyelik a fal által kettéosztott Berlin lakosságát, és esetenként eltűnődnek: nem volna jobb embernek lenni? Az alkotás nem véletlenül zsebelte be 1988-ban a Német Filmdíjat, Wim Wenders pedig 1987-ben a cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó elismerést kapta. Bár a történetből készült remake, az Angyalok városa is kiváló, mi mégis inkább azt javasoljuk, gyertek el szeptember 19-én a Müpába, és váltsatok jegyet, hogy megtudhassátok, milyen is volt Berlin felett az egységes ég.

Good bye, Lenin!

Keserédes vígjáték a múltról, a jelenről, a szeretetről és arról, mit meg nem teszünk valaki nyugalmáért. Végre megtörtént a rendszervált(oz)ás, de egy kelet-berlini lakásban továbbra is „NDK-s az élet”. Hogy miért? Roppant egyszerű! Egy anya egészségéért, nyugalmáért, akinek fogalma sincs róla, hogy amíg kómában feküdt, szeretett szocializmusa volt, nincs. A 2003-as filmet Berlin sugárútján, a Karl-Marx-Alleen és az Alexanderplatz mellett forgatták. Kell ennél berlinibb alkotás? Na ugye, hogy nem! De aki nem hiszi, járjon utána szeptember 19-én a Müpában! Vagy lehet, hogy az is csak színjáték lesz?

A blues hazája kétséget kizárólag az Egyesült Államok, azon belül is a déli tagállamok területe. Hogy kerül hát ide az óceán másik oldaláról egy magyar fiatalember, akinek a zenéje hallatán még a sokat látott zenei rókák is elismerően csettintenek? Most elmeséljük.

Szűcs Gábor, vagy ahogy a zenésztársadalom ismeri, Little G Weevil története a magyar fővárosból, Budapestről indult a hetvenes évek végén. Zenei karrierjét dobosként kezdte, és 17 éves korában fordult mostani hangszere, a gitár felé. Még csak 19 volt, amikor megalapította első saját zenekarát, akikkel keresztül-kasul járták az országot, aztán a Szabó Tamás vezette Sop-Dee-O együttes tagjaként már a határon túlra is gyakorta eljutott. Amikor 2004-ben úgy döntött, hátrahagyva az itthoni zenei karriert Amerikába költözik, már bőven az ezredforduló egyik meghatározó gitárosaként tartották számon a hazai bluesszcénában. Ő mégis úgy érezte, csak akkor élheti meg teljesen a műfajt, ha visszatér a gyökerekhez.

Az amerikai álom

Nem volt hát meglepő, hogy Gee Amerika déli államai felé vette az irányt: egy bőrönddel, gitárjával a hátán és 1300 dollárral a zsebében érkezett meg az alabamai Birminghambe, ahol először mosogatófiúként dolgozott, szabad óráiban pedig a helyi klub open mic estjein próbált szerencsét. Itt figyelt fel rá a Magic Blues egyesület, akiknek segítségével megkapta a művészvízumot. A kinti szakma először akkor figyelt fel rá, amikor első európai zenészként egyéves szerződést kapott egy klubba Amerika egyik legikonikusabb utcájában, a Beale Streeten, ahol mindig pezseg az élet és minden helyiségből árad a blues. A nehézkes kezdés után úgy tűnt, beindul a karrierje, egyre többet koncertezett, ám 2006-ban egy tragédia annyira megviselte – dobosa a színpadon, koncert közben esett össze és halt meg –, hogy képtelen volt fellépni, és egy időre haza is költözött Magyarországra. Pár éves londoni kitérő után aztán egy turné miatt 2008-ban mégiscsak visszatért Amerikába, ahol már régi ismerősként fogadták.

Döcögős kezdetek után egyedülálló siker

Nem sokkal azután, hogy az óceán túloldalára költözött, 2005-ben rögzítette is első szólófelvételeit, ám a technika ördögének köszönhetően a felvett négy számból csak egyetlenegy maradt meg. A „túlélő”, a Hey Jody – amelyhez egyébként a basszust utólag kellett felvenni – lett később Gee első, Southern Experience címre keresztelt szólóalbumának nyitó dala. 2009-ben Atlantába költözött, és a második albumot, a The Teasert már itt vette fel, számos legendás helyi zenész – John McKnight, Bill Burke, Bob Page, Maurice Nazzaro – közreműködésével. A 2011 utolsó hónapjában megjelent albumot a MOJO magazin beválogatta az év legjobb blueslemezei közé, és több mint egy hónapig vezette a francia bluestoplistát. Bár blueskörökben hamar ismertségre tett szert, a szélesebb szakmai elismerést a 2013-as International Blues Challenge hozta meg neki. A négynapos versenyen 16 ország több mint 200 zenésze próbált szerencsét, Gee pedig a mai napig egyetlen európaiként hozta el az első helyet bluesgitáros kategóriában.  

Ha egy üzlet beindul

A 2013-as sikert újabb és újabb szakmai elismerések követték. Megjelent első akusztikus albuma, a Moving, amelyet a MOJO az év legjobb 3 bluesalbuma közé választott, a Blues Blast Music Awardon „Az év akusztikus albuma” lett, Gee-t pedig „Az év akusztikus előadója” díjra jelölte a Blues Music Awards. 2016-ban a Three Chords Too Many, 2017-ben pedig a Something Poppin' című album kapott Independent Blues Award-jelölést az Államokban, utóbbit itthon Fonogram-díjra is jelölték.

A híres blueszenész, Cleve Baker így beszélt Little G-ről: „Világszerte joggal tisztelik őt. Zenéje egyedülálló és hiteles, dalai figyelemre méltóak, szövegei intelligensek, gitárjátéka pedig egyszerűen mesteri. Mély, erős hangja csak hab a tortán.” Nem sokkal hatodik stúdióalbuma, a Back in Alabama után visszaköltözött Magyarországra, és azóta is itthonról dolgozik, változatlan energiákkal. Játssz tovább címmel önéletrajzi könyvet írt, nemzetközi és hazai vendégzenészekkel készített albumot, idén pedig újabb akusztikus bluesalbummal jelentkezett, amelyet teljes egészében élőben rögzítettek. Bátran mondhatjuk tehát, hogy Gee nemcsak megéli, de minden pillanatát ki is élvezi az amerikai (blues)álomnak.

Little G Weevil neve és a blues szinte egybeforrt, bárhol is jár a világban. Több mint két évtizedes karrierje alatt húsz országban több mint kétezer koncertet adott, a műfaj hazai és nemzetközi sztárjai is szívesen lépnek vele egy színpadra. A dalszerző-producerként is elsőrangú gitáros-énekes sorra jelenteti meg a remekebbnél remekebb lemezeket, és hosszas tengerentúli évek után 2018 óta újra itthon is élvezhetjük zsenialitását. Szeptember 29-én egy igencsak komoly vendégsereggel érkezik majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe a tavaly megjelent Play On album dalaival.

Elég csak a zenekar névsorára nézni, a műfaj szerelmesei már ennyiből is tudhatják, hogy igazi bluesparádéra számíthatnak. A billentyűknél ülő Premecz Matyit senkinek sem kell bemutatni, hiszen az Irie Maffiától a Kéknyúlon át számtalan formációban láthatta már a közönség a Müpa színpadán is. Basszusgitáron Herr Attila (Barabás Lőrinc Quartet), míg gitáron Borsodi Lacit (Török Ádám, Borsodi Blues Collective) hallhatja majd a közönség, mindketten a legjobb és leginkább keresett gitárosok között szerepelnek a határon belül és a határon, sőt az óceánon túl is. A dobok mögött Gyenge Lajos, nagybőgőn Pengő Csaba, szájharmonikán pedig K. C. Brown kíséri majd az est főszereplőjét.

Dionne Bennett már a 2018-as Something Poppin' album lemezbemutatóján is elvarázsolta a Müpa közönségét
fotó: Nagy Attila, Müpa

A koncert folyamán pedig majdnem kéttucatnyi vendégzenész és közreműködő csatlakozik hozzájuk egy-egy dal erejéig, akikből többet a tavalyi év utolsó napján megjelent Play On lemezen is hallhattak a rajongók. A jamaicai–angol énekesnő, Dionne Bennett nem először dolgozik együtt Gee-vel, hiszen már a Something Poppin’ albumon is szerepelt. A vele közös Let It Raint, benne Martin Luther King Jr. néhai afroamerikai polgárjogi harcos híres 1968-as memphisi beszédének részletével már a lemez megjelenése előtt is hallhatta a közönség.

Rajta kívül egy-egy dalba beszáll majd a legendás angol blueselőadó, Ian Siegal (New Rules), a hazai színtérről a Hősökből ismert Szélinger Anna, azaz CéAnne (Love), Mohamed Fatima (You’re the One), Jónás Vera (Break), Sena (Tou-Tou Rendezvous), Andelic Jonathan (Sunflower) és Fóris Rita (Not Too Late) is, de közreműködik Albert Zoltán és Sóvári Tamás, vagyis a Jambalaya Horns fúvósszekció is.

„Fontos volt, hogy a vendégek személyisége, amelyet munkásságukkal képviselnek, illeszkedjen abba, amit közvetíteni szeretnék a muzsikámmal. Volt, akit nemrég fedeztem fel magamnak, de Fatimát, Senát még az Amerika előtti időszakból ismerem” – mesélte Gee a lemez megjelenése után. Minden jel arra mutat tehát, hogy egy vérbeli rhythm and blues estének nézünk elébe.